Lapszám: Meghatározó vaiṣṇava tanítók – 24 – XXIV/1 – 2020. december
Szerző: Tasi István (Īśvara Kṛṣṇa Dāsa)
Cikk letöltése pdf-ben: Tim Dowley: Világvallások atlasza (Recenzió)
A Világvallások atlasza 2020-ban jelent meg magyarul a Scolar Kiadó gondozásában, 176 oldal terjedelemben. Tim Dowley eredeti, angol nyelvű könyve (Atlas of World Religion) 2018-ban látott napvilágot a Fortress Press kiadó neve alatt, Nick Rowland térképész közreműködésével. Fülszövege szerint a könyv diákok számára hasznos segédeszköz egyéni vagy csoportos tanuláshoz. A kiadványban szereplő földrajzi és történelmi tudnivalók középiskolások, valamint főiskolai és egyetemi hallgatók számára is hasznos lehet a vallások tanulmányozása során.[1]
A magyar kiadás formátuma és képanyaga egy az egyben az angol kiadást követi. A puha fedeles kötet 57 térképe és ezek kísérőszövege révén a fő világvallások és azok változatainak (valamint az ősi idők vallásainak) eredetéről, történelmi változásairól, földrajzi eloszlásáról igyekszik képet alkotni.
Az angol szerző történész végzettségű, és egyháztörténetből doktorált. Kutatóként főként a kereszténység történetével foglalkozik, a tudományos igényű munkák mellett vallási történeteket feldolgozó gyermekkönyveket is ír.
A Világvallások atlasza előszavában a szerző beszámol róla, hogy a terjedelem korlátai miatt nem foglalkozik például a középkori judaizmussal, valamint a keresztény egyház történelmének bizonyos időszakaival, mert ezeket a kereszténység történetéről szóló, korábban megjelent társkötet tartalmazza. A térképeket kísérő vallási ismertető szövegekről pedig azt írja általánosságban, hogy céljuk egy könnyen érthető kommentár biztosítása, amely segíti a térképek értelmezését – ám rövidségük miatt nyilván nem vállalkozhatnak az érintett vallások történelmének vagy tanításainak átfogó bemutatására.
A tartalomjegyzék után a könyv elején a térképek listája olvasható, a kiadvány végén pedig a vallások mélyebb megismeréséhez ajánlott irodalomjegyzék szerepel, vallásonként két-öt tétel terjedelemben. A kötetet tizenhét oldalas Helységnévmutató zárja, valamint egy háromoldalas Név- és tárgymutató.
Az igényes kivitelű könyvet húsz színes fotó illusztrálja, megidézve az egyes vallások főbb helyszíneit, gyakorlóit, a vallásgyakorlat jellegét. A fejezetek elejét mindkét oldalra kifutó, az adott vallás hangulatát tükröző képek indítják. Ezek köszönnek vissza a könyv borítóján látható montázson is.
A könyv három leghosszabb fejezetét az ábrahámi vallások történetének feldolgozása alkotja, ahogy az a teljes tartalom alábbi áttekintéséből látható:
- Az ókori világ – 7 alfejezet, 18 oldal
- Hinduizmus – 5 alfejezet, 12 oldal
- Buddhizmus – 5 alfejezet, 14 oldal
- Judaizmus – 9 alfejezet, 22 oldal
- Kereszténység – 10 alfejezet, 28 oldal
- Iszlám – 8 alfejezet, 24 oldal
- Mai világvallások – 7 alfejezet, 24 oldal.
A kereszténység terjedelmi dominanciája egyrészt abból adódhat, hogy ebben a kultúrkörben íródott a könyv, másrészt ez a szerző saját vallása, illetve fő kutatási területe. Azonban elgondolkodtató, hogy egy ilyen általános áttekintést ígérő könyvben szükségszerű-e a világvallások ismertetése közötti ilyen arányeltolódás ‒ miközben a szerzői előszó szerint a kereszténységről és a judaizmusról külön kötet is megjelent (Atlas of Christian History, 2016; Atlas of the European Reformations, 2015). A világvallások bemutatásának terjedelmi aránytalansága – ami nem csak erre a könyvre jellemző – hozzájárul, hogy például az ősibb gyökerekkel rendelkező, mind a mai napig viruló hinduizmusról az olvasók sokkal kevesebbet tudhatnak meg, mint a rövidebb történelmi múltú, ám sokkal jobban részletezett kereszténységről.
A „világvallás” kifejezést nemcsak ez a könyv, hanem sok más ismeretterjesztő mű is bátran használja – anélkül, hogy definiálná, milyen alapon sorol, vagy nem sorol be egy adott vallást e terminus alá. Kétségtelen, hogy egy egzakt definíció megalkotása nem könnyű (például, hogy a térbeni elterjedést, a követők számát vagy a történelmi múlt hosszát vesszük alapul a világvallás „rang” megadásához), de legalább utalni kellett volna e probléma komplexitására. Ugyanis minden „világvallásokkal” foglalkozó szerző a több száz vallás és felekezet között szükségszerűen válogatni kényszerül, és erről az olvasókat is illene tájékoztatni.
Zavaró a könyv szerkezeti felépítésében, hogy egyes kisebb vallásokat a szerző egy nagyobb vallásról szóló fejezet végére illeszt oda, habár a két vallásnak nincs köze egymáshoz. Így a hinduizmus fejezet utolsó fejezete a dzsainizmusról szól, a buddhizmus fejezet utolsó alfejezete a konfucianizmusról és a taoizmusról, az iszlám fejezet utolsó alfejezete pedig a szikhizmusról. Ha figyelmesen olvas valaki, akkor az adott alfejezeteknél kiderül, hogy ezek a kisebb vallások nem részei a fejezet fő témáját alkotó nagyobb vallásnak – de az elhatárolás nem hangsúlyos, és a fő fejezetbe való bevonás ezért megtévesztő. Például a dzsainizmus alfejezet elején ezt olvassuk:
„A dzsainizmus a hinduizmushoz és a buddhizmushoz hasonlóan az észak-indiai védikus kultúrából származott […]” (42. oldal).
Tehát a szöveg egyrészt (helyesen) külön vallásként kezeli a dzsainizmust és a hinduizmust, ugyanakkor a hinduizmus fejezeten belül ír róla. Hasonló a helyzet a másik két példa, a buddhizmus fejezethez „csapott” konfucianizmus és taoizmus, valamint az iszlám és a szikhizmus esetében is. Egy kifejezetten a vallások közötti tematikus, történeti és földrajzi tájékozódást szolgáló könyvben nem szerencsés ilyen homályosan kezelni ezen vallások kapcsolatát, másféle szerkezeti megoldást is lehetett volna találni a kisebb vallások elhelyezésére.
Vaisnava szemszögből a legérdekesebb kérdés, hogy miként dolgozza fel Tim Dowley a hinduizmus témakörét. A fejezet a Gangesz partján fürdőzők képével indul, majd négy alfejezet következik: A hinduizmus eredete, Hindu templomi vallás, A hinduizmus szent helyei és Hinduizmus a modern világban. Az ötödik alfejezet a Dzsainizmus, elhelyezésének ambivalenciájáról már említést tettem. A hinduizmust bemutató, egy-egy oldalpárt elfoglaló alfejezetek mindegyike egy térképet is tartalmaz, valamint egy oldalnyi leírást.
Ahogy az Előszóban a szerző utal rá, lehetetlen ilyen hatalmas témákat ilyen rövid terjedelemben alaposan feldolgozni. Annál érdekesebb, hogy milyen információkat talált a szerző kiemelésre érdemesnek.
A hinduizmus eredetét illetően az Indus-völgyi civilizációról olvashatunk, majd az árja civilizáció eredetéről. Ez a kérdés egy jelentős ütközőpont a hindu hagyomány önértelmezése és a nyugati tudományos szemlélet között. Örömteli, hogy Dowley megemlíti a téma vitatottságát és a két alapvető álláspontot: egyes kutatók szerint az árják a Kaukázus térségéből érkeztek, míg mások szerint az árja civilizáció az Indus-völgybeli Harappa (helyesen: Harappá) kultúrából alakult ki (ez utóbbi áll közelebb a hindu hagyomány saját értelmezéséhez). A hinduizmus eredete című, kapcsolódó térkép azonban vastag vörös nyíllal csupán az előbbi elképzelést teszi láthatóvá, „az árják érkezése Közép-Ázsiából, i. e. 1500. k.” felirattal. Mivel ez csupán feltételezés, lehetett volna szaggatott nyíllal ábrázolni, vagy a térkép feliratán is utalni arra, hogy az csupán feltételezett útvonal.
A Védák a hagyomány szerint közel egyidőben, több mint ötezer évvel ezelőtt kerültek lejegyzésre. Dowley viszont – a történelmi megközelítéssel összhangban – úgy mutatja be a Védákat, mint több ezer évvel ezelőtti, szóbeli hagyományokon alapuló, évszázadok alatt összeállított szanszkrit szövegeket (bár vannak olyan kutatók is, akik még a pár ezer évet sem fogadják el). A brahmanikus vagy védikus ideológia fő fogalmaiként pedig az Atlasz a dharma, a varna (várna elírással), ásrama, szanátana-dharma, szvadharma fogalmait magyarázza tömören, a hagyomány szemszögéből is elfogadható módon. A késő védikus korszak spirituális tudásából pedig a karma-szamszára-móksa doktrínát emeli ki. Ezen belül említi a duhkha (szenvedés) szót, de nem a hinduizmusra jellemző szanszkrit, hanem a páli buddhizmusra jellemző dukkha írásmóddal.
A Hindu templomi vallás című alfejezet térképe jelentős vaisnava, saiva, sakta (helyesen: sákta) templomok helyét mutatja Indiában, valamint a Sankara és Rámánudzsa nevéhez köthető főbb központokat. A szöveg utal rá, hogy az i. sz. első évezred időszakáról van szó ‒ a térképhez tartozó feliratban még pontosítani lehetett volna, hogy ez a térkép pontosan mely időszak templomvárosait ábrázolja. Ebben az alfejezetben esik szó a Rámájanáról és a Mahábháratáról. Utóbbi után zárójelben olvashatjuk a ’puránák’ kifejezést, de a szöveg semmilyen támpontot nem ad, hogy milyen kapcsolat lenne a Mahábhárata és a puránák között, így a zárójeles betoldás inkább csak bizonytalanságot kelt az olvasóban.
A szöveg egésze azt a világi kutatói szemléletet tükrözi, amely szerint a vallási tiszteletnek örvendő szanszkrit nyelvű írásokat más-más időszakban állították össze. (Ezzel ellentétben a hindu hagyomány szerint a négy Véda, a puránák, az upanisadok és Mahábhárata isteni akarat által, közel egy időben kerültek lejegyzésre, és egymással szerves kapcsolatban állnak.) A Mahábhárata részét képező Bhagavad-gítát a szerző „talán a legfontosabb hindu szöveg”-nek nevezi, amely a hinduizmus fő üzenetét tartalmazza: a dharma, a társadalmi rend fenntartása, valamint odaadás a transzcendens mint isteni személy iránt. Ahhoz képest, hogy a Bhagavad-gítának milyen sokféle értelmezése és félreértése létezik, ezt vaisnava szemszögből is elfogadható megfogalmazásnak tekinthető. Ugyanakkor a szamhitá nevű szentírások szarnhitá elírással szerepelnek (36. oldal, az eredeti angol kiadásban is tévesen). A téves szanszkrit szóalakok feltehetően abból adódnak, hogy a szerző fő kutatási területe nem a hinduizmus, ugyanakkor az e területen jártas lektorokkal korrigálni lehetett volna a hibákat, ha már az ismeretterjesztés a cél.
A hinduizmus szent helyei című alfejezet térképe többféle színnel megkülönböztetve tünteti fel a Sivához, Visnuhoz és Saktihoz köthető szent helyeket és fürdőhelyeket. Tizenöt szent fürdőhelyet jelöl meg, és nem derül ki, hogy miért éppen ezeket tekinti a legjelentősebbnek a sok ezernyi szent tó és folyószakasz közül. Ami kicsit mulatságos ezen a térképen, az a jelzésmagyarázatban szereplő ötödik jel, a kis fehér kör, amely „guru, risi vagy szent ember” jelenlétét hivatott jelezni. Ezt a jelet India térképén öt városnál lelhetjük fel: Risikés, Daksinésvar, Rádzsnis, Puttaparthi, Pondicherry. A lelki tanítóknak a hinduizmus minden irányzatában nagy a jelentőségük a vallás társadalmi szerveződésében, így a guruk jelenlétét a szubkontinensen elhelyezett öt pöttyel nemigen lehet elintézni. A tanítók között persze vannak kiemelkedőbbek, nagyobb befolyásúak, de ezek kiemelését valahogyan magyarázni kellene. A kísérőszövegben azonban erről a témáról nem esik szó, szinte végig a Gangesz folyó a téma, azon belül is az a probléma, hogy a szennyezett vizű folyót a hinduk szentnek tartják, és (a szerző állítása szerint) a víz állapotáért az isteneket, nem az embereket tartják felelősnek (38. oldal) ‒ miközben tudjuk, hogy jelentős társadalmi mozgalmak működnek a vízszennyezés megszüntetése érdekében. A Gangesz szennyezettségének hindu megítéléséről szóló, alátámasztatlan kijelentés így kissé lekezelően hangzik.
A hinduizmus a modern világban témájú alfejezet beszél a hinduizmus sokszínűségéről és arról is, hogy a változatos hagyományok között „néhány egységességre utaló szál is felfedezhető”. Azonban a szűk terjedelem miatt a hinduizmus irányzatainak ezen közös, központi témáiról nem tudhatunk meg semmit. Annak a térképnek a kísérőszövege, amely a hinduizmus elterjedtségét mutatja a Földön, valamint a hindu kivándorlás irányait a 19. században, a 20. század elején és 1947 után, néhány szót ejt a 19. századi és 20. század eleji hindu reformerekről is.
Egy földrajzi és történelmi atlaszt tartunk a kezünkben, amelynek rövid szövegeitől nyilvánvalóan nem várhatjuk el az egyes vallások alapos ismertetését. Az is érthető, hogy Dowley vallási atlasza ismétli a vallás- és történelemtudomány egyes bevett nézeteit, amelyek ellentmondanak a védikus hagyomány önértelmezésének.
A könyv utolsó, 7. fejezete a Mai világvallások címet viseli. Ez a vegyes témájú fejezet beszél Japán vallásairól (a sintóról és a japán buddhizmusról), a mai Kínában fellelhető vallási hagyományokról (katolikus, protestáns, buddhista, taoista, muszlim), valamint az őshonos (korábban „törzsinek” nevezett) vallásokról. Egy alfejezet foglalkozik az új vallási mozgalmakkal (ÚVM), amelyek meghatározása e szöveg szerint sem egyértelmű: (1) olyan vallási szervezetek, amelyeket a katolikus egyház „szektákként” utasít el; (2) a második világháború után Nyugaton megjelent szervezetek; (3) az elmúlt százötven évben megjelent vallási irányzatok. Tárgyalja az 1960-70-es évek ÚVM-ait, majd az indiai és buddhista ÚVM-akat, a bahái hitet és más ÚVM-akat. Természetesen egy ilyen heterogén társadalmi jelenséget is nehéz négy oldalon kielégítő módon összefoglalni, hiszen például az indiai ÚVM-ak között felsorolt tanítók és irányzatok is nagyon különböznek egymástól a hagyományhűség tekintetében, amelyre nem tér ki a tömör szöveg. A könyv a modern kori zarándokhelyek bemutatásával végződik, kiemelten Jeruzsálemmel és a Mekkába irányuló hádzzsal foglalkozik.
Az ízléses kiadvány fő érdemének a precíz,
áttekinthető szín- és jelzésrendszerrel ellátott térképeket tekinthetjük, ami
egy atlaszként funkcionáló könyv esetében elsődleges szempont. A Ginelli Zoltán
igényes fordításában megjelent kísérőszövegek informatívak, és ha az említett
példák szerint nem is mindig pontosak ‒ vagy vitatható, hogy mely témákat
kellett volna még vagy inkább érinteniük ‒, mindenképpen hozzájárulnak a
vallások történelmében és földrajzában való tájékozódáshoz, az általános
vallási műveltség emeléséhez.
Lábjegyzetek
[1] Megjegyzés: Az ismertetett könyv írásmódjához alkalmazkodva e recenzióban ‒ a Tattva folyóirat hagyományaitól eltérve ‒ a szanszkrit szavak és nevek nem diakritikus átírásban szerepelnek.