Görgessen tovább

Vaisnavizmus-kutatás 2.
Sādhana bhakti
Joseph T. O'Connel a St. Michael College, University of Toronto vallástudományi tanszékének docense. Indiai teológiát és vallástörténetet tanít, szakterülete a bengáli vallás. Doktori értekezésének (Harvard, 1970) címe: Social Implications of the Gaudīya Vaiṣṇava Movement (A gaudīya vaiṣṇava mozgalom társadalmi vonatkozásai), amely meghatározta pályája irányát. Rendszeresen publikál tudományos folyóiratokban, köztük a Journal of the American Oriental Society-ben, de írásait olvashatjuk tanulmánykötetekben is, például Bardwell L. Smith: Hinduism: New Essays in the History of Religions (Hinduizmus: új vallástörténeti tanulmányok), vagy Mircea Eliade Encyclopedia of Religion (Vallástörténeti enciklopédia) című összefoglaló művében (Dr. O'Connell írta a Caitanya Mahāprabhura és a bengáli vallásra vonatkozó címszavakat). Az ő szerkesztésében jelent meg többek között a Bengal Vaiṣṇavism, Orientalism, Society and the Arts (Bengáli vaiṣṇavizmus, orientalizmus, társadalom és a művészetek) című könyv is.

Steven Rosen: Először is, határozzuk meg, mit jelent az, hogy vaiṣṇava sādhana.
Dr. O'Connell: Jó, de előbb beszéljünk egy kicsit a "vaiṣṇava" jelentéséről. Vaiṣṇava az, aki a Viṣṇuként, Kṛṣṇaként, Hariként, vagy az Úr bármelyik másik közvetlen formájaként megnyilvánuló, személyes Istenben hisz - a vaiṣṇava tehát az Úr híve. A sādhana pedig alapvetően vallásgyakorlati mintát, programot jelent. A szanszkrit gyök, a sadh jelentése: "megvalósítani", "elérni" valamit. A sādhana az az eszköz vagy program, ami által az ember elérheti a sādhyát ("azt, amit el kell érni") vagy a siddhit (a "tökéletességet", illetve a "célt"). Ebben az esetben a cél a bhakti, vagyis az Úr iránti odaadás még tökéletesebb megtapasztalása. A sādhaka pedig az, aki e tökéletesség elérésére törekszik.
A sādhana egy program, ha úgy tetszik, melynek során a vaiṣṇava nem csak az elméjét, de az érzékszerveit - a szemét, a fülét, a hangját - is használja annak érdekében, hogy az odaadás mélyen rejlő képességét teljes mértékben kibontakoztassa és tökéletességre fejlessze.
S.R.: Ez alapján úgy tűnik, minden vallási formának, vallási tradíciónak van valamiféle sādhanája.
Dr. O'Connell: Hogyne, mindenképpen. A fontosabb vallási tradíciókban, melyek túlmutatnak a törzsi vagy etnikai szinten - sőt még ezekben is - megvannak a módszerek arra, hogy a hívek megismerhessék vallásuk eszményeit. Ahhoz pedig, hogy ezen eszmények felé törekedhessenek, rendelkezésükre áll egy program, mely magában foglalja a képzést, a vallásgyakorlatot és a hitbéli megerősítést.
Ezt nagyrészt a keresztény hagyományban is megtaláljuk, ahol sokféle felekezet és szerzetesrend létezik, melyek mindegyikének megvan a maga módszere arra, hogy élesítse és erősítse a keresztény hívő vallásos érzékenységét. Sőt, az átlag világi hívőt is arra bátorítják - különösen a kereszténység hagyományosabb formáiban -, hogy legyen napi vagy heti imaprogramja, hogy rendszeresen vegyen részt a templomi szertartásokon. Előfordul, hogy azt is megkövetelik tőle, hogy olvasson valamennyit a szentírásokból. Egyes világi hívők ezt nagyon szisztematikusan teszik, mások alkalomszerűbben. Mindezt tekinthetjük úgy, mint a kereszténység sādhanáját.
S.R.: Most beszélhetne néhány szót a sādhana korai védikus formáiról, s arról, hogyan fejlesztette ezeket később tovább Caitanya mozgalma.
Dr. O'Connell: A védikus keretben a vallásnak tulajdonképpen két, jól körülhatárolható dimenziója van: a rituális, illetve a meditatívabb, filozofikusabb dimenzió. A sādhana mindkettőben megtalálható.
