Lapszám: Szegénység és gazdagság a világvallásokban – 22 – XXI/1 – 2018. november
Szerző: Śyāmasundara Dāsa (Bakaja Zoltán)
Cikk letöltése pdf-ben: Szórendi kérdések egy Bhagavad-gītā-fordításban
„Az igényes fogalmazó nagy gondot fordít a helyes szórendre, s bizony nemegyszer hosszú percekig töpreng, hogy melyiket válassza a kínálkozó változatok közül.”1
Bevezetés
Mivel témavezetői és opponensi munkám során sokszor kellett bírálnom a hallgatók szövegeinek szórendjét, elhatároztam, hogy írok egy olyan tanulmányt, amely a korábbi diákok dolgozataiban talált hibákat elemezve készíti fel főiskolánk új tanulóit a szakdolgozatuk megírására, és segít nekik a szórendi hibák elkerülésében. El is kértem kolléganőmtől egy teljes évfolyam szemináriumi dolgozatait, de a rossz szórendű mondatokban annyi más természetű hiba is előfordult, hogy nagyon nehéz lett volna belőlük olyan tanulmányt írni, amely kizárólag a szórendre összpontosít. Szótévesztés, szószaporítás, rossz szókapcsolatok, a vonatkozó névmások helytelen használata… – kijavításuk sokszor önmagában is megváltoztatta volna a szórendet, ezért ezzel az anyaggal nem tudtam volna szemléltetni, amit akartam. Ekkor jutott eszembe, hogy egy fordítást használjak, hiszen az idegen szöveg magyarra való átültetése közben még a gyakorlott fordítókkal is megesik, hogy munkájuk eredményén nyomot hagy a forrásmű szövegének struktúrája. Sőt! Egy igényes és gyakorlott fordító lektorának változtatási javaslatai legtöbbször épp a szórendre irányulnak, ami azt mutatja, hogy a legnehezebb feladatot a szórend helyes megválasztása állítja a magyarul fogalmazók elé.
Nem kellett sokáig gondolkoznom azon, mit válasszak, tálcán kínálta magát a Bhagavad-gītā Bakos Attila és Judit által készített, tavaly megjelent új fordítása,2 amelynek a címnegyedében nem szerepel nyelvi lektor neve. A lektor hiánya garantálta a tanulmány megírásához elegendő szórendi hibát, és mi lehetett volna megfelelőbb példatár a vaiṣṇava teológia és jógamester szakos hallgatók számára, mint a Bhagavad-gītā? Később a lektor és a korrektor hiányának az árnyoldalai is megmutatkoztak. A lefordított szövegben található sok helyesírási hibát az idézés során nem jelzem a hagyományos „(sic!)” jelöléssel, mert egy-egy versszakon belül néha több is előfordul belőlük, és a sok zárójel csak megnehezítené az olvasást. A megfogalmazás sutaságaival sem akartam foglalkozni, csak a legzavaróbb helyeken cseréltem ki a lefordított szöveg lexikai elemeit. Pusztán az első fejezetet vizsgáltam meg. Ez 46 versszakból áll, ennél hosszabb szöveg elemzése túlságosan megnövelte volna írásom terjedelmét.
Ahhoz, hogy helyes vagy helytelen szórendről beszélhessek, tisztáznom kell, mit értek nyelvhelyességen. Jánk István egy nyelvhelyességgel foglalkozó cikkében3 a fogalom két megközelítési módját ismerteti. Szerinte ezek egyike értékítéleten, másika pedig azon alapul, hogy „a nyelvhelyességet az adott szituációnak megfelelő nyelvhasználatként fogjuk fel”. Bár nem értek mindenben egyet a Jánk cikkében kifejtett véleménnyel, nincs kifogásom az ellen, hogy a vizsgált szöveg szórendjének helyességéről a kontextusnak való megfelelés fényében alkossak ítéletet, illetve javaslataimat is ennek megfelelően fogalmazzam meg. Itt meg kell jegyeznem, annak eldöntése, hogy az adott szituációban mi a legmegfelelőbb, szintén értékítélet, s nem könnyű ilyen ítéletet hozni, hiszen nemcsak grammatikai vagy stilisztikai, de még hermeneutikai megfontolásokat is figyelembe kell vennünk.
1. A megszólítás helye a mondatban
Először egy olyan jelenséget szeretnék megvizsgálni, amely általánosságban talán nem nevezhető szórendi hibának, ám az itt bemutatott példákban én mégsem tartom szerencsésnek a fordítók választását. A vizsgált fejezetben több olyan versszak is található,4 amelyben a megszólítás valahol a mondat közepén, esetleg a végén áll. A megszólítást majdnem mindig a versszakok elejére hoznám, ám nem mindig ugyanazzal az indokkal.
Mielőtt hozzálátnék az egyes példák elemzéséhez, szeretném kifejteni, hogy a változtatási javaslataimban miért hagytam el a nevek előtt szereplő ’ó’-t. Némely fordítás a szanszkrit szöveg vokatívuszát próbálja (angol fordítások mintájára) a nevek elé tett ’ó’–val visszaadni. Mivel az ’ó’ a magyarban nem szükségszerű tartozéka a megszólításnak, indulatszóként viszont olyan érzelmi töltést hordoz, amely az adott megszólításban nincs feltétlenül jelen, s a Bhagavad-gītā tanítása közben azt tapasztaltam, hogy a hallgatók érzelemnyilvánításnak vagy egyfajta pátosz kifejeződésének vélik, ezért nem javaslom az alkalmazását.
Lássuk az első versszak fordítását:
Dhritarástra király szólott: A Dharmához kötődő tettek mezején, Kuruksetra síkján –, harcra vágyva összegyűltek az én fiaim és a Pándavák. Ó Szandzsaja, mi történt velük?
Ebben a versben Dhṛtarāṣṭra király a titkárához fordul, és megkérdezi tőle, hogy mi történt a csatamezőn. Bár itt Sañjaya neve a mondat elején szerepel, de nem az első, hanem a második mondat elején. Képzeljük el, hogy olyan emberrel ülünk egy szobában, aki tudja, hogy mi történt egy általunk ismeretlen helyzetben. Mondunk egy mondatot, mintha csak egyedül lennénk, majd a mellettünk ülőhöz fordulunk, és az előző mondatunkkal kapcsolatos eseményekről kérdezzük. Ha a Bhagavad-gītā avantgárd színdarab lenne, ezt sem tartanám elképzelhetetlennek, ám sokkal valószínűbb, hogy az életben ez a kérdés így hangzana el:5
Szandzsaja, mi történt a fiaimmal és a Pándavákkal…?
Esetleg úgy, ahogy Vekerdi József fordította:6
Mondd, Szandzsaja, mit műveltek a Kuru-síkon…?
Azt is fontos szem előtt tartanunk, hogy ez a mondat a könyv elején áll. Ha az olvasó Dhṛtarāṣṭra neve után rögtön ott látja Sañjayáét, akkor azonnal megértheti, hogy a cselekmény kettejük párbeszéde nyomán fog kibontakozni.
A következő megszólítással a harmadik versben találkozunk:
Nézd Pándu fiainak hatalmas seregét, ó Ácsárja, melyet képzett tanítványod, Drupada fia állított fel.
Ebben az esetben azért javaslom, hogy a megszólítás a mondat elején álljon, mert a megszólítás köti össze a harmadik versszakot a másodikkal, amely így végződik: „[…] mesteréhez (Dronácsárjához) lépett, majd e szavakkal szólt:”. A fordítók valamiért átemelték a magyarba a szanszkrit ácsárja szót. Ez az előző versszakban már szerepelt, és ott kiderül, hogy Duryodhana mesterére, Droṇācāryára utal. Minél közelebb marad az idegen szó az előző versszakhoz (amelyben szóösszetételben ugyan, de már láthattuk), annál könnyebb azt dekódolnia az olvasónak. A szöveg nem értése nagyon hamar kedvét szegheti az embernek, ezért ha idegen szavakat használunk, mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a közönség meg is értse őket.
A fent elemzett kettő különbözik a fejezet többi, megszólítást tartalmazó mondatától. Mindkettőnek van olyan eleme, amely alkalomadtán lehet hangsúlyosabb, mint a megszólítás. A ’nézd!’ felszólítás vagy a ’mi történt?’ kérdés elég jelentőségteljes lehet ahhoz, hogy megelőzze a megszólítást, ez azonban nem igaz a puszta kijelentéseket tartalmazó tagmondatokra.
Ha a megszólítás nem a mondat vagy tagmondat elején áll, általában csak néhány szót találunk előtte, s ezek hangsúlyosabbak nála. A hangsúlyos tartalom vagy felszólítja valamire a beszélgetőpartnert, vagy a hozzá fűződő viszonyt mutatja be, esetleg a felé irányuló jóakaratot fejezi ki, máskor pedig azt, hogy mit kíván neki a beszélő. Állhat a megszólítás előtt felszólítás és kérdés is:7
Szeretett bíró úr!
Jó estét, bótos úr!
Na jöjjön, Kadron úr!
Hogyan kérdezhet ilyen badarságot a tisztelt úr?
Persze állhat a megszólítás előtt diskurzusjelölő is, ilyenkor nem beszélhetünk tartalmi hangsúlyról:
Meg aztán, tudja, Szűcs úr…
A megszólítás funkciója a beszédpartner figyelmének a magunkra vonása, a beszélgetés személyes jellegének fenntartása, a beszélgetőpartnerünkhöz fűződő viszonyunk kifejezése, illetve annak megjelölése, hogy kihez szól a közlendőnk. Ez utóbbi főleg akkor fontos, ha a közlés idején mások is jelen vannak. Az első és utolsó esetben a megszólítás a mondat elején áll a legjobb helyen, s csak akkor érdemes jobbra vinni a szövegben, ha az azt megelőző szavak képesek átvenni a szerepét. A fenti példák közül a „Jó estét, bótos úr!” sorolható ide, mivel a köszöntés gyakran veszi át a megszólítás funkcióját. A többi esetben a megszólítás inkább a partnerhez való viszonyulást (tisztelt úr) vagy a beszélgetés személyes jellegét hivatott fenntartani, ezért nem szükséges olyan exponált helyen állnia.
Visszatérve a Bhagavad-gītā első fejezetéhez: a 19. versszakban lezárul a fejezetnek az a része, amely a harci kürtök felharsanásáról számol be. A huszadikban új szakasz kezdődik, Arjuna Kṛṣṇa felé fordul, s megkéri, vezesse a szekeret a két sereg közé:
Miután megszemlélte Dhritarástra fiainak felállított csatarendjét, és felkészült nyilainak kilövésére, Pándu fia (Ardzsuna), akinek Hanumán jelölte zászlaját, félretette íját, s e szavakkal fordult Hrisíkésához, ó Nagyúr:
Sañjaya azzal, hogy megszólítja Dhṛtarāṣṭrát, felhívja a figyelmét: most új és fontos dolog következik, az ellenséges hős meg fogja tekinteni a seregeket, s reagálni fog a látványra. A fordításban azonban a megszólítás a versszak legvégére került, ahol legfeljebb arra hívhatná fel a király figyelmét, hogy lemaradt valami fontos közlendőről.
A 24. versszakban megint új szakasz kezdődik. Hogy fenntartsa a király figyelmét, Sañjaya ismét megszólítja Dhṛtarāṣṭrát:
Így válaszolt Gudákésának (aki legyőzte az álmot, Ardzsuna neve) Hrisíkésa, ó Bhárata, miközben a két hadsereg közé hajtotta a legpompásabb harci szekeret, szemben Bhísmával, Drónával és a birodalom valamennyi hercegével: Ó Pártha, íme, lásd az összegyűlt Kurukat!
Sañjaya okkal hívja fel Dhṛtarāṣṭra figyelmét e jelenetre. Miután Arjunában tudatosul, hogy az egész családja ott sorakozik a harcmezőn, meginog, és azt fontolgatja, hogy visszavonul. Ez nemcsak Dhṛtarāṣṭra és fiai, hanem mindenki más számára is fontos pillanat, mert Arjuna kétségei fognak lehetőséget adni arra, hogy Kṛṣṇa elmondja a Bhagavad-gītāt. Ebben a versszakban azonban a megszólításnak a mondat elejére való sorolását nem pusztán retorikai megfontolások indokolják.
Ha figyelembe vesszük a javaslatomat, és nem tesszük ki Dhṛtarāṣṭrának a versben szereplő neve (Bhārata) elé a vokatívuszt jelző indulatszót, a szanszkrit nevek között még nehezen tájékozódó olvasó könnyen azt hiheti, hogy a ’Bhārata’ szó az előzőleg Hṛṣīkeśának hívott Kṛṣṇa egy másik neve. Nem ez lenne az egyetlen olyan versszak a műben, ahol egy szereplőt egymás után több néven is megszólítanak vagy megneveznek. A ’Bhārata’ megszólítás a fordításbeli helyén más módon is kétértelmű, s ebből a szempontból mindegy, hogy benne van-e a szövegben az indulatszó, vagy nincs. Nem egyedül Dhṛtarāṣṭra származik a hajdan élt Bharata királytól, Arjuna is, ezért őt is hívhatják Bhāratának. A fenti fordítást olvasva könnyen azt hihetnénk egy pillanatra, hogy a ’Bhārata’-val kezdődő tagmondatban már az Arjunához intézett szavakat halljuk. A megszólításnak a mondat elejére helyezésével megelőzhetjük a félreértéseket.
A megszólítás akkor kerülhet hangsúlytalan helyre, ha a beszélgetőpartnerhez fűződő viszonyunkat pusztán jelezni, s nem hangsúlyozni akarjuk vele, illetve éreztetni szeretnénk a beszélgetőtárssal, hogy figyelünk rá. A „Hogyan kérdezhet ilyen badarságot a tisztelt úr?” mondatban a megszólítás tiszteletteljes hangneme tompítja a hangsúlyos helyen álló kérdés negatív minősítésének élét, és tudatja a partnerrel, hogy a negatív ítélet ellenére is megadunk neki bizonyos tiszteletet. A „Meg aztán, tudja, Szűcs úr…” példában szereplő, diskurzusjelölőkkel bevezetett megszólítás a partner felé tett gesztus, bizonyos fokú intimitás kifejezője. A Bhagavad-gītā elsőfejezetének 40. versszakában álló megszólítások azonban nem sorolhatóak azonos csoportba a fenti példákkal:
A vallástalanság és a jogtalanság elhatalmasodása révén, ó Krisnaa nemzettségek asszonyai fesletté válnak, s a nők erkölcstelensége, ó Varsnéja, a varnák (kasztok vagy rendek) összezavarodását eredményezi, ami nem várt utódokat eredményezhet.
A szövegnek ebben a részében Arjuna a háború negatív következményeire figyelmezteti Kṛṣṇát. A Bhagavad-gītā kommentátorai sohasem mulasztják el felhívni az olvasó figyelmét Kṛṣṇa és Arjuna neveinek az adott szövegrészben alkalmazható jelentésére. Bár nem olvastam olyan kommentárt, amely ehhez a vershez kapcsolódóan magyarázza el Kṛṣṇa két itt szereplő nevének értelmét, a más versekhez fűzött megjegyzések alapján megérthetjük, hogy Arjuna miért épp Kṛṣṇának és Vārṣṇeyának nevezi barátját.
Kṛṣṇa nevének egyik magyarázata szerint a szó arra utal, hogy az Úr kijavítja hívei hibáit,8 míg egy másik szerint arra, hogy mindenki elméjét vonzza.9 Arjuna így érvel: Ha Kṛṣṇa a harcot támogatja, akkor vét az erkölcs ellen, s nem lesz méltó nevéhez, amely arra utal, hogy megszünteti a hívei hibáit, nem pedig arra, hogy bűnre csábítja őket. Kṛṣṇának a maga isteni természete iránt kellene vonzalmat keltenie a harcos rend hölgyeiben, nem pedig abban közreműködnie, hogy romlott férfiaknak adják a szívüket.
Ennek fényében a „Kṛṣṇa” szónak hangsúlyos helyre, a mondat elejére kellene kerülnie. A Vārṣṇeya név jelentése szintén fontos. Kṛṣṇát azért hívják így, mert abban a Vṛṣṇi-dinasztiában született meg, amelyben Arjuna anyai nagyszülei is napvilágot láttak,10 s egy királyi sarjnak védelmeznie kell a népet, nem pedig veszélybe sodornia.11 Az első fejezet negyvenedik verse Kṛṣṇának két nevét tartalmazza, ezek egyike az első, a másik pedig a második sorban található. Érdemes két mondatra bontani a verset, s a megszólítást mindkettőben a mondat elejére írni:
Krisna, a vallástalanság és a jogtalanság elhatalmasodása révén a nemzetségek asszonyai fesletté válnak. Vársnéja, a nők erkölcstelensége a varnák (kasztok vagy rendek) összezavarodását eredményezi, ami nem várt utódokat eredményezhet.
Kṛṣṇa nevének a jelentése a 43. versszakban is fontos:
A nemzetségi Dharma megsemmisítőinek, ó Dzsanárdana, örökké a pokolban kell élniük.
Arjuna ebben a versben hozakodik elő a legsúlyosabb érvével, ezért itt a legfontosabb, hogy Kṛṣṇa figyeljen rá: a háború kirobbantóit a pokol fenyegeti. A jana szó ’ember’-t, az ardhana pedig ’pusztító’-t jelent. E vers kapcsán is alkalmazható Baladeva Vidyābhūṣaṇának a 35. versszakhoz fűzött magyarázata. Baladeva így interpretálja Arjuna szavait:
Dzsanárdana (emberek, népek, fajok elpusztítója)! Öld meg te őket, ha meg kell halniuk, hiszen azért jöttél, hogy könnyíts a Föld terhén. Te vagy a legfensőbb Úr, neked nem kell elszenvedned semmiféle büntetést, ha megölöd őket.12
Bár a klasszikus szanszkrit szabad szórendű nyelv, vagyis a szavak sorrendje nem befolyásolja a mondat értelmét, a klasszikus szanszkrit prózában az alany általában a mondat elején, az állítmány pedig a végén helyezkedik el. A megszólítások a mondat elején állnak. A Bhagavad-gītā azonban nem prózai, hanem időmértékes verselésű szöveg, így szórendje a versmértékhez igazodik. Az utóbbi két versszak magyar fordítói figyelmen kívül hagyták a magyar szórend jellegzetességeit, és a szanszkrit versszakok szórendjét követték. Az így megteremtett formális ekvivalencia kétértelművé, zavarossá teszi a szöveget, jobb lett volna a tolmácsolás során az értelmet s nem a formát szem előtt tartani.
2. Az értelmezett és az értelmező elhelyezése
A magyar értelmezői szerkezetekben az értelmező a szerkezet alaptagja után áll, ám az első vers fordításában az alaptag elé került:
Dhritarástra király szólott: A Dharmához kötődő tettek mezején, Kuruksetra síkján –, harcra vágyva összegyűltek az én fiaim és a Pándavák. Ó Szandzsaja, mi történt velük?
Ebben a versszakban nem az értelmező elhelyezkedése az egyetlen szórendi probléma. Az állítmány előtt álló határozó miatt az állítmány igekötőjének el kell válnia az igétől, s mögötte kell állnia:
…harcra vágyva gyűltek össze…
Ha ezt el akarjuk kerülni, a határozói igenévből állítmányt kell csinálnunk, s új tagmondatba kell helyeznünk. Ez más szórendi változásokkal is együtt jár:
Szandzsaja, fiaim és a Pándavák harcra vágytak, s összegyűltek a kuruksétrai síkon, a dharmához kötődő tettek mezején. Mi történt velük?
Ez a szórend azonban a harcra való vágyat hangsúlyozza, és nem a király aggodalmából fakadó kérdés lényegét: mi történt a fiúkkal? Ennek megvalósulásához a következő szórendet kellett volna választani:
Szandzsaja, mi történt harcra vágyó fiaimmal s Pándu fiaival, miután összegyűltek Kuruksétrán,13 a dharmához kötődő tettek mezején?
A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda azt írja a Bhagavad-gītā e verséhez fűzött kommentárjában, hogy Dhṛtarāṣṭra a helyszín megválasztása miatt aggódott, mert tudta, hogy a szent hely ellenségei erényes vezetőinek fog kedvezni.14 Ennek fényében a király aggodalmát a következő szórenddel lehet kifejezni:
Szandzsaja, mi történt Kuruksétrán a fiaimmal s Pándu fiaival, akik mind harcra vágytak, s a dharmához kötődő tettek e mezején gyűltek össze?
Ez utóbbi esetben a helyhatározói értelmező el is válik az értelmezői szerkezet alaptagjától, hogy az utolsó tagmondat állítmánya elé állva, a tagmondat fókuszpontjába kerülhessen.
A 15. versszakban csak egyetlen szórendi változtatás szükséges:
Hrisíkésa (Krisna, az érzékek ura) a Pánycsadzsanját, Dhanandzsaja (Ardzsuna, a bőség meghódítója) a Dévadattát, míg a roppant tettekre képes, farkasétvágyú Bhíma rettentő kagylókürtjét, a Paundramot szólaltatta meg.
Hrisíkésa (Krisna, az érzékek ura) a Pánycsadzsanját, Dhanandzsaja (Ardzsuna, a bőség meghódítója) a Dévadattát, míg a roppant tettekre képes, farkasétvágyú Bhíma, a Paundram nevű, hatalmas kagylókürtjét szólaltatta meg.
Felmerülhet a kérdés, hogy az értelmező helyzete kapcsán elemzett két versben miért a dharmához kötődő tettek mezeje, illetve a hatalmas kagylókürt az értelmező, hiszen akár fordítva is lehetne. Nézzük meg a következő idézetet:
Magával vitte nyolcéves lányát, Katit.
Szövegkörnyezetéből kiragadva ez a mondat így is helyes lenne:
Magával vitte Katit, nyolcéves lányát.
A két mondat tartalma nem különbözik, mindkettő arról szól, hogy az anyja magával vitte a nyolcéves Katit, ám az értelmező előtt álló szünet, illetve az értelmezés ténye kiemeli a szerkezet értelmező tagját. Az első mondatban a lány neve, a másodikban pedig az kap külön figyelmet, hogy kit rejt a név. Mivel a Gītā első fejezetének első versében Dhṛtarāṣṭra amiatt aggódik, hogy Kurukṣetra szent hely, s ez befolyással lehet a csata kimenetelére, a dharmához kötődő tettek mezeje emelkedik ki, vagyis ennek kell az értelmező pozíciójába kerülnie. A tizenötödik vers leírása szerint Bhīma tettei félelmetesek, étvágya akár a farkasé, s ebből megérthetjük, hogy nem hatalmas kagylókürtje neve a fontos, hanem az, hogy még harci kürtje is hatalmasabb, mint a többi vitézé. Ennek megfelelően a kürt méretére utaló jelzőnek, nem pedig a kürt nevének kell a figyelemfelhívó szünetet előidéző vessző után kerülnie.
3. A beszélőjelölő szórendje
Néhány szanszkrit nyelvű eposzban és upaniṣadban az idéző mondat a versszakok előtt kap helyet. Nem tartozik szorosan a vers szövegéhez, s egyetlen funkciója, hogy felfedje a beszélő kilétét, ezért beszélőjelölőnek neveztem el. A jelölő szerkezeti képlete: alany + idéző ige vagy jelző + alany + idéző ige. A fordítók a 21. versszakot megelőző jelölőbe egy nyomatékosító elemet, egy határozószót toldottak be, amely a beszélőjelölő igei állítmánya előtt áll, ezért az idéző mondat fókuszába kerül:
Így szólt Ardzsuna:
Ez a megoldás azt a benyomást kelti, mintha a beszélőjelölő Arjunának a szavaira akarná irányítani a figyelmet, s nem arra, hogy ő ragadta magához a szót. A beszélőjelölő magyar fordításának szórendje csak akkor helyes, ha az alany áll az állítmány előtt, s így ő kerül a fókuszba. A határozószó betoldása téves értelmezést szül.
4. A birtokos szerkezet szórendje
A magyarban a birtokos szerkezet szórendje: birtokos + birtok. Az ettől való eltérés csak néhány esetben indokolt.15 A 21. versszak fordításában a birtokos szerkezet fordított szórendű.
Látni szeretném végtelen arcvonalát azoknak, akik harcra vágynak, s akikkel találkoznom kell e harc ünnepén, továbbá látni szeretném kik jöttek el síkra szállni Dhritarástra gonosz fiainak ügyéért.
Itt több helyes szórendű megoldás is lehetséges:
Szeretném látni a harcra vágyók végtelen sorát.
Azoknak a végtelen sorát szeretném látni…
Látni szeretném azoknak a végtelen sorát…
5. Aritmikus szövegtagolás
A Bhagavad-gītā szanszkrit szövegének intonációját az időmértékes versforma uralja. Ez prózai fordításban nem érvényesül, ezért lesz néhány hely, ahol a versszakhatárokon meghúzott mondathatárok megtörik a ritmust, és darabossá teszik a szöveget. Ennek lehetünk tanúi a negyedik és az ötödik versben:
Hadseregük számos hősi íjásszal bír, akik küzdelemben felérnek Bhímával és Ardzsunával. Ott van Jujudhána, Viráta és Drupada is, akik szintén hatalmas szekér-harcosok.
Aztán ott van még Dhristakétu, Csékitána, Kásirádzsa, Purudzsit, Kuntibhódzsa és Saibja is – mindannyian hősök, kiváló harcosok.
A folyamatosság megteremtéséhez azonban nem elég vesszőre cserélni a versszakvégi pontot, szórendi és lexikai változtatásokra is szükség van:
Olyan hatalmas szekérharcosok állnak az oldalunkon, mint Jujudhána, Viráta és Drupada, s itt van Dhristakétu, Csékitána, Kásirádzsa, Purudzsit, Kuntibhódzsa és Saibja is. Mindannyiuk kiváló, hős vitéz.
6. Hangsúlyeltolódás
A fordítás legsúlyosabb szórendi hibái a hangsúlyozandó tartalom hangsúlytalan szórendi helyre való kerüléséből fakadnak, vagy fordítva. A feljebb idézett negyedik versszak kiemeli Bhīmát és Arjunát, s a többi hőst hozzájuk hasonlítva, őket teszi meg mércének, ám ez a hangsúlyos mondanivaló a fordításban hangsúlytalan helyre kerül:
Hadseregük számos hősi íjásszal bír, akik küzdelemben felérnek Bhímával és Ardzsunával.
A helyes mondat így hangzana:
Hadseregük számos hős íjásszal bír, akik Bhímával és Ardzsunával is felérnek a küzdelemben.
A 11. versben az előbbi példa ellenkezőjét látjuk, egy hangsúlytalan elem válik hangsúlyossá:
Ezért valamennyi felállított hadosztály, a harctér különböző arcvonalán biztosítsa Bhísmát.
A fordítás szerint az összes hadosztálynak más-más helyen kell védelmeznie Bhīṣmát, míg a versszakban elhangzó kérés csak annyi, hogy mindenki tegyen meg mindent a számára kijelölt helyen.
A 35. versszak fordításában a meghódítható helyeken van a hangsúly:
Ó Dzsanárdana (Krisna, minden lény fenntartója), én nemhogy Dhritarástra királyságáért, de még a három világért sem vagyok hajlandó velük harcolni.
Arjuna azonban nem az ellen tiltakozik, hogy valaminek a meghódításáért harcoljon, a rokonaival vívott háború ellen szólal fel, ezért a személyes névmás sokkal hangsúlyosabb helyet érdemelne:
Dzsanárdana (Krisna, minden lény fenntartója), velük én nemhogy Dhritarástra királyságáért, de még a három világért sem vagyok hajlandó harcolni.
A személyes névmás itt olyan fontos, hogy akár a megszólítást is megelőzhetné:
Velük, Dzsanárdana,…
A következő idézetben Arjuna azzal érvel, hogy azért nem szabadna harcolniuk, mert tudják, hogy az bűn. A fordításban azonban a kérdésre kerül a hangsúly:
Habár e kapzsiságtól elborult tudatú emberek nem találják bűnnek családjuk legyilkolását, s a viszálykodást barátaikkal, de mi miért tennénk így, akik tudjuk, hogy a dinasztia kipusztítása bűnös cselekedet?16
Arjuna itt a saját szerepükről beszél, ezért a személyes névmásnak kellene a leghangsúlyosabb helyre kerülnie, ráadásul a vonatkozó névmásnak is kapcsolódnia kell hozzá:
…de miért tennénk így mi, akik…
A következő vers fordítása azt hangsúlyozza, hogy a vallástalanság eluralkodik a családon:
Az uralkodóház megsemmisülésével az ősi nemzettségi tradíciók kivesznek, s az örök hagyományok – Szanátana Dharma – rendszere összeomlik, s végül a vallástalanság – Adharma – eluralkodik az egész családon.
Arjuna szempontjából azonban nem az a legszörnyűbb, hogy a vallástalanság felüti a fejét a családban, hanem az, hogy végül az egész család beszennyeződik. A szórendnek is ezt kellene kifejeznie:
…a vallástalanság (adharma) az egész családon eluralkodik.
Összefoglalás
Tanulmányomban Bakos Attila és Judit Bhagavad-gītā-fordításának első fejezetét vizsgáltam meg. Mivel a lektori javítások jelentős része általában a szórendre irányul, azt feltételeztem, hogy a nyelvi lektor közreműködése nélkül megjelentetett könyvben elegendő szórendi hibát fogok találni. Ez a feltételezésem igazolódott is. A nyelvhelyességet Jánk István cikke alapján az adott szituációnak megfelelő nyelvhasználatként értelmeztem, s azt vizsgáltam, hol tér el a fordítás a szöveg kontextusába illeszkedő legjobb vagy még megfelelő megoldástól.
Munkám hat részre oszlik. Ezekben a megszólítások szórendi helyéről, az értelmező helyzetéről és felismeréséről, a beszélőjelölő illetve a birtokos szerkezet szórendjéről, az időmértékes forrásszöveg prózai fordításának a szöveg ritmikájára gyakorolt hatásáról, valamint a hangsúlyozandó tartalom hangsúlytalan mondathelyre való kerüléséről írtam.
A nyelvhelyességet az adott szituációnak megfelelő nyelvhasználatként értelmezve a különböző szövegtípusokban használt szórendi megoldások megítélése eltérhet egymástól. Ha a Bhagavad-gītā olyan fordítását vizsgáltam volna, amely az eredeti műben használatos versmértékben íródott, a legtöbb (ha ugyan nem az összes) itt tett megállapításom érvényét vesztené. Ebből az következik, hogy a Katharina Reiss által a fordítások értékelésére alkalmazott szövegtipológia17 egy autentikus mű nyelvhelyességének a megítélésében is használható.
LÁBJEGYZET
1 Rácz 1976: 71.
2 Bakos – Bakos 2017
3 https://www.nyest.hu/hirek/nem-e-magyart-tanitunk-a-nyelvhelyesseg-felreertelmezese
4 A kiadás közli a szanszkrit eredetit, és versszakokra osztja a szöveget, de a magyar változat nem verses, hanem prózai fordítás.
5 A forrásszöveg nem követeli meg a kérdés két mondatra bontását. Dhṛtarāṣṭra kérdése a legtöbb fordításban egy mondatot tesz ki.
6 Vekerdi 1997: 6.
7 Az alábbi, nem a Bhagavad-gītāból való idézetek a Magyar Nemzeti Szövegtárban az ’úr’ szóra végzett lekérdezésemből származnak.
8 Puruṣottama 1996: 7.
9 Uo. 30.
10 Nārāyaṇa 2011: 207.
11 Puruṣottama 1996: 12.
12 Baladeva Vidyābhūṣaṇa é.n. (a szerző fordítása)
13 Itt azért hagytam ki a fordításból a ’síkon’ szót, mert a szanszkrit kṣetra maga is ’mező’-t, ’föld’-et jelent.
14 Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 2014: 48.
15 Lásd: Heltai 2014: 175.
16 Bakos – Bakos 2017: 28.
17 Lásd: Reiss 1985.
FELHASZNÁLT IRODALOM
- Bakos Attila – Bakos Judit Eszter (ford.): Bhagavad-gítá. Dhanvantara Kiadó, Budapest, 2017.
- Baladeva Vidyābhūṣaṇa: Gītā Bhūṣaṇa. Sri Vaikunta Enterprises, Chennai, [é. n.]
- Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, [h. n.], 2014.
- Heltai Pál: Fordításnyelv: a birtokos szerkezet szórendje. In: Szabóné Papp Edit (szerk.): Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények. IX. 2. Egyetemi Kiadó, Miskolc, 2014, 165–178.
- Nārāyaṇa Goswāmī: Śrīmad Bhagavad-gītā. Gaudiya Vedanta Publications, Vṛndāvana, New Delhi, San Francisco 2011.
- Puruṣottama Dāsa: Śrī Kṛṣṇa’s Names in Bhagavad-gītā. Gopāla Publications, Vṛndāvana, 1996.
- Rácz Endre: Anyanyelvünk új szófűzési, mondatszerkezeti jelenségeinek bemutatása, értékelése. In: Grétsy László (szerk.): Mai magyar anyanyelvünk. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976, 45–73.
- Reiss, Katharina: Szövegtipológia és fordítás. In: Bart István, Klaudy Kinga (szerk.): A fordítás tudománya. Budapest, Tankönyvkiadó, 1985, 253–271.
- Vekerdi József (ford.): A Magasztos szózata. Terebess Kiadó, Budapest, 1997.