/

Lapszám: Szegénység és gazdagság a világvallásokban – 22 – XXI/1 – 2018. november
Szerző: Mahārāṇī Devī Dāsī (Banyár Magdolna)
Cikk letöltése pdf-ben: A szegénység és gazdagság meg­í­té­lé­se a gauḍīya-vaiṣṇa­viz­mus­ban

---

Gyerekkoromban, hithű és buzgó katolikusként meg voltam győződve arról, hogy: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni”¹ mondatával Jézus csak a szegényeket próbálta vigasztalni. Hiszen amit tapasztaltam, az az volt, hogy a papok mindig sokkal nagyobb figyelmet szenteltek a gazdagabb hívőknek és gyermekeiknek, mint a szegényebbeknek. Aztán amikor Kṛṣṇa-hívő lettem és találkoztam a következő verssel, amit Kṛṣṇa mond Yudhiṣṭhira Mahārājának: „Ha különlegesen kedvelek valakit, fokozatosan elveszem tőle a vagyonát”² – eléggé megijedtem. A kedves olvasó esetleges hasonló ijedelmét eloszlatandó az alábbiakban részletesen elmagyarázom Kṛṣṇa e fontos és különösen témánkba vágó kijelentését.

Számos aspektusból meg lehet közelíteni a szegénység és gazdagság témáját, hiszen az átszövi az egész életet, így a védikus irodalmat³ is. Ugyanakkor a társadalomtudósok nem tudnak egzakt, mindenki által elfogadható meghatározást adni a szegénységre, amelyet jelen tanulmányban ezért így definiálunk: az abszolút szegénység az ínséget és a nyomort jelenti, a relatív szegénység pedig azt, ha valaki egyszerű körülmények között él, de a minimális fizikai létfeltételei biztosítva vannak.

1. Abszolút szegénység, ínség

A Bhagavad-gītā 13.15-ben azt mondja Kṛṣṇa, hogy Felsőlélek formájában Ő sarva-bhṛt, azaz mindenki fenntartója. Ezt a Kaṭha-upaniṣad⁴ is megerősíti: nityo nityānāṁ cetanaś cetanānām eko bahūnāṁ yo vidadhāti kāmān: a sok örök tudatos élőlény közül egy örök tudatos élőlény van, aki beteljesíti a vágyakat. E fenntartás módja pedig világossá válik a félisteneknek, az univerzum irányítóinak az imáiból, amelyeket az Úr Viṣṇuhoz, Kṛṣṇának az anyagi világ ügyeit irányító formájához intéztek a Śrīmad-Bhāgavatam Harmadik énekében: „Ó, megszületetlen! Kérlek, világosíts fel bennünket, hogyan ajánlhatunk fel Néked minden élvezhető gabonát és más terményeket, hogy mi és minden élőlény a világon zavartalanul fenntarthassuk létünket, s könnyedén beszerezhessük mindazt, ami az élethez szükséges, Neked és magunknak egyaránt!”⁵

Vagyis gabonákon és terményeken tartják fenn magukat a félistenek és minden más élőlény – véletlenül sem húson. Ezt Kṛṣṇa maga is egyértelműen kimond­ja Arjunának a Bhagavad-gītāban: „Mindenki teste gabonaféléken él, melyek az esőből származnak. Az eső a yajña [áldozat] végzéséből ered, a yajña pedig az előírt kötelességekből születik.”⁶

A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, a Kṛṣṇa-tudat Nemzetközi Közösségének alapítója, a legfontosabb gauḍīya-va­iṣ­ṇa­va szentírások angolra fordítója és magyarázója így interpretálja mindezt: „Ezek a félistenek mindig készen állnak a Legfelsőbb Úr szolgálatára, mert tökéletesen tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy minden élőlény eredetileg az Úr alárendelt, örök szolgája. Azt is tudják, hogy az Úr az egyetlen, aki el tud tartani minden élőlényt, s biztosítani tudja számukra az élet minden szükségletét. A félistenek, az Úr bhaktái nem fogadják el azt a legújabb elméletet, hogy az éhezésnek a népesség növekedése az oka. A bhakták – a félistenek – tudatában vannak annak, hogy az Úr bármennyi élőlényt képes eltartani, feltéve, ha az élőlények tudják, hogyan kell enni. […] A dzsungel állatait szintén az Úr látja el a nekik való élelemmel, de nekik nincsen fejlett Isten-tudatuk. Éppen így az emberi lények az Úr kegyéből kapnak gabonát, zöldséget, gyümölcsöt és tejet, ám kötelességük, hogy elismerjék: mindez az Úr kegye. Hálából lekötelezettnek kell érezniük magukat az Úr iránt, amiért ellátja őket élelemmel. Az ételt először áldozatként Neki kell felajánlaniuk, s azután elfogyaszthatják a maradékot. […]

Az éhezés nem a népesség szaporodásának a következménye, ahogy azt a csekély értelmű közgazdászok gondolják. Amikor az emberi társadalom hálás az Úrnak mindenért, amit az élet fenntartása érdekében ad, akkor egészen biztos, hogy nincs éhezés vagy ínség a társadalomban. Amikor azonban nincsenek tudatában az Úr ajándéka valódi értékének, akkor kétségtelenül nélkülözni fognak. Aki nem Isten-tudatos, egy ideig bőségben élhet a múltban elkövetett erényes tetteinek köszönhetően, de ha megfeledkezik az Úrhoz fűződő kapcsolatáról, a hatalmas anyagi természet törvényei miatt bizton számíthat rá, hogy éhezni fog. Az ember nem játszhatja ki a hatalmas anyagi természet éberségét, ha nem Isten-tudatos, azaz nem él odaadó életet.”⁷

Vagyis abszolút szegénység, ínség csak akkor létezik, ha az emberek nem tartják be Isten törvényeit, és nem végzik a varṇāśramában, a védikus társadalomban⁸ betöltött szerepük szerint előírt kötelességeiket, dharmájukat. És mivel ma már gyakorlatilag sehol sem követik a vaṛnāśrama-dharmát tudatosan, ezért az emberiség igen nagy része szenved az abszolút szegénységtől. Ennek oka azonban nem az, mert a Föld ne tudná eltartani az emberiséget, hanem a határtalan mohóság, hogy az emberek nem elégednek meg azzal, ami szükséges a megélhetésükhöz – tisztelet a kivételnek –, hanem mindig többet és többet akarnak. Ahhoz pedig tényleg nincs elég erőforrás, hogy ezek a vágyak teljesülhessenek. Mivel a szellemi lelket, aki az élőlény maga, anyagi dolgokkal lehetetlen elégedetté tenni, így valójában egyetlen ember vágyait sem lehetséges kielégíteni, nemhogy hétmilliárdét.

Az ínség semmilyen szempontból sem kívánatos, mert megakadályozza, hogy az ember magasabb rendű célok elérésére időt szenteljen, és ezekre koncentráljon, hiszen minden erejét teste fenntartása köti le. Az ínség enyhítése ezért mindig elsőrendű feladata kellene, hogy legyen minden társadalomnak és azok vezetőinek.

2. Relatív szegénység: a javak egyenlőtlen elosztása

A varṇāśramában mindenki végzi a kötelességeit, így senki sincs szűkében semminek, ami a helyzetének megfelelő életmódhoz szükséges. Az emberek betartják azt a vezérelvet, amelyet a Śrī Īśopaniṣad első mantrája így fejez ki: „A világegyetemen belül az Úr irányít minden élőt és élettelent, s minden az Övé. Az embernek ezért csupán azt szabad elfogadnia, amire szüksége van, s ami őt illeti meg. Minden mástól tartózkodnia kell, jól tudván, hogy az kihez tartozik.” Erről az istentudatos, szűkölködés nélküli életről a purāṇák és az itihāsák, amelyek lényegében India történelemkönyvei, bőségesen tartalmaznak beszámolókat. A védikus társadalomban mégis nagyok a vagyoni és életszínvonalbeli különbségek. Azonban ezt az egyenlőtlenséget senki sem fogja fel igazságtalannak, és nem törnek ki emiatt forradalmak vagy lázadások, ahogy ezt Max Weber a hinduizmusról írt átfogó vallásszociológiai tanulmányában csodálkozva megállapította.⁹ Ennek az az oka, hogy az emberek nem mérik magukat másokhoz, és nem gondolják azt, hogy joguk lenne mindahhoz, ami mások tulajdona. Hiszen mindenki ismeri és elfogadja a karma törvényét,¹⁰ és tudja, hogy nem csak egy élete van.

Ebből következik, hogy azok a körülmények, amelyek között valaki él, az a társadalmi helyzet, amit elfoglal, egyértelműen az előző életeiben – és csak töredék részben a jelenlegi életében – elkövetett jó és rossz tettei visszahatásának a következménye: vagyis azokat a körülményeket érdemli meg, amelyek között él. Azonban ha végzi a társadalmi helyzetének megfelelő, a szentírások által előírt kötelességeit, akkor biztos lehet abban, hogy ebből az életéből kihozza a maximumot, a következőben pedig magasabb szintre fog emelkedni.¹¹ De honnan tudhatja az ember, hogy mennyit kell tennie azért, hogy megkapja, ami jár neki, azaz a karmája szerint neki járó kvótát, és mikor fölösleges az erőfeszítés, mert úgysem fog többet kapni?

Mivel az ember elsődleges célja az önmegvalósítás, ehhez semmi más nem kell, mint a test működőképességének fenntartása, azaz annyi erőfeszítést kell tenni anyagi dolgokért, amennyivel ez elérhető; a maradék időben pedig a spirituális célok érdekében lehet tevékenykedni. Ha pedig ennél sokkal több anyagi eredményt, gazdagságot, vagyont is kap valaki kevés erőfeszítéssel, akkor az még mindig benne van a kvótájában, azaz megérdemli, mert előző életeinek jámbor tettei jutalmaként kapja.

Felettébb érdekes azonban, hogy a varṇāśrama vezető rendje, a brāhmaṇák számára lényegében kötelező a szegénység, hiszen egyszerű és lemondott életet kell élniük. Ők a szentírások ismerői, akik mindenki mást vezetnek a lelki életben, és képesek tanácsot adni nekik anyagi ügyeikben is. De ezért nem kaphatnak fizetséget, fizetett alkalmazottak pedig végképp nem lehetnek, hogy senki ne tudja őket korrumpálni, függetlenek maradjanak, és így mindig a szentírásoknak megfelelő iránymutatást tudjanak adni. Erre jó példa Cāṇakya Paṇḍita – aki Candragupta király első minisztere, nagy politikus és brāhmaṇa volt, és erkölcsi útmutatásait¹² Indiában az iskolás gyerekek még mindig tanulják – „[…] megtartotta brāhmaṇa jellemét; nem fogadott el semmiféle fizetést. Ha egy brāhmaṇa fizetést fogad el, megérthetjük, hogy kutyává válik. Ezt állítja a Śrīmad-Bhāgavatam. Adhat tanácsot, de nem fogadhat el állást. Cāṇakya Paṇḍita tehát egy kunyhóban lakott.”¹³

3. A gazdagság mint legitim vágy és cél

Ugyanakkor a varṇāśrama társadalomban gazdagságra vágyni teljesen elfogadott, és gazdagnak lenni tiszteletreméltó állapot.¹⁴ Vagyis semmilyen szempontból nem számít illegitim vagy gyanús dolognak a gazdagság.

A védikus irodalom az emberek számára négyféle legitim anyagi vágyat és célthatároz meg, amelyek: dharma, artha, kāma, mokṣa, vagyis erre a négy dologra vágynak az emberek.¹⁵

3.1. Dharma

A dharma mint cél azt jelenti, hogy az ember követ valamilyen vallást. Ez igazi istenhitet és jámbor magatartást jelent, nem csak hagyománytiszteletet vagy a vallásosság látszatát anyagi előnyök elérése érdekében. A dharma manapság, például Magyarországon, már nem túl népszerű életcél: az emberek 59%-a hisz valamennyire Isten létezésében, de csak 17%-a jár legalább havi rendszerességgel templomba.¹⁶ Ennek számos oka lehet, melyek közül az egyik, hogy a vallások rossz hírnevet vívtak ki maguknak az ismert történelem kezdete óta. Szinte mindig folyik valahol háború, terrorizmus, kínzás valamilyen vallás nevében. Ennek pedig az egyik fő oka Śrīla Prabhupāda szerint az, hogy szem elől tévesztették a lényegüket: a vallás Istenről és az Ő elérésének módjáról szóló lelki tudomány.¹⁷ Azért is mondta, hogy a Kṛṣṇa-tudat nem egy vallás, hogy ne sorolják az ilyen vallásokkal egy kategóriába.¹⁸

3.2. Artha

Az artha értéket jelent, amivel kereskednek és üzletelnek, hogy megszerezzék és gyarapítsák, azaz maga a gazdagság, de az annak megszerzésére való törekvést is így nevezik. A gazdagságot, a gazdag embert a védikus kultúrában tisztelték, hiszen a gazdagság az öt tisztelendő érték között szerepel a Manu-saṁhitāban.¹⁹ Ez azért fontos, mert azt, hogy ki kinek a feljebbvalója, azon az alapon lehet eldönteni, hogy közülük kinek mennyi és milyen minőségben van a birtokában. A gazdagság az első és legalacsonyabb az öt tisztelendő érték közül, amelyet a családi kapcsolat, az életkor, a rituálék elvégzéséhez szükséges tudás és a szentírások ismerete is megelőz, ebben a sorrendben. Kiválóvá azonban sem a gazdagságtól, sem a hatalmas rokonoktól, sem az őszülő hajtól nem válik senki Manu szerint. Kizárólag azt az embert lehet kiválónak tekinteni, aki megtanulta a Védákat annak részleteivel együtt, azaz a tanult brāhmaṇákat.²⁰

De miért is tisztelendő a gazdagság? Ahogy az előző fejezetben bemutattuk: minden anyagi eredményre azért tehet szert az ember, mert a karmája megengedi, azaz gazdaggá az előző életeiben és/vagy a mostaniban elkövetett jámbor tettei miatt válhat, vagyis megérdemli azt. Tehát a gazdagság a legkevésbé sem véletlen, és a legkevésbé sem lehet megszerezni bűnös tettekkel, még ha a látszat néha – manapság pedig sajnos meglehetősen gyakran – ezt is mutatja.

3.3. Kāma

A kāma az érzékkielégítés, az élet élvezete. Amikor még létezik vallásosság, akkor az emberek tudják, hogy mi a jámbor és mi a bűnös élet, azaz mit lehet és mit nem szabad tenniük. A vallás képes irányítani és korlátozni az embereket, hogy megértsék a jámbor élet fontosságát, és ne adják át magukat a korlátlan élvezeteknek. Vagyis csak olyan módon élvezzék az életet, amilyenre a vallási szabályok lehetőséget adnak. Kṛṣṇa azt mondja, hogy kāmo ’smi: „én vagyok az a nemi élet, ami nem ellenkezik a vallásos elvekkel.”²¹ De az ateizmus térnyerésével az a felfogás terjed, hogy nincs semmilyen üdvözülés, amely érdekében bárkinek korlátoznia kellene magát, és persze nincs Isten sem. Tehát élvezzük most az életet, amennyire csak tudjuk, mert ezen kívül úgysincs más értelme.

3.4. Mokṣa

A világot élvezni akaró milliók között csak néhány van, aki észreveszi és tudatosítja magában, hogy igazából szenved itt az anyagi világban, és megoldást keres rá.²² Vagyis nagyon ritka az az ember, aki belefáradt már az érzékkielégítésbe, és a negyedik életcélt, a mokṣát akarja elérni, mondván: „hadd vonuljak vissza a világtól és hadd találjam meg a valódi boldogságot.”

Mind a négy törekvés megfelelő, mert ami tudatosan és szabályozott módon kapcsolatban áll Istennel, Kṛṣṇával, jámbornak számít. Vagyis lehet egyszerre valaki igazán vallásos és például gazdag is. De akkor a legokosabb emberek, a védikus társadalom spirituális vezetői, a brāhmaṇák és a sannyāsīk miért élnek lemondott körülmények között, azaz tudatos szegénységben, és Kṛṣṇa miért vesz el minden gazdagságot és rokoni ragaszkodást azoktól, akiket igazán szeret?

4. A szegénység előnyei az önmegvalósításban

Az anyagi világról Kṛṣṇa azt mondja, hogy duḥkhālayam aśāśvatam,²³ vagyis átmeneti és szenvedéssel teli. Minden élőlény, lélek Istennek, Kṛṣṇának örökre különálló szerves része, ami azt jelenti, hogy minőségileg ugyanolyan, mint az Úr, vagyis ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint Ő, de csak rendkívül parányi mértékben. Az élőlény, a lélek három fő tulajdonsága: sat, cit és ānanda, azaz örökké létezik, teljes tudással bír és boldog. E tulajdonságok azonban az átmeneti, azaz asat anyagi világban sehogyan sem tudnak kibontakozni, ráadásul az élőlény itt azért sem tud soha igazán boldog lenni, mert ideiglenes „boldogságát” is mindig megszakítja valamilyen fajta szenvedés, ahogy a félistenek mondják: „Az élőlények az anyagi világban sohasem lehetnek boldogok, mert örökké a háromféle gyötrelem sújtja őket.”²⁴ Śrīla Prabhupāda interpretációjában: „Mindenki, akit az anyagi lét feltételekhez köt – legyen az ember, állat vagy félisten –, arra kényszerül, hogy szenvedjen az ādhyātmika (a test és az elme okozta), az ādhibautika (a más élőlények okozta) és az ādhidaivika (a természetfeletti erők okozta) fájdalmaktól. Boldogsága nem más, mint verejtékes küzdelem, hogy megszabaduljon a feltételekhez kötött élet gyötrelmeitől.”²⁵ A védikus irodalom végső célja éppen ezért megmutatni az embereknek, hogy miként lehet véglegesen megmenekülni az anyagi világ gyötrelmeitől, és visszatérni az eredeti, örök, teljesen tudatos és folyamatosan boldog létbe, a lelki világba, Isten társaságába.

A visszatérés azonban nem olyan könnyű. Śrīla Prabhupāda így foglalja össze a nehézségek lényegét: „A védikus életfilozófia nem más, mint hogy az ember szabaduljon meg a durva és a finom test anyagi börtönétől, amely csak abban segíti, hogy folytassa gyötrelmes, kárhozott életét. Ez az anyagi test mindaddig fennmarad, amíg az ember meg nem szabadul attól a téves felfogástól, hogy uralkodni akar az anyagi természeten. Az anyagi természet fölötti uralkodáshoz az ’enyém’ és az ’én’ felfogás adja a lendítőerőt. ’Én vagyok az ura mindennek, ami körülvesz. Annyi mindenem van, s egyre több és több lesz. Ki lehet nálam gazdagabb, ki lehet nálam műveltebb? Én vagyok az úr, én vagyok Isten. Ki létezik rajtam kívül?’ Mindezek a gondolatok az ahaṁ mama filozófiáját, vagyis az ’én vagyok minden’ felfogását tükrözik. Azok az emberek, akiket ilyen életfelfogás vezérel, sohasem szabadulhatnak meg az anyag béklyójától.”²⁶

Vagyis azt látjuk, hogy az Istenhez való visszatérésben az ember legnagyobb akadálya saját maga. Mert mindaddig, amíg ragaszkodik az ún. érzéktárgyakhoz – a testéhez, a gazdagságához, a rokonaihoz stb. –, és ezek érdekében, vagyis lényegében a saját érzékkielégítéséért cselekszik, addig tettei jó és rossz visszahatásokkal – azaz karmával – járnak, amelyek ide kötik az anyagi világba, mert azt eredményezik, hogy újra és újra meg kell születnie a karmájának megfelelő testekben.²⁷

Az érzéktárgyakhoz való ragaszkodástól megszabadulni azonban rendkívül nehéz, mert azok természetes mámorító hatást gyakorolnak az érzékekre, az érzékek pedig természetes módon ragaszkodnak az érzéktárgyakhoz, és ennek nem lehet mesterséges módon véget vetni. Az érzékek drasztikus korlátozása nem használ, csak az, ha megfelelő módon lefoglalják őket. Amikor a jñānīk²⁸ vagy a yogīk úgy akarnak megszabadulni az anyagi világhoz kötöző ragaszkodásuktól, hogy megtagadják az anyagi világot, az csupán mesterséges dolog, mert az érzékeikben továbbra is ott marad a hajlam az érzéktárgyakhoz való vonzódásra. Márpedig anélkül, hogy az ember megtisztulna ettől a ragaszkodástól, nem tud előrehaladni az önmegvalósítás útján. A tisztítás pedig úgy történik, hogy az érzéktárgyakat nem a saját, hanem Kṛṣṇa szolgálatában foglalja le vagy használja.²⁹ Az evés példáján bemutatva: a yogīk nem, vagy nagyon keveset esznek. Kṛṣṇa hívei, a bhakták azonban nem koplalnak, hanem rendesen esznek, de mindig csak Kṛṣṇának főzött és felajánlott ételt, az így transzcendentálissá vált prasādamot. A prasādam pedig meg fogja tisztítani őket az anyagi ragaszkodásoktól. És ha minden más tettüket is Kṛṣṇával kapcsolatban végzik,³⁰ akkor végül megszabadulnak az anyagi vonzódástól, a kötőerők befolyásától.³¹ Amikor pedig a testet teljesen áthatja a Kṛṣṇa-tudat, akkor már az lesz természetes az érzékeknek, hogy mindent Kṛṣṇa szolgálatában használnak, és az ember már nem saját maga akar élvezni, hanem Kṛṣṇát, Istent akarja elégedetté tenni. Végül pedig ha valaki már nem ragaszkodik semmihez sem, akkor, ha gazdag, a javaira úgy tekint, mint eszközökre Kṛṣṇa szolgálatában.

Amíg azonban a bhakta nem éri el ezt a szintet, mert még vannak anyagi ragaszkodásai, de nagyon el akarja érni, mert őszintén elégedetté akarja tenni az Urat, az Úr néha azzal segít neki, hogy elveszi tőle az érzéktárgyakat, amelyekhez ragaszkodik, hogy ne legyen semmi, ami a bhaktát elválasztja tőle. Ez az Úr különleges kegye őszinte bhaktája iránt. Ahogy Śrīla Prabhupāda kifejezi: „Ezért általában azt tapasztaljuk, hogy a vaiṣṇavák anyagi értelemben nem igazán gazdagok. Ha egy vaiṣṇava, egy tiszta bhakta megpróbál anyagi gazdagságra szert tenni, és ugyanakkor szolgálni szeretné a Legfelsőbb Urat is, odaadó szolgálata megtorpan. Az Úr, hogy különleges kegyével áldja meg, véget vet úgynevezett anyagi gyarapodásának és anyagi javainak, s a bhakta, újra kudarcot vallva erőfeszítéseiben, hogy az anyagi gazdagság szempontjából előrelépjen, végül szilárd oltalomra talál az Úr lótuszlábánál. […] az Úr megsemmisíti az ember anyagi javait, ám a lelki megértés terén gazdagabbá teszi.”³²

Egy igazi bhakta számára pedig a lelki megértés minden gazdagságnál vagy érzékkielégítésnél többet ér. Mert éppen ettől számít igazi bhaktának, akit Kṛṣṇa különleges módon szeret. De nem kell aggódni: Kṛṣṇa csak az igazi bhaktákat részesíti ebben a különleges kegyében, mert csak ők tudják azt megérteni, elfogadni és értékelni.

---

LÁBJEGYZET

¹ Luk 18:25.
² śrī-bhagavān uvāca: yasyāham anugṛhṇāmi hariṣye tad-dhanaṁ śanaiḥ/tato’dhanaṁ tyajanty asya svajanā duḥkha-duḥkhitam:Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Ha különlegesen kedvelek valakit, fokozatosan elveszem tőle a vagyonát. Így az ilyen szegénységgel sújtott embert elhagyják a rokonai és a barátai. Ily módon egyik után a másik szerencsétlenségtől szenved. (Śrīmad-Bhāgavatam ]továbbiakban: Bhāg.] 10.88.8)
³ A védikus irodalom magába foglalja az eredeti négy Védát (Ṛg, Atharva, Yajur és Sāma), az upaniṣadokat, az itihāsákat és a purāṇákat.
⁴ 2.2.13. Idézi: Bhagavad-gītā [továbbiakban: Bhg.] 2.12 magyarázat.
⁵ Bhāg. 3.5.49.
⁶ Bhg. 3.14.
⁷ Bhāg. 3.5.49 magyarázat.
⁸ A varṇāśrama a védikus társadalmi modell. Négy foglalkozási rendet (varṇa) – brāhmaṇák (papok), kṣatriyák (uralkodók, vezetők), vaiśyák (földművesek és kereskedők) és śūdrák (kétkezi munkások), valamint négy lelki, életkori rendet (āśrama) – tanulók (brahmacarya), házasok (gṛhastha), visszavonultak (vānaprastha) és lemondottak (sannyāsa) – foglal magába. A varṇāśrama tagjainak viselkedési szabályait, törvényeit, a varṇāśrama-dharmát a dharmaśāstrák, például a Manu-saṁhitā tartalmazzák. Bővebben lásd: Mahārāṇī devī dāsī, 2005.
⁹ Weber egyik legfontosabb kérdése, hogy miért nem történtek a rendkívül merev hindu társadalmi renddel szemben gyakrabban lázadások, és miért van az, hogy a „nagy, történelmileg jelentős vallási forradalmak egészen más, viszonylag magas kiváltságokkal terhelt rétegekből indultak ki.” (Weber 2007: 256.)
¹⁰ Minden tett (karma) mindig ugyanolyan mi­nő­ségű és súlyú (vissza)hatást eredményez a tett elkövetőjének jelenlegi vagy következő életében, mint amilyet a tettel másoknak okozott.
¹¹ Weber megfigyelte azt is, hogy az elnyomott rétegek számára különösen vonzóak a hindu vallási remények, ezért „sokkal ritkábban hallunk ezeknek a negatív előjogokkal terhelt népeknek a hinduizmussal szembeni ellenállásáról, mint várhatnánk.” (u.o.)
¹² Lásd: Artha-sásztra (Dhanvantara Kiadó, 2015).
¹³ Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 1990: 230.
¹⁴ A 3. és 4. fejezetet Śivarāma Swami alábbi előadása inspirálta: http://www.sivaramaswami.com/podcasting/20170905_BUD_SRS_SB_7_15_29_A_test_lelkive_alakulasa_megvaltoztatja_az_erzekelest.mp3
¹⁵ „A vallást, az anyagi gyarapodást és az érzékkielégítést a Védáktri-vargának, a felszabaduláshoz vezető három útnak nevezik. E három kategóriába tartoznak az oktatás, az önmegvalósítás, a védikus parancsok alapján végrehajtott rituális szertartások, a logika, a törvény és a rend tudománya, valamint a megélhetés különféle módjai is. Ezek a Védák tanulmányozása során külsődleges témák csupán, ezért anyaginak tartom őket, míg az Úr Viṣṇu lótuszlába előtti meghódolást transzcendentálisnak tekintem.” (Bhāg. 7.6.26)
¹⁶ http://index.hu/tudomany/2017/05/19/vallasos_a_magyar/
¹⁷ Lásd: Bhāg. 1.12.29 magyarázat.
¹⁸ Lásd: Bhāg. 6.16.41 és 7.5.18 magyarázat.
¹⁹ 2.136.
²⁰ 2.154.
²¹ Bhg. 7.11.
²² V.ö: Bhg. 7.19: „Sok-sok születés és halál után az igazi tudást elsajátító ember átadja magát Nekem, mert tudja, hogy Én vagyok minden ok oka, és Rajtam kívül nem létezik semmi. Az ilyen nagy lélek bizony ritka.”
²³ Bhg. 8.15.
²⁴ Bhāg. 3.5.40.
²⁵ Bhāg. 3.5.40 magyarázat.
²⁶ Bhāg.3.5.44 magyarázat.
²⁷ Lásd: „Ó, Urunk! Akiket az ideiglenes test és a rokonok iránti fölösleges lelkesedés béklyója köt meg, s akiket az ‘enyém’ és az ‘én’ gondolatai láncolnak le, nem láthatják lótuszlábadat, holott az ő testükben is jelen van. Mi azonban hadd keressünk menedéket lótuszlábadnál!”(Bhāg.3.5.44)
²⁸ A jñānī az a tudásra vágyó ember, aki az Abszolút Igazságot akarja megismerni.
²⁹ Lásd: „Mindent az Úr szolgálata érdekében kell elfogadnunk, nem pedig saját érzékkielégítésünk kedvéért. Ha valaki ragaszkodás nélkül elfogad valamit azért, mert az kapcsolatban áll Kṛṣṇával, akkor lemondását yukta-vairāgyának nevezik.”(Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.2.255)
³⁰ Lásd: „Ó, Kuntī fia, ajánld fel Nekem mindazt, amit cselekszel, eszel, felajánlasz vagy elajándékozol, valamennyi lemondásoddal együtt!” (Bhg. 9.27)
³¹ A három kötőerő vagy guṇa – sattva (jóság), rajas (szenvedély), valamint tamas (tudatlanság) – az anyagi létezés minden aspektusát átható három minőség, amelyek kombinációja alkot minden anyagi megnyilvánulást. Ezzel párhuzamosan befolyásolják az ember minden gondolatát, szavát és tettét, s így életmódját is.
Lásd: „Aki a teljes odaadó szolgálatba merül, s nem esik vissza semmilyen körülmények között, az egyszeriben túllép az anyagi természet kötőerőin, s így a Brahman síkjára emelkedik.” (Bhg. 14.26)
³² Bhāg. 4.22.36 magyarázat.

---

FELHASZNÁLT IRODALOM

• Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1993.
• Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Az önmegvalósítás tudománya. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1990.
• Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrī Īśopaniṣad. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 2002.
• Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (10. Canto, part 2 – 12. Canto, part 2), The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1993–1995.
• Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (1–10. Ének I. kötet), The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1993–1995.
• Bühler, Georg: The Laws of Manu. Motilal Banarsidas Publishers, New Delhi, 2003.
• Chanakya Pandit: Artha-sásztra. Vá­lo­ga­tott bölcsességek. Dhanvantara, Bu­da­pest, 2015.
• Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája. szentiras.hu, 2014.
• Mahārāṇī devī dāsī (Banyár Magdolna): Varṇāśrama-dharma: a védikus társadalom alapelvei és működése. Tattva. 8.1, Budapest, 2005, 53–62.
• Rūpa Gosvāmī: Bhakti-rasāmṛta-sindhu. Sri Vaikuntha Enterprise, Chennai, 2006.
• Weber, Max: Világvallások gazdasági etikája: Vallásszociológiai tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
• http://www.sivaramaswami.com/podcasting/20170905_BUD_SRS_SB_7_15_29_A_test_lelkive_alakulasa_megvaltoztatja_az_erzekelest.mp3 Letöltés ideje: 2017. 09. 07.