A Veda rituális aspektusában a sādhana korlátozott és átmeneti formában jelenik meg. Szertartások, különösen nagyszabású védikus áldozatok előtt, be kell tartani bizonyos szabályokat, melyek felkészítenek az áldozatra. Például böjtölni kell, vagy bizonyos ideig tartózkodni kell a házasélettől, vagy kevesebbet kell aludni; és biztos, hogy összpontosítani, meditálni kell a rítus különféle aspektusain.
De mindez egy adott rítusra összpontosul, s amikor annak vége, a sādhana is befejeződik. Ez különbözik a vaiṣṇava sādhanától, amely nap mint nap, ha szükséges, életről életre folytatódik, amíg a gyakorló odaadása el nem éri a tetőpontját.
A védikus sādhana elmélkedőbb, filozofikusabb formájában, amiről az upaniṣadok beszélnek, ott van a gondolat, hogy az ember a Brahmant, az emberi élet végső forrását és célját kutatja. Ez sokkal közelebb áll ahhoz a fajta sādhanához, amit a vaiṣṇava hívő életében láthatunk. A gyakorlónak le kell ülnie - az upaniṣad azt jelenti, hogy "leülni mellé", ami a gurutól kapott bizalmas, vagy csak beavatottak számára érthető tanításokra utal -, és tanulmányoznia kell a védikus szövegeket, illetve elmélkednie kell róluk. Mindezt szigorú és folyamatos sādhanaként végzi. Caitanya követői szerint ez a végső valóság, a Brahman, a Legfelsőbb Lény - Kṛṣṇa -, szanszkritul Bhagavān, ami egy általánosabb kifejezés a Legfelsőbb Személyre. A caitanyaita hagyomány Brahman-értelmezése nyíltan teista, sokkal inkább, mint az upaniṣadok hagyománya. De van összefüggés a kettő között.
Másrészt a caitanyaita sādhanának is van rituális vetülete, mely mutat némi hasonlóságot az ősi, védikus szertartásokkal - ilyen például az avatás (dīkṣā), a böjtölés, a mantra-mondás és az önmegtartóztatás. A fő hangsúly azon van, hogy az ember szeretetet fejlesszen ki Kṛṣṇa - a személyes Isten, a "Para"-Brahman, vagy ha úgy tetszik, a "végső" Brahman iránt. A caitanyaita hagyomány tehát az ősi védikus sādhana mindkét formáját egyesíti magában: megvan benne a rituális oldal is, és a kutatóbb, elmélkedőbb oldal is.
S.R.: Melyek azok a rítusok, amelyekre a caitanyaita sādhanával kapcsolatban utalt?
Dr. O'Connell: Legelőször is, Istennek a szobor-formában, az arcā-vigrahában való imádatára gondolok, amely jelen van a templomban vagy akár otthon, kis kép formájában is. Az imádat szabályai a rituális szövegekben gondosan ki vannak dolgozva, de léteznek rövidített változatok is azok számára, akiknek egyéb kötelességeik is vannak. Sok, templommal kapcsolatos elem van, melyek a hívő személyes sādhanájába beépülve, az Istenségről való állandó elmélkedéshez, a neki való teljes önátadáshoz vezet.
A vaiṣṇava sādhana nagyon fontos része még, különösen a caitanyaita, azaz gaudīya vaiṣṇavák számára, az isteni kedvtelésekről (līlākról) - a Legfelsőbb Úr tulajdonságairól, szépségéről és más örök lények, főleg bizalmas hívei társaságában végzett tetteiről - való hallás, beszélgetés és éneklés. A purāṇák például leírják Kṛṣṇa līlāinak történeteit. Ezeknek a meghallgatása, eléneklése, elmondása, elolvasása, közös dicsőítése - kialakít egyfajta Istenre irányuló "tudat-burkot", ha szabad ezt a kifejezést használnom. Vaiṣṇava szempontból a sādhanának körülbelül ez a célja.
Használd a füledet, használd a szemedet, és nézd vele az Úr mÅ«rtiját (szobor-formáját)! Használd a hangodat - és minden érzékszervedet - hogy kialakíthasd és fenntarthasd az isteniről való mindent átfogó tudatosságot. Ezt smaraṇának, "emlékezésnek" nevezik, ami nem egyszerűen múltba való visszatekintést jelent, hanem a tudatosság megjelenítését, jelenné tevését, itt és most. A caitanyaita vaiṣṇava sādhana nagy része úgy van megtervezve, hogy elősegítse a Kṛṣṇa örök līlāira való emlékezést, melyeket végtelenül vonzónak tartanak, csakúgy, mint magát Kṛṣṇát. Minél többet hall róluk az ember, vagy minél inkább elmerül ezekben a képekben, annál jobban fog vonzódni, és annál inkább fog majd emlékezni...
