Lapszám: Isten arcai – Az inkarnáció fogalma a gaudiya vaisnavizmusban – 5 – VII/1 – 2005. július
Szerző: Kṣīra-cora Dāsa (Csák Csaba)
Cikk letöltése pdf-ben: Idő vagyok, világok hatalmas pusztítója
Az anyatermészet egy sajátos megnyilvánulását, azt időt szeretném megvizsgálni ebben a rövid tanulmányban. Nehéz a feladatom, mivel egy olyan tényezőről van szó, ami mindent az irányítása alatt tart: semmi sem létezik tőle függetlenül, és énmagam is teljes mértékben a hatása alatt állok. Ilyen feltételek mellett lehetetlen fölébe kerekednem, hogy helyesen, mindenfajta befolyástól, hibától mentesen tudjam megítélni a jellemzőit. A hibák kiküszöbölése végett legjobb egy olyan nézőpontból vizsgálódnom, amit nem befolyásol semmilyen zavaró tényező, még maga az idő sem. A megoldás egy olyan hiteles forrás lehetne, mely az idő fölött áll, s nem hat rá sem a múlt, sem a jelen, sem a jövő. Ez a forrás az idő mindhárom fázisában változatlan és tiszta ismeretet nyújt.
Előttünk, akiket teljes mértékben a múltunk és a jelenben végzett tetteink befolyásolnak, s akiknek nem sok sejtésünk van arról, hogy mit fog hozni a jövő – egyszóval akik az idő befolyása alatt állunk -, egy ilyen hiteles forrás a következőképpen válik tapasztalhatóvá: Ha van megfelelő hiteles forrás, ami minden emberi fogyatékosságtól mentes, és képes helyesen elénktárni a valóságot, akkor ennek a tudásnak időtállónak kell lennie, és korszaktól (időtől) függetlenül mindig rendelkezésre kell állnia, hogy bármikor alkalmazható legyen. A legjobb, ha írott formában van rögzítve. Másfajta rögzítési forma csak további akadályokat gördítene az információfelhasználó elé. Természetesen a szöveg nyelvezete, annak ellenére, hogy ősi múltra tekint vissza, valójában mind a mai napig (sőt a későbbi korokban is) ismert és bárki által elsajátítható kell hogy legyen. Mivel az ilyen irodalom az idő fölött áll, transzcendentálisnak kell lennie: egy transzcendentális világot mutat be, ami az univerzumunk határain kívül helyezkedik el, s az anyag összetevőinek jellemzőit ebből a szemszögből írja le.
A segítségül hívható hiteles forrás tehát egy nagyon távoli múltra visszatekintő irodalom alakjában jelenik meg előttünk, aminek az eredete pontosan nem megállapítható, s ami transzcendentális síkról mutatja be az általunk tapasztalt világot. Egy ilyen irodalom tanulmányozása során természetesen különböző kétségek és kérdések merülhetnek fel, mivel a kizárólag az empíriához, az érzékszervi tapasztalatok alapján tett megállapításokhoz szokott elmék gondolkodásmódja korlátot szab a vállalkozásnak. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy a kétségek és a kérdések csekély intelligenciára vallanának – épp ellenkezőleg, ez az intelligencia természete. Inkább arról van szó, hogy akik kizárólag az empíriára kívánnak támaszkodni, azoknak a transzcendentális fogalmak valótlanságnak, irrealitásnak hangozhatnak. Ez viszont megakadályozza a tanulmányozót a leírtak helyes megértésében. Korlátokhoz köti, hogy mit fogadjon el és mit ne. Ami az érzékszervi tapasztalatok alapján kialakított szemléletmódjába belefér, azt elfogadja, ami pedig kívül esik ezek határain, azt hajlamos elvetni. Pedig egy hiteles forrással áll szemben, ami sokkal tágabb nézőpontból, helyesebben a valóságnak megfelelően, hűen írja le a világot, és nem kizárólag az érzékelőképesség alapján levont következtetések szűk határain belül. Ennek folytán a forrás állításainak valódi jelentéstartalma rejtve marad, és csak azok lesznek képesek közelebb kerülni a bennük rögzítettekhez, akik minden előítélettől mentesen, valós állításokként kezelik a szöveget.
Ilyen a transzcendentális irodalom természete. Lehet, hogy sokaknak kelti fel az érdeklődését a szöveg különlegessége, de akik nem valós állításként vizsgálják, azok számára csak egy történelmi érdekesség, mitológia marad. Így viselkedik a szanszkrit nyelven írt védikus irodalomgyűjtemény is. Teljes pontossággal szolgáltat ismeretet az anyag végső összetevőiről, az elemi részecskékről, az univerzum felépítéséről, és persze az időről. Állításai versenyképesek a modern fizika állításaival, sőt, valójában túlmutatnak azokon. Lehet, hogy első hangzásra túlzásnak tűnik, amit mondok, éppen ezért kezdjük el inkább megvizsgálni az idő fogalmát e szentírások alapján, és nézzük meg, milyen tényeket tárnak elénk.
A továbbiakban a védikus irodalom gazdag tárházára, ebből is elsődlegesen a Bhāgavata-purāṇa (Śrīmad-Bhāgavatam) és a Bhagavad-gītā állításaira támaszkodom. A Bhāgavata-purāṇát a védikus szentírások leglényegibb részének tekintik, mivel összefoglalja ezen irodalomgyűjtemény végkövetkeztetéseit, és el is magyarázza azokat. Költői képpel szemléltetve, a védikus irodalom olyan, mint egy minden vágyat kielégítő kivánságteljesítő fa, ennek legízletesebb érett gyümölcse pedig a Bhāgavata-purāṇa. A Bhagavad-gītā a Bhāgavatam bevezető tanulmánya. Mit mond e purāṇa és a Gītā az időről? A kíváncsiságunk kielégítése érdekében a legrövidebb út az lenne, ha mindjárt az olvasó elé tárnám az erre vonatkozó állításokat. Mégsem fogom ezt tenni, mivel csak lépésenként lehet megérteni e nehéz állítások jelentéstartalmát, és kár lenne előreugrani, amikor még a bevezető fogalmakat sem értjük. Az időről alkotott képünk a hétköznapi életből, a filozófiából és a fizikából szerzett ismereteken alapul. A legjobb, ha ezekből indulunk ki.
A klasszikus fizikában az idő mint független tényező a különböző változások hátterében húzódik meg. Elsődlegesen a mozgás kifejezője. A modern fizikában, pontosabban a relativitáselméletben az idő továbbra is hasonló szerepet tölt be, annyival kiegészülve, hogy már nem teljesen független, hanem a tértől elválaszthatatlan, és az események változásának a sebességétől függ. Bármilyen megközelítésben is vizsgálom az időt, van egy nagyon fontos alaptulajdonsága, mégpedig az, hogy az események hátterében húzódik meg. Nézzük meg közelebbről, mit is jelent ez. Ennek érdekében elsőként az esemény és a változás fogalmát kell tisztáznunk.
Tekintsünk egy tetszőleges tárgyat vagy tárgyrendszert – minden szóbajöhet, az elemi részecskéktől kezdve a makrovilágban tapasztalt tárgyakon keresztül a csillagászati objektumokig bármi. Az ezen tárggyal vagy tárgyrendszerrel kapcsolatos megállapításokat nevezzük eseménynek. Ilyen értelemben eseménynek tekinthető például az a tény, hogy az anyagi pont (a legegyszerűbbnek tekinthető tárgy, aminek elhanyagoljuk a méreteit) egy megfigyelés alkalmával egy adott (pl. x1) helyen tartózkodik. Egy későbbi megfigyelés alkalmával ugyanez az anyagi pont már nem ugyanott, hanem egy másik helyen (x2) tartózkodik. Ez a megállapítás egy újabb eseményt jelent. Az események sorrendbeli kapcsolatának felismerése vezet az idő számszerű jellemzéséhez, az időméréshez. (Például, ha t-vel jelölöm az időt, akkor az első esemény a t1 időpillanatban következik be, míg a második t2-ben.)
Az időmérésnél fontos megállapítás, hogy az események ugyanolyan jellegűek és egymást követőek, kapcsolat létesíthető közöttük, vagyis azok egybefonódva és meghatározott sorrendben jelentkeznek. Ezt nevezik változásnak vagy folyamatnak is. Az időnek egy folyamatos előrehaladása van (a múltból a jelenen keresztül a jövő felé), és minden olyan tárgy vagy tárgyrendszer, ami ugyanilyen jellegű változást mutat, alkalmas időmérésre. Elnézést kérek a talán száraz elméleti megfogalmazásért, de ezen keresztül igyekszem megragadni azt az általános elvet, ami mindenfajta időmérő eszköz vagy eljárás közös meghatározója. Az időt mindig egy számadattal fejezzük ki, és ezzel is utalunk rá. Lehet, hogy a fizikában vagy más tudományterületeken betűvel jelöljük, de a betű ebben az esetben is mindig számokat helyettesít. Amit tehát időnek tekintünk, az gyakorlatilag egy szám (szakkifejezéssel élve skalár).
Most álljunk meg egy pillanatra, és gondoljunk bele jobban, mit is fejezünk ki igazán az idő számadatával. Talán egy egyszerű tényezőt, amit megmérhetünk? Az idő számbeli értéke jelzi, hogy bekövetkezett egy esemény, de ez előtt egy korábbi eseménynek is lennie kellett, ami a kiindulási indőmomentumot jelentette. Más szóval a szám (a mért idő) két eseményre utal: a kiindulási momentumra és az adott esemény momentumára. Mivel ezen események egymást követőek és ugyanolyan jellegűek, jelzik, hogy változás ment végbe. A változás pedig azt fejezi ki, hogy a vizsgált tárgy alá van rendelve a múltnak, a jelennek és a jövőnek.
Ha valami egy adott momentumban létezik (tehát van jelene), akkor a rákövetkező időmomentumban már múltja is lesz. Mivel már múltja is van, ez azt jelzi, hogy volt jövője is, hiszen másképpen nem érhette volna el a következő időmomentumot. Tehát bármi is jelenjen meg ebben a világban, azonnal ki van téve annak, hogy van jelene, múltja és jövője. A megjelenésétől kezdve az eltűnéséig mindig e három fázisváltozáson megy át. Mivel elválaszthatatlan tőle a múlt, a jelen és a jövő tulajdonsága, vagyis az idő hármas arculata, ez azt jelenti, hogy magában hordozza az időt. Jelen van benne az idő? Igen, minden létezőben jelen van az idő. Nem egyszerűen arról van szó, hogy valami az időn belül létezik, és ezért ki van téve a jelen, a múlt és a jövő változásának, hanem az idő mindenen belül is jelen van, s ez az oka, hogy minden létező rendelkezik e sajátos tulajdonsággal. Ha nem lenne jelen benne az idő, akkor nem rendelkezne jelennel, múlttal és jövővel. Az idő tehát minden létezőn kívül és belül is előfordul. Az, hogy valamin kívül is létezik, gyakorlatilag annak a következménye, hogy az idő magának a térnek az egészét is áthatja. A létező dolgok térben helyezkednek el, és az idő ebben a térben is jelen van. Az idő által áthatott térben helyezkedik el az egész világ.
Lehet, hogy első hallásra meghökkentő, amit állítok, de az átlátható mély gondolatok erre engednek következtetni. Ez a felismerés további következtetéseket von maga után. Olyan, mint amikor reggel felkel a nap, s az addig nem látható dolgok láthatóvá válnak. Nagyon sok dilemmát okoz a szakemberek, tudósok körében annak megállapítása, hogy igazán mi is az idő. Egy bizonyos pontig eljutnak, de azon túl nem tudnak továbblépni, nem képesek mögélátni a megfigyelt jelenségeknek, hogy megértsék, milyen okok húzódnak meg mögöttük. Ez természetes, mivel nem könnyű megérteni az idő tűnékeny természetét. Segítségre van szükség. (A fenti megállapítás a Bhāgavatamban található kijelentések egyike.)
Most vizsgáljuk meg, milyen következményekkel jár, hogy az idő mindent átható természettel rendelkezik. Legelőször is, az idő teszi lehetővé az anyag számára, hogy sajátos tulajdonságai megmutatkozzanak és kifejtsék hatásukat. Minden anyagrészecske, a legelemibbektől kezdve, sajátos tulajdonságokkal bír. Egy anyagdarab tulajdonságai akkor mutatkoznak meg, ha az megjelenik (a jelenbe kerül). Ám ez rögtön jelzi, hogy beléhatolt az idő, az anyag a befolyása alá került, az idő tette lehetővé, hogy megjelenjen. Amint a jelenbe kerül, ahogy azt a korábbiakban tisztáztuk, rögtön lesz jövője és múltja is. Mindebből arra következtettünk, hogy a tulajdonságok megjelenését az idő teszi lehetővé, különben az anyag nem kerülhetne a jelenbe, nem létezhetne. Az anyag tulajdonságai már előzetesen is létezhetnek, megmutatkozni azonban addig nem képesek, amíg az idő beléjük nem hatol. Az idő behatolása nélkül az anyag teljesen működésképtelen, adott tulajdonságai nem fejtik ki hatásukat. Tehát az idő az, ami működésbe lendíti az anyagot, és teszi lehetővé számára, hogy természetének megfelelően működjön. Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy az anyag és az idő két különböző dolog. Teljesen eltérnek egymástól. Az anyag egy tehetetlen szubsztancia, ami az idő segítsége nélkül nem képes természetének megfelelően működni, míg az idő aktív, azaz cselekvőképes energia. Fogalmazhatok úgy is, hogy az anyag egy élettelen szubsztancia (energia), míg az idő olyan, mint az életenergia – ő „tölti meg” élettel az anyagot. Az idő segítsége nélkül az anyag teljesen magatehetetlen, mintegy alvó állapotban marad. Amint az idő beléhatol, azonnal működésbe lendül.
Azt hiszem, kezd egyre érdekesebbé válni az idő fogalmának kibontakozása. Ha tehát van valami, ami teljesen különbözik az anyagtól, felvetődik a kérdés, hogy mi lehet ez. Induljunk ki abból a megállapításból, hogy az anyag „életképtelen”, működésképtelen energia. Az idő segítsége nélkül nem képes megnyilvánítani tulajdonságait. Ez azt jelenti, hogy az anyag teljes mértékben alá van rendelve az időnek. Az idő irányító helyzetben van, míg az anyag irányított szerepet tölt be. Az idő úgy fejti ki irányító hatását az anyag fölött, hogy biztosítja a benne rejlő tulajdonságok számára azt, hogy azok teljes mértékben megmutatkozhassanak. Az idő nem korlátozza az anyagot abban, hogy kimutassa tulajdonságait, ellenkezőleg, segítséget nyújt ebben. Az idő úgy fejti ki hatását az anyagra, hogy az annak összetevőiben jelenlévő tulajdonságok változás nélkül váljanak tapasztalhatóvá. Mintegy tiszteletben tartja az anyag jellemzőit. Mit is értek ezalatt? Mivel az idő irányító szerepet tölt be, hangsúlyos befolyást kellene gyakorolnia az anyagra, amikor beléhatol. Más szóval domináns helyzetéből adódóan háttérbe kellene szorítania az anyag jellemzőit, és teljes mértékben az idő sajátosságainak kellene uralkodniuk az anyagon. A helyzet viszont nem ez. Annak ellenére, hogy az idő belép az anyagba, nem nyomja el annak tulajdonságait, hanem épp ellenkezőleg, segít azok megnyilvánulásában. Finoman reagál az anyag minden egyes tulajdonságára, annak ellenére, hogy azok nagyon változatosak. Nem reagál azonos módon mindegyik tulajdonságra, hanem mindegyiknek megfelelő segítséget nyújt. Ha azonos módon reagálna, akkor irányító befolyása miatt minden mást elnyomna, és egyedül az ő tulajdonsága uralkodna. Minden tulajdonságot azonos módon befolyásolna, és nem tenné lehetővé az anyag sokszínűségét.
Az idő tehát nem egy olyan tényező, ami valamiféle állandó jelleggel bír, hanem nagyon kifinomult, minden tulajdonságra megfelelően reagál. Ehhez megkülönböztető-képességre, intelligenciára van szüksége. Fel kell ismernie az anyag minden egyes pontján, hogy annak adott helyen éppen milyen tulajdonságai vannak. Miután felismeri őket, segíti azok érvényre jutását. Így tartja fenn az anyag tulajdonságait. Valamit úgy lehet felismerni, ha a megfigyelő, esetünkben az idő, az anyag minden pontján jelen van és mindenfajta érzékszervvel rendelkezik. Az érzékszerveiből jövő érzeteket az intelligenciája összehasonlítja a memóriájában tárolt – már ismert – érzetekkel, és ennek alapján felismeri, hogy éppen mit érzékel. Az idő képes mindenfajta érzet tapasztalására. Ez azt jelenti, hogy a memóriájában ismernie kell az anyag összes tulajdonságát, különben nem lenne képes felismerni azokat. Az érzékszervek és az intelligencia komplex együttműködése egy teljes személyiséget feltételez. Az anyag minden pontján ilyen teljes személyiség létezik, aki felismeri az anyag tulajdonságait és fenntartja azokat. Ez a felismerés lehet, hogy szokatlanul hangzik, ennek ellenére mégis igaz. Az anyag egy tudat nélküli szubsztancia, míg az idő ezzel ellentétes, tudattal rendelkezik. A tudattal rendelkező szubsztancia képes biztosítani az anyag megfelelő működését. Nem közönséges anyag, hanem a szó valódi értelmében „antianyag”, az anyag ellentéte. A tudattalan anyagba behatol a tudattal rendelkező idő, s ez jelenik meg előttünk a tapasztalható világ formájában. Mivel a kutatók figyelmüket kimondottan a tudattalan anyagra irányítják, nehéz az anyag mögé nézniük, és megállapítaniuk, hogy igazán mi is okozza annak működését. Fizikusok is beszélnek antianyagról, de azt változatlanul a tudattalan anyag egy másfajta megjelenési formájának jelölésére használják.
Az idő tudatos volta felveti a kérdést, hogy ennek mi kapcsolata lehet az élővilággal, miben különbözik attól, hiszen ott is tudatosság nyilvánul meg. Az élőlények tudatossága az élőlények testére korlátozódik, ők egyedül ennek vannak tudatában. Az idő viszont egy mindent átható tudatosságot jelent. Minden anyagrészecskében jelen van. Egyetlen szubsztancia az idő, de mindenhová kiterjedő, ezért semmi sem létezik tőle függetlenül. Az élőlények tudatossága korlátozott, míg az időé korlátlan. A tudatosságnak tehát két formája létezik: egy korlátozott és egy mindenre kiterjedő. A kettő részben azonos, de egyszerre különbözik is egymástól. Minőségi szempontból azonosak, mivel mindkettő a tudatosság megnyilvánulása, mennyiségileg azonban teljesen eltérőek.
Az élőlények szintén alá vannak rendelve az időnek. A testük felépítése anyagi, és ennek minden összetevőjében jelen van az idő. Mint kiderült, az anyag önmagában nem rendelkezik tudattal, az élőlények tudata tehát nem ebből fakad. Annak ellenére, hogy az idő jelen van az anyagban, az anyag ettől még nem válik tudatossá, bárhogyan is legyen összerendezve. Szükség van egy olyan összetevőre, ami az élőlény tudatát okozza. Ezt egy másik szubsztancia hordozza, az időhöz hasonló szubsztancia, azzal a különbséggel, hogy ez nem mindent átható, hanem parányian pici. Mivel ez utóbbi korlátozott tudatosságú összetevő, úgy lehet rá tekinteni, hogy az időnek sajátos, parányi szerves része. Az időből származik, belőle szakadt ki. Ezt az anyagtól különböző energiát lelki energiának, tudat-energiának, vagy egyszerűen léleknek nevezi a védikus irodalom. Az élőlények tudatosságáért felelős összetevőt léleknek (ātmā) nevezi, míg az idő formájában megnyilvánuló tudatot Felsőléleknek (paramātmā). Ezt a kétfajta lelket különbözteti meg, és mindegyiknek tisztázza a szerepét.
A lélek nagyon parányi részecske, egyfajta „lélekszikra” (cit-kaṇah), melynek mérete a fényrészecskék (fotonok) méretével áll azonos szinten, és hasonló módon ragyogó is. Nagyon hasonlít egy fotonhoz, azzal a különbséggel, hogy a lélekrészecske tudatos, tehát képes felfogni, megérteni az őt ért hatásokat, míg a fény nem. A Felsőlélek nem egy parányi lelki szikra, hanem maga a Legfelsőbb Úr, Viṣṇu, aki mindent átható természettel rendelkezik. A neve is erre utal. ő a legfelsőbb személy, aki gyönyörű testi vonásokkal, négykarú formában jelenik meg. Annak ellenére, hogy az emberekéhez hasonló formát ölt, ez nem korlátozza őt abban, hogy egyszerre mindent átható is legyen. Mindenhol ott van egy mindenható, egyszerre személytelen és személyes formában. Bármit is vizsgálnánk meg, hogy jelen van-e benne Viṣṇu, mindig arra a következtetésre jutnánk, hogy igen, ő maga személyesen ott van. Isten személyes arculata nem azt jelenti, hogy csak egy bizonyos helyen létezik, ahogyan mi, élőlények. Megjelenik valahol, de valójában bárhol megnyilvánulhat. Nincs korlátokhoz kötve.
Az Úrnak három arculata van: személyes (bhagavān), személytelen (brahman), és Felsőlélek (paramātmā). A Felsőlélek-arculat mintegy keveréke a személyes és a személytelen arculatnak. A személyes és a személytelen arculat egymással ellentétesek, két végletet képeznek, míg a Felsőlélek a kettő keveréke. Az Úr személyes arculatában egy bizonyos alakot ölt, míg személytelenül e forma testi ragyogásaként jelenik meg. Ragyogó sugárzás árad a testéből. Annak ellenére, hogy mindkét megnyilvánulás látszólag merőben eltér egymástól, valójában mindkettő mindent átható, sőt, kölcsönösen át is alakulhat egymásba.
Azt hiszem, elég nehéz területre keveredtünk, nem egyszerű feladat megérteni a Legfelsőbb Urat. A korlátokhoz kötött lelki szikra számára komoly kihívást jelent megérteni a korlátlant. Valamit megért belőle, de figyelembe kell venni, hogy adottságai miatt a megértése soha nem lesz teljesen kimerítő, csak korlátozott mértékű. Mindig újabb és újabb részleteket ismerhet meg az Úrból, mivel az mindenható, végtelen természetű. A parányi lélek számára mindig tud újat mutatni, mindig lesznek olyan részletek, amiket még nem ismer. Valamennyit megérthet belőle, de sohasem mindent. Ez történt itt, az idő esetén is: valamit sikerült megérteni belőle empirikus következtetések útján, de ennél többről van szó. A mélyebb vizsgálódások során tovább bővítettük ismereteinket, de ennek még lehet folytatása. Nincs határa a lehetőségeknek. Egyre többet és többet lehet megérteni a valóságból. Mielőtt folytatnám a Legfelsőbb Úrról szóló gondolatokat, visszatérek az idővel kapcsolatos további következtetések kifejtéséhez.
Említettem, hogy az időnek ismernie kell az anyag minden tulajdonságát ahhoz, hogy tökéletes pontossággal tudja biztosítani azok megnyilvánulását, életrehívását. Ez arra enged következtetni, hogy maga az idő az anyag tulajdonságainak megtervezője és megteremtője, hiszen csak ekkor lehet képes igazán tökéletes pontossággal átlátni azokat. Egy kézben kell lennie mindkettőnek, minden parányi részletet teljes mértékben ismerni kell. Az anyagnak, ennek a világnak tehát van teremtője. Miután létrehozta azt, utána belé is hatol, hogy fenntartsa, azaz biztosítsa a működését. A távoli jövőben majd a harmadik lépés, az anyagi világ elpusztítása is be fog következni. Mivel van teremtés és fenntartás, pusztításnak is lennie kell. Ilyen az idő, azaz az Úr hatalma. E három folyamat minden létező dolog esetében érvényesül, legyen az élő vagy élettelen, végtelenül parányi vagy korlátlanul nagy. Minden alá van rendelve a teremtésnek, a fennmaradásnak, majd a pusztulásnak. E három változás az Úr hármas jellegével áll kapcsolatban, azaz a személyes, a személytelen, és a Felsőlélek arculatokkal. E három vonás jelenik meg előttünk az anyagi energián keresztül mint teremtés, fenntartás és pusztítás.
Az Úr nem hajlandó mindenki előtt megmutatkozni, inkább rejtve marad. Az anyagi energián keresztül a teremtés, a fenntartás, és a pusztítás formájában mutatkozik meg előttünk. Nem azért nem tárja fel magát közvetlenül, mert az anyag korlátozza ebben, hanem mert egyrészt létre akarja hozni az anyagi világot és munkálkodni akar abban, másrészt pedig nem hajlandó mindenki előtt megmutatkozni, csak az arra méltók előtt. Fenntartja magának a jogot, hogy az alkalmatlanok számára rejtve maradjon. Akkor hát, kik az alkalmasak, és kik nem? Akik teljes mértékben tiszteletet tanúsítanak Iránta, azok alkalmasak, míg akik tiszteletlenek Vele, azok nem. Nagyon egyszerű. Ki milyen mértékben mutat tiszteletet Iránta, ő olyan mértékben hajlandó megmutatkozni az illető előtt, azaz olyan mértékben nyújt segítséget neki a világ helyes értelmezésében. A valóság az, hogy ő mindenben jelen van és mindent fenntart, de ezt átlátni csak akkor lesz képes valaki, ha tisztelettel fordul Felé.
Az anyagi energia megfelelő tanulmányozásán keresztül egyben az Úr különböző arculataival is megismerkedhetünk, és egyre több ismeretre tehetünk szert Róla. Ezek az ismeretek egészen addig fejleszthetők, hogy a tanulmányozó közvetlenül is megpillanthatja az Urat az anyagban. Ehhez hasonló dolog történt Kṛṣṇa és Arjuna között, amiről a Bhagavad-gītā párbeszéde számol be. Kṛṣṇa szintén Viṣṇu. Vannak bizonyos alkalmak, amikor az Úr személyesen jelenik meg, úgymond alászáll ebbe az általa teremtett világba, s ilyenkor segítséget nyújt, hogy mindenki egyre világosabb képet alkothasson Róla. Kṛṣṇa tanítja Arjunát, és megmutatja neki azt a formáját, mellyel behatolt az anyagi energiába. Ezt a formát kozmikus formának (viśva-rūpa) nevezik. Csodálatos látvány tárult Arjuna elé, ami talán sok ezer nap felragyogásához hasonlítható. Kṛṣṇa ezen a kozmikus formáján keresztül is beszél Arjunához, s ekkor mondja a következő szavakat is: „idő vagyok, világok hatalmas pusztítója”. Teljesen egyértelműen kijelenti, hogy ő hatolt be az anyagi energiába, és ő cselekszik azon keresztül, amit mi az idő formájában tapasztalunk.
Eredetileg azt vizsgáltuk, mi az oka, hogy az anyagnak van jelene, múltja és jövője, s végül arra a következtetésre jutottunk, hogy az idő közvetlenül a Legfelsőbb Úr – az Úrnak egy sajátos arculata ugyan, de Vele azonos. Ennek mélyebb megértése természetesen alaposabb elméleti és gyakorlati tanulmányokat igényel. Ebben a cikkben csak az alapfogalmak és -kategóriák tisztázására vállalkozhattunk.
FELHASZNÁLT IRODALOM:
- Arno Arzenbacher: Bevezetés a filozófiába. Herder Kiadó Kft., Budapest, 1994
- A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, 1993
- A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: Śrīmad-Bhāgavatam (1-5. ének). The Bhaktivedanta Book Trust, 1992
- A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: Könnyű utazás más bolygókra. The Bhaktivedanta Book Trust, 1990
- Gábos Zoltán: Az elméleti fizika alapjai. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1982
- Dietrich Stauffer, H. Eugene Stanley: Newtontól Mandelbrotig – Bevezetés az elméleti fizikába. Springer Hungarica Kiadó Kft., Budapest, 1994