Görgessen tovább

India története és vallásai - alapfogalmak és elméletek I.
Fejesugrás az ismeretlenbe: A Védák nyomában
Ami ma tudomány, az holnap gyakran csak mítosz. És hasonlóan: ami ma mitológia, az holnapra történelemmé válhat. Olykor abból lesz tényszerű valóság, amit régen egyértelműen mítosznak tekintettek. Jó például szolgálnak erre a jelenségre a Közel-Keleten tett régészeti felfedezések, amelyek előtt a szigorú tudomány puszta legendának tartotta a bibliai beszámolókat. Az ásatások azonban alátámasztották, hogy valóban léteztek egyes bibliai személyek, helyek, és valóban megtörténtek bizonyos események.

Tudósok vitatkoznak például azon, hogy a Kivonulás valóban megtörtént-e, ám azt senki sem vitatja, hogy a Kivonulás könyve említést tesz Ramszesz városáról, ahol izraeliták raboskodtak. Az 1970-es években Qantir közelében végzett ásatások feltárták Ramszeszt. Ráadásul ókori egyiptomi feljegyzések is beszámolnak arról, hogy a rabszolgák egy olyan útvonalon menekültek a Sínai-sivatagba, amely hasonlít a Kivonulásban leírt útvonalra. A közvéleményt természetesen élénken foglalkoztatják ezek a kérdések. Werner Keller, német szerző A Biblia mint történelem című könyve – amelyben olyan leleteket említ, amelyek alátámasztják a bibliai események valódiságát – több mint tízmillió példányban kelt el és huszonnégy nyelvre lefordították. David Rohl, neves brit régész nevéhez fűződik Az idő próbája, avagy A mítoszból történelemmé lett Biblia (A Test of Time:The Bible from Myth to History) című sikerkönyv. A tudományos világot megosztó Rohl felhívja a figyelmet egy új egyiptomi kronológia felállításának szükségességére, amely új szemmel tekint a bibliai történelemre.

De említhetnénk Trója klasszikus példáját is Homérosz Iliászából és Odüsszeiájából. 1829-ben történt, hogy egy hétéves német kisfiú kapott az édesapjától egy képet, amely a lángokban álló Tróját ábrázolta. A kép akkora hatást tett a gyermekre, hogy megfogadta, egy nap valóban felfedezi Tróját. Negyvennégy évvel később Heinrich Schliemann teljesítette ígéretét. Noha a tudósok kezdetben semmibe vették munkáját, a világ első „tömegrégésze” közvetlenül tájékoztatta a világot kutatásai alakulásáról. Népszerű könyveket jelentetett meg, és sajtóhírekben számolt be eredményeiről. 1873-ban Agamemnón Trójája bevonult a hitelt érdemlő történelemkönyvek lapjaira, noha azelőtt csupán mitikus helynek tartották. Schliemann gyermekkori ambícióit valóra váltva kiásta a város maradványait, és kétséget nem hagyva bebizonyította, hogy Homérosz eposzai történelmi tényeken nyugszanak.1

Schliemann volt az első, aki egy irodalmi hagyomány hitelességét ásatások révén ellenőrizte. Sikeres kutatásait megelőzően semmi kézzelfogható nem állt rendelkezésre a görög történelem előtti időkből, csupán romantikus regék. Az Égei-tenger bronzkoráról jóformán alig voltak ismeretek. Az a felfogás uralkodott, hogy a görög kultúra Kr. e. 776, az első olimpia éve körül kezdődött. A német régész mintegy félezer évvel korábbra tolta ezt az időpontot.

Az ókori mezopotámiai Ur városáról is jobbára csak mitikus elképzelések keringtek, amíg Leonard Woolley, brit régész, 1923-ban kezdődő munkálatai során ki nem ásta a várost. Tevékenysége lehetővé tette, hogy a tudósok kétséget kizáróan igazolják Ur létét. A Kr. e. 4000-től Kr. e. 400-ig létezett Urból származó leleteket nyomon követve kirajzolódott a város hétköznapi életének részletes képe. Feliratok igazolják, hogy a mondabeli hősnek vélt I. Szargon király akkád uralkodó valóban élt, és Kr. e. 2400-ban uralkodott. Woolley érdeme az is, hogy geológiai bizonyítékokkal igazolt egy nagy árvizet is, ami felveti annak lehetőségét, hogy a Kivonulásban említett katasztrófáról van szó.

1997 szeptembere újabb példával szolgált arra, amikor a mítosz történelemmé válik: felfedeztek egy viking óriáshajót. Kisebb viking hajókat már korábban is dokumentáltak a tudósok, de a skandináv regékben leírt szuperhajókat mindig a mítoszok világába utalták. A feltételezések szerint ugyanis ezek a hajók olyan hosszúak voltak, amit mai ésszel nemigen lehet elhinni. Ugyancsak a viking fantázia élénkségének tudták be azokat az utalásokat, amelyek úgy beszéltek a hajóról, mint valami sárkányról. Ám egy dán kikötő kotrása során éppen egy ilyen elsüllyedt óriáshajóra bukkantak. A történet pikantériája, hogy éppen a világhírű Viking Hajómúzeum előtt. A közel 40 méter hosszú, hatalmas hadihajó felfedezése bebizonyította, hogy a viking flotta óriásai, a skandináv regékben leírt „nagy hajók” valóban léteztek.

A búvárrégészek 2000 májusában aratták a legnagyobb diadalt, amikor a mitológia homályából három egyiptomi várost is beemeltek a hivatalos történelem könyveibe. Ekkor történt, hogy a Földközi-tenger fenekén olyan fáraókorabeli városok maradványaira bukkantak, amelyek a modern elképzelések szerint csak a görög tragédiákban, útleírásokban és legendákban léteztek. Ezek az ősi szövegek Menutisz, Hérakleion és Kanopusz városait dicsőítették, de fizikai bizonyíték nem került elő.

Hérodotosz, görög történész Kr. e. 450-ben Egyiptomba látogatott, és leírást adott Hérakleion városáról, a benne álló Herkulesnek szentelt templommal együtt. A három város mindegyikét név szerint említik a görög tragédiákban. A mitológiából ismeretes Meneláosz, Spárta királyának története. Amikor Meneláosz visszatért Trójából Helénával, megállt Hérakleionban. Ottlétük alatt Kanopuszt, a kormányosát megmarta egy kígyó, s ezután Kanopusz istenné változott. Kanopuszt és feleségét, Menutiszt a róluk elnevezett két város tette halhatatlanná. Sztrabón, görög földrajztudós még a két város földrajzi elhelyezkedését is megállapította. Míg ő az ottani fényűző életmódot ecsetelte, Seneca, a római tragédiaíró dekadensnek bélyegezte a két várost.

Franck Goddio, francia búvárrégész egész vállalkozását ezekre az ókori utalásokra alapozta, majd korszerű technikával, mágneses hullámok segítségével pásztázta végig a tengerfenéket annak reményében, hogy letűnt városok nyomaira bukkan. Kétévnyi kutatómunka után, amit csapatával a part közelében, 5-10 méter mélyen folytatott, Goddio megtalálta az „időbe fagyott” városokat, másfél méternyi iszaptakaró alatt.2

Ám akár a Közel-Keletről, Skandináviáról, Görögországról, akár Egyiptomról beszélünk, valamennyinek közös vonása, hogy a nyugati komfortzónán belül helyezkedik el. Kulturális és történelmi gyökereinket előszeretettel keressük itt, még ha úgy is érezzük, gyakran csak mítoszokba botlunk. Vallásainkat a Közel-Keletről kaptuk. A bibliai vidékek mellett Mezopotámia is fontos szerepet játszik a nyugati vallásos örökségben. Ugyanez a régió fogadta be az Ószövetségből ismert babilóniaiakat és asszírokat is. Intellektusunkat az ókori görögöknek köszönhetjük. A vikingek szinte környékbelinek számítanak. India azonban messze kívül esik megszokott dimenzióinkon, és egy olyan távoli vidéket jelent, ahol minden tökéletesen idegen.

Ráadásul India ősi kultúrája jelentéktelennek tekinti Európát. Indiának megvan a saját világtörténelem-szemlélete, sajátos, jól felépített, évezredes ókorképe. Az ókori India védikus verziójának nyugati fogadtatása talán azért nem zökkenőmentes, mert a titokzatos szubkontinens világképét egyáltalán nem könnyű megemészteni. A modern tudományos világ berkeiben kevesen érzik úgy, hogy a nagy igazságokat az „indiai mítoszokban” kell keresni. Ebből egyenesen következik, hogy a védikus India története továbbra is az egyik legnagyobb rejtély marad a „Mítosz kontra Valóság” csatában.

Ám még az India és a Nyugat között tátongó kulturális empátiahiánynál is van nagyobb akadály: az, hogy az ókori India mindvégig adós maradt egy olyan történelmi tradícióval, ami elfogadható lett volna a Nyugat számára. A történelem a görögökkel kezdődik – hangoztatják a modernek. A görög történetírás kezdetei Thuküdidészig (Kr. e. 460–400) és Hérodotoszig (Kr. e. 490–409) nyúlnak vissza, akiket a nyugati történetírás két atyjaként tartanak számon. őket a rómaiak követték, akik eleinte még görögül, majd már a saját latin nyelvükön írtak, mint például a híres Livius (Kr. e. 59 – Kr. u. 17).

Még a régi Kínának is volt elfogadott történetírói hagyománya. A hivatásos levéltárosi állás (si) olyan régóta létezik, amilyen régóta kínai történelemről beszélhetünk. A si volt az, aki részletes, napi feljegyzéseket készített az eseményekről. Szu-ma Csien, a kínai történetírás atyja – pontosabban, akit ma annak tartanak – állítólag Kr. e. 100 körül állította össze a Si-csit (Történelmi feljegyzések). Indiában azonban egyetlen neves történész sem örökítette meg a védikus korszakot, legalábbis nem a mai történelemfelfogásnak megfelelő elvek szerint. A tudósok számára is elfogadható történetírásra egészen a Kr. u. első évezredig kellett várni Dél-Ázsiában.

A történelem és a Védák

Az elfogadhatóság kritériumait kimerítő ókori indiai történetírás hiánya már régóta bosszantja a tudósokat. Az első írásos panasz a 11. században látott napvilágot, amikor Alberuni, arab India-szakértő, így fogalmazta meg kritikáját: „A hinduk nem fordítanak kellő figyelmet a dolgok kronológiai sorrendjére, igen hanyagul kezelik királyaik uralkodásának sorrendjét, és amikor információkat várnak tőlük, zavarba jönnek, s tanácstalanságukban mesebeli történetekkel állnak elő.”3

Az indiai ókor iránt rövid időre fellángoló érdeklődést követően a 19. század európai és amerikai tudósai ugyanazokat a nézeteket kezdték hangoztatni: ők még hangosan, utódaik halkabban, de töretlenül. Íme egy tipikus értékítélet a nagynevű szanszkritista, Arthur Macdonell tollából: „A történelem az indiai irodalom gyenge pontja. Ha pontosabban akarunk fogalmazni, nem is létezik. A történelmi érzék teljes hiánya oly markáns, hogy ez a fogyatékosság árnyékot vet az egész szanszkrit irodalomra, ami igencsak megszenvedi a pontos kronológia hiányát.”4

Később a történész D. D. Kosambi kijelentette: „Indiának nincsenek olyan történelmi feljegyzései, amiket érdemes volna akár csak megemlíteni.”5 F. R. Allchin, az Indiát kutató nyugati régészek nagy alakja mesterének tekinti Kosambit, aki szerinte az India ősi történelmét rekonstruálni próbáló mai tudósgeneráció szellemi ihletője.6

Indiában csak egyetlen homályba vesző népi hagyomány tapintható ki, ám kevés az olyan írásos anyag, ami túlmutat a mítoszok és legendák szintjén. Nem létezik olyan indiai őstörténet, amit érdemes volna elolvasni. Azokat a műveket, amelyek az átlagolvasó számára is hozzáférhetők, és részletes személyes vagy epizodikus őstörténetet tartalmaznak, célszerűbb romantikus irodalomként olvasni (akárcsak némely indiai vasúti menetrendet), mintsem elhinni.7

A Védák történelmietlennek, irracionálisnak és mitikusnak tűnő világát csodabogárként szemlélő új nyugati indológus-generáció alkalmazkodott a korábbi gyarmat nacionalista érzületéhez. Ahelyett, hogy bátran felülbírálnák az ősi Indiáról kialakult történelemszemléletet, kétkedve csóválják a fejüket. Napjaink indiai tudósai zavarukban olykor már azzal próbálkoznak, hogy egy nagyvonalú gesztussal felmentsék a védikus indiaiakat, amiért képtelenek voltak megalkotni egy, a nyugati tudóstársadalom számára is elfogadható történelmi munkát: „A történelmi tények szemlátomást kifolynak az ókori indiaiak kezei közül, akik inkább lírai eposzokat, regéket, mitológiát és legendákat gyúrnak belőlük. Az idő nem valóságos a számukra, és jelentősége is másodlagos.”8

Az ókori egyiptomiak, sumérok, babilóniaiak és asszírok ránk maradt írótáblái bepillantást nyújtanak mindennapjaik világába. Az ókori Kínát kutató tudós kedvére szemezgethet a jóslásra használt csontok, a sírok és a császári krónikák feliratai között. Ugyancsak hozzáférhető néhány korabeli történetíró munkája is, különös tekintettel a már említett Szu-ma Csienre. Ezek az egybegyűjtött források állítólag már lehetővé teszik, hogy valamiféle képet kapjunk az ókori Kínáról, egészen a Kr. e. 1400-as évekig visszamenően. A görög és római történeti források ugyan nem nyúlnak ilyen régre vissza a történelembe, minőségüket azonban sokkal jobbnak tartják azoknál.

Ugyanakkor az eredeti indiai védikus civilizációról csak szórványosan maradtak fenn olyan emlékek, amelyek étvágyat csinálhatnának a nyugati történelemkutatóknak. Úgy tűnik, a védikus Indiából semmi nem felel meg a nyugati empirikus kritériumoknak. Az elfogadott történetírás legkorábbi darabjai csak a Kr. e. 4. században jelennek meg, Srí Lanka-i buddhista szerzetesek krónikái formájában. Az ókori indiaiakat vajon miért nem érdekelte a kronológia?

Ebben a helyzetben könnyű volna máris pálcát törni a védikus indiaiak felett és azt feltételezni, hogy az – általunk ismert – történelemmel szembeni látszólagos érdektelenségük oka egyfajta primitív hozzá nem értés. Levonhatnánk a következtetést, hogy egyszerűen nem voltak képesek hiteles adatrögzítésre. A bátrabb tudósok azonban egy ennél meglepőbb igazság felé kacsingatnak: a védikus indiaiak a helytálló filozófiai felismeréseket fontosabbnak tartották, mint a kronológiai sorrendet és a hétköznapi élet rutinjait. Emellett az ókori indiaiak történelem iránti kíváncsiságát kielégítették a védikus bölcselet nyújtotta planetáris és kozmikus leírások.

A történetírás azonban, bárhogy is fogant meg, mindig valamilyen választás. A történelemkönyvek előre kiválasztott események és észlelések tömör kivonata. Ezért aztán ahelyett, hogy a „valós történelemtudomány” hiányával vádolnánk a régi indiaiakat, amellett az érvelés mellett is dönthetünk, hogy egyszerűen csak azt rögzítették, amit fontosnak éreztek, és tették ezt egy olyan módszer alapján, amit megfelelőnek tartottak a céljaik eléréséhez.

Ráadásul, ha egy nép időszemlélete ciklikus és nem lineáris, nem csak a „volt is, lesz is” elvét, de az elv minden kihatását is magukévá tehetik, azok teljes mélységében és minden érdekességével együtt. Más szóval: valóban nincs új a nap alatt. Születés születést, halál halált követ, majd kezdődik újra a ciklus. Ha azonban így van, miért szentelnénk annyi figyelmet a hétköznapi események sorrendiségének, a létezés szüntelenül forgó kerekén? Noha különböző szakaszokon mennek keresztül, a dolgok előbb-utóbb visszatérnek oda, ahol elkezdődtek – vagyis oda, ahol éppen akkor voltunk a keréken, amikor észrevettük őket. Jobban járunk tehát, ha figyelmünket a példás jellemvonásokra és életmódra fordítjuk, különösen azokra, amelyek közvetlenül megszabadíthatnak az idő kerekéből.

