Görgessen tovább

Tudomány és vallás szintézise
A Szépség a fizikában

"Nem volt semminek nemléte, sem léte,
nem volt levegő és fölötte kék ég.
Hol volt a világ? Mi takarta, védte?
Hol volt a magasság és hol a mélység?

Az élet még nem vált el a haláltól,
egymásban pihent nappal és az éjjel;
lélegzés nélkül lélegzett magától
az Egy, és magányát dobta széjjel.

Fekete volt minden, mint mikor éj van,
az idő csak készülő óceán volt;
s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,
áttüzesedett és burkából kilángolt.

Megszületett a szerelem, a lélek
magva és ura minden ösztönöknek;
nemlétig érő gyökerét a létnek
ma is a vágyban keresik a bölcsek.

És mikor a rend a határt kiszabta,
mi volt alul, és mi került fölébe?
Itt vad álmok, ott erők forradalma,
lent bomlás, fent a formák büszkesége.

Megtudtak-e mást is, akik kutattak?
A titkokat bejárni volt-e szent ész?
S ha bár istenek is csak azóta vannak,
ki mondhatja meg, hogy mi volt a teremtés?

ő, akitől van, aki a világra
őrködve néz, aki a maga őse,
ő, aki csinálta - vagy nem csinálta?
ő tudja, ő tudja - vagy nem tudja ő se?"

(Rigvéda, i.e. 1200, Szabó Lőrinc fordítása)


"Egy kérdés érdekel legjobban: vajon Isten képes lett volna egy másmilyen világot teremteni?" - Albert Einstein kérdése fogalmazza meg legtömörebben a fizikusok belső töprengéseit, miközben mind mélyebben feltárják a törvényekkel átszőtt Univerzumot. Vajon milyen üzenet rejlik abban a fölismerésükben, hogy az anyag viselkedésében megnyilvánuló törvényszerűségeket néhány sornyi ,,elegáns" képletbe sikerül tömöríteni?
Különböző korok legnagyobb fizikusai megtalálni vélték a "Képletet", amely egyetlen sorban fejezi ki a Mindenség működését. A 18. században a Francia Forradalmat, a racionalitás forradalmát előkészítő Maupertuis a "Legkisebb hatás elvé"-ben fejezte ki, hogy Isten - mint vállalkozó - minimális befektetéssel működteti Univerzumát. A 19. század végén Boltzmann így áradozott a Maxwell-egyenletekről: "Ezeket a sorokat egy Isten írta!" - A 20. században Heisenberg a "Világegyenletben" bízott, mondván, már csak a megoldások kimunkálása van hátra, de hát erre évezredek állnak rendelkezésünkre. E századvégen II. János Pál pápa hivatkozott az anyag átfogó "Standard Modell"-jére. A modern fizika ma divatos "ígérete" a 10 vagy még több dimenziós térben megfogalmazott "Szuperszimmetria".
Ezeket a világképleteket egyaránt figyelik, azok kulturális-etikai-teológiai értelmét egyaránt keresik-vitatják ateisták és hívők, computer-technokraták és fizikusból lett szerzetesek. Mit jelenthetne egy ilyen mindent leíró beteljesedés? Isten fölöslegessé válását vagy éppen Isten létének végsô bizonyítékát? Ha az Úr egyetlen formulával megalkotta művét, ezzel egyértelműen megszabva minden részecske jövőjét az idők végtelenségéig, akkor mit jelent az állítás, hogy Isten ma mindenható? Ha egyetlen képlet elegendő a világ levezetésére, akkor van-e még szükség őreá? Hallgassuk, hogy az Angyallal hogyan felesel az Ördög:




















    Gábor arkangyal: "Ki a végtelen űrt kimérted, anyagot alkotván beléje, mely a nagyságot és messzeséget egyetlen szódra hozta létre, Hozsánna néked: Eszme!" Lucifer: "Mi tessék rajta? Hogy néhány anyag más-más tulajdonokkal felruházva, miket elôbb, hogysem nyilatkozának, nem is sejtettél bennök, úgy lehet, vagy ha igen, másítni nincs erôd, néhány golyóba össze-vissza gyúrva most vonzza, űzi és taszítja egymást? Az ember ezt, ha egykor ellesi, vegykonyhájában szintén megteszi!" (Madách Imre: Az Ember Tragédiája)

Leibniz szerint világunk minden világok legjobbika.
Davies szerint világunk minden világok legracionálisabbika.
Dirac szerint világunk minden világok legszebbike.
Dyson szerint világunk minden világok legérdekesebbike.
Tipler szerint talán egyetlen, mely értelmet tudott kifejleszteni.

"A tapasztalt világ szép. A műalkotás ezáltal vall az Alkotóról." - Így érvel több mai tudós
gondolkodó, köztük Paul Davies is. De mit jelent a "szépség"?

Lánczos Kornél az ókori kultúra dicséretére mondta, hogy a "kozmosz" és "kozmetika"
kifejezés
ugyanabból a szótőből ered: "szépség". Az ókori görög kultúra maradandó esztétikai élménnyel
gazdagította az emberiséget. Számukra szép az időtlen geometriai harmónia, amely egyetlen
rápillantással áttekinthető és ez megelégedett boldogsággal tölt el. Az alapvetést egy időtlen
világmodell adta meg: a világ lényegét föltáró euklideszi geometria; ennek művészi megvalósítása a
Parthenon, időben közelebbi megjelenítése Nemzeti Múzeumunk (háromszögekbôl, egyenesekből alkotott)
nyugodt homlokzata. A háromdimenziós euklideszi teret végessé - tehát emberien áttekinthetôvé -
zárta le Ptolemaiosz az "álló" csillagok égi szférájával. Itt a mozgás - Arisztotelész szerint -
csúnya, átmeneti, idegen jelenség, amit az Univerzum csakhamar kiküszöböl: megállítja az elgurított
golyót, a leejtett követ. A mozgás elutasításával járt, hogy le kellett mondani a végtelenrôl, a
csak korlátlan számú lépésben elvégzendô iterációról. Az egységnyi oldalhosszú derékszögű háromszög
átfogója a görögök szerint "irracionális", a kör kerületének és átmérôjének viszonya
"transzcendens", azaz nem létezô szám. Hiszen a végtelen tizedes tört leírhatatlan,
megfoghatatlan, elképzelhetetlen. A kör négyszögesítése és a kocka térfogatának
megkétszerezése a görög matematika által
elvégezhetetlennek ítélt feladat. Ez a nyugodt, statikus, véges világmodell jól szolgálta
tájékozódásunkat évezredeken át. Matematika (geometria) órákon ma is vitathatalan "abszolút igazság"
- nem pedig közelítő érvényű, de nagyon hasznos mérési tapasztalat -, hogy a tér háromdimenziós, a
háromszög szögeinek összege 180 fok, függetlenül attól, hogy hol, mikor, miből készült ez az alakzat.
Ezt a szemléletet jellemezte Kronecker mondása:
"A Jóisten teremtette az egész számokat. Az összes többi emberi találmány."
Az antik görög ízlés érdekes módon ütközött például a nála ősibb indiai ízléssel, amely sokkal
dinamikusabb volt: benne az egyszeri teremtés (Brahmā) után a megôrzés (Viṣṇu) és pusztítás (Śiva)
isteni kezek által irányított dinamikus ciklusai ismétlődve követték egymást az emberi történelemben. Az indiai kulturában a változás Śiva isteni tette. A változás tiszteletéből következően a "végtelen nagy" és "végtelen kicsiny" megbecsült fogalmak voltak Indiában, noha azokat csak iterációval (fokozatosan egyre jobb közelítésben) lehetett felfogni. A "nulla" számjegy India földjén születhetett meg, márpedig rá volt szükség a helyértékrendszer kialakulásához. Minden idők eme egyik legnagyobb találmánya csak lassan, arab közvetítéssel érkezett hozzánk.
Ötszáz esztendővel ezelőtt Európában is "megmozdult a Föld". Galilei fölismerte, hogy "a mozgás
természetes jelenség". Kolumbusz egy "Új Világot" fedezett föl. Kialakult a világkereskedelem. Angliában megindult az "ipari forradalom". Newton - a "dinamika" megalkotója - nemzeti hôs lett, akit a Westminster Székesegyházban fényesebb síremlék illetett meg, mint az angol királyokat. Hogy a most föllelhetô okokból lépésről lépésre kikövetkeztesse a jövőbeli változást, Newton végtelen kicsiny (infinitezimális) szakaszokra bontotta az időt, megalkotta a differenciálszámítást, ami merő eretnekség volt a klasszikus matematikai ízlés számára. (Évszázadba tellett, amíg Newton piszkos prakticista módszerét Euler matematikailag ,,tisztába tette", bevezetvén az epszilontikát.) Az "időtlen harmónia" helyét elfoglalta a könyörtelen "determinizmus". Minden eseményt megelőz egy másik, azt okozó esemény. Ha így visszafele rekonstruáljuk a történéseket, talán beleütközünk egy olyan eseménybe, aminek nincsen dinamikai oka; ez az Első Ok a "teremtés". És ha sem a múltba visszatekintve, sem a jövőbe előrelesve nem szakad meg a kauzális lánc? Newton vallásos ember volt, de kitérőt nem hagyó determinizmusa ajtót nyitott az ateista materializmusnak.
Az Új Kor magával hozta a "szépség" fogalmának forradalmát. A barokk ízlés számára "a mozgás
a szép", szobrok ruhája rezdül, Michelangelo Dávidja lelép talapzatáról. Építészet és szobrászat helyett az Új Kor új műfajokat hozott divatba: az "időbeliséget" messzemenően használó "drámát" (Shakespeare, Molière) és "zenét" (Monteverdi, Bach). Mozgásba jönnek a többi tudományok is. Változatlannak tanult fajok (Linné) helyett az evolúció teremt egyre újabbakat (Darwin). A tudományok, majd a technika és gazdaság központi fogalma lett az energia, mert belôle mozgás nyerhetô; nem aranyért, hanem olajért törnek ki háborúk. A Mindenség többé nem egy csodálatos "architektúra", hanem egy még csodálatosabb "óramű", miként az Úr hangja mondá Madáchnak:



"Be van fejezve a Nagy Mű, igen,
A Gép forog, az Alkotó pihen;
Évmilliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát újítni kell."


Egy könyvkötő-segéd, Michael Faraday azonban nem járt egyetemre, viszont mágneseket "mozgatott"
dróttekercsekben, így fölfedezte az elektromágneses indukciót. Belibbent a színpadra az
"elektromágneses mező", és véle egy új esztétika, amelynek a mulandó "fény" lett az építőanyaga:
eljött a mozi, rádió, televízió korszaka, a diszkóban lézerfény táncol. A 19. század hirtelen jött
forradalmát nehéz volt felfogni a tömegpontok, merev testek, távolbaható erők óramű-precizitásához
szokott fizikusoknak. (Még ma is a 18. század dominál sok iskola fizikaóráin, fizikapéldáin, a
felvételi vizsgákon, hiszen a merev testek mechanikája ,,jól tanítható" és ,,logikus gondolkodásra
nevel", akárcsak az euklideszi geometria háromszögei.) Az elektromosság tünékenységét kivédendő
megszületett egy mechanikus mentőhipotézis: a rugalmas éter, ez a mindenütt (világűrben és atomok
közeiben is) jelenlévô ,,szilárd anyag", amelynek átmeneti torzulásai, rezdülései keltik az elektromos
jelenségeket és a fény-érzetet. Ezért tekintették materialista filozófusok megbocsáthatatlan bűnnek, a
20. századi fizika bűnbeesésének, hogy - tapasztalatok logikus kényszere alatt - Einstein kisöpörte az
étert, Heisenberg pedig szemétbe dobta a szépívű pályákon (képzeletünkben) végigfutó tömegpontokat.
Relativitás és határozatlanság eretnek elvei jöttek, hogy fölváltsák az abszolútum
és determinizmus fogalmait. Fiatalkorom kedvenc szerzôje, James Jeans így fogalmazott:
"A világ inkább egy nagy gondolatnak, mint egy nagy gépezetnek kezd látszani. Egy matematikusan
gondolkozó agy gondolatának." (Jeanst, az idealistát az 1950-es években törvényszék elé idézte és
in contumatiam el is ítélte az Eötvös Egyetem materialista fizikusainak és filozófusainak
törvényszéke.)
Wigner Jenő viszont örömteli meglepetésként fogadta a matematika megdöbbenő hatékonyságát a
természettudományban
. Dirac határozott célként (hasznos kutatói vezérelvként) fogalmazta meg:
"A fizikai törvénynek matematikailag is szépnek kell lennie!" - Itt "matematika" alatt olyan harmonikus rendszert kell érteni, amely az ember fejében épül föl (szókratészi értelemben, tehát logikai dedukció, netán misztikus elmélyedés által). És az a meglepő örömhír, hogy ehhez a gondolati rendszerhez platóni értelemben illeszkedik a tapasztalt valóság! A modern elméleti fizika sikereit látva újra feléledt a nagy (euklideszi, newtoni, maxwelli) ábránd a mindent leíró Világegyenletről, most Einstein és Heisenberg neoplatonista újrafogalmazásában. Azt mondogatták, hogy: "Ha valami matematikailag szép, arról előbb- utóbb kiderül, hogy fizikailag igaz is".
De a Világszellem már Faust professzornak megmondta: "Du gleichst dem Geist, den du begreifts,
nicht mir!" ("Ahhoz hasonlítasz, amit agyad fölfog, nem hozzám!") Érdemes idézni a századelő pandzsábi
poétájának, Muhammad Iqbalnak a figyelmeztetését is: "Bálványomat saját képemre faragtam. Magamtól nem
tudok elszakadni. Bárminő is az ízlésem, abban kicsit önmagamat imádom."
Mindegyik természetfilozófiai világrend szép, legalábbis lenyűgözően szépnek hatott diadala
tetőfokán. Négyszáz esztendeje a Földet hitték a Mindenség fix középpontjának. Amikor ezt tapasztalatai
alapján tagadta Galilei, nemcsak a Szent Inkvizícióval kellett szembenéznie, hanem saját professzor
kortársaival is. (Kepler volt az egyetlen kivétel.)
A mechanikai világrend szépsége (képletbe fogott távolbaható erők által garantált megbízhatósága)
annyira lenyűgözte Eötvös Lorándot, hogy még a 20. század elején sem tudta elfogadni a
Faraday-Maxwell-féle elektromágneses mezők realitását, pedig már szólt a rádió.
A Faraday-féle étermodell babonázta meg Hertz tanítványát, a Nobel-díjas Lenard Fülöpöt, ezért még
a 20. század közepén sem tudta megbocsátani Einsteinnek, hogy a századelőn kétségbe vonta az abszolút nyugalom realitását. (Geometria-professzorok azt tanítják, hogy a világ "igazából" nyugvó pontok háromdimenziós halmaza, minden más dimenziószám csupán a fizikusok fejében létező "modell".) Viszont Einstein sem volt képes elhinni, hogy Heisenberg kiűzte a könyörtelen determinizmust. Heisenberg azután annyira bízott saját nemlineáris Világegyenletében, hogy fölöslegesnek ítélte atomfizikai gyorsítóberendezések építését újabb meglepetések kutatása céljából.
Azért jó mindezt végiggondolni, mert mi is szeretjük 20. századi világképünket, a "modern fizikát", miközben tanítványaink fejében talán már egy őket a 21. századba vezetô, új posztmodern esztétika körvonalazódhat.
Világ(megváltó)-képleteinktől elbűvölve vegyük észre: való igaz, hogy Newton mozgásegyenletei jól leírják a bolygók röptét. Majdnem tökéletesen. Einsteinnek csupán parányi korrekciókat kellett alkalmaznia a hetedik tizedesjegyben.
Igaz az is, hogy Maxwell téregyenletei egységesen leírják a villamosság, mágnesség, fény és rádió viselkedését. Plancknak csak a színképek értelmezésénél kellett kicsit igazítania, valahol $\hbar =10^{-34}$ Joule-szekundum táján.
Schrödinger és Dirac állapotegyenletei egyre pontosabban, már nyolc tizedesjegyre számot adtak a színképvonalakról. Csupán néhány színképvonal kimért hullámhosszának sokadik jegyében kellett korrekciót alkalmazni.
Ha viszont a fejünkben (isteni sugallatra) megszületett matematika képletei mindössze jó közelítésben illenek világunkra, erejét veszíti a matematikai eleganciára hivatkozó érvelés! Netán az Alkotó olyan művész lenne, akinek alkotása megformálásánál kicsit remegett a keze?
Kármán Tódor nemlineáris áramlástani egyenletek közelítő megoldásait tanulmányozva értette meg az örvények keletkezését, műszakilag törekedett azok kiküszöbölésére. Így született meg a repülôgépek és autók "áramvonalas alakja". Ez vált a fiatalok "esztétikai ideáljává" a 20. században.
A modern fizika (relativitáselmélet, kvantumelmélet) megragadásának, matematikai jellegű megfogalmazásának boldogító élménye magyarázhatja a 20. század közepén eluralkodott absztrakt matematikai szépségértelmezést. Pedig a geometriát is a földmérés, a matematikai analízist is a mechanika gyakorlati igénye ihlette.
A 20. század végén az új "happy end" - új "fin de siecle" - nyugalmát kavarta meg a "káosz" divatja. A rugós erőmérőt és az Ohm-törvényt lineárisnak definiáljuk az iskolában. De mára a tranzisztor-hatás és a meteorológiai frontátvonulás tanulmányozása megtanított rá: az optika, elektrotechnika és kvantummechanika által népszerűsített lineáris dinamika csupán első közelítés, ami kis intenzitások, lassú változások esetén fogadható el. Nemlineáris dinamikai rendszerekben viszont előfordul, hogy a kifejlet (a megoldás) rendkívül érzékeny lehet a kezdőfeltételek parányi eltéréseire. Mivel pedig a jelent jellemző adatokat teljes pontossággal nem lehet kimérni, ilyen érzékeny pillanatokban a jövő gyakorlatilag indeterminált. Egy pillangó szárnyrebbentésén múlhat, hogy pár nap múlva Floridán végigsöpör-e a tájfun. A lehetséges megoldások (egyaránt lehetséges jövőképek) viszont meglepően gazdag mintázatot rajzolnak ki. Így az Eukleidészt holtában megborzongtató "tört dimenziószámú alakzatok", a nemlineáris műveletsor által kirajzolt "fraktálok" új esztétikai élményt kínálnak. Megvallom, a káoszkutatásból tanultam meg, hogy ne csak az építészeti műalkotások harmóniája gyönyörködtessen, hanem a kék égen kavargó fehér felhő szabálytalan szépsége is. Fraktálokkal tört be a komputergrafika a képzôművészetek közé. A Pillangóhatás című tárlat olyan fiatalok ezreit vonzotta a Műcsarnokba, akik nem megszállott tárlatlátogatók.
A matematikus racionalista, bízik logikája erejében. A fizikus realista, saját agyánál jobban tiszteli a valóságot. Neumann Jánost sokan a 20. század legnagyobb (hatású) matematikusaként tisztelik. Talán neki hihetünk: "Minden matematikai idea a tapasztalatból ered, noha a származás néha soklépcsős és ködös. De ha az idea egyszer megfogant, a matematika önálló életet kezd élni, amit szinte kizárólag esztétikai motiváció vezérel, nem empirikus tudomány. De amikor egy matematikai diszciplína messze kerül empirikus forrásától, vagy pláne ha már másod- vagy harmadgenerációs leszármazott, amit nemzedékekkel korábban befolyásolt a valóság, egyre tisztábban l'art pour l'art lesz belőle. Ez a beltenyészet azonban veszélyekkel terhes. Fogantatáskor az idea rendszerint klasszicista. De amikor barokkos jelleget ölt, a degeneráció jelei kezdenek mutatkozni. Ha eljut ebbe az állapotba, egyetlen orvosságként a megfiatalító forráshoz való visszatérés marad: többé-kevésbé direkten empirikus ideákkal végrehajtott beoltás. Meg vagyok győződve arról, hogy csak így lehetett mindmáig a tudomány frissességét és vitalitását megőrizni, és ez igaz marad a jövőben is."
Lánczos Kornél, Einstein házi matematikusa hasonlóképpen vélekedett: "A 20. század előtt nem létezett az emberi elmének az a narcisztikus teremtménye, amit tiszta matematikának nevezünk. Ma azonban a matematikára mint tisztán logikai vállalkozásra tekintenek, amelyben az emberi elme kizárólag a saját maga által alkotott törvényeket követi, függetlenül attól, mi történik a külvilágban. De a tudomány története mást mutat! Az ókori Egyiptomban és Görögországban erős volt a kapcsolat a matematika és annak a fizikai univerzumban történő alkalmazása között. Püthagorasz, a görög geometria számára a tapasztalat adta az iniciativát. Galilei azt mondta, hogy a Természet a geometria nyelvén szól hozzánk. Newtont nem érdekelte volna az általa fölfedezett differenciálszámítás, ha nem kapcsolódott volna oly csodálatraméltóan a fizikai univerzumhoz. Az csak a közelmúlt fejleménye, hogy a matematikát logikai játéknak tekintik, és így is tanítják az iskolában. De joggal kérdezhetjük: miért épp ezeket az axiómákat használjuk és nem valami mást, ami logikailag szintén konzisztens volna? A valódi válasz ez lenne: azokra a matematikai axiómákra érdemes figyelmet fordítani, amelyek ráillenek a fizikai univerzumra. A nagy felfedezések nem az emberi elme öndicsőítéséből fakadnak, hanem abból a vágyból, hogy megértsük: mi történik körülöttünk."
Az állati és emberi idegrendszer elsődleges funkciója, hogy figyelje a környező valóságot, abból anticipálja a jövőt, és ennek megfelelően cselekedjen - saját előnyére. Ezért számunkra a "szépség" nem örök időkre szóló kategória. Változik a "valóság" egyre mélyülő megértése során. Idegrendszerünk minél sikeresebben kívánja előrelátni az eljövendôt, mert biológiai értelemben ennek van szelekciós értéke. Ezért a fizikus a valóság jövőt meghatározó vonásaira összpontosítja figyelmét. Úgy is mondhatni: azért ment fizikusnak, mert egy bimbóból ígérkező virágnak, a valóból bontakozó jövőnek a csábítását érzi a legszebbnek. Amikor tavaly az antarktiszi jégmezőn egykoron volt marsbéli élet idehullott nyomait vélték fölfedezni, ez tudományos és teológiai vitákat is kiváltott. De egy New York-i rabbi csak ennyit jegyzett meg: "Úgy látszik, a valóság képes túltenni az emberi fantázián."

Mi következik mindebből? Az, hogy a világ szépségének valódi forrása az, hogy a világ kimeríthetetlen. Mert nincs unalmasabb egy megfejtett keresztrejtvénynél. Dysonnak adok igazat: "Minden elképzelhető világnál érdekesebb a való világ". Azt hiszem, nincs végsô szó. Fred Hoyle mondta: "Mindig is furcsának találtam valamit. Míg a legtöbb tudós azt állítja magáról, hogy nem vallásos, gondolataikat sokkal inkább vezeti valami vallásos jellegű hevület, mint az egyházat."
Idők folyamán talán így konvergál majd össze misztikus és agnosztikus. Talán arról van szó, hogy a "műalkotás" közvetlen intenzív érzékelése többet vall az "alkotóról", mint a legpedánsabban leírt életrajz.


L Á B J E G Y Z E T :
Peter Atkins: A teremtés. Gondolat, Budapest, 1984
Paul Davies: Isten gondolatai. Kulturtrade, Budapest, 1996
Paul Davies: The Accidental Universe. Cambridge University Press, 1982
Freeman Dyson: Disturbing the Univers. Harper & Row, New York, 1979
Fang Li Zhi: Creation of the Universe. World Scientific, Singapore, 1989
Fred Hoyle: The Intelligent Universe. Mermaid Books, London, 1983
James Jeans: Rejtélyes Világegyetem. Dante, Budapest, 1935
Marx György: Kozmikus időmérés. Természettudomány, 84-90, 1947


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: info@bhf.hu
© 2017 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2017 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare