Lapszám: Vaiṣṇava ismeretelmélet – 10 – XI/1 – 2008. szeptember
Szerző: Śacīsuta dāsa (Tóth Zoltán)
Cikk letöltése pdf-ben: Eppur si NON muove?
„Eppur si muove!” – jelentette ki Galilei mély meggyőződéssel, mert a távcsöve által közvetített információk alapján azt a következtetést vonta le, hogy a Föld nem statikus, hanem mozog: forog a saját tengelye körül és a Nap körül. Saját megfigyelésére támaszkodva szembehelyezkedett a több évezredes hagyománnyal, a keresztény tanokkal, s még az életét is feláldozta nézete oltárán, mert szentül meg volt győződve az érzékek által közvetített ismeretek csalhatatlan voltában. Pedig az empíria útján nyert ismereteket sokféleképpen lehet értelmezni. Ezért is merülhet fel bennünk a kérdés: vajon a következtetés (induktív), vagy pedig a kinyilatkoztatás (deduktív) módszere a megbízhatóbb?
1. A kinyilatkoztatott írás mint hiteles forrás – a deduktív módszer
Manapság mindenki által elfogadott tény, hogy a Föld gömbölyű, s már az ókori görögök is képesek voltak hozzávetőlegesen megmérni a Föld kerületét.1 Az viszont már kevésbé ismert, hogy a védikus csillagászok több mint ötezer évvel ezelőtt tisztában voltak ezekkel a tényekkel. A Sūrya-siddhānta ugyanis, jóval a görögök előtt, szintén pontos számadatokkal szolgált e téren.2 S honnan származik ez az ősi írás?
A négy Véda kiegészítő tudományágai (vedāṅga) közé tartozik a csillagászat (jyotiśa), ami további hat részre tagolódik: 1. gaṇitā – matematika; 2. jyotiśa – a bolygók mozgása és helyzetének meghatározása; 3. jātika – születési horoszkóp; 4. sāmudrika – fiziognómia, a bolygók hatása a testi vonásokra; 5. nimitta – a bolygók helyzetének hatása a környezetre; 6. praśna – a bolygók hatása egy bizonyos esemény kimenetelére. Mind a hat tudományterületnek önálló könyvei vannak, amelyek teljes részletességgel tárgyalják azt.
A bolygók mozgásával és az égitestek helyzetének pontos meghatározásával a Sūrya-siddhānta című írás foglalkozik, aminek ötszáz versből álló eredeti szövege mind a mai napig elérhető. Az égitestek helyzetét abból a nézőpontból írja le, ahogyan azt mi most is látjuk. Megadja többek között a Földgolyó és a Naprendszer többi bolygójának fizikai adatait, melyek kisebb eltérésekkel megegyeznek a mai modern csillagászati számításokkal. A Bhāgavata-purāṇa – mely művet többször fogom idézni e cikkemben – és más purāṇák viszont a mi Földgolyónkról közvetlenül nem tesznek említést.3
Mind a Bhāgavata-purāṇa, mind pedig a Sūrya-siddhānta eredeti „tudósa”, szerkesztője – ezen írások utalásai szerint – az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Nyilvánvalóan az tud a legtöbbet e világról, aki létrehozta. A deduktív módszer alapja ily módon abban rejlik, hogy a kinyilatkoztatott szentírásokat fogadja el elsődleges hiteles forrásként, az empirikus módszer pedig csak legfeljebb kiegészítheti azt. A deduktív ismeretszerzés során viszont az ember nem utasítja el teljes mértékben az érzékszervek segítségével nyert ismeretet, csak nem tekinti csalhatatlannak. S ha valami nem egyértelmű az érzékelés terén, akkor mindig a szentírás mondja ki a végső szót, hiszen az érzékeink nem tökéletesek.
Az elkövetkezőkben látni fogjuk, hogy legtöbbször nem az empirikus úton szerzett tudással van a baj, hanem inkább az ebből fakadó következtetésekkel – s főleg azzal, ha arra törekszünk ezáltal, hogy „kitúrjuk” Istent a teremtéséből.
2. A csillagászat empirikus alapokon – az induktív módszer
A régi korokban a Sūrya-siddhānta több részlete a görögökhöz is eljutott, de csak töredékeit ismerték és adták tovább az utókornak. Elődei ismeretére támaszkodva írta meg Ptolemaiosz (kb. i.sz. 75-160) tizenhárom kötetes művét, a Mathematike syntaxist, vagy ismertebb nevén a Megale syntaxist. A görög csillagászati örökséget először az arabok vették át a 10-15. század között oly módon, hogy lefordították Ptolemaiosz művét arabra. Csak a 15. században került vissza Európába Ptolemaiosz arabról latinra lefordított műve immáron Almagest címen, s ebben a formájában terjedt el.4
A lengyel származású Nikolaus Kopernikusz (1473-1543) volt az újkori csillagászat reformátora. Már ifjúsága idején elkezdett csillagászattal foglalkozni. Felismerte a ptolemaioszi rendszer fogyatékosságait, és ennek javítása érdekében dolgozta ki heliocentrikus modelljét.5 Kopernikusz nem elsődlegesen mérések és megfigyelések alapján jutott új felfogásához, hanem inkább elméleti elképzelések révén.
Sajnos a kopernikuszi tanítások alapján nem tudtak pontos előrejelzéseket készíteni a bolygómozgásokra vonatkozóan. Ezért a német Johannes Kepler (1571-1630) továbbfejlesztette a kopernikuszi modellt, és két tételben fogalmazta meg a bolygómozgásról alkotott felfogásait: az elliptikus pályák tétele és a felületi sebesség tétele.
Az olasz Galileo Galilei (1564-1642) a kopernikuszi tanítás szószólója volt. Galilei alapozta meg azt a fajta gondolkodást, hogy a tudományt megfigyelésekre és az azokból levont következtetésekre kell építeni. Neki tulajdonítják a következő mondást: „Mindent mérj meg, ami pedig nem mérhető, azt tedd mérhetővé!”6 Ez volt módszerének elve. S ahogy a 17. században elterjedt a távcső, egyre inkább megerősödött az a nézet, hogy a tudást elsősorban a megfigyelésekre kell alapozni. Ily módon szilárdult meg a materialista alapokon folyó kutatás.
Sir Isaac Newton (1643-1727) matematikai alapot teremtett az égitestek mozgásának magyarázatára. Emellett ismeretterjesztő könyveket is írt, s így lassan Európa-szerte elterjedtek az új nézetek.
Newton után egészen napjainkig tovább erősödött az addig kialakult szemlélet. Mint látjuk, a csillagászat Ptolemaiosz művében gyökerezik, a csillagászok pedig az idők során gyakorlatilag ennek a műnek a hiányos ismereteit igyekezték módosítani annak érdekében, hogy a végeredmény minél jobban összeegyeztethető legyen a megfigyelésekkel. Más szóval: a mai csillagászat egy hiányos ismereteken alapuló mű ismeretanyagának sokszorosan módosított változata. Sajnálatos módon a csillagászat nem a Sūrya-siddhāntában gyökerezik, ami ősisége ellenére mind a mai napig tökéletes pontossággal írja le a bolygók mozgását és helyzetét.
E rövid tudománytörténeti áttekintésből megtudtuk, hogy a heliocentrikus modell és a hozzá kapcsolódó induktív módszertani tudomány kb. ötszáz éves múltra tekint vissza. Elveteti a deduktív forrásból származó ismereteket, mert azok nem adtak kellő magyarázatot a látottakra – már amennyit a szemünk és a műszereink képesek látni. Viszont – ahogy azt már korábban felvetettem – az empirikus ismereteket többféleképpen is lehet értelmezni.
S ami pedig még ennél is érdekesebb: nem minden nap, ami fénylik.
3. Az egyetlen csillag: a nap
Amikor éjszaka feltekintünk az égboltra, nagyon sok fényes égitestet pillantunk meg. A csillagászok úgy tartják, hogy azok mind a naphoz hasonlatos, önragyogó csillagok; van, amelyik erősebb fényű és nagyobb méretű a mi napunknál, s van, amelyik kisebb. Beszélnek a csillagok életszakaszairól is – szupernóva, sugárzó csillag, vörös óriás, fehér törpe, neutroncsillag stb. -, a védikus irodalom azonban nem tesz ezekről említést. Śrīla Prabhupāda szerint:
„A Bhagavad-gītāban (10.21) Kṛṣṇa azt mondja: nakṣatrāṇām ahaṁ śaśī. »A csillagok közül a Hold vagyok.« Ez arra utal, hogy a Hold hasonló a többi csillaghoz. A védikus írásokból megtudhatjuk, hogy ebben az univerzumban egy nap van, ami mozog. A védikus irodalom nem támasztja alá azt a nyugati elméletet, ami szerint az égen valamennyi égitest egy-egy nap. Azt sem feltételezhetjük, hogy ezek az égitestek más univerzumok napjai, hiszen minden univerzumot az anyagi elemek különféle rétegei fednek be, és ezért annak ellenére, hogy az univerzumok egy halmazban csoportosulnak, az egyik univerzumból nem láthatjuk a másikat. Mindaz, amit látunk, ebben az egy univerzumban létezik. Minden univerzumban van egy Úr Brahmā, és más bolygókon is élnek félistenek, de nap csak egyetlenegy van.”7
Śrīla Prabhupāda az ‘univerzum’ szót gyakorlatilag a ‘világegyetem’ kifejezéssel azonos értelemben használja, ami az anyagi világ általunk megismerhető részére utal. Az elkövetkezőkben az ‘univerzum’ szót ebben az értelemben fogom használni annak érdekében, hogy az idézetekkel összhangban tudjak fogalmazni.
A Bhāgavatam utal arra, hogy több olyan égitest is létezik az univerzumban, amiket csillagoknak nevezhetünk, mert hőt és fényt bocsátanak ki. A Nap viszont különleges helyzetet foglal el közöttük:
„E világűr [antarikṣa] középső régiójában található a ragyogó Nap, valamennyi hőt kibocsátó bolygó királya, köztük a Holdé is. Sugárzásával felmelegíti az univerzumot és fenntartja annak rendjét. Fényt is ad, hogy segítsen az élőlényeknek a látásban.”8
Tehát a Nap nélkül nem lenne hő és fény ebben az univerzumban.
A deduktív módszer szemlélete alapján az a modern teória sem állja meg a helyét a védikus írásokkal összevetve, hogy a többi csillag nagyon messze van, és ezért nem tapasztaljuk az általuk kibocsátott meleget, illetve ezért nem adnak elég fényt éjszaka. A Bhāgavatam szerint az univerzum átmérője 500 000 000 yojana (6 400 000 000 km), és szó sincs fényévekre lévő objektumokról vagy galaxisokról.9
Danavir Goswami így ír ezzel kapcsolatban:
„A Sūrya-siddhānta egy másik fordításában, melyet Phanindralal Gangooly készített, van egy térkép az égboltról és a csillagokról, amely az égbolt arab, kínai és hindu felfogását ábrázolja, mindegyiket egy térképre vetítve az arab, kínai és hindu nevekkel. Figyelemreméltó, ahogy a térképész bemutatja ezzel azt, hogy a különböző kultúrák ugyanazokat a bolygókat, csillagokat és csillagképeket írják le, csak más neveket használnak. Az Androméda nevű területen olyan védikus csillagokat találunk, mint az Aśvinī, a Revatī és a Bharaṇī, mind a mi univerzumunkon belül, galaxisok nélkül. Érdekes módon az 1860-ban nyomtatott térképen az Oriont és az Andromédát – melyeket manapság tőlünk több száz fényévnyi távolságra lévő galaxisoknak tekintenek – korábban minden csillagász a közeli égbolt részeként fogadta el.”10
A többi csillag inkább csak a nap fényét tükrözi vissza:
„A modern tudósok és csillagászok azon igyekeznek, hogy elmagyarázzák a kozmosz felépítését és a hatalmas világűrt, és némelyikük azt hiszi, hogy a ragyogó csillagok mind napok. A Bhagavad-gītāból azonban megtudhatjuk, hogy ezek a csillagok (nakṣatrák) olyanok, mint a Hold, mert a nap fényét tükrözik vissza. Egyik sem független égitest.”11
Tehát ha nem beszélünk óriási nagy távolságokról, ezer fényévekről és kiloparszekekről, akkor elég egyetlen nap is az univerzumunkban.
4. A nap mozgása(i)
Közismert „tény”, hogy a nappalok és az éjszakák váltakozását a Föld tengely körüli forgása okozza. A Bhāgavata-purāṇa huszonegyedik fejezetének elején viszont meglepő információra bukkanunk: a nap mozgása felel a nappalok és az éjszakák váltakozásáért!
Először nézzük meg az egy év időtartamú mozgás leírását: „Miközben észak felé, dél felé vagy az Egyenlítőn keresztül halad az Istenség Legfelsőbb Személyisége utasításának megfelelően, lassan, gyorsan vagy közepes sebességgel mozog. Aszerint, hogy hogyan kel fel, nyugszik le vagy halad keresztül az Egyenlítőn – és közben hogyan kerül kapcsolatba a különféle állatövi jegyekkel, amelyek közül a Makara [a Bak] a legfőbb -, a nappalok és az éjszakák rövidek, hosszúak vagy egyenlőek egymással.”12
E szövegben az Egyenlítő az ekliptikát jelöli. A nap az éves járása során más és más állatövi jegyben tölt egy-egy hónapot, s így egy év alatt végigjárja mind a tizenkét zodiákus jegyet.
„Amikor a nap a Meṣán [a Koson] és a Tulān [a Mérlegen] halad keresztül, a nappalok és az éjszakák hossza egyenlő. Amikor azon az öt állat-övi jegyen halad át, melyek közül a Vṛṣabha [a Bika] az első, a nappalok hosszabbodnak [a Rákig], majd egyre rövidebbek lesznek, minden hónapban egy félórával csökkenve, amíg a nappalok és az éjszakák hossza újra egyenlővé nem válik [a Mérlegben]. Amikor a Nap a Vṛścikával [a Skorpióval] kezdődő öt állatövi jegyen halad keresztül, a nappalok hossza csökken [a Bakig], majd hónapról hónapra nő, mindaddig, amíg a nappalok és az éjszakák egyenlővé nem válnak [a Kosban]. Amíg a Nap dél felé halad, addig a nappalok hossza nő, amíg pedig észak felé halad, az éjszakák lesznek hosszabbak. […] A Mānasottara-hegyen a Sumeru-hegytől keletre van a Devadhānī nevű hely, Indra király birodalma. Délen Saṁyamanī fekszik, Yamarāja birtoka, nyugaton Nimlocanī, ami Varuṇáé, északon pedig Vibhāvarī, ami a holdistené. E helyeken a napkelte, a dél, a napnyugta és az éjfél más-más időpontban következik be, arra késztetve az élőlényeket, hogy végezzék kötelességüket, vagy épp hagyják abba a munkát.”13
Az alábbi ábrában összefoglaltam az előbb idézett vers lényegét:
„A nap Devadhānītól, Indra lakhelyétől Saṁyamanīig, Yamarāja lakhelyéig haladva 23 775 000 yojanát [190 200 000 mérföldet] tesz meg tizenöt ghaṭikā [hat óra] alatt. Yamarāja lakhelyéről a Nap Nimlocanība, Varuṇa lakhelyére megy, onnan pedig Vibhāvarība, a holdisten lakhelyére, ahonnan újra Indra lakhelyére érkezik. Hasonlóan a Hold és a többi csillag és bolygó is láthatóvá válik a mennyei szférában, majd újra lenyugszik és láthatatlan lesz.”14
„A Sumeru-hegyen élőknek mindig nagyon melegük van, mintha mindig dél lenne, mert a Nap mindig a fejük felett süt. Noha a Nap az óramutató járásával ellentétes irányban halad, a csillagképek felé és a Sumeru-heggyel a bal oldalán, az óramutató járásával megegyezően is halad, és úgy tűnik, hogy a hegy a jobb oldalán van, mert a dakṣiṇāvarta szél hat rá.”19
A Bhāgavata-purāṇát Śukadeva Gosvāmī, egy híres bölcs meséli el Parīkṣit Mahārājának, aki kora egyik legintelligensebb királya volt. E fenti kijelentésen viszont még ő is annyira meglepődik, hogy a párbeszédük következő fejezetének elején ismét visszatér erre a témára:
„Parīkṣit király így kérdezte Śukadeva Gosvāmīt: Kedves uram! Már megerősítetted azt az igazságot, hogy a rendkívül hatalmas napisten úgy járja körül Dhruvalokát, hogy a Dhruvaloka és a Sumeru-hegy egyaránt a jobb oldalán van. Ugyanakkor a napisten a különféle állatövek felé néz, és a Sumeru és a Dhruvaloka a bal oldalán található. Hogyan tudjuk ésszerűen elfogadni, hogy a napisten úgy halad, hogy a Sumeru és a Dhruvaloka egyszerre a bal és a jobb oldalán is van?”20
Śukadeva Gosvāmī egy szemléletes példán keresztül válaszol:
„Śrī Śukadeva Gosvāmī érthető választ adott: Amikor egy fazekas korongja forog, s a nagy korongon apró hangyák mozdulnak a koronggal együtt, láthatjuk, hogy a mozgásuk különbözik a korong mozgásától, mert néha az egyik, néha a másik részén vannak a keréknek. Ehhez hasonlóan a zodiákusok és a csillagképek a Sumeruval és Dhruvalokával a jobb oldalukon az idő kerekével haladnak, a hangyához hasonlítható Nap és a többi bolygó pedig velük mozog. A Napot és a bolygókat azonban különféle időkben, különféle állatövekben és csillagképekben láthatjuk. Ez azt jelzi, hogy mozgásuk eltér az állatövek mozgásától és magától az idő kerekének mozgásától.”21
A fazekas korongjának pörgése képviseli a napi mozgást. Minden égitest – a Nap, a Hold, a megannyi zodiákus jegy stb. – az óramutató járásával megegyezően huszonnégy óra alatt megkerüli Dhruvalokát. Ekkor a Sumeru-hegy – a második haladási irányuknak megfelelően – a jobb oldalukon van.
A hangyák – vagyis a bolygók – visszafelé, az óramutató járásával ellentétes irányba haladnak a fazekas korongján. Ekkor viszont a Sumeru a bal oldalukon helyezkedik el.
Minden hangya eltérő sebességgel és pályán menetel. A Napot jelképező hangya számára például egy teljes évig tart, míg a saját körpályája mentén végigaraszol a fazekas korongján. A Holdat jelképező hangyának viszont csak egy hónapra van szüksége ahhoz, hogy visszaérjen oda, ahonnan elindult, mert kisebb sugarú a körpályája, és gyorsabban szedi a lábait. Eközben mindketten „iszonyatos sebességgel”, vagyis huszonnégy óra alatt megtesznek egy teljes kört a fazekas korongjával együtt – hátrafelé.
Śrīla Prabhupāda egy másik találó példát alkalmaz e kétféle mozgás szemléltetésére egyik tanítványának írt levelében:
„A Śrīmad-Bhāgavatamból megtudjuk, hogy az univerzum [Śiśumāra-cakra] olyan, mint egy gyökereivel felfelé álló fa. A sarkcsillag, amely a csillagkép része, a tengely. Az univerzum [Śiśumāra-cakra] a sarkcsillag körül kering. Ez egy mozgás. A második mozgás az, amikor a Nap az univerzum [Śiśumāra-cakra] körül kering, vagyis mintha a fa körül menne. Ez a második mozgás. A Nap helyzete nem rögzített.”22
Tehát a fejjel lefelé lógó hatalmas fa az égitestek miriádjainak szimbolikus makettje. A tövénél (fent) van a Sarkcsillag23 (Dhruvaloka), az oldalra kinyúló ágaihoz pedig hozzá vannak rögzítve a Nap, a Hold és a többi égitest. Nem hagyhatják el a helyüket. Ez a fa az óramutató járásával megegyező irányban minden huszonnégy órában tesz egy teljes fordulatot. E napi mozgást érhetjük tetten, amikor az Északi-sarkon felnézünk az égboltra, s látjuk, hogy minden égitest körbefordul a Sarkcsillag körül. Ezt a jelenséget természetesen a Föld tengely körüli forgásával szokás magyarázni. Ha viszont félretesszük ezt a párszáz éves világképet, és kizárólag a deduktív módszert tartjuk szem előtt – szó szerint értelmezve a szentírást -, akkor a relatív mozgásokra hivatkozva kijelenthetjük, hogy a Föld áll, és az égitestek tesznek egy teljes fordulatot huszonnégy óra alatt egy univerzális, a Sarkcsillaghoz (vagyis pontosabban a Dhruvalokához) rögzített képzeletbeli tengely körül, mely tengelyhez a Föld meglehetősen közel helyezkedik el. Ez a szimbolikus fa napi mozgásának egyik közvetlen következménye.
A fa ágaihoz rögzített égitestek ugyanekkor a pontosan kiszabott pályájukon haladva, előre meghatározott sebességgel – ami lehet állandó és változó – haladnak az óramutató járásával ellentétes irányba. Ez utóbbi, egyedi mozgás az ő saját „éves” mozgásuk, ami szintén szépen nyomon követhető távcsövekkel.
Śrīla Prabhupāda egy beszélgetés során a csillár példáját is használja szemléltetésként. Az égitestek úgy vannak „felfüggesztve”, mint egy csillár, amely Dhruvalokáról csüng alá.24 A Matsya-purāṇa pedig ezt írja e „csillár” mozgásáról: „Az égitestek a pravāhának nevezett láthatatlan szélkötelekkel vannak hozzárögzítve a Sarkcsillaghoz (Dhruvaloka). A Sarkcsillag forgó mozgása okozza az égitestek orbitális mozgását.”25
Dhanavir Goswami így foglalja össze ezt a témát a könyvében:
„A Bhāgavatam leírása teljesen különbözik attól, amit jelenleg a tudomány elfogad, mégis helyes, bár számunkra nehéz ennek a mélyére hatolni. A nyugati gondolkodásmód elfogulttá tesz bennünket. Nemrégiben egy bhakta, aki tudósokkal beszélt, ismertette a védikus elképzelést, mely szerint a Föld mozdulatlan, és a Nap mozdul el hozzá képest, nem pedig a Föld a Nap körül. Több fizikus, köztük egy relativitás-szakértő, Jonathan Scott, egyetértett azzal, hogy ezt az elképzelést már mások is felvetették. Azt mondta, hogy a forgó Föld vagy forgó univerzum relatív hatása ugyanaz, és a megfigyelési adatok segítségével nem lehet különbséget tenni köztük. Scott elismerte, hogy mivel a relatív mozgások ugyanazok, akár a Föld is lehet mozdulatlan, és az univerzum foroghat körülötte, ahogyan a védikus írások leírják. Az egész univerzum (Śiśumāra-cakra) minden huszonnégy órában háromszázhatvan fokkal elfordul, ami a Nap, a Hold, a bolygók, a csillagok stb. felkelését és lenyugvását eredményezi. Ugyanakkor a Nap a Föld körül mozog, és egy fordulata egy teljes évig tart. Egyáltalában nem a Föld mozog.”26
Az eddig elhangzottak elég meredeknek tűnhetnek a 21. században élő modern ember általánosságban elfogadott világképéhez képest. Mielőtt azonban elhamarkodott ítéletet alkotnánk róla, hallgassuk meg egy fizikus véleményét.
5. Mi a helyzet a relatív mozgással?
Ernst Mach fizikus feltevése szerint, ha veszünk két közel egyenlő tömegű objektumot, és elnevezzük azokat A-nak és B-nek, akkor a fizika szempontjából mindegy, hogy A kering B körül, vagy fordítva. Ha valaki az A objektumon áll, akkor úgy látja, hogy B kering A körül, ha viszont átmászik a B-re, akkor pont az ellenkezőjét fogja tapasztalni. Mach ezután továbbgondolta a példáját:
„Felvetette, hogy egy tárgyban létrejöhet centrifugális erő akkor is, ha hozzá képest egy sokkal nagyobb méretű tárgy forog. Így Mach fenntartja, hogy ha A forog az univerzum [Śiśumāra-cakra] többi részéhez képest, akkor azt is lehetne mondani, hogy az univerzum [Śiśumāra-cakra] forog A-hoz képest, s ezáltal centrifugális erőt hoz létre A-ban. Mach érveléséből tehát az következik, hogy nincs semmi fizikai alapja annak, hogy elvessük azt a kijelentést, miszerint »A mozdulatlanul áll, az univerzum [Śiśumāra-cakra] pedig körülötte forog«.”27
Az a személy tehát, aki az A objektumon áll, pusztán a megfigyelések alapján nem tudja valójában megállapítani, hogy melyik mozgás az igazi, vagyis: bármelyik igaz lehet. Nincs tehát semmi okunk arra, hogy elvessük a Bhāgavatam kozmológiai leírását pusztán a csillagászati megfigyelésekre alapozott konvencionális interpretációkhoz való ragaszkodásunk miatt.
Arra is hivatkozhat valaki, hogy a Foucault-inga28 közvetlenül bizonyítja a Föld saját tengelye körüli forgását, valamint azt, hogy az uralkodó szelekre hatással vannak a Coriolis-erők.29 Erre viszont Mach alapján azt mondhatjuk, hogy a Foucaultinga mozgására ugyanúgy hatással van a hatalmas univerzum Föld körüli forgása, és ugyanúgy megmagyarázza azt, mint a Föld esetleges tengely körüli forgása.30
Kísérleti megfigyelésekkel nem lehet határozottan eldönteni tehát, hogy mi forog mi körül. Ezért Mach és a védikus írások alapján kijelentjük, hogy a Śiśumāra-cakra égitesteinek napi keringése váltja ki azokat a hatásokat, amelyeket a Foucault-inga és a Coriolis-erők esetében figyelnek meg.
6. Konklúzió
Nem vitatom, hogy az eddig elhangzottak heves tudományos vitákra adhatnak okot. Hozzá kell tennem viszont, hogy ez csupán egyik lehetséges verziója a deduktív forrásból alászálló információk értelmezésének az érzékelés útján szerzett ismeretek tükrében. Más, ehhez hasonló interpretációknak is van létjogosultsága – a deduktív módszer által meghatározott bizonyítási folyamat keretein belül.
Tény, hogy nem tértem ki minden ezzel kapcsolatos fizikai jelenség magyarázatára, de ennek a rövid cikknek nem is ez volt a célja. Inkább arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a megfigyeléseken alapuló, tudományosnak titulált következtetések, melyek ellentmondanak a śāstrának, vagyis a szentírásoknak, nem tekinthetők csalhatatlannak, s így ennek megfelelően kell bánni velük. Śukadeva Gosvāmī az ötödik ének huszadik fejezetében mondja el, hogy ő kitől kapta a tudását:
„A hibáktól, illúziótól és csaló hajlamtól mentes bölcs tudósok így írták le a bolygórendszereket és azok sajátos jellemzőit, helyzetét és méretét.”31
LÁBJEGYZET
1 Eratoszthenész (i. e. 276 – i. e. 195) eredménye volt az ókori görögök közt a legpontosabb a Föld kerületére vonatkozóan: 252 000 stádium, azaz 39 690 km. (Lásd: Herrmann, 1992, 13.)
2 A Sūrya-siddhānta (1.51) szerint a Föld átmérője 1 600 yojana. A yojana mértékegység a különböző Śāstrákban más és más értéket képvisel, általában 5-8,5 mérföld között mozog. (Lásd: Thompson, 1991, 173). Ez az eltérés arra vezethető vissza, hogy a purāṇákban más yojanát használtak, mint a jyotiśa- śāstrákban. A Sūrya-siddhāntában használt yojanát öt mérfölddel kell átszámolni. Az 1 600 yojana tehát 8 000 mérföld, azaz 12 800 km. Ebből a kerület: 40 212 km. (A mai modern eredmények az Egyenlítőnél: átmérő = 12 756 km; kerület = 40 075 km.)
3 „Én mégis megpróbálom elmagyarázni neked a főbb területeket – például a Bhū-golakát [a Bhūlokát] – neveikkel, formáikkal, méreteikkel és különféle jellemzőikkel együtt” (Bhāg. 5.16.4, részlet, 460).
4 Lásd: Herrmann, 1992, 15.
5 Ptolemaiosz világképe geocentrikus volt, mely szerint a Föld van középen, és minden bolygó a Föld körül kering. Ezzel szemben a heliocentrikus világképben a Napot helyezik a középpontba, és minden más bolygó – a Holdat kivéve, amely továbbra is a Föld körül kering – a Nap körül futja be égi pályáját.
6 Továbbá a következő mondást is, amely valamelyest megvilágítja a Szentíráshoz fűződő viszonyát: „A Biblia azt mondja el nekünk, hogyan juthatunk a mennybe, nem azt, hogy hogyan működik a menny” (http://hu.wikiquote.org/wiki/Galileo_Galilei).
7 Bhāg. 5.21.11, magyarázat, 651.
8 Bhāg. 5.21.3, részlet, 645. (Kiemelés tőlem.)
9 Fényév a távolság csillagászatban használatos mértékegysége: egy fényév az a távolság, amelyet a fény légüres térben egy év alatt megtesz; hossza: kb. 9,5 billió km.
10 Danavir, 2003, 68.
11 Bhāg. 5.16.4, magyarázat, 460.
12 Bhāg. 5.21.3, részlet, 645-646.
13 Bhāg. 5.21.4-7, 647-648.
Az ábrán a Nap déli és északi irányba történő haladását a szavankénti fordítás alapján értelmeztem, amely konkrétabb, és ugyanitt található: yāvat – amíg; dakṣiṇa-ayanam – a Nap a déli oldalon halad; ahāni – a nappalok; vardhante – hosszabbak lesznek; yāvat – amíg; udagayanam – a Nap az északi oldalon halad; rātrayaḥ – az éjszakák.”
A versben említett Mānasottara-hegy és Sumeru-hegy a Bhū-maṇḍalának nevezett korong alakú, számunkra nem látható égitesten helyezkedik el. A Sumeru-hegy középen magasodik, melyen keresztülhalad az univerzum tengelye, a Mānasottara-hegy pedig egy gyűrű alakú hegylánc sok-sok millió kilométer távolságban ettől a tengelytől. Ez a két hegy ugyancsak láthatatlan a távcsövek számára, mivel nem rendelkeznek durvafizikai formával. Mindezekről részletesen ír a Bhāgavata-purāṇa.
14 Bhāg. 5.21.10-11, 650.
15 Az őszi napéjegyenlőség időpontja: szeptember 22. (vagy 23.).
16 A téli napforduló (a leghosszabb éjszaka) időpontja: december 22.
17 A nyári napforduló (a leghosszabb nappal) időpontja: június 21.
18 A tavaszi napéjegyenlőség időpontja: március 21. (vagy 20.).
19 Bhāg. 5.21.8, 649.
20 Bhāg. 5.22.1, 658.
21 Bhāg. 5.22.2, 659-660.
22 Śrīla Prabhupāda levele Svarūpa Dāmodarának, kelt: 1975. november 21., Bombay. Idézi: Danavir, 2003, 100-101.
23 Dhruvaloka „Sarkcsillag”-ként való említése szigorúan véve ugyancsak szimbolikus, és csak a könnyebb szövegértés kedvéért használom. Valójában Dhruvaloka nem azonos azzal az égitesttel, amit Sarkcsillagként szoktak említeni.
24 Szobai megbeszélés a GBC tagjaival, 1977. március 2-3., Māyāpur; Vedabase (CD-ROM). Az idézetben található egyik „univerzum” szó mögött a Śiśumāra-cakra szanszkrit kifejezés szerepel zárójelben. Ez sok-sok égitest együttes alakzatának elnevezése, melyre sokszor univerzumként utalnak. Szigorúan véve viszont nem ekvivalens e két fogalom, s ebben a szövegkörnyezetben a szanszkrit pontosabb – csak kevéssé ismert.
25 Vedic Cosmos (DVD-ROM).
26 Danavir, 2003, 98-99.
27 Danavir, 2003, 122-123.
28 Ezt a kísérletet Jean Bernard Léon Foucault (1819-1868) végezte el 1851-ben. A párizsi Panthéonban felfüggesztettek egy ingát, mely órákon át tudott lengeni. A Föld szinte bármely pontján (az egyenlítő kivételével) fellógatott ingán megfigyelhető, ahogy a lengés síkja lassan elfordul. A sarkokon a lengési sík egy nap alatt teljesen körbefordul (úgy tartják, hogy a Föld fordul el az inga alatt). Más szélességeken a sík forgási sebessége arányos a szélességi fok szinuszával, tehát például 45°-on minden 1,41 napban, 30°-on kétnaponta fordul teljesen körbe.
29 Centrifugális erők.
30 Lásd: Thompson, 1991, 123.
31 Bhāg. 5.20.38, részlet, 635. Tehát azok a bölcs tudósok adták át neki ezeket az információkat, akik mentesek a hibáktól, az illúziótól és a csalástól – vagyis a feltételekhez kötött lét fogyatékosságaitól. Azok a csillagászok, akik a távcsöveikkel fürkészik az eget, nem mondhatják el magukról ugyanezt. Ezért annak, aki tökéletes tudáshoz szeretne jutni, olyanhoz, ami nem változik meg az idők során az éppen uralkodó tudományos nézeteknek megfelelően, a Śukadeva Gosvāmīhoz hasonló bölcs tudósokhoz kell fordulnia.
FELHASZNÁLT IRODALOM
- Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam. 1-2. és 3/2-10/1. ének, BBT International, 1992-1995.
- Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam. 3/1. ének, BBT International, 2004 (második kiadás).
- Danavir Goswami: Vedic Cosmology. Rupanuga Vedic College, Kansas City, 2003.
- Danavir Goswami: Vedic Cosmos. DVD-ROM, Rupanuga Vedic College, Kansas City, 2007.
- Hermann, Joachim: SH Atlasz – Csillagászat. Springer Hungarica, Budapest, 1992.
- Thompson, Richard L.: Vedic Cosmography and Astronomy. BBT International, 1991.
- Vedabase. CD-ROM, The Bhaktivedanta Archives, 2003.