Való igaz, hogy hagyományos nézőpontból az ókori indiaiaknál nehezen találnánk történelmietlenebb népet. Azonban érdemes feltennünk önmagunknak a kérdést: milyen konvenció játszott szerepet a mi szemléletünk kialakulásában? C. C. Lamberg-Karlovsky és J. A. Sabloff, e két nagynevű régész, egy ízben bevezetést tartott a régészetbe a Harvard Egyetemen. Ancient Civilizations (ősi civilizációk) című alaptankönyvükben, mielőtt sorra vették volna az ókori népeket, szükségesnek tartották, hogy egyfajta „történelemtörténettel” vértezzék fel az olvasókat. Ugyanis még a művelt olvasót is gyakran meglepetésként éri, hogy milyen sokszínű és relatív dolog a történelem. Azok a kérdések, hogy mi a történelem és hogyan kell történelmet írni, nagy változásokon mennek át az évszázadok folyamán.

Amikor a mai olvasó a távoli múltból fennmaradt szövegekkel foglalkozik, fogalmi akadályokkal találja szembe magát, amelyek a félreértés és félreértelmezés állandó forrásaivá válnak. Ahogy a fizikai valóság, a társadalmi berendezkedés, a gazdasági struktúra – és a civilizáció szinte minden más területe – változott egyik kultúráról a másikra, ugyanúgy változott az emberek gondolkodásmódja is.

Mindez különösen igaz a történelemfelfogásra. Amit ma történelmi tudatnak ismerünk, kései fejlemény. A történelmet és a tudományt csupán az elmúlt néhány évszázadban kezdte érdekelni a történelmi folyamatok tanulmányozása, „helyes” időrendbe és koordinátarendszerbe ágyazása. Ráadásul a történelmi folyamatokról alkotott mai felfogásunk is tovább fog változni, egyik generációról a másikra.9

A Nyugat a görögökben találja meg történelmi biztonságérzetének első letéteményesét. Az ókori ázsiaiakról alkotott képünkkel szemben a görögök tudatosan törekedtek arra, hogy megalapozzák a történetírást, és kialakítsák az ehhez szükséges taktikákat és teóriákat. Fel akartak állítani egy intellektuális eszközrendszert a múlt tanulmányozására. Érdekes módon, a görög történetírásban az ókori India több fontos témája is visszaköszön. Az antik történetírók többsége a ciklikus szemléletet tette magáévá. Az események mintázatai ismétlik önmagukat, tehát a történelem ismétli önmagát. Újabb közös vonás a védikus indiaiakkal, hogy a görögöket is érdekelte a kezdetek kutatása.

A görögöktől átörökölt történetírásra a kereszténység gyakorolt elsőként jelentős hatást. A ciklikus felfogást elutasító Augustinus (Kr. u. 343–430) történelemszemléletét a linearitás jellemezte, amelyben a történelem A pontból B pont felé halad, az egymást követő civilizációk pedig rendre minőségi javulást hoznak magukkal. Augustinus nézetei immár másfél évezrede befolyásolják a nyugati gondolkodást. Még az ateista Marx is abban a szemléletben lelte meg lelki békéjét, hogy a történelem egyenes pályán halad előre egy adott cél felé, még ha e cél nem is a keresztény megváltás, hanem a munkásosztály paradicsoma.

A modern történetírás kezdetei az itáliai Giambattista Vico (1668–1744) nevéhez fűződnek. Szerinte a történelmet éppen úgy törvényszerűségek irányítják, mint ahogyan törvényszerűségek szabályozzák a különböző tudományágakat. A 19. században olyan gondolkodók nyilatkoztak történelemszemléletükről, mint Comte, Hegel és Marx, a 20. században pedig Spengler, Kroeber és Toynbee fogalmaztak meg radikálisan új nézeteket a történelemről.

Érdekes módon Oswald Spengler, aki a modern kor meghatározó történelemtudósa volt, láthatóan ugyanabba a vélt hibába esett, amibe annak idején az ókori indiaiak. Spengler ugyanis nem egyfajta „helyes történeti sorrend” alapján szervezte rendbe a történeti adatokat, hanem minden egyes civilizációban egy meghatározó gestaltot látott: egy olyan általános formát és stílust, amely az adott kultúrát jellemezte. A történész feladata pedig nem más, mint hogy kitalálja és leírja ezt.

Spengler azonban nem állt meg itt, hanem szembehelyezkedett azzal az állásponttal, mely szerint a nyugati kultúra felsőbbrendűséget élvez más kultúrákkal szemben. A Nyugat alkonya című közismert művében bemutatja, hogyan bomlik fel törvényszerűen a nyugati felfogásban megismert civilizáció. Szerinte minden civilizáció „keresztülmegy az egyén életszakaszain: a gyerekkoron, az ifjúkoron és az öregkoron.”10 Láthatjuk tehát, hogy az ókori történelemszemlélet még a mai időkben sem vesztette el teljesen vonzerejét.

A kormeghatározás dilemmái

Az indiai spirituális bölcsesség kronológiai rendjének felvázolása közismert dilemma. A régészet ebben a témában a források történetének rekonstruálását tűzte ki céljául. Ennek során a szövegszintű bizonyítékok (a szöveg eredetére vonatkozóan magában a szövegben fellelhető utalások) összevetésre kerülnek a régészeti leletekkel (agyagedények, érmék és – elsősorban – feliratok). Bár hősies kísérletekre mindig van példa, a tudósok sötétben tapogatóznak abban a kérdésben, mikor jegyezték fel először a szövegben szereplő információkat. Egyik forrás sem tesz említést arról, hogy melyik esztendőben keletkezett. Ha egy szövegben utalás történik egy másik szövegre, előfordul, hogy a tudósok bátran kijelentik: az a szöveg a későbbi, amelyik a másikra utalt. A tudományos sejtéseken kívül azonban precíz kormeghatározásra nincs lehetőség.

Buddha megjelenése azonban mégis egyfajta támpontot jelentett India spirituális irodalmának kronologizálásában. Az indiai történelemben Buddha korszaka az első, amelyről rendelkezünk némi ismerettel. Elsőként az akkori nagyvárosok érték el a városiasodásnak azt a szintjét, amit történelmileg már nyomon lehetett követni. A közelmúltban néhány tudós újra megvizsgálta Buddha születésének és halálának időpontját, és azt Kr. e. 566-ra és 486-ra helyezte át.11 India kronológiájának felállításában Nagy Sándor hódításai nyújtanak még nagy segítséget (Kr. e. 326). Buddha és Nagy Sándor élete azonban csupán két kései tájékozódási pont egy olyan történelmi időfolyamban, amelyről jóformán semmit nem tudunk.

A Kr. e. 1. században indiai buddhista vándorok indultak Kínába, hogy ott misszionáriusként tevékenykedjenek. Ezzel egyidőben kínai zarándokok látogatták meg India szent helyeit. A kínaiak megjelölték a buddhista szövegek saját nyelvükre való lefordításának időpontját. A tudósok ezeket a dátumokat pontosnak tekintik. Ám már ezeket az évszámokat megelőzően is rendelkezünk adatokkal, a Kr. e. 3. században élt Asóka császár idejéből. Az ebből a korból származó, kőbe vésett feliratok említést tesznek egyes korai buddhista törvénykönyvekről.

A Buddhához kötődő események és szövegek sokat segítenek a buddhizmus megbízható történetének megírásában, aminek megjelenése viszonylag új fejlemény. Ám ezek a buddhista támpontok a védikus ókor feltárásában már csak igen korlátozott segítséget nyújtanak.

Az a tény, hogy India adós maradt a kritikai tudományosság ismérveit kimerítő történetírással, problematikussá tette a szanszkrit szövegek kormeghatározását. Ma tudományosan helytállónak számít az a feltételezés, hogy a védikus korszak Krisztus előtt mintegy kétezer évvel kezdődött. Maguk a Védák azonban ezt a hivatalos behatárolást enyhén szólva is szűkösnek tartanák. Ám egyes tudósok még ezt a rövid időszakot is kényelmetlenül hosszúnak érezték, s a védikus civilizációt önkényes korszakokra osztották és címkékkel látták el, amelyek aztán benne ragadtak a köztudatban.

Ez a korszakolás egy olyan elméleti időrenden alapul, amely a Védák bizonyos könyveinek – egyes vélekedések szerinti – megjelenését veszi figyelembe. A feltételezés érthető, mivel azon a lineáris elven nyugszik, mely szerint bizonyosra vehető, hogy az évszázadok és évezredek múlásával a védikus filozófia új formái alakultak ki. Ez a nézet különösen azok körében népszerű, akik a védikus irodalmat eltérő irányzatok gyűjteményének tekintik, amelynek nincs sem egységes eredete, sem átfogó alapelve.

Ennek a feltételezésnek köszönhető, hogy azok az elméleti megjelölések, amelyek India történetének durván kijelölt korszakaira vonatkoznak, a valóság köntösében tűnnek fel. A gyanútlan olvasó azt láthatja, hogy az olyan jól csengő címkék, mint „candra, mantra, brāhmaṇa és sūtra” vagy „védikus, epikus, szútrikus és skolasztikus” visszatérő elemeivé váltak az indiai ókortörténetet, vallást és filozófiát bemutató könyveknek. Ám kevés bizonyíték áll rendelkezésünkre az indiai ókor korszakainak akár csak hozzávetőleges rekonstruálásához is. Ezek a korszakolási kísérletek legjobb esetben is csupán tudományos találgatások: a hagyományos történelmi bizonyítékok hiánya aligha enged meg ennél többet. Itt kell megjegyeznünk azonban, hogy a Védák ismertetnek dinasztiákat és uralkodókat is, ám ezek az információk nem mindig támasztják alá az India távoli múltjáról alkotott mai elképzeléseket.

A modern indológusok a védikus bölcsesség kezdeteit Kr. e. 4000 és Kr. u. 900 közé teszik, attól függően, hogy a Védák épp melyik ágát elemzik, és épp melyik tudós kísérli meg a kormeghatározást. A nyugati tudósok általában későbbi dátumokkal hozakodnak elő, míg sok indiai tudós – néhány merész nyugati kollégával karöltve – a korábbi dátumok mellett voksol. Abban azonban minden indológus egyetért, hogy a védikus szövegek sokkal régebbi anyagokat tartalmaznak, mint amilyen régen szerintük lejegyezték őket.

A Védák első komoly kormeghatározása egy olyan férfiú nevéhez fűződik, aki a 19. század legmeghatározóbb szanszkritistája volt. Az angolszász világban csak Max Müllerként ismert Friedrich Maximilian Müller kétségkívül az indológia atyja. Szellemi öröksége még ma is él, noha a mai tudósok – ha külső nyomás éri őket – elhatárolódnak tőle. Müllert a brit gyarmatbirodalom alkalmazta. Az Oktatási Bizottság elnöke közbenjárásával a Brit Kelet-Indiai Társaság megbízta, hogy készítsen fordításokat a védikus szövegekből: ám mindezt oly módon, hogy az lerombolja az indiaiak áhítatos tiszteletét ősi forrásaik iránt. A pénz teljes összegét sohasem utalták át, ám a brit kormány minimális támogatásával az Angliában letelepült német Müller tovább folytatta munkáját, és bámulatos termékenységgel megalkotta ötvenegy kötetes, monumentális sorozatát, A Kelet szent könyveit.

A konzervatívan protestáns Müller írásos feljegyzéseket hagyott hátra tudományos indítékairól. Valódi motivációját, amely inkább a protestantizmushoz állt közel, mint a gyarmatbirodalmi eszmékhez, esze ágában sem volt eltitkolni. 1868-ban, Argyll hercegének, India akkori államtitkárának írt levelében kijelenti: „India ősi vallása halálra van ítélve, és ha a kereszténység nem lép közbe, kit terhel majd a felelősség?”12 Miközben sorra gyártja védikus fordításait, küldetéséről ezt írja egy 1896-os, feleségének címzett levelében:

Remélem, be fogom fejezni ezt a munkát, sőt erről meg is vagyok győződve, még ha nem is érhetem meg, hogy nyomtatásban lássam. Kiadásom és Véda-fordításom azonban nagymértékben meghatározza majd India sorsát. Ś Ez a vallásuk gyökere, és biztos vagyok benne, hogy e gyökerek feltárása az egyetlen módja annak, hogy gyökerestül kiirtsuk mindazt, ami az elmúlt háromezer évben született belőle.13

Korának legbefolyásosabb szanszkrittudósaként Müller volt az első, aki kellő szaktekintéllyel vágott bele a védikus kronologizálásba. Előbb eldöntötte, hogy a Ṛg-vedát Kr. e. 1200-ra datálja, majd hipotetikus alapon a védikus szövegek mindegyik ágához hozzárendelt egy dátumot. Müller olyan tekintélynek számít a szanszkrit stúdiumok terén, hogy merész találgatásai még ma is bénítólag hatnak a szakmára, és egyértelműen áthatják az Indiáról szóló, nagyközönségnek szánt irodalom jelentős részét.

Müllerről és indítékairól érdemes többet tudnunk, mert számtalan olyan könyvvel találkozhatunk, amelyek azt állítják, hogy a védikus szövegek Kr. e. 1200 körül tűntek fel. Müller számításait sok mai indológus csodálja, ésszerűnek, sőt okosnak tartva azokat. Közéjük tartozik például egy neves mai tudós, aki így fogalmaz: „Bár akadnak gyenge pontjai, Max Müller kronológiai becsléseit illetően nagyjából egységes az a vélemény, hogy ő jár legközelebb az igazsághoz.”14

Egy sokat idézett, 1996-os kiadású egyetemi bevezető tankönyv diszkréten visszautasít minden kísérletet, ami a Védák korábbi datálására irányul. Kijelenti: „A Max Müller által javasolt józanabb kronológia szerint a dátum Kr. e. 1500 és 1200 közé esik.”15 Arról azonban szinte soha nem esik szó, hogy később maga Müller is megtagadta saját találgatásait. Élete végén nyomtatásban is megjelent őszinte vallomást tett: „Nincs az a földi hatalom, amely valaha is kijelentheti, hogy a védikus himnuszokat Kr. e. 1000-ben, 1500-ban, 2000-ben vagy 3000-ben állították össze.”16

A huszadik század első negyedében Moriz Winternitz, német tudós, aki évtizedeken át volt a Prágai Egyetem indológiai tanszékének vezetője, értetlenül állt az előtt a tény előtt, hogy Müller – a szó szoros értelmében „korszakalkotó” – spekulációjának mind a mai napig hitelt adnak. A kor és a szakma egyik legprominensebb tudósaként számon tartott Winternitz így ír: „Figyelemre méltó, micsoda ereje van a hipotéziseknek még a tudományban is. Az évek múlásával Max Müller hipotetikus és teljesen önkényes meghatározása a védikus korszakokról egyre inkább elnyerte a tudományosan bizonyított tény státusát és rangját, anélkül, hogy bármiféle új érv vagy konkrét bizonyíték napvilágot látott volna.”17

Winternitz emlékeztette a szakmát, hogy Müller találgatásai felett viharfelhők gyülekeznek, és kifejtette, hogy minden empirikus módszerrel végzett, a védikus korszak és irodalom rekonstruálására irányuló kísérlet tudománytalan. A modern indológia – ez esetben legbecsületesebb – szaktekintélyének számító Winternitz így érvel: „A védikus korszak valódi történelme még nagyrészt ma is homályba burkolózik és felderítetlen. Különösen az indiai irodalom történeti kronológiáját borítja ijesztő sötétség, s a jövőbeni kutatásoknak kell majd választ adniuk a többnyire még ma is megoldatlan rejtélyekre.”18

Winternitz arra is rámutatott, hogy – különösen laikusoknak szánt kézikönyvek megírásához – jó és kényelmes volna három vagy négy korszakra osztani a védikus irodalmat, majd ezeket dátumokkal látni el. „Ám minden ilyen irányú kísérlet törvényszerűen kudarcra van ítélve a tudásunk jelenlegi szintjén, és becsapás volna hipotetikus dátumokat használnunk. Ezzel többet ártanánk, mint használnánk.” W. D. Whitney találó mondását idézi, amit akkoriban gyakran emlegettek a tudósok: „Az indiai irodalomtörténetben szereplő évszámok tekebábuk, amiket csak azért állítunk fel, hogy utána megint ledönthessük őket.” „Nagyjából ma is ez a helyzet”19 – összegezte véleményét Winternitz. Whitney alaptankönyvnek számító, először 1879-ben kiadott szanszkrit nyelvtanát mind a mai napig tanítják. Winternitzre pedig, noha bizonyos szempontból elavultnak tartják, még ma is támaszkodnak a mai tudósok. Egy szó mint száz, Whitney ítélete és Winternitz végkövetkeztetése még ma is a legbiztosabb útnak számít, noha kétségtelen, hogy a kutatók nem mindig ezen indulnak el.20

Az indológia tanszékek legbelsőbb berkeiben talán elismerik a tudósok, hogy valójában fogalmuk sincs, mikor keletkeztek a védikus szövegek. Ám a közvélemény dátumokat akar hallani – az élet nem állhat meg. D. K. Chakrabarti, a Cambridge Egyetem munkatársa így figyelmeztet: „Egyszerűen az az igazság, hogy két évszázadnyi modern szövegkutatás után sem voltunk képesek többel előrukkolni a legrégebbi szövegeink kapcsán, mint általános kronológiai határokkal, amiket még így is sorozatos támadások érnek.”21

Nyelvészeti elemzés

Azt sokan tudják, hogy az indiai civilizáció több ezer évvel régebbi, mint az európai. Azt azonban már kevesebben, hogy az indiai a világ legrégebbi töretlenül fennmaradt civilizációja. Az egyiptomi fáraók világáról aligha találnánk nyomokat a mai egyiptomi életben. A suméroknak régen nyomuk veszett, a majáknak pedig, akiket fél évezrede erőszakkal térítettek át a kereszténységre, nem sok kapcsolatuk van ősi gyökereikkel. Az indiai földre lépő első európaiak által megtapasztalt ottani kultúra azonban a maga teljességében őrizte meg ősiségét, amely régebbre nyúlik vissza, mint azt a mai tudósok többsége hajlandó elismerni. A kulturális identitástudat azóta nem szakadt meg, és mindmáig markánsan érzékelhető.

Az első sikeres régészeti ásatások előtti két-három évszázadban a szanszkrit nyelv volt az egyetlen biztos támpont az indiai múlt iránt tudományosan érdeklődő európaiak számára. Ebből egyenesen következett, hogy a nyelvészek és a nyelvészeti értelmezések behatárolták India múltjának megértését, és ez a találgatásokon nyugvó alapszemlélet mind a mai napig jellemzi és beszűkíti az indológia lehetőségeit.

Az a szanszkrit nyelv, amelyen a védikus szövegek íródtak, először a tizenhetedik század elején vált ismertté az európaiak előtt. Első komolyabb tanulmányozására azt követően került sor, hogy a britek egész Indiát leigázták. Az India feletti uralom terhével szembesülő britek igyekeztek megismerkedni az indiai történelemmel, törvénykezéssel és irodalommal. Kik is tulajdonképpen ezek az indiaiak? A britekre várt a feladat, hogy India fehér foltját beszínezzék a világ civilizációjának európaiak által megrajzolt térképén.

Néhány nekibátorodott, tudós hajlamú gyarmatosító megpróbálkozott a védikus szövegek fordításával. E szellemi felpezsdülés légkörében egy gyarmatbíró, Sir William Jones tette le névjegyét a hivatalos történetírás lapjain. Jones, e zseniális oxfordi nyelvész, rövid élete végéig huszonnyolc nyelvet sajátított el, többnyire autodidakta módon. Anyagi gondjai azonban arra kényszerítették, hogy jogot tanuljon. Miután annak rendje és módja szerint lovaggá ütötték, a Legfelsőbb Bíróság bírájaként 1783-ban megérkezett Calcuttába. 1786-ban, négy év szanszkrittanulás után, számot adott híres felfedezéséről a frissen megalakult Bengáli Ázsia Társaságnak, miszerint a szanszkrit rokona a latinnak és a görögnek, továbbá a perzsának, a keltának és a gótnak is.

Bármi is legyen az eredete, a szanszkrit nyelv tökéletesebb a görögnél, gazdagabb a latinnál, és kifinomultabb mind a kettőnél; ugyanakkor amazokkal mélyebb rokonságot mutat, mint amit a véletlen produkálhat; olyan mély rokonságot, hogy a három nyelvet egyszerre tanulmányozó filozófus nem is gondolhat másra, mint hogy egy tőről fakadnak, egy olyan közös forrásból, amely talán már nem is létezik.22

Jones volt az első, aki átfogó elmélet keretében állította, hogy a hasonlóságok nem véletlen egybeesések, és a nyelveknek közös ősük van. Megfigyelései eleinte termékeny táptalajra hullottak a kor ókortudósai körében, akik előszeretettel kacérkodtak a „közös forrás” új filológiai-nyelvészeti modelljével. 1816-ban az angol Thomas Young megalkotta az „indoeurópai” szót az új nyelvcsalád megjelölésére, amit 1833-ban Franz Bopp, német tudós népszerűsített tovább. Akkortájt az európai nemzetek egyfajta identitásválságba kerültek. Mindegyik nemzet azt leste, hogyan kerekedhetne fölébe a másiknak. Az indoeurópai nyelvészeti hipotézis megszilárdításában kényelmes megoldásnak tűnt, hogy kitaláljanak egy népet, amelyik a kitalált nyelvet beszéli. Így bukkant fel tehát rejtélyes körülmények között az az indoeurópai faj, amelyről mind a mai napig olvashatunk.

A tizenkilencedik század értelmiségi köreiben új fogalmak kaptak szárnyra a fajok közti versengés kapcsán. Az európai gyarmatosítók világméretű térhódításán felbuzdulva azt feltételezték, hogy a terjeszkedő európai kultúrák az emberi faj csúcspontját jelentik. Ha pedig a nyelvészek egy olyan ősnyelv meglétére hívják fel a figyelmet, amelyet egyetlen – a modern európaiak ősatyjaként számon tartott – törzs beszélt csupán, akkor az a törzs nem is állhatott másokból, mint a „legtisztább európaiakból”. De kik voltak ők (Európában)? És ami még fontosabb: hol terült el az a kiváltságos birodalom, ahol ez a kiváltságos eredeti nép élt, és ahol nyelve és kultúrája virágzott?

Az elképzelés szerint az indoeurópaiak Kr. e. 1500 és Kr. e. 1200 között vándoroltak ki Európából vagy annak tőszomszédságából Afganisztán hegyi hágóin keresztül India északnyugati részére. Az India sík vidékeit lovas szekerekkel és vasból készített fegyverekkel meghódító világos bőrű nomádok leigázták a sötét bőrű bennszülötteket, majd megszervezték saját közösségeiket. Az indiai civilizáció – zárul az elmélet – a honfoglalók vagy megszállók megjelenése után alakult ki igen hamar.

Az indoeurópai anyaország behatárolására irányuló optimista törekvések valóságos tudományos sikerágazattá nőtték ki magukat. E felfogás szerint az indoeurópaiak (árják) magukkal vitték a szanszkritot Észak-Indiába, és az elmaradott őslakosok meghódítása után mind nyelvüket, mind védikus szokásaikat kiterjesztették rájuk. A tizenkilencedik század elején életre kelt indoeurópai elmélet idővel egészen bonyolulttá és összetetté vált. Az Indiát kutató első tudósok még úgy tekintettek Indiára, mint az őshazára, mert úgy tűnt, a legrégebbi nyelv ott jelent meg.

A tizenkilencedik század végén azonban, amikor az angolok megszilárdították uralmukat Indiában, a Max Müllerhez hasonló tudósok – már sokkal általánosabban fogalmazva – azt mondták, a kérdéses hazát „valahol Ázsiában” kell keresni. A század második felétől kezdve az „indoeurópai” elnevezés „indo” tagja lassan feledésbe merült. 1851-ben Robert Latham nyelvtudós elsőként vetette fel komolyan az európai őshaza gondolatát, amivel a későbbi fejlemények egész láncolatát indította el. Attól kezdve senki nem úgy gondolt az árjákra, mint akik indiai tartózkodásuk alatt bármiféle komoly kihatással lettek volna a világra: az ősi törzset túlságosan lefoglalta missziója az őshazában, Európában.

A huszadik század első évtizedeire, amikor Hitler kijelentette, hogy az árja dicsőség egyetlen örökösei a németek, a legtöbb tudós pontosan tudta, mit jelentenek ezek a szavak. A hipotetikus nép immár a nácik kizárólagos tulajdona volt, akiknek szemernyi kétségük sem volt afelől, hogy az Urheimat (őshaza) pontosan hol is van Európában.

Amikor a szövetségesek hadba léptek, tudósaik újragondolták, hogyan történhetett meg az, hogy egy – eredetileg a szanszkrit irodalom kapcsán felvetett – tudományos nyelvészeti spekuláció az európai faji felsőbbrendűség elméleti igazolásává fajult. Amit a Nobel-díjas brit Rudyard Kipling korábban még a „fehér ember terheként” aposztrofált, most bombazáporként visszhangzott Londonon. Az indoeurópai és árja dogma külön bejáratú biológiai fegyverré vált a nácik kezében.

Brit India és az árják (Aryans and British India) című korszakalkotó művében Thomas Trautmann, a Michigan Egyetem történész- és antropológiaprofesszora így figyelmeztet:

Aligha meglepő tehát, hogy a második világháború előtt oly népszerű „árja” szó ma már méreg a nyelvészek számára, és inkább mindenki „indoeurópairól” beszél. Az árja-fogalom a huszadik századi fasizmus központi gondolata lett, és az a tény, hogy tudósok dolgozták ki, felveti a felelősségüket a fogalom későbbi átértékelődésében.23

Kisütünk valamit

Amikor fény derült arra, hogy a szanszkrit rokona a görögnek és a latinnak, és távolról a modern európai nyelvekkel is mutat közös vonásokat, a tizenkilencedik századi tudósok a nyelvek és népek meghökkentő csoportosításával álltak elő. Hat évvel Darwin főműve, A fajok eredete megjelenése előtt, August Schleicher, német nyelvész, közzétette az indoeurópai nyelvek ágrajzát. Az indoeurópai nyelvek (IE) összefüggéseinek bemutatására egy családfa segítségével lerajzolta, hogyan ágaznak le a nyelvek egyetlen közös tőről. A leágazó nyelveket további alágakra, gallyakra osztotta.

A családfa földrajzi valóságot tükröz: az ágak és gallyak Eurázsia egész területére kiterjednek, és fokozatosan változnak. Hogy a fa milyen közös gyökérből sarjadt ki, továbbra is szent titok. Ez a gyökér az ún. PIE, ami a proto-indoeurópai rövidítése. Ám ez csak egy tudományos feltevés, amit semmiféle közvetlen bizonyíték nem támaszt alá. A PIE-t úgy következtették ki – jóllehet kétségkívül kiművelt emberfők. Az a tagadhatatlan tény, hogy a fa ágai rokonságot mutatnak egymással, felveti egy ősi nyelv létét, valahol, láthatatlanul, a gyökérzetben. A PIE-elméletet támogató és abban egyetértő tudósok rendületlen magabiztossággal állítják, hogy a PIE-nek léteznie kellett – valahol, valamikor. Szerintük semmilyen más módon nem magyarázható a különböző IE nyelvek közötti számos hasonlóság.

A világ nyelvcsaládjai azonban kívül esnek a Stammbaumon, vagyis a családfán. Ide tartoznak például az olyan sémi nyelvek, mint a héber vagy az arab, amelyek nem ebből a fából sarjadtak ki. Erre az a történeti nyelvészek válasza, hogy ezek a kóbor nyelvek is kapcsolódnak történelmileg az IE-hoz, ám egy mélyebb szinten: egy olyan mélyrétegben, amelyet ma még nem ismerünk, de ami bizonnyal mélyebb, mint az IE fa PIE gyökere. A történeti nyelvészek lázas törekvése azonban messze túlmutat az IE kérdésén. ők abban reménykednek, hogy a világ minden nyelvét felaggathatják egyetlen nagy családfára.

Az elfogulatlanabb nyelvészek azonban komoly fenntartásokkal szemlélik ezt a családfát, még ha mások szorgalmasan öntözgetik és metszegetik is. Noha kétségtelenül termékenyítőleg hatott több mint egy évszázad zseniális kutatásaira, számos fogyatékossága van. Ezek a hiányosságok a laikusok számára csupán szakmai részletek, a tisztességes kutatók szemében azonban súlyos hátrányok.24

Aki csak általános műveltséggel rendelkezik, annak is be kell látnia, hogy a gyökerét mára szilárdan megvetett fa a jelenből vetít vissza jelenségeket a múltba. Először is, egy konkrét elképzelést tükröz arról, hogyan alakul ki és hogyan terjed a nyelv. Azután spekulatív alapon feltételez valamit: egy proto-nyelvet, a PIE-t. Végül eljut odáig, hogy az egykor még analitikus és hipotetikus eszköz önálló életre kel és valódi nyelv lesz belőle, amit valódi emberek beszéltek egy konkrét – bár ismeretlen – földrajzi helyen.

A szkeptikus tudósok azonban felhívják a figyelmet arra, hogy a történeti nyelvészet bátor alkalmazása e helyütt sajnos történelmietlennek bizonyul. Csődöt mond, amikor a lelkes nyelvész egy olyan távoli múltra alkalmazza, amelyről nincsenek történeti forrásaink. Azoknak az impozáns beszéd- és szóösszetétel-kutatásoknak az értékét, amelyeket a történeti nyelvészet terén végeztek, senki nem fogja megkérdőjelezni, aki rendelkezik felsőfokú műveltséggel, ám történelmi bizonyítékok nélkül a PIE bizony a levegőben lóg. Szemerényi Oszvald, indoeurópa-kutató, fanyarul így kommentálja a jelenséget: „Az indoeurópait pontosan 150 évvel ezelőtt fedezte fel Franz Bopp, német tudós, ám nem a világ valamely ismeretlen táján, ahogy azt várnánk tőle, hanem a saját tanulmányaiban.”25

Noha a nyelvtudósok természetesen szinte kivétel nélkül elismerik az IE hipotézis magyarázó erejét és átfogó jellegét, még elkötelezett hívei is kínos zavarban érzik magukat, amikor arra kerül a sor, hogy a proto-nyelvhez a hiányzó proto-népet is megkeressék. A hiányzó proto-nép már legalább százötven éve állandó fejfájást okoz a tudósoknak. A szakma egyik kiemelkedő képviselője, J. P. Mallory írja:

Indoeurópaiaknak vagy proto-indoeurópaiaknak nevezzük a népet, amelyik ezt az ősi nyelvet beszélte. Ám bárhogy is nevezzük el, jellegében eltér szinte minden más néptől, amelyik jó eséllyel a látóterünkbe kerülhet. A proto-indoeurópaiak a világ fél lakosságának nyelvi ősei, s mint ilyenek, az írásos történelem előtti idők igen fontos szereplői. Ennek ellenére igen nehéz bármit is mondani róluk. Proto-indoeurópai szöveg nem áll a rendelkezésünkre: a fizikai valójukban fennmaradt töredékeket és magát az anyagi kultúrát nem azonosíthatjuk anélkül, hogy azzal viták hosszú sorát ne indítanánk el, földrajzi elhelyezkedésük pedig immár másfél évszázad óta heves viták tárgya, amelyek mindezidáig nem vezettek meggyőző eredményre.26

Az indoeurópaiak eredetének megállapítására irányuló kutatásnak olyan vonzereje van, mint a szabadban felkapcsolt villanylámpának nyáreste: magához csábít minden rendű és rangú tudóst és tudóspalántát, aki csak tollat tud fogni a kezébe. Emellett azonban megfigyelhető az is, hogy még a legragyogóbb képességű tudósokat is olyan mértékben megszédíti a téma, hogy következtetéseik messze túlmutatnak az ésszerű spekuláció határain, s a végtermék nem más, mint a tudományos elmebetegség valamely újabb példája. Most már nem is úgy hangzik a kérdés, hogy „Hol van az indoeurópai őshaza?”, hanem így: „Hová teszik éppen most”?27

A múltba való merész visszavetítés tehát láthatóan része annak a dicsfénynek, amit az összehasonlító nyelvészeti elemzés vont maga köré. Az a feltevés, hogy a ma zajló nyelvi folyamatok különféle variációi törvényszerűen léteztek a múltban is, a szigorú tudományosság látszatát öltötte magára. A műveltségük mellett nagyobb visszafogottsággal is jellemezhető nyelvészkollégák azonban felhívják a figyelmet az emberi valóság ingoványos természetére: a statisztikai modellekkel generált valószínűség nem mindig esik egybe a történelmi valósággal. Másképpen fogalmazva: a „valószínűtlenre” rendszerint sor kerül valahol. Raimo Anttila indoeurópa-kutató szavaival: „A történelem csúnyán megtréfálhat bennünket.”28

Kevés kutató tagadja, hogy egy proto-nyelv feltárását – vagy talán számítógépes rekonstruálását – a családfa-modell mintegy szükségszerűvé teszi. Ugyanakkor a nagy kérdés az, hogy – bár a régóta keresett PIE rekonstruálására tett ilyen-olyan erőfeszítések szinte kötelezőek – miért kell ezekből a spekulációkból és tapogatózásokból azt a határozott következtetést levonni, hogy itt valódi nyelveket beszéltek a távoli múltban? Lehetséges, hogy a valóság egészen más.

A PIE kultúrtörténetét összegezve elmondhatjuk, hogy közel két évszázadon keresztül a tudományos világ zseniális indoeurópai nyelvi rekonstrukcióknak lehetett tanúja. A szakma által alkalmazott módszerek formálják, alakítják a nyelvi rekonstrukciót, míg azok ágakat és gallyakat növesztenek a családfa-modellen. Ám a laikus közvéleménnyel mindig elfelejtik közölni, hogy ennek a modellnek súlyos korlátai vannak. Ráadásul bizonyos idő elteltével a nyelvi rekonstrukció is elfakul, megkopik. Noha a tudósoktól elvárják, hogy empirikus módszerekkel dolgozzanak, a nyelvtudósok úgy kalandoznak el a régmúlt századok homályában, hogy az empirikus bizonyítékoknak még a nyomát sem hozzák vissza magukkal. A mai PIE kétségtelenül vonzó és intellektuálisan tetszetős elmélet – de történelmietlen. A kellemetlen tanulság pedig az, hogy a szellem konyhájában kisütött proto-indoeurópai helye inkább a szakácskönyvekben, mintsem a történelemkönyvekben van.

Indiába, Indiából, vagy mindkettő?

Az ismeretlent talán érdemes ismeretlenül hagyni, mert ezzel sok agymunkát megspórolunk. Ám az intelligens férfiak és nők nem tudnak ellenállni a szellemi kihívásoknak, és heves légvárépítésbe fognak. Így a történelmi ismeret hiátusait megtöltik az izgalmasabbnál izgalmasabb spekulációk.

Az „árja jövés-menés” a legnagyobb futballmérkőzés Indológia városában. A pálya két térfelén tudósok sorakoznak: az „árják Indiába” csapata mérkőzik az „árják Indiából” csapatával. A nyugati indológusok az „Indiába” kapuját védik. Néhány indiai indológus – nagy elszántsággal – az „Indiából” kapuját. A legtöbb indiai tudós azonban beéri annyival is, ha mérsékli a nyugatiak erőfölényét, vagy legalábbis megpróbálja helyére billenteni a kissé lejtős pályát. Az oldalvonal mellett a semleges szemlélők állnak, és könyörögnek, hogy minden versenyző ismerje már el, valójában nem tudják, mi történt több ezer évvel ezelőtt.29

A kezdőrúgást nyugati nyelvészek végezték el a tizenkilencedik században. A szanszkritot és a rokon európai nyelveket egészen a PIE-ig visszavezetve arra a határozott következtetésre jutottak, hogy a szanszkrit nem India eredeti nyelve, és a védikus indiaiak máshonnan érkeztek. Meggyőződésük, hogy a védikus szanszkrit egy eredeti indoeurópai nyelvből fejlődött ki, a ma ismert klasszikus szanszkrit pedig a védikus szanszkritból. Két évszázadon keresztül ezek a nyugati nyelvészgéniuszok uralták a pályát – és határozták meg a mérkőzés végeredményét.

Az indiai tudósok azonban nem nyugszanak bele ebbe az állásba, és meglepetésre készülnek: a maguk javára akarják fordítani a mérkőzést. Végül is nem kevesebbről van szó, mint hogy az Indiáról szóló, a művelt olvasóközönségnek íródott ismeretterjesztő könyvek azt állítják, hogy a kékszemű európai harcosok leigázták a dél-ázsiai területeket, majd az elmaradott szinten álló bennszülöttekkel érintkezve megteremtették a védikus tradíciót és a mai Indiát.

Az indiai csapat néhány sztárjátékosában nyilvánvalóan megmutatkozik egyfajta nacionalista motiváció. A legtöbben azonban egyszerűen csak meg vannak győződve arról, hogy az „árják be” elmélet téves. Belefáradtak abba, hogy az ősi Indiával kapcsolatos közismert tényeket minduntalan egy olyan elméleti kényszerzubbonyba gyömöszölik, amelynek szorításában egy egész évszázadon át képtelenség volt újat mondani.

A nyugati titánok azzal válaszolnak, hogy nagyon is lehetséges, sőt szinte bizonyos, hogy az árják úgy vándoroltak be, még ha nem is tudjuk, mikor, hogyan és miért. Úgy érzik, minden másféle elképzelés mögött törvényszerűen a mai dél-ázsiai nacionalizmus és nagypolitikai érdekek húzódnak meg. Időközben a tekintélyt parancsoló nyugati csapatrészekben komoly megosztottság alakult ki, amit a régészetről szóló alfejezetben tárgyalunk.

Az indiai egyetemeken folytatott konstruktív beszélgetések arról győznek meg bennünket, hogy az árja bevándorláselméletet elsöprő többséggel elutasítják. Mindössze egy egészen csekély kisebbség támogatja. A legtöbb indiai tudós egyszerűen úgy érzi, nincs bizonyíték arra, hogy az indoárják kívülről nyomultak volna be a szubkontinensre. Néhányan közülük merészen odáig mennek, hogy homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedve kijelentik, az Indiában őshonos árják azért hagyták el Indiát, hogy a világ más tájaira is elvigyék a civilizációt. A semleges tudósok érdekességképpen megjegyzik, hogy az „őshonos árja” elmélet képviselői valójában nem is a képzeletükre hagyatkoznak, hanem ugyanazoknak a bizonyítékoknak az alternatív magyarázataira, amelyekhez az „árják be” csapata ragaszkodik, amikor az árják szubkontinensen kívüli eredetét igyekeznek alátámasztani.

A modern összehasonlító nyelvészet adatai és értelmezései fekete-fehér választás elé kényszerítenek bennünket: a szanszkrit vagy külföldi import, vagy indiai őshazájából exportálták külföldre. Tessék választani, szólítanak fel a nyelvészek. A legtöbb indiai tudós azonban úgy érzi, hogy a bizonyítékok ilyen mértékű hiánya az egész kérdést eldönthetetlenné teszi. Újbóli állásfoglalást sürgetnek, és a bevándorláselmélet felülvizsgálatát kérik, annak igazolásával együtt.

A mérsékelt indiai tudósok továbbra is ódzkodnak attól, hogy az „árják be” elmélettel megbarátkozzanak. Érthető módon azt szeretnék tudni, miért kellene kritikátlanul átvenniük egy olyan elméletet a távoli múltjukról, amelyet egykori gyarmattartóik eszkábáltak össze számukra. Meg akarják teremteni a gyarmati sorból felszabadult India saját tudományos életét, amelyet nem terhel már feleslegesen a brit uralom öröksége.

Az India elveszett ókori történelmének rekonstruálásához szükséges nyelvészetet, filológiát és régészetet nyugati tudósok dolgozták ki. Ezért az indiai értelmiségiek szükségét érzik annak, hogy szellemi szuverenitásukat is úgymond visszaköveteljék. Kezükbe akarják venni az ókori India történelmének feltárását, és ugyanazoknak a módszereknek és eszközöknek az elsajátításával igyekeznek tudományos paradigmaváltást elérni, mint amelyek révén a jelenlegi paradigma kialakult.

Az indiai tudósok azon törekvései, amelyek egy „árja őslakos” elmélet kialakítását célozzák, hangos felháborodást váltottak ki nyugati körökben. „Szabálytalanság! Nacionalizmus!” – kiáltják fennhangon a nyugati ellenzők. Sajnálatos módon még azok a bátortalan kísérletek is támadások kereszttüzébe kerülhetnek rövid idő alatt, amelyek csupán megkérdőjelezik – és nem felváltják – az uralkodó árja bevándorlási modellt. Kétségtelen: némi harcias nacionalizmus valóban belekeveredett a bevándorlásellenes elképzelésbe. Ám a nyugati indológusok egyre inkább belátják, hogy hibát követtek el, amikor a nacionalista politika megnyilvánulására hivatkozva fölényesen elutasítottak minden revizionista törekvést. Amikor az elemzők politikát igyekeznek kiszagolni a „tiszta tudományban” és a politika tudományra gyakorolt hatását vizsgálják, nem szabad tévesen ítélkezniük csupán a mai zűrzavar alapján, amit néhány – az ideológus szerepét is felvállaló – harsány indiai kutató keltett. Végtére is, az árjaelmélet mintegy másfél évszázados történelme alatt sohasem volt mentes a politikai felhangoktól.

Noha a két táborra szakadt tudományos elit néha még kommunikálni is alig képes egymással, néhány kiváló nyugati tudós felvállalta, hogy közvetít az „árják be” és az „árják ki” képviselői között zajló elmérgesedett csatában. Ezek a toleráns nyugati tudósok elindítottak egy elkerülhetetlen folyamatot, melynek során megrostálják a rivális felek elméleteit, és rámutatnak arra, ami egyikben vagy másikban tudományos érték.

A nyugati indológusok hirtelen nagyon idegesek lesznek arra a gondolatra, hogy indiai kollégáik esetleg új gyarmatosítóknak tekintik őket. „Mi a bajuk velünk?” – kérdezik gyakran panaszos hangon a nyugati tudósok. „Mi csak végezzük becsületesen a munkánkat, korrekt módon adatokat gyűjtünk, és objektíven értelmezzük azokat.” Mindazonáltal egyre kevesebb nyugati tudós tagadná, hogy amit mi India ókortörténetének nevezünk, az nagy részben a tizenkilencedik századi európai politika és vallás terméke.

A brit rezsimnek komoly érdeke fűződött az árjaelmélethez. Azzal a gondolattal, hogy a régi árják Európából nyomultak be Indiába, a britek indiai megjelenésére bátran lehetett úgy tekinteni, mint egy ókori dráma újkori adaptációjára. Az indiaiak mindössze annak a tanúi, hogy régen elvesztett árja testvéreik most természetes módon visszatérnek. Így aztán – miközben igaz az, hogy az indiai tudománynak diplomatikusan távol kell tartania magát az aktuálpolitikától –, az akadémiai vita semleges résztvevői rámutatnak arra, hogy a nyugati tudománynak végképp semmi alapja nincs a fölényeskedésre. Bőven van takargatnivalójuk a múltjukban.

Az antiinváziós csapat támadásainak elhárítására a nyugati oldal új fordulattal állt elő: nem megszállásról van szó, hanem bevándorlásról. Vagyis az „árják be” tudósok talán elkerülhetik a támadást azzal, ha azt állítják, az árja bevándorlást ellenzők tábora egy idejétmúlt elképzelés ellen hadakozik. Közhírré tétetik, hogy az „invázió” fogalmát már sok évtizeddel ezelőtt kivonták a forgalomból. Amikor fokozódik a nyomás, bedobják az új szót: „bevándorlás”. „Egy olyan helyzetet képzelünk el, amelyben az indoárja nyelvet beszélők csoportjai olyan területre érkeztek, ahol egy másik nyelv – vagy más nyelvek – terjedtek el, és az ott élő lakossággal együttélve kulturálisan is beilleszkedtek közéjük.30 Az új elgondolás szerint a lassan beáramló árják fokozatosan magukba olvasztották a helyieket. Az árja bevándorlók vezető rétegei összekeveredtek az egykori Indus-völgyi kultúra vezető rétegeivel. Ezért lehet „kulturálisan beilleszkedett árja bevándorlókról” beszélni „árja megszállók” helyett.

Ennek ellenére néhány nemrégiben megjelent könyvben a legkiválóbb tudósok még a „megszállás” szót használják. Ráadásul az oldalvonal mellett álló semleges tudósok is arra emlékeztetik az „árják be” elmélet agilis védelmezőit, hogy a „bevándorlás” szó mindenkinek mást jelent. A vadnyugat amerikai telepesei például bevándorlókként tekintettek saját magukra: ők csupán békés farmerek, akiknek fegyverük van, és akik Amerika nyugati szabad területein telepednek le. Ehhez képest a bennszülött indiánok megszállót láttak a fehér emberben, akit aligha a kulturális beilleszkedés vezérelt. Az indiai tudósok, amerikai támogatóikkal karöltve, rámutatnak, hogy az árja bevándorló tábor szókincsének finomítása önmagában még nem oldja meg az ádáz vitát, és továbbra is nyitott a kérdés: árják be, árják ki, mindkettő, vagy egyik sem?

Az indológusok kimondatlanul is ugyanúgy ragaszkodnak az „árják be” elmélethez, mint ahogy a biológusok a darwinizmushoz. A természettudományokban Darwin alapmodellje általánosan elfogadott, kétség sem merül fel vele kapcsolatban, ám a részleteken rendszeresen vitatkoznak és módosítják azokat. Noha manapság nyelvi migrációról és nem katonai megszállásról illik beszélni, a helyzet itt is hasonló: tudnunk kell, hogy a mai indológiai felépítmény tégláit és habarcsát javarészét már jó egy évszázada szilárdan lerakták. Ezért a hősies támadók érthető módon az indológia épületének alapvázát célozzák meg, s nem a később hozzáépített részeket.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az árja invázió elméletével a gyarmatosító tudósok kimondva-kimondatlanul háborút hirdettek a védikus szanszkrit kultúra hagyományos történelmi elbeszélése ellen. Ahelyett, hogy mindig egyhangúan követelnék, az ősi Védák igazolják magukat, nem volna érdekes a másik felet is próbára tenni? A szakmát is felpezsdítené, ha egyszer a gyarmatbirodalmi származású „árják be” elméletet tekintenék annak a jövevénynek, akinek a kérdések pergőtüzében is meg kell állnia a helyét. Nos, ma már akadnak olyan nagynevű nyugati tudósok, akik halkan, a színfalak mögött, saját táboruk igazát kezdik megkérdőjelezni.

A régészeti kutatás

A régi nagy civilizációk titkait elsődlegesen a régészet eszközeivel tárhatjuk fel. Tudjuk, hogy a védikus történelmi források alapján egy megrögzötten empirikus tudós nehezen tudja maga elé képzelni a védikus civilizációt. Azonban a modern régészeti ásatások sem járultak hozzá komoly mértékben ahhoz, hogy összeálljon egy hivatalosan elfogadható kép. Egészen az 1920-as évekig India régészeti őstörténete egy nagy fehér folt volt. Pedig a Védákban említett helyszínek mindmáig ismeretesek. Talán csak a Védák történeti hitelességével szembehelyezkedő hozzáállás miatt hiányoznak azok az alapok, amelyek lehetővé tennék a kiterjedt kutatómunkát ezeken a területeken.

Az Indus-völgyi áttörés

Az Indiában dolgozó régészek aranykora 1921-ben köszöntött be. Ebben az évtizedben ásták ki Harappa és Mohendzsó-dáró városait, Sir John Marshall irányításával. A mai Pakisztán területét átszelő Indus menti, egymástól hatvanöt kilométerre elterülő két város volt a legkorábbi bizonyíték arra, hogy India földjén fejlett civilizáció virágzott. Míg korábban India őstörténetét a közhiedelemben sötétség és barbárság uralta, most igazolást nyert, hogy India civilizált ősi múlttal rendelkezik, amely legalább négy és fél évezredre nyúlik vissza.

Az 1800-as évek végén Alexander Cunningham, brit történész és régész, kutatómunkálatokat kezdett Harappánál. Szisztematikusan megszervezett ásatásokra azonban Marshallnál került sor elsőként. Az Indiai Régészeti Felügyelőség főigazgatójaként 1924-ben bejelentette a nagyközönség előtt, hogy új civilizációt fedeztek fel. Mohendzsó-dáró és az Indus völgye című háromkötetes beszámolójában végérvényesen új irányt szabott az események menetének:

Egy dolgot Mohendzsó-dáró és Harappa világossá és egyértelművé tett: a két helyen eddig feltárt civilizáció nem egy bimbódzó, hanem egy ősrégi, tipikusan indiai, emberek több évezredes munkájával kialakult civilizáció. Ezért Indiát mostantól Perzsiával, Mezopotámiával és Egyiptommal kell egy sorban említeni, hiszen egyike azoknak a területeknek, ahol a társadalom civilizációs folyamatai megkezdődtek és kifejlődtek.31

Az Indus-völgyi bizonyítékok napvilágra kerülése előtt az az elképzelés uralkodott, hogy a civilizációt a megszállók hozták magukkal, Európa tőszomszédságából. Senki nem gondolta volna, hogy az indoeurópai civilizációs hullám előtt bármiféle bennszülött civilizáció létezett. Ám az Indus-völgyi kultúrának nevezett 1920-as felfedezés Indiát egy csapásra a legrégebbi ismert élő civilizációvá emelte.

Noha a pecsétnyomókon talált feliratokat még nem sikerült megfejteni, bizonyítékunk van arról, hogy komoly figyelmet fordítottak a házi fürdőhelyiségekre, a csatornarendszerre és a Mohendzsó-dárónál kiásott Nagy Fürdőre. Valamennyi nyilvánvaló folytonosságot árul el az indiai civilizáció későbbi elemeivel. Indiában mind a mai napig ugyanolyan típusú csónakokat és ponyvás ökrösszekeret használnak, amelyek alig térnek el az Indus-völgyben talált leletektől. A tárgyi leletek elemzésekor a részletekre figyelő kutatók észrevették, hogy a hajtűk hiánya, valamint a karperecek és orrdíszek szeretete tipikusan indiai jellegzetességek.

Az „Indus elveszett városai” mesés régészeti leletet jelentettek. Lenyűgöző várostervezési precizitásról tettek tanúbizonyságot, és a háztartási eszközök egész sorát vonultatták fel. Ehhez hasonló várostervezési és mérnöki kifinomultság legközelebb csak kétezer év múlva, a római birodalomban jelent meg.

Minden beépített területen utcák futottak észak-déli és kelet-nyugati irányban, és a városrészeket kisebb utak és sikátorok kötötték össze a főútvonalakkal. Utcák vezettek a városkapuktól a város szívébe, amelyek egyértelmű városrészekre tagolták a várost. A legtöbb harappai ház kétszintes volt, és a jelek szerint nyitott udvarral, nappalival, fürdőszinttel (vízhatlan padlózat és lefolyó), valamint latrinával rendelkezett. A lakóépületeket bonyolult, városi vízelvezető rendszer kötötte össze, ami jól szervezett városi hatóság működéséről árulkodik.32

Egyes kutatók szerint a mohendzsó-dárói Nagy Fürdő és a lothali nagy víztározó magas szintű matematikai, és főleg geometriai ismereteket feltételezett. De vajon honnan származik ez a tudás? A Nagy Fürdő becslések szerint Kr. e. 2200-ban épült. Fürdőmedencéje 12 méter hosszú, 7 méter széles és 2,5 méter mély. A téglafalakat bitumen szigetelte, és lejtett a padló, hogy a sarokban lévő lefolyó elvezethesse a vizet. A fürdőzők két lépcsősoron mehettek bele a fürdőmedencébe. 1998-ban, egy dholavirai – mára elsivatagosodott – lelőhelyen egy 5000 éves gát maradványai kerültek elő. Noha az Indus-völgy leglátványosabb régészeti kutatóhelyéről van szó a mai India területén, Dholavira 45 kilométerre van a pakisztáni határtól, így a hivatali bürokrácia nehezíti a kutatásokat.

A régészeti bizonyítékokból kitűnik, hogy az Indus-völgyi kultúra hatalmas területre terjedt ki. A kutatók eddig több mint 1500 Indus-kori kis- és nagyvárost azonosítottak az észak-afganisztáni hegyektől kezdve délre, az Arab-tengerig, valamint a mai Mumbai (Bombay) közelében lévő partvidéktől kezdve keletre, az India középső vidékén lévő Új-Delhiig. A város- és faluhálózat a kutatók szerint több mint 650 ezer km2-nyi területet ölelt fel. Így aztán elmondhatjuk, hogy ez a terület messze a legnagyobb általunk ismert civilizációs övezet ebből az időből (területileg kétszer akkora, mint az egyiptomi és sumér kultúra).

Ám ennél is figyelemre méltóbb az a kulturális egység, amely ezt a hatalmas területet összefogta. A művészet, az írásrendszer, a technika, de még a súlyok és mértékegységek is egységesek voltak. Az egységes anyagi kultúra e legfontosabb indikátorait már Kr. e. 2600-ban megtaláljuk. A legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy az indus városok politikai és gazdasági központokként működtek. Bár a kultúra egyes elemei (kézírás, egységesített súlymértékek) a történelem előtti idők homályába vesztek, más elemei azonban (elsősorban a művészetek, a kézművesipar és a mezőgazdaság jellemzői és eljárásai) fennmaradtak a történelemben.

Talán megdöbbentő, de az ősi indus technológiák egyes elemei Dél-Ázsia mai városközpontjaiban is jelen vannak. A fazekasság, a gyöngyfűzés és az ékszerkészítés a hétköznapi indiai élet mindmáig szerves része. Az aranyművesek ugyanazokat a súlymértékeket használják, mint egykor. Az ökrösszekerek és egyes mezőgazdasági eszközök felépítése, továbbá a halászatban és állattenyésztésben alkalmazott módszerek az indus örökség részei.

A legújabb régészeti leletek arra utalnak, hogy városi élet sokkal régebb óta létezik folyamatosan Indiában, mint azt a híres Mohendzsó-dáró és Harappa alapján gondolnánk. A középnyugat-pakisztáni Indus folyótól 200 kilométerre nyugatra fekvő mergarhi ásatások során egy olyan földművesközösség nyomaira bukkantak, amely Kr. e. 7000 és 6500 között létezett. Ez a lelőhely szolgáltatja a legkorábbi régészeti bizonyítékot arra, hogy Indiában fejlett kultúra és gazdaság virágzott. A mergarhi lelőhely korát francia régészek egy csoportja határozta meg, Jean-Francois Jarrige, a párizsi Musée Guimet munkatársa vezetésével. A kutatócsoport emellett megállapította azt is, hogy kulturális folytonosság érvényesül a korai kezdetektől egészen az Indus-völgyi civilizáció későbbi teljes kibontakozásáig. Jarrige a Harvard Egyetem munkatársával, H. Meadow-val közösen adja meg a magyarázatot a Scientific American című folyóiratban: „Szemtanúi lehetünk, ahogy lépésről lépésre feltárul a komplex kulturális összefüggések rendszere, amely az indus civilizáció nagyvárosaiban mutatkozik meg a Kr. e. harmadik évezred közepén.”33

A legújabb mergarhi leletek egyértelművé tettek valamit, amire az első Indus-völgyi felfedezések egyszer már rámutattak. Ez az alapvető felismerés pedig nem más, mint hogy a kulturális szétszóródás – akár Európából, akár Dél-Oroszországból, akár a sumér vagy egyiptomi birodalomból indult ki – nem volt előfeltétele annak, hogy Indiában civilizált kultúra fejlődjön ki. Amit a régészek feltártak, az kétségtelenül India saját őstörténetének egy darabja.

V. Gordon Childe, régészetben és filológiában egyaránt elismert tudós írta A legősibb Kelet új megvilágításban (New Light on the Most Ancient East) című művében:

A Kr. e. harmadik évezredre India egy tökéletesen önálló saját kultúrát mutatott fel Egyiptom és Babilónia mellett, amely méltó társa azoknak. És ez a kultúra mélyen az indiai földben gyökerezik. Az indus civilizáció tökéletes példája annak, amikor az emberi élet egy adott környezethez alkalmazkodik. És ez a kultúra kiállta az idők próbáját: mára a szó szoros értelmében indiai, a mai indiai kultúra alapja. Az építészetben és az iparban, és még inkább az öltözködésben és a vallásban, Mohendzsó-dáró olyan sajátosságokat mutat, amelyek mindig is jellemezték a történelmi Indiát.34

A huszonegyedik század elejének legújabb régészeti leletei Childe adatainál még korábbra tolják az Indus-völgyi kultúra dátumát. Ma már a tudósok nyíltan úgy beszélnek a leletekről, mint amik nem a Kr. e. harmadik évezredből, hanem a negyedik közepéről származnak.35

Indus rejtélyek

Az a remény, hogy az Indus-völgyi ásatások majd a Védák eredetére is közvetlenül rávilágítanak, beteljesületlen maradt. Kevés a bizonyíték, amely alapján rekonstruálni lehetne a Védák megszületésének korszakát. A dilemmán töprengő tudósok egyike, Wilhelm Rau történész, a védikus anyagi kultúra neves német szakértője, abban sem biztos, hogy egyáltalán lehetséges „védikus régészetről” beszélni. Olyan kevés a tárgyi lelet, hogy a csalódás szinte borítékolható. A kutatók egy új nemzedéke azonban kitart azon véleménye mellett, hogy senki nem azokon a helyeken keresgél komolyan, ahol kellene.

Kétségtelen, hogy az indiai trópusi éghajlat nem tett jót semmiféle kézirat fennmaradásának, akár fakéregre, akár pamutszövetre, pálmalevélre vagy fára írták. Ugyanígy nem kedvezett a környezet más tárgyi leletek megőrzésének sem. Egyiptomban azonban – a Nílus deltavidékét kivéve – a körülmények miatt még a könnyen porladó anyagok is fennmaradtak. Ezért áll számos különféle egyiptomi forrás rendelkezésünkre ma is.

Nem érdemes pompás sírhelyek után sem kutatnunk, ha közelebbről akarjuk megismerni a védikus múltat, mert a fáraók korában élt egyiptomi néppel ellentétben a védikus indiaiak nem temették el halottaikat (ez alól kivételt jelenthettek a társadalom marginális elemei és számkivetettjei). A Védák hamvasztást írtak elő, amit a legtöbb indiai család ma is követ. Ezért olyan ritkák az ókori indiai csontmaradványok. Az Indus völgyéből hiányoznak a nagy temetők. De máshol sem bukkantak fel csontok, amelyek alapján a tudósok bátran kijelenthetnék: „Ezek annak a konkrét népnek a csontvázához tartoznak, akik a Védákat összeállították.”

Bár ma senki sem tagadja, hogy Indiának őslakos civilizációja volt régen, az alapkérdés változatlan: van-e, s ha igen, milyen jellegű a kapcsolat az Indus-völgyi kultúra és a védikus civilizáció között? Az „árják be” elmélet hívei rögtön azzal érvelnek, hogy az Indus-völgyi kultúra nem volt védikus. Ez az álláspont nyitva hagyja a kaput az indoeurópai árják előtt, hogy azon beáramolva csodákat műveljenek Indiában. Amikor a jövevények szétszóródtak Északnyugat-India termékeny síkságain, a védikus kultúra egészét, vagy legalábbis gyökereit, is magukkal hozták. Nem sokkal később, az Indus-völgyi bennszülött kultúra hanyatlásával, a külhonból származó védikus szokások terjedtek el.

Az „árják ki” elmélet hívei máris tiltakoznak. ők az Indus-völgyi kultúrát mint egyfajta védikus előfutárt kívánják bemutatni. Ily módon hatékonyan elűzhetik az indoeurópai bevándorlók vélelmezett hordáit. A védikus kultúra nem szorul hódítókra, hiszen az Indus-völgyi civilizációból fejlődött ki.

Az Indus-völgy rejtélye azonban még az „árják be” – „árják ki” csatározásokban rejlő ellentéteknél is mélyebb. Az oldalvonalon álló semleges megfigyelők csak annyit szeretnének elérni, hogy mindenki ismerje el: nem tudják biztosan. Nem dönthető el egyértelműen sem az, hogy védikusak voltak az Indus-völgyiek, sem az, hogy nem, ezért a küzdő feleknek visszavonulót kellene fújniuk, és energiáikat olyan kérdések megoldására összpontosítaniuk, amelyeket könnyebben tudnak bizonyítani.

A védikus szimpatizánsok számára, akik a Védák történeti hitelességét akarják bizonyítani, az Indus-völgy rejtélye könnyen elveszítheti jelentőségét. Elképzelhető, hogy a titokzatos indus kultúra mellékes az elveszettnek tűnő, fejlett védikus civilizáció számára, amelyről oly sokat írnak a védikus szövegek. Más szóval: bár lehet, hogy az indus nép „nem volt annyira védikus”, a védikus nép attól még létezett ugyanabban az időben.

A tárgyi leletek egyértelművé tették, hogy az Indus-völgyi nép nagy jelentőséget tulajdonított a bikának, a tigrisnek és az elefántnak. De akkor hol vannak a lovak, amik oly fontos szerepet játszottak a Védákban? Mára a ló lett a legfontosabb körözött személy az ókori Indiából. Vajon voltak lovak az Indus-völgyi kultúrában, vagy az elképzelt indoeurópai árják hozták be őket, a sok más nekik tulajdonított ajándékkal együtt? A lócsontok felett gyakran marakodnak a tudósok, akik vagy igazolni, vagy tagadni akarják a Kr. e. második évezrednél korábbi indiai lócsontok bennszülött eredetét.

Az indus vidék vallásának árulkodó motívumairól ugyancsak heves vita folyik. Az nem vitás, hogy közvetlenül hívják fel a figyelmet a későbbi indiai civilizációban is fennmaradt elemekre, a rendelkezésünkre álló bizonyítékokból azonban még nem világos, hogy a Védákra utalnak-e. A vitázó felek a zsírkő pecsétnyomókon, réz- és agyagtáblákon, eszközökön és cserepeken talált indus kézírások fordításában bíznak. A legrégebbi, mindenki által elfogadott indus szövegeket Kr. e. 2800-ból származó cserépdarabokon találták meg.36

Egyes régészek hozzáteszik, hogy azok a pecsétnyomókon talált képek, amelyek ülő jógit ábrázolnak, a Śiva-imádatban használatos kellékekre hasonlítanak. Más kutatók szerint semmi sem utal egyértelműen a Védákra. Az újabb kalibangani és lothali ásatások során előkerültek olyan leletek is, amelyekről még az árjabevándorlás-elmélet egyes nyugati képviselői is elismerik, hogy tűzáldozathoz használt védikus oltárok. Ám emellett azt is mondják, hogy az árják minden bizonnyal már sokkal korábban behatoltak Indiába, mint azt a mai elmélet állítja, és hosszú ideig együtt éltek az indus néppel, mielőtt háttérbe szorították volna őket.

A legtöbb „árják be” aktivista biztos abban, hogy az indus tűzhelyek nem védikus rítusokra, hanem hazai konyhai gyakorlatra utalnak. A semleges szemlélők szerint az úgynevezett tűzoltárok azonosítása nem meggyőző, s ezért nem is érdemes vitatkozni rajta.

Az Indus-völgyi kultúra hirtelen áldozott le, Kr. e. 1800 körül, amint azt a mai beszámolók tanúsítják. A korábbi értelmezés az volt, hogy a megszálló árja harcosok gyorsan végeztek a helyiekkel. A Mohendzsó-dárói lelőhelyen sikerült néhány csontvázat találni a kiásott épületekben és utcákon. Az akkori elgondolás szerint a maradványok elhelyezkedése hirtelen bekövetkezett, erőszakos halálra utal, a messzi földről érkezett nagy árja harcosok kezétől. Ezek a csontok még ma is az árja invázió bizonyítékaként szerepelnek a nagyközönségnek íródott könyvekben. Ezt az apró részletet mára kivonták a bevándorlás-elmélet hivatalos verziójából, és az indus nép vesztének okát a drasztikus környezeti változásokban jelölték meg: az áradásban és az aszályban.

Sztrabón, görög földrajztudós és történész (Kr. e. 63? – Kr. u. 21?), aki sokkal később élt az Indus-völgyi kultúra fennállásánál, fontos információval szolgált a régebbi földmozgásokról. Geographica című munkájában Arisztobulosztól, Nagy Sándor (Kr. e. 356–323) egyik emberétől veszi értesüléseit:

Azt mondja, hogy amikor egy bizonyos misszióra küldték, egy több ezer városból és faluból álló országot látott, amely azért néptelenedett el, mert az Indus kiáradt medréből, és egy tőle balra eső, mélyebb mederbe tért át, vízesésszerűen zuhanva alá, így kiáradásaival nem öntözte tovább az elhagyott országot, mert az immár nemcsak az új folyó szintje felett terült el, hanem annak kiáradásai felett is.37

Louis Flam, a New York-i Egyetem munkatársának mai kutatásai valóban azt tanúsítják, hogy az Indus drámaian megváltoztatta folyásirányát. Mohendzsó-dáró és Harappa fennmaradt, mert elég magasan terült el, más települések azonban víz alá kerültek, majd a folyó hordaléka betemette őket.

Széthúzás: régészet kontra nyelvészet

Az egység olyan luxus, amit az ókori India nyugati kutatásában már nem engednek meg maguknak a tudósok. A nyelvészekből sugárzó öntelt magabiztosság éles ellentétben áll a prominens régészek dacos eltökéltségével. Ez a szakadás izgalmas nyilvános vitákban ölt testet. Egyfelől a legtöbb nyelvtudós biztos abban, hogy volt árja bevándorlás. Másfelől neves régészek abban biztosak, hogy a nyelvészek elméletét nem támasztja alá régészeti bizonyíték.

Az Oxfordi Egyetem jeles szanszkritistája tökéletes magabiztosságnak adja tanújelét: „India árja megszállásáról írásos dokumentum nem tesz említést, és még a régészet sem bukkant a nyomára, ám az összehasonlító filológia alapján ettől még történelmi ténynek tekintendő.” A szilárd meggyőződésétől vezérelt T. Burrow, akit gyakran idéznek tudós körökben és Indiáról szóló ismeretterjesztő könyvekben egyaránt, így folytatja érvelését: „Eleddig teljes mértékben a nyelvi kapcsolatokra kellett támaszkodnunk, hogy az árják eredetéről és korai terjeszkedéséről többet megtudjunk.”38

Tiszteletben tartva a nyelvészet zseniálisan kreatív megoldásait, a másként gondolkodó régészek inkább a konkrétumokban hisznek – és ebben hajthatatlanok. Kijelentik, hogy a dél-ázsiai régészeti leletekben sehol sincs olyan bizonyíték, ami alátámasztaná a nyelvészek dédelgetett elképzelését. Vagyis nincsen semmi, ami arra utalna, hogy népek vándoroltak volna nyugatról keletre, és Indiában telepedtek volna le, akár az ún. prehistorikus, akár az ún. proto-historikus korban.

India első európai kutatói történetesen nyelvzsenik voltak, és ezeket a tizennyolc és tizenkilencedik századi nyelvészeket rabul ejtette a szanszkrit és annak rokonsága a klasszikus nyelvekkel. A védikus szövegeken kívül nem volt más indiai forrás a kezükben, amit értelmezhettek volna. Így aztán a kezdeti előfeltevések egyenes következményeként a nyelvészeti hipotézisek gazdag hagyománya behatárolta és gyakorlatilag meg is határozta a védikus India történelmének rekonstruálására irányuló törekvéseket.

A régészet, amely viszonylag új tudományágnak számít a tudományos világban, csak a huszadik század elején rukkolt elő komoly eredménnyel Indiával kapcsolatban. Ezért a védikus India feltárására irányuló régészeti kutatás, valamint a védikus asztronómia és matematika tanulmányozása úgymond az összehasonlító nyelvészet védőszárnyai alatt nőtte ki magát. A nyugati szanszkritisták és filológusok találgatásainak nyomasztó terhe alatt roskadozó Jim Shaffer, amerikai régész, e szavakkal jellemezte azok hatását az indológiai kutatásokra: „nyelvészeti egyeduralom.”39

Az indológia nehéz helyzetét és a régészeti és a nyelvészeti szempontok belső viszályát így összegzi:

Az indoárja koncepciót soha nem vetették szigorú ellenőrzés alá, a történeti nyelvészetet leszámítva. A régészeti anyagok értelmezésének eszköze a nyelvi rekonstrukció volt, ami az eredeti kulturális rekonstrukciót volt hivatott alátámasztani.

Az 18. és 19. századi Európa tudományos életében az indoárja invázió(k) fogalma a kor kulturális miliőjét tükrözte. Az elmélet megkérdőjelezhetetlen tény lett, amit az újabb adatok értelmezésére és csoportosítására használtak fel.

A jelenlegi régészeti adatok nem támasztják alá az indoárja vagy európai inváziót Dél-Ázsiában, sem a pre-, sem a proto-historikus korban. Viszont régészetileg dokumentálható egy sor őshonos kulturális fejleményeket tükröző változás, a prehistorikus kortól a történelmi időkig.40

A régészek arról panaszkodnak, hogy számos esetben az összehasonlító és történeti nyelvészek hagyták, hogy előfeltevéseik meghatározzák következtetéseiket. Noha empirikusnak vallják magukat, gyakran a történelemtől függetlenül dolgoznak. Ennek folytán aztán tisztességes szándékaikból fakadó – sokszor szellemes – megoldásaik (a „rekonstrukciók” és a „proto-nyelv”) puszta találgatások maradnak. De ki tudna ellenállni egy proto-nyelv lenyűgöző eleganciájának, amely egy eredeti, ősi forrásból terjed szét? És ami még fontosabb: ki tudna lemondani a tudományos takarékoskodás e remek lehetőségéről?

Sajnálatos módon, mindez azt vonta maga után, hogy az India múltjának megértésére irányuló őszinte kísérletek saját farkukba haraptak. Először a nyelvi adatokat arra alkalmazták, hogy egy teoretikus víziót vázoljanak fel: India árja megszállását. Ezután a nyelvtudósok úgy érezték, teherként nehezednek rájuk saját elméleteik (a „rekonstrukciók”), és a védikus szövegekbe beleszőtték az árja invázió forgatókönyvét: hogyan jelent meg a szanszkrit Indiában. Végül a feltárt régészeti bizonyítékokat ugyanezen a lencsén keresztül szemlélték: az árja megszállás szűrőjén át.

A következményeket egy laikus is könnyen megjósolhatja. Az idő múlásával halomba gyűltek a történelmi alapot nélkülöző nyelvészeti találgatások – látszólag úgy, mint a hatalmas gránittömbök egy nagy piramisban. Olyan forgatókönyvek fogalmazódtak meg, amelyek négy, öt vagy akár hat évezredre is visszamentek az időben. Ám ezek a nagyszabású elképzelések még köszönő viszonyban sincsenek a régészeti kultúrával. Vezető régészek panaszkodnak arról, hogy közel két évszázada a tudósok homályban tapogatóznak. Shaffer, aki el akarja oszlatni a homályt, így fogalmaz:

Leghatározottabban a leegyszerűsítő történelmi értelmezéseket utasítjuk el, amelyek a tizennyolcadik századra vezethetők vissza, és amelyekbe továbbra is bele próbálják gyömöszölni a dél-ázsiai kultúrtörténetet. Ezeket a mai napig uralkodó interpretációkat jelentősen gyengíti az európai etnocentrizmus, a gyarmatosítás, a rasszizmus és az antiszemitizmus. Bizonyos, hogy az új évezredben végzett dél-ázsiai kutatásokkal elérkezik az idő arra, hogy az elemzésre váró adatokat objektíven írjuk le, és ne betonozzuk be azokat az értelmezéseket, amelyek figyelembe sem veszik azokat az adatokat, amelyeket a régészek megfeszített munkával eddig feltártak.41

Ugyancsak különvéleményen van egy másik jeles nyugati régész is. Jonathan Mark Kenoyer, a Wisconsin Egyetem munkatársa, az Indus-völgyi kultúra szakértője és a jelenlegi harappai ásatások vezetője elveti azt az elméletet, hogy az indoeurópai árják leigázták és a vesztüket okozták az Indus-völgyi városoknak.

Valójában sem régészeti, sem irodalmi bizonyíték nincsen arra, hogy az indus civilizáció bukásának korában inváziókról beszélhetünk. A mai elméletek sok olyan tényezőt számításba vesznek, amelyek a társadalom felaprózódásához vezettek volna, beleértve a mezőgazdaság hanyatlását, a folyó irányváltoztatásának következtében megindult elvándorlást, valamint a politikai és gazdasági uralom ellehetetlenülését ebben a hatalmas térségben. 42

Shafferrel és Kenoyerrel ellentétben F. R. Allchin, a dél-ázsiai kutatások nagy veteránja, nem folytat felforgató tevékenységet. Allchin, aki – kell-e mondani? – a nyelvészeti kutatásokból meríti magabiztosságát, nyugodt lélekkel régészkedik az árja megszállás paradigmarendszerében. Egy helyütt azt írja, hogy az elmélet melletti hűséges kitartás csaknem valamennyi nyelvtudóst jellemzi, aki az indoeurópai nyelvek és elterjedésük megmagyarázását tűzte ki céljául.43

Bruce Lincoln, indoeurópai szakértő, fanyar hangon elemzi a régészet és a fölötte bábáskodó nyelvészet kapcsolatát:

A régészet semmi újat nem tud hozzátenni a proto-indoeurópai civilizáció kutatásához. A régészek kétféle bizonyítékot hozhatnak fel egy kultúra mellett, ami a proto-indoeurópai versenytársa lehet: vagy olyan bizonyítékot, ami összhangban van a nyelvészek bizonyítékával – s ami ily módon tautologikus, vagy olyan bizonyítékot, ami eltér a nyelvészeti bizonyítékoktól – s ami ily módon felveti a kérdést, nem kellene-e elvetni egy másik kedvéért, ami nagyobb összhangban van a nyelvészeti bizonyítékkal.44

A nyelvtudósok nem veszik félvállról a rangos, de lázadó régészekkel folytatott csatározásukat. Gyakran a régészet fontosságának megkérdőjelezésével lendülnek ellentámadásba. Nélkülünk még a saját lábán sem állna meg – hangoztatják. A régészet alárendelt helyzetben van – érvelnek –, hiszen a tárgyi leletek (agyagedények, szerszámok stb.) nem tudnak beszélni. Annyi minden elveszett már örökre, hogy a meglévő vagy éppen hiányzó régészeti bizonyítékok nem állnak meg a nyelvészet erejével szemben. Egyes nyelvészek odáig merészkednek, hogy az „árják be” elméletet egyenesen nyelvészeti kérdésnek tekintik, ahol csak a nyelvi „bizonyítékok” számítanak igazán, a régészeti igazolás nem annyira lényeges. Azzal érvelnek, hogy a nyelvészeti értelmezések csak akkor szorulhatnak háttérbe, amikor már tekintélyes mennyiségű régészeti anyag halmozódott fel.

Más tudósok ezzel szemben arra emlékeztetik a küzdő feleket és az aréna közönségét, hogy a nyelvész szorítás valójában elég gyenge, mert nem létezik egyetlen uralkodó nyelvészeti teória. A nyelvek csoportosításában minden évtized hoz valami fontos változást. A nyelvtudósok napjainkban ismét több fontos reformra tesznek javaslatot.

A csata tehát folytatódik, és a szakmai villongások már nemcsak a Nyugatot fordítják szembe Indiával, hanem a Nyugatot is a Nyugattal. Az Encyclopaedia Britannica frappáns tömörséggel az indoeurópai megszállás/bevándorlás modelljének köszönhetően leereszkedett sűrű homályra hívja fel a figyelmünket:

Az árják eredetével összefüggő elméletek, akiknek a nyelvét ugyancsak árjának nevezik, az ún. indoeurópai őshaza kérdéséhez kötődnek. A szanszkritot elsőként tanulmányozó európai tudósokat megdöbbentette a szanszkrit szintakszis- és szókincsbeli hasonlósága a göröghöz és a latinhoz. Ennek hatására fogalmazódott meg az az elmélet, mely szerint ezeknek – és más – nyelveknek közös ősük volt, amelyet indoeurópai nyelvcsaládnak neveztek el. Ez az elmélet vezetett arra a gondolatra, hogy az indoeurópait beszélő népnek közös őshazájuk volt, ahonnan Ázsia és Európa különböző területeire vándoroltak. Az elmélet nyomán feltételezések egész sora látott napvilágot, amelyek mind a mai napig keresik a választ az eredeti őshaza helyszínének és az onnan történő szétszóródás időpontjának kérdéseire. Az „árja kérdés” még ma is nyomasztó teherként nehezedik a védikus India kutatására, és beárnyékolja a korszak történelmének valódi megismerését.45

Mikor íródott?

Volt idő, amikor az írás története még szép volt és kerek. A régészeti ásatások szerint a sumérok írtak először: Kr. e. 3200-ra datált agyagtábláik kereskedelmi és adminisztratív információkat rögzítettek. Egy vagy két évszázaddal később követték őket az egyiptomiak, a maguk hieroglifáival. Üzleti témájú kerámia pecsétnyomóival az Indus-völgyi kultúra következett a sorban (Kr. e. 2500). Kína első írásos emlékei a Kr. e. 1500 és Kr. e. 1200 közötti időből származnak, teknőcpáncélra és ökörcsontra írt jövendölések formájában. A sort Közép-Amerika zárja: az olmék, maja és zapoték írás Kr. e. 250 és Kr. e. 300 között jelent meg.

Noha a nagyközönség még ma is ebből az írástörténetből szemezget, az egyetemek falai között hevesen vitatják ezt az elméletet. Egy, a Pennsylvaniai Egyetemen tartott, mérföldkőnek számító írástörténeti szimpózium nem tudott választ adni azokra az alapvető kérdésekre, hogy hogyan és mikor született meg az írás. Sem az összesereglett régészek, sem a történészek, sem pedig más szakértők nem jutottak dűlőre abban a kérdésben, hogy az írás képekből vagy számokból alakult-e ki, illetve hogy az első írásrendszerek egymástól függetlenül vagy egymásra hatva fejlődtek-e ki.46

Még a sumérokat is megtámadták. Dr. Günter Dreyer, az egyiptomi Német Régészeti Intézet igazgatója, olyan – sírokban talált – hieroglif feliratokról számolt be, amelyek Kr. e. 3200-ból, vagy akár Kr. e. 3400-ból származnak. Ki volt akkor az első? – tette fel a kérdést. – Az egyiptomiak vagy a sumérok? Dreyer bejelentésén felbuzdulva Vivian Davis, a British Múzeum munkatársnője, határozottan kijelentette, hogy az egyiptomi írásrendszer legalább százötven évvel megelőzi a sumért. Ezt Cristopher Walker sumerológus, Davis munkatársa nem hagyta annyiban: „Ha az egyiptológusok azt hiszik, hogy fejlett írásról tanúskodó bizonyítékaik vannak, mi majd keresünk még régebbieket a sumér birodalomban.”47

Időközben új szereplő lépett az arénába, egyenesen az Indus völgyéből. Kenoyer és Meadow, az indus kultúra szakértői fazékcserepeket ábrázoló fényképeket tettek fel az Internetre, rajtuk olyan jelekkel, amelyek szerintük indusoktól származó proto-írást mutatnak, Kr. e. 3300-ból. Ha tudományos sejtésük beigazolódik, az Indus-völgyi írás ma legalább annyiadik születésnapját ünnepli, mint az egyiptomi vagy a sumér. Gregory L. Possehl, Indus-völgyi szakértő, a Pennsylvaniai Egyetem munkatársa, óvatosságra int. ő még nincs meggyőződve arról, hogy a jelek fejlett írásrendszert tükröznek.

A vita kimenetelétől függetlenül egyik tudós sem képzeli azt, hogy az indus írás bármit is a suméroknak köszönhet. Asko Parpola a Helsinki Egyetemről például meggyőzően bizonyította, hogy az indus szöveg és a sumér írás között nincsen összefüggés. Érdekességként jegyezzük meg, hogy bár több indiai tudós is felveti, hogy az Indus-völgyi kézírás és a Védák szanszkritja között kapcsolat van, nyugati kollégáik aligha lelkesednek az ötletért.

A védikus írás

A védikus ismeretek eredete mind a mai napig zavaros és vitatott. Különösen az irodalomban használt írásjelek kora osztja meg a tudósokat. A hagyományos nézet szerint a Védák, amelyek egy egységes tudáshalmazt jelentenek, eredetileg egy időponthoz nem köthető kinyilatkoztatás alapján jöttek létre. A szkeptikusok persze azonnal felvetik, hogy az ókori szellemi tradíciók rendszerint eltúlozzák a korukat. Napjaink védikus szimpatizánsai erre azzal vágnak vissza, hogy a mai materialisták meg azt becsülik durván alá, hogy mióta van ember a Földön.

Amikor a tudósok a védikus szövegek írott nyelvét külön tanulmányozzák, azt látják, hogy a Védákat hosszú idő alatt állították össze. A szanszkritban lévő különbségeket elemezve azt feltételezik, hogy a szövegek védikus nyelve fejlődésen ment keresztül. Egyesek úgy érzik, hogy ez a fejlődés biztos útmutatóul szolgál a konkrét szövegek sorrendjének hozzávetőleges megállapításához. Ilyen tudós például Michael Witzel, a Harvard Egyetem munkatársa, aki egy olyan elméletet dolgozott ki, amely szerint a szanszkritnak öt fejlődési szakaszon kellett átmennie, hogy a Ṛg-veda nyelvétől eljussunk az upaniṣadok nyelvéig.

Amellett, hogy a Védákkal szimpatizáló tudósok elismerik a védikus irodalom különböző részeinek nyelvezetében fennálló különbségeket, arra is emlékeztetnek bennünket, hogy a nyelv és a nyelv által közvetített tudás két különböző dolog. Nyilvánvaló, hogy az üzenetnek nem kell egyidősnek lennie a közvetítő közeggel. A Védák egy olyan tudásanyagot testesítenek meg, amelyet szájhagyomány útján adtak tovább. Ezért az írott nyelv, amelyben most ezt a szájhagyományt találjuk, elsősorban azt a szanszkrit írásformát mutatja, amely arra a korra volt jellemző, amikor az egyes védikus tudáselemek lejegyzésre kerültek.

Az ókori és újkori Indiára egyaránt jellemző fejlett emlékezőképesség bizonyított tény, amelyet még az indológusok sem vitatnak. Még a szkeptikusok is elfogadják, hogy a védikus irodalomnak legalábbis egy részét szájhagyomány útján adták tovább, meghökkentő pontossággal, három évezreden keresztül. A tanítványoknak szóról szóra kellett megtanulniuk a tudnivalókat, és sem a kiejtésben, sem a hangsúlyozásban nem követhettek el hibákat.

A Ṛg-veda főleg a kettős ellenőrzés rendszeréről nevezetes. A speciálisan képzett versmondók kétféleképpen memorizálták a szöveget: el tudták szavalni bizonyos szanszkrit nyelvtani szabályok szerint, és azok nélkül. Ez a módszer szavatolta a Ṛg-veda szavainak, sőt, hangsúlyainak változatlanságát. A huszadik század elején Az indiai irodalom története című művében Winternitz így ír: „Kétség sem férhet hozzá, hogy ez a fajta szájhagyomány jobban szavatolja az eredeti szöveg megőrzését, mint a kéziratok másolása és újramásolása.”48

Az Indiában az írás rögzítéséhez használt legrégebbi kellék a pálmalevél és a nyírfakéreg. Mindkettő sérülékeny anyag, amely könnyen elporlad az indiai éghajlatban. Az előkerült legrégebbi kéziratok a Kr. u. első évezredből származnak. Indián belül és Indián kívül egyaránt találtak ilyeneket: még a messzi Japánban is. A manapság használatos kéziratokat valamely papír eredetiig lehet visszavezetni. A papírt azonban a muzulmánok alkalmazták először, Kr. u. 1300 körül.

Ma kevesen tudják megmagyarázni, hogyan voltak képesek az indiaiak sértetlenül továbbadni a tudást ilyen hosszú időn keresztül. A tudós Richard Salomon egyik – alapműnek tartott – munkájában áttekintette a Védák közlési módjáról írt tanulmányokat. Salomon elsősorban a német Oskar von Hinuber és Harry Falk munkáit emelte ki mint követendő példákat. Így fogalmaz: „Kétségtelenül igaz, hogy az indiai gondolkodás mindig is a szóbeli kifejezésmódot preferálta az írásbelivel szemben, Hinuber és Falk pedig végleg eloszlatta a Véda szóbeli megalkotásának és továbbörökítésének lehetőségével kapcsolatos, már egyébként is hitelüket vesztett kételyeket.”49

Az áttekintett tanulmányok szerzői azon az állásponton vannak, hogy Indiában nem létezett írás Kr. e. 300 előtt. Asóka király, akinek birodalma az indiai szubkontinens legnagyobb részére kiterjedt a Kr. e. harmadik évszázadban, sziklákba és oszlopokba véste rendeleteit. Erényes életre buzdító királyi intelmei még ma is a legkorábbi írásos forrásoknak számítanak, és ezt a tudósok is vita nélkül elfogadják. Salomon elmondja ezt nekünk, majd hozzáfűzi saját elgondolkodtató kiegészítését:

Az ezekben a könyvekben megfogalmazott vélemény szerint (amely – szerzőik tekintélyének és munkásságuk színvonalának köszönhetően – várhatóan teret fog nyerni napjainkban, legalábbis Nyugaton), India középső területeinek lakossága írástudatlan volt egészen a Kr. e. harmadik századig. De el tudunk képzelni egy ilyen helyzetet, amikor tudjuk, amit tudunk (bevallottan nem túl sokat) a társadalom és kultúra helyzetéről Indiában, kivált annak északkeleti részén?50

Salomon ezután óvatosan rámutat, hogy a mai kutatások következtetései valóban valószínűsíthetők: mármint azon az alapon, amit a „ránk maradt sajnálatosan szegényes bizonyítékok” nyújtanak. Ezért a szakirodalmat áttekintő munkáját azzal zárja, hogy előbb őszinte elismerésre szólít fel tudós kollégái erőfeszítéseiért, majd borúlátón fejet hajt a rejtély előtt, ami az egész témát valójában körülveszi:

Mégsem szabad belesétálnunk abba a csapdába, hogy azt gondoljuk, minden lefutott már. Kétségtelen: oly sok évnyi várakozás, kutatás és hiú reménykedés után aligha valószínű, hogy egy nagy régészeti felfedezés majd teljesen átrajzolja a képet, amit az írás eredetéről alkottunk, vagy bizonyítható, s nem pusztán hipotetikus, kapcsolatot tár fel az indus írással. Mindazonáltal nem volna bölcs dolog kizárni a jövőbeni meglepetéseket. Hagyjuk nyitva a lehetőségeket, ahogyan Falk teszi. Ha nehezünkre esik is, egyet kell értenünk utolsó mondatával: „Zur Zeit erscheint dieser Fall jedoch kaum zu erwarten.” Azonban ma még aligha számíthatunk erre.51

Hétköznapi nyelvre lefordítva mindez azt jelenti: „Itt minőségi kutatómunkát látunk, ami nagyon kevés valós bizonyítékkal dolgozik. Kidolgoz egy zseniális forgatókönyvet, ami mindvégig a jelenleg hozzáférhető igen csekély tényen nyugszik.”

Valóban úgy tűnik, hogy Müller és Winternitz rég elmúlt kora óta semmi lényeges változás nem történt. A védikus irodalom datálása a legkiválóbb tudósok számára még ma is egy hajmeresztő kaland a „dermesztő sötétségbe”. Ezt az összegzést mintha már hallottuk volna, sok évtizeddel ezelőtt…

Védikus India: ami az űrből látszik

A korszerű műholdas technikának köszönhetünk egy nemrégiben tett felfedezést, ami túlságosan új ahhoz, hogy szinte valamennyi India múltjáról szóló mai könyvbe belekerüljön. A védikus szövegek említést tesznek egy Szaraszvatí nevű, abnormálisan széles folyóról, amely a Himalája hegységből ömlött a tengerbe. A Szaraszvatí a Ṛg-veda legfontosabb folyója: negyvenöt neki szóló himnuszában ötvenszer utal rá. Egyik versében így ír róla: „kristálytisztán ömlik a hegyekből az óceánba.”52 Más védikus írásokban védikus bölcsekről olvashatunk, amint a Szaraszvatí partján összegyűlve metafizikai párbeszédet folytatnak. Szentek gyakran látogattak meg zarándokhelyeket a folyó mellett. Hol van hát ez a folyó, amit olyan sokszor említ a Mahābhārata, valamint a Bhāgavata-, a Vāmana- és a Padma-purāṇa? Ma már nem látjuk sehol.

Az elveszett múlt után kutató mai régészek ásóik mellett műholdas letapogatókkal is dolgoznak. 1972-ben a NASA, az amerikai kormány űrkutatási hivatala, útjára bocsátotta a Landsat programot, amelynek célja az volt, hogy műholdról feltérképezze és tanulmányozza a mezőgazdasági területeket. Mivel a növényzet visszaveri az infravörös sugarakat, a tudósok elvileg meg tudják becsülni a terméshozamot. Az 1970-es évek második felétől kezdve a geológusok, geográfusok és régészek is „műholdra szálltak”, hogy a technika segítségével földrajzilag elzárt információkat gyűjtsenek az ókori társadalmakról. A kínai Nagy Fal például, ami szabad szemmel is látható egy űrsiklóról, narancssárga szalagnak tűnik a képeken. A tudósok ily módon tárták fel a Nagy Fal két generációját.

Egyes kutatók a Landsat képeivel lokalizáltak maja romokat a Yucatán dzsungeleiben, és történelem előtti építményeket az egykori Mezopotámia síkságain. 1981-ben a Columbia űrsikló a Föld nagy sivatagait vette célba. A felvételek a felszíni réteg alatti kőzetbe temetett ókori folyómedreket tártak fel a Szaharában, öt méterrel a homokos felszín alatt.

A műholdas távérzékelésben elért következő nagy áttörés a franciákhoz kötődött, 1986-ban. Míg az amerikaiak Landsat programjukat csak kísérleti jelleggel indították el, a franciaországi Országos űrkutató Központ kidolgozta a SPOT nevű új technikát, ami már a kezdetektől fogva operatív feladatokat látott el. Az akár tíz méter széles tárgyak vagy területek lefényképezésére is alkalmas SPOT által alkalmazott multispektrális képek és pánkromatikus adatok – noha nem érik el egy légifelvétel felbontását – sokkal nagyobb területeket fognak át.

Egy indiai és francia régészekből álló, a francia SPOT műholddal együttműködő, földi kutatócsoport kiderítette, hogy a Védákban leírt Szaraszvatí folyó nem kitaláció, hanem valóság. Az ősi folyót és ágait élesen kirajzoló SPOT felvételek arra utalnak, hogy a Szaraszvatí igenis létezett. A műhold érzékelői és fókuszálható optikája egy olyan folyó medrét tárják fel, amely a jelenlegi Ghaggar folyótól indulva hat és fél kilométer szélesen folyt, Indiának a mai Delhitől nyugatra fekvő vidékén. A műholdfelvételek tanúsága szerint a mai Pandzsáb területén a Szaraszvatí medre tizenkilenc kilométer széles volt. A kutatók kinyomozták az űrből, hogy a folyónak számos mellékfolyója volt, amelyek nyilván öntözővízzel látták el a termékeny talajú, hatalmas területet. Emellett láthatók még mesterséges csatornák nyomai is, amik vizet szállítottak a távol eső mezőgazdasági településekre.

Az 1921-es első harappai régészeti áttörés után a leleteket az ún. harappai kultúra bizonyítékainak fogadták el. Ugyanebben az évtizedben fedezték fel az ugyancsak jelentős Mohendzsó-dárói lelőhelyet. Az Indus folyó partján fekvő két várost elkeresztelték „Indus-völgyi civilizációnak”. 1950-tól kezdődően újabb lelőhelyeket fedeztek fel. E lelőhelyek (Lothal, Rupar, Dholavira és Bhanawali) közös jellemzője, hogy valamennyi az újonnan felfedezett Szaraszvatí folyó partján – vagy annak közelében – helyezkedik el. 1992-ben Rafiq Mughal, pakisztáni régész, a radzsasztháni határon felfedezte Guneriwalát. A Szaraszvatí kiszáradt medrében megtalált lelőhely vélhetően van akkora, mint Mohendzsó-dáró.

Láthatjuk tehát, hogy az eredetileg ezerhatszáz kilométeres Szaraszvatí folyó felfedezése új megvilágításba helyezte az Indus folyón kiásott lelőhelyeket. A régi Szaraszvatí medre mellett több mint ezer lelőhelyet fedeztek fel a Thar-sivatag homokjába temetve, ami sokkal nagyobb lelőhelysűrűséget mutat, mint az Indus, ahol – mellékfolyóit is beleszámolva – csak mintegy száz lelőhelyet találtak. A régészeti tevékenység észak-indiai megélénkülése számos indiai tudóst késztetett arra, hogy az Indus-völgyi lelőhelyhálózatot Szaraszvatí-Indus civilizációnak nevezze át. A Szaraszvatí felfedezésének jelentőségét csökkenteni akaró ellenzők szerint az ottani lelőhelyek kulturális tartalma jelentőségében nem mérhető a jól ismert harappai lelőhelyekével. Akárhogy is van, azok, akik lépést tartanak a tudomány eredményeivel, ma már tudják, hogy a Szaraszvatí-Indus kultúra sokkal nagyobb területet ölelt fel, mint amekkorának eredetileg képzelték.

A Himalájában eredő, immár teljes hosszában feltárt Szaraszvatí nagyjából az Arab-tengerbe ömlő Indus folyóval állítható párhuzamba. E monumentális lelet hordereje nagyobb még annál is, amit a szanszkrittudós Max Müller a tizenkilencedik század második felében megjósolt.

Müllert azonban dicséret illeti azért, hogy a ma rendelkezésünkre álló technikai háttér nélkül is megérezte, micsoda fordulatot hoz majd a Szaraszvatí-rejtély megoldása. India szent könyvei című munkájában így ír sejtelméről:

Noha földrajzilag nem határozható meg a Pandzsáb déli területeit átrajzoló és a Szaraszvatít elsivatagosító változások időpontja, ez nem változtat azon a tényen, hogy a folyó a védikus korszak után veszett el, és hogy akkoriban a Szaraszvatí vize elérte a tengert.53

Fontos kérdés a védikus kutatóknak: pontosan mikor élte aranykorát a Szaraszvatí hatalmas folyama? És mikorra estek a kiszáradás különböző szakaszai? A modern technika ma már képes arra, hogy megállapítsa, mikor következtek be azok a geológiai változások, amelyek hatására nyoma veszett a folyónak. Azonban az adatok teljes kiértékeléséhez még idő kell. A műholdak önmagukban nem oldják meg a geokronológia kérdéseit. Fehér foltok még mindig vannak, és bizonyos, hogy a tudósoknak idő kell ahhoz, hogy megérleljék következtetéseiket, még akkor is, ha azok egyértelműnek látszanak. A munka a földi íróasztalokon fejeződik be.54

Az indo-francia műholdas és földi különítmény bebizonyította, hogy a folyó kiszáradása már Kr. e. 3000-ben megkezdődött. Mások a teljes eltűnés évszámát Kr. e. 2500 és Kr. e. 1700 közé teszik. Nyugati tudósok szerint ma Rafiq Mughal pakisztáni régész kormeghatározási kísérletei a legígéretesebbek. Mughal szerint a folyó állandó folyó volt a Kr. e. negyedik évezredben és a Kr. e. harmadik évezred elején, majd a második évezred végén tűnt el.55

A Szaraszvatí partján felfedezett ezernél is több lelőhely közül sok esetében alkalmazható a szén-14-es kormeghatározási módszer. Mivel a lelőhelyek követik a folyó folyásirányát, kormeghatározásuk maga is támpontul szolgál a folyó életének megismeréséhez. A folyó tengeri torkolatához közel eső lelőhelyek kora Kr. e. 3000 körüli, míg a Himalájához közeledve ez a szám Kr. e. 1300-ra módosul. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a szén-14-es kormeghatározási módszer már nem számít csúcstechnológiának, bár még ma is a régészet hagyományosan fontos támasza. Ma már tudjuk, hogy fiatalítja az életkort.

Ami nagyon fontos: számos régészeti lelőhely közvetlenül a Szaraszvatí folyó medrén helyezkedik el. A kutatók egyöntetű véleménye szerint ez a vitathatatlan tény azt mutatja, hogy a folyó egyes részeinek sokkal korábban kellett kiszáradnia, mint hogy a lakosság lakóhelyeket épített volna oda. A folyóágyon talált lelőhelyek szén-14-es kormeghatározással Kr. e. 3000-re datálhatók. Paul-Henri Francfort, a francia tudóscsapat vezetője az Eastern Anthropologist című folyóiratban tanúsította, hogy a folyóágyon lévő első lelőhelyek idejében „nagy, állandó folyó nem folyt ott sokáig.”56

A védikus irodalom azonban mégis leírja az óceán felé tartó, hatalmas állandó folyót. A Bhagavad-gītāt is magában foglaló Mahābhārata eposzának kedvelői emlékezhetnek az olyan izgalmas részekre, mint ez itt: „A Szaraszvatí szent folyama vadul ömlik a tengerbe” (MBh 3.88.2). Más versek Śrī Balarāma zarándokútját írják le a Szaraszvatí mentén. Például: „A menet fürgén haladt a zarándokhelyek felé, a Kuruk háborúja idején, az óceántól felfelé” (MBh 9.34.15–18).

Aztán ott van az a versszak, amikor Śrī Balarāma eléri a folyó forrását: „A Szaraszvatíhoz méltó Himalája hegyeit járva, Balarāma megpillantotta Plākṣa-prasravaṇát a Szaraszvatí forrásvidékét” (MBh 9.53.11). De más védikus történetek – a purāṇák – is ezt a földrajzot tükrözik.

Meghökkentő következtetésre jutunk: a védikus szövegek egyértelműen India földrajzát írják le, az akkori – a Kr. e. 3000 körül, vagy még korábbi – állapotoknak megfelelően, amikor a Himalájából feltörő Szaraszvatí folyó, útján méltóságteljesen végighömpölyögve, beleömlött az Arab-tengerbe. Ez azt jelenti, hogy a védikus nép és fejlett kultúrája akkor már létezett, és valahogyan együtt élt a titokzatos Indus-völgyi törzsekkel. Vagyis bátran felvethetjük azt a lehetőséget, hogy ilyen vagy olyan (írásos vagy más) formában a Védák már Kr. e. 3000-ben is megvoltak. Így abban is biztosak lehetünk, hogy vallásával és filozófiájával együtt a védikus kultúra a világ legrégebbi élő kultúrája.


Lábjegzyet

1 Akadnak, akik kétségbe vonják, hogy Schliemann-nak valóban ez volt a gyermekkori ambíciója, az azonban nem vitás, hogy ő maga így számol be erről. A kételkedők figyelmébe ajánlom David Traill könyvét: A Trójai Scliemann, avagy Kincs és csalás (Schleimann of Troy: Treasure and Deceit).
2 Associated Press, 2000. június 3.
3 Alberuni: Kitab-Ul Hind, E. C. Sachau fordítása, 2. kötet (London reprint, 1983), 10–11 o.
4 A. A. Macdonell: Sanskrit Literature, 10. o., idézi: F. E. Pargiter: Ancient Indian Historical Tradition (London: Oxford University Press, 1922), 2. o.
5 D. D. Kosambi: The Culture and Civilization of Ancient India (London: Routledge and Kegan Paul, 1965), 9. o.
6 F. R. Allchin és mások: The Archaeology of Early Historic South Asia (Cambridge: Cambridge University Press, 1995), 329. o.
7 Kosambi: Ancient India, 10, 23. o.
8 D. P. Singhal: India and World Civilization, 1. köt. (Michigan: Michigan State University Press, 1969), xvii. o.
9 C. C. Lamberg-Karlovsky és J. A. Sabloff: Ancient Civilizations: The Near East and Mesoamerica (Menlo Park: Benjamin–Cummings Publishing, 1979), 3. o.
10 O. Spengler: The Decline of the West (New York: Knopf, 1926), 1. kötet, 104. oldaltól.
11 Buddha életének behatárolását Richard Gombrich és Heinz Bechert vizsgálta felül. Lásd: Bechert: „The Date of the Buddha Reconsidered”, Indologica Taurinensia 10 (1982), 29–36. o.
12 Max Müller: Life and Letters, I. kötet, szerk. Georgina Müller (London: Longmans, 1902), 357–58. o.
13 Uo., 328. o.
14 J. Gonda: Vedic Literature (Wiesbaden: Otto Harrassowitz, 1975), 22. o.
15 Gavin Flood: An Introduction to Hinduism (Cambridge: Cambridge University Press, 1996), 37. o.
16 Moriz Winternitz: A History of Indian Literature, 1. kötet (Új-Delhi: Oriental Books Reprint, 1927, 1972), 293. o.
17 Uo.
18 Winternitz: A History, 25. o.
19 Uo. 25. o.
20 A Ṛg-veda kormeghatározását illető legkonzervatívabb tudományos álláspont szerint, amelyet Michael Witzel, a Harvard Egyetem munkatársa képvisel, a Ṛg-veda a vaskort megelőző bronzkorból való szöveg. Állítólag az indiai szubkontinens Pandzsáb államából származik.

E szerint az álláspont szerint a Ṛg-veda keletkezése csak az indus civilizáció felbomlása (kb. Kr. e. 1900) utánra tehető, mivel az indus civilizáció városaira nem találunk utalást a Ṛg-vedában. Ily módon a Ṛg-veda időkerete Kr. e. 1900 (felső határ) és Kr. e. 1200 (alsó határ) közé korlátozódik.

A Ṛg-veda lovakról, küllős kerekekről és harci szekerekről tesz említést. A konzervatív tudósok ma nem látnak meggyőző bizonyítékot arra, hogy ez a három dolog Kr. e. 1900 körül megjelent volna az indiai szubkontinensen. Ily módon, érvelnek, a Ṛg-veda sem keletkezhetett ennél korábban. Szerintük lovak nem lehettek Dél-Ázsiában Kr. e. 1700 előtt. Azok a leletek, amelyek napvilágot láttak, meggyőződésük szerint régészetileg megbízhatatlan helyekről származnak (nem rétegzett vagy rosszul dokumentált ásatások). Más előkerült lócsontok állítólag nem is lócsontok, hanem az őshonos félszamár csontjai, ami nagyon hasonlít a lóhoz.

Az „indoárja típusú” harci szekerek a konzervatív álláspont szerint Kr. e. 2000 körül jelentek meg először az Ural-hegység környékén. Így – e szerint – nem lehet kétséges a jelenleg hozzáférhető bizonyítékok alapján, hogy a lóhúzta szekeret Indiába érkező idegenek hozták magukkal, akik egy indoirániból/indoeurópaiból származó nyelvet beszéltek, és kifinomult indoiráni/indoeurópai költészetet írtak. Az elmélet alapján mindezek csupán az indus civilizáció széthullása után jelenhettek meg Pandzsábban. Az indus civilizáció a konzervatívok szerint nem ismerte sem a harci szekereket, sem a lovakat, sem pedig a nyelv, a vallás és a rítusok indoeurópai típusait.

21 D. K. Chakrabarti: Colonial Archeology (New Delhi: Munshiram Manoharlal, 1997), 153. o.
22 Sir William Jones: The Works of Sir William Jones, szerk. Anna Marie Jones, 13 kötet. (London: John Stockdale és John Walker, 1807), 3:34–35.
23 Thomas R. Trautman: Aryans and British India (Berkeley: University of California Press, 1997), 14–15. o.
24 A családfa nem követi nyomon a különböző ágak közötti kölcsönhatásokat, miután azok szétváltak; nem engedi meg, hogy a proto-indoeurópai nyelv beszélői más nyelvcsaládok beszélőivel kommunikáljanak; nem veszi kellően figyelembe az időtényezőt, azaz a leszármazott nyelveknek nincs elég kronológiai terük a létezésre.
25 O. Szemerenyi: „The New Look of Indo-European Reconstruction and Typology”, Phonetica 17 (1967): 65.
26 J. P. Mallory: In Search of the IndoE-uropeans (London: Thames and Hudson, 1991-es kiadás), 7. o.
27 Uo. 143. o.
28 Raimo Anttila: Historical and Comparative Linguistics (Amsterdam és Philadelphia: John Benjamins, 1989), 387. o.
29 A veterán indológus, F. R. Allchin szavaival: „Az egyik véglet az a konzervatív indiai nézet, mely szerint az árják és nyelveik Dél-Ázsiában őshonosak; a másik véglet – némileg leegyszerősítve – a nyugati filológusok véleménye, mely szerint az indoárja nyelvek a Kr. e. második évezredben kerültek Dél-Ázsiába, az IE nyelvek sokkal általánosabb szétszóródásának részeként” (Allchin: Archaeology, 41. o.).
30 Uo. 43. o.
31 John Marshall: Mohenjo-daro and the Indus Civilization, 1. kötet (London: Oxford University Press, 1931), viii. o.

32 Jonathan Mark Kenoyer: „Birth of a Civilization”, Archaeology 51, 1. szám (1998. január–február): 58.
33 J. F. Jarrige – R. H. Meadow: „The Antecedants of Civilization in the Indus Valley”, Scientific American, 1980. augusztus.
34 V. Gordon Childe: New Light on the Most Ancient East (New York: W. W. Norton & Company, 1953), 183–184. o.
35 1999-ben Dr. Richard Meadow bejelentette, hogy felfedeztek egy cserépdarabot, amelynek kora Kr. e. 3500 és 3000 közé tehető. A cserépdarabon jelek láthatók, amelyek néhány neves tudós – köztük Meadow – szerint proto-írásminták, míg más dél-ázsiai régészek – pl. Gregory Possehl – szerint korai lenne ezt kijelenteni.
36 Uo.
37 Strabón: Geographica 15.1.19.
38 T. Burrow: „The Early Aryans”, in A Cultural History of India, szerk. A. L. Basham (Oxford: Clarendon Press, 1975), 21, 23. o.
39 Jim Shaffer: „Indo-Aryan Invasions: Myth or Reality?”, in The People of South Asia, szerk. John Lukacs (New York: Plenum Press, 1984), 88. o.
40 Uo. 81, 88. o.
41 Jim Shaffer: „Migration, Philology, and South Asian Archaeology”, in Aryan and Non-Aryan in South Asia: Evidence, Interpretation and History, Opera Minora, Harvard Oriental Series, 3. kötet, szerk. Johannes Bronkhurst és Madhav M. Deshpande (Cambridge: Harvard University, 1999).
42 Kenoyer, „Birth of a Civilization”, 55. o.
43 Allchin, Archaeology, 45. o.
44 Bruce Lincoln-t Mallory idézi: In Search, 186. o.
45 „India: the Early Vedic Period”, in Encyclopaedia Britannica [CD-ROM] (Encyclopaedia Britannica Inc., 1998).
46 Lásd: John Noble Wilford: „Who Began Writing? Many Theories, Few Answers”, New York Times, 1999. április 6.
47 Discovery rövidhírek, 1998. szeptember 15. Elérhető: http://www.discovery.com/ (az eredeti történet a Times napilapból [London], 1998. szeptember 14).
48 Winternitz: A history, 37. o.
49 Journal of the American Oriental society 115, no. 2 (1995): 271–79.
50 Uo.
51 Uo.
52 Ṛg-veda 7.95.2.
53 Max Müller: Sacred Books of the East, xxxii, 60. o.
54 Jó példa a makacs ellenállásra az a vita, amit a Ṛg-vedában előforduló samudra szó váltott ki (pl. RV 7.95.2). A védikus szimpatizánsok és sok nyugati tudós vita nélkül elfogadja, hogy a szó jelentése: „óceán”, vagyis a Szaraszvatí az óceánba ömlött. Egyes tudósok azonban, talán azért, hogy elméjüket köszörüljék, szívesen eldilemmáznak a samudra szón, mondván, hogy annak több jelentése van. Mint például T. Y. Elizarenkova, a „The concept of Water and the Names for It in the Rgveda”, címő munkájában: Orientalia Suecana, Uppsala, 45–46. kötet, (1996–97): 21. Más indológusok Afganisztánt szeretik emlegetni, ahol az iráni nyelven Harahvaitinak nevezett folyó folyik (a mai Helmand). Mindenki egyetért abban, hogy a két folyó közös elnevezése (Szaraszvatí = Harahvaiti) a gyarmatosítóktól megszokott folyamat, amikor régi lakóhelyükről magukkal visznek egy nevet az új lakóhelyükre (ilyen például a franciaországi Párizs és a texasi Paris). A – pár embert biztosan érdeklő – kérdés tehát ez: vajon az indiaiak vitték a nevet Afganisztánba, vagy az afgánok vitték Indiába? Meg kell azonban mondani, hogy a legtöbb tudós elfogadja, hogy a Ṛg-vedában leírt Szaraszvatí földrajzilag nyilvánvalóan Harjana-Pandzsáb-Radzsaszthánban helyezkedik el, Indiában. Ez a szőrszálhasogatás vagy elmeköszörülés – ti. Hogy mire és mely területre utal valójában a „Szaraszvatí” – mindig akkor jelenik meg, amikor az indiai tudósok túl hangosan kürtölik világgá, mi minden következik abból, hogy a Ṛg-veda Szaraszvatíja nyilvánvalóan Indiában volt.
55 M. R. Mughal: „Recent Archaeological Research i the Cholistan Desert”, in Harappan Civilization, szerk. G. Possehl (New Delhi: Oxford & IBH, 1982), 85–95. o. Ancient Cholistan: Archaeology and Architecture (Rawalpindi: Ferozsons Ltd, 1997), 26. o.
56 Paul Henri Francfort: „Evidence for Harrappan Irrigation System in Haryana and Rajasthan”, Eastern Anthropology 45 (1992): 91.


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: info@bhf.hu
© 2017 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2017 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare