/

Lapszám: A védikus oktatás elmélete és gyakorlata – 21 – XX/1 – 2017. november
Szerző: Gaura-Kṛṣṇa Dāsa (Dr. Tóth-Soma László)
Cikk letöltése pdf-ben: A tudás átadásának elemei és elvei a védikus hagyományokban

Bevezetés

A 2016-os Létkérdés Konferencia célja volt egyrészt bemutatni az oktatás, illetve tanítás, vagyis a tudás teljes körű átadásának védikus módszerét, annak elemeit, mechanizmusát és eredményét, valamint azt, hogy a védikus oktatási modell alapelvei és azok gyakorlati alkalmazása hogyan adaptálhatók a modern nyugati társadalmak körülményei között, példaként hozva a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola működését és az ottani tapasztalatokat.

A Főiskolát lelki intézményként Ő Is­te­ni Kegyelme A. C. Bhaktivedanta Swa­mi Prabhupāda (az ISKCON1 alapító ā­cār­yá­ja2) elkötelezett tanítványai hozták létre és működtetik. Számukra a legfőbb érték az Isten, Kṛṣṇa iránti szeretet, s az emberi élet legfontosabb célját is ekként határozzák meg.3 E cél elérésének eszköze a Legfelsőbb Úrnak végzett odaadó szolgálat (bhakti).4 A Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolán tanított védikus tudományterületek oktatása is ezt a célt tartja szem előtt.

A védikus filozófia, a pszichológia, a jog, a szanszkrit nyelv, a jóga fizikai aspektusai, az āyurveda, az asztrológia, a védikus művészetek stb. tudományának elsajátítása tradicionálisan is, és így a Főiskolánkon is mind azt a célt szolgálják, hogy a hallgatókat egyre közelebb vigyék az önmegvalósítás tökéletességéhez, amely a felszabaduláson túlmutatva nem más, mint a Kṛṣṇa iránti tiszta odaadás és szeretet felébredése.

E tanulmány témája a tudás átadásának folyamata a védikus hagyományok tükrében. Tekintettel arra, hogy univerzális témáról van szó, a tárgyalt fogalmak és folyamatelemek nagyrészt ismertek a modern oktatás berkeiből. A tudásátadás elemeiként említhetjük meg: 1.) a tanárt, 2.) a tanítványt, 3.) az átadandó tudást, 4.) a tudás átadásának aktuálisan megfelelő módszereit, beleértve annak folyamatát, és végül 5.) az oktatás célját. Bármelyik is hiányzik a képből a felsorolt öt elem közül, vagy sérül a funkciója, akkor a tudásátadás nem lesz a maga teljességében sikeres.

A tudásátadás elemei

1. A tanár

A tanár (guru) jelleme, személyisége, kvalitásai és természetesen a dharmához való viszonya meghatározzák, hogy milyen sikeresen tudja átadni a kívánt tananyagot a diákjainak. Ez határozza meg azt az attitűdbeli környezetet, amely az egész folyamat alapját képezi, és amely lehetővé teszi a tudás átadásának és elfogadásának is a sikerét. A dharma négy alapelve, amelyre az ember Istennel való kapcsolata is épül (a lemondás, a tisztaság, a kegyesség és az igazmondás),5 s amelyek az ember (a tanár és a diák) jellemét alkalmassá teszik a feladatuk végzésére. A lemondás (tapas) gyakorlása segíti a tanítás-tanulás közben felmerülő akadályok tolerálását, a külső-belső tisztaság (śauca) nyugodt elmét és jó emlékezőképességet biztosít, a kegyesség (dayā) elvének követése a tanár és diák egymással való viszonyát támogatja a tisztelet és az alázat hangulatának elősegítésével, és végül az igazsághoz való hűség (satya) a bizalom felépítéséhez elengedhetetlen.

Ahogy a fentiekből is kitűnik, a tanítás sohasem csupán információátadást jelent. A tudáshoz, hogy annak átadása a célját beteljesítse, megfelelő szellemiségnek is társulnia kell. Ezt a szellemiséget a tanárnak nemcsak a szavaival, hanem az életével is képviselnie kell, hiszen csak azt tudja átadni tanítványának, amivel ő is rendelkezik. Így, ha jó szakembereket akar képezni, akkor saját magának is jó szakembernek kell lennie, ha pedig jó embereket szeretne nevelni a tanítványaiból, akkor saját magának is ilyenné kell válnia. Amennyiben ez nem valósul meg, akkor az oktatás célja nem, vagy csak külső segítséggel tud megvalósulni.

Felmerülhet a kérdés, hogy ki lehet tanár, illetve guru? Milyen feltételeknek kell megfelelnie annak, aki mások oktatására, tanítására vállalkozik, ekképpen szolgálva a társadalmat? A védikus hagyományok elvárása szerint a minimális követelmény egy tanárral szemben az, hogy a tudományterületének ismerete mellett meg kell tanulnia eltűrni, illetve szabályozni: 1.) a felesleges beszédre való késztetését, 2.) az elméjének kedvezőtlen állapotait, 3.) a dühre való hajlamát, 4.) a nyelvének, 5.) a gyomrának és 6.) a nemi szerveinek az ösztönzéseit. Úgy tartják, hogy az ilyen ember alkalmas arra, hogy tanítványokat fogadjon el.6

Ha egy tanár már az élet végső céljára is oktatja a tanítványait, tehát lelki képzést is ad, akkor további feltételeknek is meg kell felelnie. Ismernie kell valamennyi védikus szentírás jelentését, képesnek kell lennie arra, hogy megmagyarázza a Védák célját (Istent), be kell tartania annak szabályait és előírásait, valamint ugyanilyen viselkedésre kell oktatnia tanítványait is.7

Bár ez egy kicsit szigorúnak tűnhet, mégis tradicionálisan úgy tartják, hogy „Aki nem tudja felszabadítani a gondjaira bízott élőlényeket, akik az ismétlődő születés és halál útját járják, az soha ne legyen tanítómester, apa, férj, anya vagy imádandó félisten.”8

2. A diák

Természetesen, ahogy a tanárral, úgy a tanítványokkal (śiṣya) szemben is vannak elvárások. Egy diáknak vágynia kell az adott tudományterület (esetleg az Abszolút Igazság) megismerésére. Legyen hajlandó a tudásban való fejlődésért áldozatot hozni, tegyen fel kérdéseket a gurunak és szolgálja őt,9 miközben követi a Védák szabályozó elveit (a dharmát és esetleg a para-dharmát).10 Mindezeken túl mentesnek kell lennie a hamis tekintélyérzettől, soha ne gondolja magát a cselekvőnek, legyen mindig aktív, sohase legyen lusta, ne viselkedjen birtokosként, mert ez erősíti benne az egoizmust, ápoljon szeretetteljes kapcsolatot a tanárával, ugyanakkor viselkedjen vele mindig tisztelettel. Sohasem szabad feladnia a tanulás folyamatát, sőt, mindig vágynia kell a megértésben való fejlődésre. Nem szabad senkire sem irigynek lennie, s óvakodnia kell a haszontalan beszélgetésektől.

A tanítványok számára, azért, hogy a megszerzett tudás (jñāna) alkalmazhatóvá (vijñāna) és értékrendet formáló elemmé váljon, a śravaṇa – manana – nididhyāsana hármas folyamatának követését javasolják.11 A śravaṇa, azaz hallás folyamata az, amikor a tanítvány hallja, olvassa, vagy bármely érzékszervével felfogja, érzi az információt, a tudást. A manana gyakorlata az, amikor elgondolkozik, elmélkedik a tanultakról, próbálja megérteni az elsajátított tudás minden egyes részletét. Megfelelő motiváltság esetén ez elvezet a következő szintre, a gyakorlati megvalósítás szintjére, melyet nididhyāsanának, vagyis a tudásban való megszilárdulásnak hívnak. Ezen a szinten áll be változás az ember értékrendjében és viselkedésében.12

3. A tudás

Az átadandó tudással (jñāna) kapcsolatban a védikus irodalom az ismereteknek két fajtáját különbözteti meg. Az első az ún. magasabb rendű tudás (parā-vidyā), a második pedig az ún. alacsonyabb rendű tudás (aparā-vidyā).13 A magasabb rendű tudás az, amely az Abszolútumról, Istenről szól. Ezt a természete miatt transzcendentális (lelki, anyagon túli) tudásnak is nevezik, mely tematikailag Istent, az élőlényt (a lelket), és kettejük kapcsolatát, valamint Isten elérésének módszereit foglalja magába.

Az aparā-vidyā, vagyis az alacsonyabb rendű tudás erről a teremtett anyagi világról, annak legváltozatosabb aspektusairól szól. E tudományterületek közé tartoznak például: 1.) a hangtan, 2.) a nyelvtan, 3.) a versmérték, 4.) az etimológia, 5.) az idő tudománya (benne a matematika, a csillagászat, az asztrológia, a fiziognómia, az ómenek és a kérdések tudományterületei), 6.) a rítusok, 7.) a filozófia, 8.) a történelem, 9.) a művészetek, 10.) a törvények, 11.) a politikatudomány, 12.) a logika tudományterületei14, valamint a modern tudomány különböző tudományterületei is, ha a felsőbbrendű lelki tudás (parā-vidyā) megértését szolgálják.

4. A módszer

A tudás átadásának aktuálisan megfelelő módszereit és folyamatát tekintve elmondhatjuk, hogy a védikus hagyományok az ún. integrált oktatás módszerét követik, amelynek lényege, hogy az anyagi tudományok (aparā-vidyā) átadásának is a magasabb rendű lelki tudás (parā-vidyā) fényében, annak megértése céljából kell történnie. Ha nem így történik, akkor az aparā-vidyā avidyāvá, vagyis tudatlansággá alakul.15 A védikus oktatási rendszerben a tudás átadásakor mindig a saṁbandha–abhidheya–prayojana elvet követik.16 Ennek során 1.) mindig tisztázzák az alapfogalmakat, az adott tudomány elsajátításához, illetve megértéséhez szükséges alapvető ismereteket, valamint a befogadó, vagyis a diák kapcsolatát a tudás tárgyával és céljával (saṁbandha), 2.) ismertetik a cél elérésének módszerét (abhidheya), 3.) miközben világosan meghatározzák és definiálják az adott tantárgy oktatásának célját (prayojana). A tudás átadásának e hármas tagolása biztosítja a legtökéletesebb minőségű tanítási-tanulási folyamatot és az átadott tudás alkalmazására való lehető legjobb képességet.

A tudás átadásának módszertani kérdéseinél lehet említeni e folyamat technikai körülményeit, többek között az intézmény szükségességét, vagy esetleg annak mellőzhetőségét. Az oktatás hatékonysága nagyban függ attól, hogy a tanár és a diák között mennyire tud kialakulni személyes kapcsolat, s hogy milyen mértékű a diák utánkövetése a tanulmányai során, illetve azok végeztével. A tanítás folyamatához már a legrégebbi koroktól hozzákapcsolódik az iskola mint intézmény, mint az oktatás minőségi és mennyiségi hatékonyságát növelő eszköze. A nyugati intézményektől eltérően a védikus rendszerű, ún. gurukulákban a tanár együtt élt a tanítványaival, s az oktatás, a tanítás és a diákok személyiségfejlesztése a tanórákon kívül is, tulajdonképpen egész nap zajlott a hétköznapi tevékenységek végzése közben. Ez a fajta oktatás a modern korban csak nagyon ritkán valósulhat meg, s a nyugati világban még hagyományai sincsenek.

5. A oktatás célja

Mindannak, amit eddig leírtunk, tulajdonképpen az oktatás céljaival kapcsolatban van jelentősége. A tudás átadásának mindig van egy vagy több egészen konkrét célja. A védikus hagyományokban, ahogy említettem, a tudás lelki és anyagi célja nem vált ketté. A parā-vidyā és az aparā-vidyā átadása és akkumulálása együtt, kéz a kézben zajlott.

A lelki cél az Úrnak, mint minden tudás forrásának és az emberi élet végső céljának az elérése és szolgálata, mely az önmegvalósítás tökéletessége.17 E transzcendentális cél szem előtt tartása a tanítás és tanulás folyamatában is segíti :1.) a tudományterület iránti tisztelet kialakulását, 2.) szorgalmat eredményezhet és 3.) metafizikailag indokolja a dharma, vagyis az erkölcsös élet útjának követését.

Anyagi célként (mint másodlagos eredmény) egy tudományterület megismerése eredetileg a lelki cél elérését szolgálta, még akkor is, ha az anyagi eredmény materiális szempontból közvetlenebb, és szükségesebbnek is tűnhetett. A jó szakemberek, jó állampolgárok képzése, a társadalomban megfelelően szerepet vállaló emberek nevelése, a megélhetés biztosítása mind fontos szempontok lehetnek, ugyanakkor a védikus hagyományok szerint a tudás átadásának legmagasabb szinten az önmegvalósítás sikerét, vagyis az Abszolút Igazság (Isten) megismerését kell szolgálnia. Az államnak, a társadalomnak és az oktatási rendszernek is ezzel a vággyal és céllal kell oktatnia, bármilyen tudományról legyen is szó. Az egyénnek pedig kötelessége ugyanebben a szellemben használnia az elsajátítottakat, legyen az a leghétköznapibb ismeret. Úgy tartják, hogy az ilyen szellemiséggel fenntartott tudásátadás amellett, hogy az önmegvalósítást szolgálja, az egyén és a társadalom szintjén is kiegyensúlyozottságot és boldogságot eredményez.

Záró gondolatok

A mai modern társadalomban a végső lelki cél és az Úr szolgálata kikerült a tanítás-tanulás folyamatából, így az öncélúvá, egyéni és társadalmi szinten is egoisztikussá vált. Ennek közvetlen eredménye az lett, hogy ezzel együtt az egész folyamat alapjául szolgáló dharma-követésis kihalt a modern oktatási rendszerből. A dharma alapelveit egy anyagelvű, egoisztikus, s az érzékek elégedettségére való törekvésen alapuló társadalomban istentudatra való törekvés nélkül senki sem akarja követni, s ha nincs dharma, nincs tökéletes tudásátadás és tanulás sem, s végül a társadalom természetes rendje is felborul. Miért is?

Azért, mert ebben a helyzetben a tanár jelleménél fogva nem tud követendő példa lenni a diákjai számára. Egy önzetlen áldozathozatalra képtelen, tisztátalan szokásokkal és ugyanilyen motivációval rendelkező, agresszivitásra hajlamos, nem szavahihető tanár igazából nem tud inspirálni az általa képviselt tudomány elsajátítására.

Egy ugyanilyen tulajdonságokkal rendelkező diák pedig amellett, hogy elméje alkalmatlan lesz komolyabb figyelemre, illetve koncentrációra, nem tud megfelelő partnerré válni a tudásátadás és -elsajátítás folyamatában. Így a diák képtelen lesz megfelelő minőségű tanulásra és annak alkalmazására is.

LÁBJEGYZET

1 International Society for Krishna Consciousness, azaz a Krisna-tudat Nemzetközi Közössége.
2 Lelki vezető, aki a példájával tanít.
3 Mahārāṇī 2013. május.
4 Śrīmad-Bhāgavatam (továbbiakban: Bhāg.). 1.2.13, Bhagavad–gītā (továbbiakban: Bhg.) 8.28, 11.54.
5 Bhāg. 1.16.25, 1.17.24.
6 A tanítások nektárja: 1.
7 Vāyu-purāṇa, idézi:Caitanya-caritāmṛta továbbiakban: Cc. Ādi-līlā.1.46 magyarázat.
8 Bhāg. 5.5.18.
9 Bhg. 4.34.
10 A para-dharma az Úr szolgálatát jelenti.
11 Singh 2004: 18; Sharma 2002: 408.
12 Bhaktividyā Pūrṇa Swami 2003: 8. fejezet.
13 Mundaka-upaniṣad 1.1.4–5, idézi: Cc. Madhya-līlā 19.17 magyarázata.
14 Tóth-Soma 2009: 21–45; Chāndogya-upaniṣad 7.1.2–4. (Tenigl-Takács 1998: 256–257.)
15 Pani 1987.
16 Bhāg.10.8.45. magyarázat; Cc. Ādi-līlā 7.106, magyarázat.
17 Bhg. 13.18.; Bhāg. 1.2.28–29, 2.5.16.

FELHASZNÁLT IRODALOM

  • Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, 2014.
  • Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A tanítások nektárja. The Bhaktivedanta Book Trust, 2015.
  • Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.:
  • Śrī Caitanya-caritāmṛta. The Bhaktive-danta Book Trust, 1996.
  • Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrī Īśopaniṣad. The Bhaktivedanta Book Trust, 2002.
  • Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Első Ének).The Bhaktivedanta Book Trust, 1993.
  • Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Második Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, 1992.
  • Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Ötödik Ének).The Bhaktivedanta Book Trust, 1994.
  • Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam, (Tizedik Ének, 1. kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, 1995.
  • Bhaktividya Pūrṇa Swami, A. V.: Daiva-varnāś­rama. Lál Kiadó, Somogyvámos, 2003.
  • Sharma, B. N. Krishnamurti: Philo­sophy of Sri Madhvacarya. Motilal Ba­nar­sidass, Delhi, 2002.
  • Mahārāṇī Devī Dāsī: A Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola oktatási rendszere. Előadás az ISKCON Európai Oktatási Konferenciáján. Radhadesh, Belgium, 2013. május.
  • Monier-Williams, Monier: A Sanskrit-English Dictionary. Searchable Digital Facsimile Edition. Motilal Banarsidass, Delhi, 1997.
  • Pani, R.N.: Integral Education: Thought and Practical. APH Publishing, 1987.
  • Singh, Sohan: The Seeker’s Path. Orient Blackswan, New Delhi, 2004.
  • Tenigl-Takács László: Upanisadok. Ursus Kft., 1998.
  • Tóth-Soma László: Bevezetés a védikus irodalomba. Oktatási segédanyag. Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, 2009.
  • Tóth-Soma László: Személyiségfejlesztés felsőfokon. Lál Kiadó, Somogyvámos, 2006.
Megosztás