/

Lapszám: Vaiṣṇava ismeretelmélet – 10 – XI/1 – 2008. szeptember
Szerző: Kun András
Cikk letöltése pdf-ben: Illúzión innen és túl

---

Napjaink tudományos életének kétségkívül egyik meghatározó jelensége, hogy a természetkutatók mind szélesebb köre ismeri fel a darwini evolucionizmus állításainak megalapozatlanságát. Ezt a tudomány berkeiben és a társadalomban párhuzamosan zajló tudatosodási folyamatot kiválóan dokumentálja Tasi István közelmúltban megjelent könyve.¹ A Mi van, ha nincs evolúció? című kötet szerzője felhívja a figyelmünket a leginkább problematikus kérdésekre, ismerteti a jelenleg zajló viták részleteit és az elmélettel kapcsolatos kételyek sokaságát.

A jelen írásban arra teszek kísérletet, hogy ugyanezt a témát tágabb perspektívából mutassam be. Meg szeretném osztani az olvasóval azt a felismerésemet, hogy e hiányosságok és tévedések nem csupán az evolucionista eredetmagyarázat sajátosságai, hanem egy általánosabb torzulás következményei, s ebből következőleg jellemzik a materialista tudományos gondolkodás és megismerés egészét.

Általános kutatói tapasztalat, hogy a pontos megértés egyik legfőbb előfeltétele a kérdéskör több nézőpontból történő megvizsgálása. Éppen ezért, ha meg szeretnénk érteni a tudományos gondolkodás korlátait, akkor az általános emberi gondolkodás korlátait is ismernünk kell. Kiváló lehetőséget szolgáltatnak e téma tárgyalásához India ősi, szanszkrit nyelvű szentiratai, amelyek között ott találjuk az emberiség legrégebbi filozófiai és tudományelméleti értekezéseit. E perspektívából, térben és időben egyaránt távolabbról szemlélve, jobban ráláthatunk majd saját hiányosságainkra és lehetőségeinkre is.

Miután a gondolkodás és tudásszerzés problémakörét ily módon tágabb összefüggéseiben ismertettem, visszatérek a modern tudomány gondolkodásmódja, majd az ehhez szorosan kapcsolódó evolucionizmus kritikájához.

1. Örök kérdések, újabb tévedések

Az emberi gondolkodás lényeges jellemzője a megfigyelt tárgyak, jelenségek, tulajdonságok elrendezése, s ez többnyire a dolgok valamiféle elméleti-hierarchikus rendbe illesztését jelenti. Úgy látszik, hogy az emberi tudat számára a megértés fontos része az elrendezés aktusa, amelynek során a megismerő a megfigyelt valóságelemeket hierarchikus struktúrákba illeszti. Ez a tény már önmagában is sejteti, hogy a világ rendezett és egyben hierarchikus volta az ember eredeti-ősi tapasztalata. Erre utal az a tény is, hogy a rend – mégpedig a hierarchikus rend – kortól, világrésztől, kultúrától függetlenül jelenik meg a gondolkodásban, filozófiában és vallásban, mint a tudás, a megértés „rendszerező alap-algoritmusa”.²

Akár egymásba fonódó ok-okozati láncok, gráfok formájában (vö. pl. a modern tudomány világképe), akár piramis-szerű rendben (ilyen a legtöbb archaikus kultúra leírt-ábrázolt világképe) mutatkozzon meg, ez a gondolkodásmód egyaránt feltételezi az ok-okozati lánc kezdetét (a legfőbb, az elsődleges, a kiinduló okot), illetve más perspektívából – az okozatok felől nézve – a hierarchia csúcsát (a hierarchia-piramis zárókövét). Bármelyik megközelítést is alkalmazza, ha a teljes tudás elérésére törekszik, a megismerőnek a valóság minden, vagy a lehető legtöbb elemét figyelembe kell, kellene vennie. Ha megelégszik a részleges magyarázatokkal, akkor – bár kialakulhat valamilyen töredékes képe a „valóságról” – ez mindig csak az egyik lehetséges verzió marad: csupán egy lesz a számos lehetséges magyarázat közül. Az ilyesfajta részleges tudás örökké kiegészítésre szorul, a megismerő pedig állandóan a saját maga által állított korlátokba, önkényesen megvont határvonalakba ütközik. Ezek a tapasztalati tudományok „munkafeltételei”, megismerési módszerének legfőbb korlátai.

A védikus irodalom és a modern tudomány egyetért abban, hogy az, amit tudományos kérdésfeltevésnek nevezünk, nem más, mint az emberi lény eredeti természetéből fakadó törekvése a teljesség megismerésére. Mivel nyilvánvaló, hogy ez az alapmotiváció ma és a múltban is általános, ezért egyidősnek kell tekintenünk az emberrel. De vajon milyen régóta létezik az ember?

Hogyha India szanszkrit nyelvű szentiratai alapján kezdünk el tájékozódni, akkor azt az információt találjuk, hogy az emberi lény már nagyon régóta, sok millió éve él a Földön.³ Próbáljuk most, a továbblépés érdekében, legalább időlegesen elfogadni ezt az álláspontot. A védikus irodalom jelentős részét képező purāṇák⁴ egybehangzó állítása szerint az emberi lények az anyagi megnyilvánulás kezdetétől jelen vannak e világban, s az emberi történelem folyamatosan zajlik a négy-négy időszakból (yugából) álló világkorszakok során át. A négyes ciklusok egyes korszakai más-más jellemzőkkel bírnak, s a jelenünk egy olyan időszakra esik, amit Kali-yugának neveznek.

A purāṇák tanítása szerint ez a kor mintegy ötezer évvel ezelőtt kezdődött,⁵ s jellemzője egyebek mellett, hogy az emberek körében egyre fokozódnak a konfliktusok, mind átfogóbb méreteket ölt a tudatlanság. Témánk szempontjából különösen fontos, hogy a purāṇák tudnak arról, hogy ebben a korban egyre több ember válik „tudományosan” ateistává, egyre többen kezdenek el istentagadó, vallástalan életet élni, aminek következtében végül még a saját környezetüket, életfeltételeiket is tönkreteszik.⁶ A Kali-yugában az emberi közösségek mind nagyobb arányban utasítják el a kinyilatkoztatott tudást, hagyják figyelmen kívül a bölcsek időtlen tanításait, s egyénieskedő, egymással örökké vitában álló kutatási programokba fognak, ami az upaniṣadok állásfoglalása szerint még a tudatlanságnál is rosszabb helyzetet teremt.⁷ Ennek következtében végül nem megtalálják, hanem éppen elveszítik az objektív megismerés lehetőségét, miközben egyre inkább eltévednek a relatív részigazságok útvesztőiben. A puránikus világkép szerint korunk, a Kali-juga emberei különösképpen vonzódnak a megalapozatlan spekulációhoz, és ennek következtében téves világnézetek terjednek el, a vita és zavarodottság válik általánossá.⁸

Hogyha ebből a perspektívából szemléljük, akkor India szentiratai alapján a modern tudomány naturalista-evolucionista és ateista jellegének egyfajta figyelemre méltóan pontos és részletes előrejelzését (predikcióját) láthatjuk. Tovább vizsgálódva szembesülhetünk azzal is, hogy az, amit modern tudományos módszernek, s gyakran egyfajta újabb kori vívmánynak tekintenek, valójában rendkívül régi, és már a kezdetektől korlátozottnak és alárendeltnek tekintett megismerési forma.

A védikus nézőpont feltárja számunkra a modern tudomány megismeréssel kapcsolatos problémáinak két fő pontját: 1. a tudás tiszta forrásainak elszennyeződéséből és az érzékszervi tapasztalatokból következő hiányosságokat, valamint 2. a tudásszerzés végső céljáról szóló ismeret hiányából fakadó nehézségeket. A védikus tudományszemlélet szerint a jelen korban e két fontos hiányosság válik a tudományos megismerés legfőbb akadályává.

1.1. A problémák megközelítése

A védikus irodalomban, India ősi, szanszkrit nyelvű irataiban részletes útmutatásokat találunk a megismerés különböző formáival kapcsolatban. E szentírások a hagyomány szerint kinyilatkoztatáson alapulnak, és emiatt olyan tulajdonságokkal bírnak, mint a Kinyilatkoztató: tökéletesek és teljesek. Isten azért adja át e tudományt, hogy az anyagi világban élő, Őt és a világot megismerni vágyó élőlényeknek utat mutasson.⁹ A védikus tudomány lényegi tulajdonsága, hogy mindig számol Isten jelenlétével. Ily módon a világ megismerésének olyan módszerét ajánlja, amely nem választja szét az Istenről és a természetről szóló tudást, sőt az utóbbi ismeretét éppen az előbbi feltételezi számára. Így Isten örökké jelen van e tudásszerzési folyamatban, s a tudományos megismerés a Vele való kapcsolatfelvétel fontos része, egyik fő módszere.

A megismerési folyamat azonban rendelkezik néhány meghatározó korláttal, amelyről szintén részletes tájékoztatást kapunk: az anyagi világban, az anyagi testekben élő lények tudásszerző képessége korlátozott, ily módon többé-kevésbe mindig tökéletlen. A kinyilatkoztatás és Isten képviselői (a bölcs tanítók) szerepe, hogy segítsenek kiküszöbölni e hiányosságokat, hogy iránymutatásuk, vezetésük nyomán az emberek közelebb jussanak a valóság megismeréséhez. (Ez egyben azt is jelenti, hogy a szentírások tanulmányozása sem lehet csupán az önkényes tudásszerzés része.10) A folyamat sikerének két legfőbb előfeltétele az őszinte tudásvágy és az alázat. Úgy gondolom, akár elfogadja valaki a Legfelsőbb Lény létét és szándékát, akár nem, ez utóbbi két mentális jellemző elengedhetetlen fontosságát nem tagadhatja a megismerési folyamatban.

A védikus irodalom arra is felhívja a figyelmünket, hogy – mivel a megismerő ember az anyagi világ hatása alatt áll, s emiatt kizárólag belülről szemlélheti azt – nem rendelkezik tiszta, tökéletes érzékszervekkel, lehetőségekkel és intelligenciával. Ebből pedig az következik, hogy amikor a megismerési folyamatból kihagyja a kinyilatkoztatott tudást, és kizárólag a saját érzékszerveire támaszkodik, akkor ismeretei mindenképpen hibákkal, hiányosságokkal terheltek lesznek.

Konkrétabb megjelöléseket is találunk arra nézve, hogy az önkényes tudásszerzés hiányosságának mi a közvetlen oka. Az emberi megfigyelést a következő négy fogyatékosság közül legalább egy mindenképpen jellemzi (de többnyire valamilyen mértékben egyszerre mindegyik): 1.) a megismerési folyamat során hibákat követ el, 2.) nem látja tisztán a tényeket, illetve nem úgy érzékeli a dolgokat, ahogyan azok valójában vannak, vagyis illúzióban van, 3.) a megismerő nemcsak kisebb-nagyobb mértékű tévedésben van, de hajlamos mások becsapására, a csalásra is, 4.) a megismerési folyamat során használt érzékszervei és tudata egyaránt hiányosságokkal terheltek, vagyis az érzékei tökéletlenek.¹¹

Nem hiszem, hogy bővebb kifejtésre szorulna: a felsorolt hiányosságokkal éppen azokat a legfőbb problémákat nevezi meg a védikus irodalom, amelyekkel a tapasztalati (empirikus) megismerés során mindannyian küzdünk. Legyen szó akár a hétköznapi életről, akár a legelvontabb természettudományos kutatásról, ezek a megismerő által tapasztalt legfőbb korlátok. Aligha tévedek, amikor azt feltételezem, hogy az olvasó saját felismerései, esetleg csalódásai, bőségesen alátámasztják ezt. S mindezek belátása lesz az első jele annak, amit alázatnak nevezünk. Az effajta alázat, vagyis a hiányosságaink elfogadása pedig nemcsak a megismerési folyamatnak, de a kiegyensúlyozott emberi életnek is az egyik fontos előfeltétele.

Érdemes itt röviden utalni fő témánkra, a materialista-evolucionista természettudomány megismerési hiányosságaira. Látjuk, hogy rendkívül gyakori, sőt általános az az eset, amikor a tudós számára a valóságelemek puszta megnevezése és/vagy (többnyire történeti, időbeli) elrendezése önmagában jelenti a megismerési folyamat lényegét és legfőbb célját. Sok tudós számára a felsorolás, osztályozás és rendezés önmagában elegendőnek látszik a megismeréshez. Valamiképpen úgy vélik, hogy a tények egymás mellé állításával már el is végezték a tudomány kitűzött feladatát. Ezt figyelhetjük meg például az olyan evolucionista származásmagyarázatok esetében is, amikor kellő megalapozottság nélkül fogják rá a különböző korokból származó maradványokra, leletekre, hogy azok valamiféle „leszármazási kapcsolatban” vannak egymással.¹²

Megfigyelhetjük, hogy az evolucionizmus esetében nagyszámú ötlet, majd mentőötlet, s azután még újabb ötletek sora bizonyult és bizonyul újra és újra hibásnak, gyorsan avulónak. Példákat láthatunk arra is, hogy egy remélt igazság bizonyítása érdekében miként képesek mind abszurdabb ötletekkel előállni a magukat tudósnak, gondolkodónak tekintő emberek.¹³ De nem kell feltétlenül az evolúciós vitát tekintenünk, hiszen a mindennapokban is tapasztalhatjuk, hogy egyes, kétségtelenül hasznos találmány nyújtotta előny mellett, a modern tudomány önkényességgel terhelt gondolatai, kiötlött, vagy véletlenül talált megismerési útjai, egyoldalú magyarázatai mennyi zavart és kárt okoznak az élet legkülönbözőbb területein.¹⁴

1.2. A hitelesség és a tudás

A védikus irodalom állásfoglalása szerint az emberi gondolkodás fent leírt tökéletlenségei miatt bizonyosak lehetünk abban, hogy a tiszta és tökéletes tudás csak az anyagi világon túlról, a lelki világból, személyesen a mindenség teremtőjétől és ismerőjétől, Istentől származhat. Ő az a Személy, aki mindennek a tervezője, Ő az, aki egyszerre lát, ismer mindent és mindenkit, s mivel mentes az anyagi létben tapasztalt négy hiányosságtól, véleményét nem lehet figyelmen kívül hagyni. A kinyilatkoztatott szentírások az isteni tudás hiteles közvetítői, ezért a természet tanulmányozása mellett a valódi tudásra vágyó emberiség legfontosabb tudásbázisát jelentik.

Miért van ez így? A logikus-tudományos válasz erre az, hogy a töredékes, a részleges felől nem lehet megérteni a teljeset. Mivel a konkrét tárgyak, élőlények és események végtelen sorát soha nem tudjuk egyenként megvizsgálni, ily módon ebből az irányból a teljesség meg sem közelíthető. S hogy mindez még érthetőbbé váljon, érdemes itt egy európai (német-cseh) származású tudóst, a matematikus-logista Kurt Gödelt idézni, aki logikai alapon ismerte fel az empirikus és logikai megismerés örök korlátait: „Egy elegendően gazdag, ellentmondásmentes logikai rendszerben mindig található olyan állítás, melynek igazsága az adott rendszeren belül nem dönthető el.”¹⁵

De hol van az a tekintély, aki valóban segíthet nekünk megérteni a világot, a létezést és a nemlétezést? Kit kérdezzünk meg, hogy ne részleges és ne hamis válaszokat kapjunk? A modern természettudomány válasza: kérdezzük meg a természetet, kérdezzük az anyagi világot.¹⁶ A fenti, ún. Gödel-tétel értelmében, amely egyébként fontos tudományos alapelvként vált elismertté, ez soha nem sikerülhet. Nem lehet válaszolni az anyagi univerzumon belülről annak okára, feltárni az anyag keletkezésének gyökerét. Meg aztán milyen paradox is az a helyzet, amikor egy tudatos lény – mondjuk egy jó szándékú, őszinte tudós – az anyagot kérdezi önmaga eredetéről. Olyan ez, mintha a falat kérdeznénk meg arról, miképpen készült. A materialista kutató erre a felvetésre azt válaszolhatná: a tudomány nem a falat „kérdezi meg”, hanem megfigyeli, részekre bontja és elemzi azt. Hipotéziseket fogalmaz meg, kísérleteket állít be, s a hibásnak bizonyuló hipotéziseket elveti vagy átfogalmazza (kondicionálja). Ám Gödel fenti tétele, és a józanész is azt sugallja: ha megkérdezem az építőt, a kőművest, tehát azt a személyt, aki kigondolta és megépítette a falat – kizárólag akkor kaphatok bizonyosan helyes választ. A különböző bizonytalansági fokú feltételezésekkel nem megyek semmire, mert a legfőbb kérdés továbbra is kérdés marad: mi valójában az igazság? S ha ez a helyzet egy fallal kapcsolatban, akkor mit mondjunk a beláthatatlan és felmérhetetlen univerzumról?

A védikus irodalomban leírt tudomány hitelességének alapját az adja, hogy Istentől való, vagyis nem a felsorolt hibákkal terhelt megismerési folyamatban, a tudásmorzsák összegyűjtésével keletkezett. Ezért nevezik a Védákat śrutinak, olyan tudománynak, amelyet kinyilatkoztatás útján, vagyis nem kísérletezéssel, tapasztalati úton, vagy esetleg filozofálással szereztek meg. A hagyomány szerint e védikus tudást az Istenség Legfelsőbb Személyisége tanítványaira bízva adta át az emberiségnek, s az a tanítók és tanítványok hiteles láncolatán keresztül jut el a különböző korok embereihez. Amikor pedig az eredeti vallás feledésbe merül vagy eltorzul, maga az Úr száll alá, hogy felelevenítse, újra kinyilatkoztassa azt.¹⁷ 

Mindazonáltal, mivel az igazság nem különbözik attól, amit valóságnak tekintünk, részleteiben az egyéni-önkényes tudásszerzési folyamatokon keresztül is megismerhető. Az élőlény lehetőségei és képességei azonban mindig korlátozottak, s emiatt a tökéletes tudás elérésére önállóan nincs esélye. A védikus állásfoglalás szerint akkor jár a legjobban, ha soha nem hagyja figyelmen kívül a tökéletes tudásforrást, a kinyilatkoztatást. Hogyha pedig időlegesen mégis egyéb tudásszerzési formákhoz fordul, akkor sem szabad elfeledkeznie eredeti helyzetéről, s alázatosan tudomásul kell vennie tudásának végességét és tökéletlenségét.

1.3. A tudásszerzés fő formái a védikus irodalom alapján

A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, aki egyebek mellett a védikus ismeretelmélet neves szakértője volt, a Yajur-vedához tartozó Īśopanisadhoz fűzött magyarázatainak bevezetőjében az igazság bizonyításának három fő fajtáját ismerteti.¹⁸

1. A közvetlen bizonyíték (pratyakṣa), amely a megismerés legalacsonyabb szintje. Ez az érzékszervek által nyert, a közvetlen tapasztalatokon alapuló tudás. Az érzékszervi tapasztalatok hiányosságaira fentebb utaltam, s a közvetlen bizonyíték hiányosságai éppen ezekből, vagyis az érzékszerveink tökéletlenségeiből és korlátosságaiból adódnak.
2. A következtetésen alapuló tudás (anumāna). Az elsővel együtt ez a tudásforma is olyan, amelyet alulról felfelé törekvőnek (induktívnak) neveznek. A modern nyugati tudománynak, és legfőképpen a természettudományoknak ez a legfőbb ismeretszerzési-gondolati iránya. A tudásszerzés e formájának alkalmazásakor a tudós valamilyen hipotézisből, ismeret-töredékből, előfeltételezésből indul ki. Hogyha az adatok, kísérleti eredmények alátámasztják a hipotézisét, akkor a kiindulási feltételezést igaznak, helyesnek tekinti. Megvan az esélye, hogy ez a módszer jobb eredményre vezessen, mint az első (a pratyakṣa), de kizárólag a kevéssé összetett, kevés feltételtől függő rendszerek és kisebb részletkérdések esetében.

Kézenfekvő példa mindezekre az evolúciós hipotézis. Darwin ugyanis – önmaga által is bevallottan -, igen csekély számú megfigyelésre (pratyakṣa), nagyon töredékes tudásanyagra támaszkodva fogalmazott meg egy általános, az élet és a fajok eredetére is érvényesnek vélt hipotézisrendszert (anumāna). Darwin, maga is tisztában lévén e feltevés túlságosan nagy ívű voltával, számos előfeltétellel egészítette ki ötletét, sőt azokat a kritériumokat is leírta, amelyek teljesülése esetén hipotézise elvetendő (a logikai és cáfolási feltételek, amelyek az anumāna részei). Így tehát Darwin esete közeli példáját nyújtja annak, amit eddig a főbb tudásszerzési formákkal kapcsolatban idéztem, s jól beleillik a védikus ismeretelméleti képbe. Darwin ráadásul, alázatos természetbúvár lévén, nem feledkezett meg arról, hogy 1) könnyen követhetett el hibákat a megismerés során, 2) illúzióba kerülhetett, 3) hajlamos lehetett mások becsapására, valamint 4) az érzékei is tökéletlenek voltak.¹⁹

Az igazi gond akkor kezdődik, amikor a kutató, mondjuk egy kései Darwinkövető, mindezeket elfelejti, s azt gondolja, hogy az említett korlátok rá nem érvényesek. Az ilyesfajta, az alázattól és a hibák őszinte beismerésének képességétől mentes hozzáállás elterjedése mára a tudomány belső degradációjához vezetett. Többek között ennek következményeként láthatunk számos példát arra, amikor a fő hipotézis teljes vagy részleges bukását követően a kutatók egyre logikátlanabb érveléshez folyamodnak és/vagy egyre partikulárisabb, egyre kevésbé általánosítható ötletekkel állnak elő. Ez annak a következménye, hogy csak kevesen ismerik fel és el a saját tapasztalati tudásszerzési korlátaikat.²⁰

3. A védikus írások állásfoglalása szerint a harmadik fő tudásszerzési forma a hallás, vagyis a kinyilatkoztatás útján szerzett tudás (a śruti, más néven śabdapramāṇa). Ez az a mód (a dedukció), ahogyan a teljes tudás megszerezhető. Amint láttuk, az eddig ismertetett tudásszerzési folyamatok révén még az anyagi világ megismerése is csak részleges és tökéletlen lehet, mit mondhatnánk akkor a transzcendens, vagyis az anyagi érzékekkel megtapasztalhatatlan világ és Isten megismeréséről? A tökéletes transzcendentális tudást a védikus ismeretelmélet szerint tehát csak a hiteles forrásokból szerezhetjük meg. Ez a tudás teljes és hibátlan, hiszen az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől származik.²¹

A Bhagavad-gītā közel hétszáz versében Śrī Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége személyesen ad tanítást a legkülönfélébb témákról. Az ugyancsak Tőle származó védikus irodalomban pedig szinte mindenre kiterjedően találunk kinyilatkoztatott tudást. Ily módon, hogyha őszintén és alázatosan kérdezünk, akkor megvan a lehetőségünk, hogy közvetlenül Istentől, az Eredeti Forrástól kapjunk hiteles tájékoztatást.

Itt érdemes megállni egy rövid kitérő erejéig, és újra elgondolkodni a tudásforrások hitelességéről. Hogyha egy kérdésnek rendkívül nagy tétje van számunkra, mondjuk az egészségünk vagy az életünk múlik azon, hogy egy gép működni fog-e vagy sem (pl. egy atomerőmű vagy egy orvosi műszer esetében), akkor kinek a véleményét fogadjuk el, a gép tervezőjének véleményét, vagy egy olyan személyét, aki csak néhányszor és csupán kívülről látta azt? Azt hiszem, a válasz nem lehet kétséges. S bár a példa természetesen sántít, tény, hogy hosszabb-rövidebb idő után el kell fogadnunk egy szaktekintély véleményét. Mindennapi életünkben is választhatunk, hogy mit fogadunk el, s a kudarcok, csalódások sorozata előbb-utóbb mindenkit arra kényszerít, hogy a lehető legkörültekintőbben válasszon. A tudatlannak egy biztos tudással rendelkező személyhez kell fordulnia, s aki nem így tesz, azt ostobának nevezik, mert önmagát ítéli tudatlanságra, szenvedésre.

A jelen korszak társadalma többségében az empirikus természettudomány képviselőit fogadja el megfellebbezhetetlen tekintélyként, s teszi ezt anélkül, hogy kudarcaiból, csalódásaiból levonná a valós következtetéseket. A félrevezetés akkor válik teljessé, amikor a félrevezető maga is tévedésben van. Eredményét tekintve nem változtat ezen az sem, hogy a félrevezető tudatlanságában öntudatlan jó szándékú, vagy éppenséggel öncélú gonosz.

2. Darwin illúziója

Akár elfogadjuk egy Legfelsőbb Személy létét, akár nem, a védikus szentírásokban leírt tudást mindenképpen érdemes tanulmányoznunk. Előbb vagy utóbb megkerülhetetlen, hogy azokat a tanításokat is figyelembe vegyük, amelyek a védikus irodalom szerint attól a Személyiségtől származnak, Aki az élet és az élővilág eltervezője, létrehozója és ismerője. Ez a tudás – olvassuk bár kételkedő hangulatban – egyetemes, és éppen azokról a témákról szól, amelyek a modern tudománynak is az eredettel kapcsolatos legfőbb kérdései. Ezért nyilvánvaló, hogyha Darwin, Mayr, Jermy, Futuyama, Vida, Dawkins, Gould és sok más kutató véleménye megjelenhet e téma kapcsán, akkor arról is szónak kell esnie, hogy mi az állásfoglalása minderről az ősi védikus tudománynak. Vajon hogyan nyilatkozik minderről az a Személy, Akitől a védikus irodalom szerint nemcsak a természet származik, benne többek között az előbb megnevezett kutatókkal, de Akinek az anyagi és lelki világ egészéről szóló tudást és a megismerés képességét is köszönhetjük?

Amint azt a korábbiakban igyekeztem bemutatni, az induktív tudásszerzési módokon alapuló, vagyis a közvetlen bizonyíték (pratyakṣa) és a következtetés (anumāna) révén megszerezett ismeretek egészen addig megfelelőnek bizonyulnak, amíg el nem felejtjük e tudásformák érvényességi körét, korlátait. Napjainkban jó példát nyújtanak erre a harcos neodarwinista Dawkins durva melléfogásai, akinek láthatólag fogalma sincs arról, hogy meddig terjednek a kutató lehetőségei a feltételezés-megfigyelés-általánosítás (a természettudományos kutatás) folyamatában.²² Finomkodó kifejezéssel hívhatjuk ezt „túlinterpretációnak”. Szándékosan leegyszerűsítő példát véve olyan ez, mint amikor egy tudós a tüzetesen megvizsgált három (vagy akár háromszáz) piros postaláda ismerete alapján azt a következtetést vonja le, hogy az univerzum összes postaládája piros, és ezek minden kétséget kizáró módon a lemezkapuk mutációi révén keletkeztek, mégpedig a postások érintése nyomán bekövetkező rendszeres irritáció hatására…

Az induktív tudásgyűjtés nem eredményezhet tökéletes tudást, mégpedig azért nem, mert más célt szolgál. Hogyha többre van szükségünk az egyre-másra megcáfolt hipotéziseknél és megalapozatlan állításoknál, akkor a hallás folyamatát kell követnünk, vagyis a śabdához, a kinyilatkoztatáshoz kell fordulnunk.

2.1. Mit találunk a védikus irodalomban az evolúcióról?

A hatalmas terjedelmű védikus irodalmon belül elsősorban a purāṇák foglalkoznak az univerzumok, valamint az élőlények teremtésének és evolúciójának témájával. A purāṇák sorából is kiemelkedik a Bhāgavata-purāṇa, vagy más néven Śrīmad-Bhāgavatam, amelyet a benne foglalt tudás teljessége és szépsége miatt a tiszta, szeplőtelen (amala) jelzővel illetnek. Ezt a hatalmas terjedelmű alkotást számos más védikus szentirattal együtt A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda fordította le szanszkritról angol nyelvre. A következő gondolatsor elsősorban a Śrīmad-Bhāgavatamból, ritkább esetben más művekből származó fordításain és magyarázatain alapul.

A puránikus biológia és történetírás tanulmányozása alapján kiderül, hogy az evolúció gondolata egyáltalában nem új, sőt valójában egyidős a teremtéssel: „Noha a nyugati emberek úgy tartják, hogy Darwin fejtette ki először az evolúció tanát, az antropológia tudománya nem új dolog. Az evolúció folyamatát már sokkal régebben is ismerték a Bhāgavatamból, amely ötezer évvel ezelőtt íródott, s ott vannak a feljegyzések Kapila Muni kijelentéseiről, aki majdnem a teremtés kezdetén élt. Ez a tudomány a védikus idők óta létezik, s a fejlődés fokozatairól már a védikus irodalom is beszámol.”²³

Arra a minden természetkutatót érdeklő kérdésre, hogy mi okból kezdődik el ez a bizonyos evolúciós folyamat, a védikus irodalom kinyilatkoztatásai azt a választ adják, hogy eredetileg minden egyéni lélek (vagyis minden élőlény) az örökké létező világból, a lelki világból származik. A parányi lélekszikra ugyanúgy örökkévaló, mint a Legfelsőbb Úr.²⁴ Az egyéni lelkek (az élőlények) Isten parányi részei csupán, s ezért tökéletlenek és hajlamosak a hibákra. Egyesek közülük időlegesen az anyagi világba kerülnek, ahol hosszabb-rövidebb időt töltenek vágyaik, a Legfelsőbb Személy iránti szeretetük csökkenése, az Iránta feltámadó irigységük miatt. Az anyagi világban a parányi lelkek múlékony anyagi testeket kapnak. Isten ily módon teljesíti a Tőle elfordult lelkek vágyait: megadja a lehetőséget arra, hogy a legváltozatosabb módokon tapasztalják meg az anyagi világ örömeit, s az ezeket szükségképpen követő szenvedéseket. Időről-időre lehetőséget ad arra is, hogy e lelkek, az élőlények kiszabadulhassanak a létkörforgásból, vagyis az anyagi világot elhagyva visszatérhessenek Hozzá.

Ez a folyamat azonban nem egyetlen lépésben megy végbe, hanem számos anyagi testben eltöltött élet után. A védikus állásfoglalás szerint az univerzum első élőlénye nem a baktérium vagy valamilyen más ős-egysejtű, hanem egy rendkívüli intelligenciával rendelkező és nagy hatalommal felruházott félisten, akinek az a feladata, hogy a többi élőlénynek anyagi testeket adjon: „Brahmā az első élőlény az univerzumban, s tőle születik az összes többi félisten és élő teremtmény. Manu az emberiség eredeti atyja, ezért a szanszkrit nyelvben az emberiséget mānuṣyának hívják. Az eltérő testi tulajdonságokkal rendelkező emberi faj benépesítette a különféle bolygórendszereket.”²⁵

Azok az élőlények, akik az emberi létformában nem törekszenek a lelki fejlődésre, s elutasítják a szentírások kinyilatkoztatásait, különféle állati és növényi fajokban születnek meg: „Amennyiben nem fogadjuk el a Védák irányítását, hanem szeszélyesen, saját választásunk szerint cselekszünk, akkor elkerülhetetlenül megbüntetnek bennünket az Úr törvényei, aki a nyolcmillió-négyszázezer létformában a legváltozatosabb testeket kínálja fel nekünk.”²⁶ A számos alacsonyabb létformában való megszületést követően pedig: „Miután […] a megfelelő sorrendben áthaladt az emberi születést megelőző állati élet legalacsonyabb rendű formáin, megtisztul bűneitől, s újra emberi lényként születik meg a Földön.”

Az emberi létforma tehát különleges lehetőséget kínál, mivel innen lehetőség nyílik egy másfajta evolúciós folyamat kezdetére, vagyis az embernek megvan a lehetősége, hogy előrelépjen a lelki életben, a lelki fejlődés útján: „[…] A civilizált emberi lény most egy útkereszteződésben áll, ahonnan további evolúciós fejlődést tehet a lelki életben.”²⁷
A teista védikus tudomány szerint az anyag származik az életből, s nem fordítva. A Bhagavad-gītāban Kṛṣṇa megnevezi a teljes anyag- és energiaállomány forrását is: „Én vagyok az eredete a lelki és az anyagi világnak, minden Belőlem árad. A bölcsek, akik tudva tudják ezt, odaadóan szolgálnak és teljes szívből imádnak Engem.”²⁸

2.2. Illúzió és evolúció

Kimondhatjuk, hogy a tökéletes tudásforrás (śabda), vagyis a kinyilatkoztatott védikus szentírások szerint az evolúciós folyamat éppen fordított irányú, mint ahogyan azt Darwin elképzelte.²⁹ Az élőlény előbb félisteni, majd ezt követően emberi létformában születik meg, majd pedig – amennyiben nem követi az emberi léthez kapcsolódó, s ugyancsak a szentírásokban leírt feladatait – egy primitív létformához tartozó testet ölt magára. A védikus irodalom szerint a legalacsonyabb tudatszintű létforma, a baktérium (indragopa) elérése után a léleknek születhet meg.

Darwin illúziója tehát abban áll, hogy úgy írta le az evolúció folyamatát, mintha az az anyagi testek, a fajok változását jelentené. A védikus állásfoglalás szerint azonban a fajok nem változnak. Csupán a lélek vándorol az egyik fajta testből a másikba. A különböző fajokhoz tartozó testek legfőbb közös tulajdonsága, hogy eredetük egyaránt Isten: „Ó, Kuntī fia! Tudnod kell, hogy az anyagi természetben minden faj születés által jöhet létre, s Én vagyok a magot adó Atya.”³⁰

A védikus irodalom közli, hogy nem minden faj nyilvánul meg egy időben az univerzum egy adott régiójában, s azt is, hogy egyes fajok helyenként és időlegesen megnyilvánulatlanná válnak (ezt a modern tudomány „kihalásnak” nevezi). Az összes fajok száma azonban mindig ugyanannyi. A Viṣṇu-purāṇa pontosan megadja az anyagi világban létező 8 400 000 faj beosztását is: „Kilencszázezer faj él a vízben. Kétmillió mozdulatlan élőlény (sthāvara) van, mint a fák és a többi növény. Rajtuk kívül egymillió-egyszázezer fajta rovar és hüllő, egymillió madárfaj, hárommillió fajta négylábú és négyszázezer emberi faj létezik.”³¹

A fajok, vagyis a különböző megjelenésű anyagi testek, illetve az ezekhez tartozó más-más minőségű érzékszervek annak a következményei, hogy az élőlények vágyai és múltbeli tettei is eltérnek: „A növények, fák, rovarok, vízi állatok, félistenek, vadállatok, madarak és az összes többi élőlény a Legfelsőbb Úr fia vagy szerves része, de mivel mind más és más mentalitással küzdenek, eltérő testeket kaptak. Így aztán a prakṛti, vagyis az anyagi természet fiai lettek, melyet az Istenség Legfelsőbb Személyisége termékenyít meg.„³²

A Śrīmad-Bhāgavatam részletekbe menő leírást közöl az univerzum teremtésének folyamatáról, majd az ezt követő kémiai és biológiai evolúcióról. Pontról pontra megismerhetjük az anyagi világ létrehozásának részleteit, az elemek, a bolygók és a fajok, vagyis az anyagi testtípusok teremtését, majd pedig, e kozmikus evolúcióhoz kapcsolódóan, a lelkek vándorlását a különféle fajokban. A folyamat legalapvetőbb részleteit Kṛṣṇa a Ő is elmondja. Az anyagi világban kétféle energia megnyilvánulásáról beszél, s leszögezi, hogy mindezek forrása Ő maga: „Föld, víz, tűz, levegő, éter, elme, értelem és hamis ego – e nyolc együtt képezi az Én különálló anyagi energiáimat. Ó, erős karú Arjuna, ezeken kívül van egy másik, felsőbbrendű energiám is, az élőlények, akik kihasználják az anyagi, alsóbbrendű természet forrásait. Minden teremtett lénynek ez a két természet a forrása. Tudd meg, hogy Én vagyok az eredete és a feloszlása minden anyaginak és lelkinek ebben a világban.”³³

Fontos tudnunk, hogy e mindentudó és teremtő Legfelsőbb Lény így jellemzi a hosszabb-rövidebb ideig az anyagi világban tartózkodó lelkeket, vagyis Darwint és mindannyiunkat: „Ó, Bharata leszármazottja, ó, ellenség legyőzője! Minden élőlény illúzióba születik, megzavarodva a vágyból és a gyűlöletből eredő kettősségektől.”³⁴ Ez az illúzió pedig olyannyira erős, hogy szinte lehetetlen megszabadulni tőle:”A megtestesült élőlényeket azonban megtéveszti a tudatlanság, amely elfedi igazi tudásukat.”³⁵

De vajon mit tehet, mit tegyen az élőlény, hogyha a születésétől fogva az illúzió rabja, s a tudásszerző érzékszerveit a négyféle tökéletlenség jellemzi? Kṛṣṇa nem azt a folyamatot ajánlja, amit Darwin és hívei követnek. Nem azt a folyamatot javasolja, ami kizárólag az érzékszervek általi adatgyűjtés és a hipotézisgenerálás-kísérletezés útját járja. Azt javasolja, hogy forduljunk Hozzá, illetve az Őt képviselő bölcsekhez: „Ha egy önmegvalósított lélek igazi tudásban részesít, nem esel többé ilyen illúzióba, mert e tudás révén látni fogod, hogy minden élőlény a Legfelsőbb része, vagyis az Enyémek ők.”³⁶

2.3. Lelki evolúció

Összefoglalásképpen két olyan részletet közlök, amelyekben A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda tömören fogalmazza meg az evolúcióról eddig elmondottakat. Kṛṣṇa javaslatát követve egy olyan személy tanácsait és útmutatását kell elfogadnunk, aki megvalósított tudással rendelkezik, vagyis jártas a szó eredeti értelmében vett tudományban. Az alábbi idézetekben az olvasó olyan természettudománnyal találkozik, amely összhangban van a szentírások kijelentéseivel.

„Az egyidejű teremtést megerősíti a Bhagavad-gītā. Az állatoknak, embereknek – ugyanúgy, mint a félisteneknek – minden változata kezdettől fogva létezik. Az élőlény egy bizonyos típusú testet akar, és Kṛṣṇa megadja neki. Mivel bizonyos módon vágyakozik a dolgokra, az anyagban a természet meghatározott tulajdonságaival fog érintkezni. Ez alapján egy bizonyos típusú testet kap. A pszichológiai erők, az elme, a gondolkodás, az érzelmek és az akarat meghatározzák azt a bizonyos típusú helyzetet és testet, amelyet az élőlény megkap. Az evolúció folyamata jelen van, de ez nem a fajok evolúciója. […] Az evolúció az egyéni élőlény lelki evolúciója az élet különféle fajain keresztül. Ha valaki egy hal testébe kerül, lépésről lépésre keresztül kell mennie az evolúciós folyamaton. Ha valaki a lépcső tetején van és valahogyan visszaesik, lépésről lépésre újra fel kell mennie az evolúciós lépcsőn. Természetesen a tudósok úgy el vannak foglalva a rengeteg kutatással, hogy ezt nem tudják megérteni. Ha azt mondod nekik, hogy következő életükben fák lesznek, azt hiszik, ostobaságot beszélsz. Végül is mit tanulhatunk a kutatásokból? Ha ismert minden ok oka, akkor minden, ami megismerhető, tudottá válik, és semmi sem marad megismeretlenül. Ahogyan a Védák mondják: yasmin vijñāte sarvam evam vijñātam bhavati. Ha ismerjük az Abszolút Igazságot, minden más igazság ismertté válik, de ha az Abszolút Igazságot nem ismerjük, akkor tudatlanságban élünk.”³⁷

„A lélekvándorlás tényét a Bhagavad-gītā (2.22) magyarázza el: »Miként az ember leveti elnyűtt ruháit és újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe.« Amikor az öltönyünk már régi, levesszük, s felveszünk egy másik öltönyt. Ehhez hasonlóan a lélek is cseréli a testét, vágyai szerint. Mivel a lélek Isten része, isteni tulajdonságai vannak. Isten a legfelsőbb akarat, a legfelsőbb erő, a legfelsőbb független létező, és mi – mivel szerves részei vagyunk – apró mértékben rendelkezünk ezekkel a tulajdonságokkal. Van akaratunk, vannak gondolataink, érzéseink, vágyaink. A Védák azt mondják, hogy Isten a legfelsőbb élőlény minden élőlény között (cetanas cetanānām), és szintén Ő az, aki ellátja az élőlényeket azzal, amire szükségük van. Mi, élőlények, megszámlálhatatlanok vagyunk; számunknak nincs határa. Isten azonban egy. Ő ugyanúgy élő, ahogyan mi. […]

Darwin teóriája a lélekvándorlás részleges magyarázata. Darwin egyszerűen csak átvette az információt a védikus irodalomból, de nem értette meg a lelket. A különbség az, hogy a lélek a vízi életformából a növényekbe, fákba, rovarokba, madarakba, vadállatokba vándorol, aztán következik az emberi élet, és az emberi életen belül a civilizálatlan életből halad a civilizált felé stb. Az emberi lény civilizált élete képezi a fejlődés tetőpontját. Itt van az útkereszteződés: erről a pontról felemelkedhetünk egy isteni élet szintjére. A választás tőlünk függ. Ezt mutatja meg a Bhagavad-gītā.”³⁸

3. Mit kutassunk?

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy amennyiben az anyagi világ feltételei között mindenképpen illúzióban vagyunk, s az érzékszerveink több szempontból is tökéletlenek, akkor van-e értelme egyáltalán a tudománynak, a tudományos kutatásnak? A válasz természetesen az, hogy igen, sőt, rendkívül nagy jelentősége van.

Az alázattal és őszinte tudásvággyal végzett kutatás következtében az igazságkereső ember válaszokat kap majd. Olyan válaszokat, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy elégedetté tehesse Istent, vagyis arra használja a tudást és tudományt, amire eredetileg való, s így általa elérhesse az emberi élet célját. A Śrīmad-Bhāgavatamban olvasható következő kijelentés egyértelműen meghatározza a tudásszerzés és a tudomány, vagyis a tudás megvalósításának célját: „A művelt körök határozott végkövetkeztetése az, hogy a tudás fejlesztésének – a lemondásnak, a Védák tanulmányozásának, az áldozatoknak, a himnuszok éneklésének és az adományozásnak – az igazi célja az Úr transzcendentális leírásában tetőzik, akiről válogatott költemények írnak.”

Prabhupāda ehhez a vershez a következő magyarázatot fűzi – s egyben ez cikkünk tanulsága is:

„Az emberi értelem a művészet, a tudomány, a filozófia, a fizika, a kémia, a pszichológia, a gazdaság, a politika és egyéb tudományok fejlődése érdekében alakult ki. E tudományok művelésével az emberi társadalom elérheti az élet tökéletességét, s ez a tökéletesség a Legfelsőbb Lény, Viṣṇu megismerésében tetőzik. A śruti ezért arra tanít, hogy azok, akik valóban fejlettek a tudományban, törekedjenek az Úr Viṣṇu szolgálatára. Sajnos azok, akiket a viṣṇu-māyā külső szépsége bűvöl el, nem értik meg, hogy a tökéletesség betetőzése, vagyis az önmegvalósítás Viṣṇutól függ. Viṣṇu-māyā érzéki élvezetet jelent, amely mulandó és gyötrelmes. Azok, akiket a viṣṇu-māyā csapdába ejt, a tudomány fejlődését az érzéki élvezet szolgálatába állítják. Śrī Nārada Muni elmagyarázta, hogy a kozmikus univerzum, minden hozzá tartozó dologgal együtt nem más, mint az Úr kiterjedése különféle energiái révén, mert felfoghatatlan energiáival az Úr indítja el a teremtett megnyilvánulás működését és visszahatásait. Az Ő energiájából jöttek létre, az Ő energiáján nyugszanak, s a megsemmisülés után Benne oldódnak fel. Semmi sem különbözik hát Tőle, ám ezzel egy időben Ő mindig különbözik tőlük.

Ha az ember a tudomány fejlődését az Úr szolgálatába állítja, az egész folyamat abszolúttá válik. Az Istenség Személyiségének transzcendentális neve, híre, dicsősége stb. nem különbözik Tőle magától, ezért minden bölcs és az Úr minden bhaktája azt javasolja, hogy a bölcsességet, a tudományt, a filozófiát, a fizikát, a kémiát, a pszichológiát és a tudomány minden más ágát kizárólag és teljes mértékben az Úr szolgálatába kell állítani, ahogyan például a művészettel, az irodalommal, a költészettel, a festészettel szintén lehet az Urat dicsőíteni. […]

A fejlett szinten álló emberek a tudományon keresztül vágynak az Abszolút Igazság megértésére, s ezért a nagy tudósoknak arra kellene törekedniük, hogy tudományos alapon bebizonyítsák az Úr létezését. Ugyanígy a filozófiai spekulációkkal is az érző és mindenható Legfelsőbb Igazságot kell bemutatni. A tudás minden területét az Úr szolgálatába kell tehát állítani. A Bhagavad-gītā ugyanezt erősíti meg. Minden olyan »tudás«, ami nem áll az Úr szolgálatában, csupán tudatlanság. A fejlett tudás valódi felhasználása az Úr dicsőségének megszilárdítása, s ez a valódi lényeg. Az Úr szolgálatába állított tudományos ismeretek és minden hasonló tevékenység valóban hari-kīrtana, az Úr dicsőítése.”³⁹

---

LÁBJEGYZET

¹ Tasi István: Mi van, ha nincs evolúció? Intelligens tervezés: egy életrevaló elmélet. Kornétás Kiadó, 2007.
² Részletes bemutatást ad a témáról William Deadwyler: A modern történeti tudat c. cikke; Tattva V/1. 2002. június, 123-139. o.
³ Lásd A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: A Bhagavad-gítā úgy, ahogy van. BBT, 2001, 8.17. vers és magyarázat.
⁴ Hogy valamelyes képet kapjunk a purāṇák méretéről, a 18 fő (mahā) purāṇa közel 400 000 négysoros szanszkrit verset tartalmaz, s ehhez járul még további 18 purāṇa. Premamoya dāsa – Śacīsuta dāsa: Tanulmányi kalauz a Śrīmad-Bhāgavatam első és második énekéhez. Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, 2004, 105-106.
⁵ A puránikus időszámítás szerint pontosan Kr.e. 3102. február 18-án, azon a napon, amikor az Úr Kṛṣṇa visszatért örök lakhelyére. Lásd még A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda fenti magyarázatát a Bhagavad-gītā 8.17. verséhez
⁶ Lásd A Bhagavad-gítā úgy, ahogy van, i. m., 16.9.
⁷ „Akik a tudatlanság tetteinek útját járják, a tudatlanság legsötétebb régióiba jutnak. Ám akik a hamis tudomány hívei, még náluk is rosszabb helyzetben vannak.” A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: Śrī Īśopaniṣad. BBT, 2002, 54.
⁸ Lásd A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: Śrīmad-Bhāgavatam, 1. ének. BBT, 1992,1.1.10.
⁹ A következő mondat akkor hangzik el, amikor Kardama Muni, a nagy bölcs üdvözli a Legfelsőbb Urat, Aki azért szállt alá Kapiladéva formájában, hogy elterjessze az elemző tudományt a sāṅkhya filozófia formájában: „Kardama Muni így szólt: Kedves Uram, Te, aki mindig növeled bhaktáid becsületét, most alászálltál otthonomba, hogy betartsd szavad, s elterjeszd a valódi tudás megszerzésének folyamatát.” Śrīmad-Bhāgavatam, i. m., 3.24.30.
¹⁰ „A száraz érvek nem döntőek. Azt a kiváló személyiséget, akinek véleménye nem tér el a többiekétől, nem tekintik nagy bölcsnek. Pusztán a sokféle Véda tanulmányozásával az ember nem juthat el a helyes útra, amelyet járva megérthetné a vallásos elveket. A vallásos elvek megdönthetetlen igazsága a tiszta, önmegvalósítást elért ember szívében rejlik, ezért ahogy a śāstrák is megerősítik, az embernek azt a haladó utat kell elfogadnia, amelyet a mahājanák javasolnak.” A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 17.186. BBT, 2004. Ez a vers a hatalmas védikus eposzban, a Mahābhāratában is szerepel (Vana-parva 313.117).
¹¹ Létezik azonban egy olyan személy, Aki mentes e négy hiányosságtól: „Az Istenség Legfelsőbb Személyisége szavaiban nincsenek jelen a tévedés, az illúzió, a csalás és az érzékek tökéletlensége jelentette anyagi fogyatékosságok.” A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: Caitanya-caritāmṛta, Ādi-līlā 7.107. BBT, 2004
¹² Vö. Tasi István: i. m., 165-176.
¹³ Vö. Tasi István: i. m., 177-190.
¹⁴ Ez a téma bővebb kifejtést érdemelne. Hely hiányában most gondoljunk csak arra, hogy mi lehet egy-egy nagyhatású vegyszer, élelmiszeripari adalék stb. feltalálójának a fejében, s mit tenne, hogyha pontosan előre látná munkájának „eredményét”? És még egy gondolat: számolt-e komolyan valaki azzal, hogy a gyógyszergyárakból kikerülő mérgező anyagtömeg vajon hányféle betegséget és mellékhatást okoz az embereknek és más élőlényeknek?
¹⁵ Ez a Gödel-tétel egy általános megfogalmazása. Gödel első, ún. nemteljességi tétele pontosan így hangzik: „Minden ellentmondásmentes, a természetes számok elméletét tartalmazó, formális-axiomatikus elméletben megfogalmazható olyan mondat, mely se nem bizonyítható, se nem cáfolható.” A tétel így is megfogalmazható: „Minden elég erős, ellentmondásmentes elméletben van olyan mondat, mely eldönthetetlen, miközben igaz.” A további részletekkel és a logikai következményekkel kapcsolatban lásd: Smullyan, Raymond: Gödel nemteljességi tételei. Typotex Kiadó, 1999.
¹⁶ Ezt az álláspontot nevezik materializmusnak, mely az elsődleges szubsztanciának az anyagot, a matériát tartja. Csak látszólag bonyolítja a képet, hogy sok tudós hívő ember, mert a modern természettudomány praxisa anyagelvű előfeltételezésből indul ki, vagyis kötelező kizárnia minden, az érzékszerveinkkel, illetve az azokat kiterjesztő műszereinkkel fel nem fogható tapasztalatot. A materialista tudomány tehát az anyagi világ keretei között kénytelen megtalálni válaszait a végső kérdésekre. Ez az elvárás pedig nem más, mint ábránd, mert mint láttuk, logikai ellentmondáson alapul. Vö. még ehhez a témához: Śivarāma Svāmī: Acintya bhedābheda, ahogy a Bhagavad-gītā tanítja. Tattva, IV/1. 2001. június, 7-15.
¹⁷ Lásd A Bhagavad-gítā úgy, ahogy van, i. m., 4.7.
¹⁸ Jīva Gosvāmī Tattva-sandharba című műve alapján, ahol a kinyilatkoztatott írásokra alapozva a tudás 10 forrásáról találunk ismertetést, s amelyek közül itt Prabhupāda a három legfontosabbat említi. Lásd Śrī Īśopaniṣad, i. m., 9-16. S hogy e filozófiát miért éppen az
Īśopaniṣad. magyarázatához írott bevezetőjében ismerteti?: „Bár az upaniṣad gyűjtemények többféle sorrendet követnek, megegyeznek abban, hogy az Īsa Upaniṣad áll az első helyen. Nem véletlenül, hiszen e költői szépségű mű egyben az upanisad-filozófia esszenciája is.” Tenigl-Takács László: Upanisadok. Ursus, 1998, 387.
¹⁹ Álljon itt két példa Darwin kétségekről árulkodó számos gondolata közül: „Nyíltan bevallom: az a feltevés, hogy a szemet, a maga utánozhatatlan berendezéseivel, amelyek a különböző távolságokra való fókuszálást, az eltérő fénymennyiségek bebocsátását, vagy a szférikus és kromatikus aberrációk kiigazítását szolgálják, a természetes kiválasztás alakította ki, valóban a legnagyobb képtelenségnek látszik.” Darwin, C.: A fajok eredete természetes kiválasztás útján. Typotex Kiadó, 2000, 155. (S miután ezeket leszögezte, csak ezt követően kísérelte meg felállítani a szem evolúciójának – később megcáfolt – hipotézisét.) „Gyakran hideg reszketés futott végig rajtam, és megkérdeztem magamtól, hogy vajon nem egy káprázatnak szenteltem-e az egész életemet?” Lásd The Life and Letters of Charles Darwin. Vol. 2, 1887, 229.
²⁰ Vö. Tasi István, i. m., 215-245.
²¹ „Én mindenki szívében ott lakozom, s Tőlem jön az emlékezet, a tudás és a feledékenység. Én vagyok az, akit a Védákból meg kell ismerni, s Én vagyok a vedānta szerkesztője és a Védák ismerője.” Lásd A Bhagavad-gítā úgy, ahogy van, i. m., 15.15.
²² Dawkins, R: Isteni téveszme. Nyitott könyvműhely, 2007.
²³ Lásd Śrīmad-Bhāgavatam, i. m., 3.29.29.
²⁴ Kṛṣṇa következő kijelentése egyúttal válasz Dawkins provokatív megjegyzésére („[…] mert a tervező is felvet egy még súlyosabb problémát: hogy ő maga hogyan keletkezett”, i. m.,
131), ugyanis Isten, a Tervező, öröktől fogva létezik, s ez még akkor is így van, ha ezt egy illúzióban lévő parányi lélek esetleg nem is fogadja el: „Nem volt olyan idő, amikor Én nem léteztem, és öröktől fogva vagy te és ezek a királyok is; a jövőben sem fog megszűnni életünk.” A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van, i. m., 2.12.
²⁵ Lásd Śrīmad-Bhāgavatam, i. m., 3.6.6.
²⁶ Lásd Śrīmad-Bhāgavatam, i. m., 4.21.27, magyarázat
²⁷ Uo., 4.24.29. magyarázat
²⁸ Lásd A Bhagavad-gítā úgy, ahogy van, i. m., 10.8.
²⁹ Ezért valójában helyesebb az evolúció megnevezés helyett a devolúció használata. Vö. Cremo, Michael A.: Human Devolution. A Vedic Alternative to Darwin’s Theory. Bhaktivedanta Book Publishing, 2003.
³⁰ A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van, i. m., 14.4.
³¹ Lásd Caitanya-caritāmṛta, i. m., Madhya-līlā 19.138, magyarázat
³² Lásd Śrīmad-Bhāgavatam, i. m., 8.3.13.
³³ Lásd A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van, i. m., 7.4-6.
³⁴ Uo, i. m., 7.27.
³⁵ Uo., 5.15.
³⁶ Uo., 4.35.
³⁷ A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: Az önmegvalósítás tudománya. BBT, 2003, 258-259.
³⁸ Uo., 269-270.
³⁹ Śrīmad-Bhāgavatam, i. m., 1.5.22. vers és magyarázat (részletek).