Görgessen tovább

Az egészség pillérei
A gauḍīya-vaiṣṇava zene irodalma

A zene minden civilizációban megtalálható, végigkíséri az emberiség történelmét. Míg a nyugati tudósok szerint az ének és a zene „részben sírással és üvöltéssel rokon, részben a kötött mozgásritmus szülötte”,1 addig a gauḍīya-vaiṣṇava hagyomány – mint mindent – a zenét is Kṛṣṇától eredezteti.2 Lényeges, hogy az indiai kultúrában a zene nem létezhet szakrális háttér nélkül, sőt mi több, a vallási létesítmények a kezdetektől a legnagyobb mecénásai mindenfajta művészetnek. Tény, hogy az indiai művészet történetében a legfőbb hagyományok a klasszikus zenében, a táncban, a színház- és képzőművészetben a hindu templomokból erednek. Ennek tudható be, hogy sok előbb említett művészeti ág hanyatlása akkor kezdődött el, amikor elhagyták az eredeti vallásos mátrixukat, hogy belépjenek egy világi környezetbe, amely egy más – nem az odaadásról és spirituális témákról szóló – mondanivalóval rendelkezik.3 Éppen ezért a gauḍīya-vaiṣṇava hagyomány csak kinyilatkoztatott szentírásokat, illetve felhatalmazott személyek4 által írott műveket fogad el forrásul.
Az alábbi tanulmányban ezek közül a legjelentősebbeket igyekszem bemutatni.


A gauḍīya-vaiṣṇava zene kutatásának nehézségei

Mindenekelőtt szeretném megemlíteni, hogy a zenéről szóló irodalom a védikus5 történetírás igen gyenge pontja - valójában nem is létezik. Ennek a ténynek sötét árnya vetül a védikus művészetek ezen nagyon fontos ágát kutatni kívánó tudósra. A védikus irodalom ugyanis nem ad pontos leírást sem a hangszeres, sem pedig a vokális zenéről. Ennek ellenére vitathatatlan az a tény, hogy ebben az időszakban is virágoztak ezek a művészeti formák, hiszen a védikus irodalom sok hangszerről ír,6 illetve sok történetben olvashatjuk, hogy a szereplők zenélnek, énekelnek, táncolnak, de az alapelvei, rendszerei, és az előadás stílusa ismeretlen volt már a középkor tudósai számára is.

Harappában, Mohenjo Daroban, Sir Mortimer Wheeler ásatásai közben hétlyukú furulyára, húros hangszerekre, dobokra bukkant, ami azt feltételezi, hogy már ezen városok elnéptelenedése előtt évszázadokkal használták azokat.7

Az indiai zene történetét kutatni kívánó tudós tehát nagyon ingoványos talajra téved, amikor annak eredetét próbálja kutatni, hiszen a fennmaradt írásos anyagok elenyészőek, eredetük, koruk többnyire ismeretlen. Ennek ellenére megállapítható, hogy valójában egyik sem túlzottan ősi. Legtöbbje a mohamedán hódítás idejéből vagy későbbről származik.

A másik probléma az, hogy maguk a zenei fogalmak – melyekre a még fellelhető művek építkeznek – sem értelmezhetőek pontosan a ma élő tudósok számára. Sajnálatos módon nagyon sok irat odaveszett India folytonos idegen megszállása alatt. Könyvek ezrei semmisültek meg – zene és sok egyéb más témában – Taxilában, Nālandában, Varanasiban, Sārnathban, Mathurāban, Ujjainben és sok más székhelyén az ősi kultúrának.8

A harmadik probléma az, hogy a ránk maradt írások nem egyértelműek. A jelen kor zenekutatói többnyire nem értenek egyet egymás teóriáival, ahány kutató, annyi elmélet, amelyek sokszor ellentmondanak egymásnak. Az alábbi ismertetőben megpróbáltam összegyűjteni azokat a tényeket, amelyekben legtöbbjük egyetért.


Legősibb források

A vaiṣṇava hagyomány egyértelműen a Védákat fogadja el ismeretszerzési forrásként. Ez azt jelenti – amint erre a bevezetőben is utaltam –, hogy mindenfajta tudásnak, legyen az filozófiai vagy gyakorlati, kinyilatkoztatott szentíráson kell alapulnia.9 A Manu-saṁhitā is megjegyzi:


sarveṣām tu sa nāmāni
karmāni ca pṛithak pṛithak veda-śabdebhya evādau
pṛithak-saṁsthāś ca nirmame10


A teremtés kezdetén tehát a tudás olyan művészetekről, mint a zene, tánc, éneklés, szobrászat, tudományok és orvoslás, átadatott a megnyilvánult Védákon keresztül.

