/

Lapszám: Bhāgavatam és episztemológia – 19 – XVIII/1 – 2015. november
Szerző: Sākṣi-gopāla Dāsa (Schnitchen Csaba)
Könyv: Ravi M. Gupta: The Caitanya Vaiṣṇava Vedānta of Jīva Gosvāmī: When knowledge meets devotion. Routledge, London, 2007.
Cikk letöltése pdf-ben: Könyvajánló – Ravi M. Gupta: The Caitanya Vaiṣṇava Vedānta of Jīva Gosvāmī: When Knowledge Meets Devotion


Ravi M. Gupta (Rādhikā Ramaṇa Dāsa) itt bemutatott tanulmányának első változatát doktori disszertációjaként írta meg, melyért 2004-ben doktori fokozatot kapott az Oxfordi Egyetemen. A könyv1 a disszertáció javított változataként 2007-ben jelent meg a Routledge Hindu Studies Series (Routledge hindu tanulmány-sorozat) nyolcadik műveként, a Routledge kiadó és az Oxford Centre for Hindu Studies gondozásában. A kiadó a tanulmány-sorozatban elsődlegesen konstruktív hindu teológiai, filozófiai és etikai kutatási projektek eredményeinek publikálását célozza meg. A hangsúlyt tehát a hindu hagyományok iránt érdeklődő olvasók számára érdekes problémákra és témakörökre helyezik, ugyanakkor az aktuális témával kapcsolatos, a mai világban is jelentőséggel bíró vallási kérdések szélesebb skálájának kontextusában mutatják be azokat. Ezzel összhangban a könyv fő témája, ahogy arra alcíme közvetlenül utal, a tudás (jelen esetben a tradicionális vedānta2 filozófia) és az odaadás (Śrī Caitanya bhakti mozgalma, valamint annak legfontosabb szentírása, a Bhāgavata-purāṇa) találkozásának, kölcsönös kapcsolatának lehetősége.

Gupta a Bevezetésben3 kifejti, hogy a vaiṣṇava iskolák számára mindig is fontos volt, hogy az odaadás gyakorlatát biztonságos, filozófiai alapra helyezzék, melyhez az alapanyagot általában a vedānta filozófia szolgáltatta. Śaṅkara, a híres nyolcadik századi monista óta szinte mindegyik teista iskola foglalkozott a Vedānta hagyománnyal, általában úgy, hogy kommentárt írtak a Brahma-sūtrához. Észak-Indiában, a tizenötödik és a tizenhatodik század folyamán azonban, a hindu teista hagyományokban betöltött alapvető szerepe ellenére, a Vedānta helyzete bizonytalanná vált, nagyrészt a bhakti-mozgalmak térhódításának köszönhetően. E mozgalmak a vedānta hangsúlyozását a tudás-orientált rendszerek ismertetőjelének látták, az általuk fontosnak tartott odaadásban (bhakti) való kizárólagos elmerüléssel szemben. A bhakti-mozgalmak egyike, a bengáli caitanya-vaiṣṇava hagyomány azonban a nehezebb utat választotta: megpróbált létrehozni egy olyan teológiai rendszert, amely egyensúlyban tartja a tudás és az odaadás közötti feszültségeket. Ezt a rendszert, felhasználva Rūpa Gosvāmī és a tradíció más tekintélyes szerzőinek a műveit, Jīva Gosvāmī (kb. 1517-1608) dolgozta ki részletesen hat kötetből álló monumentális művében, a Ṣaḍ-sandarbhában (Bhāgavata-sandarbhában). Ravi Gupta könyve a Bhāgavata-sandarbha harmadik kötete, a Paramātma-sandarbha utolsó szakaszának, a Catuḥsūtrī-ṭīkānak az elemzését, szanszkrit szövegének kritikai kiadását és jegyzetekkel ellátott fordítását tartalmazza, melyben Jīva Gosvāmī magyarázatot fűz a Brahma-sūtra első négy sūtrájához, és bemutatja, hogy a Bhāga­vata-purāṇa és a Brahma-sūtra filozófiai üzenete azonos.

A könyv Bevezetése a későbbi fejezetek megértéséhez nélkülözhetetlen háttér-információkat nyújt a caitanya-vaisnavizmusról, a középkori bhakti hagyo­mányokról, Jīva Gosvāmīról és tár­sairól, a Bhāgavata-purā­ṇáról és a Bhāgavata-sandarbháról, melynek részletes áttekintése is megtalálható a Függelékben.

A Bevezetést követően a könyv két részre tagolódik, melyek közül a négy fejezetből álló első rész Jīva Gosvāmī vedānta rendszerének elemzését, a három fejezetből álló második rész a Catuḥsūtrī-ṭīkā szövegleszármazási történetét, kritikai kiadását és fordítását tartalmazza.

Az első fejezet két alfejezetre tagolódik. Az első alfejezet az odaadás (bhakti) és a vedānta közötti párbeszéd kihívásait és lehetőségeit tárgyalja. Gupta itt rámutat, hogy a kor bhakti hagyományainak közös jellemzője volt a tudásra való túlzott törekvés iránti általános ellenszenv, és ez alól a caitanya-sampradāya sem volt kivétel. Ez az idegenkedés magának a bhaktinak a definíciójában is szerepel (Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.1.11).4 A jñāna három szempontból problematikus: tartalmában (támogatja a nondualizmust), alkalmazásában (túlzott használata a szív megkeményedését okozza) és céljában (felszabadulás). Ugyanebben a műben azonban azt is olvashatjuk (1.2.248–249),5 hogy „a tudás és a lemondás kezdetben bizonyos mértékig hasznosak az odaadás útján….” Jīva ezt úgy értelmezi, hogy a Brahmanról szóló tudás három formája6 közül az egyéni léleknek a Legfelsőbbel való egységéről szóló tudást el kell utasítani, míg a másik két formája ajánlott, sőt szükséges a kezdők számára a bhakti útján, mert tartalma által tudáshoz jutnak örök természetükről, alkalmazása által szilárddá tehetik odaadó gyakorlataikat, végül pedig azért, mert a prema (tiszta istenszeretet) felé, mint végső cél felé irányítja őket.

Az első fejezet második alfejezetében Gupta bemutatja, hogy Jīva Gosvāmī hogyan teremtette meg a vedāntáról szóló diskurzus lehetőségét a vaisnavizmusban a Bhāgavata-purāṇa, a vedānta és a vais­na­vizmus közötti mediátor segít­sé­gével. Caitanya a Bhāgavata-purāṇát a Brahma-sūtra természetes magyarázatának tekintette, ezért bármilyen további, ember által létrehozott Brahma-sūtra-kommentár szükségtelen, sőt inkább nemkívánatos volt. A sampradāya emiatt nem is rendelkezett teljes Brahma-sūtra-kommentárral egészen Baladeva Vidyābhūṣaṇa idejéig, a tizennyolcadik század kezdetéig.

Ezt a látszólagos hátrányt azonban Jīva Gosvāmī az előnyére fordította. A Catuḥsūtrī-ṭīkāban részletes elemzéssel bizonyította be, hogy a Bhāgavata-purāṇa első verse – mely összefoglalja a teljes mű üzenetét – a Brahma-sūtra első négy, szintén összefoglaló jellegű aforizmáját magyarázza el. A Bhāgavata a második versben saját jelentőségét mutatja be, mint ami minden más szentírás végső jelentését tárja fel, és ezért magasabb rendű azoknál. Ezt követően, miután az első két versben megalapozta helyét és közvetítő szerepét a vedānta hagyományban, a harmadik versben a rasa témájára tér át. Ahogy egy fa fejlődésének a csúcspontja az, amikor gyümölcsöket hoz, úgy a Védák és a vedānta tanulmányozása a Bhāgavata rasájának megízlelésében éri el tökéletességét. Azzal, hogy a harmadik vers a rasa ismerőit („a rasikákat”) és az ízek után kutatókat („a bhāvukákat”) szólítja meg, a Bhāgavata a védikus gyümölcs megfelelő befogadóiként és ezáltal a vedānta legjobb követőiként azonosítja őket. Jīva így a Bhāgavata-purāṇát a vedāntáról szóló diskurzus alapjává tette a caitanya-vaisnavizmusban, igazolva a vedāntát a hagyomány szemében, és igazolva a hagyományt más iskolák vedānta-követői számára.

A második fejezetben kerül sor annak a bemutatására, hogy Jīva szerint mi a Brahma-sūtra, ennek megfelelően a Bhāgavata-purāṇa és végső soron az összes védikus szentírás tárgya. A Bhāgavata-sandarbha első három sandarbhája, a Tattva-, a Bha­gavat- és a Paramātma-sandarbha fejti ki teljes részletességgel, hogy ez nem más, mint Bhagavān, abban az értelemben, ahogy a caitanya-vaisnavizmus, illetve annak képviselőjeként Jīva Gosvāmī a Bhagavat-san­darbh­ában definiálja őt.

Bhagavān megértésének kulcsa a Bhā­gavata-purāṇa 1.2.11 versében7 található. E vers kettősségektől mentes valóságként írja le, ugyanakkor azonban Brahmannak, Paramātmānak és Bhagavānnak is nevezi. Hogyan lehet kettősségektől mentes, ha három részre is osztható? Jīva elmagyarázza, hogy valójában a kettősségektől mentes valóság teljes megnyilvánulása Bhagavān, a másik két forma csupán részleges megnyilvánulása, és azok megegyeznek Bhagavānnal. Ez az értelmezés lehetővé teszi, hogy az upaniṣadok monizmus felé hajló szövegeinek értelmezését is Bhagavānra vonatkoztassuk. Így jutunk el egy hermeneutikai stratégia alapjaihoz: azokra a szentírás-szövegekre, amelyek egymásnak ellentmondóan beszélnek a végső valóságról, Istenről, tekinthetünk úgy, hogy azok Isten különböző aspektusaira utalnak, de ezek az aspektusok valójában az egyedüli valóság (advaya-tattva) részleges vagy teljes megnyilvánulásai.

Bhagavān legfontosabb attribútuma a śaktija, energiája. Bhagavān és a śaktija közötti kapcsolatra hasonló ellentmondások jellemzőek, mint amilyen­ekkel magával Bhagavānnal kapcsolatban is találkoztunk. Ennek a kapcsolatnak az egyik tulajdonsága, hogy svābhāvika (belső) természetű, ami arra utal, hogy Bhagavān és a śaktija nem különböznek egymástól.

Amint azonban Bhagavānt és a śaktiját ilyen szoros kapcsolatba hozzuk egymással, azonnal szembekerülünk a változó és szenvedésekkel teli anyagi világ problémájával. Az anyagi világ túlzott közelsége a Brahmanhoz aláásná a Brahman tökéletességét. Ennek a problémának a megoldására vezetik be a caitanya-vaiṣ­ṇava szerzők a sokrétű śakti doktrínáját: a śakti három részre oszlik, belső-, határ- és külső energiára, a Bhagavāntól való távolság szerint. Ez ismét lehetővé teszi a Brahman–Paramātmā–Bhagavān esetében használt hermeneutikai stratégia alkalmazását. Például amikor rámutatunk a nap tükörképére és azt mondjuk, hogy „ez a nap”, akkor is ezt a módszert használjuk, hiszen tudjuk, hogy a nap tükörképe egy szempontból nem a nap, de egy másik szempontból mégiscsak az. Hasonlóan, amikor azt írja a szentírás, hogy sarvaṁ khalv idaṁ brahma („mindez valójában Brahman”), az azt jelenti, hogy a világ egy szempontból nem a Brahman (hanem annak a külső energiája, a külső energia átalakulása [śakti-pariṇāma-vāda]), de egy másik szempontból mégiscsak az.

Bhagavān és az energiái közötti kapcsolat bhedābheda, egyidejű különbség és azonosság, ami felfoghatatlan (acintya) az emberi elme számára (episztemológiai tulajdonság). Ráadásul az egyidejű azonosság és különbség elve nemcsak Bha­gavān és a külső energia kapcsolatára érvényes, hanem a határ- és a belsőenergia vonatkozásában is. Sőt, a Bhagavat-san­darbhában Jīva Gosvāmī rámutat, hogy minden objektumra igaz, hogy az objektum és az energiája közötti kapcsolat felfoghatatlan az elme számára.

Az acintya tehát az Úr és energiái közötti kapcsolat episztemológiai tulajdonsága. Gupta azonban felhívja a figyelmet8 arra, hogy a Bhagavat-sandarbhában és a Sarva-saṁvādinīben Jīva az acintya fogalmának egy ontológiai értelmezését is bemutatja. Azt írja, hogy az Úr energiái felfoghatatlanok, mert a lehetetlent lehetővé teszik. Az acintyának ez a megnyilvánulása figyelhető meg az Úr csodálatos, transzcendentális kedvteléseiben. A fogalom ebben az értelemben megfelelő módon csak Bhagavānra alkalmazható, ellentétben az episztemológiai értelmezésével. A caitanya-vaiṣṇava irodalomban az ontológiai értelemben sokkal gyakrabban használják az acintya fogalmát.

Mire elérkezünk a Paramātma-sandar­bha utolsó részéhez, a Catuḥsūtrī-ṭīkāhoz, addigra Jīva már befejezi a „vadanti” vers tárgyalását. A Catuḥsūtrī-ṭīkāban Jīva egy teljesen más módszer használatával szándékozik megalapozni a Bhāgavata-purāṇa lényegét, Bhagavānt, nevezetesen a jelentés hat indikátorának a módszerével (tātparya-liṅga).9 Ezzel egyidejűleg az is a célja, hogy egyértelmű kapcsolatot teremtsen a Bhāgavata-purāṇa és a vedānta hagyomány között.

Gupta a harmadik fejezetben részletesen bemutatja, hogy mely korábbi tanítók Brahma-sūtra és Bhāgavata-purāṇa magyarázatait használta fel Jīva Gosvāmī a Bhāgavata-sandarbha, illetve azon belül a Catuḥsūtrī-ṭīkā megírásához. Modern kori olvasói nagy megelégedésére Jīva a Bhāgavata-sandarbha elején pontosan meghatározza forrásait és módszertanát. Összehasonlítva a magyarázatok szövegeit és az idézetek mennyiségéből is jól látható, hogy Jīva sokkal tartozik e korábbi tanítóknak – különösen Rāmānujának, Śrīdhara Svāmīnak, Madhvának és Śaṅ­ka­rának. Abból, hogy sokszor csak egy-két szót idézve utal vissza e szerzők magyarázataira látható, hogy azt feltételezi az olvasóról, hogy jól ismeri ezeket a magyarázatokat. Forrásainak előzetes ismerete nélkül nagyon nehéz és néhány helyen lehetetlen megérteni Jīva érvelését.

Forrásai közül Jīva Śrīdhara Svāmīt idézi a leggyakrabban. Habár Śrīdhara Svāmī egy Śaṅkara-követő csoportban kapott sannyāsa-avatást, a vaiṣṇavák a Bhāgavata-purāṇa egyik legkiválóbb kom­men­tátoraként tisztelték és tisztelik őt a mai napig. Jīva Gosvāmī azt írja a Tattva-sandarbhában, hogy Śrīdhara tiszta vaiṣṇava volt, és csak a saját iskolája tagjainak érdekében kevert advaita elképzeléseket magyarázataiba. Gupta vélemé­nye szerint Stuart Elkman10 és Sushil Ku­mar De11 félreértelmezi Śrīdhara Svāmī, Caitanya és Jīva Gosvāmī egymáshoz való viszonyát. Amikor Jīva a Bhāgavata-versek exegéziséhez pozitív forrásként használja Śrīdhara Svāmīt (és ez szinte minden esetben így történik), akkor gyakran szó szerint idézi őt és néha megemlíti a nevét is. Azokban a kivételes esetekben pedig, amikor a megcáfolandó advaita nézet forrásaként használja, akkor csak a problematikus elképzelésekkel foglalkozik, és soha nem magával a szerzővel. Az olvasó szempontjából a szemben álló nézet bármilyen advaita szerzőtől származhatna.

Habár Śrīdhara Svāmī messze a legtöbbet használt forrás a sandarbhákban, a Paramātma-sandarbha Catuḥsūtrī szakaszában Rāmānuja veszi át a vezető szerepet. Ennek egyszerű oka van: Śrīdhara nem írt kommentárt a Brahma-sūtrához, így Jīvának mást kellett keresnie. Ebben a szakaszban kommentárjához a részleteket minden sūtra esetében a Śrī-bhāṣyából veszi át Jīva. Miután bemutatja egy adott sūtra átfogó jelentését (Rāmānuja alapján), és megválaszol néhány fő ellenvetést, a Bhāgavata-purāṇa első verséhez fordul, és feltárja abból ugyanazt a jelentést, amit a sūtrából is feltárt.

Noha Jīva erősen támaszkodik Rāmā­nujācāryára Catuḥsūtrī-ṭīkājában, nem ugyanolyan szintű elkötelezettséget mutat felé, mint Śrīdhara Svāmī felé. A legtisztábban azzal mutatja ki a teljes, illetve exkluzív elkötelezettség hiányát Rā­mā­nuja iránt, hogy más vedānta kommentátorokat is felhasznál, mégpedig Śaṅkarācāryát és Madhvācāryát. A harmadiktól az ötödik sūtráig Jīva eltérő magyarázatokat ad ugyanarra a sūtrára, hol az egyik, hol a másik Brahma-sūtra kommentátor alapján. A Catuḥsūtrī-ṭīkā ezen részében Jīva a vedānta tradíció egészének egy figyelemreméltóan eklektikus és innovatív megközelítését alkalmazza. Kommentárjaiban nemcsak az a különleges, hogy bennük a különböző tanítóktól váltakozva vesz át elképzeléseket, hanem az is, hogy össze is vegyíti azokat, egy olyan szinkretista kommentár létrehozása érdekében, amely már teljes mértékben nem azonosítható egyikőjükkel sem.

Könyve negyedik fejezetében Gupta részletesen bemutatja magának a Catu­sūtrī-ṭīkānak a tartalmát, ami nem más, mint a Bhāgavata-purāṇa átfogó magyarázata a jelentés hat indikátora (tātparya-liṅga) alapján. Jīva Gosvāmī elemzésében mind a hat indikátor arra mutat rá, hogy a Bhāgavata-purāṇa lényege Bhagavān, a fogalom caitanya-vaiṣṇava értelmezésében.

Ezzel kapcsolatban érdekes megállapítást tesz Gupta.12 Mire az ember eléri a Catuḥsūtrī-ṭīkā végét a Paramātma-san­darbhában, azon kezd gondolkodni, hogy mit alkalmaztunk mire – vajon a Bhāgavata-purāṇa első verse magyarázza a Brahma-sūtrákat, az upaniṣadokat és a gāyatrīt, vagy fordítva.

A szanszkrit irodalom történetének ezen a pontján a válasz nem igazán egyértelmű. Általánosságban a Bhāgavatát, a Rā­mā­yaṇát, a Mahābhāratát és a purā­ṇá­kat a korábbi irodalom – a Védák, az upa­ni­ṣadok és a vedānta – jelentése magyarázójának, kiterjesztőjének és alátámasztójának tartották. A késő középkorra azonban a śruti–smṛti kapcsolat erőviszonyai kezdtek eltolódni úgy, hogy a purāṇák ekkor már abban az értelemben „erősítették meg” és „támogatták” a Védákat, hogy alátámasztották azokat, és viselték azok súlyát.

Valójában Jīva ennek a śruti–smṛti megfordulási folyamatnak az élharcosa volt. Azáltal, hogy a legkiválóbb szentírásként alapozta meg a Bhāgavata-purāṇát a Tattva-sandarbhában, és hogy egész rendszerének egyedüli alapjaként használta azt, Jīva gyakorlatilag minden szent­írást alárendelt a Bhāgavata-purāṇának. Így, mire elérkezünk a Paramātma-san­darbha végéhez, a fentebb említett érde­kes helyzetben találjuk magunkat: a Bhā­ga­vata első versének magyarázatához használjuk a Brahma-sūtrát, ugyanakkor magát az első verset a Brahma-sūtra magyarázatának tekintjük. Más szóval, van egy Bhāgavata-purāṇára alapozott Brahma-sūtra kommentárunk egy, a Bhāgavata-purāṇát elmagyarázó szakaszban.

Jīva Gosvāmī egyik legkiemelkedőbb eredménye ennek a szoros párbeszédnek a létrehozása a vedānta és a purāṇa hagyomány között. Mindkét tradícióban szerzett képzettsége és mindkettő iránti elkötelezettsége által Jīva képes volt összekötni őket a teológia egy harmadik irányzatának, a purāṇikus kommentár-hagyomány, pontosabban a Bhā­ga­vata-purāṇához fűzött magyará­zat al­kal­mazásával. A folyamatban párbe­széd­re tudott bírni olyan egymástól jelentősen eltérő gondolkodókat, mint Rāmā­nuja, Madhva, Śaṅkara és Śrīdhara, és köz­ben létrehozott egy egyértelműen meg­különböztethető caitanya-vaiṣṇava teológiai rendszert.

A könyv második részének első fejezetében Gupta bemutatja, hogy milyen Paramātma-sandarbha kéziratokat talált, és hogy ezek közül melyiket használta fel a kritikai kiadás elkészítéséhez. A kéziratok elemzése révén megkísérli azok leszármazási történetének a rekonstruálását is, továbbá áttekintést nyújt arról, hogy eddig milyen nyomtatott kiadásai jelentek meg a műnek.

A második részben a második fejezet tartalmazza magát a kritikai kiadást, a harmadik pedig annak jegyzetekkel ellátott, angol nyelvű fordítását. A fordítás megértésében igen hasznosnak bizonyulnak a jegyzetek, illetve a könyv első részében olvasható háttér-információk. A szanszkrit szöveg és a fordítás közötti kapcsolat kissé nehezen követhető nyomon ebben a formában, talán jobb lett volna, ha párhuzamosan fut egymás mellett a kettő, vagy ha valamilyen számozási rendszert alkalmazott volna a szerző.

A könyvet teljességében vizsgálva megállapítható, hogy Gupta elérte a célját. Logikus szerkezetben, a téma összetettsége és bonyolultsága ellenére és túlzott leegyszerűsítések nélkül, könnyen érthető nyelvezettel mutatja be a caitanya-vaisnavizmus hozzájárulását az indiai filozófiához, ami eddig gyakorlatilag ismeretlen volt még a témában járatos szakemberek számára is. A könyv ezáltal igen hasznos és hiteles, a téma egyik legfontosabb elsődleges forrására – a Bhāgavata-sandarbhára – épülő olvasmánynak bizonyulhat számukra is, de mindenki számára, aki a teista vedānta, illetve a caitanya-vaisnavizmusiránt érdeklődik.


LÁBJEGYZET

1 Gupta, Ravi M.: The Caitanya Vaiṣṇava Vedānta of Jīva Gosvāmī: When knowledge meets devotion. Routledge, London, 2007. A mű cí­me magyarul (saját fordítás, mivel magyarul eddig nem jelent meg): Jīva Gosvāmī caitanya-vaiṣṇava vedāntája: amikor a tudás találkozik az odaadással.
2 A vedānta kifejezés arra a kommentár-hagyományra utal, amely a Vedānta-sūtrához (Brahma-sūtrához) fűzött magyarázatokat foglalja ma­gában.
3 Gupta 2007: 2–3.
4 „Az embernek kedvezően, a gyümölcsöző cselekedeteken és a filozófiai spekuláción át megnyilvánuló anyagi nyereségvágy nélkül kell a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa transzcendentális szerető szolgálatát végeznie. Ezt nevezik tiszta odaadó szolgálatnak.” (Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 2008: 345.)
5 Rūpa Gosvāmī 2006: 282–285.
6 Ezek 1) az önvalóról szóló tudás, 2) a Leg­fel­sőbb­ről szóló tudás és 3) az egyéni léleknek a Legfelsőbbel való egységéről szóló tudás.
7 „A bölcs transzcendentalisták, akik ismerik az Abszolút Igazságot, e kettősségtől mentes szubsztanciát Brahmannak, Paramātmānak vagy Bhagavānnak hívják.” (Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 1993: 84–85.)
8 Gupta 2007: 53.
9 E módszer szerint a jelentés következő hat indikátorát kell megvizsgálnia az exegétának az általa elemzett szentírásban ahhoz, hogy megállapítsa az adott szentírás fő mondanivalóját: 1) a nyitó és a záró kijelentések (upakrama-upasaṁhāra), 2) ismétlődés (abhyāsa), 3) újdonság (apūrvatā), 4) eredmény (phala), 5) dicsőítés (arthavāda), és 6) érvelés (upapatti).
10 Elkman 1986: 180–181.
11 De 1986: 151.
12 Gupta 2007: 115.


FELHASZNÁLT IRODALOM

  • Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā, úgy, ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, 2008.
  • Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad Bhāgavatam (Első Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, 1993.
  • De, Sushil Kumar: Early History of the Vaiṣṇava Faith and Movement in Bengal from Sanskrit and Bengali Sources. Firma KLM Private, Calcutta, 1986.
  • Elkman, Mark Stuart: Jīva Gos­vā­mi­n’s Tattvasandarbha: A Study on the Philo­sophical and Sectarian Development of the Gauḍīya Vaiṣṇava Movement. Motilal Banarsidass, Delhi, 1986.
  • Gupta, Ravi M.: The Caitanya Vaiṣṇava Vedānta of Jīva Gosvāmī: When Know­ledge Meets Devotion. Routledge, Lon­don, 2007.
  • Rūpa Gosvāmī (Bhānu Svāmī trans.): Bhakti-Rasāmṛta-Sindhu Volume One. Sri Vaikuntha Enterprises, Chennai, 2006.
Megosztás