S.R.: Prabhupāda gyakran hasonlította ezt az amnéziához.
Dr. O'Connell: És hogyan?
S.R.: Nos, ha valaki a mindennapi értelemben elveszíti az emlékezetét, naponta, kis adagokban szembesítik addigi élete eseményeivel. E tevékenység rendszeres végzésének köszönhetően az amnéziás beteg ideális esetben fokozatosan elkezd emlékezni, s végül meggyógyul. Ugyanígy egy bizonyos rendszeres gyakorlat, a sādhana révén az emberben kialakul a smaraṇa, az emlékezés a lelki helyzetére - alapvető vagy eredeti természetére -, Kṛṣṇa örök kedvteléseinek résztvevőjeként.
Dr. O'Connell: Pontosan. Ez az anamnézis gyakorlása, vagyis az amnézia visszafordítása. Mondják, hogy egyes szentek képesek emlékezni előző életeikre. Mások az Urat körülvevő, tökéletességet elért lelkek időtlen közösségére emlékeznek - akik közé az ember reményei szerint egyszer majd maga is belép. Az isteni történetek meghallgatása és elmondása által részben szintén belép ebbe a transzcendentális valóságba. De a törekvés, vagyis a sādhya, az elérendő cél egy végérvényes lelki megszületés ebben a birodalomban, ahol az ember egy időtlen közegben, mégis szemtől szemben találkozhat Istennel.
Ezt a sādhana által lehet elérni, beleértve Rādhā és Kṛṣṇa kedvteléseinek hallgatását és elmondását, illetve az Úr Caitanya és társai életére és cselekedeteire való emlékezést is. Ez utóbbiakat szintén Isten megnyilvánulásainak tekintik, melyek mindössze ötszáz évvel ezelőtt történtek Indiában. Caitanya līlāit ugyanolyan lelkesedéssel viszik színre, éneklik és adják elő, mint Kṛṣṇa līlāit.
A Caitanya līlā és a Kṛṣṇa līlā együtt szerepel a Padāvalī kīrtanában, és mind a kettőt csoportosan adják elő. Ez pedig a gaudīya sādhana egyik legfontosabb vonása - a saṁ…kīrtana. A saṁ… azt jelenti, hogy "együtt". Habár vannak a sādhanának olyan területei is, melyeket egyedül kell gyakorolni - például a japa, a rózsafüzér-éneklés -, a legfontosabbnak Kṛṣṇa együttes dicsőítését tekintik. Az együttműködés és egymás kölcsönös támogatása szervesen hozzátartoznak. Ez jól megfigyelhető a Līlā kīrtanában vagy a Padāvalī kīrtanában, ahol nemcsak az előénekes és a zenészek kapnak szerepet, hanem a gyülekezet is, amely időnként velük énekel és kiabál, s olykor szemmel láthatóan meghatódik. Természetesen a gyülekezet reakciója inspirálja az előadókat, az egyik erősíti a másikat. A hangulat olyan, hogy az ember hajlamos felülemelkedni az adott kereteken, és átkerülni a lelki világba, legalábbis egy időre. Feltételezem, hogy azok, akik lelkileg előrébb járnak, hosszabb ideig tapasztalják az isteni tudat állapotát.
S.R.: Igen. Ez a saṁ…kīrtana alapelve. A védikus szövegek szerint a jelenlegi korban ez az együttes éneklés az ajánlott folyamat. Caitanya Mahāprabhu pedig azért jött el, hogy kinyilatkoztassa: ez a módszer az istenszeretet elérésének legmegfelelőbb eszköze a világtörténet jelenlegi korszakában.