A Védák kiegészítései, az upavedák foglalkoznak a különböző tudományágakkal:


  • az Āyur-veda az egészséges élet tudományát,
  • a Dhanur-veda a hadtudományokat és a harcművészeteket,
  • a Gāndharva-veda a zene és a tánc tudományát,
  • a Sthāpatya-veda pedig a matematikát és a mérnöki tudományokat mutatja be.11

Az upavedákat néha upapurāṇáknak is nevezik, mert technikailag a purāṇákkal esnek egy kategóriába. Azok számára, akik nem fogadják el a smṛtit autoritásként, a Védákhoz sorolják ezeket, és így a nevük Upavéda lesz. A Sthāpatya-veda a Ṛg-vedához kapcsolódik, mivel ezzel meghívják az Urat. Az Āyur-veda a Yajur-vedához kapcsolódik, mert ebben találhatóak a leírások, hogy milyen fűszereket, egyéb dolgokat kell összegyűjteni a felajánlásokhoz. A Sāma-veda tartalmazza az imákat, így a Gāndharva-veda ehhez kapcsolódik, a zene, a dráma, a tánc és az Úrnak más egyéb dicsőítése ebből eredeztethető. Az Atharva-vedához pedig a Dhanur-veda kötődik, mivel ez egy sokkal általánosabb vonatkozás.12

Ezenken a védikus tudományokon alapszik a hatvannégy védikus művészet,13 melyek megtanítják, hogyan használható a tudomány a mindennapi életben. Tehát a védikus tudományok tizennégy könyvének14 mindegyike tartalmaz művészeti elemeket is. Ezek a művészeti elemek terjednek ki és ebből jön létre a hatvannégy védikus művészet. 15

A témához kapcsolódnak még az ún. vedāṇgák, a Védák ágai16 is, melyek a Vedapuruṣa, a megtestesült tudás testrészei. A vedāṇgák hozzáférést biztosítanak a Védákhoz, elmagyarázzák, hogyan kell alkalmazni a védikus tudást.

Hat ilyen aṇga létezik: a vyākaraṇa (nyelvtan), a chanda (verstan), a nirukta (szókincs), a jyotiṣa (matematika és csillagászat) és a śikṣā (a hangtan). Zenei szempontból ez utóbbi a legfontosabb.17

A védikus mantrák a szigorú szabályok szerinti megfelelő kiejtése a legnagyobb fontossággal bír a sikeres yajña bemutatásához.18 A śikṣā meglehetősen komplikált tudomány, mivel a védikus szanszkritban minden betű kiejtéséhez négy vokális dimenziót kell figyelembe venni. Ezek: a hangmagasság (magas, mély vagy közepes), a kiejtés hossza (hosszú vagy rövid), a képzés helye (cerebrális, palatális, stb.) és a hangsúly. Valójában két másik dimenzió is létezik: a zenei minőség és a kiegyensúlyozottság. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a Védák éneklésének esztétikailag szépnek kell lennie.19

Az indiai zenetörténeti hagyomány azt tartja, hogy a zene a Ṛg-veda mantráinak dallamából, hangjaiból alakult ki,20 tehát a Sāma-veda – mint egyfajta gyűjteménye ezeknek a mantráknak – kinthető a védikus zene forrásának.21 A Védákat az ebben meghatározott zenei sémában énekelték, ennek neve sāmagān. A sāma azt jelenti melódia, dallam, a gān pedig, hogy verset énekelni. A Védák recitálása tehát a vokális zene alapja.

A Ṛg-vedából származó mantrák közül 1442 megtalálható a Sāma-vedában,22 ám azokat más szabályok szerint éneklik.

Míg a ṛkeket csupán hangszínezeti különbségekkel kántálják, a sāmanákat – a Sāma-veda mantráit – ténylegesen éneklik. A sapta-svarāként ismert hét hangból álló zenei hangsor már a Sāma-vedában jelen volt, csak más neveken.23

A Ṛg-, Yajur és Atharva-vedák kántálásánál csupán három hangot használnak, melyekben létezik némi variáció, de alapvetően csak három fajta hang.

Általánosan elterjedt tévhit, hogy kezdetben három hangszínt (svarā) különböztettek meg, az udāttát, az anudāttát és a svaritát. Ezek azonban nem a szó szoros értelmében vett hangszínek, hanem az adott hang képzésének helyét adják meg. Pāṇini három sūtrában<sup>24sup> és azok értelmezésében (vṛtti) tisztázta e fogalmak valódi jelentését. A különbség a három hangszín közt a képzés helyén alapszik, attól függően, hogy a szerv, amellyel a hangot képzik, hol helyezkedik el, a szájpadlás (tālu) alatt vagy felett. Így az udātta azt jelenti, hogy a hangképző szerv a tālu fölött (ut) helyezkedik el, az anudātta azt, hogy a tālu alatt, a svarita pedig e kettő kombinációja, egyfajta hajlítás.25

Amikor tehát a Védákat kántálják, használható a három hang, viszont mikor a sāmanák szerint adják elő, az azt jelenti, hogy valóban éneklik. A sāmanáknak különleges potenciájuk van, hogy meg-hívják az áldozathoz az istenségeket.

A sāmagānból ered a jātigán, amelyben a jāti szó már zenei hangnemekre utal. A jātigān lesz az, ami a későbbiek folyamán a rāga-rendszerré válik.

A brāhmaṇák a zenét téma szerint két fő csoportra osztották: a mārga-saṅgīta az olyan dal, ami az istenek kedvére való,26 a deśī-saṅgīta pedig az, ami az emberek kedvére. Mindkettő hét hangot használ, de a mārga-saṅgītában a dallamsorok egyértelműen be vannak sorolva hét osztályba. Név szerint: ārcik, ami egy hangot használ, gāthik, ami kettőt, sāmik hármat, svarāntar négyet, odava ötöt, sādava hatot és a sampūrṇa, ami hetet.27

Védikus zenére találunk referenciákat a Ṛg-vedában, a Chāndogya- és a Bṛhad-āranyaka-upaniṣadban, a Rāmāyaṇában, a Mahābhāratában, azonban valódi zenei formációkra, technikákra, fogalmakra, meghatározásokra nem találunk sem a Védák brāhmaṇa, saṁhitā, āranyaka részeiben, sem pedig az upaṇiṣadokban vagy az itihāsákban.

Tényleges zeneelméleti leírások a pu-rāṇákban és az upapurāṇákban lelhetők fel. Ilyenek például a Vāyu-purāṇa,28 a Brahmānanda-purāṇa,29 illetve a Viṣṇu-dharmottara-purāṇa.30

 


Poszt-védikus források

A Kr.e. 600 körül élt filozófus, Pāṇini írta meg a történelem első nyelvtankönyvét.31
Az ebben a műben használt fogalmakból, szavakból egyértelműen kiderül, hogy a zene, a tánc a dráma, de a szépművészetek is kifinomult szinten álltak akkoriban. Tény, hogy az Indiában ekkor használt egységes hangrendszert előbb a perzsák és az arabok vették át, majd rajtuk keresztül jutott el Európába, ahol csak a XI. században vált ismertté Guido d’Arezzo által.32

Ezen korszak zenei formációinak első fennmaradt írásos nyomai Kr.e. 300-ból származnak.33 A hagyomány azt tartja, hogy az első teoretikai művet zene témában Nārada (Muni) írta.34 Szándékosan írtam a muni szót zárójelbe, hiszen sokan azt tartják, hogy ez a bizonyos Nārada ugyanaz, mint akiről a Śrīmad- Bhāgavatamban olvashatunk, de akadnak olyanok is, akik ezt kétségbe vonják.35 A kutatások mindenesetre azt bizonyítják, hogy ez volt a neve annak, aki a Nāradīya-śikṣā című könyvet írta, és ez az a – ma is elérhető – mű, amelyben az író a történelemben először vizsgálja a zenét tudományos szemszögből.36

A könyv írója adja meg a kapcsolatot a Sāma-vedában használt hét hang (svara), és a manapság is használt hét hang között.37 E hét hang neve a következő: Ṣaḍja, Ṛṣabha, Gāndhāra, Madhyama, Pancama, Dhaivata, Niṣādha.38

Ugyanebben a műben olvashatjuk, hogy a svarák39 különböző állatok hangjaival egyeznek meg. A ṣa a páva kiáltásával, a re a borját hívó tehén hangjával, a ga a bárány bégetésével, a ma a kócsag sírásával, a pa a kakukk dalával, a dha a ló nyerítésével, és a ni az elefánt trombitálásával.40 Fontos megjegyezni, hogy ezek nem valamiféle lelketlen, bármilyen jelentés nélküli hangszínek, hanem képesnek kell lenniük benyomást tenni a hallgató elméjére.41

1919-ben egy páratlan kéziratot fedeztek fel Gadvalban. A brit helytartó javaslatára Gadval királya megbízta R. A. K. Shastryt a dokumentum tanulmányozásával. Később ezt a tanulmányt publikálták is, Saṅgīta-makaranda címen, melyből kiderül, hogy a kézirat írója a kutatás szerint szintén Nārada volt.42 A tudósok azonban egyértelműnek tartják, hogy ez a Nārada nem ugyanaz, mint aki a Nāradīya-śikṣát írta.43 A Saṅgīta-makaranda hasznosnak bizonyult más dokumentumok datálásában, és Śārṅgadeva is fölhasználta írásához.

