Lapszám: Jóga 2. – 15 – XV/1 – 2012. november
Szerző: Jason D. Fuller
„A jóga végső célja dicséretes, de az úton veszély leselkedik.”
Bhaktivinoda Ṭhākura
Bevezetés
A gauḍīya vaiṣṇava hagyományban az aṣṭāṅga-yoga és a bhakti kapcsolata feszültségektől terhes. Filozófiailag ellentmondásos, hogy míg a yogī az én tagadását hangsúlyozza, a bhakta (hívő) arra vágyik, hogy megszentelt érzéki gyönyörökben legyen része –, ami számára engedélyezett, ha szívében megvalósította az istenszeretetet. Az aṣṭāṅga-yoga végső célja, hogy miután az önvaló (puruṣa) kiszabadult az anyagi világ (prakṛti) kötöttségei alól, megtapasztalhassa az abszolút szabadságot. A gauḍīya vaiṣṇava bhakti alapvető célja viszont, hogy a Kṛṣṇa iránti odaadás által a lélekben (jīva) újra fellángoljon a szeretet (prema). Habár a két vallásos rendszer azonos az Istennel (īśvara) való bensőséges viszony kialakítására való vágyban, és azirányú törekvésében, hogy felszabadítsa az ember lelki lényét (puruṣa vagy jīva) az anyagi ragaszkodások kötöttségei alól, tanításaik eltérnek egymástól azzal kapcsolatban, mi a legjobb módszer e felszabadulás elérésére.
A klasszikus megértés szerint az aṣṭāṅga-yogī a világi lét kötelékeiből mentális és fiziológiai gyakorlatok során át képes kiszabadulni, melyek arra valók, hogy fokozatosan elkülönítsék a legbelső önvalót az érzékekkel felfogott létezés árapályától. Az aṣṭāṅga-yogī nyolc részből álló útja a következőket foglalja magában: az anyagi hajlamok és élvezetek féken tartása (yama) és fegyelmezése (niyama); a test és a légzés irányítása az előírt testhelyzetek (āsana) és a légzés szabályozása (prāṇāyāma) által; az elme megszelídítése a befelé tekintés (pratyāhāra), a koncentráció (dhāraṇā) és a meditáció (dhyāna) segítségével; valamint annak a képességnek a kifejlesztése, amellyel a tiszta, lelki tudatosságban (samādhi) maradhat. Ez a nyolc pszicho-fiziológiai tevékenység hivatott arra, hogy a yogīt a felszabadulás felé vezesse.
A jóga elmélete szerint a lelki gyakorlatait végző személy (sādhaka) a felszabadulás felé vezető úton számos varázslatos képességre vagy más szóval tökéletességre (siddhi) tehet szert, amelyek természetes módon fejlődnek ki a nyolcrészes (aṣṭāṅga) gyakorlatrendszer során. A Patañjali Yoga-sūtrája által felsorolt siddhik a következők: jövőbelátás, telepátia, tökéletes intuíció, előző születésekről szóló tudás, a láthatatlanná válás képessége, jóslás és a csillagokból olvasás képessége, a szellemi lények érzékelésének képessége, a mások testébe való belépés képessége, a lebegés és a vízen járás képessége stb.1 A klasszikus jógahagyományban a siddhiket a lelki fejlődés jeleiként értelmezik és csak arra használják őket, hogy a gyakorló egy-egy újabb lépéssel megközelítse célját, a felszabadulást. Ezzel egyidőben azonban szigorúan kerülik, hogy a yogī a hamis egóját még nagyobbra fújja általuk, hiszen ha valaki a felszabadulásra törekszik, nem szabad az idejét arra fecsérelnie, hogy ilyen képességekkel játsszon. A Yoga-sūtra így figyelmeztet: „Az embernek el kell kerülnie, hogy az istenek csábító adományai fellelkesítsék vagy büszkévé tegyék, nehogy káros ragaszkodások alakuljanak ki szívében.”2
A vaiṣṇavák különösen érzékenyek az ilyen „lelkesedés” és „büszkeség” veszélyeire, mert Kṛṣṇa iránti odaadásuk során le akarnak mondani az anyagi ragaszkodásokról. Habár nehéz lenne azt kijelenteni, hogy létezik egy „ortodox” gauḍīya vaiṣṇava álláspont az aṣṭāṅga-yoga szerepéről egy hívő (bhakta) vallásos életében, az alábbiakban olvashatunk egy írást Bhaktivinoda Ṭhākura tollából, mely csaknem a teljesség igényével kifejti a témában az irányadó vaiṣṇava hozzáállást. Ez az írás összefoglalja azokat a jógával kapcsolatos ambivalens, sőt végső soron negatív kicsengésű véleményeket, amelyeket a Gauḍīya Maṭha és a Gauḍīya Maṭha leszármazott ágai közül a legtöbben vallanak. Bhaktivinoda szerint az aṣṭāṅga-yoga gyakorlata elvben értelmes vállalkozás. Azt mondhatjuk, hogy pluralista szempontból a jóga és a bhakti célja azonos. Ám Bhaktivinoda szerint a legtöbb jelölt számára a különböző siddhik megszerzésével járó nehézségek leküzdhetetlenek. A jóga útjával együtt járó szigorú aszkétizmus, melynek segítségével a yogī képessé válik lemondani anyagi ragaszkodásairól, veszélyt is jelentenek azok számára, akik képtelenek lelki céljaiknak alárendelni az emberi szenvedélyeket. Visszhangozva a Yoga-sūtra harmadik könyvének óva intő hangulatát (3.37) Bhaktivinoda a következő fordításban azt az érvet hozza majd fel, hogy ironikus módon az aṣṭāṅga-yoga még úgy is éppen az anyagi ragaszkodásokhoz való erősödést eredményezheti a gyakorlóban, hogy a végső célja ennek pontosan az ellenkezője.
Bhaktivinoda úgy véli, a másik út, a bhakti nem támaszt ilyen akadályokat a lélek felszabadításának ösvényén. A gyakorló a vallásos rituálék részeként szereti és imádja Kṛṣṇát, ezáltal eleveníti fel a szívben a premát. Bhaktivinoda szerint ez a prema a felszabadulás módszere és egyúttal maga a felszabadulás is. A hívő számára Isten szeretete mindenek felett áll. A bhakta nemhogy elutasítaná érzékszerveinek használatát, de megtanulja megnemesíteni (azaz lelkivé tenni) szenvedélyeit, ragaszkodásait és hajlamait. A vaiṣṇava hívő nem találkozik a jóga ösvényének kelepcéivel, amikor a világi szeretet/ragaszkodás könnyen rozsdásodó, közönséges fémjét átalakítja a megszentelt szeretet/ragaszkodás aranyává. Bhaktivinoda tehát úgy érvel, hogy a bhakti útja sokkal egyszerűbb és jóval veszélytelenebb, mint az aṣṭāṅga-yogáé. Ahogy az előzőekben említettük, a siddhik az aszkétizmushoz és a jóga gyakorlatához kapcsolódnak, a bhakta azonban nem tér el az istenszeretettől a világi, anyagi sikerek kedvéért.
Háttér
A most következő fordítás Bhaktivinoda Ṭhākura 1886-ban írt rövid regényéből származik. Bhaktivinoda Ṭhākura (Kedāranātha Datta, 1838–1914) vezető szerepet vállalt a gauḍīya vaiṣṇavizmus felélesztésében és megújításában a tizenkilencedik század végén. Keshub Chandra Sennel, Bijoy Kṛṣṇa Goswamival és Bankim Chandra Chatterjeevel együtt Bhaktivinoda segített újra megalapozni a gauḍīya vaiṣṇavizmust a gyarmati Indiában a bengáli értelmiség törvényes lelki gyakorlataként. Mintegy negyven éven keresztül több tucatnyi könyvet írt, amelyekben megvédte a vaiṣṇavizmust, és részletesen bemutatta annak finom, összetett és tudományosan felépített teológiai hagyományát. Bhaktivinoda tizenkilencedik századi szervezési kísérletei törtek utat ahhoz, hogy a huszadik században kifejlődhessen a Gauḍīya Maṭha és az ISKCON. Manapság több milliónyira rúg azoknak a híveknek a száma, akik Bhaktivinoda lelki leszármazottjának tartják magukat.3
A regény címe Prema Pradīpa (Az isteni szeretet lámpása). A történet, melybe a fordításrészlet beilleszkedik, így szól: Volt egyszer egy bölcs vaiṣṇava yogī (Yogī Bābājī), aki Vṛndāvanában élt és már meglehetősen ügyessé vált meditációs gyakorlatai végzésében. Éveken keresztül tanulmányozta a Yoga-sūtrákat és śāstrákat, valamint gyakorolta a fejlett jógatechnikákat. Megtanulta érzékeit és szenvedélyeit az irányítása alatt tartani azért, hogy ne legyenek anyagi ragaszkodásai, s hogy ezáltal jobban szolgálhassa Kṛṣṇát. Türelmes próbálkozásai és szigorúan fegyelmezett élete alapján híres vaiṣṇava hívővé vált, akit elárasztott a szeretet és az odaadás. Egy nap Yogī Bābājī elhatározta, hogy elindul āśramájából és meglátogatja Vṛndāvana legtanultabb vaiṣṇava paṇḍitáját, Paṇ-ḍita Dāsa Bābājīt. Odaérve Yogī Bābājī meglepődve hallotta Paṇḍita Dāsa Bābājīt, ahogy a barlangjában az összegyűlt hívők társaságában elveti annak gondolatát, hogy közelebbi kapcsolat lenne a jógagyakorlatok és a vaiṣṇava–bhakti között. A paṇḍita Yogī Bābājī kérdésére válaszolva kifejtette a gyülekezet előtt, hogy értéktelennek számít az a sok év, amit az utóbbi időben a jógatechnikák tökéletesítésével töltött. Az üdvözülés elérése és a szent élet érdekében nincs szükség másra, csupán a Kṛṣṇa iránti tiszta odaadásra. A kiváló lelki vezető, Paṇḍita Dāsa Bābājī yogī barátjának azt fejtegette, hogy kizárólag az odaadás révén kapható meg a valódi szolgálat és a végső megváltás. Kijelentette, hogy bár a yogī által elért eredmények segíthették a tiszta odaadás ösvényén való haladást, azok valójában szükségtelenek voltak.
Yogī Bābājīt zavarta ugyan a kijelentés, hogy oly sok időt elvesztegetett a jóga gyakorlásával, de végül meggyőződött a kiváló paṇḍita igazáról. A bölccsel folytatott beszélgetés során kétségei gyorsan eloszlottak és hálás volt, hogy fültanúja lehetett a jógáról szóló igazságnak.
A következő szakaszban Bhaktivinoda Ṭhākura hosszasan kifejti saját megértését a jóga és a bhakti kapcsolatáról. A Prema Pradīpából általam lefordított részlet egy párbeszéd Yogī Bābājī és Paṇḍita Dāsa Bābājī között, mely az utóbbi barlangjában hangzik el az összegyűlt hívők előtt. A szakasz egy hozzászólással kezdődik (Prema Dāsa Bābājī).
Fordítás
Prema Dāsa Bābājī ezt mondta:
– Yama, niyama, āsana, prāṇāyāma, pratyāhāra, dhyāna, dhāraṇā és samādhi – ezek az aṣṭāṅga-yoga elemei. Az bizonyos, hogy e gyakorlatok képesek a gyakorló szívében egyfajta békeérzetet teremteni, ám ott a veszély, hogy esetleg mohósághoz és hamis önelégedettséghez is vezethetnek. Még ha valaki különleges képességekre tesz is szert, a lelki úton könnyen elbukhat, és nem éri el a békét annak legvégső értelmében. Másrészről, ha valaki az Úr Kṛṣṇát szolgálja, annak számára a béke természetes módon, veszélytelenül érkezik el, őt nem fogja semmi sem félrevezetni.
A beszélgetés során Paṇḍita Dāsa Bābājī hallgatóságának körében jelen volt egy aṣṭāṅga-yogī is, aki habár vaiṣṇava volt, a prāṇāyāma (légzéskontroll) gyakorlásával rendkívüli képességekre tett szert, így érthető módon úgy érezte, számára az aṣṭāṅga-yoga lelkileg fontosabb szerepet tölt be, mint a kilenc ágból álló bhakti (odaadás). Miután Prema Dāsa Bābājī állításával nem volt teljesen elégedett, közbevágott:
– Bābājī, kérlek, ne szóld le a yoga-śāstrák értékeit. A yogīk jelentősen meg tudják növelni élettartamukat azáltal, hogy lemondanak az ételről és az alvásról. Te is ugyanolyan mesterévé váltál a lelki dolgoknak, mint ők? Ha nem, akkor el kell ismerned, hogy a jóga útja felsőbbrendű az arcanā (odaadó imádat) útjához képest.
A vaiṣṇavák általában nem szeretnek vitatkozni, de az összegyűltek közül senkinek sem tetszett a yogī állítása, hogy a jógagyakorlatok magasabb rendűek az odaadó gyakorlatoknál. Egyikük sem szólt semmit. A yogīt zavarta a csend, így Paṇḍita Dāsa Bābājīhoz fordult, hogy legyen döntőbíró a kérdésben.
Paṇḍita Dāsa Bābājī először idegenkedett a vitától, ám amikor a yogī egyértelműen jelezte, hogy elfogadja döntését a témában, a Bābājī beszélni kezdett:
– A yoga-mārga (a jóga ösvénye) és a bhakti-mārga (a bhakti ösvénye) végső célja ugyanaz – Bhagavān (Isten). Minden jīva (lélek) természetesen és szükségszerűen imádja őt. Igazából minden lélek két kategória egyikébe tartozik, lehet szent (śuddhajīva), vagy vergődhet az anyag csapdájában (baddhajīva). A szent életet élő élőlény mentes a közönséges ragaszkodásoktól, míg az anyag csapdájában lévőt megkötözi a fizikai világ. Nyilvánvaló, hogy a sādhaka (lelki gyakorló) csapdába esett lélek, míg a szent természetű léleknek semmit sem kell tennie, hogy megszentelődjön. Alapvetően az a különbség az anyagi világ csapdájába esett és a szent természetű lelkek között, hogy az utóbbiak megőrizték a tisztaság természetes állapotát. A szent természetű lélek természetes hajlama, hogy szent cselekedeteket végezzen, ezért mindig boldog. Az anyag csapdájába zárt lélek viszont a közönséges dolgokhoz van láncolva, ezért olyan vallásos gyakorlatokba kapaszkodik, amelyek a természetük szerint lelkiek ugyan, de anyagi felfogás szennyezi be őket. A felszabadulás akkor következik be, ha valaki elutasítja az anyagilag szennyezett vallást, és a tiszta vallást helyezi előtérbe. A yogīk által emlegetett „felszabadulás” nem más, mint az Isten iránti szeretet. Így a jóga és a bhakti célja ugyanaz. Ezért tartják a szentírások a legfelsőbb yogīnak a kiváló bhaktát, Śukadevát, míg a rendkívüli yogīt, Mahādevát példás bhaktaként mutatják be.
Végül a jóga és a bhakti közötti különbség így fogalmazható meg: amikor a szigorú mentális gyakorlatok révén valaki samādhiba (jóga-transzba) lép, feltárul az illető tiszta lelki természete, ezáltal pedig felébred benne a prema (isteni szeretet). Mindazonáltal a jóga ösvénye magában rejti azt a veszélyt, hogy az úton haladót eltéríthetik a jógafelszínes és jelentéktelen melléktermékei, és esetleg még az előtt feladhatja az út követését, hogy valóban elérte volna a végső állomást. Ezzel szemben a bhakti teljes mértékben a premáról szól. A bhakti semmi más, mint Isten szerető szolgálatának tudománya. A bhaktákat nem zavarhatják meg jelentéktelen képességek és eredmények, mivel minden odaadó cselekedetük kizárólag az istenszeretet elérésére irányul. Nincs különbség az utazás és a végállomás között. Ez az, amiért a bhakti magasabb rendű a jógánál, és ezért kell fenntartás nélkül követni.
A yogī feltevése, hogy legyőzte érzékeit, végső soron illúzió. Még ha esetleg egy rövid időszakra uralkodik is anyagi természete felett, újra és újra akadályokba fog ütközni. Először is, miközben a gyakorló a yamán (korlátozásokon) és niyamán (előírásokon) keresztül vallásos érzéseket kultivál, önmagát úgy látja, mint aki hajlik a lelkiek felé, holott még egyetlen lépést sem tett a prema megtapasztalása felé. Másodszor, még ha valaki hosszú, betegségtől mentes életet ér is el az āsanák (jógapózok) és a prāṇāyāma (légzéskontroll) segítségével, ha nem ébred fel benne a prema, akkor ez a nagyon hosszú, egészséges élet a lelki iránytól való eltérülés és anyagi ragaszkodások forrásává válhat. Harmadszor, a pratyāhāra (összpontosított befelé fordulás) gyakorlása talán segít abban, hogy megtanuljuk érzékeinket irányítás alatt tartani, ám a prema nélkül az ilyen köldöknézés fölösleges. Vágy és lemondás ugyanazokat az eredményeket nyújtja a lelki kutatás során. Az eredménytelen lemondás túlságosan merevvé és antiszociálissá teheti az embert. Negyedszer, habár talán ki lehet küszöbölni a közönséges gondolatokat a dhāraṇā (koncentráció), a dhyāna (meditáció)és a samādhi (a tudat transzhoz hasonló állapota) segítségével, ha mindeközben nem ébred fel a prema, akkor könnyen elveszhet a yogī személyes azonossága és egyénisége. Ha valaki azt gondolja, „Brahman vagyok”, de nincs jelen benne a prema (a személyes Isten iránti szeretet), akkor az eredmény a „megsemmisülés”.
Kérlek hát, fontold meg alaposan mindezeket. A jóga végső célja dicséretes, de az úton veszély leselkedik. Te vaiṣṇava és yogī is vagy, tehát meg tudod érteni, amit mondtam.
Paṇḍita Dāsa Bābājī még be sem tudta fejezni az utolsó mondatot, az összegyűltek máris elismerően kiáltották: „Sādhu! Sādhu!”
Yogī Bābājī így válaszolt:
– Bābājī, hibátlan érveid meggyőzőek, ám van valami, amit szeretnék megemlíteni. Az előtt kezdtem el gyakorolni az Úr odaadó szolgálatának kilenc ágát – hallás, éneklés stb. –, hogy tanulmányoztam volna a jógát. De az igazat megvallva, bármit is tettem, az érzékeim hatalma alatt maradtam. Képtelen voltam kiszabadulni az anyagi vágyak markából, ahogy azt a vaiṣṇava tanítások a lelki szerelmi érzésekkel kapcsolatban (śṛṅgāra-prema) ígérik. Ám a pratyāhāra gyakorlatainak segítségével sikerült megízlelnem a śṛṅgāra-rasát. Jelenleg már tényleg nincs vágyam arra, hogy érzékeimet elégedetté tegyem. Más ember lettem. És mindezeken felül helye van a prāṇāyāmának is az arcanā (odaadó imádat) rendszerében, akkor hát miért ne lehetne a pratyāhārára is úgy hivatkozni, mint a bhakti-yoga egyik aspektusára? Véleményem szerint a bhakti útján igenis szükség van a jóga gyakorlataira.
Paṇḍita Dāsa Bābājī figyelmesen hallgatta Yogī Bābājī szavait, aztán így válaszolt:
– Bābājī, nagy szerencséd van, hogy képes voltál emlékezni a rasa-tattvára, miközben a pratyāhārát gyakoroltad. A legtöbb esetben az ilyen gyakorlatok csak megzavarják az embert, mert értelmetlen spekulációk kísértik meg, a gyakorlatok pedig unalmasan egyhangúak. Mivel a lélek természetesen vágyik a gyönyörre (hiszen ez a természete), ezektől soha nem válhat elégedetté. A lélek mindig kutatni fog valami után, amit szerethet és amire vágyakozhat. Ezért ha a lelket eltérítik az anyagi vágyakkal szennyezett vallásos gyakorlatok, mindig fennáll a veszélye, hogy alacsonyabb rendű dolgokhoz kezd el vonzódni. A lélek soha nem válhat ilyesmivel igazán elégedetté, tehát a gyakorlót legyőzi vágya, hogy érzékeit kielégítse, és egyre többet kíván.
Ám ha a lélek az érzékek urává válik és tapasztalatot szerez saját rasájáról, természetes istenszeretet fejlődik ki benne, ezzel párhuzamosan pedig fokozatosan megszűnik anyagi érdeklődése. A bhakta útja a beszélgetés útja – beszélgetés az Isten iránti szeretetről. Ahogy előrejut a szeretettel teli odaadás útján, úgy fognak gyengülni az anyagi világ iránt érzett ragaszkodásai. Azt gyanítom, hogy nem volt lehetőséged szent sādhukkal találkozni, amikor elhatároztad, hogy a bhakti útját fogod követni. Az elején nem tudtad méltányolni, milyen édes az odaadás. Gépiesen követted a bhakti gyakorlatainak kilenc alapelvét, és így képtelen voltál megízlelni az odaadás természetes gyönyörét. Minden bizonnyal emiatt kezdett növekedni az érzékek kielégítése iránti vágyad, amikor az Isten iránti szeretet folyamatát gyakoroltad. Annak érdekében, hogy megfelelően gyakoroljuk a bhakti ösvényét, a bhakták társaságában kell élnünk. Igaz, hogy a bhaktának különféle érzéki élményekben van része, de pont ez az élvezet teszi lehetővé számára, hogy lemondjon a közönséges anyagi örömökről, amelyeknek nincs közük az Isten iránti szeretethez…[4]
Yogī Bābājī erre így válaszolt Paṇḍita Bābājīnak:
– Szavaid segítettek, hogy világosabban lássak, de még mindig maradt egy kérdésem: a prāṇāyāma, dhyāna és dhāraṇā jógagyakorlatai nélkül hogyan lenne megtapasztalható a rasa-samādhi? Vajon nem az a helyzet, hogy az embernek azért kell gyakorolnia a sādhanát, hogy felismerje a lélek természetes tisztaságát, és a lelki hajlamok ennek révén nyilvánulnak majd meg? Más szavakkal, mit tehetünk azért, hogy szívünkben felébredjen a rāga (spontán szeretet vagy vonzódás)?
Paṇḍita Bābājī beszélni kezdett:
– A közönséges dolgokhoz ragaszkodó lélek nem cselekedhet könnyen tiszta, lelki módon annak a veszélye nélkül, hogy cselekedeteit anyagi ragaszkodások szennyeznék be. Amint a világias hajlamok (viṣaya-rāga) növekednek, a szent hajlamok (vaikuṇṭha-rāga) csökkennek. Amint a szent hajlamok erősödnek, a világi hajlamok gyengülnek. Ez a lélek természete. Ám a tiszta, lelki ragaszkodás nem fejlődik ki automatikusan pusztán azért, mert valaki elnyomja az érzékeit és elvágja anyagi ragaszkodásait. Sokan követték már a lemondások útját annak érdekében, hogy csökkentsék anyagi ragaszkodásaikat, de ha valaki ezzel párhuzamosan nem erősíti lelki ragaszkodásait, akkor erőfeszítései kudarcra vannak ítélve. A yogīk tanácsa szerint a lelki ragaszkodások felébresztése érdekében gyakorolni kell a dhyānát, pratyāhārát és dhāraṇāt (nagyon sokan hisznek is ezek hatékonyságában), ám a jógagyakorlatok nem foglalkoznak megfelelően a kérdéssel, hogyan tegyünk szert lelki szeretetre. Ezért történt, hogy sok yogīt saját lelki ereje és éleselméjűsége térített el, és nem érte el a végső célt, ami a tiszta lelki ragaszkodás. Itt mutatkoznak meg a vaiṣṇava gyakorlatok előnyei. Nézd, a vallásos gyakorlatok csupán bizonyos fajta tettek. A vallásos jelöltek igen erősen ragaszkodhatnak saját életük tevékenységeihez, miközben ezzel egyidőben nagyon szeretnék megtapasztalni a Végső Igazságot is. Vajon ez lenne a leggyorsabb út, hogy elérjék a lelki ragaszkodást? Ha a jelölt elválasztja a lelki élet célját saját anyagi létezésétől, az olyan, mintha egyidőben két irányba akarna menni. Végül vagy az egyik, vagy a másik utat fogja választani. Vagy az anyagi dolgokhoz fog ragaszkodni, vagy a lelkiekhez.
Az evezők azért vannak, hogy mozgassák a csónakot a vízen, de ha az áramlás túl erős, elsodorja a ladikot. Hasonlóan ehhez, a dhyāna, a pratyāhāra és a dhāraṇā evezője nem mindig elég erős ahhoz, hogy kiszabadítson az anyagi ragaszkodás és érzékkielégítés sodrásából. Viṣṇu imádatát spontán, szerető odaadással kellene végezni. A vallásos jelölt minden energiáját és ragaszkodását gyorsan a lelkiek felé tudja fordítani, ha a szeretettel teli odaadó szolgálatot gyakorolja. Meg kell értenünk a ragaszkodás sodrását. Mindazok a dolgok, amelyek után egy lekötött lélek szíve világias céljai beteljesítése érdekében sóvárog, anyagi ragaszkodások. Ezek a ragaszkodások az öt érzékszervből indulnak ki, és az elme természetesen vonzódik irántuk. A nyelv ízlel, az orr szagol, a fül hall, a bőr érez, a szem pedig lát. A lélek mindig ragaszkodik valamilyen érzéktárgyakhoz. De akkor mi segíthet a léleknek, hogy elszakadjon a közönséges, világias érzéktárgyaktól? Talán a jóga szenvtelen filozofálgatása segíthet e tekintetben, de végül a személytelen Brahman inspirációt nem adó természete elszívja a jelölt erejét és kitartását.
A yogīk és jñānīk (a tudás útjának követői) emiatt igazán bajban vannak, az odaadás útján ugyanakkor nincs ilyen gond. Kṛṣṇa hívei állandóan tapasztalják Brahmant mindennapi életükben. Ezen az úton nincs különbség az anyagi ragaszkodás/szeretet, s a lelki ragaszkodás/szeretet között. Ha a szív élvezni akar egy érzéktárgyat a szemen keresztül, rendben, hadd részesüljön az Úr transzcendentális śrīmūrtijának (formájának) darśanájában (látványában). Így eltűnik az anyagi és lelki élvezet közötti különbség. Szeretnél hallani valamit? Akkor hallgass Kṛṣṇát dicsőítő dalokat vagy beszélgetéseket. Szeretnél ízes ételt enni? Akkor ajánlj fel egy tál finomságot az Úr Kṛṣṇának, és aztán edd meg a prasādát (isteni maradékot). Az orrával az ember megszagolhatja az Istennek felajánlott tulasī-leveleket és szantálfát. Az érzékek tárgyait meg lehet tisztítani, és ezen a módon szentté válhatnak a vallásos jelölt számára, aki Kṛṣṇát imádja. A bhakta számára minden cselekedet lelki, nem világi. A bhakta arra használja érzékszerveit, hogy megtapasztalja az istenszeretetet, és nem engedi, hogy azok akadályokká váljanak.
Ez az én megértésem a lelki ragaszkodás és a jóga közötti kapcsolatról. Most befejezem. Kérlek, bocsásd meg minden hibámat, amit esetleg vétettem.5
Összefoglalás
Bhaktivinoda Ṭhākura szemléletmódját az aṣṭāṅga-yogáról – ahogy azt Paṇḍita Dāsa Bābājī szájába adta a Prema Pradīpa című regényében – ambivalensnek, végső soron azonban mégis inkább negatívnak kell tekintenünk. A fenti párbeszédből egyértelmű, hogy Bhaktivinoda elismerte a jóga gyakorlatának mint lelki diszciplínának jogosultságát, de az aṣṭāṅga-yoga útját alapvetően túl veszélyesnek tartotta ahhoz, hogy a bhakta rálépjen. Habár Paṇḍita Dāsa Bābājī elfogadja, hogy Yogī Bābājī képes volt a jóga bizonyos aspektusainak segítségével erősíteni saját lelki
ragaszkodásait, mindazonáltal Yogī Bābājīt kivételnek tartja a szabály alól. Bár nem fordítottam le a történet ide vonatkozó részét, érdemes megemlíteni, hogy egy másik yogī-jelölt – egy bizonyos Mallik Mahāśaya – is van a Prema Pradīpában, aki az aṣṭāṅga-yogát gyakorolja. Bhaktivinoda sajnálkozott e szereplő sorsán a regény vége felé, amikor összefoglalta, mi történt a főszereplőkkel. A yogī-jelöltről ezt írta: „Mallik Mahāśaya végső soron mesterévé vált a yoga-śāstráknak, de soha nem vált képessé arra, hogy bármit is megértsen a rasa tudományából (tattvájából).”
A Prema Pradīpában Bhaktivinoda csak amellett érvel, hogy az aṣṭāṅga-yoga elméletileg megengedhető mint vaiṣṇava gyakorlat. Megállapítja, hogy az aṣṭāṅga-yoga ritka esetekben talán nem okoz bajt, ám a szövegből egyértelműen kiderül, hogy soha nem kellene javasolni. Annak a veszélye, hogy a siddhik iránt anyagi ragaszkodás alakuljon ki, vagy hogy az aszkétizmus és önmegtagadás rideg útján elbukjon a gyakorló, vagy a samādhi állapotában az istenséget személytelennek fogja fel, túl nagy ahhoz, hogy az aṣṭāṅga-yoga ajánlott út legyen a bhakta számára. Bhaktivinoda a jóga célját egyértelműen dicséretesnek tartotta – az útját azonban olyannak, amelyen veszélyek leselkednek.
LÁBJEGYZET
1 Lásd: Stoler Miller, Barbara (ford.): Yoga, Discipline of Freedom: The Yoga Sutra Attributed to Patanjali. University of California Press, Berkeley, 1996, 60–73.
2 Uo. 72.
3 Bhaktivinoda Ṭhākura életével és pályafutásával kapcsolatban bővebben lásd Fuller, Jason: Religion, Class, and Power: Bhaktivinode Thakur and the Transformation of Religious Authority Among the Gauḍīya Vaiṣṇavas of Nineteenth Century Bengal. Kiadatlan disszertáció, University of Pennsylvania, 2005.; Bhaktivinoda Thakura: Svalikhita-jīvanī. Lalitāprasāda Datta, Kalikātā, 1916.; Kedāranātha Datta (szerk.): Sajjanatoṣaṇī 1881-1904. Vaiṣṇava Depository Press, Kalikātā; Sundarānanda Vidyāvinoda könyve Ṭhākura Bhaktivinodáról. Kalikātā, én.; Chattopadhyaya, Satkari (a kalkuttai Legfelsőbb Bíróság volt főbírója): A Glimpse into the Life of Thakur Bhaktivinode: with an introduction by Babu Sarada Charan Mitra. Thakur Bhakti Vinode Memorial Committee, Calcutta, 1916.; Bharadvāja Bānārsīnātha (Mukherjee, K.N.): Anābiṣkṛta sāhitya pratibhā: Kedāranātha Datta – Bhaktivinoda Ṭhākura. Caitanya Research Institute, Kalikātā, 1989.; Rūpa-vilāsa Dāsa: The Seventh Goswami: A biography of His Divine Grace Śrīla Śaccidānanda Bhaktivinoda Ṭhākura. Sri Sri Sitaram Seva Trust, Mumbai, 1998.; Marvin, Brian(Shukavak Das): A Hindu Encounter with Modernity: Kedarnath Datta Bhaktivinoda, Vaishnava Theologian. Sanskrit Religions Institute, 1999.
4 Bhakativinoda Thakura: Prema Pradipa. Kolikata, Bagbajara Gaudiya Matha, 1993, 8–13.
5 Uo. 32–36.
FELHASZNÁLT IRODALOM
- Bhakativinoda Thakura: Prema Pradipa. Bagbajara Gaudiya Matha, Kolikata, 1993, 8–13.
- Fuller, Jason D.: Bhaktivinoda Thakura and the Modernization of Gaudiya Vaishnavism. In: Journal of Vaisnava Studies, Vol.13, no.2, 2005.
- Stoler Miller, Barbara (ford.): Yoga, Discipline of Freedom : The Yoga Sutra Attributed to Patanjali. University of California Press, Berkeley, 1996, 60–73.