Dr. O'Connell: A vaiṣṇava sādhanának, a sankīrtanát is beleértve, kétségkívül szentírási alapjai vannak, amit aztán a caitanyaita hagyomány részletesen kidolgozott. A Hari-bhakti-vilāsa és a Bhakti-rasāmṛta-sindhu például két olyan gaudīya szöveg, melyek a sādhana alapelveit tárgyalják. Ezek nagyon alapos szövegek, és az a céljuk, hogy legalább részben bemutassák a gyakorlók és lelki vezetők azon tapasztalatait, melyekre az emberi érzelmek és lelki élmények megértése során tettek szert. Ismertetik, hogyan lehet pontosan meghatározott fizikai tevékenységek és mentális állapotok segítségével igen magas szintű tudatállapotba jutni. Ezek a szövegek részletes leírást adnak arról, hogy a testi és szellemi viselkedés hogyan akadályozhatja vagy hogyan könnyítheti meg a kívánt tudatállapot vagy lelki élmény elérését.
Vṛndāvana hat gosvāmīja közül az egyik kulcsfigura - Caitanya idejének egyik fontos lelkipásztora - RÅ«pa Gosvāmī volt. Sok hasonlóan szisztematikus szöveget hagyott hátra, melyek közül a Bhakti-rasāmṛta-sindhu az egyik. Ebben a műben nagyon részletesen kifejti a sādhana fogalmát. Először általánosságban beszél a bhaktiról, az odaadásról, aztán a sādhana-bhaktit, majd a bhāva- és prema-bhaktit magyarázza el, melyek a szeretetteljes odaadás egyre tökéletesebb szintjei. Ennek a műnek van egy párja is, az Ujjvala-nīlamaṇi, amelyben szintén ugyanezeket a témákat tárgyalja, csak még részletesebben foglalkozik a mādhurya-rasával, az odaadás szerelmi hangulatával.
S.R.: RÅ«pa Gosvāmī a vaidhī bhaktival és a rāgānugā bhaktival is foglalkozik.
Dr. O'Connell: Igen. Mindkettő a sādhana egy-egy formája, amikor az ember az elméjét, a testét, a szemét, a hallását - az összes érzékszervét - arra használja, hogy eddze magát az egyre spontánabb odaadás átélésére, hasonlóan ahhoz, ahogy egy atléta is edz. Kezdeti szinten a vaidhī és a rāgānuga között az a különbség, hogy a vaidhī parancsra történik, azaz tanács vagy utasítás alapján. A fő gondolat itt az, hogy ha valaki hallotta, hogy az odaadással teli élet jó, és ez a meggyőződésévé válik, akkor a Śraddhā, azaz a hit, a bizalom által vezérelve elfogadja a vaidhī-típusú rendszert. Vagyis, aláveti magát egy napirendnek a guru és a szentírások irányítása alapján. Ez a vaidhī aztán elvezethet a Legfelsőbb iránti odaadás intenzívebb és spontánabb szintjére. De a lényeg az, hogy a korai szakaszban az ember még valószínűleg nem érez magában spontán odaadást, bhaktit, egyszerűen csak elhiszi, hogy a szabályok hasznosak, és betartja őket. Ez a vaidhī-bhakti-sādhana, mely akkor alakul át rāgānugává, ha a motivációk megtisztultak.
Lehet, hogy kívülről az ember ugyanazokat a dolgokat végzi: korán kel, annyiszor mondja ki a szent nevet, ahányszor az előírások szerint kell, megfürdik, amikor kell; a templomban különböző dolgokat ajánl fel a mÅ«rtinak. De a motiváció átalakul: már nem a jó tanácsok vagy az utasítások puszta követéséről van szó, hanem belső vágyódásról, sóvárgásról. Most már valóban érzi, és csinálni is akarja ezeket a dolgokat. Ha a mÅ«rti láttán, a szent név éneklése közben az ember már belülről vágyik arra, hogy többet tudjon meg, vagy teljesebben vegyen részt az isteni līlāban, akkor a motiváció az utasítások betartásáról (vidhi) vágyakozássá (lobha) változott. Így változik a vaidhī rāgānugāvá, azaz szenvedélyes, spontán sādhanává.
A rāgānugānak létezik egy másik értelmezése is. A szenvedélyes odaadás, mely a tanácsok és utasítások követését váltja fel, gyakran intenzív vágyódás formájában jelenik meg - és feltehetőleg mindig úgy is kell megjelennie -, amikor is az ember Kṛṣṇa birodalmának valamelyik lakója mintájára akarja alakítani az odaadását. Rāgānugā hívő tehát az, aki egy rāgātmikā bhakta nyomdokait követi, azaz egy olyan valakiét, aki tökéletes módon szereti Kṛṣṇát a transzcendentális vraja-līlāban.