Talán a legfontosabb zeneelmélettel foglalkozó mű, amely máig fennmaradt, a Nātya Śāstra Bharatamunitól. Ebben a nagyon fontos iratban Bharatamuni leírja az előadóművészetek, így a zene és a tánc alapvető elemeit is. A zenetörténészek is egyetértenek abban, hogy ő volt az, aki lefektette Indiában a máig uralkodó zenei irányvonal alapjait, és írását bizonyítékként tartják számon arra, hogy már akkor létezett pontos zenei rendszer.44

Bharatamuni kilétét, mint már azt az indiai zenetörténetben megszokhattuk, homály fedi. Valószínűleg Kr.e. 200 és Kr.u. 300 között élt, de Bharatamuni az invokációban leírja, hogy a Nātya Śāstrát magától Brahmātól kapta.45 Az éneklést (pāṭyam) a Ṛg-vedából, a zenét (gītam) a Sāma-vedából, a mozdulatokat és a tánc elemeit (abhinaya) a Yajur-vedából és az érzelmeket (rasa) az Atharva-vedából vette. Így tehát a Nātya Śāstra a Vedákból és upavedákból ered, és az első teremtett lény, az Úr Brahmā nyilatkoztatta ki.46

Noha Bharatamuni sehol nem említi a rāga kifejezést – helyette a jāti szót használja, ami nála egyfajta dallami archetípus –, végső soron ezek a hangsorok képezik majd a később elterjedő rāga-rendszer alapját.47

Megemlíteném még Dattila és Kohala nevét, akik Bharatamuni fiai voltak,48 és jelentős zeneelméleti műveket írtak. Dattila Dattilam című műve máig fennmaradt. Ebben a műben kizárólag zeneelmélettel foglalkozik 224 versen keresztül. Kohalával együtt megírták a Dattila-kohalīya című művet is, ez azonban – mint ahogy Kohala legtöbb műve49– jelenleg csak szanszkrit nyelvű kézirat formájában érhető el. A későbbi korok írói és szövegmagyarázói igen sokat hivatkoznak rá.

Az első szöveg, amiely a rāgákat elemzi50 és részletesen tárgyalja Mataṅga Bṛ- haddeśīje.51 Ez a könyv alapozta meg azt a máig uralkodó teóriát, hogy a beszédhez hasonlóan a zene is folyamatosan fejlődött az idők folyamán, és egyre változatosabb lett.52

1160-ban53 Locanakavi, a bengáli Vallasena király udvari muzsikusa kiadta Rātaraṅginī című munkáját, melyben tizenkét alap-rāgát határoz meg,54 amelyekre nyolcvanhat alárendelt rāga épül. Ezeket a rāgákat máig sokan használják.55 Tudjuk azt, hogy Locanakavi több könyvet is írt, ám ezek az idők folyamán vagy elvesztek, vagy megsemmisültek.56

Másik jelentős személy ebből a korszakból Jayadeva, aki Gīta Govindájában az Úr Kṛṣṇa és Rādhārāṇī vṛndāvanai kedvteléseit írja le. Ő volt az, aki versmértékeivel meghatározta a versek előadásához a megfelelő ütemeket. Saját maga énekelte a költeményt, és felesége a táncával illusztrálta azt.57 Jayadeva után az ālvārok58 vitték tovább a vaiṣṇava zenei kultúrát.59

A következő említésre méltó zenetörténeti mű Śārṅgadevától60 származik. A címe: Saṅgīta-ratnākara, és olyan fogalmakat tárgyal, mint a svarák, a jātik, a tānák, és a murcchanák, valamint bizonyos hangszerekről is említést tesz. Ez az első könyv, ami részletesen ismerteti a rāgákat, összesen 264-et sorol fel belőlük. Egyes napszakokhoz csakúgy, mint az egyes évszakokhoz, meghatározott rāgákat rendel, illetve az időjárástól is függővé teszi azok használatát.61


Gauḍīya-vaiṣṇava források

Az eddig felsorolt művek valójában nem gauḍīya-vaiṣṇava írók munkái, mégis szervesen hozzátartoznak a hagyományhoz, mivel a későbbi írók ezeket az írásokat veszik alapul.

Bár az Úr Caitanya idejéből és az Őt követő időszakból valójában nem maradtak fenn – gauḍīya-vaiṣṇava szempontból – hiteles zeneelméleti művek, hála a Gosvāmīknak és a követőiknek, néhány máig fellelhető írásban jelentős információkra bukkanhatunk a témában. Ezek az információk az Úr Kṛṣṇa kedvteléseinek (līlā) leírásaiban találhatók, különös tekintettel a rāsa-táncra vagy rāsa-līlāra, melyről a Śrīmad-Bhāgavatam tizedik énekének három fejezete62 is ír.

A zene fontossága ebben a kedvtelésben megkérdőjelezhetetlen, mivel a szöveg rendkívül sok utalást tartalmaz hangszerekre, éneklésre és a tánc ritmusára. Első látásra ezek az utalások egyszerű metaforáknak, irodalmi díszítéseknek tűnhetnek, azonban egy behatóbb vizsgálat egyértelművé teszi, hogy az író célja az indiai zene bemutatása, úgy, hogy azt a zenészek is megértsék. Ennélfogva a rāsa-tánc sokkal mélyebb megértése csak akkor lehetséges, ha a leírás e zenei dimenziókat is magában foglalja. A számtalan hangszer, kavargó tánclépések és az éneklés megannyi stílusának ismertetése ráirányítja a figyelmünket eme esemény kiemelkedő szerepére.63

Erről az eseményről a gauḍīya-vaiṣṇava ācāryák több művükben is részletes leírást adnak. Zeneelméleti szempontból a legjelentősebbek Narahari-cakravartī Ṭhākura Śrī Bhakti-ratnākarája,64 Kṛṣṇadāsa Ka-virāja Gosvāmī Govinda-lilāmṛtája65 és Kavi-karnapura Ānanda Vṛndāvana Campūja.66 Ezek közül is a leginkább figyelemre méltó Narahari-cakravartī Ṭhākura Śrī Bhakti-ratnākarája, melyben az író több mint ezer versen keresztül fejti ki a különböző fogalmakat, részletes leírásokat ad a kedvtelésben használt hangszerekről, rāgákról, tālákról, dalokról és táncról. Ami még fontosabbá teszi a művet, hogy írója a tárgyalt témákat hivatkozásokkal is ellátta, bár kissé elszomorító, hogy ezen hivatkozott művek nagy része – mint azt már megszokhattuk – mára már nem elérhető.


Az alábbiakban egy felsorolás található a könyvben referenciaként használt művekről:
  • Anjaneya*
  • Damodara-saṁhitā*
  • Hari-nayanaka*
  • Kohaliya[-abhinaya-śāstra?]**
  • Nārada-saṁhitā**
  • Nātya-śāstra***
  • Pancama-saṁhitā**
  • Saṅgīta-prayata*
  • Saṅgīta-sara**
  • Saṅgīta-siromani*
  • Śrī Ratnamālā*
  • Śrī Saṅgīta-dāmodara*67
  • Śrī Saṅgīta-mukstavala*68
  • Śrī Saṅgīta-pārijāta69

Mint azt már az elején kifejtettem, az indiai zene, főleg annak gauḍīya-vaiṣṇava ága rendkívül nehezen kutatható területe a hagyománynak. A fennmaradt írásos művek csekély száma mellett a kutatók munkáját nehezíti az a tény is, hogy a zenei tradíció főleg mesterről tanítványra adódott, adódik át, így az eredeti, hiteles források nehezen fellelhetőek. Komoly terepmunka nélkül szinte lehetetlen eredményeket elérni. Kétségtelen, hogy a gauḍīya-vaiṣṇavák számára rendkívüli jelentőséggel bír a zene, hiszen mindennapi vallási cselekedeteikhez elengedhetetlen, egész életüket áthatja, aláfesti. Szükséges lenne mélyreható kutatásokat folytatni a témában. E kutatások minden bizonnyal hozzásegítenék a vallás gyakorlóit az írásokban leírt kedvtelések mélyebb megértéséhez is.


Felhasznált irodalom:

Bandyopadyaya, Shripada: The Origin of Rāga. Munshiram Manoharlal Pub-lishers Pvt. Ltd., New Delhi, 1977.
Beck, Guy L.: Two Braj Bhāṣā Versions of the Rāsa-Līlā Pañcādhyāyī and Their
Musical Performance in Vaiṣṇava Worship. In: The Bhāgavata Purāṇa: Sacred text and living tradition. Columbia University Press, New York, 2013, pp.181-201.
Bhaktivedanta Swami, A. C.: Śrīmad- Bhāgavatam. Bhaktivedanta Book Trust, 1992-1995.
Das, Rahul Peter: A „védikus” kifejezés jelentése Prabhupāda és követői számára. Tattva X/1. Budapest, 2007, pp. 25-42.
Dvaipāyana Vyāsa: Vedānta-sūtra. Magyar Brahmana Misszió, Budapest, 2010.
Ganapati, S.V.: Sāma Veda. Motilal Banarsidass Publishers Private Limited, Delhi, 1992.
Kashyap, R. L.: Essentials of Sāma Veda and its Music. SAKSI, Bangalore, 2008.
Kavi-karnapura, Srila: Ananda Vrnda-vana Campu. Mahanidhi Swami, 1999.
Kṛṣṇadāsa Kavirāja Goswāmī, Śrīla: Śrī Govinda Lilāmṛta. Rasbihari Lal & Sons, Vrindavan, 2000.
Massey, Reginald & Jamila: The Music of India. Abhinav Publications, New Delhi, 1993.
Narahari Chakravarti Ṭhākura: Śrī Bhakti-ratnākara. In: Vaiṣṇava Folio Archives, (compiled by) Śrī Narasingha Caitanya Maṭha.
Pathak, Suniti Kumar: The Dāsabhakti of the Ālvārs. In.: Medieval Bhakti Movements in India. Munshiram Ma-nohar Publishers Pvt. Ltd., New Delhi, 1999, pp. 174–180.
Prajanananda, Swami: A History of Indian Music (vol.1.). Ramakrishna Vedanta Math, Calcutta, 1997.
Satya Nārāyaṇa DāsaKundalīni Dāsa: Śrī Tattva Sandarbha of Śrīla Jīva Gosvāmī, The First Book of the Śrī-Ṣaṭ- Sandarbha. Jīva Institute for Vaiṣṇava Studies, Vṛndāvana, 1995.
Saurabh GoswamiThielemann, Selina: Music and Fine Arts in the Devotional Traditions of India: Worship Through Beauty. S.B. Nangia A.P.H. Publishing Corporation, New Delhi, 2005.
Seetha, S.: Nāradīya-śikṣā. Kézirat.
Staal, Frits: Universals: studies in In-dian logic and linguistics. University of Chicago Press, 1988.
Szabolcsi Bence: A zene története. Kos-suth Kiadó, Budapest, 1999.
The Nātya Śāstra of Bharatamuni. (Tran-salated into English by a Board of Scho-lars). Sri Satguru Publications, Delhi, 2000.
Vasu, Śrīśa Chandra: Aṣhṭādhyāyi of Paṇini and Paṇinīya Vyākaraṇa-sūtravṛttiḥ (Vol. 1-2). Motilal Banar-sidass Private Limited, Delhi, 1997.
Vasudeva, Narayan: Tamil Nadu: We-aving Garlands in Tamil: The Poetry of the Alvars. In: Krishna. Oxford Uni-versity Press, New York, 2007, pp. 187– 204.


Hivatkozások:

1 Szabolcsi 1999: 9.
2 Śrīmad-Bhāgavatam 1.1.1 + magy.: „Az Úr Śrī Kṛṣṇán meditálok, mert Ő az Abszolút Igazság, a megnyilvánult univerzumok teremtésében, fenntartásában és megsemmisülésében minden ok elsődleges oka.”[…] – „Vāsudeva, vagyis az Úr Śrī Kṛṣṇa minden ok oka, s minden, ami létezik, Tőle ered.” (Bhaktivedanta Swami, A. C. 1992-1995; későbbiekben: ŚBh.).
3 Saurabh Goswami – Thielemann 2005.
4 Olyan személyek akik a kinyilatkoztatott szentírásokon alapuló, releváns tanításokat adnak át, másnéven lelki tanítómesterek, azaz śikṣā-guruk.
5 Ezt a kifejezést itt Rahul Peter Das „védikus2” értelmében használom. (Das 2007: 25-42).
6 P.l.: mṛdaṅga-śaṅkha-bheryaś ca/vīṇā-paṇava-gomukhāḥ/dhundhury-ānaka-ghaṇṭādyā/nedur dundubhayas tathā – „Mialatt az Úr távozni készült a hastināpurai palotából, számtalan dob — mṛdaṅgák, dholák, nagrák, dhundhurīk, dundhubik — és számtalan fuvola, valamint a viṇā, a gomukha és a bherī hangjai zendültek föl, hogy tiszteletüket fejezzék ki az Úr előtt.” (ŚBh. 1.10.15); Ṛg-veda 8.69.9, 2.43.3, 10.135.7, stb.
7 Massey 1993.
8 Shripada 1977.
9 Ezt a Vedānta-sūtra (1.1.3) is egyértelműen kijelenti: śāstra-yonitvāt, azaz [minden tudást] az írásokból, mint forrásból [lehet megérteni]
10 „Az Úr Brahmā megtanulta a különböző dolgok neveit, az egyes rendek feladatait a Védák szavaiból, és így el tudta terjeszteni a megnyilvánult részeit a neveknek és feladatoknak.” (Manu-saṁhitā 1.21; idézi: Satya Nārāyaṇa – Kundalīni 1995: 28).
11 āyur-vedaṁ dhanur-vedaṁ/gāndharvaṁ vedam ātmanaḥ/sthāpatyaṁ cāsṛjad vedaṁ/kramāt pūrvādibhir mukhaiḥ – „[Brahmā] Létrehozta az orvostudományt, a hadművészetet, a zeneművészetet és az építészet tudományát is, amelyek mind a Védákhoz tartoznak. Mind egymás után keletkeztek, az előre tekintő arctól kezdődően.” (ŚBh. 3.12.37) Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek a címek valójában csak témaköröket jelölnek. Egyikük sem létezett ilyen néven úgy, mint pl. a Sāma-veda.
12 Prabhupāda Upapurāṇáknak nevezi ezeket. (ŚBh. 3.12.38, magy.)
13 E művészetek felsorolását lásd: ŚBh. 10.45.35-36 magyarázat.
14 A tizennégy könyv valójában tizennégy tudományterületet jelent.
15 Bhaktivīdyā Pūrna Svāmī, A. V.: Caturdasa-vidya (előadás). Mayapur, 2008. November 13.
16 Az aṇga ágat jelent.
17 Lásd később: Nāradīya-śikṣā.
18 Lásd a Śrīmad-Bhāgavatam 6. énekének 9. fejezetében található történetet: „Tvaṣṭā a mantra vibrálása során hibát követett el, mert hosszan ejtette ki, ahelyett hogy röviden mondta volna, ezért a mantra jelentése megváltozott. Tvaṣṭā az indra-śatro szót akarta kimondani, ami azt jelenti, hogy »ó, Indra ellensége«. Ebben a mantrában az indra szó birtokosesetben van (ṣasṭhī), az indra-śatro szót pedig tat-puruṣa összetételnek nevezik (tatpuruṣa-samāsa). Szerencsétlenségére Tvaṣṭā hosszan vibrálta a mantrát, pedig röviden kellett volna, és így jelentése megváltozottIndra ellensége« helyett azt mondta, hogy »Indra, aki az ellenség«. Következésképpen Indra ellensége
helyett Vṛtrāsura teste lépett elő, akinek Indra volt az ellensége.” (ŚBh. 6.9.11, magy.)
19 Bhaktivīdyā Pūrna Svāmī, A. V.: Caturdasa-vidya (előadás). Mayapur, 2008. november 13.
20 Shripada 1977.
21 V.ö.: Prajanananda 1997.
Megj1.: Jīva Gosvāmī a Tattva-Sandarbhában kifejti , hogy a Sāma-veda a legfőbb Véda (Anuccheda 22.14)
Megj2.: A Bhagavad-gītában azt mondja az Úr Kṛṣṇa: „vedānāṁ sāma-vedosmiA Védák közül a Sāma-veda [vagyok].”, ez is egy utalás arra, hogy Ő minden zene forrása.
22 Bár vannak olyan tudósok, akik szerint a Yajur- és a Sāma-veda ősibb, mint a Ṛg-veda, tehát következésképpen ez utóbbi mantrái közt találhatók meg az előbbiek mantrái. (Ganapati 1992)
23 Név szerint: prathamā, dvitīyā, tṛtīyā, chaturtha, panchama, shaṣhṭa, saptama, a ṣaḍja, ṛṣabha, gāndhāra, madhyama, pancama, dhaivata, niṣādha hangok helyett, melyekről később lesz szó a következő fejezetben.
24 Aṣṭādhāyī 1.2.29-31. (Vasu 1997)
25 Kashyap 2008.
26 Ezt adta át Brahmā Bharata muninak a Nātya Śāstrában (Śrī Bhakti Ratnākara 5.251-2502).
27 V.ö.: Shripada 1977.
28 24-25. fejezet.
29 61-62. fejezet.
30 III. Khaṇḍa 18-19. fej.
31 Címe: Aṣṭādhāyī. (Staal 1988: 47)
32 V.ö.: Massey 1993.
33 Shripada 1977. Megj.: Prajanananda Kr.u. I. sz.-ra datálja a művet.
34 Mások szerint az első zeneteoretikával is fog-lalkozó mű a Rikpratikshya, mely Kr.e. 400 körül íródott.
35 A későbbiek folyamán legalább négy zenetudós is a Nārada nevet használva írt könyvet zene-elméleti témában; vagy más szemszögből: Nārada négy jelentős zeneteoretikai művet is írt, ezek, a már említett Nāradīya-śikṣā, a Saṅgīta-makaranda, a Catvāriṃśacchata-rāga-nirūpaṇa (vagy Rāganirūpaṇa) és a Pañcamasāra-saṃhitā (vagy Pañcama-saṃhitā).
36 Shripada 1977.
37 Nāradīya-śikṣā 1.5.1–2.
38 A Nātya Śāstra (28.21) is ír ezekről a hangokról.
39 Olyan hangok, melyek elég hosszú ideig szól-nak ahhoz, hogy érzelmeket váltsanak ki a hallgatóból.
40 Nāradīya-śikṣā 1.5.3–4.
Megj.: Kalinath Saṅgīta-ratnākarához fűzött kommentárjában leírja, hogy a hét śuddha hang megfelel a test hét részének. Más írók pedig hét színt rendeltek a hangokhoz.(Massey 1993).
41 Massey 1993.
42 Uo.
43 Shripada 1977.
44 Uo.
45 Nātya Śāstra 1.18. Megj.: Bharata a Nātya Śāstrát Vaivasvata Manu uralkodása idején, a Tretā-yugában kapta meg (uo. 1.8-11).
46 Uo. 1.17.
47 Prajanananda 1997.
48 Nātya Śāstra 1.26-39.
49 Például: Kohala-rahasya, Tāla-lakṣaṇa, Kohalīya-abhinaya-śāstra, Abhinayaśāstra, Tālādhāya.
50 Meg kell jegyezni azonban, hogy ezeknek a grāma-rāgáknak nincs kötődésük a később elterjedt rāgákhoz. (Bandyopadyaya 1977).
51 Bandyopadyaya szerint IX.sz., Prajanananda szerint IV.–VII. sz. (Bandyopadyaya 1977, ill. Prajanananda 1997).
52 Massey 1993.
53 Érdekes, hogy Bandyopadyaya (XIV. sz. vége, de 1660-ig) és Prajanananda (XVII. sz.) későbbi időpontokat adnak meg. (Bandyopadyaya 1977, ill. Prajanananda 1997)
54 Shripada 1977.
55 Uo.
56 Massey 1993.
57 Uo.
58 Dél-indiai utazó költők, akik dalaikkal a bhakti kultuszát terjesztették. Költeményeikben nem tesznek említést zenetechnikai témákról.
59 Narayan 2007: 187–204; Pathak 1999: 174–180.
60 Élt: 1210–1247.
61 Massey 1993.
62 29-33. fejezet.
63 A témáról bővebben: Beck 2013: 181–201.
64 Śrī Bhakti-ratnākara, 5. hullám.
65 Kṛṣṇadāsa Kavirāja Goswāmī: 2000, 22. fejezet.
66 Kavi-karnapura: 1999, 14, 17,18. fejezetek.
67 Legalább három személy írt művet ilyen címmel, Svarūpa Dāmodara Gosvāmī, Dāmodara Miśra és Subhankara. Nagy valószínűséggel Narahari Cakravartī Ṭhākura Svarūpa Dāmodara Gos-vāmīra hivatkozik. Az ő művére ez idáig sajnos nem sikerült rábukkannom.
68 Jelmagyarázat: *nem sikerült információt fellelni a műről; **létezik szanszkrit kézirat formájában, ***angol fordítás létezik belőle.
69 A Śrī Saṅgīta-pārijāta Ahobala Paṇḍita írása, melynek bengáli átirata könyv formájában fellelhető.



ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: info@bhf.hu
© 2017 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2017 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare