Görgessen tovább

A védikus oktatás elmélete és gyakorlata
A tudásátadás formái a Kṛṣṇa-hívő gyerekek mindennapjaiban
 Bevezetés

Szociológia alapszakos hallgatóként szakdolgozatomat a Kṛṣṇa-hívő gyerekek szocializációjából írtam 2016-ban az ELTÉ-n.[1] Szakdolgozatom célja a magyarországi Kṛṣṇa-hívő gyerekek szocializációjának jobb megértése, a gyerekek helyzetének, gondolkodásának és szokásainak megismerése volt. A gyerekek szocializációjának megértéséhez megvizsgáltam a Kṛṣṇa-hívők gyerekekről alkotott felfogását, a Kṛṣṇa-tudatos nevelés sajátosságait, a gyerekek mindennapjait és saját elképzeléseiket, azért, hogy képet kapjak arról, a gyerekek hogyan követik a Kṛṣṇa-hitet. Kitértem a családi, az iskolai, a Kṛṣṇa-hívő közösségbeli tevékenységeikre és a társadalmi kapcsolataikra. Ebben az írásomban a szakdolgozatom tudásátadással kapcsolatos részeit foglalom össze. Arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyen módszerekkel adják tovább ismereteiket a Kṛṣṇa-hívők a gyerekeknek, melyek a Kṛṣṇa-hívő gyereknevelés sajátosságai, milyen elemek segítik a gyerekek Kṛṣṇa-hit iránti elköteleződését.
Farkas Judit Ardzsuna dilemmája című könyvében[2] bemutatja a Kṛṣṇa-hitre térők reszocializációjával[3] kapcsolatos kutatásának eredményeit. Azt vizsgálja, hogy a közösség milyen intézményes kereteket biztosít a megtérőknek a Kṛṣṇa-hit filozófiájának és gyakorlatainak elsajátítására. E generáció gyermekeinek az elsődleges szocializációja Kṛṣṇa-hívők között történik, ezt szeretném összevetni a szülők korábban végbement reszocializációjával.
A magyarországi Kṛṣṇa-tudat témájában az egyik legjelentősebb mű Kamarás István Krisnások Magyarországon című könyve.[4] Az 1990-es években készült kutatás bemutatja a Kṛṣṇa-hit történetét, a magyarországi krisnások helyzetét. Az írásban szó van a védikus[5] oktatásról és az akkori gyermekoktatásról. Abban az időben még sokkal kevesebb Kṛṣṇa-hívő gyerek volt, de már Krisna-völgyben elkezdődött a helyi oktatás kiépítése az általános iskolások számára. A könyvnek ez a fejezete hasznos információkkal szolgál a Kṛṣṇa-hívő oktatás magyarországi kezdetéről és alapelveiről, elgondolásairól.[6]
A szakdolgozat elméleti keretének Peter L. Berger és Thomas Luckmann A valóság társadalmi felépítése című írását[7] használtam. A tudásszociológia szerint a valóság egy társadalmi termék, a tudásszociológia vizsgálati tárgya pedig a valóság megszületésének folyamata. A szerzőpáros megkülönbözteti az objektív és a szubjektív valóságot. Az ember szubjektív valósága a személyes tapasztalatai alapján alakul ki. A társadalmi interakciók során az emberek együtt alakítják ki a valóságot, és egy közös jelrendszer segítségével objektiválják tapasztalataikat, így alakul ki a társadalom tudáskészlete és objektív valósága. A Kṛṣṇa-hívők saját, közös objektív valósága, amelybe a gyerekek beleszülettek, egyrészt a magyarországi objektív valóságon belül helyezkedik el, másrészt eléggé sajátos – a megszokottól eltérő vallás miatt. A magyarországi Kṛṣṇa-hívők intézményesült rendje jelenik meg a gyerekek objektív valóságaként, és a szocializáció során ezt adják nekik tovább. Míg a Kṛṣṇa-hívők gyermekei beleszülettek a Kṛṣṇa-tudat vallásába, addig szüleik felnőttként tértek át rá, így az elsődleges szocializáció szempontjából teljesen más a helyzetük.[8]
Ezeken felül még két írást használtam fel a Kṛṣṇa-hívő gyerekek helyzetének értelmezése kapcsán. Somlai Péter Szocializáció című könyvét,[9] amely átfogóan szól a témáról. A szocializáció fogalmát arra vonatkoztatja, hogy a biológiai egyed hogyan válik társadalmi lénnyé, és azt is megjegyzi, hogy e folyamat fontos funkciója a személyi identitás formálása. Végül, a vallási vonatkozások tekintetében, Clifford Geertz A vallás mint kulturális rendszer[10] című írásából merítettem gondolatokat.
Kutatásomban kvalitatív társadalomkutatási módszereket alkalmaztam. Ennek során interjúkat készítettem a budapesti Kṛṣṇa-hívő közösséghez tartozó hat gyerekkel és az ő szüleikkel. A gyerekek többsége a budapesti gurukulában[11] tanul, néhányan pedig állami iskolában. Kutatásomat megfigyelésekkel egészítettem ki: ellátogattam a budapesti templomba[12] és az oktatási épületbe, valamint jártam Krisna-völgyben is.
A továbbiakban először a Kṛṣṇa-hívő gyerekek és családjaik sajátosságairól írok, majd a Kṛṣṇa-hívő nevelés néhány jellemzőjét és a védikus tanítások szerepét mutatom be. Ezt követően a Kṛṣṇa-hívő közösséghez tartozás és a Kṛṣṇa-hívő tevékenységek végzésének szerepéről ejtek szót. Végül a Kṛṣṇa-hívő gyerekek iskolába járásával kapcsolatban összehasonlítom a gurukulát és az állami iskolát.

A Kṛṣṇa-hívő gyerekek és családjaik sajátosságai

A Kṛṣṇa-hívő gyermeknevelés párhuzamba állítható a Kṛṣṇa-tudatra térők szocializációjával. Fontos különbség, hogy míg a megtérők esetében reszocializációról beszélhetünk, addig a gyerekeknél már az elsődleges szocializációban is megjelenik a Kṛṣṇa-hit. Farkas Judit írásából kiderül, hogy a vallás elsajátítása nem egyszerű feladat, ennek során a korábbitól teljesen eltérő életformát kell megtanulniuk, mert a keleti erőszakmentes vallási rendszerek bizonyos szempontból teljesen más értékrendet hirdetnek, mint ami Magyarországon megszokott.[13] A gyerekeknek azonban a Kṛṣṇa-tudat az alap, amelynek szellemében születésüktől kezdve nevelik őket, így gyerekkoruktól valósíthatják meg azt, amit mások felnőtt korukban kezdenek. Ráadásul, mivel figyelembe veszik a lélekvándorlás tanát, úgy tartják, hogy a Kṛṣṇa-hívő családba született gyerekek eleve egy korábbi életükből hozott „tisztább tudattal” születnek, tehát megfelelőbb alapról indulnak, így több esélyük van magasabb „lelki fejlettségi szintre” eljutni, mint azoknak, akik kultúraváltókként kezdik.
Berger és Luckmann elmélete szerint az elsődleges szocializációban internalizált valóság lesz a gyerek számára az, amit természetesnek fogad el.[14] A bhakta[15] gyerekek számára a Kṛṣṇa-hívő világ a természetes, mivel abba születtek bele, majd fokozatosan ismerkedtek meg a „kinti világgal”,[16] és azzal, hogy a nem Kṛṣṇa-hívők számára ők a furcsák. A megfigyeléseik nagyon függnek attól, hogy milyen módon és mennyiségben vannak kapcsolatban a „kinti világgal”. Azok a gyerekek, akik többet vannak a „kinti világban”, mert például állami iskolába járnak, többet látnak belőle, így inkább tisztában vannak a társadalomban megszokott normákkal, és sokkal több apró különbséget van alkalmuk észrevenni. A Kṛṣṇa-hívő intézményeket látogatók már elzártabban élnek. Ők, ahogy nőnek, a városban járva szembesülnek a többségi társadalomban megszokott világgal, és veszik észre, hogy miben mások. A legelzártabb pedig a Krisna-völgyi gyerekek élete. Velük nem volt alkalmam beszélni, de a budapestiek gyakran szóba hozták őket, és úgy fogalmaztak, hogy ottani társaik „burokban élnek”. A gyerekek számára tehát a Kṛṣṇa-hívő közeg a megszokott, ahol az átvett indiai elemek mindennaposak, és a vallásos szertartások részei az életüknek. A szüleik mesélnek nekik a keleti gondolkodásról, és néha még ők is meglepődnek azon, hogy a gyerekek milyen könnyen elfogadják az európaiak számára idegen nézeteket, például a tehenek szentségét. Számukra kevésbé élesen válik el, hogy mi az, ami magyar, mi az, ami indiai, és természetes nekik, hogy a kettő keveredik. Ugyanakkor mind a magyar, mind az indiai társadalom sok eleme furcsa számukra, és például indiai képeket és videókat nézegetve nagyon elcsodálkoznak, mennyire más az a világ. Ezzel együtt azok a gyerekek, akik közvetlen indiai tapasztalataikról számoltak be, elmesélték, hogy India, bár szokatlan volt még számukra is, az ott-tartózkodásuk mégis jó élményt jelentett, egyfajta otthonérzést adott, hiszen onnan ered a sajátos kultúrájuk.
Az interjúalanyok elmondása szerint a Kṛṣṇa-hívő család egyfelől semmi rendkívülit nem tartalmaz, másfelől viszont vannak olyan sajátosságaik, amelyek itthon nem megszokottak. Viszont ők már annyira magukévá tették a magyarországi kontextusban szokatlan tevékenységeiket, hogy ezek nemigen tűnnek fel nekik. Életmódjukban a védikus tanítások és az ősi indiai hagyományok magyarországi alkalmazására törekednek.
A mindennapokban a szülők dolgoznak, a gyerekek óvodába, iskolába járnak, az eltérő körülményeket az jelenti, hogy hol dolgoznak a szülők és hova járnak iskolába a gyerekek. Ha a szülő munkája a templomban van, a gyermeke pedig a gurukulába jár, akkor a térbeli közelség lehetővé teszi, hogy a szülők és a gyerekek tevékenységei jobban összefonódjanak. Ha a család a templomtól messze lakik, és a gyerekek állami iskolában tanulnak, kevesebbet tud együtt lenni a család a hétköznapokban.
Somlai kitér arra, hogy a modernizáció milyen változásokat okoz a családban és az iskolarendszerben. Ehhez hozzátartozik a munka és a hivatás világának elkülönülése, a gyerekek és a felnőttek terének szétválasztása. Meglátásom szerint a Kṛṣṇa-hívők ennek a trendnek lehetőségeik szerint igyekeznek ellenállni, és arra törekszenek, hogy a szülők és a gyerekeik ne különüljenek el a mindennapokban, így a példakövető tanulásra is legyen mód.[17]
A mindennapos Kṛṣṇa-tudatos gyakorlatok közül többet a család közösen végez.Együtt járnak templomba, olvassák a szent könyveket, japáznak,[18] imádkoznak, zenélnek, krisnás programokra és fesztiválokra mennek, szolgálatokat végeznek.
Mivel a gyerekekre való odafigyelés fontos érték a Kṛṣṇa-hitben, a közös időtöltés is lényeges. Bár családonként változó, de viszonylag gyakran járnak együtt például vásárolni vagy kirándulni. Egyaránt szoktak menni Kṛṣṇa-hittel kapcsolatos és attól független programokra is. Krisna-völgy látogatását többen említették. Ha a gyerekek érdeklődését felkelti egy a Kṛṣṇa-hittel nem összefüggő program a városban, például egy kiállítás, annak is utánajárnak. A tévénézés kevéssé jellemző rájuk, ezzel is kizárva a túlzott fogyasztásra nevelő hatásokat. A gyerekeket a tévé elé ültetés helyett más elfoglaltságokkal kötik le, és családi programokat szerveznek. Az idősebb gyerekek ezt úgy fogalmazták meg, hogy ily módon volt „gyerekkoruk”, mivel ténylegesen „foglalkoztak velük” a szüleik.

Kṛṣṇa-hívő értékek és védikus tanítások a gyereknevelésben

A Kṛṣṇa-hívő gyereknevelés a szülők szerint semmi különösen váratlan jellemzőt nem tartalmaz.
Hát igazából nincs ilyen nagy, valamilyen rejtélyes varázsmantra, amit minden nap mondunk, a Hare Kṛṣṇán kívül. De az, hogy mivel elfogadtuk az alapértékrendszert, magunkévá tettük, gyakoroljuk, ezért a gyerekeinket is a szerint neveljük.
Az interjúrészlet szerint a nevelés alappillérét a Kṛṣṇa-hívő alapértékek jelentik. A Kṛṣṇa-hívőknek ha ugyan „varázsmantrája” nincs is, de a Hare Kṛṣṇa mantra jelentős mindennapi gyakorlat.
Az értékek és szokások kapcsán gyakran felmerült az, hogy a Kṛṣṇa-tudat értékei és szokásai két részre oszthatók.
Tehát én két részre osztanám. Vannak az általános értékek, amit szerintem érdemes lenne az egész társadalomnak gyakorolni, ezt én értéknek tartom, általános értéknek, és plusz vannak azok a gyakorlatok, amik külön a Kṛṣṇával való kapcsolat erősítésére szolgálnak.
Az interjúrészlet alapján vannak értékek a Kṛṣṇa-hitben, amelyeket univerzális értékeknek tekintenek, és vannak, amelyek speciális Kṛṣṇa-hívő értékek, az Isten és ember közötti kapcsolat megerősítésére szolgálnak.
Fontos érték a hitelesség, mely szerint azt csinálják, amit mondanak, illetve a mindennapjaikban is a hitük szerint éljenek. Sok szülő említette, hogy a szavak és a tettek összhangja döntő fontosságú érték, ami egyrészt a még nem Kṛṣṇa-hívők bevonzásában is szerepet játszik, másrészt saját gyerekeikben is megerősítheti azt a gondolatot, hogy ez egy „valóságos dolog”, amit érdemes követni, mert a szüleik életében is jól működik.
Egy szülő megfogalmazása szerint nem is feltétlenül nevelésnek nevezhető az, ahogyan a szülők a gyerekeikhez viszonyulnak, mert nem fektetnek különösebb energiát a gyerekek fegyelmezésébe, hanem lényegében a jó kapcsolatra és a példamutatásra alapoznak.
A szülők arra törekednek, hogy ne elvárásokat támasszanak a gyerek felé, hanem megvárják, amíg azok maguk kezdeményeznek.
Igazából nekem nincsenek nagy elvárásaim vele szemben a vallásgyakorlás szempontjából. […]De mondjuk, én azt gondolom, hogy nevelés szempontjából lehet, hogy jobban járok, ha megvárom, hogy ő maga akarjon csinálni valamit, mint hogy én erőltessek rá dolgokat.
A szülővel készített interjú e részletéből az derül ki, hogy a beszélő arra törekszik, hogy ne erőltetesse a gyerekére a vallásgyakorlást. A Kṛṣṇa-hívő szülők az erőltetés helyett inkább a Kṛṣṇa-hit értékeit szeretnék közvetíteni gyerekeiknek, hogy valóban azt lássák a legjobb útnak. Ezért hagyják a gyerekeket, hogy a saját kedvük szerint, a saját tempójukban haladva vegyenek részt a Kṛṣṇa-tudatban. A szülők igyekeznek a gyerekek érdeklődése és igényei alapján tanítani, terelgetni őket. Ugyanakkor nehéz megtalálni az egyensúlyt az ösztönzés és az erőltetés között, pedig fontosnak tartják, hogy ezzel a gyerekek fejlődését segítsék, és ne elvárásoknak kelljen megfelelniük.
A Kṛṣṇa-tudatú hívők elképzelése szerint, hogyha a gyerek „jól érzi magát a Kṛṣṇa-tudatban”, akkor ahhoz fog ragaszkodni még akkor is, ha a „kinti világ” értékeit is megismeri. De ehhez kell egy olyan mély elköteleződés a Kṛṣṇa-hit mellett, hogy ne akarjanak eltérni annak értékeitől. A szülők célja ilyen megtapasztalásokhoz vezetni el őket, és hozzájárulni ahhoz, hogy gyerekeik olyan barátokat, élményeket, elfoglaltságokat, válaszokat találjanak, melyek hatására a Kṛṣṇa-hitet akrrják gyakorolni. A szülők szerint ez a titka annak, hogy utódaik később maguk döntsenek a Kṛṣṇa-hit mellett.
A Kṛṣṇa-hívők gyerekei születésüktől
kezdve „más” információkat kapnak, va­iṣ­ṇava[19] történetek, művészeti alko­tá­sok, szokások veszik körül őket. A szent­í­rá­sok olvasása kiemelt fontosságú a Kṛṣṇa-hitben, ezért a családok gyakran közösen olvassák ezeket reggelente vagy esténként. Ezen felül a Kṛṣṇa-hívő templomban és iskolában is foglalkoznak ezekkel a szövegekkel a gyerekek. Kedvenc történeteik és hőseik a védikus írásokból valók, ezeket a történeteket utánozzák játék közben, Kṛṣṇa-hívő szövegeket énekelnek a mindennapjaikban.
Geertz valláskoncepciója alapján a vallás egyik jellemzője az, hogy kialakítja a létezés általános rendjét. Az ember számára tapasztalati úton értelmezhetetlen pontokra magyarázatot ad, például a világ rendjével, a szenvedés problémájával és az erkölcsi kérdésekkel kapcsolatban.[20] A Kṛṣṇa-hívők gyerekeiknek a védikus írások konkrét világképét és értékrendjét adják át. A szülők elmondása szerint ily módon szinte nem maradnak megválaszolatlan kérdéseik, és biztonságérzetet kapnak. Elgondolásuk szerint ez a biztos alap kamaszkorban is segít, amikor kialakítják saját értékrendjüket, és keresik helyüket a világban. Például, egy idősebb leány szerint a Kṛṣṇa-hit a nem közösségbeli kortársainál reálisabb értékrendet adott neki, ami alapján felelősségteljesebben tud gondolkozni. Úgy értékelte, ő komolyabb és kevésbé gyerekes, mint kortársai, mivel hitközpontú nevelést kapott, a Kṛṣṇa-hit pedig egyértelműen kijelenti, hogy mi jó, mi rossz, és mely cselekedetnek mi a következménye.
A Kṛṣṇa-hit a filozófia mellett életmódot is javasol, amely rendszert ad az egyén és a közösség életének. Ez olyan, mint egy menetrend vagy egy útmutató, amihez a hívők alkalmazkodni, igazodni tudnak, ami szerint tudják az életüket élni, így a jól bejáratott rendszerben könnyebben el lehet kerülni a hibákat is. Ez a minta a gyerekek számára biztos elképzelést ad a mindennapok menetéről, így nekik is könnyebb elsajátítani a Kṛṣṇa-hívő életmódot.
A Kṛṣṇa-hithez hozzátartozik a modern, fogyasztói társadalom kritikája, így a Kṛṣṇa-hívők gyerekeiket igyekeznek abból kivonni, és helyette vaiṣṇava szellemiségben nevelni, az egyszerűség és az elégedettség hangsúlyozásával.

A Kṛṣṇa-hívő közösség szerepe a gyerekek szocializációjában

A gyerekek számára a vallási közösség a legmeghatározóbb közeg, sok időt töltenek ebben, a legtöbb kapcsolatuk is innen származik, és ezek az interakciók tovább erősítik bennük a Kṛṣṇa-tudatot. A magyarországi Kṛṣṇa-hívő közösség nem annyira nagy, ezért országos szinten is kapcsolatban állnak egymással, például a gyerekeknek vannak barátaik más váro­sokból. A budapesti központhoz tartozók pedig elég jól ismerik egymást. Sokan a csillaghegyi templom közelében laknak, tanulnak, és ez lehetővé teszi, hogy gyakran találkozzanak. A gyerekeknek van lehetőségük napi szinten találkozni egymással, a templomban is szinte naponta megfordulnak, mivel ebédelni is ott szoktak a gurukula tanulói, és a szertartásokon, ünnepeken is gyakran részt vesznek.
Farkas Judit említette a re­szo­ci­a­li­zá­ci­ó­ban betöltött szerepét a Krisna-völgyi élményeknek,[21] ezek megjelentek a gyerekeknél is. A gyerekek és a szülők is gyakran szóba hozták Krisna-völgyet. Viszonylag sok gyermek él itt, akik a közösség által alapított, akkreditált általános iskolába járnak. Krisna-völgyet annak kapcsán említették a kérdezettek, hogy gyakran utaznak ide családjukkal. Alapvetően változó, hogy milyen gyakran, de sokan igyekeznek minél több időt ott tölteni. Részt vesznek a vallási ünnepek alkalmából rendezett fesztiválokon, és többen iskolai szünetekben is a farmon nyaralnak. Krisna-völgy jobban el van zárva a világtól, nyugodtabb az élet, kisebbek a távolságok, így az emberek jobban tudnak koncentrálni a hitéletükre, így ha a budapestiek itt vannak, ők is kihasználják ezt a lehetőséget. Gyakrabban vesznek részt a reggeli és egyéb szertartásokon, a közös zenélésben, éneklésben, táncolásban, a lakomákon. Emellett lehetőségük van megismerkedni a farmmal, a növényekkel, az állatokkal, a vidéki élettel, a falusi munkákkal; nyaranta táborozni, iskolaidőben pedig a helyi gurukulába járni.
A Kṛṣṇa-hívők elsősorban úgy tanítják gyermekeiket a Kṛṣṇa-tudatos tevékenységekre, hogy egyrészt példát mutatnak nekik, másrészt együtt gyakorolják velük. A védikus tanítási módszer az, hogy a fiatalabb az idősebbtől tanul, a képzetlenebb a képzettebbtől.[22] Farkas Judit is írt a tanítvány és a mester kapcsolatának fontosságáról a Kṛṣṇa-hitben.[23] A vaiṣṇava kultúrában a tanulás példakövetés formájában valósul meg elsősorban. A szülők is sok esetben példamutató szerepben jelennek meg a közös tevékenységek során, és a jó kapcsolat segítségével mutatnak mintát gyerekeiknek. A gurukula elnevezésben a guru a tanítóra utal. Sok beszélgetésben érezhető volt, hogy a gyerekeket tanító tanárok személye fontos tényező az iskolaválasztásban. A gyerekek az idősebbeket példaképeknek tekintik, a fiatalabbaknak pedig ők a példaképeik. Ha a közösségen belül számukra megbotránkoztató dologgal találkoznak, nem ütköznek meg, mert szüleik arra tanítják őket, hogy a vallás tökéletes, de emberek gyakorolják, akik pedig hibázhatnak. A tevékenységekbe és szolgálatokba pedig igyekeznek bevonni a gyerekeket, így a szüleiktől és a többi bhaktától ezekről a gyakorlatban tanulhatnak, illetve a közösséghez tartozás élményét is erősíti ez a módszer bennük.
A Kṛṣṇa-hívők mindennapjainak része a mantrázás[24] is, aminek egyik fontos módja a japázás. Japázni azért fontos, mert a bhakták számára „ez a vallásgyakorlás alapja, ami az erőt adja mindenhez”. Az avatott hívőknek[25] napi 16 kör japázás előírt, de az avatás előtt állók számára nincs konkrét szám meghatározva, így a gyerekek saját igényeikhez igazodva, kedvük szerint, a maguk célkitűzései alapján mantrázhatnak. A szülők nem erőltetik, de bátorítják gyerekeiket, hogy hozzákezdjenek. Ezt azonban óvatosan teszik, nehogy túl nagy elvárásnak élje meg a gyerek. Általában szoktak célokat kitűzni a rendszeres japázás érdekében, hogy a 16 kört fokozatosan elérjék, továbbá a gyerekek egymást is motiválják ebben.
A reggeli lelki gyakorlatok fontos szerepet töltenek be a Kṛṣṇa-hívők életében, a szülők, ha tehetik, gyerekeikkel együtt elmennek a templomi szertartásra, ha nem, otthon szánnak rá időt, vagy a nap másik részében pótolják a meditációt. A templomi leckék ideje alatt a lecke érthetőségétől függően figyelhetnek a tanításra, vagy csendben rajzolgathatnak, színezgethetnek, nem kötelező részt venniük. Olykor kifejezetten a gyerekekhez igazított a lecke.
A Kṛṣṇa-tudatnak fontos része a művészet, a művésziesség. Például a zene, az ételek, a leckék kapcsán is arra törekednek, hogy „művésziesek” legyenek. Ennek megfelelően a gyerekeket taníttatják zenélni, és a lányokat sokszor táncolni is.  A szülők közül nem mindenki tanult zenét, de mindannyian fontosnak tartják, hogy gyerekeik értsenek hozzá. A zenének központi szerepe van a vallásban, hiszen a mantrázást is kísérheti. A közös zenélés a családban és a templomban egyaránt fontos, hiszen hatása felszabadítja az embert, közösségi élményt teremt, és egyben közelebb visz Istenhez. A gyerekekre mind a zenélés öröme, mind a közösségi élmény olyan hatással lehet, ami a Kṛṣṇa-hithez való tartozást megerősíti bennük.
A Kṛṣṇa-hívők sokszor indiai viseletben vannak. A gyerekek, amint képesek hordani, szintén gyakran ebben járnak. Az indiai öltözet nem kötelező, személyenként változó, hogy milyen sűrűn, milyen alkalomból viselik, így ez a gyerekeknél is eltérő. Az indiai öltözet a gyerekek számára természetes, viszont a „kinti világban” járva tudják, hogy feltűnést okoz, aminek van pozitív és negatív oldala is. Például egy állami iskolában az indiai öltözetben úgy érezhetik, nehezebb beilleszkedniük, ugyanakkor a szülők azt is hangsúlyozzák, hogy társaik, a kezdeti nehézségek ellenére, „ezzel együtt fogadják el őket”. A gyerekekben a közösséghez való tartozást az indiai viselet hordása is erősítheti.
Berger és Luckmann kiemeli, hogy a szubjektív tapasztalatok objektiválásához elengedhetetlen a közös jelrendszer, a legfontosabb jelrendszer pedig a nyelv.[26] Farkas Judit kutatásai alapján a Kṛṣṇa-hívőknek saját, komplett csoportnyelve van, amely fontos szerepet tölt be a reszocializációban.[27] A nyelv megtanulása nemcsak a Kṛṣṇa-hithez felnőttként csatlakozók számára fontos, hanem a gyerekek szocializációjában is. A Kṛṣṇa-hívők, mivel Magyarországon élnek, magyarul beszélnek, de szóhasználatuk kiegészül szanszkrit és angol kifejezésekkel, továbbá sokszor magyar szavakat is sajátos jelentéssel alkalmaznak. A gyerekek születésüktől kezdve ezt a csoportnyelvet sajátítják el, továbbá védikus szövegeket olvasnak, és szanszkritul is tanítják őket, emellett sokuknak szanszkrit neve is van, megerősítve a Kṛṣṇa-hívő közösséghez való tartozásukat.
A Kṛṣṇa-tudathoz tartozik a különböző szolgálatok végzése. Ezek egy része a templomban, illetve a közösségen belül zajlik, például az oltár gondozása, takarítói feladatok. A társadalomban ismertebbek a közösségen kívül zajló „tipikus krisnás tevékenységek”, például a könyvterjesztés,[28] az ételosztás,[29] a fesztiválok szervezése. A Kṛṣṇa-hívők igyekeznek a gyerekeiket is belevonni a szolgálatokba, elsősorban úgy, hogy amikor a szülők mennek, a gyerekeik is velük tartanak. A szolgálatokban mindenki tulajdonságai és személyisége szerint vesz részt. Nemi szerepeknek való felosztás is megfigyelhető, a fiúk inkább fiús dolgokat végeznek, például a kertészkedésben segítenek, míg a lányok a templom takarításában, az oltár ékszereinek javításában, illetve gyakran a táncban vesznek részt, ami Kṛṣṇa imádatának az egyik formája. A Kṛṣṇa-hívők nagy figyelmet fordítanak a gyerekekre, így a feléjük irányuló szolgálatokra is nagy hangsúlyt fektetnek. Esetenként a nagyobb gyerekek foglalkoznak a kisebbekkel, például rájuk bízzák őket, míg a szüleik a leckéken, programokon vannak.
Sok Kṛṣṇa-hívő család megjelenik a fesztiválokon nemcsak résztvevőként, hanem szervezőként is. Ezekből a gyerekek is kiveszik a részüket, meghallgatják az előadásokat, ha számukra is érthető, segítenek az előkészületekben, lefoglalják magukat például a virágfűző sátorban. A fesztiválokon sokszor a gyerekek is fellépnek. Általában a budapesti gyerekek zenei bemutatót tartanak, míg a Krisna-völgyiek színdarabbal készülnek. Az idősebbek pedig indiai táncos vagy harcművészeti előadással jelennek meg. Farkas Judit a vallás elsajátítása egyik módszeréhez sorolta a vaiṣṇava filozófiáról tartott előadásokat.[30] Az effajta előadástartás a gyerekeknél is megfigyelhető.
A gyerekek a könyvosztásban és az ételosztásban is részt szoktak venni, csoportosan vagy a felnőtteket elkísérve, főleg a fesztiválokon, nagyobb rendezvényeken. Szeretik ezt a tevékenységet, hiszen pozitív közösségi élmény, emellett jó érzés számukra, hogy egy nagyszabású esemény sikeréhez járulhatnak hozzá, és másoknak segíthetnek. Az ételosztásban és a könyvosztásban való segítséggel a közösség hasznos tagjának érezhetik magukat, ezzel is megerősítve a Kṛṣṇa-tudatos irányultságukat.

A Kṛṣṇa-hívő gyerekek és az oktatás 

A védikus írások szerint a vallás, tudomány és művészet egyaránt szükséges az igazság felismeréséhez, a világ működésének megértéséhez, de a tudásszerzés elsődleges forrásai a kinyilatkoztatott írások.[31] Geertz szintén azt hangsúlyozza, hogy a vallásos hit nem a mindennapi tapasztalatokból fakad, hanem egy tekintély – jelen esetben a Kṛṣṇa-tudat kinyilatkoztatásai – előzetes elfogadása szükséges hozzá.[32] A Kṛṣṇa-hívők fontosnak tartják az oktatást, de a megtérők életkora miatt eleinte nagyobb hangsúlyt fektettek a felnőttképzésre. Mivel a jelenleg felnövekvő generáció az első, amely számára szükséges a védikus általános iskolai oktatási rendszer kiépítése Magyarországon, azért annak kialakítása most is alakulóban van. A programok, intézmények létrehozása gyakran szülői kezdeményezéssel indul el, és fokozatosan gyarapodik a gyerekek korának, számának növekedésével párhuzamosan. A megkérdezett szülők többsége is tevékenyen részt vett ezekben valamilyen formában. Somogyvámoson két óvoda működik, amelyek már hivatalossá váltak, és egy iskola, a Śrī Prahlāda Általános Iskola, amely 1996-tól létezik, és 2009 óta akkreditált. Budapesten is van óvoda és iskola is, de ez az általános iskola még nem akkreditált, ezért az odajárók hivatalosan a Krisna-völgyi iskola magántanulói, ahol félévente vizsgázniuk kell.
A Kṛṣṇa-hívő óvoda Budapesten már régebb óta létezik, így a gyerekek kicsi koruktól vaiṣṇava szellemiségű intézményben tudnak szocializálódni. Itt a Kṛṣṇa-hívő gyakorlatok, például a mūrtik[33] imádása, az étel felajánlása,[34] a zenés szertartások a mindennapjaik része. A szokásos gyerekfoglalkozások, például a kézművesség, a meseolvasás, vaiṣṇava elemekkel vannak gazdagítva, de a magyar kultúra értékeit is belevonják.
A gurukulának nincs sok tanulója, így évfolyam szerinti bontás sincs. Azonban vannak órák, amelyeken három csoportra, egy lány- és két fiúcsoportra, bontva tanulnak. A gurukula épülete egy családi ház, de néhány órát a közelben lévő templomban tartanak. Minden csoportnak van egy tanára, így összesen három állandó oktató dolgozik a gurukulában. A zeneórákat, a szolfézst, az angolt és a szanszkritot azonban mások tartják, valamint délutánonként egy napközis tanító felügyel rájuk, akivel már inkább játszanak és nem tanulnak. A gurukula működése alapvetően nagyon különbözik az állami iskolától. Gyakran nem is iskolának, hanem inkább tanulást elősegítő intézménynek szokták nevezni.
A szülők saját tapasztalataik alapján úgy ítélik meg, hogy az állami iskola működése nem megfelelő. Mivel a gyerekek számára a lehető legjobb körülményeket és lehetőségeket szeretnék biztosítani, hajlandók erre pénzt és energiát áldozni. Az iskolaalapítással kapcsolatban a szülők azt szerették volna, hogy egy olyan oktatási intézményt hozzanak létre, amelybe szívesen járnak a gyerekek. A Kṛṣṇa-hívők kezdeményezése rokonítható a reformpedagógiákkal. A nevelési reformokról Somlai is ír: elmondja, hogy a reformpedagógiák fontos eleme, hogy a gyerekek szívesen tanuljanak, a tanulás minél életközelibb helyzetekben folyjon, és a pedagógusoknak elő kell segítenie a gyerek képességeinek kibontakozását.[35] Ezek a jellemzők alapvetően erre az intézményre is igazak.
A gurukulában zajló oktatás módszerének egyik legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy gyerekközpontú. Nem folyik frontális oktatás, a hangsúly a „beszélgetős, közösen utánanézős, közösen kitalálós tanuláson” van. Nagyon kicsi csoportokban tanulnak, maximum ötfős egy óra, így teljesen más kapcsolat alakulhat ki a tanárok és a diákok között, mint egy 20-30 fős osztályban. A gurukulában természetesen megtanítják a gyerekeknek az általános iskolai tananyagot, így ugyanolyan iskolai tantárgyaik vannak, mint mindenkinek. Viszont ezek kiegészülnek a Kṛṣṇa-tudathoz kapcsolódó egyéb órákkal. A tananyagot a gyerekek érdeklődésének figyelembevételével veszik át, az általuk megfogalmazott kérdések mentén. Használnak tankönyveket, de azok szerepe másodlagos, inkább gyakorló segédanyag, nem a vezérfonal. Csak a rávezető beszélgetés után nézik meg, és önellenőrzésképpen megoldják a benne szereplő feladatokat.
A gyerekek képességeit is figyelembe veszik, nem kell ugyanolyan tempóban, ugyanolyan módon tanulniuk, hanem mindenki az érettsége, tehetsége, gyorsasága szerint haladhat. Nem tesznek különbséget a gyerekek között osztályzatokkal, hanem lehetőséget adnak, hogy megbélyegzések nélkül azok is felzárkózhassanak, akik lemaradtak.
Az órák menete sem megszokott. Az óraadó tanárok tanórái időponthoz kötöttek, de az állandó tanárok szabadabban kezelik az órák kereteit. Egy óra lehet sokkal rövidebb az általános negyvenöt percnél, ha a gyerekeken látszik, hogy szünetre van szükségük, vagy sokkal hosszabb, ha nagyon belemerülnek egy témába. A gyerekek terhelése saját igényükhöz igazított: ha egy tanulón látják, hogy elfáradt, pihenhet egy kicsit, hogy aztán felfrissülten folytassa a tanulást. Az iskolában fontos szempont a gyerekek érdeklődésének felkeltése, például a tanárok játékos ötletekkel motiválják a tanulókat az ismeretszerzésre.
A tanárok azt szeretnék, hogy a gyerekek ösztönzője ne a külső kényszer legyen, hanem belső motivációból akarjanak tanulni. Tehát ezen elgondolás szerint, ha a gyerek számára elég érdekes az, amivel az iskolában foglalkoznak, akkor magától figyel, önmagát fegyelmezi, és nem egy külső erőnek kell kontrollálnia őt.
A gyerekeket igyekeznek az egymással versengés helyett az együttműködésre, a csapatmunkára szocializálni, arra, hogy örüljenek a másik sikerének, szívesen segítsenek egymásnak, és jól működő kapcsolataik legyenek. Akik előrébb tartanak a feladatban, azok segítenek a többieknek, ezáltal tanítani, együttműködni is megtanulnak. Mivel nincsenek korosztályok szerint bontva, a különböző életkorúak gyakran együtt tanulnak, de évfolyamuknak megfelelő feladatot kapnak. A kisebbek látják, mit tanulnak a nagyobbak, és már várják, hogy ők is odáig eljuthassanak, így ez is motiválja őket a tanulásra.
A gyerekek kreativitásának igyekeznek minél nagyobb teret engedni. Olvasás órán a saját maguk által választott könyvet olvasgathatják, fogalmazás órán a gyerekek saját kitalált történeteiket írhatják meg. Így azzal foglalkozhatnak, ami érdekli őket, és nem azzal, ami kötelezően előírt.
A szokásos iskolai tantárgyakon kívül vannak plusz óráik, például a śloka-óra, ahol mantrákat tanulnak, a szanszkrit, a Kṛṣṇa-tudat-tan és a bhajana-óra, vagyis a zenetanulás. A gyerekek a gurukulában több indiai hangszeren is tanulnak játszani: harmóniumon, mṛdaṇgán, karatālán.[36] Nemcsak indiai, hanem egyéb hangszereken is játszanak, sokan zeneiskolai különórákra is járnak.
A szülők vélekedése az állami iskoláról inkább negatív. A gurukula alapításában fontos szerepet játszott az oktatási rendszerrel szembeni elégedetlenség. A Kṛṣṇa-hívő iskolában is a Nemzeti alaptanterv alapján tanítanak, egyrészt, mert abból kell a gyerekeknek vizsgázniuk, másrészt mert a tananyagot nem tartják rossznak, csak hiányosnak. Például a Nemzeti alaptanterv nem tud a társas viszonyokról, szociális képességekről. Emellett a diákok nincsenek kapcsolatban a természettel, hisz végig a tanteremben vannak. Amit a szülők még ennél is nagyobb problémának látnak, az a tudásátadás módja. Szerintük egy állami iskolában a sokfős osztályokban a tanárok nem tudnak az egyes diákokra érdemben odafigyelni. A tanulás tananyagközpontú és kötött, és nem veszi figyelembe a gyerekek érdeklődését és képességeit. Minden gyereket ugyanolyan mérce szerint osztályoznak, a lemaradókat azonnal rossznak minősítik. Az állami iskolában a lexikális tudás növelése a legmeghatározóbb. Tanulni, információt szerezni nem tanítanak meg. Sokat kell magolni, a tananyag pontos visszamondását értékelik, a tényleges megértéstől függetlenül. A szülők úgy fogalmaztak, hogy az állami oktatás a gondolkodásról is leszoktat, mert azt kell elfogadni, amit a tanár mond, és korlátozott a saját véleményalkotás és az egyéni kreativitás. Az állami iskola az önálló munkára szocializál, például a dolgozatírásnál egymásnak segíteni nem szabad. A korosztályok el vannak különítve, a gyerekek többnyire csak a saját évfolyamukkal barátkoznak, a kicsik és a nagyok között elnyomó viszonyok, negatív vélemények vannak. A gyerekeket külső nyomással akarják motiválni, rájuk erőltetik, hogy figyeljenek a feladatra, például fegyelmezéssel, osztályozással. A tananyag nincs érdekessé téve, így a gyerekek kedve elmegy a tanulástól.
Több Kṛṣṇa-hívőnek – mivel a környéken laknak, – a Csillaghegyi Általános Iskolába jár a gyereke, így a bhakta gyerekek jelenléte ebben az iskolában nem szokatlan. A bhakta gyerekek különböző osztályokba járnak, így annyira nem szoros közöttük a kapcsolat. Amióta kötelező a hittanoktatás, a nagy igény miatt az iskola felkérte az egyházat, hogy tartson Kṛṣṇa-tudatos hittanórát az iskolában. Sokat segít a gyerekeknek, hogy az iskola és a tanárok megértőek és együttműködőek. Csillaghegyen több tanár nyitott a Kṛṣṇa-hívő tanokra, eljárnak programokra, jóga- és főzőtanfolyamokra a templomba. Más tanintézményekben is megengedik a tanárok, hogy a gyerekek vallásuknak megfelelhessenek az iskolában is, például saját nézeteik szerint elemezhessék a műveket, vagy ne kelljen hitükkel ellentétes dolgokban részt venniük.
Míg néhány szülő határozott abban, hogy a gyermekét az egyik vagy a másik iskolatípusba írassa, más szülők számára állandó dilemmát jelent a kérdés. A gurukulába azért járatják szívesen gyermekeiket a szülők, mert ott reformoktatási módszerekkel dolgoznak, pótolva a közoktatás hiányosságait, a tanárokban pedig jobban megbízhatnak, de a gurukulának is vannak gyengeségei. Mivel fiatal intézmény, még alakulóban lévő kezdeményezés, korrigálatlan hibákkal, kiforratlan részletekkel, sok kezdő tanárral. A választásban annak is szerepe van, hogy mivel anyagi vonzatai vannak a szülőkre nézve a gurukulába járásnak, nem mindenki engedheti meg magának. Illetve, a távolságok sem mellékesek, akik messzebb laknak Csillaghegytől, nem tudnak minden nap bejárni. A gyerek személyiségétől is függ, hogy melyik iskolatípus felel meg neki jobban, például hogy kisebb vagy nagyobb csoportban tud-e inkább tanulni.
Komoly ellenérv az állami iskolával szemben, hogy ott a gyerek olyan közegben tölti a napjait, amely nem Kṛṣṇa-hívő gyerekekből áll, a szülők azonban a gurukulába járó gyerektársaságot kedvezőbbnek tartják. Ha kiskorban nem is jelentős, de kamaszkorban már nagy hatása lehet a „rossz társaságnak”, és ettől szeretnék a gyerekeiket megkímélni. Az állami iskolába járó gyerekek számára a beilleszkedés okozhat nehézségeket. Többféle okból tekinthetik őket különcnek, vallásuk és életmódjuk csak egy része ennek, emellett a tanulmányi eredmények, a gyerek személyisége és az osztályközösség hozzáállása is számít. Ugyanakkor a Kṛṣṇa-hívő gyerekek inkább azt tapasztalják, hogy ha nem is azonnal, de elfogadják őket a vallásukkal együtt. Némely gyereknek nehézséget jelent, hogy „kint” és „bent” is egyszerre éljen, hogy az osztálytársaival vagy a krisnásokkal azonosuljon inkább, mivel az osztályközösség tagja is szeretne lenni, és a hitétől sem szeretne megválni.
Az állami iskolába és a gurukulába járó Kṛṣṇa-hívő gyerekekre egyaránt jellemző, hogy délutánonként különórákra járnak. Egy szülő szerint a Kṛṣṇa-hívő gyerekek számára fontos a zene és a sport. Ezzel egybehangzóan mind a hat kérdezett gyerek heti rendszerességgel jár zenét tanulni és sportolni. A szülők a zenei tehetségtől függetlenül elkezdik taníttatni gyermekeiket, hogy alapszinten mindannyian tudjanak valamilyen hangszeren játszani, és részük lehessen a zenélés örömében, valamint ezen keresztül is csatlakozhassanak az istenimádat szertartásaihoz. Mivel a Kṛṣṇa-hívő közösségben nincs sok szakképzett zenetanár, külső zeneiskolába járnak szolfézst és hangszert tanulni. A gyerekek közül többen énekelni, zongorázni, fuvolázni, furulyázni vagy épp oboázni járnak. A gyerekek zenetudása felhasználható az indiai hangszereken játszáshoz is. A sportolás pedig a gyerekek mozgásigénye miatt fontos. A mozgás formáját és mennyiségét is a gyerek igényeihez igazítják. Különóraként sportolni járniuk azért is szükséges, mert a gurukulában testnevelés órájuk nincsen. A fiúk általában dzsúdóznak és úsznak, többen mind a kettőt. A lányok általában táncot tanulnak, például balettra, hagyományos indiai táncra vagy különféle tornákra járnak. Indiai táncot a templomban van lehetőség tanulniuk, Indiában képzett tanárok segítségével.

Befejezés

Az interjúk alapján arra következtetek, hogy a Kṛṣṇa-hívők elsősorban példamutatással nevelik a gyerekeket, mind a családban, mind a közösségben. A Kṛṣṇa-tudat átadása kapcsán a pozitív élményekben való részvételt tartják fontosnak. Módszereik közé tartozik a gyerekeknek a vallási gyakorlatokba való bevonása, például a mantrázás különféle formáiba, a templomi eseményeken való részvételbe és a nagyon sokféle szolgálatba, például előadások, könyvterjesztés vagy ételosztás formájában. A közösséghez tartozás tudatához olyan elemek is hozzájárulnak, mint a közös csoportnyelv, az indiai viselet, a sok közös program.
Összességében a védikus és az állami iskola nagy különbsége, hogy míg az egyik egy zárt, biztonságos, vallásos közeget garantál, addig a másik a társadalomba való beilleszkedés szempontjából kedvezőbb. A védikus iskola előnye, hogy a gyerekek kisebb csoportban tanulhatnak, nagy hangsúllyal a kreativitáson és az együttműködésen, a Kṛṣṇa-hitet is belefoglalva a tanításba. Ezzel szemben az állami iskolában kevésbé gyerekközpontú az oktatás, és nem tanítanak meg tanulni, megérteni is. Azonban az állami iskola előnye, hogy nem zár el a társadalomtól, ezáltal inkább megtanít a társadalomban élni. Habár az állami iskola körülményei kevésbé kedvezőek a Kṛṣṇa-hit szempontjából, Kṛṣṇa-hívőnek lenni benne nem lehetetlen, és az iskolán kívül is sok lehetősége van a gyerekeknek, hogy hittársaik között legyenek.
Farkas Judit kiemeli, hogy a Kṛṣṇa-hit elsajátításának három elsődleges módszere a hallás, vagyis a szentírások hallgatása és olvasása, az éneklés Kṛṣṇáról, tehát a mantrázás, a hallottakról való elmélkedés, és az állandó emlékezés Kṛṣṇára, aminek a lényege, hogy a mindennapi életben is megvalósítsák a tanításokat.[37] Ez a három módszer a gyerekek esetében ugyanúgy megjelenik, mint a megtérőknél. A családban, a közösségben és a gurukulában is megfigyelhető egyrészt a védikus tanítások fontossága, a mantrázás mindennapossága, valamint a Kṛṣṇa-hit gyakorlati megvalósítása is.
Berger és Luckmann ír a szocializáció sikerességéről,[38] ezek alapján úgy látom, hogy a krisnás gyerekek szocializációjának sikerességéhez az járul hozzá, hogy a Kṛṣṇa-hit elvei, filozófiája, életmódja koherens világképet alkot, ami a gyerekek számára biztonságot ad, magyarázatokkal szolgál a kérdéseikre. Mivel az értékrend jól meghatározott, van mihez igazodniuk. A Kṛṣṇa-hívő gyerekek esetében a „szignifikáns mások”, akik az elsődleges szocializációjukat meghatározzák, mind Kṛṣṇa-hívők, így a Kṛṣṇa-hit világképét sajátítják el. A krisnás gyerekek számára ez az otthonos, ez a természetes világ. A másodlagos szocializáció terét elsősorban az óvoda és az iskola jelenti. A gyerekek egy része állami iskolába jár, viszont többen a Kṛṣṇa-hívő intézményekbe, amelyek nagyon hasonló valóságot közvetítenek ahhoz, amelyet otthon kapnak. Ez tovább erősíti a Kṛṣṇa-hit szerinti világképüket.
Farkas Judit említi a különböző méretű csoportokhoz tartozás szocializációban betöltött szerepét.[39] Ez alapján azt gondolom, hogy a gyerekek Kṛṣṇa-hithez kapcsolódását segíti, hogy az iskolában, vagy akár családjuk tagjaként kiscsoportokhoz tartoznak, a templomi eseményeken jelen vannak közepes méretű csoportokban, illetve a fesztiválok alkalmával részt vesznek nagy csoportokban is.
Egy lényeges kérdés még, hogy mi lesz a gyerekekkel a jövőben. Berger és Luckmann szerint az elsődleges szocializációban internalizált szubjektív valóság sérülékeny. Azoknak a helyzeteknek a hatására, amelyek megkérdőjelezik e valóság igaz voltát, könnyen veszélybe kerülhet.[40] Már Kamarás kutatása alatt is előkerültek félelmek a gyerekek lázadó korszakával kapcsolatban, ugyanakkor egy interjúalanya szerint nem kell erőltetni, a legtöbb gyerek visszatér majd a valláshoz.[41] A szülőknek nem könnyű ellensúlyozni a Kṛṣṇa-hitükre negatív hatásokat, amelyeket a gyerekek kapnak, főleg ha kamaszkorban kevésbé hallgatnak rájuk. Amit mindenképpen fontosnak tartanak, az a szeretetteljes közeg garantálása, a Kṛṣṇa-hit értékeinek átadása. Hogyha a gyerekek érdeklődnek külső dolgok iránt, attól sem zárják el őket. A szülők felnőtt korukban csatlakoztak a Kṛṣṇa-hívő közösséghez szabad akaratukból, és nem szeretnék, hogy a gyerekeiknek kényszerből kelljen követniük ezt a vallást, hanem azt szeretnék, hogy nekik is legyen lehetőségük felnőtt korukban saját döntést hozni. Jelenleg a kérdezett gyerekek nem szándékoznak eltávolodni a Kṛṣṇa-hittől, terveik szerint szeretnének majd avatást kapni, illetve vannak ötleteik arra nézve, hogy felnőtt korukban milyen krisnás szolgálatokat szeretnének végezni.

Felhasznált irodalom

Berger, Peter L. – Luckmann, Thomas: A valóság társadalmi felépítése: Tudás­szociológiai értekezés. Jószöveg Műhely Kiadó Budapest, 1998.
Farkas Judit: Ardzsuna dilemmája. L’Har­mattan, Budapest, 2009.
Geertz, Clifford:A vallás mint kulturális rendszer. In: Niedermüller Péter (szerk.): Az értelmezés hatalma: Antropológiai írások. Osiris Kiadó, Budapest, 1994, 63–103.
Kamarás István: Krisnások Magyar­országon. Iskolakultúra, Buda­pest, 1998.
Somlai Péter: Szocializáció:A kulturális átörökítés és a társadalmi beilleszkedés folyamata. Corvina, Budapest, 1997.


[1]  Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem. E cikk a szakdolgozat rövidített változata.
 
[2]  Farkas 2009.
 
[3]  Felnőttkori, újólagos szocializáció.
 
[4]  Kamarás 1998.
 
[5]  A Védák és a hozzá kapcsolódó szentírások szellemével összhangban levő.
 
[6]  Kamarás 1998: 265–278.
 
[7]  Berger – Luckmann 1998.
 
[8]  Berger–Luckmann 1998.
 
[9]  Somlai 1997.
 
[10]Gertz 2001.
 
[11]A budapesti Kṛṣṇa-hívők gyermekei részére létrehozott magánoktatási intézmény.
 
[12]1039 Budapest, Lehel u. 15-17.
 
[13]Farkas 2009: 85–89.
 
[14]Berger–Luckmann 1998: 199.
 
[15]A Kṛṣṇa-hívők egymás között gyakran bhaktának szólítják egymást, ami arra utal, hogy Kṛṣṇa követői, a bhakti-yoga gyakorlói. Megfigyeléseim szerint a gyerekek is többnyire ezt a megnevezést használják a mindennapokban, de az sem ritka, hogy krisnásnak hívják magukat.
 
[16]Az egyik interjúalany szóhasználata alapján a társadalom nem Kṛṣṇa-hívő részére ezzel utalok.
 
[17]Somlai 1997: 22–23.
 
[18]Napi rendszerességgel énekelt Hare Kṛṣṇa-mantra-meditáció, japa-láncnak nevezett, 108 gyöngyből álló imalánc segítségével.
 
[19]Viṣṇu, avagy Kṛṣṇa híve.
 
[20]Geertz 1994: 74–77.
 
[21]Farkas 2009: 148–149.
 
[22]Kamarás 1998: 278–279.
 
[23]Farkas 2009: 96–99.
 
[24]A mantraszó az elme felszabadítását jelenti. A mantrázásnak több formája van, a társaságban zajló, hangszeres változata a bhajana, a táncos a kīrtana, illetve japázásnak nevezik azt a formáját, amikor a 108 szemből álló füzér minden egyes szeménél elmondják a Kṛṣṇa nevét 16-szor tartalmazó mahā-mantrát.
 
[25]Az avatás során egy ünnepség keretében a Kṛṣṇa-hívők fogadalmat tesznek a négy szabály betartására és a napi 16 kör japázásra. Leegyszerűsítve a négy szabály a húsevés, a kábító- és mámorítószer-használat, a házasságon kívüli, nem gyereknemzés céljából történő nemi élet és a szerencsejátékok tiltására vonatkozik.
 
[26]Berger–Luckmann 1998: 56–58.
 
[27]Farkas 2009: 187.
 
[28]A Kṛṣṇa-tudatú irodalom utcai terjesztése adományokért.
 
[29]Kṛṣṇának felajánlott étel osztása köztereken rászorulók részére.
 
[30]Farkas 2009: 92–93.
 
[31]Kamarás 1998: 266.
 
[32]Geertz 1994: 86–87.
 
[33]Az oltárra állított szobrok Kṛṣṇáról vagy inkarnációiról.
 
[34]Az elkészített ételt felajánlják Kṛṣṇának az oltárnál, egy ima keretében, mielőtt esznek belőle.
 
[35]Somlai 1997: 161.
 
[36]Orgonaszerű hangszer, agyagdob és rézcintányér.
 
[37]Farkas 2009: 90.
 
[38]Berger–Luckmann 1998: 225.
 
[39]Farkas 2009:148–149.
 
[40]Berger–Luckmann 1998: 204.
 
[41]Kamarás 1998: 271.
 


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: [email protected]
© 2019 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2019 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare