A házasság mint sorsesemény a védikus hagyományokban

Lapszám: Létkérdés Konferencia 2005-2006 – 9 – X/Különszám -2007. november
Szerző: Gaura-Kṛṣṇa Dāsa (Dr. Tóth-Soma László)
Cikk letöltése pdf-ben: A házasság mint sorsesemény a védikus hagyományokban

Tóth-Soma László (Gaura Kṛṣṇa dāsa), vallásfilozófus
1991-ben végzett a Szegedi Tudományegyetem biológia-kémia szakán. Pályáját biológusként és természetfilozófusként kezdte, majd érdeklődése a keleti filozófiák és szemléletmód felé fordult. Közel hat évet töltött el Indiában. 1998-tól a kalkuttai Rabindra Bharati Egyetemen hindu vallásfilozófiát és védikus pszichológiát tanult, s ugyanitt 2003-ban filozófiai doktorátust (PhD) szerzett.
Jelenleg a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola docense és rektorhelyettese, ahol hindu illetve vaiṣṇava vallásfilozófiát és szentíráselemzést tanít. Számos könyvet publikált, ismeretterjesztő filmeket készített, és gyakran tart előadásokat az ország különböző felsőoktatási intézményeiben.

I. Bevezetés

E tanulmány témája India lelki kultúrájának, a védikus kultúrának az alapvető felfogására épül. Bár következtetéseimet is főleg e hagyomány kontextusában fogalmazom meg¹, általános értelemben alkalmazom majd őket (társadalmi berendezkedés, vallási hovatartozás, nemzeti énképtől függetlenül), mert, mint ahogy azt látni fogjuk, a felhozott alapelvek és nézőpontok nevesítés nélkül általánosan érvényesek szinte minden olyan társadalomban, ahol az emberek használják a transzcendens fogalmát és gondolkodnak arról.

Nem kívánok ezoterikus magyarázatokba bocsátkozni, hiszen nem ez a célom, csupán szeretném egyszerűen, praktikus módon bemutatni a házasság intézményét mint sorseseményt, s összehasonlítani az erről szóló hétköznapi (modern nyugati) és lelki (vallásos) értelmezések sajátosságait.

II. Önazonosságunk megközelítései

India már említett védikus hagyományainak tanítása szerint az ember eredeti lénye valami teljesen más – egy örök, anyagon túli entitás -, mint amit az ő ideiglenes anyagi testében játszott szerepe alapján gondolhatnánk róla. Ezt az entitást, egyént nevezzük léleknek (szanszkritul ātmā vagy jīva).²

Természetszerű, hogy azok, akik az efféle gondolkodást magukévá teszik, s akiknek értékrendje e tanításokra épül, kialakítanak egy olyan felfogást önmagukról, amit „lelki/nem anyagi/transzcendentális önazonosítás”-nak nevezhetünk. Azok számára pedig, akik nem így gondolkodnak, magától értetődik, hogy önmagukat a látható, közvetlenül érzékelhető fizikai testükkel, illetve valami módon ezzel összefüggésben azonosítják. Ezt nevezzük „testi önazonosítás”-nak.

A testi önazonosításra jó példa az, amikor valaki önmagára és másokra is a testi adottságai (anna-maya) vagy a cselekedetei (prāṇa-maya), vagy éppen az általa magáévá tett ideológiák (mano-maya) alapján tekint (pl. kövér vagyok, katona vagyok, materialista vagyok stb.), önmagát e felfogások alapján azonosítja, értékeli.

Pusztán ez az önmagunkról alkotott kép meghatározó módon befolyásolja azt, hogy mit gondolunk a testünkről, a családunkról, a társadalomról, az emberiségről, sőt mindezek céljáról és feladatáról.

Az anyagi test funkciójáról alkotott kép

A fent említett kétféle (lelki és anyagi) felfogás közötti különbséget szemléltetve egy kissé sarkítva bár, de általánosan megfogalmazhatjuk azt a gondolatot, hogy az anyagelvű társadalmak felfogása szerint az anyagi test tulajdonképpen nem más, mint az érzéki élvezeteknek, a boldogság keresésének az eszköze. Valójában egy ilyen felfogásra épült társadalom társadalmi és technikai fejlődése sem más, mint a test és az érzékek funkcióinak kiterjesztése, korlátainak kiszélesítése (materializmus).

Ezzel szemben egy lelki kultúrában az emberi testet a megvilágosodás, az önmegvalósítás eszközének tekintik. Így nem lephet meg senkit, hogy az elégedettsége nem mindig van előtérben (teizmus, spiritualizmus). Könnyen belátható, hogy a komoly lelki eredmény elérésének ugyanúgy ára van, mint amikor jelentős anyagi sikert szeretnénk elérni. Különleges anyagi célok dédelgetése esetén is majdnem mindig háttérbe kell szorítani a fizikai test pillanatnyi elégedettségét.

E néhány oldalon egy olyan kultúra házasságfelfogását szeretném bemutatni, amelyben a sorsszerűség és a szabad akarat egy kicsit másként érvényesül, mint ahogyan azt mi megszoktuk, s amely szorosan összefügg azzal, hogy az egyének és a társadalom egésze milyen képet alkotott önmagáról.

III. Mi a szabad akarat?

Általánosságban fogalmazva, a szabad akarat azt jelenti, hogy valakinek megvan rá a módja, hogy szabadon válasszon két vagy több különböző lehetőség közül.

Az akaratszabadság kérdése különösen azért nagy jelentőségű és azért vonta magára a filozófia és a vallástudományok figyelmét is, mert olyan területekkel határos, mint az istenhit, a sors és hasonló kérdések.³

Természetes hát, hogy a házasság és a sorsszerűség témakörében a vallásos gondolkodás is azonnal felbukkan.

A fentiekben említett kétféle testfelfogásnak (illetve az emberi testhez kapcsolt eltérő funkcióknak) azért van nagy jelentősége, mert az egyén és a társadalom szintjén is alapvetően meghatározza a világhoz, és egyáltalán, más emberekhez fűződő viszonyunkat.

Az embernek természetes tulajdonsága az, hogy boldog akar lenni (ānanda-mayo ‘bhyāsāt, Vedānta-sūtra 1.1.12). Ezt nem lehet, és nem is kell kiküszöbölni. Fontos azonban látnunk, hogy a boldogságra való vágyunk minősége (tehát hogy milyen módon akarjuk elérni azt) a legtöbb helyzetben már eleve meghatározza a tetteinket.

Az embernek mint egyénnek és a társadalomnak mint közösségnek a szerepe abban áll, hogy szabad akaratát használva eldöntse, milyen irányú, milyen minőségű vágyakat részesít előnyben.

A fenti példára vonatkoztatva tehát szabadon eldönthetjük azt, hogy a test vagy a lelki önvaló érdekei, értékei, illetve igényei szerint vezetjük-e életünket elsősorban. (Ez tulajdonképpen az alapelveinknek és világnézetünknek a megszületését jelenti, amelyben a megfelelő oktatásnak hihetetlen nagy szerepe van.) Az ezt követő döntéseink, bár rendkívül fontosak, sokkal kisebb jelentőségűek. Természetesen az ember egész élete folyamán ismételten újraértékelheti döntéseit, de az életének fő iránya, miután már kialakult, csak ritkán változik – erre a pontra azonban a későbbiekben még visszatérünk.

Megjegyezem, hogy ez a gondolkodásmód nem a kizárólagosságról szól. A védikus felfogás szerint az anyagi test igényei, noha másodlagosak, szintén nagyon fontosak, hiszen a világban megszületve az embernek valahogyan meg kell tanulnia viszonyulni a körülményekhez, s valahogyan a család és a társadalom értékes tagjaként kell funkcionálnia.

Tulajdonképpen erről szól az egész szocializációs és oktatási folyamat, amelyen a személyiségfejlődésünk során keresztülhaladunk.

IV. A házasság

Ennél a pontnál lép be a képbe a házasság mint sorsesemény, amely talán az emberi élet egyik legjelentősebb választása. A korábban említettek alapján megérthetjük, hogy a gyermekkorban és az ifjúkorban bennünket ért hatások mennyire meghatározzák későbbi döntéseinket. Védikus értelemben véve a sorsunk nem más, mint a korábbi tetteink eredményeként kialakult helyzet. A védikus irodalom ezt az ok-okozati összefüggést a „karma törvényé„-nek nevezi, amellyel kapcsolatban a korábbi tetteink között a jelen életünk személyiségformáló cselekedetei, az általunk választott pl. iskolai képzésben való részvétel, az általunk preferált társaságban való interakcióink, vagy akár – ha már a védikus felfogásról van szó – előző életeink életeseményei mind helyet kapnak.⁴ Az, hogy az ezek hatására kialakult (s valljuk meg őszintén, determináltnak tűnő) élethelyzetben hogyan cselekszünk, az már a szabad akaratunktól függ. Erre minden embernek joga van. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy mi az az elv vagy tényező, amely alapján párt választunk. Mi az, ami alapján egy másik embert életre szóló társunkká fogadunk?

Anyagelvű társadalmakban a férfi és a nő közötti vonzódás általában és elsősorban a testi önazonosításon alapul. Ez a vonzódás egyrészt a partner testi adottságaira, másrészt intellektuális és érzelmi beállítottságára irányul, vagyis arra, amit a másik félből tulajdonképpen élvezni tudunk.

Lelki alapú, transzcendentális értékeket szem előtt tartó társadalmakban – amelynek modelljét a védikus írások is leírják -, az egyének gondolkodásának, a társadalom működésének és így a házasságnak is az elsődleges célja az önmegvalósítás.⁵ A vallási értelemben vett önmegvalósítás nem más, mint önmagunk és embertársaink lelki természetének megértése és az Istennel való szeretetteljes kapcsolatunk felébresztése. Persze ebben a kontextusban említhetném a keresztény, a zsidó vagy az iszlám házasságot is, amelyekben a lelkiségnek szintén alapvető jelentősége van.

Ezekben a társadalmakban (vagy akár mikroközösségekben) a házasság egy olyan eszköz ennek a célnak az elérésére, amely jellemet formáló életeseményein (pl. gyermeknevelés, házastársak közötti súrlódások vagy éppen örömteli események) keresztül az önzetlenség, a lemondás, a kötelességtudat, a motiválatlan szeretet, az együttérzés stb. tulajdonságait fejlesztheti ki a házastársakban. Valójában tehát sok más funkciója mellett egy nevelő, önmagunkat képző intézményként is funkcionál. Könnyű belátni, hogy a felsorolt tulajdonságok nemcsak az önmegvalósításhoz, hanem egyáltalán a harmonikus emberi élethez is nélkülözhetetlenek.

Látnunk kell, hogy egy házasságban mind az anyagi, mind pedig a lelki aspektus fontos, az anyagi szempontok azonban csupán addig fontosak, amíg segítik a lelki célok megvalósulását, a házastársak szellemi fejlődését. Így anyagi/fizikai szinten természetes, hogy egy házasságban az érzelmi egymásra hangoltság, a várhatóan hasonló anyagi helyzet, a hasonló természet és jövőkép mind nagyon fontosak. Jelentőségük azért is kiemelendő, mert egy magasabb rendű közös cél elérésére tett erőfeszítés közben nagy segítség, ha a házasulandó felek/házastársak nem küzdenek egymással állandóan alapvető kérdésekben, ha érzelmileg elégedettek, s ha anyagi helyzetük a házasság után sem lesz sokkal rosszabb (vagy sokkal jobb), mint amit korábban megszoktak. Ezek mind zavart okozhatnak egy család életében.

V. Egy jól működő kapcsolat kritériumai

A legfontosabb hindu szentírások szerint anyagi szempontból minimum négy dolognak kell megvalósulnia ahhoz, hogy egy házasság sikeres legyen.⁶ Ezek mindegyike fontos mind a két fél számára, de a férj részéről kettőnek, és a feleség részéről is kettőnek hangsúlyozottabban kell érvényesülnie. Természetesen jó, ha ezek a tulajdonságok a szükséges mértékben már eleve, sorsszerűen jelen vannak a házastársak kapcsolatában.

A férj részéről szükséges, hogy 1) kontrollálja az érzékeit, ami azt jelenti, hogy nem válik rabjává az érzékei kielégítésének, bizonyos fajta szenvedélyeknek, s nem használja pusztán érzéktárgyként a feleségét; 2) legyen érzékeny házastársa szükségleteire, s a körülményeihez képest próbálja meg biztosítani azokat.

A feleség részéről ugyanakkor fontos, hogy 1) erényes életet éljen, s minden körülmények között hű támasza legyen férjének; 2) mindemellett legyen elégedett a helyzetével, s ne sarkallja férjét mindig egyre több anyagi dolog megszerzésére.

E kölcsönös egymásra hangoltság biztos alapot nyújthat egy jól működő házassághoz, ahol az”én” és az „enyém” felfogása természetes módon kerül háttérbe az önzetlen odaadás és a lelki törekvések mellett. A családi élet védikus felfogása szerint a házasságkor „a férj testének felét a feleségének, a feleség pedig a férjének adja. A férj a felesége nélkül, a feleség a férje nélkül nem lehet teljes”.⁷

Ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg más szavakkal XIII. Leó pápa az Arcanum Divinae Sapientiae kezdetű, 1880. február 10-én Rómában kiadott, „A házasság fölbonthatatlanságáról” szóló enciklikájában (I.1):

Jézus a zsidók és a tanítványok előtt tanúskodott arról, hogy a házasság alapításától kezdve egy férfi és egy nő kapcsolatában, a kettőből szinte egy test lesz; a házassági kötelék pedig Isten akaratából oly bensőséges és oly erős, hogy emberek közül azt senki föl nem oldhatja vagy el nem szakíthatja.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda a hinduizmus bengáli vaiṣṇava irányzatának szentje ezzel kapcsolatban, néhol kemény szavakkal, a következő gondolatokat fogalmazta meg:

A védikus utasítások szerint a feleséget a férfi teste jobbik felének tekintik, mert ő felelős a férj kötelességei felének elvégzéséért. Egy családos embernek kötelessége bemutatni az ötféle áldozatot, amit pañca-yajñának hívnak, hogy megszabaduljon az elkerülhetetlen bűnös visszahatásoktól, melyek cselekedetei során halmozódtak fel. [Ez az otthoni vallásos tevékenységek végzésére utal.] Amikor egy férfi olyan lesz, mint a macskák és a kutyák, akkor megfeledkezik kötelességéről, a lelki értékek ápolásáról, s így feleségét az érzékkielégítés eszközének tekinti csupán. Ha a feleségét az érzékkielégítés eszközének tekinti, akkor elsősorban testének szépségét veszi figyelembe, s amint személyes érzékkielégítése akadályokba ütközik, a kapcsolatnak vége, elválnak. Ha azonban a férj és a feleség célja az, hogy együttműködve törekedjenek a lelki fejlődésre, akkor nem számít a testi szépség vagy az állítólagos szerelem elmúlása (ami természetesen következik be egy idő után). Az anyagi világban nem beszélhetünk szeretetről. A házasság valójában egy közös együttműködésen alapuló kötelesség, amelyet a lelki fejlődés érdekében a hiteles szentírások határoznak meg. Ezért a házasságra szükség van ahhoz, hogy az ember ne a macskák és a kutyák életét élje, akiknek célja nem a lelki megvilágosodás.⁸

Megjegyzendő, hogy a házasság a hindu hagyományokban egyike azoknak az ember életében végrehajtandó tisztító szertartásoknak (kriyā), amelyek megfelelő formában és tartalommal az embernek örök, lelki eredményt adhatnak (sat-kriyā). Ezekre (tehát a házasságra is), kevés kivételtől eltekintve, mindenkinek szüksége van ahhoz, hogy vágyait, késztetéseit az erkölcsös élet keretei között teljesíthesse be. Ezt nevezhetjük a szabad akarat sorsépítő erejének is.

Ha egy fiatal lány és egy fiatal fiú találkoznak, azonnal működésbe lépnek azok a mechanizmusok, amelyekre a védikus írások anyagi energiaként, a valóságot eltakaró illúzióként (māyā) utalnak. Ezek hétköznapi nyelven szólva a kialakult párválasztási szokásainkban, érzelmi fellángolásainkban, valamint a hormonjaink működésében nyilvánulnak meg. A kezdeti „rózsaszín köd” gyakran a párok közötti legnyilvánvalóbb össze nem illést is elfátyolozza, s ha valaki nem eléggé elővigyázatos – vagy képzett az emberi társas viselkedés jelenségei terén -, akkor a házasság nagy valószínűséggel még e köd oszladozása előtt megköttetik. Ha ez a „rózsaszín köd” az alapja a házasságnak, akkor a kezdeti időszak elmúltával a férjnek és a feleségnek szinte minden ideje és energiája az egymás közötti disszonanciák kezelésére fordítódik, s nem hogy az élet lelki céljára, de még a gyermekeik megfelelő nevelésére, a róluk való gondoskodásra sem tudnak odafigyelni.

VI. A szabad akarat megfelelő használata és az oktatás

Úgy gondolom, hogy az ember jövőbeni sorsát meghatározó szabad akaratát akkor tudja megfelelően és következetesen alkalmazni, ha felnőtté válása során egyrészt megfelelő képzésben és oktatásban részesül, amely tudatformáló szerepénél fogva felkészíti őt a jövőbeli döntéseire⁹, másrészt pedig ha képes megismerni önmagát és általában az emberi természetet.

1) A megfelelő képzés és oktatás tudatformáló szerepét nem lehet vitatni. A tudat határozza meg életünk miértjeit, a házasság kontextusában pedig azt, hogy a testi vonzalom, az anyagi érdek, az érzelmi ragaszkodás vagy a lelki törekvésekben való közös haladás szellemisége lesz-e a döntő ok a párválasztásban.

A védikus társadalomban a házasságkötés, tehát az ún. családos (gṛhastha) élet előtt a gyermekek, leginkább a fiúk 5-25 éves koruk között a lelki tanítómester iskolájában (gurukula) éltek és szisztematikus oktatást kaptak. Ezalatt az idő alatt a gyermekek egyrészt az anyagi érvényesülés lehetőségeiről (pl. hogy milyen jellegű munka felel meg nekik leginkább a természetük szerint), másrészt pedig a lelki élet fontosságáról, tehát a vallásról, annak gyakorlatáról és céljáról is tudást szereztek. Így a tanulók az élet mindkét területéről elegendő információt kaptak ahhoz, hogy biztos alapokkal lépjenek ki az életbe. Az anyagi érvényesülés lehetőségeinek felkutatásánál sem a tanító, sem a szülő, sem pedig a gyermek számára nem az a fő szempont, hogy éppen mely szakmák, hivatások divatosak éppen, hanem az, hogy mely területen tudják az ifjak a legjobban kihasználni képességeiket és vonzalmaikat.

A tanulásnak ez az időszaka a diákok számára önmegtartóztatásban, cölibátusban telt, s ennek segítségével megtanulták azt, hogy életük fő értékei ne az érzéki élvezet talajából csírázzanak. Így nem az érzékeik szolgáivá, bábjaivá, hanem azok irányítóivá váltak. Mindeközben megtanulták, hogy az anyagi érvényesülésükre kialakított terveik megvalósítása közben is életük az önmegvalósítás, a lelkiség talaján álljon. Valójában komoly, szilárd jellemre tettek szert, amely a tökéletes úriemberek jellemzője. Az iskola elvégzésével aztán a többségük a házasélet lelki alapokra helyezett útjára lépett, s megfelelő foglalkozást elsajátítva a társadalom hasznos tagjaként élt.

Hadd idézzek egy ezzel kapcsolatos gondolatot ismét XIII. Leó pápa Arcanum Divinae Sapientiae enciklikájából (III.2), jelezve, hogy e gondolatok általános érvényűek minden, lelki célokat szem előtt tartó kultúrában vagy irányzatban:

A vallás nélküli házasság következménye a válás. Mi jó származhat olyan házasságokból, melyekből kitessékelik a vallást, mely minden jó szülője, az erények táplálója és a lelket magasztos értékekre serkentő ösztöke? Ha elűzik a vallást, a házasság szükségszerűen a bűnös emberi természet és az érzéki vágyak gonosz uralmának rabszolgája lesz, és a természetes tisztesség aligha fogja megvédeni. Ebből pedig sokszoros veszedelem származik nemcsak a családokra, hanem a társadalomra nézve is.

Természetesen e kijelentéssel sokan vitatkoznak, de ez a néhány sor mindenképpen utal arra, hogy a közös transzcendentális cél nélküli házasságok végkifejlete nagyon gyakran az elhidegülés, a háború, a hűtlenség és gyakran a formálisan is megtörténő válás. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem létezhet harmonikus házasság lelki célok nélkül. Természetesen létezhet, de bárki megmondhatja, hogy ez rendkívül ritka.

2) Önmagunk és általában az emberi természet megismerése többek között önismereti-személyiségfejlesztési oktatás keretében történhet általában. Nem kétséges, hogy nagyon hiányzik ma az oktatási rendszerünkből egy olyan jellegű képzés, amely alapszinten a férfi és a nő alaptermészete közötti különbségeket ismerteti, s az emberi személyiség titkait legalább általánosan feltárja. Teljesen más egy párkapcsolatot úgy elkezdeni, hogy már az elején tisztában vagyunk azzal, hogy „sohasem lesz minden tökéletes”, hogy önálló személyekként mindig lesznek olyan élethelyzetek, amelyek során tudnunk kell önzetlenül viszonyulnunk egymáshoz.

A vallásos élet oktatása ugyancsak hiányzik a modern társadalom életéből, tekintve, hogy az állami oktatás keretébe már jó ideje nem fér bele a vallásos gondolkodás és életvezetés tanítása. A védikus kultúrában, s Indiában még ma is az alapvető önismereti képzés mellett (amely gyakran a vallásos élet és a vallásos oktatás keretei között valósul meg hosszú éveken keresztül) egy sajátos módszert alkalmaznak arra vonatkozóan, hogy a leendő párok anyagi természetét, érzelmi beállítottságát és sorsát (karma), egyszóval összeillését megvizsgálják.

Ennek eszköze Indiában még ma is az asztrológia. Bár az asztrológia védikus tudománya alkalmazhatóságának számtalan korlátja van, azt ma már kevesen vitatják, hogy a születés dátuma és a hozzá kapcsolódó égitestek helyzete stb. információt adhat az ember természetéről. Ezt kihasználva a módszerrel hajlamokat, specifikus vonzódásokat, lehetséges képességeket valószínűsítenek, s ezeket az információkat segítségül hívják annak eldöntésében, hogy egy kapcsolat hosszú távon is működő lehet-e vagy sem. Természetesen a módszer alkalmazásakor azt is figyelembe veszik, hogy mindenki egy önálló, saját karakterrel rendelkező személy, akinek egyéni választásai és elképzelései vannak. Tehát magától értetődően még kiváló érzelmi és természetbeli kompatibilitásnál sincs garancia arra, hogy minden megfelelően fog működni, sőt! A megoldást, úgy tartják, a megfelelő képzésen és önismereten túl leginkább az egymással szembeni tolerancia és a közös lelki cél jelentheti majd’ minden helyzetben. Úgy tartják, hogy így válhat a párválasztás és a házasság nemcsak „egyszerű” sorseseménnyé, hanem a szabad akarat előre mutató választásává is.

LÁBJEGYZET

¹ A védikus jelzőt arra a vallási–társadalmi hagyományra használom, amely felépítését, társadalmi jellegzetességeit, filozófiáját, és többek között vallási gyakorlatát tekintve is India védikus irodalmát (a 4 fő védát, az upaniṣadokat és az ezek tanításainak szellemiségét képviselő szentírások) követik. Olyan társadalom ez, amely alapvetően, eredeti formájában az úgynevezett īśāvāsya elvet követi, mely szerint „mindennek a birtokosa és forrása Isten, s az emberi élet célja az Ő megismerése”.
² Nem szabad elfelejtenünk, hogy az általunk használt „lélek” (ātmā vagy jīva) kifejezés nem azonos a pszichológia (lélektan) lélek-fogalmával. A védikus irodalom ez utóbbit inkább pszichológiai megnyilvánulásaink összességének tekinti, amely nem más, mint az anyagi test egy finomabb (finomfizikai) része. A lélek e felfogás szerint még ennél is finomabb, anyagtalan, de transzcendentális tulajdonságokkal rendelkező személyiség.
³ http://hu.wikipedia.org/wiki/Szabad_akarat
⁴ A karma szó a tetteinkre és azok következményeire utal.
⁵ Lásd korábban az ún. īśāvāsya társadalomra való utalást.
⁶ Lásd a Bhāgavata-purāṇa (7.11 26–28) és a Manu-saṁhitā (III. fejezet) megfelelő verseit.
⁷ Lásd a Bhāgavata-purána 4.4.3 versét és Bhaktivedanta Swami e vershez írt magyarázatát.
⁸ A. C. Bhaktivedanta Swami a Śrīmad-Bhāgavatam 3.14.19 verséhez fűzött magyarázata.
⁹ Amikor az „oktatás” kifejezést használom, akkor anyagi és lelki (vallásos) képzésre is gondolok egyben, hiszen a kettő együtt adhatja a legteljesebb alapot az ember személyiségének egészséges kifejlődéséhez.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Bhaktivedanta Swami (ford.), Śrīmad-Bhāgavatam II., IV., VII. ének, BBT, Budapest, 1995.
Bhaktividya Purna Swami, A.V., Daiva-varnāśrama – Tanuló és családos élet a védikus társadalomban, Tattva Könyvek, Budapest, 1998.
Büchler Pál (ford.), Manu Törvényei, Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog- és Társadalomtudományi Szakosztálya, Budapest, 1915.
Gartner Pál, Van-e szabad akarat?, Nyugat-konferencia, 1933. I. 24-27. (htp://hu..wikipedia.org/wiki/Szabad_akarat).
Leó pápa, XIII., Arcanum Divinae Sapientiae kezdetű, a Házasság fölbonthatatlanságáról szóló enciklika (I.1, III.2), Róma, 1880 február 10.
Maslow, A. H.: Motivation and Personality. (2nd ed.), New York, Harper and Row, 1970.
Sinha, Jadunath, Indian Psychology. Vol. II. Emotion and Will, Motilal Banarsidass, Delhi-Varanasi-Patna-Madras, 1986.
Tóth-Soma László: Veda-Rahasya. Bevezetés a hinduizmus vallásfilozófiájába, Bába és Társa Kiadó, Szeged, 1997.
Tóth-Soma László, Személyiségfejlesztés felsőfokon. Felülemelkedés önmagunk és környezetünk korlátain, Lál Kiadó, Somogyvámos, 2005.
Vedavyasa, Badarayana, The Vedanta-sutras of Badarayana with Commentary of Baladeva. Translated by Rai Bahadur Srisa Chandra Vasu, Munshiram Manoharlal, New Delhi, 1979.
Weninger Antal, Az idő partján. Jóga és személyiség, Tankönyvkiadó, Budapest, 1986.