/

Lapszám: Meghatározó vaiṣṇava tanítók – 24 – XXIV/1 – 2020. december
Szerző: Ferdinando Sardella
Cikk letöltése pdf-ben: Bhaktisiddhānta Sarasvatī és az ISKCON

---

1. Bevezetés

Bhaktisiddhānta Sarasvatī Svāmī gauḍīya-vaiṣṇava guru volt,^[1] a Kṛṣṇa Caitanyához (1486–1534) köthető szellemi iskola tanítója.^[2] 1874-ben született Jagannātha Puriban, a mai Orisza területén, és születésekor a Bimala Prasāda Datta^[3] nevet kapta. Élete során sikeresen felépített egy befolyásos vallási intézményt, a Gauḍīya Math és Missziót, amely választ próbált kínálni India kései gyarmati időszakának társadalmi, politikai és vallási kihívásaira. A Bhaktisiddhānta által alapított intézmény fokozatosan teret nyert nemzetközileg is, és központjai nyíltak pl. Rangunban, Londonban és Berlinben. Később az olyan elágazások révén, mint az ISKCON (népszerű néven a „krisnások”) Bhaktisiddhānta mozgalma eljutott a világ legtöbb részére, és mostanra szilárdan megalapozott része a kibontakozóban lévő modern és globális hinduizmusnak.

Bhaktisiddhānta a művelt bengáli középosztályhoz tartozott, a bhadralokához, amely kezdetben közreműködött a brit gyarmati közigazgatásban. A bhadraloka tagjai főként hinduk voltak, és bár eleinte kizárólag vagyonos földbirtokosok tartoztak közéjük, idővel különböző társadalmi hátterű, művelt embereket is magába foglalt. E társadalmi osztály tagjait a tiszteletteljes bābū címmel illették, ami azoknak járt, akik elsajátították az angol nyelvet. Tekintélyük újonnan szerzett befolyásukon, műveltségükön és érdemeiken alapult. A leginkább haladó szelleműek olyan ősi hindu szokásokat is megkérdőjeleztek, mint a kaszt, a korai házasság vagy a satī.^[4]

Bhaktisiddhānta legtöbb bhadraloka kortársának filozófiai irányultságát elsősorban a monizmus és az advaita-vedānta határozta meg. Ezt a filozófiát a hinduizmus felélesztésének és reformjának új ideológiájához olyan kulcsfontosságú személyiségek igazították hozzá, mint Rājā Rāmamohana Rāyā és Swami Vivekānanda. A bhadraloka tagjai olyan új vallási és kulturális identitást kerestek, amely bizonyos mértékig nyugati elképzeléseket is magába olvaszt, a hinduizmussal összeegyeztethető módon. A Caitanya-vaiṣṇavizmust a haladó szellemű bengáliak általában kevésbé tekintették járható útnak, mivel a hagyományokhoz túlságosan ragaszkodónak és a valóságtól elrugaszkodottnak vélték. A bhakti e hagyománya a tizenhatodik században jött lét­re Caitanya élete és tanításai nyomán, és a késő tizenkilencedik századi Bengál lakosságának körülbelül az ötöde vagy harmada tartozott hozzá.^[5]

Bhaktisiddhānta egy olyan vallási mozgalom élén állt, amely azt állította magáról, hogy a gyarmatosítás előtti ind gond­ol­ko­dás mély megértéséhez tért vissza. Elképzelései a korszakban népszerű vedānta-alapú perennializmus^[6] köré rendeződtek, de a tizenkilencedik századi bengáli reneszánsz elterjedt monista értelmezéseivel szemben a teista upaniṣadok és a Bhāgavata-purāṇa világnézetét tükrözték. Bhaktisiddhānta az önvalót, az ātmant a testtől és az elmétől különbözőnek tekintette, ontológiailag pedig metafizikai személynek; és az öröklétű önvaló, valamint az isteni pár, Rādhā és Kṛṣṇa közötti személyes, szeretetteljes kapcsolatot tartotta a létezés alapjának. Ez a személyközpontú felfogás a vaiṣṇava világkép közös része, amely népszerű az észak-indiai saguṇa-bhakti gyakorlói között, különösen a Bengálban, Vṛndāvanában és Kelet-Indiában található művelt, fősodorbeli, nem-tantrikus gauḍīya-vaiṣṇavák körében.

Bhaktisiddhānta felnőttkorától kezdve egész életét a Caitanya-vaiṣṇavizmus terjesztésének szentelte. Ezt elsősorban pánindiai vallási intézmények megalapításával, újságok és folyóiratok indiai nyelveken és angolul való kiadásával, klasszikus és középkori szövegek nyomtatásával és terjesztésével, valamint új kommentárok írásával tette.  Előadásokat tartva és tanítványokat avatva beutazta egész Indiát, és elnyerte európai és indiai személyiségek megbecsülését egyaránt.^[7]

Bhaktisiddhānta hangja fokozatosan kiemelkedő jelentőségűvé vált Indiában, az általa létrehozott intézmények, a Gauḍīya Math és a Gauḍīya Misszió munkáján keresztül. Azonban 1937-ben bekövetkezett halála után mozgalma hanyatlani kezdett, egy szakadással végződő utódlási válság következtében. Mintegy harminc évvel később aztán az események újabb láncolata irányította a világ figyelmét Bhaktisiddhānta mozgalmára. Caitanya tanításairól vallott szemlélete szerte a világon elterjedt, és követők tízezreire lelt Indában és azon túl.

2. A korai évek

Bhaktisiddhānta 1874. február 6-án született a Bengáli-öböl déli partjánál fekvő Jagannātha Puriban.^[8] A bengáli Kedāranātha Dattának (1838–1914), aki később Bhaktivinoda Ṭhākura néven vált ismertté, és feleségének, Bhagavatī Devīnek a negyedik­ gyermeke volt. Bhak­ti­vinoda a Bimala Prasāda nevet adta fiának.^[9] Bhaktisiddhānta apja megbízott elöljáró volt a brit közigazgatásban, és kulcsfontosságú vallási befolyást gyakorolt fia életére.

Bhaktivinoda az Ula nevű faluban született, amit ma Birnagarnak neveznek.^[10] Szülei, Ānanda Candra Datta és Jagat Mohinī Mitra a befolyásos kāyastha kaszthoz tartoztak, amelynek tagjai nemzedékeken keresztül írnokok és írók voltak India királyi udvaraiban, és vagyonos földbirtokosnak számítottak.^[11] 1852-ben Bhaktivinodának romló anyagi helyzete miatt anyai nagybátyja otthonába, Kalkuttába kellett költöznie, ahol aztán 1858-ig élt.^[12] Itt a Kelet-indiai Társaság teremtette városi környezet felfedezésébe fogott, tanulási és munkalehetőséget keresve, és belépett a bhadralokák gyarapodó csoportjába. Itt találkozott a neves oktatóval és tudóssal, Īśvara Candra Vid­yā­sā­garával (1820–91), akinek útmuta­tá­sá­val India történelmét tanulmányozta.^[13] 1856-ban Kedāranātha Datta a Hindu School tanulója lett, ahol összebarátkozott a neves testvérpárral, Satyendranātha (1842–1923) és Gajendranātha Tagoréval, valamint Keśabacandra Senával (1838–1884), a Brāhma Samāja mozgalom leendő reformerével.^[14] Kedāranātha megmutatta Póroszról, a Nagy Sándor ellen hő­si­e­sen küzdő paurava királyról szóló költeményét a jól ismert skót tanárnak, Alexander Duffnak (1806–1878). Duffnak tetszett a költemény, és a szárnyai alá vette a fiút, segítve John Milton (1608–1674) műveinek tanulmányozásában. Ke­dār­a­nātha emellett Thomas Babington Mac­aulay (1800–1859), William Hazlit (1778–1830) és Thomas Carlyle (1795–1881) műveit is tanulmányozta.^[15] 1866-ban, miután letette a szükséges vizsgákat, munkába állt mint hetedik fokozatú megbízott elöljáró és adószedő, ami a súlyos testi és szellemi megterheléssel járó gyarmati szolgálat magasabb rangjaira való emelkedésének kezdetét jelentette.^[16] Mire 1894-ben nyugdíjba vonult, huszonötször helyezték át, és pályáját második fokozatú megbízott elöljáróként fejezte be.

Bimala Prasāda egy angol iskolában kezdte meg a tanulmányait Raṇaghātában, majd 1881-ben átiratkozott a kalkuttai Oriental Seminaryba. 1881-ben, fiatal diákként Bimala egy imaláncot (japa-mā­lā) kapott Bhaktivinodától, amely a Ja­gannātha Puriból származó szent tulasī növényből készült. Ebben az évben alapította meg Bhaktivinoda Kalkuttában a Viśva Vaiṣṇava Sabhāt (VaiṣṇavaVilág­szervezet).^[17] Śiśir Kumāra Gosh – az ismert angol napilap, az Amrita Bazar Patrika^[18] szerkesztője – és Bipina Bihāri Goswami, a Nadia körzetbeli Bhagnaparából származó brāhmaṇa guru Bhaktivinoda aktív támogatóivá váltak, és gyakran részt vettek a szervezet ülésein.^[19] Ezeket a fiatal Bimala is látogatta, és így apján keresztül megismerkedett Bengál sok vezető vaiṣṇavájával, valamint jelentős személyiségekkel a bhadralokák közül.

1885-ben Bhaktivinoda megalapította a Vaishnava Depository kutatóintézetet, a hozzá tartozó könyvtárral és archívummal együtt, melynek célja a Caitanya-tradíció tanulmányozásához szükséges kéziratok és egyéb források megőrzése volt. A központhoz nyomda is tartozott, amelyet a Viśva Vaiṣṇava Sabhā vallási nézeteinek megjelentetésére és terjesztésére használtak. Az új nyomda egyik kiadványa a Sajjana-toṣaṇī volt. A folyóiratban helyet kaptak a Bhaktivinoda misszionárius tevékenységéről tudósító hírek, odaadó költészete, valamint a vaiṣṇavizmus történelméről és teológiájáról szóló írások. Bár még fiatal fiú volt, Bimala Prasādát bízták meg a folyóirat korrektúrázásával.

Bimala Prasāda sikeresen szerepelt a Sanskrit College szigorú felvételi vizsgáján, és a szanszkrit mellett matematikát, indiai filozófiát és ókori történelmet is tanult. Bhaktivinoda a közigazgatásban szerzett vezetői készségeit alkalmazva egy új intézmény megalapítására vállalkozott, így 1893 októberében létrejött a Navadvīpadhāma Pracāriṇī Sabhā (Társaság Navadvīpa Szent He­lyé­nek Népszerűsítéséért). A szervezet Māyāpurában egy új helyet népszerűsített Caitanya születési helyeként – Bhaktivinoda számításai és történeti kutatásai alapján – a helyi brāhmaṇák által hagyományosan tisztelt helyszín helyett, amely Navadvīpában, a Gangesz másik partján feküdt.^[20] 1891-ben, tizenhét éve­sen Bimala Prasāda, akit ekkor már Siddh­ān­ta Sarasvatīnak neveztek (a címet 1889-ben ruházták rá asztronómiatanárai) – maga is elkezdte a csillagászat ok­ta­tását.^[21] 1897-ben, miután elvégezte a Sans­krit College-ot, családjának otthonában megalapította a Sārasvatā Catuṣpāthīt, egy csillagászati iskolát, amely a Sanskrit College vizsgáira készítette fel diákjait.

Eközben 1895-ben a tripurai mahārāja királyi udvarában tisztséget vállalt mint történész és tanító.^[22] 1900-ban, huszonhat évesen Bhaktisiddhānta megjelentette a Baṅge Sāmājikatāt (Társadalmi struktúra Bengálban).^[23] Ez a mű volt az első elemzése a vallás és a társadalom viszonyáról, amely nemcsak a tudás belső (nem-nyugati) kategóriáin alapuló történeti beszámoló volt, hanem a nyugati indológia és historiográfia részleges kritikája is.

A századforduló környékének időszaka új korszakot jelentett Bhaktisiddhānta vallásos fejlődésében. Gaura Kiśorától, a Navadvīpában jól ismert vaiṣṇava aszkétától (bābājī) részesült avatásban, és megismerkedett a gauḍīya hagyomány ezoterikusabb gyakorlataival.^[24] Nem sokkal később Bhaktisiddhānta feladta a kiváltságos bhadralokák életét, és cölibátusban élő szerzetes (brahmacārī) lett. Egyszerű fehér vagy zöld ruhákba öltözött. Ez utóbbi a rāgānugā–bhakti bensőséges gyakorlatának a szimbóluma, melynek részeként a hívő Rādhāt és Kṛṣṇát az elkülönülés hangulatában (vipralambha) imádja.

Bimala Prasāda, új nevén Bhak­ti­siddh­ān­ta („a bhakti végső célja” – apjától kapta e címet) a társadalmi kötelezettségektől frissen mentesülve, valamint munkaadója, a tripurai mahārāja bátorítására élt a lehetőséggel, hogy zarándokútra induljon fontos hindu szent helyekre. Jagannātha Puriban Bhaktisiddhānta filozófiáról és vallásról értekezett a különféle tanítványi láncolatokhoz (sampradāyákhoz) tartozó sādhukkal és paṇḍitákkal. Külön figyelemre tarthatnak számot az advaita-vedānta területén folytatott tanulmányai, amelyeket a hagyomány szerint a maga Śaṅkara által alapított mathban végzett. A math igazgatója, Madhusūdhana Tīrtha vezette őt tanulmányaiban.^[25] Útja során Bhaktisiddhānta sokat fáradozott azon, hogy anyagot gyűjtsön egy vaiṣṇava enciklopédiához. Ezt létfontosságú feladatnak tekintette a vaiṣṇava terminológia, örökség és teológia feltárásához.^[26] Az enciklopédia végül négy kötettel indult Vaiṣṇava mañjuṣā samāhṛti (A va­iṣ­ṇavizmus összegyűjtött meghatározásainak kosara) címen, de sohasem vált teljessé.^[27]

India vallásait tanulmányozva és forrásait gyűjtve Dél-Indiába utazott, ahol megismerte az ottani vaiṣṇava tanítványi láncolatok (sampradāyák) szokásait és tanításait, különösen Madhváét Karnatakában és Rāmānujáét Tamil Naduban.

Ebben az időszakban Bhaktisiddhānta csak alkalmanként látogatott Kalkuttába, amit politikai zűrzavarba taszított a svadeśī (függetlenségi) mozgalom és a brit gyarmati fennhatóság összecsapása.^[28] Vidéken pedig Bhaktisiddhānta az örökletes brāhmaṇák rituális jogait csak ritkán megkérdőjelező társadalmi struktúrával találta szembe magát. 1911 augusztusában a Midnapura körzetbeli Balighai Uddhavapurában nagyszabású találkozót rendeztek két ügy megvitatására: először is, hogy az olyan nem leszármazás szerinti brāhmaṇák, mint Bhaktisiddhānta, imádhatják-e Viṣṇut a śālagrāma-śilā néven ismert szent kő formájában; másodszor pedig, megengedhető-e, hogy guruként lépjenek fel, és avatást adjanak a magasabb kasztok tagjainak. Bhaktivinoda megkérte Bhaktisiddhāntát, hogy képviselje a találkozón, és tartson beszédet. Az eseményen előadott érve szerint a vaiṣṇava szövegek egyforma tisztelettel kezelik a leszármazás szerinti brāhmaṇákat, valamint azokat, akik rituális előjogaikat az elismert vaiṣṇava iskolákba való beavatással és azok tisztító gyakorlataival nyerték el.^[29] Ez fontos alapvetése volt mozgalmának, amely megpróbált túlnyúlni a vaiṣṇava társadalom határain, és megnyitni sorait a nem-hinduk, valamint a bármilyen osztályból és kasztból származó hinduk felé. Emellett fontos tézis volt saját vaiṣṇava tanítói helyzetének legitimálásához is, tekintve, hogy mivel a Datta családhoz tartozó kāyastha volt, a legtöbb bengáli brāhmaṇa csak (egy tiszta) śudrának tekintette, akinek elvben nincsenek rituális jogai.^[30]

Bhaktivinoda 1914. június 23-án hunyt el, Gaura Kiśora pedig 1915. november 16-án. Az események okozta fájdalom közepette Bhaktisiddhānta visszavonult Navadvīpába, míg úgy nem döntött, hogy a sannyāsa-rendbe lép önmaga felavatásával. Saját maga felavatása nem számított ortodox megoldásnak, de szükséges lépésnek tekintette, mivel a sannyāsa-rend nem volt elterjedt a gauḍīya-vaiṣṇavák körében. Majd nekikezdett, hogy életét az apja világméretű vaiṣṇavizmus-látomásának szentelje, amelyet Bhaktivinoda több alkalommal is megfogalmazott.^[31]

3. A Gauḍīya Math és Misszió

Nem sokkal az első világháború vége után Bhaktisiddhānta központot nyitott Kalkuttában, a Bhaktivinoda Āsanát, melyet a bhakti gyakorlásának és terjesztésének szentelt. A tanításokat racionális és érthető módon mutatták be, és a városi közönséghez igazították. A megnyitórólazAmrita Bazar Patrika^[32]  angol napilap számolt be 1918. december 17-én.

1919. február 5-én Bhaktisiddhānta újabb fontos lépést tett azzal, hogy felélesztette  Bhaktivinoda egy igen kedves projektjét, a Vaiṣṇava Világszervezetet, hozzáadva a névhez a rāja szót („királyi”), amivel Caitanyának, a gauḍīyák mesterének vallási vezető szerepére utalt. A hagyományos értelmiségi szervezetek (sabhā) felépítését követve a Viśva Vaiṣṇava Rāja Sabhā a vaiṣṇava irodalmi művek tanulmányozásának, kiadásának és terjesztésének a fóruma volt. A szervezet neve visszatükrözte a vṛndāvanai hat gosvāmīnak, Caitanya közeli társainak korai, világléptékű látomását.^[33] A vallási határokat meghaladó, globális sabhā – azaz közösség – látomása jól illett Kalkutta kozmopolita világába, ahol a bengáliak, valamint a britek, svédek,^[34] dánok, skótok, hollandok, franciák és kínaiak egymás közvetlen közelében éltek. Az unitariánusok és az evangelizáló misszionáriusok már Indiában és Angliában is népszerűsítették az egyetemes keresztény vallás eszméjét, amelyet pluralista, nemzetközi testvériségként képzeltek el. A nyugati ezoterika, okkultizmus és a Teozófiai Társulat az egyenlőség, a becsület és az emberiség egésze iránti tisztelet eszméit terjesztették. Rājā Rāmamohana Rāyā és később a Brāhma Samāja a vallási univerzalizmust az igazságért, a női emancipációért és az elnyomottak jogaiért vívott küzdelemként értelmezte.^[35] Vivekānanda kulcsfontosságúnak tartotta vallási gyakorlatában az emberiség szolgálatát. Bhaktivinoda találkozott az univerzalizmus ezen erőteljes formáival, de ihletet elsősorban a Caitanya-tradícióból merített, amelyben már jelen volt az egalitarianizmus, az emberiség szolgálata és az egyetemes szeretet saját értelmezése. Bhaktisiddhānta apjának mozgalma már szerzett némi figyelmet a részekre szakadás előtti Bengáliában, ahol a Caitanya-vaiṣṇavizmus állandó támogatottsággal bírt az alsóbb kasztok körében, különösen vidéken.^[36] Korábban azonban a Caitanya-vaiṣṇavizmus tanításai és gyakorlata alig volt ismert az iskola hagyományos fellegvárain – Bengálián, Oriszán és Vṛndāvanán – kívül, és fennállásának több mint négyszáz éve után is csak olyan keleti régiókba jutott el, mint Assam, Maṇipura és Tripura. A Viśva Vaiṣṇava Rāja Sabhā felélesztésével Bhaktisiddhānta szándéka az volt, hogy újra megalapozza apja „univerzális egyházát”.^[37] 1920-ban publikált egy cikket a Sajjana-toṣaṇīban, és újfent bemutatta a szervezet céljait, valamint rávilágított a közvetlen kapcsolatra az eredeti szervezettel, amelyet kevéssel azután hoztak létre, hogy Caitanya 1534-ben elhagyta ezt a világot.^[38]

1920. szeptember 6-án Rādhā-Go­vin­da is­ten­szobrokat avattak fel, és a Bhak­ti­vi­noda Āsanaként ismert központot hivatalosan „Śrī Gauḍīya Math”-nak nevezték át. Bhaktisiddhānta szerzetesi központjai végül együttesen „Gauḍīya Math” néven váltak ismertté, míg a Viśva Vaiṣṇava Rāja Sabhā misszionárius intézmény lett a „Gauḍīya Misszió”.^[39]

1923-ban Bhaktisiddhānta kiadta a Bhā­ga­vata-purāṇát, amely India-szerte a va­iṣ­ṇavák és a fősodorbeli bengáli gauḍīyák legfontosabb szanszkrit szövege. Bengáli írással szedve jelentette meg, Madhva, Viśvanātha Cakravarti Ṭhākura és saját maga által írt kommentárokkal kiegészítve. Ezután megszerkesztett és 1924-ben Dakkában kiadott egy kommentárt a Caitanya-bhāgavatához, Caitanya életrajzához, melyet Vṛndāvana dāsa Ṭhākura írt meg bengáli nyelven. 1924. december 16-án a Benáreszi Hindu Egyetemen előadást tartott „A vaiṣṇavizmus helye a világ vallásai között” címmel. Ebben az időszakban mozgalmát egyre inkább az észak- és dél-indiai vaiṣṇavákat is felölelő nagyobb vaiṣṇava  közösség részeként kezdte látni. Ezzel összhangban más vaiṣṇava irányzatok szövegeinek kiadásába is belefogott, valamint az alapító guruk megismerésére buzdított – azaz az elismert vaiṣṇava-sampradāya alapítók, Madhva, Rāmānuja, Nimbārka és Viṣṇusvāmī megismerésére. Ezzel megalapozta mozgalmát a hagyományos hindu spiritualitásban, miközben gondosan megőrizte a befolyásos intézmények, nyomdák és szellemi élet jellemezte Kalkutta modern városi környezetében szerzett támogatottságát.

Bhaktisiddhānta tehát egy világméretű missziós mozgalom mellett köteleződött el, aminek talán a legkorábbi történelmi bizonyítéka abban a beszámolóban található, ami az 1922-ben történt találkozását örökíti meg Abhay Caraṇāravinda De-vel (1896–1977), aki ez idő tájt igazgató volt egy bizonyos Dr. Bose kémiai gyárában. Abhay Caraṇāravinda De erősen rokonszenvezett Gandhival, és politikailag is aktív volt, a Kongresszus Pártot támogatta. Egyik barátja, Narendranāth Mallika meggyőzte őt, hogy látogasson el Bhaktisiddhānta egy előadására Kalkuttában. Beszámolója szerint Bhaktisiddhānta arra kérte két látogatóját, hogy terjesszék Caitanya üzenetét Nyugaton. Abhay Caraṇāravinda De ezt vitatta, mondván, amíg India alávetett, függő helyzetben van, csak kevesen hallgatják meg üzenetét, ám úgy találta, hogy ezt az érvét Bhaktisiddhānta alaposan megcáfolta. E találkozás után De láthatóan felhagyott nacionalista törekvéseivel, és 1933-ban avatást fogadott el Bhaktisiddhāntától, aki hivatalosan a guruja lett.^[40] 1966-ban sikerült teljesítenie tanítója régi kérését – melyről Bhaktisiddhānta gyakorta beszélt közeli tanítványainak –, amikor az Egyesült Államokba utazott, és New Yorkban megalapította a Krisna-tudatú Hívők Nemzetközi Közösségét. Ekkor már azt a nevet használta, amelyet 1959-ben kapott a szerzetesi sannyāsa rend elfogadásakor: Abhay Caraṇāravinda Bhaktivedanta Swami.^[41]

4. London és Berlin

1933 áprilisában Bhaktisiddhānta három tanítványa, Bhakti Pradīpa Tīrtha Svāmī – egy idős sannyāsi –, Bhakti Hṛdaya Bon Svāmī és Sambidānanda Dāsa a tengerentúlra, Európába utazott. Utóbbi felvételt nyert a Londoni Egyetem doktori programjába, hogy disszertációt írjon a vaiṣṇavizmus történetéről. 1934 áprilisában a Gaudiya Mission Societyt bejegyezték Londonban.^[42] Az idők során az igazgatóság tagjaként szolgált többek között Lord Zetland (aki akkoriban a brit kormány Indiáért felelős államtitkára volt, és a társulat elnöke lett), Lord Lamington, Sir Edward Denison Ross (a London School of Oriental Languages igazgatója, ő volt az alelnök), valamint Tripura, Darbhanga és Vardhamāna mahārājái. Az igazgatósági tanácsnak két jelentős női tagja is volt: Lady Stanley Jackson és Lady Carmichael of Skirling. Miss Kathlee Shaw a misszió rendelkezésére bocsátotta sussexi házát rendezvények és vitaestek tartásához; idővel ez a londoni központ alágazata lett. A Gaudiya Mission Society brit szabályok szerint működött, a politikai és kulturális élet elismert köreiből származó briteket és indiaiakat egyaránt bevonva, tagjai közt pedig mindkét nem képviseltette magát. Sok tekintetben megtestesítette Bhaktisiddhānta látomását a Nyugat és Kelet közötti együttműködésről.

1933 decemberében Bon Svāmī Lon­donból Németországba utazott, hogy egy előre megszervezett előadássorozatot tartson Adolf Hitler propagandaminiszterének – Paul Joseph Goebbelsnek (1897–1945) – a jóváhagyásával. Németországi látogatása alatt létrehozott egy központot Berlinben, ahol megtörtént sorsszerű találkozása egy bizonyos Ernst Georg Schulzéval, a Lipcsei Egyetemen összehasonlító vallástudományt tanuló Ph.D-hallgatóval. Ő lett végül a bhakti egyetlen elkötelezett nyugati tanonca, akit Bon Svāmī elvihetett magával Indiába.

Bon Svāmī megjegyzi naplójában, hogy a fogadtatás, amelyben Németországban részesítették, vetekedett a Londonban tapasztalttal.^[43] Első alkalommal találkozott a vaiṣṇavizmus egy képviselője Európával, és úgy tűnt, meglehetős sikerrel. Bon Svāmī európai tartózkodása megmutatta, hogy ha mást nem is, el lehet érni a politikai, vallási és kulturális élet legfelső szintjének tagjait, valamint hogy a brit és német elit tanúsított némi érdeklődést az ind vallások iránt. Azonban miközben a britanniai misszió meglehetősen stabil maradt, a németországi helyzet, számos támogató és barát őszinte jóakarata ellenére, gyorsan romlott.

Berlinben 1936. január 8-án a náci párt hivatalos újságja, a Völkischer Beobachter (Népi Figyelő) könyvismertető részében kritikus hangú cikk jelent meg a német tudós, Theodor Steche tollából. A cikk, amely az „Ázsiai kultúrákból” („Aus Asiatischen Kulturen”) címet viselte, érdekes példája a Bon Svāmī missziós törekvésére adott náci reakciónak. A cikk állítása szerint a faji nézőpont hiánya a Gauḍīya Math írásaiban, és az univerzalizmus, amely minden lényt egyenrangúnak tekint Kṛṣṇa lelki részeként, nem kaphat helyet a náci Németországban.

5. Szakadás

Bhaktisiddhānta 1937. január 1-jén hunyt el Kalkuttában. Az eltávozását követő események egyházszakadáshoz vezettek, és sorsdöntő szerepük lett a Gauḍīya Math jövőjében. A szakadás egyik oka az volt, hogy Bhaktisiddhānta nem jogalanyként jegyezte be a Gauḍīya Math és Missziót, ami így kizárólag az ő nevéhez és személyes irányításához kötődött. A szervezet ezért nélkülözte egy hivatalos struktúra előnyeit, ami alapján megtörténhetett volna az örökösödés a posztkarizmatikus időszakban. E mulasztás alapvető oka az lehetett, hogy Bhaktisiddhāntának személyes fenntartásai voltak a bhakti intézményessé tételével és a modern, szervezett vallás kihívásaival kapcsolatban. A jogi csatározás évei 1942-ben értek véget, amikor Kalkutta bírósága kinevezte a Gauḍīya Math három tagját Bhaktisiddhānta ingatlanjainak kezelőjévé. Ezt megelőzően, 1940-ben az egyik peres fél, Ananta Vāsudeva a Gauḍīya Math-ot nonprofit szervezetként jegyeztette be Gauḍīya Mission néven, annak megakadályozása érdekében, hogy magánszemélyek az intézmény bármely részét magántulajdonként birtokolhassák. Az ingatlanokat végül két szervezet között osztották fel: az Ananta Vāsudeva vezette Gauḍīya Misszió és a Kuñjabihārī Vidyābhūṣaṇa vezette Śrī Caitanya Math között. Az ingatlanvagyon magában foglalt több mint hatvan Gauḍīya Math-intézményt Indiában, egyet Londonban, valamint különféle ingatlanokat Bengálban és Jagannātha Puriban. A Gauḍīya Math végső felosztása 1947-ben történt meg. Mindeközben azonban a Bhaktisiddhānta által az 1920-as és 1930-as években elért lendület megtört, és a Gauḍīya Math jó híre Indiában erősen megszenvedte a történteket.

A szakadás azonban kedvező körülményeket teremtett számos új intézményi fejlesztés számára, mivel Bhaktisiddhānta legtöbb idősebb tanítványa elhagyta az anyaintézményt, hogy új templomokat és āśramákat hozzanak létre Bhaktisiddhānta eredeti Gauḍīya Math és Missziójának mintájára. Az így létrejött intézményi pluralizmus új megközelítéseknek adott helyet a misszionárius munkában, melyek közül néhány sikeresen alapozta meg Bhaktisiddhānta mozgalmát Indián kívül.

6. Az ISKCON

Az 1937 utáni évek során Bhaktisiddhānta több jelentős tanítványa is avatott fel új intézményeket, például a Bhakti Vilāsa Tirtha Svāmī alapította māyāpurai Śrī Caitanya Math, az Ananta Vāsudeva bejegyezte Gauḍīya Misszió a kalkuttai baghbazari központban, a B. P. Puri Svāmī alapította Śrī Gopīnātha Gauḍīya Math, valamint a B. R. Śrīdhara Svāmī alapította Śrī Caitanya Sārasvatā Math.^[44] 1965. augusztus 13-án A. C. Bhaktivedanta Swami gőzhajón Bombayből New Yorkba indult. Bhaktivedanta világi üzletember volt az 1920-as és 1930-as években, így a Gauḍīya Math fejlődésében csak marginális szerepet játszott. Amikor megérkezett New Yorkba, Bhaktivedanta többé-kevésbe magára maradt, nem támogatták Bengáliából. Hatvankilenc éves volt, és csak néhány közvetett ismerőssel rendelkezett Amerikában. Az első, kézzelfogható eredmények nélkül eltelt év után egy kis lakásba költözött a New York-i Lower East Side-on, ahol 1966-ban megalapította az ISKCON-t. Szorosan követte a mintát, melyet Bhaktisiddhānta indiai Gauḍīya Mathjának férfiuralmú szerzetesi struktúrája állított, azzal a kivétellel, hogy a férfiak mellett ő már a nők aktív részvételét is üdvözölte. Tanításai fokozatosan felkeltették a fiatal amerikaiak érdeklődését – sokan közülük zsidók vagy katolikusok voltak, ellenkulturális gyökerekkel –, és ők lettek az első tanítványai. Amikor mintegy tizenkét évvel később, 1977. november 14-én Bhaktivedanta nyolcvanegy éves korában elhunyt az indiai Vṛndāvanában, a világ minden sarká­ból származó tanítványai vették körül. A megérkezése és a halála közötti években az ISKCON-t több ezer nemzetközi tagot számláló intézménnyé építette ki, vaiṣṇava templomot alapított a világ sok nagyvárosában, és a hagyomá­nyos vaiṣ­ṇa­va szövegek számos kötetét adta ki huszonnyolc nyelven, melyeket világszerte több tízmillió példányban terjesztettek, sok helyütt közismertté téve Rādhā és Kṛṣṇa nevét a Hare Kṛṣṇa-mantra révén. Bhaktivedanta a nemzetközi ráhatás olyan szintjét érte el Indián és az indiai diaszpórán kívül, melyről Bhaktisiddhānta és apja, Bhaktivinoda csak álmodtak, és amely jóval túl volt szinte minden indiai hagyományos vaiṣṇava közösség befolyási körén.

Bhaktivedanta eltávozása után az általa alapított világméretű mozgalom tovább nőtt – a posztkarizmatikus időszakban történt számos komoly fennakadás ellenére, és Bhaktisiddhānta tanítványai, valamint unokatanítványai közül többeket is megihletett. Ma az ISKCON csak egy a számos nemzetközi Caitanya-vaiṣṇava intézmény közül, amelyek Bhaktisiddhānta nézőpontjához, tanítási módszeréhez és alakjához mint guruhoz nyúlnak vissza – bár az ISKCON a legnagyobb és a legismertebb.^[45] Nemrégiben a Gauḍīya Math-ból eredő testvérszervezetek megkíséreltek szorosabb nemzetközi együttműködést kialakítani, ami a World Vaishnava Association (Vaisnava Világszervezet) megalapításához vezetett, a hasonló gondolkodású egyének intézményi határokat átlépő szövetségéhez, azzal a céllal, hogy együttes fellépésnek adjon helyet a közös érdekek ügyében, Indiában és azon túl is.

Bhaktisiddhānta vonakodott attól, hogy aktívan szembeforduljon a gyarmati uralommal, és közvetlenül elítélje a brit kultúrát és politikát. Ez, úgy tűnik, részben a Kelet és Nyugat közötti együttműködésre való erős vágyából fakadt. Ez a vágy, amely apja nemzedékére volt jellemző, kevésbé volt összhangban Bhaktisiddhānta korának társadalompolitikai ízlésével, amely a függetlenségért való küzdelemre helyezte a hangsúlyt. A Gauḍīya Math fokozatosan megtalálta helyét a bengáli középosztályban, az indiai és burmai iskolázott bengáliak között, és elnyerte az indiai, valamint a brit kulturális és értelmiségi elit tagjainak támogatását is.

Ezzel szemben Bhaktivedanta – aki fiatalkorában Gandhi követője volt – éles kritikával illette a Nyugat növekvő materializmusát és istentelenségét, bár tanárától megörökölte az India és a Nyugat közötti lelki testvériség látomását.^[46] Mindezzel együtt a nyugatiaknak a Caitanya-vaiṣ­ṇa­viz­mus olyan formáját mutatta be, amely kulturálisan – a külső megjelenés, a szokások és az öltözködés tekintetében – inkább bengáli volt. Ez részben annak tudható be, hogy Bhaktivedanta generációja tanúja volt a gyarmati uralomtól való függetlenség megszerzésének, és friss szemmel kezdett India kulturális, vallási és filozófiai örökségére tekinteni. Továbbá Bhaktivedantát korai amerikai és európai tanítványai arra bátorították, hogy mozgalmát azokban a városi és vidéki közösségekben alapozza meg, amelyek akkoriban a fiatalok körében népszerűek voltak. Ez, és a mód, ahogy Bhaktivedanta az üzenetét az ellenkultúra számára ismerős kifejezésekkel fogalmazta meg, élesebb szembenállást eredményezett a többségi társadalommal, mint Bhaktisiddhānta mozgalmának esetében.

Az ISKCON 1966 óta több irányban is továbbfejlődött, olyan rendkívül sokszínű és dinamikus intézménnyé válva, mely­nek gyökerei és identitása határozot­tan Bhaktivinoda, Bhaktisiddhānta és Bhak­ti­ve­danta írásaiban található meg. Jelenleg az indiai és a diaszpórabeli hinduk laikusainak támogatása is hozzájárul a mozgalom erejéhez, valamint térnyeréséhez olyan országokban, mint Oroszország, Uk­raj­na, az Egyesült Királyság és Auszt­rália. Középosztálybeli hinduk ezrei csatlakoztak az ISKCON és kapcsolódó intézményei sorához Indiában és külföldön egyaránt.^[47] Ma már hatalmas ISKCON-templomegyüttesek találhatóak olyan városokban, mint Mumbai, Újdelhi, Ban­ga­lo­re, Csennai (Madras) és Kalkutta. Az ISK­CON nemzetközi központja India keleti részén, Māyāpurában található, Caita­nya születési helyének közelében, és zarándokok milliói keresik fel minden évben. Bár kezdetben nyugati jelenségnek számított, mostanra az ISKCON a hindu társadalom minden szintjén elismerésre talált. A huszonegyedik század hajnalán az egyik legfontosabb fejlemény az ISKCON-ban az indiai és a diaszpórabeli hinduk óriási támogatása.

7. A szakirodalom áttekintése

Bhaktisiddhāntáról elszórtan találhatóak említések a történelmi és szociológi­ai témájú tanulmányokban, többnyire az ISKCON történetével és az új vallá­si moz­gal­mak eredetével kapcsolatos ku­ta­tás­ok­ban.^[48] Brian D. Marvin,^[49] Jason Ful­ler,^[50] Vāruṇī Bhatia,^[51] Abhiṣeka Gosh,^[52] és Lucian Wong,^[53] foglalkoztak Bhak­ti­siddhānta apjának, Bhaktivinodának az éle­tével és eszméivel, bemutatva az alapot, amelyre Bhaktisiddhānta elképzelései és munkássága épültek.^[54]

A legelső tanulmány, amely Bhak­ti­siddh­ānta életét és munkásságát járja körül, egy, a Londoni Egyetemen 1935-ben megírt doktori disszertáció, melynek címe The History and Literature of the Gaudiya Vaisnavas and their Relation to Other Medieval Vaisnava Schools.^[55] Ezt Bhaktisiddhānta saját kérésére egyik tanítványa, Sambidānanda^[56] írta. Bár a tanulmány nem igazán tárgyalja a szélesebb társadalomtörténeti összefüggéseket, tartalmazza Bhaktisiddhānta részletes életrajzát, valamint a Gauḍīya Math és Misszió rövid történetét. Bhaktisiddhānta életéről és munkásságáról átfogó monográfia jelent meg ezen írás szerzőjétől.^[57]

Az 1960-as évektől kezdve az ISKCON alapítója, A. C. Bhaktivedanta Swami saját művein keresztül Indiában és külföldön is ismertté tette tanítóját, Bhaktisiddhāntát.^[58] Számos tanulmány vizsgálta találkozásaik különböző aspektusait és Bhaktivinodához fűződő kapcsolatukat. Aravinda Śarma (1979) szerint Bhaktisiddhānta azzal lelkesítette Bhaktivedantát a könyvnyomtatásra, hogy a nyomdát óriási dobhoz hasonlította, melynek hangja messzire elér. Diana Eck^[59] azt a kulcsfontosságú utasítást hangsúlyozta, melyet Bhaktisiddhānta Bhaktivedantának adott – azaz, hogy „vigye el a Kṛṣṇa-bhakti üzenetét az angolul beszélő világnak”. Az indiai ISKCON-ról szóló tanulmányában Charles R. Brooks^[60] azt feltételezte, hogy Bhaktisiddhānta magáévá tette apjának, Bhaktivinodának kasztellenes hozzáállását, és „az abban való legfőbb hitet tanította, hogy a kiválóság nem a születésen múlik, hanem a Kṛṣṇa iránti odaadás minőségén”. Thomas J. Hopkins Bhaktivinoda, Bhaktisiddhānta és Bhaktivedanta kasztját, társadalmi osztályának gyökereit és családi hátterét vizsgálta meg. Következtetése szerint a Kṛṣṇa-tudatú mozgalom eredeti alapítójának akár Bhaktivinoda is tekinthető.^[61] Guy Beck amellett érvelt, hogy Bhaktisiddhānta, apja példáját követve, fontosnak tekintette a hang-meditációt, a halk mantrázást (japa) és a hangos közös éneklést (saṅkīrtana) egyaránt.^[62] Richard Young Bhaktisiddhānta etikai kritikáját idézi^[63] a bűn teológiájáról a kereszténységben. Tony Stewart és Edward Dimock hangsúlyozták Bhaktisiddhānta erőfeszítéseit azzal kapcsolatban, hogy újra kiadja Caitanya legelterjedtebb életrajzát, a Caitanya-caritāmṛtát.^[64] Finn Madsen az ISKCON társadalmi struktúráját elemezte és a szerepet, amelyet Bhaktisiddhānta játszott a négy varṇa és négy āśrama fogalmának kezdeti megismertetésében.^[65]

Számos szerző foglalkozott az ISK­CON történetével, például Fizzotti és Squar­ci­ni,^[66] valamint az ISKCON intézményi válságaival és posztkarizmatikus kihívásaival, például Bryant és Ekstrand,^[67] Dwyer és Cole,^[68] valamint Rochford.^[69] A Social Com­pass nevű tudományos folyóirat külön számot szentelt az ISKCON társadalmi fejlődésének.^[70] Kimmo Ketola^[71] azt kutatta, hogyan tekintenek az ISKCON tagjai alapítójukra, Bhaktivedantára, akit tanítványai szeretetteljesen a „Śrīla Prab­hu­pāda” megtisztelő címmel illetnek. Kutatás tárgyául szolgáló további fontos terület volt a hinduizálódás és a kivizsgálások folyamata az ISKCON-ban, a gyermekbántalmazás az 1980-as és 1990-es években, a nők helyzete és a nőkkel való bánásmód, a vezetőséggel kapcsolatos ellentmondások,^[72] valamint a nyugat-bengáli Māyāpurában található nemzetközi ISK­CON-központ gyors növekedésével kapcsolatban fellépő etikai kihívások.^[73]

Fordította: Havasréti Márton

---