Lapszám: Környezetvédelem – 20 – XIX/1 – 2016. november
Szerző: Śivarāma Swami
Cikk letöltése pdf-ben: A környezetvédelem gyökerei
A környezetvédelem alapja az életmód. Ahhoz, hogy a környezet valódi védelméről beszélhessünk, az életmódunk jelentős megváltoztatására van szükség. A legfontosabb teendőnk a mélyen bennünk gyökerező mohóság megszüntetése.
A környezetvédelem ügyében, noha mostanában divatos téma – hiszen rendszeresen beszélünk és hallunk róla – érdemi előrelépés nem, vagy csak jelentéktelen mértékben történik.
A levegőt valójában már nem is nevezhetjük levegőnek. India és Kína nagyvárosait mintha örökké köd borítaná, olyan mértékű a szmog. Hihetetlenül nagy, országnyi méretű szemétszigetek úsznak a tengerekben, némelyik akkora, mint Magyarország. És akkor még az ivóvízről szót sem ejtettünk, amit szintén nem nevezhetünk a klasszikus értelemben víznek.
A hulladék mindenhol jelen van. Egy amerikai ember a testsúlya hatszázszorosának megfelelő mennyiségű hulladékot termel évente. A magyarok hulladéktermelése lehet, hogy a testsúlyuk nem hatszázszorosa, „csupán” százszorosa, azonban ez sem kevés.
A legfontosabb kérdés, a globális felmelegedés, a környezetszennyezés következménye. Tény, hogy mostanában kezdünk ráébredni arra, hogy a probléma kezelése nem tűr halasztást. Felvetődik a kérdés, hogy a megoldás érdekében miért teszünk mégis oly keveset, és azt is túl későn. A 2015 végén Párizsban tartott 21. Klímakonferencia (COP21), a 195 országot érintő klímacsúcs célja egy olyan globális megállapodás aláírása volt, amelynek betartásával sikerül visszaszorítani az éghajlatváltozást. Az aláíró államok vállalták, hogy 2100-ig 2°C alatt tartják az átlaghőmérséklet-növekedést.
Az eddigi találkozók nem hoztak eredményt, noha a résztvevők rendelkeznek a változásokat lehetővé tevő döntési kompetenciákkal.
A levegőszennyezés csökkentéséhez néhány helyi rendelkezés, önszerveződésre történő motiváció is nagy előrelépést jelentene. A tömegközlekedési eszközök jobb kihasználtságára, illetve a személyautók optimális használatára gondolok.
Vajon mi akadályozza meg a világ vezetőit abban, hogy komoly lépéseket tegyenek a környezetünk megmentése érdekében?
Az egyik akadályt éppen mi, választók jelentjük. Önmérsékletet tanúsíthatnánk például a közlekedésben. Mindenki a saját autójával szeret közlekedni, holott közös fuvart szervezhetnénk az agglomerációból a fővárosba. Megbeszélhetnénk a szomszéddal, baráttal, hogy akár váltva, de mindig egy kocsival utazzunk. De senki nem akar várni a sarkon, azért hogy érte jöjjön az ismerőse, és hogy még két másik személlyel együtt beszállhasson egy idegen autóba. Gondoljunk egy BMW tulajdonosára, aki mintegy harmincmillió forintot fizetett a járművéért.
A másik akadályt az egyre fejlettebb ipari termelés okozza. Az ipar egyre korszerűbb, ún. high tech termékeket állít elő, és a gazdaság irányítói velünk, fogyasztókkal akarják elhitetni, hogy ezek milyen fontosak, és mindig jobbat és szebbet kell vásárolnunk belőlük.
Miért viselkednek így? Nemtörődömség lenne részükről? Ha törődnek is mindezzel a katasztrófával, akkor is kizárólag olyan megoldást próbálnak találni, amit úgy hívnak, hogy fenntartható fejlődés (sustainable growth), amelyre most szeretnék kitérni.
Létezik-e egyáltalán fenntartható fejlődés? Jól hangzik, a baj azonban az, hogy ez zsákutca, azaz a gyakorlatban nem kivitelezhető. Kizárólag akkor létezne, ha a fejlődés a környezet védelme mellett menne végbe.
A kérdés az, hogy meddig folytatódhat a fejlődés, ha ezt egyáltalán fejlődésnek nevezhetjük. Ha azt szeretnénk, hogy a világban mindenki egy átlagos New York-i lakoshoz hasonló színvonalon éljen, ahhoz hat Földre volna szükségünk. Nekünk azonban kizárólag egy Földünk van. Kutatásokból tudjuk, hogy a Föld népessége a jelenlegi életvitelével mintegy másfél bolygónyi erőforrást használ fel. Azaz egy év alatt felhasznált erőforrás újratermelődése másfél évig tart. Tehát az a fogalom, hogy fenntartható fejlődés, valójában nem létezik. Sőt, már a jelenlegi helyzet sem fenntartható, hiszen a meglévő erőforrások száz százalékát kihasználjuk. Ha egy autót, amelynek végsebessége 200 km/h, folyamatosan a maximális sebességre kényszerítenénk, akkor nem sokáig használhatnánk. Tehát nem elég, ha visszalépünk arra a fogyasztási szintre, amit a bolygónk teljes mértékben biztosítani tud, annál több kell. Jelentős mértékben vissza kell fognunk a fogyasztásunkat. Már régen túlléptük a határokat.
A jelenlegi életmódunk nem fenntartható. Mit kell tenni, ha őszintén akarjuk kezelni ezt a helyzetet? Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy valóban meg akarjuk-e védeni a környezetet. Ha igen, akkor egyharmadával csökkentenünk kell a mostani életszínvonalunkat. Ha meg akarjuk védeni a környezetünket, akkor másképp kell élnünk. Nekünk, és mindenki másnak, itt, és az egész Földön. Lehet, hogy nekem sem kellett volna elutaznom egy találkozóra Indiába, sokkal kevesebb energiát használtam volna, ha csak telefonon, egy konferenciabeszélgetés keretében vagy levélváltás útján vitattuk meg a tennivalókat.
Mindenki gondolkodjon el azon, vajon mit válaszolna erre kérdésre: hajlandó lenne-e arra, hogy egyharmaddal csökkentse a jelenlegi életszínvonalát? Egyharmaddal kevesebb fizetés, kevesebb fogyasztás, kevesebb utazás. Van jelentkező? A résztvevők mintegy fele vállalná a saját fogyasztásának harmadára csökkentését. De vajon egy kevésbé érdeklődő közönség esetében is ilyen biztató lenne az arány? Valószínű, hogy az emberek többsége nemmel válaszolna a kérdésre.
Vajon mi lehet az oka annak, hogy nem akarjuk csökkenteni a jelenlegi életszínvonalunkat? A válasz egyszerű: nem akarjuk feladni az életmódunkat. Az emberek többsége nem kíván változtatni a meglévő helyzetén azért, hogy megvédje a környezetet, annak ellenére sem, hogy ez az állapot hosszú távon nem tartható fent, és ezzel nehéz terheket rak a következő generációra. Akkor fogunk csak felocsúdni, amikor a túl sok erőforrás felhasználása következtében valódi, komoly katasztrófák történnek.
Majdnem hetven éves vagyok, és életem során nagy különbségeket és változásokat tapasztaltam a világban. Szüleimmel az ötvenes években Kanadába emigráltunk. Ott nőttem fel, de életvitelszerűen már régen nem tartózkodom ott. Mostanában azonban látogatóban jártam kint, és megdöbbenve tapasztaltam az óriási változásokat. Eltűntek a gyönyörű vad erdőségek, amelyek korábban körülvettek bennünket.
Annak ellenére sem vagyunk hajlandóak lejjebb adni az igényeinkből, hogy mindez nagyon komoly politikai, gazdasági, infrastrukturális és környezeti következményekkel jár.
Mégis miért olyan fontos nekünk az életmódunk fenntartása? A válasz egyszerű: azért, mert sokan az életmódot a boldogsággal azonosítják. Azt senki nem vitatja, hogy mindenkinek jogos igénye a boldogság. A kérdés arra irányul, hogy vajon az életmód egyenesen arányos-e a boldogsággal. Valószínűleg nem, mert a statisztikai adatok azt mutatják, hogy az emberek a magas életszínvonal ellenére sem boldogok. Akkor miért folytatjuk ezt az életet, ami nem fenntartható, és ami valójában nem is nyújt igazi boldogságot? Ahhoz, hogy magasabb életszínvonalat tudjunk biztosítani magunknak, illetve a családunknak, sokkal többet kell dolgoznunk, mint amennyit az emberek több száz évvel ezelőtt dolgoztak. Nem ismerünk, nem tanítottak nekünk olyan módszert, amely segítségével a mostaninál kiegyensúlyozottabb életet élhetnénk. Arra szocializálódtunk, hogy a siker értékmérője az, hogy mennyi pénzünk van a bankban, mekkora házban élünk. Erről szól a világ, nincs más alternatíva.
Az alapvető kérdésekről nem esik szó. Nem tudjuk, hogy kik vagyunk, miért és milyen céllal vagyunk itt a Földön. A gyerekeket nem ezekre neveljük/tanítjuk, helyette mindenféle illuzórikus dologgal mérgezzük a tudatukat. Nem tanítjuk azt sem, hogy az élet célja nem a halál. Ehelyett beszélünk a környezetről, szakmáról, politikáról, próbáljuk megmérni, hogy mi a siker. De hol van olyan iskola vagy egyetemi kurzus, ahol megtanítják nekünk azt, hogy kik vagyunk valójában? És azt, hogy nem ez a test az önvalónk.
A környezetvédelem és a testi azonosság szorosan összefügg egymással. Azért fogyasztunk egyre többet, mert boldogok próbálunk lenni, és ez összekapcsolható azzal, hogy a testünkkel azonosítjuk magunkat. Ha a test szép vagy gyors, esetleg okos, akkor az ember sikeres. Az igazság azonban az, hogy az ember nem azonos a testével, ami egy gép, mi pedig lelkek vagyunk.
És ami mozgatja, tudattal hatja át a testet, az nem anyagi, hanem transzcendentális dolog. Még arra sincs lehetőség, hogy erről vitát nyissunk. A tudomány evidenciaként fogadja el a darwini evolúciós elméletet, noha tudjuk, hogy ennek az elvnek alternatívája is létezik. Ezt a hivatalos álláspont szerint kizárólag vallási fanatikusok képviselik.
A környezetvédelem szélesebb körben történő hitelessé tételéhez másfajta oktatási szisztéma szükséges.
Mire gondolok?
Azon elv helyett/mellett, miszerint a Föld ősrobbanás által keletkezett, az Értelmes Tervezettség elvének beemelése az oktatásba. Ha igaznak fogadjuk el az ősrobbanás elméletét, akkor vajon az évmilliók alatt történt robbanások során miért nem keletkeztek más bolygók is? Hitem szerint a Föld egy tervező műve, akinek terve van a bolygóval is és velünk is.
Istentől a bolygónkat az önmegvalósításunk érdekében kaptuk.
Isten adott nekünk mindehhez kvótát is. A Śrī Īśopaniṣadban olvashatjuk: īśāvāsyam idaṁ sarvam.1 Ebben a versben arról van szó, hogy Isten megadta nekünk mindazt, amire szükségünk van. Abból kell tudnunk megélni, és nem a vágyaink kielégítésére kell összpontosítanunk. Ennek a feltételnek a teljesülése esetén leszünk képesek megvédeni a környezetünket. Ehhez azonban tudomásul kell vennünk, hogy az alapvető szükségleteink kielégítéséhez mintegy harminc százalékkal kevesebb erőforrás szükséges, mint amennyit most használunk. Noha Magyarországon az emberek sok ezer évig a mostaninál lényegesen kevesebb anyagi javak birtokában voltak, mégis boldogabban és nagyobb harmóniában éltek.
A fentiekben kifejtett ismeretek hiányában azt hisszük, hogy a Föld a mi tulajdonunk, és azt teszünk vele, amit akarunk. Ki engedélyezte ezt? Ez olyan, mint ha bemennék valakinek az otthonába és azt úgy kezdeném használni, mintha a sajátom volna. Idejöttünk, meg fogunk halni, elmegyünk. Miért hisszük azt, hogy itt minden a miénk? Ha ezt gondoljuk, akkor hamis énképünk van. Azt sem tudjuk, hogy valójában kik vagyunk. Hiszen azt mondjuk magunkról, hogy mi férfiak, vagy nők, magyarok, szépek vagy csúnyák vagyunk. Ugyanakkor nem tudjuk, hogy mi a különbség élet és halál között. Mi működteti a testünket? Ki az, aki beszél? Csupán csak a test működése hozza létre a beszédet, vagy létezik a testben egy élőlény, és ő beszél?
És a tudatlanságunk okán felhatalmazva érezzük magunkat arra, hogy a végletekig kizsákmányoljuk a földet.
Megállapíthatjuk, hogy saját magunk jelentjük a legnagyobb nehézséget a környezetvédelem kérdésében, illetve az életmód, amit mi választunk. Ebből következően minden változtatást magunkon kell kezdeni. Kṛṣṇa azt mondja a Bhagavad-gītāban, hogy kāma eṣa krodha eṣa rajo-guṇa-samudbavaḥ2– a mohóság, amikor semmi nem elég. Több film, zene, regény, dráma szól arról, hogy nem elég nekünk ez a világ. Az egyik szentírásunkban van egy kijelentés: egy olyan ember, aki nem tudja, hogy mit jelent önmagában elégedettnek lenni a lelki azonosságban, annak még az egész univerzum sem elég.3
Mi a megoldás? Az oktatás szisztematikus átalakítása. Nem elég csupán a környezetvédelemre fókuszálni, ennél szélesebb kontextusba kell helyezni a kérdést. Az úgynevezett végső kérdésekre is ki kell terjedni a képzésnek: Kik vagyunk? Miért vagyunk ezen a világon? Valamint arra is, hogy a boldogságunk kizárólag belülről fakad. A boldogságot nem kívül fogjuk megtalálni, az már eleve bennünk van, és az eléréséhez nincs szükségünk sem autóra, sem számítógépre, sem mobiltelefonra vagy bármi másra, inkább magunkban kell megtalálni a bennünk rejlő örök boldogságot.
Tudomásul kell vennünk, hogy semmi sem a miénk ebben a világban. Csak annyit szabad elfogadni és használni belőle, amennyire szükségünk van. Ha eszerint élünk, akkor beszélhetünk fenntarthatóságról. Ahhoz, hogy erre a szintre eljussunk, kell a tudás, az oktatás, hogy az emberek megértsék végre, hogy nem az a megfelelő út, ha rabszolga módjára követjük a mohó vágyainkat.
Hogyan szabadulhatunk meg egy olyan rossz szokástól, mint a mohóság? Hogyan tisztíthatjuk meg tőle a szívünket? A szívet nem lehet vegyszerrel megtisztítani, illetve fogkefével megmosni, vagy kiöblíteni. A szív megtisztítására csak egy transzcendentális hangvibráció, Isten szent neveinek az éneklése képes, szanszkrit kifejezéssel ceto-darpaṇa-mārjanam.4 A környezet védelme elsősorban az oktatás teljes körű átalakításának a függvénye. Meg kell értetni a gyerekeinkkel, hogy a túlzott fogyasztás nem tesz boldoggá minket.
A Hare Kṛṣṇa mantra, az a transzcendentális hangvibráció, egy tisztító lelki gyakorlat, amely megszabadít a mohóságtól. Léteznek más vallásokban is mantrák, imák, amelyek alkalmasak a lélek megtisztítására. Ameddig nem változtatunk az attitűdünkön, nem mérsékeljük a fogyasztásunkat, illetve nem fékezzük meg a mohóságunkat, addig teljesen értelmetlen újabb és újabb konferenciát tartani a globális felmelegedésről. A tanácskozások igazi változtatások nélkül továbbra sem érik el a kitűzött célokat.
Eredményt csak komoly változás hozhat. A változást/változtatást ne kívülről várjuk, azt önmagunkkal kell kezdeni. Nekünk kell példát mutatni a többieknek, ezért nem mindegy, hogy mi hogyan cselekszünk, mi hogyan fogjuk tisztítani a szívünket, mi hogyan tudunk változtatni a saját életünkön. Ezáltal mások is lehetőséget kapnak a változásra, olyan életmód kialakítására, ami a testi önazonosítás helyett az önmegvalósításon alapszik.
Az a fontos, hogy milyen minőségű ember vagy, nem pedig az, hogy mit értél el ebben a világban. És ez a választás a miénk, rajtunk múlik.
LÁBJEGYZET
1 Śrī Īśopaniṣad 1.
2 Bhagavad-gītā 3.36.
3 Śrīmad-Bhāgavatam 7.15.20.
4 Śikṣāṣṭakam 1, idézi: Caitanya-caritāmṛta Antya-līlā 20.11.