S.R.: A rāgānugā ez utóbbi fajtája egy a legapróbb részletekig kidolgozott gyakorlat, azaz sādhana, amit az ember a gurujától kap. A tanítvány előtt feltárul saját lelki önazonossága, s ezután már ebben az ontologikus formájában meditál magán. E cél érdekében megmondják neki misztikus testének (siddha dehájának) ekādaŚa-bhāváit, azt a tizenegy jellemzőt, melyeket ismernie kell ahhoz, hogy ilyen meditációt gyakorolhasson. Tudnia kell tehát, hogy mi a neve, milyen kapcsolat fűzi Kṛṣṇához vagy Rādhāhoz, mennyi idős, milyen a testszíne, melyik csoporthoz és melyik rendhez tartozik, milyen a ruhája, hol lakik, mi a szolgálata, mi a leghőbb vágya, kinek az irányítása alatt végzi a szolgálatát. Ez az utolsó különösen fontos, mert az embernek minden részletet ismernie kell a vraja-līlā adott személyiségéről ahhoz, hogy megfelelően tudja őt szolgálni. Ez azonban már egy nagyon magas szint, és csak keveseknek adatik meg, hogy valóban eljuthassanak az isten-tudat e csúcsaira. Manapság számos gaudīya tekintély elveti ezeket a dolgokat, mert túl sokan éltek vissza az igazi rāgānugā magasabb rendű helyzetével. Ezt nagyon nehéz elérni. Ezért aztán sokan, hogy úgy mondjam, inkább a biztonságosabb utat javasolják, és arra ösztönzik a gyakorló hívőket, hogy szigorúan tartsák be a vaidhī bhakti elveit...
Dr. O'Connell: Igen, de a rāgānugā rendszerének kifejtése a Caitanya-féle hagyomány fontos része, főleg ami a Caitanya utáni egy-két száz évet illeti. A sādhana elvének fontos elmélyítéséről van szó. A mañjarī-sādhana például egy igen összetett vaiṣṇava eszme, amikor is az ember a fő gopīkat segíti Rādhānak végzett szolgálatukban. És ha már itt tartunk, a rāgānugā odaadásnak két nagy típusa van: az egyik a kāmānugā, a másik a sambandhānugā fogalma köré összpontosul. Az előbbi esetben az ember a gopīk lelki-erotikus hangulatát követi, az utóbbiban pedig Vraja örök lakóit, a rokoni vagy baráti kapcsolatok bármelyikében. Erről részletesen is olvashatunk David Haberman kitűnő tanulmányában, melynek címe Acting as a Way of Salvation: A Study of Rāgānugā-Bhakti-Sādhana (A cselekvés mint az üdvözülés útja: a rāgānugā-bhakti-sādhana. New York, Oxford University Press, 1988), valamint Donna Wulff egy korábbi könyvében a Drama as a Mode of Religious Realization címűben (A dráma mint a lelki önmegvalósítás eszköze. Chico, California, Scholars Press, 1984).
ViŚvanātha Cakravartī, egy 18. századi caitanyaita teológus Rāga-vartma-candrikā (Holdsugár a szerelem útján) című művében a rāgānugā általánosabb formáját hangsúlyozza, azt, amire a korábbiakban már utaltam, ahol a lobhát, a belső vágyat jelöli meg a rāgānugā sādhana megkülönböztető vonásaként. Hangsúlyozza, hogy amikor és amennyiben az ember a vaidhī szintjéről eljut a rāgānugāig, továbbra is végezheti ugyanazokat a sādhana, azaz fegyelmező gyakorlatokat, mint azelőtt, de csak akkor, ha ezeket hasznosnak találja. Ha nem, elhagyhatja őket.
S.R.: Igen. RÅ«pa Gosvāmī is azt mondja, hogy végső soron az embernek azokat a dolgokat kell elfogadnia, melyek segítik a Kṛṣṇának végzett odaadó szolgálatát, azokat pedig, amelyek nem, el kell utasítania. De ezzel óvatosan kell bánnunk. Mint ön is tudja, a gaudīya hagyományban létezik egy bizonyos, prākṛta-sahajiyāknak nevezett csoport, akik leegyszerűsítik és félremagyarázzák az előző ācāryák tanításait. A sahajiyāk azt állítják magukról, hogy mivel már elérték a rāgānugā szintet, nincs rá okuk, hogy betartsák a vaidhī szabályait és előírásait. A legkiválóbb rāgānugā hívek - Vṛndāvana hat gosvāmīja például - mindvégig szigorúan betartották a vaidhī bhakti összes gyakorlatát. A belül zajló meditáció lehet, hogy más, de kívülről nehéz lenne megállapítani, ki rāgānugā hívő és ki vaidhī hívő.
Dr. O'Connell: A prākṛta-sahajiyāk gyakorlata egy teljesen külön téma lenne, amire itt most nem áll módunkban kitérni. De ami a vaidhī és a rāgānugā bhakti közötti viszonyt illeti, ezzel kapcsolatban a Caitanya-féle hagyomány fő vonulatában is megfigyelhető némi rugalmasság. A rāgānugā kezdeti stádiumában az embernek mindenképpen ajánlatos fegyelmezettnek maradnia és pontosan betartania a vaidhī út szabályait. De az is alapelv, amit a szövegek is gyakran hangoztatnak, hogy ha bizonyos gyakorlatok már nem hatnak serkentőleg az odaadásunkra, abba lehet hagyni őket. Tehát ha mondjuk az embernek valamilyen oknál fogva nem sikerül megtennie bizonyos dolgokat, amelyeket egyébként rendesen meg szokott tenni, például nem kelt fel korán, hogy pÅ«jāt tartson, mert előző este annyira fellelkesítette a kīrtana hallgatása, vagy valami hasonló, az nem baj.
Mindez természetesen azt feltételezi, hogy az emberben valóban kezd kibontakozni a rāgānugā bhakti. Ugyanazok a szövegek, amelyek kijelentik, hogy el lehet hagyni a vaidhīra jellemző fegyelmet, arra is figyelmeztetnek, hogy óvakodjunk a hamis odaadástól, a bhakti-abhāsától, az utánzatoktól. Mondani sem kell, vagy inkább nem árt időnként elmondani, hogy csupán mert valaki úgy dönt: az odaadás magasabb szintjére emelkedett, és többé nem szükséges a szentírások és a guru tanácsaira hallgatnia, az még nem jelenti azt, hogy az illető tényleg azon a szinten van. Ha valaki ilyesmit állít magáról, sokkal valószínűbb, hogy nincs azon a szinten. A guru szerepe nagyon fontos ilyenkor. A tapasztalt guru meg tudja ítélni tanítványa fejlettségi szintjét, ugyanakkor tárgyilagosabb és tudásban is jártasabb nála.
Mindannyiszor ebbe a problémába ütközünk, ha a spontaneitás is megjelenik a szabályozottság mellett. Azt hiszem, ugyanez érvényes bármelyik más vallási hagyományra, sőt a legtöbb emberi tevékenységre is. Egy jó költőt például el lehet rontani azzal, ha rábeszéljük, hogy tartsa magát bizonyos nyelvtani szabályokhoz vagy bevett versmértékekhez. Ugyanakkor azzal is kiölhetjük valakiből a tehetséget, ha arra bátorítjuk, egyáltalán ne törődjön ezekkel a dolgokkal. Úgyhogy az embernek meg kell tudnia állapítani, hogy milyen szinten áll, és hogy az állandó fegyelem mikor gátolja és mikor használ neki. De ahogy a költőnek nagy segítséget jelent egy jó kiadó vagy lektor, aki időnként hasznos tanácsokkal látja el, ugyanúgy lelki témákban is nagy segítség, ha van egy lelki tanácsadó, aki támogat.
Ez kapcsolódik ahhoz, amiről korábban beszéltünk: hogy a vaiṣṇava sādhana közösségi sādhana. Fontos, hogy a vaiṣṇavák segítsék és erősítsék egymást, hogy mindezt együtt csinálják. Az, amit saṁ…kīrtana alapelvnek nevezhetünk - a másokkal megosztott odaadást, a guru és más vaiṣṇavák társaságának keresését - döntő fontosságú a vaiṣṇava vallásosság kifejlesztésében. Ha az ember erre folyamatosan odafigyel, természetszerűleg csökkenni fog annak a valószínűsége, hogy idejekorán a rāgānugā sādhana vagy bármilyen más odaadó gyakorlat művelésébe fog, amire még nem kész vagy nem alkalmas.
S.R.: Guru, Śāstra és sādhu. Ha az embernek megadatik a hiteles tanítómester, a szentírások útmutatása és az őszinte vaiṣṇavák társasága, akkor úgy tűnik, a cél könnyedén elérhető.
Dr. O'Connell: Én is így gondolom!


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: [email protected]
© 2020 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2020 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare