/

Lapszám: Vaisnavizmus-kutatás 2. – 4 – V/1 – 2002. június
Szerző: Klaus Klostermayer
Cikk letöltése pdf-ben: Az árja bevándorlás-elmélet megkérdőjelezése és az óind történelem felülvizsgálata

Klaus Klostermayer a szanszkrit nyelv és az összehasonlító vallástörténet, azon belül is a hinduizmus elismert és kiváló tudósa. Figyelemreméltó terepmunkát végzett az indiai Vṛndāvanában, ahol a vaiṣṇavizmust kutatta. Jelenleg a kanadai Manitoba Egyetem címzetes egyetemi tanára és a vallástörténeti tanszék vezetője. Számos mű, köztük a Hindu and Christian in Vrdavan (Hinduk és keresztények Vrndavanban, 1969), A Survey of Hinduism (A hinduizmus áttekintése, 1989), Mythologies and Philosophies of Salvation in the Theistic Traditions of India (Üdvmitológiák és -filozófiák India teista hagyományaiban, 1984) Indian Theology and Dialogue (Indiai teológia és dialógus, 1986) és a Hinduism: A Short History (A hinduizmus rövid története, 2000) című tanulmánykötetek szerzője.

Bevezetés

Tacitus, ókori római szerző állítása szerint műveiben múltbéli eseményeket és alakokat jegyzett le sine ira et studio – rosszindulattól és elfogultságtól mentesen. Ugyanez a mottó lebegett a komoly tudósok szeme előtt is évszázadokon keresztül, s vált az „objektíven” tudósító történetírók legmagasztosabb céljává, akik egyenlő távolságot igyekeztek tartani az érdekelt felek véleményétől.

Köztudott azonban, hogy ezt az eszményt nem mindig sikerült megvalósítani. Több olyan huszadik századi példát ismerünk, amikor egyes kormányok azzal bíztak meg történészeket, hogy saját ideológiájuknak megfelelően átírják a történelmet. Bizonyos kortárs tudós történészek olyan szégyentelen részrehajlással írták meg az események krónikáját, és rajzolták át a múltat, mintha csak a régi idők udvari krónikásai lettek volna.

Amikor a második világháborút követően Ázsia és Afrika népei elnyerték függetlenségüket, a helyi értelmiségiek felismerték, hogy hazájuk történelmét azoknak a gyarmatosító hatalmaknak a megbízottai írták meg, amelyek ellen harcoltak. Rájöttek, hogy az esetek többségében a „hivatásos” történészek az ő saját nemzeti múltjukat megörökítő tradicionális krónikáikat azzal söprik félre, hogy a mítoszok és mesék körébe utalják őket. Képzett tudós történészek híján – vagy ami még rosszabb: gyarmatosítóik történelemszemléletén felnőtt helyi történészekkel – a meglévő történelemkönyvek feletti elégedetlenség gyakran olyan nemzeti alkotásokat szült, amelyek nem állták ki a tudományos hitelesség próbáját, s így nem kelthették fel a szakmai közvélemény figyelmét.

Ez a helyzet azóta lassan változik. Új nemzeti történelemkönyvek íródnak a tudósok egy új generációjának munkája nyomán, akik már a gyarmatosítást követő időszakban nőttek fel, mentesek a régi előítéletektől, és birtokában vannak minden szakmai tudásnak: jó ismerői az érintett nyelveknek és országuk kultúrájának, és tisztelik a helyi tradíciókat.
A legmarkánsabb példa erre a változásra India. India kulturális és tudományos öröksége régebbi is és gazdagabb is azokénál az európai országokénál, amelyek a 16. századtól kezdve politikai uralmuk alá vonták az országot. Napjaink indiai tudósai ma újraírják hazájuk történelmét.

Az árja bevándorlás elmélete és a régi kronológia

A revízió egyik fő célpontja az úgynevezett „árja bevándorlás-elmélet”, amely elé gyakran biggyesztik a „gyarmati-misszionárius” jelzőt, arra utalva, hogy azt a külföldi gyarmatok meghódítói találták ki, akik szerint fejlettebb kultúra csak az „elmaradott” Indián kívülről érkezhet, és akik – ennek szellemében – azt feltételezték, hogy egy vallás csak egy politikailag támogatott misszió nyomán terjedhet el.

Bár a revíziónak azt a keményebb változatát, amely az árja bevándorlás-elmélet kitalálóit rosszindulattal és cinizmussal vádolja, mi elutasítjuk, kétségtelen, hogy az indiaiak indiai jelenlétének megmagyarázására tett első európai kísérletek mögött világosan látható az a népszerű bibliai feltételezés, hogy az emberiség egyetlen emberpártól – nevezetesen Ádámtól és Évától – ered (akik születését kb. Kr.e. 4005-ra tették), és hogy a föld népei Noé, az özönvíz (Kr.e. 2500) egyetlen emberi túlélőjének gyermekeitől származnak. A kérdés már csak az volt, hogyan lehet összekötni a Teremtés tizedik fejezetében („A föld benépesítése”) nem említett népeket a bibliai leszármazási listákkal.

Az indiaiak indiai jelenlétét magyarázó keresztény történészek egyike a híres Dubois abbé (1770-1848), akinek hosszú indiai tartózkodása (1792-1823) lehetővé tette, hogy komoly és érdekes anyagot gyűjtsön össze a hinduk szokásairól és tradícióiról. Francia nyelven írott kéziratát a Brit Kelet-indiai Társaság vásárolta meg, amely angol fordításban 1897-ben, Hindu életmód, szokások és szertartások (Hindu manners, customs and ceremonies) címmel jelent meg, a méltóságos F. Max Müller bevezető szavaival.2 Dubois abbé, aki „nem szívesen állítja szembe feltevéseit az [indiaiak] képtelen meséivel”, kategorikusan kijelenti: „Gyakorlatilag megállapítást nyert, hogy India az egész világot pusztasággá változtató özönvíz után nagyon hamar lakottá vált. Mivel igen közel feküdt Sineár földjéhez, ahol Noé leszármazottai oly sokáig tartózkodtak, valamint kellemes éghajlattal és jó termőföldekkel rendelkezett, a vidék rövidesen benépesült.”

Más tudósok véleményével szemben, akik az indiaiakat egyiptomi, illetve arab eredetűnek tartották, Dubois abbé azzal a feltevéssel állt elő, hogy az indiaiak „nem Sém leszármazottai, ahogy azt sokan állítják, hanem Jáfeté. Elméletem szerint észak felől érték el Indiát, és őseik első lakhelyét a Kaukázus szomszédságába helyezném.”3 Az általa felhozott érvek, melyekkel elméletét kívánja alátámasztani, egyáltalán nem meggyőzőek, ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy erre az ingatag alapra építse fel egész további bevándorlás-elméletét (ami még nem „árja” bevándorlási elmélet).

Max Müller (1823-1903) – aki a leginkább felelős volt „az árja bevándorlás-elméletért” és a „régi kronológiáért” -, túl közel állt időben és szellemiségben az effajta gondolkodásmódhoz, s így szinte fenntartások nélkül elfogadta azt. Bevezetőjében Dubois abbé művét „hitelt érdemlő tekintélyként” dicséri, „amely mindig értékes forrás marad”.

Nem titok, hogy a korai brit indológusok nagy részét keresztény hittérítői megfontolások vezérelték. Az Oxfordi Egyetem híres és jelentős Boden szanszkrit tanszékét Boden ezredes alapította 1811-ben, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy „előmozdítsa a Biblia szanszkritra fordítását, annak érdekében, hogy honfitársai hatékonyabban tudják a keresztény vallásra téríteni India lakóit.”4 Max Müller egy 1886-ban kelt levelében a következőket írta feleségének: „Ha sikerül lefordítanunk a Védát, az nagyban meghatározza majd India sorsát és lelkek millióinak fejlődését ebben az országban. Hiszen ebben gyökerezik a vallásuk, s biztos vagyok benne, hogy csak úgy tudunk gyökerestől kiirtani mindent, ami az elmúlt háromezer évben ebből kihajtott, ha megmutatjuk nekik ezt a gyökeret.”5

Amikor az európai nyelvek többsége és a szanszkrit közötti rokonság általánosan elfogadott nézetté vált, a tudósok szinte magától értetődőnek vették, hogy a mai indiaiak szanszkritul beszélő őseit India és Európa nyugati határa között valahol félúton – Észak-Németországban, Skandináviában, Dél-Oroszországban, a Pamírban – keressék, s feltételezzék, hogy erről a területről özönlötték el a Pandzsábot. (Azt is érdemes megjegyezni, hogy az első szobatudósok, akik kiötlötték ezeket a grandiózus bevándorlás-elméleteket, voltaképpen semmit nem tudtak arról, milyen vidékeket kellett volna átszelniük ezeknek a feltételezett „árja megszállóknak”, vagy mely hegyszorosokon kellett volna átkelniük, illetve milyen éghajlati viszonyok között élhettek.) Mivel feltételezték, hogy a védikus indiaiak félnomád harcosok és marhapásztorok voltak, Mohenjo Daro és Harappa felfedezésekor logikusnak tűnt az a feltételezés is, hogy az árja bevándorlók ezeket a városokat romboltak le Indra isten, a „várospusztító” vezetésével, a sötétbőrű bennszülött lakosságra pedig ráerőltették a vallásukat és kasztrendszerüket.

A nyugati tudósok úgy döntöttek, hogy saját módszereiket alkalmazzák, s megbízható bizonyítékok híján puszta találgatásokra alapozva határozták meg az indiai történelem időrendi keretét. Gautama, azaz Buddha életének hagyományos dátumait (Kr.e. 6. század) többé-kevésbé helytállónak tekintették, s ebből kiindulva állították sorrendbe a feltételezéseik szerint pre-buddhista indiai forrásokat, úgy, ahogy azt filológiai szempontból elfogadhatónak tartották. Max Müller a nyelvészeti bizonyítékok alapján egyrészt elfogadta a tradíció azon állítását, mely szerint a Ṛgveda a legrégebbi indiai irodalmi dokumentum, másrészt feltételezte, hogy a védikus korszak Buddha idejére ért véget. A védikus irodalmi műfajok mindegyikének kialakulására önkényesen kétszáz-kétszáz éves időtartamokat határozott meg, s így a következő, széles körben elfogadott sorrendet állította fel:

  • Ṛgveda: kb. Kr.e. 1200
  • Yajurveda, Sāmaveda, Atharvaveda: kb. Kr.e. 1000
  • brāhmaṇák: kb. Kr.e. 800
  • āraṇyakák, upaniṣadok: kb. Kr.e. 600.

Maga Max Müller is elismerte, hogy a védikus kronológia pusztán feltevéseken alapul, s nem sokkal halála előtt Az indiai filozófia hat rendszere címmel kiadott utolsó művében kijelentette: „Bármi legyen is a védikus himnuszok keletkezési dátuma, akár Kr.e. 1500, akár Kr.e. 15000, mindenképpen rangos helyet érdemelnek a világirodalomban” (35.o.). De már Max Müller korában is akadtak olyan nyugati és indiai tudósok, például Moriz Winternitz és Bal Gangadhar Tilak, akik nem értettek egyet ezzel a kronológiával, s a Ṛgveda keletkezését sokkal korábbra helyezték.

Az indiai tudósok eközben mindvégig rámutattak, hogy a Védában sehol nincs hivatkozás Indián kívülről jövő bevándorlásra, hogy a Ṛgvedában szereplő összes földrajzi jellemző Északnyugat-Indiára illik, s hogy semmilyen régészeti bizonyíték nem támasztja alá az árja bevándorlás-elméletet. Másfelől viszont a védikus művekben találhatók olyan, különböző csillagállásokra vonatkozó utalások, melyeknek időkerete kiszámolható. A Ṛgveda egyik megfigyelése alapján kapott Kr.e. 4500-ös, illetve a Śatapatha-brāhmaṇában szereplő Kr.e. 3200-es dátum azonban túlságosan korainak tűnt ahhoz, hogy elfogadható legyen, különösen, ha valaki azt feltételezi – ahogy azt sok 19. századi tudós tette -, hogy a világ mindössze hatezer éves, s a vízözön négyezerötszáz évvel ezelőtt történt.

Az árja bevándorlás-elmélet leleplezése: az új időrend

A mai indiai tudósok, akiket bevallottan nem csak tudományos érdekek mozgatnak, hevesen cáfolják a „gyarmatosítók és hittérítők árja bevándorlás-elméletét”. Létrehozóit azzal vádolják – nem ok nélkül -, hogy Indiának a nyugat által a modern korban végbevitt gyarmati leigázását, illetve annak célját és folyamatát, belevetítették az indiai civilizáció kezdeteibe: ahogy az európaiak egy feltételezett magasabb rendű civilizáció és magasztosabb vallás birtokosaiként érkeztek Indiába, úgy az eredeti árjákról is feltételezték, hogy leigáztak egy országot, amellyel elfogadtatták kultúrájukat és vallásukat.

Egy közelmúltban megjelent jelentős munka6 tizenhét érvet sorakoztat fel amellett, hogy miért nem történhetett meg soha az árja bevándorlás. Érdemes őket röviden összefoglalni és elemezni:

  1. Az árja bevándorlás modellje főként bizonyítatlan (és helytelen) nyelvészeti feltevéseken alapszik. A nyelvek sokkal lassabban fejlődnek, mint ahogy azt a 19. századi tudósok feltételezték. Renfrew szerint az indoeurópai nyelvet beszélők már Kr.e. 7000 óta élhettek Anatóliában.
  2. Az a feltételezés, mely szerint az árja népek a Kr.e. második évezredben tömegesen elvándoroltak volna, először Nyugat-Ázsiába, majd Észak-Indiába (Kr.e. 1500-ra), nem tartható annak a ténynek az ismeretében, hogy a hettiták már Kr.e. 2200-ra Anatóliában voltak, s a kasszitáknak és a mitanniaiaknak már Kr.e. 1600-ra voltak királyaik és dinasztiáik.
  3. India ősi írásaiban nem találunk nagyarányú népvándorlásra vonatkozó feljegyzést sem a Védákban, sem a buddhista vagy a dzsaina írásokban, sem a tamil irodalomban. A Ṛgvedában leírt állat- és növényvilág, valamint a domborzat és az égbajlat Észak-Indiára jellemző.
  4. Szembeötlő kulturális folytonosság figyelhető meg az Indus-Sarasvatī civilizáció régészeti leletei és a későbbi indiai társadalom és kultúra között: folytonosság a vallási eszméket, a művészeteket, a mesterségeket, az építészetet, a súlyok és mértékek rendszerét illetően.
  5. Mehrgarh régészeti leletei (réz, szarvasmarba, árpa) a védikus indiaiakéhoz hasonló kultúrát tükröznek. A korábbi értelmezésekkel ellentétben a Ṛgveda nem nomád, hanem városi kultúrát mutat be (a purusa a pur vasa = „városépítő” kifejezésből származik).
  6. Az árja bevándorlás elmélete azon az előfeltevésen alapult, hogy egy lovakkal és harci szekerekkel rendelkező nomád nép legyőz egy városi civilizációt, amely nem ismeri a lovat, s hogy lovakról szóló leírások csak a Kr.e. második évezred közepétől fordulnak elő. Azóta azonban több lócsont-lelet is előkerült a harappai és a pre-harappai lelőhelyeken; Indiában, őskökori barlangokban lórajzokat találtak; Ukrajnában lovasokat ábrázoló rajzokra bukkantak, melyeket kb. Kr.e. 4300-ra datáltak. A ló vonta harci szekerek nem nomád pásztorokra, hanem a városi civilizációra jellemzőek.
  7. Az indusvölgyi civilizáció városaiban talált csontvázleletek faji változatossága ugyanolyan, mint a mai Indiáé; nincs bizonyíték új faj bejövetelére.
  8. A Ṛgveda egy észak-indiai folyórendszerről ír, mely a Sarasvatī folyó esetében Kr.e. 1900 előttről, a Driṣadvatī folyó esetében pedig Kr.e. 2600 előttről datálódik. A védikus irodalomból kirajzolódik egy népvándorlás a Sarasvatītól (Ṛgveda) a Gangeszig (brāhmaṇák és purāṇák), amit szintén régészeti leletek bizonyítanak.
  9. A Ṛgveda csillagászati hivatkozásai a körülbelül Kr.e. 2500-ból való Fiastyúk-Kṛittikā (Bika) naptáron alapszanak, amikor a védikus csillagászat és matematika igen fejlett tudományok voltak (ez ismét nem a nomád népekre jellemző).
  10. Az indusvölgyi városokat nem támadók rombolták le: lakóik a terület elsivatagosodása miatt hagyták el őket. Strabo (Geography XV. 1.19) arról számol be, hogy Arisztobulosz falvak és városok ezreit látta elnéptelenedni az Indus folyásának megváltozása következtében.
  11. A Ṛgvedában leírt csaták nem megszállók és őslakosok, hanem ugyanazon kultúrához tartozó népek között zajlottak.
  12. A dvārakāi ásatások egy Mohenjo Darónál nagyobb lelőhely felfedezéséhez vezettek, melyet Kr.e. 1500 körülire datáltak. Építészeti rendszerek, vashasználat és olyan írás jellemzi, mely félúton áll a harappai és a brāhmī között. Dvārakāt általában Kṛṣṇa alakjával és a védikus időszak végével hozzák kapcsolatba.
  13. Folytonosság van a különféle írások – harappai, brāhmī , devanāgarī – morfológiája között.
  14. A Védákban szereplő ayas szó, amit korábban vasnak fordítottak, feltehetőleg vörösrezet vagy bronzot jelent. Indiában (Kasmírban és Dvārakāban) találtak Kr.e. 1500-nál korábbról származó vasat.
  15. A purāṇák dinasztianévsorai, melyekben egyetlen védikus uralkodócsaládot tekintve is több mint százhúsz király neve szerepel, jól beleillik az „új időrendbe”.
  16. Maga a Ṛgveda is egy igen fejlett és kifinomult, bosszú fejlődés eredményeként létrejött kultúráról tanúskodik, „egy olyan civilizációról, amit biztos, hogy nem lehetett lóháton behozni Indiába” (160).
  17. A Gangesztöl nyugatra fekvő síkságok kb. Kr.e. 1100-ból származó festett szürke kerámia kultúrájáról megállapították, hogy kapcsolódik a (korábbi) fekete és vörös kerámia kultúrához stb.

Vizsgáljunk meg néhányat a fenti érvek közül részletesebben is. Ahogy arra gyakran rámutatnak, a Védában semmilyen vándorlásra nincs utalás azzal a néppel kapcsolatban, amely a Védát saját szent hagyományának tekintette. Valóban furcsa lenne, ha a védikus indiaiak emlékezetéből minden nyoma kitörlődött volna egy ilyen nagy jelentőségű eseménynek, amely a feltevések szerint viszonylag nem is olyan régen zajlott le – nem annyira régen például, mint Ábrahám népének vándorlása, amelyet a Biblia részletesen leír, s amelyre gyakran utal is. Továbbá, ahogy azt újabban műholdfelvételek és geológiai vizsgálatok is bizonyították, a Sarasvatī, a Ṛgveda korának emberei által ismert leghatalmasabb folyó, amelynek partján számos jelentős települést létrehoztak, Kr.e. 1900-ra – négy évszázaddal az árják feltételezett indiai betörése előtt – teljesen kiszáradt. Nem túl meggyőző amellett érvelni, hogy az árja falvakat egy kiszáradt folyómeder mentén hozták volna létre.

Amikor a 20. század elején az úgynevezett indusvölgyi civilizáció romjainak első maradványai napvilágra kerültek, az árja bevándorlás elméletének képviselői azt hitték, megtalálták a hiányzó régészeti bizonyítékot: itt voltak a „hatalmas erődítmények” és a „nagy városok”, amelyeket a Ṛgveda harcias Indrája állítólag meghódított és lerombolt. Aztán kiderült, hogy senki nem rombolta le ezeket a városokat, semmilyen, hódító háborút alátámasztó bizonyíték nem került elő: áradások és aszályok tették lehetetlenné nagy számú népesség fennmaradását a területen, s Mohenjo Daro, Harappa és a többi település lakói vendégszeretőbb vidékekre vándoroltak. A jelenleg is folyó régészeti kutatások nemcsak hogy kiterjesztették az indusvölgyi civilizáció területét, hanem arra is rámutattak, hogy annak késői szakaszai átmenetet jelentettek az Indus és a Gangesz vidékének kultúrái között. A régész-geográfusok megállapították, hogy egy két-háromszáz évig tartó aszály kb. Kr.e. 2300 és 2000 között egy igen széles földsávot elnéptelenített, mely Anatóliától Mezopotámián át Észak-Indiáig húzódott.

Az ilyenfajta bizonyítékok és a védikus szövegből levonható következtetések alapján a hinduizmus eredetének új története rajzolódik ki, mely a hinduk öntudatosságát tükrözi, s amely megkísérli a „gyarmatosító-hittérítő árja bevándorlás-elméletet” egy „India, a civilizáció bölcsője” látomással helyettesíteni. Ez az új elmélet az indusvölgyi civilizációt késő védikus jelenségnek tekinti, s a (belső-indiai) védikus kor kezdetét több évezreddel visszatolja. Az egyik ok, ami miatt az indusvölgyi civilizáció „védikusnak” tekinthető, a várostervezési és építészeti bizonyítékok megléte, ami meglehetősen fejlett algebrai geometriát feltételez – olyat, amilyenről a védikus Śulva-sūtrákban olvashatunk. Az elismert matematikatörténész, A. Seidenberg, miután tanulmányozta az egyiptomi piramisok és a mezopotámiai erődök építésénél alkalmazott geometriát, arra a következtetésre jutott, hogy ezek egy átvett geometriát tükröznek, mégpedig a védikus Śulva-sūtrákból átvett geometriát. Ha ez így van, akkor a tudás („veda„), amelyen Harappa és Mohenjo Daro építészeti szerkezete alapszik, nem lehet későbbi, mint a civilizáció maga.7

Míg a Ṛgveda mindig is India legősibb irodalmi dokumentumának tartották, mely a szanszkrit legrégebbi formáját őrzi, az indiaiak nem ezt, hanem az itihāsákat és a purāṇákat tekintették őstörténetük forrásának. Ezek a művek a Védákhoz képest egy későbbi nyelvállapotot tükröznek, s végső változatuk létrejöttének időpontja is sokkal későbbre tehető, mint a védikus kánon rögzítése. Ugyanakkor azonban részletes ismereteket tartalmaznak olyan régmúlt eseményekről és személyiségekről, amelyek és akik az indiai történelem részét képezik. Az ókori szerzők, köztük Hérodotosz, a görög történetírás atyja, nem választották külön a történetet a történelemtől, s forrásaikat sem kérdőjelezték meg. Ehelyett inkább egymás mellé állították a különféle beszámolókat, anélkül, hogy kritikai szempontból felülbírálták vagy megszűrték volna őket. Az itihāsákat és a purāṇákat tehát nem olvashatjuk úgy, mintha az indiai történelemről szóló modern tankönyvek megfelelői lennének. Inkább történetfüzérek ezek, amelyekben az információ az interpretációval, a tény a kitalálttal keveredik. Az indiaiak azonban mindig is komolyan vették a bennük található családfákat, s feltételezhető, hogy a purāṇikus dinasztia-listák, az upaniṣadokban szereplő paramparā-névsorokhoz hasonlóan, valódi uralkodók neveit közlik, a tényleges sorrendben. E feltevések alapján kísérletképpen a Kr.e. 4500 körüli időkre tehetjük az indiai történelem kezdetét.

India őstörténetének felülvizsgálatában kulcsmozzanat volt Mehrgahr, a Hindukush vidék településének nemrégiben történt felfedezése, amely körülbelül Kr.e. 7000-től több ezer éven át folyamatosan lakott volt. Ez a felfedezés több ezer évvel az elég jól datálható indusvölgyi civilizáció előttre tolta ki az indiai történelem kezdeteit8

Új kronológiák

A jelenleg ismert régészeti leletek alapján James G. Schaffer amerikai antropológus a korai indiai civilizáció esetében a következő kronológiát állapította meg:

  1. A korai élelemtermelés időszaka (kb. Kr.e. 6500-5000): nincs fazekasság.
  2. A területi szerveződés időszaka (Kr.e. 5000-2600): egymástól jól elkülöníthető régiónkénti stílusok (agyageszközök, egyéb tárgyak).
  3. Az integráció időszaka (Kr.e. 2600-1900): kulturális egységesség; kialakulnak a városi központok (Mohenjo Daro, Harappa).
  4. A helyhez kötődés időszaka (Kr.e. 1900-1300): az integráció korának mintái a regionális kerámiastílusokkal keverednek.

S. P. Gupta indiai régész az alábbi kulturális idősort javasolta:

  1. Prekeramikus neolitikum (Kr.e. 8000-6000)
  2. Keramikus neolitikum (Kr.e. 6000-5000)
  3. Kőrézkor (Kr.e. 5000-3000)
  4. Korai bronzkor (Kr.e. 3000-1900)
  5. Késő bronzkor (Kr.e. 1900-1200)
  6. Korai vaskor (Kr.e. 1200-800)
  7. Késő vaskultúrák

E szakemberek szerint nincs törés a Kr.e. 8000 utáni kulturális fejlődésben, és nincs számottevő változásra utaló jel sem, amint az egy külső betörés esetén elvárható lenne.

Az ősi India sokkal részletesebb „új időrendje”, melyben a Védákban és a purāṇákban említett királyok és néptörzsek nevei is szerepelnek, Rajaram9 szerint a következőképpen alakul:

  • Kr.e. 4500: Mandhatri győzelme a Drohyuk felett, amire a purāṇákban történik utalás.
  • Kr.e. 4000: Ṛgveda (kivéve az 1. és a 10. könyvet).
  • Kr.e. 3700: a tíz király csatája (amire a Ṛgveda hivatkozik).
  • A purāṇikus dinasztia-listák kezdete: Agastya, a védikus vallás hírnöke a dravida országokban. Öccse, Vasiṣṭha, védikus művek szerzője. Rāma és a Rāmāyaṇa.
  • Kr.e. 3600: Yajur-, Sāma-, Atharvaveda: a védikus kánon elnyeri végső formáját.
  • Kr.e. 3100: Kṛṣṇa és Vyāsa kora. A Mahābhārata háborúja. A korai Mahābhārata.
  • Kr.e. 3000: Śatapatha-brāhmaṇa, Śulva-sūtrák, Yājñavalkya-sūtra, Pāṇinī, az Aṣṭādhyāyī szerzője, Yāska, a Nirukta szerzője.
  • Kr.e. 2900: az ősi egyiptomi civilizáció kialakulása, Mezopotámia és az Indus-Sarasvatī vidékének kultúrája.
  • Kr.e. 2200: a hatalmas aszály kezdete: Harappa hanyatlása.
  • Kr.e. 2000: a védikus kor vége.
  • Kr.e. 1900: a Sarasvatī teljesen kiszárad: Harappa vége.

A Ṛgvedában, a Śatapatha-brāhmaṇában és más szövegekben találunk olyan, napfogyatkozásokra és az évszakok kezdetének csillagászati jeleire való utalásokat, melyek alapján kiszámítható e művek létrejöttének időpontja. A szakemberek biztosítanak róla, hogy e dátumok meghamisítása a számítógépek kora előtt nem lett volna lehetséges.

Régi kontra új – vagy természettudósok kontra filológusok?

Jelenleg India ősi történelmének két, merőben különböző változatával állunk szemben, két gyökeresen eltérő időrenddel, melyeket mindkét oldalról temérdek vita kísér. Azok, akik az árja bevándorlás-elméletet és az ehhez kapcsolódó kronológiát védik, azzal vádolják az „új kronológia” képviselőit, hogy amit művelnek, nem más, mint hindu sovinizmus. Az utóbbiak azzal gyanúsítják az előbbieket, hogy „gyarmatosító-hittérítő” előítéleteket dédelgetnek, s megtagadják az őshonos indiaiaktól az eredetiséget. A vita új elemmel színesedett: a tudományos vizsgálódással. Míg a régebbi elmélet kizárólag filológiai érveken alapult, az új elmélet csillagászati, geológiai, matematikai és régészeti bizonyítékokat egyaránt tartalmaz. Egészében véve úgy tűnik, az utóbbi biztosabb alapokon nyugszik. Nem csak azért, mert a filológiai érvek kezdettől fogva merész feltételezéseken és találgatásokon alapultak, hanem azért is, mert a különböző kultúrák, legyen szó akár ősi, akár modern civilizációkról, nem csak irodalomból állnak. Ezen kívül a pusztán filológiailag felkészült tudósok – nevezetesen a grammatikusok – nem képesek értelmezni az általuk tanulmányozott szövegek szaknyelvét és a bennük foglalt természettudományos információt.

Vegyük például a mai természettudományos irodalmat. Hemzseg a görög és latin szakkifejezésektől, a görög és héber betűkből álló képletektől. Ha a klasszikus nyelveket tudó bölcsészeknek ilyen műveket kellene olvasniuk, lehet, hogy képesek lennének megalkotni a szakkifejezések többé-kevésbé elfogadható mai angol fordítását, de aligha értenék meg a nagy részét annak, amit olvastak, és egészen biztosan nem tudnák kiszűrni azt az információt, amit e művek szerzői az adott szakterületen jártas olvasóknak kívántak átadni. A helyzet nem igazán különbözik az ősi indiai szövegek vonatkozásában sem. Az, hogy egyes kiváló tudósok (például Geldner, aki Ṛgveda-fordításában, melyet messze a legjobbnak tekintenek, a szöveg számos részéről kijelenti, hogy „homályosabb, mint a leghomályosabb jóslat”, vagy Gonda, aki a Ṛgvedát alapvetően lefordíthatatlannak tekinti) beismerik, hogy számos szöveget képtelenek megérteni – s a legtöbbjük nem is hajlandó túllépni e szövegek nyelvtani vagy etimológiai elemzésén -, mélyebb problémát jelez. A régiek nem csak költők és irodalmárok voltak. Nekik is megvolt a maguk tudománya és technikai tudása, megvoltak a maguk titkai és meggyőződései, melyek egyáltalán nem olyan magától értetődőek azok számára, akik nem ismerik a világukat. Tapasztalható némi előrelépés a későbbi orvosi és csillagászati irodalom megfejtése terén, valamint az építészeti és művészeti tárgyú anyagok olvasásában. A legrégebbi védikus irodalom technikai jellegű információtartalma azonban mindmáig rejtély előttünk.

Kód lenne a Ṛgveda?

Subhash Kak informatikus-indológus úgy véli, sikerült megfejtenie a „védikus kódot”, ami lehetővé teszi számára, hogy a Ṛgveda szerkezetéből, illetve szavaiból és mondataiból kinyerje azt a tetemes csillagászati információt, amit a mű szerzői feltehetőleg belerejtettek.10 Egy efféle kódolt természettudományos tudás meglétének feltételezése érthetővé tenné, hogy a régiek miért ragaszkodtak ennyire a szöveg minden egyes betűjének megőrzéséhez, pontosan abban a sorrendben, ahogy az eredeti szerző leírta őket. Az ember sokkal több szabadságot engedhet meg magának mondjuk egy történet vagy akár egy vers esetében is: megváltoztathat egyes szavakat, felcserélheti a sorokat, magyarázattal egészítheti ki, vagy ha szükséges, akár le is rövidítheti a szöveget, anélkül, hogy a szerző eredeti szándéka és mondanivalója csorbát szenvedne. Ezzel szemben azonban egy tudományos képletet pontosan ugyanúgy kell megjegyeznünk és visszaadnunk, ahogy azt a tudósok leírták, különben egyáltalán nem lesz értelme. A tudományos világnak módjában áll, hogy fizikai egységek vagy folyamatok jelölésére bizonyos betűket önkényesen kiválasszon, de ha egyszer jóváhagyta használatukat, az eredményes és értelmes kommunikáció érdekében mindenkinek alá kell vetnie magát a konvenciónak.

Még az ősi indiai irodalom laikus olvasójának is feltűnik, hogy a régiek mekkora energiát fordítottak arra, hogy összekapcsolják a makrokozmoszt a mikrokozmosszal, a csillagászati folyamatokat a fiziológiai folyamatokkal, hogy összefüggést teremtsenek a lények különböző kategóriái között, s hogy rendszerezzék, osztályozzák a világegyetemet. A védikus áldozatokat – melyek a védikus kultúra központi tevékenységét képezték – pontosan megépített, mértanilag megszerkesztett oltárokon ajánlották fel, és csillagászatilag pontosan meghatározott időben mutatták be. Hihetően hangzik, hogy összefüggés lehet az egyes oltárok esetében előírt téglák száma és a csillagok között megfigyelt távolság között, amelyeknek a mozgása határozta meg a felajánlás elvégzésének időpontját. Ezzel kapcsolatban Subhash Kak számos lenyűgöző részletet tár elénk a védikus oltár csillagászati vonatkozásairól írott tanulmánykötetében. Véleménye szerint a védikus indiaiak kiterjedt asztronómiai tudással rendelkeztek, amelyet belekódoltak a Ṛgveda szövegébe, de ez a kód később elveszett, s így a védikus hagyomány megszakadt.11

India – a (világ-) civilizáció bölcsője?

A Ṛgveda korábbra (Kr.e. 4000 környékére való) datálása, illetve azon érv alapján, hogy a védikus csillagászat és mértan régebbi, mint a többi ismert ókori civilizáció hasonló tudományai, néhány tudós, többek közt N. S. Rajaram, George Feuerstein, Subhash Kak és David Frawley azzal a merész feltételezéssel álltak elő, hogy India volt a „civilizáció bölcsője”. A nemrégiben felfedezett korai európai civilizációt (amely több mint ezer évvel korábbi az ókori Sumériánál és Egyiptomnál) azokkal a népekkel hozzák összefüggésbe, amelyek önszántukból vagy külső körülmények hatására több hullámban kivándoroltak Észak-Indiából. A későbbi – éghajlatváltozás vagy hadiesemények okozta – kivándorlások eredményeképp jutottak a hettiták Nyugat-Ázsiába, az irániak Afganisztánba és Iránba, különböző egyéb népcsoportok pedig Eurázsia más részeire. Egy effajta forgatókönyv a világ őstörténetének teljes újraírását tenné szükségessé – különösen, ha figyelembe vesszük azt a – néhány lelettel is alátámasztott – kijelentést, hogy a védikus indiaiak már időszámításunk előtt több mint két és félezer évvel kereskedelmi kapcsolatban álltak Közép-Amerikával és Kelet-Afrikával. Nem csoda, hogy az „új kronológia” nemcsak tudományos vitát kavar, hanem az érzelmeket is felborzolja. Teljes bizonyításához sokkal több megfellebbezhetetlen bizonyítékra van szükség, és előfordulhat, hogy sok kijelentést vissza kell majd vonni. Kétségtelen azonban, hogy a „régi kronológia” megrendült, s hogy sok meglepetés várja még nemcsak az ókori India, hanem az ókori világ tanulmányozóit is.

A voltaképpeni kérdések

Az ókori India történelmének felülvizsgálata választ ad több különálló, de egymással összefüggő kérdésre, melyeket gyakran összekevernek.

  1. A legfontosabb kérdés (legalábbis, ami az érzelmeket illeti) a következő: hol volt a védikus civilizáció eredeti otthona, azaz hol keletkezett a (Ṛg-)veda? Az indiaiak válasza erre a kérdésre mindig is az volt, hogy „Indiában”, vagy még pontosabban, „a Pandzsábban”. Az európai „gyarmatosító-hittérítö” feltételezés ezzel szemben az, hogy „Indián kívül”.
  2. A következő kérdés, ami sokszor nem is fogalmazódik meg nyíltan, így hangzik: honnan származik az „árjáknak” nevezett pre-védikus nép? Ez nem annyira a történészek, mint inkább a régész-antropológusok számára érdekes probléma. India faji történelmét sok területről érték hatások.
  3. Egy ebhez kapcsolódó, de külön kérdés a „civilizáció bölcsőjét” érinti, mely címre több ősi kultúra is igényt tart: Suméria, Egyiptom, India (lehet, hogy Kína is megemlíthető, amely sokáig az egyetlen civilizált országnak tekintette magát). Attól függően, hogy milyen választ kapunk, a népesség/civilizáció elterjedésének fő iránya vagy nyugat-keleti, vagy kelet-nyugati. A híres lux ex oriente kifejezést gyakran használták az ősi világ kultúrájának terjedésével kapcsolatban. India olyan messze van, amennyire a „Kelet” csak lehet.
  4. Meglehetősen furcsa, hogy az „árja bevándorlás-elmélet” szószólói, akiknek sem régészeti, sem irodalmi dokumentumok nem állnak rendelkezésükre feltevésük igazolásához, részletes bizonyítékokat követelnek a bevándorlást tagadóktól, ugyanakkor nem hajlandók helyt adni a rendelkezésre álló bizonyítékoknak. Ugyanígy arra is feljogosítva érzik magukat, hogy „mitológiának” nyilvánítsanak mindent, amit a források (a Ṛgveda, a purāṇák) állítanak, ha az nem vág egybe a védikus Indiáról előzetesen kialakított nézeteikkel.

Néhány következtetés

Ha nekem kellene megítélnem, mennyire nyomósak azok az érvek, amelyek az ókori India történelmének felülvizsgálata mellett szólnak, mégpedig abba az irányba, hogy esetleg India volt a „civilizáció bölcsője”, az első helyre Seidenbergnek a Śulva-sūtra geometriájára vonatkozó felfedezéseit sorolnám (mely geometriát az indusvölgyi civilizáció használt, a babiloni és az egyiptomi pedig átvett). A következő a védikus és poszt-védikus szövegek csillagászati adatainak régészeti-csillagászati meghatározása lenne. A harmadik helyre a Sarasvatī kiszáradásának időpontját meghatározó műholdfelvételt, valamint az Anatóliától Mezopotámián át Észak-Indiáig húzódó övezet több évszázadig tartó aszályának régészeti-geográfiai bizonyítékát tenném. A geológiai kutatás jelentős tektonikai változásokat tárt fel Pandzsábban és a Himalája előhegységeinél. Egy ponton az egyik szakasz az elmúlt kétezer évben mintegy hatvan métert emelkedett.

A „Vasiṣṭ­ha fejének” nevezett bronzfejre Delhi közelében bukkantak, amit radiokarbon meghatározással Kr.e. 3700 körülre datáltak – Hicks és Anderson szerint ekkortájt zajlott le a tíz király csatája (a Ṛgveda megemlíti, hogy Vasiṣṭ­ha Sudāsa király tanácsadója volt). Az indusvölgyi civilizáció „védikus” volta mellett szól továbbá az is, hogy számos lelőhelyen találtak (védikus) oltárokat. Az is meglehetősen fontos, hogy az ősi indiai irodalomban – a Védákban, a brāhmaṇákban, az eposzokban és a purāṇákban – sehol nem szerepel semmilyen, Indián kívülről jövő bevándorlásra utaló emlék. Ha elfogadjuk, hogy a védikus samhiták szertartáskönyvek és nem történelmi feljegyzések voltak, India őstörténetének felülvizsgálatában inkább az itihāsák és a purāṇák tanulmányozása hozhat előrelépést, nem pedig a Ṛgveda elemzése (ahogy Izrael őstörténetét sem lehetne rekonstruálni pusztán a zsoltárok alapján, mellőzve a Genezist és a Királyokat, vagy az európai történelmet sem, a legkorábbi Rituale Romanum alapján).

Zárszó

A mai hinduizmus nem egyszerűen a Védák vallásából és kultúrájából, hanem számos különálló elem szintézise révén alakult ki. Kétségtelenül létezik azonban egyfajta védikus alap, ami egyértelműen megjelenik a hindu társadalom kasztokra tagolódásában, a rítusokban, amelyekben még manapság is majdnem minden hindu részesül (ezek közül a legfontosabbak az avatás, a házasság és a halotti szertartás), a rituális tisztaságról és tisztátalanságról alkotott hagyományos elképzelésben és a Védával szemben mindmáig fennmaradt tiszteletben. A hindu vallásnak és vallási gyakorlatnak számos olyan területe van, amelyhez a Véda egyáltalán nem, vagy csak kevés támpontot nyújt: templomépítés, szoborimádat, zarándoklatok, a Védákban nem említett istenekhez és istennőkhöz szóló imák, az olyan tanok, mint a lélekvándorlás, a számtalan mennyet és poklot megjelenítő világábrázolások, és még sok minden, ami nem-védikus bennszülött kultúrákból való átvételnek tűnik. Történelmi fejlődés ment végbe, ami számos bölcseleti iskola, felekezet és közösség kialakulásához vezetett, melyek mindegyikének megvan a maga szentírása, világértelmezése, szokásrendszere, hite.

Védikus eredetét kivéve, a hinduizmus sohasem volt egységes, sem irányítását, sem hittételeit, sem gyakorlatát tekintve. Nincs általánosan elfogadott tekintélye, nincs kizárólagos központja és nincs közös történelme. Az egyetlen alapítóra és egyetlen szentírásra épülő vallások történelmétől eltérően, a hinduizmus párhuzamos történelmek és tradíciók csokra, melyek kezdettől fogva meglehetősen lazán határozták meg magukat, számos szakadást és egyesülést megértek, és ma sem érzik szükségét annak, hogy egy adott történelmi felfogáshoz igazodva találják meg azonosságukat. Mindamellett, hogy bizonyos kifejezéseit tekintve hihetetlenül konzervatív, a hinduizmus igen nyitott arra, hogy karizmatikus személyiségek hatására változzon és fejlődjön. A hinduk egészen a korai időktől nagy interpretációs mozgástérrel rendelkeztek, s ennek megfelelően sokféleképpen magyarázták hagyományuk szentírásait. Mivel mindig magától értetődő módon látták Isten megnyilvánulását azokban a személyiségekben, akik nagy hatást tettek rájuk, a hinduizmuson belül számos párhuzamos hagyomány alakult ki. Ez lehetetlenné teszi, hogy a hinduizmus fejlődését egyetlen vonal mentén végbemenő folyamatként értelmezhessük. Történelmének bemutatása több meghatározó hindu hagyomány leírása lesz, amelyek önálló fejlődési vonalat követtek, s ezek a vonalak csak nagyon ritkán kerültek összeütközésbe vagy olvadtak össze új ágakká a még mindig viruló és növekvő banyanfán, amihez a hinduizmust gyakran hasonlítják.

LÁBJEGYZET

1 Jelen tanulmány egy a University of London Afrikai és keleti tanulmányok iskoláján (SOAS) 1998. január 21-én elhangzott előadás némileg átdolgozott változata.
2 Dubois, Abbé: Hindu Manners, Customs and Ceremonies. Englist translation by Henry K. Beauchamp, Oxford, Clarendon Press, 1906 (harmadik, reprint kiadás: 1959).
3 Ibid., p. 101.
4 Előszó M. Monier-Williams Szanszkrit-Angol szótárának új kiadásához. Oxford, Clarendon Press, 1899 (reprint: 1964), p. ix.
5 Müller, Georgina: The Life and Letters of Right Honorable Friedrich Max Müller. 2 vols., London, Longman, 1902. Vol. I, p. 346.
6 Feuerstein, G., Kak, S., Frawley, D.: In Search of the Cradle of Civilisation. Wheaton, Wuest Books, III., 1996.
7 Ld. A. Seidenberg.
8 Ld. Philip von Zabern (szerk.).
9 Ld. N. S. Rajaram.
10 Ld. az S. Kak neve alatt található címszavakat.
11 S. Kak „The Astronomy of the Verdic Altars” c. tanulmányának lényege a szerző The Astronomical Code of the Rigveda c. könyvében található.

FELHASZNÁLT IRODALOM

  • Feuerstein, Georg, Kak, Subhash and Frawley, David: In Search of the Cradle of Civiliztaion. Quest Books, Wheaton, 1995.
  • Frawley, David: The Myth of the Aryan Invasion of India. New Delhi, Voice of India, 1994.
  • Frawley, David: Gods, Sages and Kings: Vedic Secrets of Ancient Civilization. Passage Press, Salt Lake City, Utah, 1991.Hinduism Today. November, 1991 (International Edition): „Invasion or Indigenious?” p. 13.HIND.TXT;1. (Internet) communication of 9, April 1996: „A History of India and Hindu Dharma” (Hinduism Today).
  • Kak, Subhash: The Astronomical Code of the Rigveda. New Delhi, Aditya Prakashan, 1994.
  • Kak, Subhash: „Archeoastronomy and Literature” In: Current Science. Vol. 73, No. 7 (October 10, 1997): Historical Notes, pp. 624-7.
  • Müller, Georgina: The Life and Letters of Right Honorable Friedrich Max Müller. 2 vols., London, Longman, 1902.
  • Rajaram, Navaratha S.: „The Puzzle of Origins: New Researches in History of Mathematics and Ancient Ecology” In: MANTHAN, Oct. 1994-March 1995, pp. 105-171.
  • Rajaram, N. S. and Frawley, David: Vedic Aryans and the Origins of Civilization. New Delhi, Voice of India, 1997.
  • Seidenberg, A.: „The Geometry of the Vedic Rituals” In: Agni: The Vedic Ritual of the Fire Altar. Vol. II, ed. By Frits Staal, Berkeley, Asian Humanities Press, 1983, pp. 95-126.
  • Seidenberg, A.: „The Origin of Mathematics” In: Archive for History of Exact Sciences. Vol. 19, No. 4 (1978), pp. 301-42.
Megosztás