/

Lapszám: Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 125 – 25 – XXV/1 – 2021. december
Szerző: Mózer Annamária
Cikk letöltése pdf-ben: Teremtéstörténetek az ábrahámi vallásokban és a Śrīmad-Bhāgavatamban

A teremtés témája már gyerekkoromban foglalkoztatott, így a jelenlegi kutatásomban azokra a kérdésekre keresem a választ, amelyek bennem korábban már megfogalmazódtak: Miből teremtette Isten a világot? Hogyan teremtette? És mi a világ teremtésének a célja?[1]

Amíg az ábrahámi vallások viszonylag szűkszavúan, tényszerűen írják le a világ teremtését és nem fűznek hozzá hosszas magyarázatot, addig a vaiṣṇava kozmogónia meglehetősen részletekbe menően foglalkozik a témával, pontosan annak érdekében, hogy megértsük a teremtés fontosságát. Hogy a két megközelítés ennyire eltérő, mind a leírás terjedelmét mind a hozzá fűzött magyarázatokat tekintve, nagyon erős kiindulási alapot ad ahhoz, hogy érdemben össze lehessen hasonlítani a kettőt.

1. Teremtéstörténet a vaiṣṇaviz-musban

A vaiṣṇavizmust a hinduizmus részének, az egyik legteljesebb képet adó ágának tekintjük.[2] Korokon átívelő, alapjaiban változatlan formában maradt fenn.

„A vaiṣṇavizmus lényeges jellemzőihez tartozik, hogy Viṣṇut mint mindenhatót, a mindenek feletti, legfelsőbb irányítónak fogadja el, s a bhaktit, a Neki végzett szeretetteljes, odaadó érzelmű szolgálatot a lelki megvalósítás eszközeként tekinti.”[3]

A négy nagy vaiṣṇava[4]irányzat közül a tanulmányomhoz a Brahmā-Madhva-Gauḍīya-saṁpradāya[5] azaz tanítványi
láncolat által elfogadott Śrīmad-Bhāga-vatamot vettem alapul és a benne leírt teremtéstörténetet vizsgáltam.[6]

A gauḍīya-vaiṣṇava hagyomány Kṛṣṇát tartja az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, a Śrīmad-Bhāgavatamot pedig a legvégső igaz forrásnak, mert az egyetlen olyan purāṇa,[7] amely a kötőerők[8] feletti tiszta jóság szintjére emeli fel olvasóját. Ez mű a védikus tanok legjavát képviselni, amelyet a a gauḍīya-vaiṣṇava ācāryák az összes védikus írás közül a legkiemelkedőbbnek fogadnak el, és mert nem különbözik imádatuk legfelsőbb tárgyától, magától Kṛṣṇától. Tizenkét Énekből, 332 fejezetből és 18.000 versből áll. Az eredeti, szanszkrit nyelven írt művet A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda,[9] az indiai vallási és filozófia bölcselet világszerte egyik legelismertebb tanítója és a Kṛṣṇa-tudat Nemzetközi Szervezetének alapító ācāryája[10] fordította le angol nyelvre és látta el magyarázattal. Magyar nyelvű fordításban az első tíz ének jelent meg ezidáig. A Śrīmad-Bhāgavatam több énekében és több helyen foglalkozik magával a teremtéssel, annak leírásával és magyarázataival, de ezek közül most csak a Második és a Harmadik Énekben leírtakat veszem alapul, amelyek az egészet teljességében foglalják össze.

Azt, hogy mikor kezdődött a teremtés, nem tudjuk.[11] A védikus kultúrában a teremtés, a teremtést követő fenntartás, a fenntartást követő pusztulás időről-időre, korszakról korszakra váltja egymást. Ahhoz, hogy az okát megértsük, először meg kell értenünk, meg kell ismernünk Istent és meg kell értenünk a létezésünket és a Vele való kapcsolatunkat.

1.1. Isten és az élőlények kapcsolata

Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Szemé-lyisége, Isten, aki örökké létező, sosem született és sosem hal meg.[12] Sat-cit-ānanda, vagyis örök léttel, teljes tudással és tökéletes boldogsággal rendelkezik.[13] A jīvák, az egyéni lelkek Isten parányi részei. Parányi, mert bár tulajdonságaikban egyeznek Vele, azonban ezek csupán parányi részben vannak jelen bennük.[14] Keletkezésük eredetéről a Śrīmad-Bhāgavatam 2.4.10 versének magyarázatában azt olvashatjuk, hogy Isten számtalan részre kiterjesztette magát és az élőlények, egyéni lelkek ezen kiterjedések részei.

Ahogy parányi részben hasonlóak, beleértve tulajdonságaikat, így többek között szabad akaratot is kaptak arra vonatkozóan, hogy dönthessenek sorsukról. A világ akkor szakadt két része, amikor a jīvák – szabad akaratuk által – elfordultak Istentől és Istent utánozva élvezőként akartak cselekedni.[15]

1.1.1. A lelki és az anyagi világ

Létezik a lelki világ, ahol nincs sem kezdet, sem vég – „[…] s ahol nincs jelen az öregkor és a betegségek okozta aggodalom sem.”[16] Ahol minden élőlény célja Kṛṣṇa elégedetté tétele, és Kṛṣṇa boldogsága sokszorozza meg a vele együtt létező élőlények boldogságát. A lelkek a lelki világban határtalan, kölcsönös és örök szereteten alapuló kapcsolatban léteznek Istennel.[17]

Ugyanakkor létezik egy másik világ, amit anyagi világnak hívnak. Az anyagi világ csupán egy felhő a lelki világ egén,[18] tehát csak egy kis része a lelki világnak. Ez a világ átmeneti és mivel átmeneti, így szenvedéssel teli.[19] Az élőlények megszületnek, felnőnek, megöregszenek majd meghalnak.[20] Ebben az anyagi világban nem létezik sem az örök lét, (sat) sem a teljes tudás, (cit) sem a tökéletes boldogság (ānanda). Ezt az átmeneti, ideiglenes világot Kṛṣṇa azon élőlények részére hozta és hozza létre, korszakról-korszakra, akik tőle elfordulva akarják megkeresni a saját boldogságukat.[21] Tehát az anyagi megnyilvánulásnak, a teremtésnek két oka is van. Az egyik, hogy Kṛṣṇa mindig teljesíti az élőlények, a teremtményei vágyait. A másik oka az, hogy a lelkek arra vágytak, hogy Istenként létezzenek, saját boldogságukat kutatva.

1.2. A sarga

A sarga kifejezés az elsődleges vagy anyagi teremtésre utal. Ezen folyamat során Kṛṣṇa erre a célra felhatalmazott kiterjedésein, – a puruṣa-avatārákon – keresztül hozza létre az anyagi elemeket és ezek felhasználásával az anyagi univerzumokat. A sarga célja, hogy megteremtse az élőlények számára azt a fizikai teret, amelyben lehetőségük nyílik arra, hogy a másodlagos teremtés (visarga) során létrejövő különböző létformákban, anyagi testekben az „īśvaro ’ham aham bhogī”,[22] azaz az „én vagyok az irányító, én vagyok az élvező” mentalitást megélhessék.

„Az Istenség Személyisége, minden élőlény Ura egyetlenként létezett a teremtés előtt. Egyedül az ő akaratából vált lehetővé a teremtés […].”[23] 

S bár a lelki lét jelen volt az Úrral, az anyagi lét – ami a pusztulás és a teremtés közötti időszakban minden anyagi energiát és élőlényt jelenti – Benne szunnyadt.[24] Kṛṣṇa és az Ő teremtő impulzusa tudja csak elindítani a folyamatot, amely során univerzumok sokaságai jönnek létre. Számtalan univerzum létezik és a mi univerzumunk közülük a legkisebb.[25] Ahhoz, hogy az univerzumok létrejöhessenek, az összes anyagi elemnek és energiának egyidejűleg és tökéletesen együtt kellett működnie, hogy megteremtsék az élőlények ideiglenes életterét, az anyagi világot.

Isten azon lelkek miatt, akik elfordultak és így elkülönültek Tőle, tökéletlennek érezte saját magát.[26] Megteremtette az anyagi világot, az élőlények lakhelyét, ezzel újabb lehetőséget adva[27] arra, hogy a jīvák saját akaratuk és döntésük szerint létezhessenek tovább. Vagy elmerülnek az anyagi boldogságban, s így időről-időre, újra megszületve az anyagi világban ragadva élnek, vagy megértik, hogy Isten részei, és eredeti helyzetükben sosem születnek és sosem halnak meg. A teremtés egyik legfontosabb feladata tehát az, hogy felébressze az élőlényekben a szunnyadó Isten-szeretetet és a Vele való örök kapcsolatot.[28]

1.2.1. Kṛṣṇa megjelenése az anyagi teremtésben, a puruṣa-avatārák

Az anyagi megnyilvánulás az Úr különálló energiáinak ideiglenes megnyilvánulása.[29] A teremtés érdekében Kṛṣṇa teljes értékű kiterjedése három Viṣṇu formában, azaz puruṣa avatārában[30] nyilvánul meg. Kāraṇodakaśāyī Viṣṇu az elemeket és azok kölcsönhatásait, a kötőerőket és az érzékeket teremti meg az összes univerzumban. Garbhodakaśāyī Viṣṇu feladata az, hogy életre keltse a mozdulatlan univerzumokat, és „[…] sokféleséget teremtsen valamennyiben […]”.[31] Kṛṣṇa harmadik inkarnációként, „Kṣīrodakaśāyī Viṣṇuként […] behatol minden élőlény szívébe,[32] köztük Brahmāéba is, és Ő felel az élőlények tudatosságáért és felejtéséért.[33] A másodlagos teremtés Brahmā születésével kezdődik, akit az Úr az élőlények megteremtésének feladatával bíz meg.

Az elsődleges teremtéskor (sarga) Kṛṣṇa kiterjeszti önmagát az első puruṣa avatāraként, Kāraṇodakaśāyī Viṣṇuként „pillantását ráveti az anyagi természetre”[34] és lélegzetével létrehozza az univerzumokat.[35] Őbenne léteznek szunnyadó állapotban azon lelkek is, akiknek lakhelyéül megteremti az univerzumokat és a világokat.

Az idő még nem létezett, az anyagi természet még nem nyilvánult meg[36] de már jelen volt „valamennyi anyagi elem finom, differenciálatlan”[37] formában. Ez a pradhāna,amely„minden élőlény születésének és létének forrása.”[38] Az anyagi természet, amely az összes anyagi elemet tartalmazza és a három kötőerő, – a jóság kötőereje a sattva, a szenvedély kötőereje a rajas és a tudatlanság kötőereje a tamas, amelyek a cselekedeteket irányítják – ekkor még megnyilvánulatlan, vagyis inaktív állapotban léteztek. Tagadhatatlanul szükség van Isten jelenlétére és akaratára, hogy a dolgok inaktív állapotból aktív állapotba kerülhessenek. Az Úr örök idő energiájára,[39] kāla, amely a múlandónak elejét-közepét-végét adja, s amely alapján az elmúlást, az ideiglenességet érzékelni, értelmezni tudjuk, működésbe hozza, aktiválja e semleges állapotban lévő anyagi természetet, a pradhādát, amely ezután „különféle megnyilvánulások létrehozásába kezd.”[40]

Az így létrejövő szubsztancia a mahat-tattva, „a forrás, melyből minden változatosság származik.”[41] A teljes és tiszta tudat árnyéka,[42] aminek egy része jelen van mindenkiben, mint értelem és a megnyilvánult anyagi világ, amit anyagi szemmel is láthatunk.  Csakis Isten akaratából válhat mindez működővé, és ezzel egyidőben a három kötőerő is aktívvá válik. A kötőerők hozzák létre az anyagi tetteket és minden mozdulatban, cselekedetben jelen vannak, mint irányítók.

A tudatlanság kötőerejével kapcsolatba kerülve az anyagi természet létrehozza az első anyagi elemet, az ahaṅkārát, az énközpontú egot. Az ego „nélkülözi az Isten létéről szóló tudást”[43] és segítsé-gével a lelkek elfeledkezhetnek Istenhez fűződő kapcsolatukról. Ez a feltétele annak, hogy szabad akaratuk szerint önállóan próbálják élvezni a tetteik gyümölcseit, bármennyire is átmeneti és ideiglenes is ez a gyümölcs. A hamis ego megjelenésével és a kötőerőkkel való találkozással kezdődik az anyagi világ összes bonyodalma.

Amikor a hamis ego a jóság kötőerejével kapcsolatba kerül, létrehozza a cselekvőt – a tudatot (jñāna-śakti). Az egyik ilyen cselekvő maga az elme, amelynek „[…] gondolatai és tükröződései vágyat ébresztenek,”[44] amely alapján az élőlények a velük kapcsolatban kerülő dolgokat elfogadják vagy elutasítják – különféle vágyaiknak megfelelően.[45] A vágyak okozzák azt, hogy a lelkek élvezni akarják ezt az anyagi világot, és vágyaiknak megfelelő döntéseket hoznak, amelyek vagy boldogságot, vagy szenvedést okoznak. Mind a kettő csak ideiglenes lehet e teremtett világban. A másik cselekvő vagy cselekvők maguk a félistenek, az érzékek uralkodói (Dig devaták, Sūrya, Vāyu, Aśvinī- kumārák, Varuṇa, Indra, Upendra, Agni, Mitra, Prajāpati), akik a tíz érzék irányításáért felelősek. Az elme és a félistenek működéséért az adhidaiva[46] felel, amely egyike a három uralkodó elvnek.[47] Ez az irányítórendszere annak, ami a durva anyag örökös fennmaradásáért felel.[48]

A szenvedély kötőereje és az ego az okot (kriyā-śakti), a kezdetet (magát a cselekvést) hozza létre, ami teremt. Ezzel egy időben megjelenik az intelligencia és a tíz érzék, amellyel a világot érzékelni és értelmezni tudjuk. A tíz érzéknek két csoportja van: az öt tudásszerző érzékszerv (fül, szem, bőr, orr és a nyelv) és az öt cselekvő szerv (kezek, lábak, hang, végbél és a nemi szervek). Ezek „az élet gyakorlati jelei.”[49] Az intelligencia segítségével meg tudjuk határozni a tárgyakat és segít meghozni a döntéseket az adott helyzetben. Az intelligencia segítségével érthetjük meg a létért folyó küzdelmet és az intelligencia az, ami enyhít ezen a küzdelmen. Mindehhez azonban szükség van az öt tudást szerző érzékszervre, amelyek a fül, szem, bőr, orr, nyelv, valamint az öt cselekvő szervre is, ami a kezek, lábak, a hang, a végbél és nemi szervek.[50] Amit az érzékszervek segítségével a jīva érzékel, az alapján az intelligencia meg tudja hozni a döntést. Az adhyātmā,[51]ami a szellemi lelkeket feltételekhez köti, szintén az Úr kiterjedése.

Amikor az ego a tudatlansággal kerül kapcsolatba, létrejönnek az erők, amik kialakítják azokat a durva fizikai elemeket, amiket ebben a világban a tudásszerző érzékekkel érzékelünk. Ezek a teremtésnek azon alkotórészei, amelyek segítségével létrejön az élőlény hamis élvezetének a helyszíne.[52] Az érzékkielégítés öt finom tárgya (hang, tapintás, forma, íz és illat) amivel tapasztalhat és az öt durva elem (éter, levegő, tűz, víz és föld) amit tapasztalhat. Ezek egymás után és egymással kapcsolódva jönnek létre, a finom anyagtól kezdve a durva anyagig. „Amikor egy elem keveredik egy másikkal, tulajdonságainak száma megnő.”[53] Először a hang jön létre. A „[…] hang az anyagi tulajdon minden tárgyának eredete,”[54] belőle jön létre mindaz, amire az élőlények vágynak, vágyhatnak. A hangból jön létre az éter (az ég), amely helyet ad valamennyi élőlénynek és „biztosítja az életlevegő, az érzékek és az elme működésének terét.”[55] Az Úr ekkor rápillantott az éterre,[56] s létrejött a következő finom elem a tapintás, amely a hang, az éter és az örök idő keveredésével jött létre. Minden elem, legyen az finom (azaz érzékelhető) vagy durva (azaz tapintható), nem nélkülözheti Isten jelenlétét, közbenjárását, mert Ő külső energiájaként, és mint idő tényező[57] jelen van minden egyes átalakulásban. A tapintás után létrejön a levegő, amely már tartalmazza a hangot, az étert és a tapintás tulajdonságait is. E négy tulajdonság keveredéséből létrejön a forma, majd a formával és minden eddig elemmel vegyülve együtt létrejön a tűz. „A teremtés egésze fokozatos evolúció és fejlődés az egyik elemtől a másikig.”[58] A tűz után létrejön az íz, amely minden előtte létrejött elemet tartalmaz (tehát a hangot, az étert, a tapintást, a levegőt, a formát és tüzet), majd az ízből a víz. Az illat – amelyet érzünk és számtalan formában létezik – ezt követően jön létre, majd végül megjelenik a föld elem.

„Így […] a Földön jelen van az élet megannyi változatának teljes megnyilvánulása, amely eredetileg a levegővel, mint alapvető elemmel kezdődik.”[59]

Az adhibhūta,[60] amely az okozatokért felel – az adhidhaiva, adyātmikához hasonlóan –, az Úr egyéni kiterjedése,[61] amely a születés és halál ismétlődését okozza az anyagi világban.[62]

Az 1. számú ábra a a fent említett folyamatot képszerűen jeleníti meg, hozzájárulva annak megértéséhez.

A test nem ölthet formát addig, amíg az anyai elemek, az érzékek, az elme és a kötőerők együttesen nincsenek jelen. Amikor létrejön és megnyilvánul mindez, akkor a „[…] teremtés elsődleges és másodlagos okainak hatásárára létrejön az univerzum”[63] Az elsődleges ok az, hogy a jīvák Istentől függetlenül akarják élvezni a létezésüket, és ennek érdekében – másodlagos okként – Kṛṣṇa létrehozza az anyagi univerzumok sokaságát, amelyek helyszínt biztosítanak ehhez az élvezethez.

„Az univerzumok ezer és ezer korszakon keresztül maradtak a vízben [az Okozati-óceánban], és az élőlények Ura mindegyikbe behatolva élettel töltötte meg őket.”[64]

Ezt a feladatot az univerzumok teremtője, Kṛṣṇa második puruṣa avatārája, Garbhodakaśāyī Viṣṇu végzi el. Számtalan univerzum létezik, és minden univerzumban létezik Garbhodakaśāyī Viṣṇu, aki minden mozgó és mozdulatlan élőlény Ura. Minden univerzumban megtalálható Kṛṣṇa virāṭ-rūpa formája, amit univerzális formának[65] is hívnak, s amelyben minden egyszerre van jelen: „Ez az univerzális forma tartalmaz minden szerves és szervetlen anyagból álló megnyilvánulást.”[66] Amikor az alapelemek működésbe léptek, létrejött ez a megnyilvánulása az Úrnak.

Kāraṇodakaśāyī Viṣṇu az Okozati-óceánon feküdt, benne az összes élőlénnyel, akik ekkor finomfizikai formában léteztek. A finomfizikai forma az a forma, amikor még durva-fizikai testük nincs az élőlényeknek, de örökké létezőként szunnyadva várnak arra, hogy anyagi testet kapva folytathassák cselekedeteiket, amelyek megkötik őket ebben az világban. Amikor ebből az álomból felébrednek, „[…] a természet három kötőerejének hatása alatt különféle formákat vesznek fel, vágyaiknak megfelelően.”[67] És minden egyes teremtéskor újabb lehetőséget kapnak, hogy felismerjék eredeti helyzetüket, azt, hogy mindannyian Isten részei és hogy visszatérhessenek Hozzá.

1.3. A visarga

A visarga tehát az anyagi teremtésnek az a második szakasza, amely során létrejönnek az élőlények anyagi testei. Ezt a másodlagos teremtésnek nevezett szakaszt Kṛṣṇa már nem kiterjedésein, a puruṣa-avatārákon keresztül viszi végbe, hanem Brahmāt, egy élőlényt (jīvát), bízza meg a feladat teljesítésével. Ezért, miután Garbhodakaśāyī Viṣṇu négyezer yugán, azaz korszakon keresztül pihent az Garbhodaka-óceánon,[68] a teremtés finom formája a hasát átszúrva megjelent”[69] egy lótuszvirág bimbójának formájában.

1.3.1. Brahmā születése

„Az univerzum lótuszvirágába az Úr Viṣṇu személyesen belépett, mint Felsőlélek, s amikor azt az anyagi természet kötőerői megtermékenyítették, megszületett a védikus bölcsesség személyisége […].”[70]

Ezen a lótuszvirágon született meg Brahmā, minden élőlény teremtő Ura, s bár körbenézett és körbejárta az űrt, senkit és semmit sem látott és csak a tanácstalanságot érezte. „Ki vagyok én, aki itt ülök ennek a lótusznak a tetején?”[71] Mit kellene tennem? – fogalmazódott meg benne a kérdés. Mivel választ nem kapott a kérdésére, így a kutatással felhagyott és visszatért a lótuszra. Ekkor „[…] két összekapcsolt szótagot hallott közvetlen közelről a vízben.”[72] Ta és pa. A tapa szó a vezeklést jelenti. Egyből elkezdte keresni a hang forrását, de mivel magán kívül senki más nem talált, végül figyelmét a tapa, azaz vezeklésre összpontosította. Megértette, hogy ez csak Isten hangja lehetett, senki másé. A légzését szabályozva, elméjét az Úrra rögzítve visszavonta érzékeit és száz évig meditált.

„Száz évének leteltével, amikor meditációját befejezte, Brahmāban megszületett a szükséges tudás, s ennek eredményeképpen szívében meglátta a Legfelsőbbet, aki azelőtt a legnagyobb erőfeszítése ellenére sem pillanthatott meg.”[73]

Az Úr nagyon elégedett volt Brahmā hitével és lemondásával, ezért megmutatta neki örök transzcendens formáját[74] és „hajlékát, Vaikuṇṭhát, a legfelsőbb bolygót mindenek felett.”[75] Az Úr transzcendens formája nem hasonlítható semmilyen olyan formához, amit az anyagi világban tapasztalhat az élőlény, s ezt a formát látta meg Brahmā.[76] Vaikuṇṭha pedig a lelki világ, ahol nincs sem születés, sem halál. A lelki világban nincsenek jelen a kötőerők, amelyek az anyagi világban folyamatosan cselekedetre ösztönzik a lelkeket, az élőlényeket. A lelki világban kālának, az anyagi időnek nincs hatalma, és ezt a birodalmat a sat-cit-ānanda, az örök lét, a teljes tudás és az végtelen boldogság hatja át.[77]

„Az Úr a trónusán ül, különféle energiái körében, akik között négy, a tizenhat és az öt energia is jelen volt.”[78]

Ahogyan azt már korábban leírtam, az Úr saját energiái révén teremt. A teremtés minden eleme rendelkezik saját energiával,[79] és ezek eredeti formája mind jelen van a lelki világban is. A Śrīmad-Bhāgavatam 1.8.34 versének magyarázatában Śrīla Prabhupāda leírja, hogy „ha nincs kapcsolatban a lelkivel, az anyag nem tud teremteni.” Tehát semmi sem létezhet az anyagi világban, ami nincs jelen a lelki világban és nem áll kapcsolatban vele. Brahmā úgy láthatta Istent, hogy Ővele volt a négy teremtő energiája, a prakṛti (az anyagi természet), a puruṣa (élvező), a mahat-tattva (az anyagi természet alapja) és az ego (a hamis önazonosítás). Ott volt a tizenhat energiája, az öt elem (föld, víz, levegő, tűz, ég), az öt érzékszerv (szem, fül, orr, nyelv, bőr), az öt cselekvő szerv (kéz, láb, gyomor, ürítő nyílás, nemi szervek) és az elme. Továbbá vele volt az öt érzék tárgya is, a forma, az íz, az illat, a hang és az érintés. […] „Az Úr minden külön törekvés nélkül rendelkezik ezekkel az energiákkal, ezért Ő a Legfelsőbb Úr.”[80] Brahmā látta Isten hat fenségét is: Ő rendelkezik a legnagyobb tudással, a legnagyobb hatalommal, gazdagsággal, hírnévvel, szépséggel és a legnagyobb lemondással. Brahmā látta az Urat, teljes valójában. „[…]szemét elárasztották a könnyek, s leborult az Úr előtt. Amikor meglátta Brahmāt Maga előtt, az Úr úgy vélte, alkalmas arra, hogy élőlényeket teremtsen […].”[81]

Brahmā elégedetté tette az Urat, s így megkapta a teremtéshez szükséges összes tudást. Félelme csupán az volt, hogy a feladat, ami most rá hárul ne töltse el büszkeséggel, ne érezze sohasem azt, hogy ő lenne a legfelsőbb, ő lenne a teremtő. Megértette, hogy élőlények sokaságát kell létrehoznia, hogy feladata az, hogy az Istentől elfordult jīváknak teret alkosson, ahol ezen élőlények vágyaiknak megfelelően cselekedhetnek majd. Brahmā vágyott arra, hogy végtelen számúra szaporítsa az univerzum népességét, így lehetőséget adva mindenkinek arra, hogy megértsék; ez egy teremtett világ és ez az anyagi világ csupán tükröződése a lelki világnak.[82] Kezdete és vége van, átmeneti, nem valós, tehát csak illuzórikus. Születésük célja nem a szenvedés, hanem annak a felismerése, hogy Isten részei és eredeti helyzetükben örök boldogságban van részük, az Ő társaságában. Ebben a teremtett világban az élőlényeket folyamatosan aggodalmak gyötrik.

 „Mindig azzal próbálkoznak, hogy megvédjék vagyonukat, testüket és barátaikat, szünet nélkül siránkoznak, törvénytelen vágyakkal és az ezzel járó tulajdonságokkal vannak teli, és a vállalkozásaikat mohóságukban az »én« és az »enyém« múlandó felfogásaira alapozzák.”[83]

Ez a téves önazonosítás, a hamis ego hatása, amely az első pillanattól kezdve megzavarja az élőlényeket. Szenvednek az éhségtől, a szomjúságtól, hangulatok ingadozik, vágyaik vezérlik, és amikor kudarcot vallanak, akkor képtelenek a dühüket csillapítani. Brahmā mindezt látta, értette és mérhetetlen nagy szomorúságot érzett. Ugyanakkor tudta, hogy szerepe a teremtésben minden élőlény számára áldásos, hisz csak így kaphatják meg a lehetőséget arra, hogy kikerüljenek ebből az örökös születés és halál körforgásából.

„Ezért „Brahmā az Istenség Személyisége szenvedély kötőerejének inkarnációjaként, az Úr energiájának segítségével minden korszakban megteremti az univerzum minden részletét a meg nem szűnő vágyakkal együtt.”[84]

1.3.2. A visarga folyamata

Az „[…] élőlények a Legfelsőbb Úr szerves részeiként az Ő eredeti tulajdonságait örökölték más és más arányban, s annak alapján, hogy milyen tulajdonságokat örököltek, különféle fajokban jelennek meg, és különféle bolygókon kapnak helyet […].”[85]

Ahhoz, hogy az élőlények megjelenhessenek, Brahmā először létrehozta azokat a feltételeket, amelyek között majd az élőlényeknek az anyagi világban élniük kell. Az anyagi lét legelső feltétele pedig az, hogy a jīvák megfeledkezzenek valódi azonosságukról, hiszen arra vágytak, hogy Istentől függetlenül, élvezőként éljenek. „Ha az élőlény nem feledkezik meg kilétéről, lehetetlen az anyagi körülmények között élni.”[86] Ezért és ennek érdekében Brahmā saját árnyékából először létrehozta a tudatlanság öt burkát. Az első, a tāmisra (düh), ami által a lélek független élvező akar lenni Istentől. A második az andha-tāmisra, amely által az ember a halált tekinti a végső befejezésnek. A tamas (tudatlanság), az harmadik burok, ez által az élőlény semmit nem tud az szellemi lélekről és az eredeti helyzetéről. A moha, a testi életfelfogás illúziója, ez a burok az oka annak, hogy tévesen azt képzeli, hogy „én ez a test vagyok és minden az enyém”. Az utolsó burok a mahā-moha, amelyben az élőlények őrülten vágynak az anyagi élvezetre, s ezen vágyaik érdekében folyamatosan cselekedetekre sarkallja őket. S bár „Brahmā bűnnek tekintette ezt a megtévesztő teremtést, így tette nem okozott neki sok örömet,”[87] de meg kellett tennie, mert a feltételekhez kötött lelkek így akarták.

Ezután Brahmā megteremtette a tudás négy elvét, amellyel ellensúlyozhatta e hálátlan tettét. Esélyt és lehetőséget adott az élőlényeknek, hogy a tudatlanságukból és a félelemükből kikerülve megismerhessék valódi önazonosságukat és létezésük célját. Az első ilyen elv a sāṅkhya, az anyagi világ analitikus tanulmányozása, amely segítségével a lélek három dolgot érhet meg: saját múlandóságát, az eredeti helyzetét (azt, hogy ő Isten parányi szerves része), és születésének valódi okát (a vágyak okozta elfordulást). A benne foglalt tudás által képes kiszabadulni a körforgásból, amely a születés-halál váltakozását jelenti. Az anyagi testnek természetes az, hogy elpusztul, de a jīva örökké létező lélekként születetlen és halhatatlan. A második elv a yoga, amely az erkölcsi és magatartási szabályokon keresztül, a testtartások és légzés segítségével segít a koncentrációban, a meditációban és végül a lelki elmerülésben. Míg a sāṅkhya elméleti, addig a yoga gyakorlati tudást ad a valódi igazságot keresőknek. A tudás harmadik elve a vairāgya, amely „az anyagi élvezettől való teljes elkülönülést”[88] jelenti. A negyedik pedig a tapas, a lemondás, amely önként vállalt lemondás. Mivel a testet a vágyak hozzák létre,[89] így a vágyak élvezetétől való elkülönülés és lemondás segíti a törekvő élőlényt azon az úton, hogy visszatérhessen a lelki világba. A tudásnak ezt a négy elvét Brahmā első négy, bölcs fiának adta át.

A Śrīmad-Bhāgavatam Harmadik Énekének 20. fejezete beszél azon élőlények teremtéséről is, akik a négy, előbb említett bölcs előtt jöttek létre. Brahmā létrehozta a főbb félisteneket a jóság, a démonikus lényeket a tudatlanság és a szenvedély minőségéből. Nevetéséből megteremtette a felsőbb bolygórendszerek mennyei táncosnőit és zenészeit, és vágyból, energiából pedig létrehozta a szellemeket és lidercéket, akiknek feladata az, hogy szenvedést és őrületet okozzanak. Létrejöttek azok a létformák is, amiket érzékelni lehet, ám látni nem, és amelyek az eltávozott lelkek láthatatlan formái.[90] Ezután a mozdulatlan lények, a növények jöttek létre. „Szinte teljesen öntudatlanok, de a fájdalomérzet jelen van bennük.”[91] Ezt követően az állatok, akik tulajdonságaikat tekintve „mind ostobák és tudatlanok.”[92] Majd létrejött az emberi forma, az emberi faj. „Az emberek mindig nagyon elfoglaltak a szenvedéssel teli életben, de minden tekintetben boldognak tartják magukat.”[93] Miután Brahmā olyan élőlényeket teremtett, akik feltételekhez kötöttek és vágyuk az, hogy uralkodjanak az anyagi természet felett, az univerzum jóléte érdekében, elméjéből „[…] létrehozta a bölcseket, akik a lelki megvalósításban mutatnak majd példát.”[94]

Brahmā első négy bölcs fiát Sanakát, Sanandát, Sanātanát és Sanat-kumārát – akik birtokolták a tudás négy elvét – kérte meg arra, hogy hozzanak létre utódokat és népesítsék be az univerzumot élőlényekkel. Ám „[…] fiai ragaszkodtak Vāsudevához, az Istenség Személyiségéhez, céljuk a felszabadulás volt, ezért vonakodtak engedelmeskedni.”[95] Nem akartak anyagi cselekedetekbe bonyolódni, mert ezek a cselekedetek vágyakat hoznak létre, a vágyak szenvedést és újra születést. Kizárólag az Urat akarták szolgálni, így ellent mondhattak apjuknak. Brahmā dühös lett, de dühe érthető volt, mivel a teremtés feladatával bízta meg Őt Kṛṣṇa. Dühéből ekkor megszületett Rudra[96]. Rudrának tizenegy feleséget adott, hogy benépesítsék az univerzumot. „[…] Számtalan utódot teremtett, akik hajszálra megegyeztek vele vonásaikban, erejükben és dühöngő természetükben.”[97] Brahmā szívét félelem töltötte el, ahogy látta, hogy kezdik felemészteni Rudra utódai az univerzumot így fiának megmutatta a lemondás útját, amely áldásosabb minden tettnél.

Brahmā, miután az élőlények teremtésére gondolt, tíz fiúgyermeket teremtett: Marīci, Atri, Aṅgirā, Pulastya, Pulaha, Kratu, Bhṛgu, Vasiṣṭha, Dakṣa és Nārada. Nārada a meditációjából, Vasiṣṭha a légzéséből, Dakṣa a hüvelykujjából, Bhṛgu az érintéséből, Kratu a kezéből, Pulastya a füléből, Aṅgirā a szájából, Atri a szeméből, Marīci az elméjéből míg Pulaha a köldökéből jött létre.[98] E gyermekek feladata az univerzum benépesítése volt.

Amikor Brahmā a világ teremtésén gondolkozott, szájából megnyilvánult a négy Véda[99], a Ṛg, Yajur, Sāma, Atharva – minden tudás tárháza, valamint a purāṇák, amik az egész univerzum történetét írják le. Megnyilvánult a vallásosság négy elve, az igazság, a lemondás, a kegy és a tisztaság, valamint a négy társadalmi és életrend, amely által az emberek kötelességeiket végezve, az önmegvalósítás útját járva Istent szolgálhatják. Létrehozta a tudományokat, többek között az orvostudományt, hadművészetet, zeneművészetet és az építészet tudományát, valamint a logikus érvelés tudományát, a védikus életcélokat, törvényeket és rendeket, erkölcsi szabályokat és a legfőbb védikus himnuszt, a bhūḥ buvaḥ svaḥ himnuszokat (Gāyatrī). Ezután Brahmā mellkasából létrejött a vallás, hátából a vallástalanság. A kéj és vágy a szívéből, a düh a szemöldökéből, a mohóság az ajkaiból, míg a beszédképesség a szájából jött létre.[100]

Brahmā látta, hogy igyekezete ellenére a népesség nem szaporodik a megfelelő mértékben és magában kereste az okokat minderre. Ahogyan így elmélkedett testéből két másik forma jött létre. „Az egyiknek bajsza volt, a másiknak pedig telt keblei.”[101] Ekkor született meg férfi testben Svāyambhūva Manu és női testben felesége, Śatarūpā. Az univerzum benépesítése kettőjük kapcsolatával kezdődik.

1.4. A vaiṣṇava teremtéstörténet összegzése

A tanulmány elején megfogalmazott kérdéseimre a Śrīmad-Bhāgavatamban a következő válaszokat kaptam:

Az első kérdésem: Isten miért teremtette a világot? Kṛṣṇa az anyagi teremtést a feltételekhez kötött élőlények számára hozta létre saját, felfoghatatlan energiájából. Célja az, hogy minden, tőle elforduló léleknek lehetőséget biztosítson arra, hogy önálló élvezőként létezhessen egy általa teremtett világban.

A második kérdésem: Isten hogyan teremtette a világot? Kṛṣṇa személyesen vesz részt a teremtésben külső energiáján, a bahiraṅgā-śaktin és a három puruṣa-avatāráján keresztül. Az anyagi természet, a prakṛti, a három kötőerőből és a húsz elemből áll, de „mivel külön képtelenek voltak megteremteni az anyagi univerzumot, a Legfelsőbb Úr energiájának segítségével egyesültek […].[102] Ebből versből is látszik, hogy ahol nincs jelen az Úr, ott semmi nem működik. Mindenben és mindenhol jelen van, hogy energiái segítségével fenntartsa a teremtés egészét. Az elsődleges, prākṛta teremtés során Kṛṣṇa a puruṣa-avatārájain keresztüllétrehozza a mozdulatlan, inaktív anyagokból az univerzumokat és a világokat, amelyek Nélküle pusztán élettelen anyaghalmazok. Három okból teszi mindezt: annak érdekében, hogy (1) helyet biztosítson a különböző mentalitással rendelkező élőlények számára ahhoz, hogy cselekedeteiket vágyaiknak megfelelően végezhessék, (2) hogy elfelejtsék eredeti helyzetüket, és hogy (3) megtapasztalhassák az aham-mama-iti-t, vagyis „ez én vagyok, ez az enyém” állapotot, azaz, hogy Istentől függetlenül, élvezőként létezhessenek. Ahhoz, hogy az élőlények létezhessenek és cselekedni tudjanak, Kṛṣṇa először megteremti Brahmāt, hogy e jīváknak testeket adjon. Brahmā feladata az, hogy a másodlagos teremtéskor (vaikṛta) létrehozza ezeket a formákat, testeket. Megteremti a növények és az állatok sokaságát, az emberi fajt, valamint a félisteneket, akiknek feladata „[…] az anyagi világ szerteágazó működésének részlegenkénti vezetése.” [103]

A harmadik kérdésem: Istennek mi a célja a teremtéssel?

„Az Úr azért akarta megteremteni a kozmikus megnyilvánulást, hogy újabb lehetőséget adjon a feltételekhez kötött lelkeknek, […] hogy hazatérjenek, vissza Istenhez – s ez a fő célja.”[104]

2. Az ábrahámi vallások teremtéstörténete

A világ három fő monoteista vallása a judaizmus, a kereszténység és az iszlám. Közös eredetük és teológiai hasonlóságaik miatt ábrahámi vagy ábrahámita vallások, máshol prófétai[105] vallások néven szerepelnek. Mindhárom vallás elfogadja az Ábrahám személyéhez köthető spirituális hagyományt, a „zsidók saját tanításukon kívül lerakták a kereszténységnek és az iszlámnak az alapjait is.”[106] Gyökereik a judaizmusban találhatók, amely az i. e. 2. és 1. évezredben alakult ki.

A teremtéstörténetek a különböző vallásokban az alábbi szentírási részekben jelennek meg: A Tórában Berésith[107] első könyvének 1–2. fejezetében, a Bibliában a Teremtés könyvének 1. fejezetének 1–2. részében. Mindkét szentírás a „Mózes első könyve” elnevezést is alkalmazza. A Korán szerkezete e tekintetben merőben eltér a fentiektől: a teremtés történetét a leggazdagabban a 11. Szúra mondja el, de utalásokban az összesen 114 Szúrában máshol is előfordul.[108]

2.1. A Biblia teremtéstörténete

A Tórában található Berésith és a Bibliában olvasható Genezis teremtéstörténete pontról-pontra megegyezik, csupán fordításbeli, stilisztikai vonatkozásban van különbség, és ebben is csupán csekély mértékű az eltérés.

A Berésith magyarázata a világegyetem keletkezésére és az emberi nem eredetére vonatkozóan már az elején kijelenti: „Az egész szentírás feltételezi az Istenség létezését […].” Isten héber neve: Elóhim a mindenség eredetét, forrását, a hatalom teljességét fejezi ki, azaz az istenfogalomban benne van az örökkévalóság és a végtelenség fogalma.[109]

2.1.1. A világ és az ember teremtése

A Berésith első fejezete a világ teremtéséről szól. Isten hat nap alatt teremtette meg a világot, a hetediken megpihent. Az első napon Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A másodikon megteremtette és szétválasztotta az eget és a vizeket, a harmadikon nap a szárazföldet, a tengert, a termést hozó növényeket, és a gyümölcsöt hozó fákat. A negyedik nap az égitestek, a Nap, a Hold és a csillagok teremtésének napja, az ötödiken Isten vízi és szárazföldi állatokkal népesítette be a teremtést. A hatodik nap az ember – a férfi és a nő – megteremtésének napja; ugyanezen a napon Isten megajándékozza az embert a teremtett világ kincseivel, és áldást ad rá. A hetedik napon Isten befejezettnek tekinti teremtését, és megpihent. A második fejezet az ember megalkotásának mikéntjéről szól, továbbá arról, hogy Isten az Édenbe helyezi, és a teremtett világ élőlényei fölötti hatalommal ruházza fel az embert. [110]

2.1.2. Zsidó kommentárok

A Berésith I. fejezete a világ, a II. fejezet az ember teremtéséről szól. Az első vers kijelenti, hogy Isten a kezdete és az oka mindennek. A „teremt” szót a héber kizárólag Istennel kapcsolatban használja; az ember „készít” vagy „alkot”, de sohasem „teremt.”[111]

Isten első napján a látható világot, az eget és a földet teremtette meg, és elválasztotta a világosságot a sötétségtől. Ez a világosság különbözik a később teremtett égitestek fényétől. Hogy honnan volt a világosság, a magyarázat itt Halleyre hivatkozva kozmikus ködöket említ. Isten teremtő napja a bibliai időszámítás szerint az azt megelőző nap estjével kezdődik. A harmadik naptól kezdődik el a Földnek az ember számára élhető hellyé teremtése.

„A bibliai világteremtésben minden az ember körül csoportosul, és az ember szempontjából ítéltetik meg.”[112]

Isten először szétválasztja a vizeket a szárazföldtől; amíg ugyanis a föld színét befedte a mélység, az üresség, a káosz, lehetetlen volt az élet ember és állat számára. Ezután Isten magtermő füvet, gyümölcsfát teremt, amelyeket majd az ember és az állat eledelül használhat. A negyedik nap az égitestek megteremtésének napja. A világító testek, a Nap, a Hold és a csillagok megteremtésével Isten szándéka az, hogy „jelekül és időjelzőkül”segítsenek az embereknek helyüket meghatározni a földön. A Nap és Hold járása megjelöli az évszakokat, kijelöli a vetés, az aratás és a szüret idejét. A teremtésben gazdag negyedik és ötödik nap a vízi és szárazföldi állatok életre hívásának napja. Isten áldása a szaporodást, a sokasodást jelenti, felszólítást arra, hogy népesítsék be a földet. A hatodik napon Isten a szárazföldi állatokat, majd műve befejezéséül valódi célját, az embert teremti meg. A hatodik nap tényt közöl: Isten megteremtette az embert; férfinak és nőnek; áldásával kijelölte feladatukat, hogy sokasodva betöltsék a Földet, és uralkodjanak a teremtett világ felett. Az ember egyrészt a földből származik, erre utal az első ember neve, Ádám, amelyet a héber ádámá szóból származtatnak, és ’földet” jelent. Másrészt azzal, hogy Isten a képére és hasonlatosságára teremtette, és „az élet leheletét lehelte orrába”, olyanná formálta, aki képes gondolkodni és gondolatait beszéd által kifejezni. A „képünkre és hasonlatosságunkra” kifejezés a magyarázat szerint azt is jelenti, hogy az emberben egyrészt megvan az Istenhez való felemelkedés lehetősége, másrészt azt, hogy a Teremtőhöz hasonlóan az összes élőlény közül csak az embernek van erkölcsi szabadsága és akarata. A teremtés ezzel befejeződött.

Isten megnyilatkozása, „hogy […] jó” azt jelenti, hogy megfelelt a teremtő akaratának, azaz megfelelő színhely a történelem drámájának. A teremtés folyamatában, amint Isten szava elhangzik, bekövetkezik a teljesedés. A „mondta Isten” a magyarázat szerint képletes kifejezés, a jelentése: „akarta.” Ez a világ teremtésének története és magyarázata a Tóra alapján.

2.1.3. Keresztény kommentárok

A teremtés története, ahogy arra korábban utaltam, mind a Tórában, mind a keresztény Ószövetségben megegyezik.
A következő magyarázatok, kommentárok nem mondanak ellent a judaizmusnál leírtaknak, inkább más nézőpontból világítják meg a történetet.

A föld és az ég megteremtése. A bárá (teremtette) kifejezés jelentheti a semmiből való teremtést is, de nem korlátozható csupán erre. Ugyanakkor az ehhez a magyarázathoz tartozó rész hangsúlyozza, hogy ami kialakult, az új és tökéletes volt.

„[…] kietlenség, üresség és a mélység fölött sötétség volt.” A káosz, a tóhu vabóhu a héberben üreset, pusztát jelent.  Ez az állapot nem állhatott Isten teremtő munkájának eredményeképpen elő. Az üresség a nemlét fogalma, amely Isten szabadságát fejezi ki teremtésével szemben.[113] Isten megformázta azt, ami alaktalan volt, és betöltötte az üres földet. A káosz sötétségében Isten megteremtette az előkészületeket a hathatós teremtő munkájához. „Isten szóval teremtett.”[114] A teremtés minden mozzanata Isten szavával kezdődik: „És Isten szólt…és lett.” ” Aztán szólt Isten…úgy is történt”. A magyarázat szerint Isten pusztán a szavával, teremtő akaratával szüntette meg az ürességet, a rendetlenséget, és alkotta meg a hat nap alatt a világot.[115]

A második nap a vizek elválasztása, a boltozat kialakítása: ebből arra lehet következtetni, hogy korábban sűrű nedvesség fedte a földet. Isten munkájába beletartozik a szétválasztás, a különbségtétel, ahogy ez fentebb is olvasható, ez a jó és a gonosz szétválasztásáról is szól. A harmadik nap a növényzet megteremtésének napja, a negyedik az égitesteké. Isten az ötödik napon állatokkal népesítette be a földet, áldást adott rájuk, hogy növekedjenek és szaporodjanak. A harmadiktól a hatodikig tartó teremtési napot azzal zárta Isten, „hogy […] jó,” amit létrehozott.

Az ember teremtése, a „saját képére és hasonlatosságára” értelmezése: a két kifejezést szinonimaként kell értelmez-nünk, hiszen a Bibliában Istennek nincs valós, anyagi, emberhez hasonló megjelenése. Iréneusz szmirnai püspök magyarázatát tartom a lényeget leginkább megvilágosítónak: ő a képmást úgy értelmezte, hogy az az emberek szabad akaratára és értelmére, a hasonlatosság pedig az Istennel való természetfeletti közösség lehetőségére utal. Isten gyakorlati célból teremtette az emberi életet saját képmására: az embernek az volt a feladata, hogy uralkodjon, vagyis uralma alá hajtsa a födet. Isten az egész világot az ember számára és tökéletesnek tervezte, az Édenben Isten az emberrel harmonikus kapcsolatban élt. Az élővilág, a természet feletti uralom mellett az ember feladatot is kapott, ez pedig a tökéletes környezet fenntartása, művelése és őrzése volt Isten parancsa szerint, de a ráruházott hatalom ellenértékeként is.[116]

Isten képmásban csak az embereket részesítette. Itt a képmás (selem) kifejezés jelképesen szerepel, mert Istennek a keresztény felfogás szerint nincs emberi alakja.[117] Isten képmásának lenni azt jelenti, hogy az emberek részesülnek, bár nem tökéletesen és végtelenül, Isten természetében, vagyis közölhető tulajdonságaiban (élet, személyiség, igazság, bölcsesség, szeretet, szentség, igazságosság), és ezért képesek lelki közösségbe kerülni vele.

A második teremtéstörténet valójában a teremtés hatodik napjának részletes leírása. A keresztény magyarázat teljes mértékben megegyezik a judaizmusnál leírt magyarázattal. A keresztény szentírás ebben a fejezetben Istent mindenütt Úristen névvel illeti, ami azt jelenti, hogy a teremtő neve Isten, az emberrel szövetséget kötő Isten pedig az Úr; tehát Úristen (v.ö. Ádonáj-Elóhim). A ’formálta’ szó itt is alkotásra, művészi munkára utal. Az ember isteni terv szerint készült el, ugyanakkor a földből való, hiszen testét a föld porából alkotta meg Isten. Azzal, hogy Isten lelket lehelt belé, lett az ember lelki lénnyé, és képessé arra, hogy szolgálja Istent, és közösségben legyen vele. Isten megáldja az embert és az asszonyt: Mózes első könyvében áldottnak lenni gazdagságot és termékenységet jelent; a magyarázat megegyezik a zsidó értelmezéssel.

2.1.4. Muszlim kommentárok

„Bizony, a ti uratok Allah, Aki megteremtette az egeket és a földet hat nap alatt.”[118] „Ő az egek és a föld alkotója. Ha Ő elrendel egy dolgot, csak azt mondja neki: »Legyél« és az lesz.”[119] A „nap” az arab nyelvben nem szükségszerűen
egy huszonnégy órás periódust jelent, hanem időszak értelemben használatos.[120] Míg Allah a Napot meg nem teremtette, a ma napnak nevezett időtartam sem volt értelmezhető. Ezért a hat nap itt hat időszakot vagy korszakot jelent, amelyek hosszáról nem tudunk.[121] „Ő az, aki a Napot sugárzó fénnyé tette, a Holdat pedig visszavert fénnyé.”[122] „És a földet kiterítettük, és hegyeket helyeztünk rá, és mindent megfelelő mértékben növesztettünk rajta.”[123] „És elküldtük a megtermékenyítő szeleket, és vizet küldtünk le az égből, és inni adtunk nektek […]”[124]

Ő az egek és a föld teremtője. Ha döntést hoz egy dologban, csupán azt mondja annak: „Legyél!” és az lesz.”[125] Ez a kijelentés a 10:4-es szúrában is megjelenik: „[…] Ő hozza létre a teremtést a semmiből […].” A világ hat nap alatt készült el,[126] az első kettőn teremtette Isten a földet, a két következőn mindent, ami „a kettő között van”,[127] és a két utolsón az egeket.[128]

Az ember teremtését a következőképpen írja le a Korán: Allah mondja: „És bizony megteremtettük az embert megszáradt agyagból, ami megváltoztatott fekete sárból való.”[129] „És amikor megformáltam, […] beleleheltem a lelkemből […].”[130]

2.2. Az ábrahámi vallások teremtéstörténeteinek összegzése

A három prófétai vallás tételeinek összehasonlítása alapján elmondható, hogy a teremtés története mindhárom szent könyv esetében lényegileg azonos. A különbség a fordításokban, a szerkesztésben, a tételek értelmezésében, és a kiegészítő magyarázatokban mutatkozik. Magyarázatokra pedig azért volt szükség, mert a szentírások a teremtéstörténeti részek tekintetében különösen szűkszavúak, a Korán pedig különböző, egymástól távol eső szúrákban számol be a kezdetekről. A kinyilatkoztatás az emberiség egészének szól, nyilvánvaló, hogy a tételeket mind a teológusok, mind a laikus közönség számára felfoghatóvá, elfogadhatóvá kellett tenni.

A prófétai vallások monoteizmusa nem ismer el semmiféle, Istennel egyenrangú isteni lényt. Isten a világot parancsoló akarata erejével hozta létre. A világ létében függ tőle, fennmaradásához az ő állandó tevékenysége szükséges. Kizárólag ő az örökkévaló: minden teremtettnek van kezdete és vége, így az embernek is. Mindhárom az ember egyetlen földi létezését tételezi fel.

Az ábrahámita teremtéstörténetek közös jellemzői, hogy (1) nagyon rövidek, (2) a zsidó és keresztény tartalmában megegyezik, de az iszlám sem tér el sokban. (3) Nincs kiterjedt magyarázat a szentírásokban, amiből arra lehet következtetni, hogy nem tulajdonít nagy fontosságot sem a miből, sem a hogyan, sem a miért kérdésre. Az általam feltett három kérdésre a következő válaszokat kaptam:

Az első kérdésem: Isten miért teremtette a világot? A judaizmus szerint Isten lakóhelyet kívánt magának az alacsonyabb rendű világban.[131] A muszlim vallás Allah kijelentésével magyarázza ugyanezt: „A dzsinneket és embereket csak azért teremtettem, hogy engem imádjanak.”[132]

A keresztény magyarázat szerint a teremtés célja az ember, ezt 1Móz 1:26 versével magyarázza: a teremtés az ember nélkül nem volt teljes, teremtése nem utólagos elgondolás, hanem az isteni terv része.[133] Miután Isten megteremtette az embert, kijelenti: „nagyon jó.”[134] A „nagyon jó” arra enged következtetni, hogy Isten különös örömét lelte az ember megteremtésében.

A második kérdésem: Isten hogyan teremtette a világot? Erre a kérdésre meglehetősen szűkszavú magyarázatokat találni. Isten a semmiből teremtette a világot, ehhez nem használt mást, csupán szavával, akaratával hozta létre azt. Ebben a kérdésben mindhárom szentírás azonos álláspontot képvisel.[135] A zsidó értelmezés alapján amint Isten szava elhangzik, bekövetkezik a teremtés. Magyarázataik nem térnek ki e kérdés részleteire, az eseményeket csak tényszerűen leírják. A „katolikus tan szerint a világot az Isten a semmiből teremtette, vagyis nem önmagából bocsájtotta ki, és nem is valami rajta kívül létező, nem teremtett agyagból hozta létre,”[136] Allah szintén mindenféle előzetes példa vagy hasonló létező nélkül, a semmiből teremt valamit: „Legyél” és „lesz”. Tehát az ábrahámi értelmezések szerint Isten kizárólag szóval és akarattal a semmiből teremt.

A harmadik kérdésem: Istennek mi a célja a teremtéssel? A zsidó és keresztény teológiai koncepcióban központi helyet foglal el az a kinyilatkoztatás, hogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. „És teremtette Isten az embert az ő képére. Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”[137]. Ezzel szemben a Korán ezt kizárja: „Allah mindenek fenntartója […] nincs semmi, ami hozzá hasonló.”[138] A Tórában a világteremtés az ember köré csoportosul és kiemeli, hogy olyanná formálta az embert Isten, aki képes gondolkodni (ezáltal felemelkedni), erkölcsi szabadsága és akarata van, valamint szabadon dönthet arról, elfogadja-e az Örökkévaló uralmát.[139] Mózes olyan Istent adott a zsidóságnak, „akit kizárólagosan kellett imádniuk.”[140] A Tórában található magyarázatok a teremtésnek az egyetlen céljaként az embert jelölik meg, akinek feladata az, hogy sokasodjon és uralkodjon a Föld felett. A Biblia is csak annyit említ, hogy Isten lelket lehelt az emberbe, hogy ezáltal képessé váljon szolgálni Őt. Wilmers szerint a teremtés létrehozása Isten szabad elhatározásából történt és a „végtelen tökéletességéből fakadó szeretetből, amelyet a teremtett lényekben kíván kifejezni.”[141] A magyarázatok szerint Isten a Földet tökéletesnek tervezte és az ember feladata e könyzetet fenntartása és őrzése. A Korán magyarázatai szerint is a teremtés célja egyedül az ember, akinek uralkodnia kell a Földön úgy, hogy közben Isten parancsait követi. E parancsokat követve boldogan élhet és a boldogságának a kulcsa „[…] az Isten iráni odaadás, belenyugvás az Isten akaratába.”[142] Következésképpen mindhárom szentírás magyarázataiból azt olvashatjuk ki, hogy a teremtés végső célja az ember megalkotása, akinek Isten lakhelyet biztosít a Földön, és akinek azt a feladatot rótta ki, hogy e Földet az uralma alá hajtsa, és benépesítse.

Összefoglalás

A legfontosabb dologokban mindegyik vallási irány közös állásponton van: (1) Isten létezik, (2) felfoghatatlan tulajdonságokkal rendelkezik, (3) Ő az, aki a világot teremtette és (4) Nélküle az élőlények sem léteznek. A teremtés az (5) Ő akaratából következett be és (6) annak minden részlete tökéletes, semmi sem felesleges benne. Mindegyik szentírásban szerepel, hogy (7) az ember feladata Isten szeretete és szolgálata, azonban ennek magyarázatai merőben eltérnek egymástól és jelen dolgozat témáján túlmutatnak.

A zsidó és keresztény leírás teljesen megegyezik, és muszlim sem tér el sokban. Nincs kiterjedt magyarázatuk, amiből arra lehet következtetni, hogy nem tulajdonítanak nagy fontosságot sem annak, hogy miből, sem annak, hogy hogyan, sem annak, hogy miért teremtette Isten a világot. Tényként fogadják el azt, hogy a teremtés megtörtént, a célja az ember és az ember boldogsága a Földön.

Ezzel szemben a vaiṣṇava leírás mindenre kiterjedően írja le a teremtést és a teremtés okát, okait. A Śrīmad-Bhāgavatamban minden részletre kiterjedő magyarázat olvasható. Ezekben a teremtés okai és az okozatai egyaránt kifejtésre kerülnek, ezzel pedig a kutatásom elején bennem megfogalmazódott kérdésekre kimerítő válaszokat kaptam. E leírás legfőbb célja pedig az, hogy megalapozza a Kṛṣṇán való állandósult meditációt, mégpedig azzal, hogy láttatja a kapcsolatot Kṛṣṇa és az anyagi világ között, megteremtve ezzel annak a meditációnak az alapját, hogy: mindenhol mindenben Kṛṣṇát látni, mindig Rá gondolni és soha sem felejteni el Őt. Mert „Ő, mindennek az eredete, […] Ő minden ok végső oka.”[143]

[1]    Jelen a tanulmány a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolán 2021-ben megvédett, Teremtéstör-ténetek – Az ábrahámi vallások és a Śrīmad-
Bhāgavatam teremtéstörténeteinek összehasonlító elemzése című szakdolgozatom alapján készült.

[2]    Tóth-Soma 1996: Előszó.

[3]    Tóth-Soma 1996: 17.

[4]    Śrī-saṁpradāya, Haṁsa-saṁpradāya, Brahmā-saṁpradāya, Rudra-saṁpradāya.

[5]    „[…] akik e saṁpradāya tagjai, mind a mai napig egyedül azzal törődnek, hogyan hívhatnák haza az elesett lelkeket, vissza Istenhez.” Lásd: Bhāg. 2.9.19 magyarázat.

[6]    Az univerzum és az élővilág származásának vaiṣṇava magyarázatáról lásd még: Tasi 2017.

[7]    A puránák egyidősek a Védákkal, az ötödik Védának is tekintik, a szanszkrit purāṇa szó jelentése: ősi.

[8]    Kötőerők: A kötőerők csak az anyagi világban léteznek, és ahogy az elnevezés is utal rá, megköti a lelkeket. A jóság kötőerejében az élőlény végtelen boldogság és hatalmas tudás birtokában van. Az anyagi léttel való szenvedések már nem hatnak rá annyira, és mivel boldogsága tökéletesnek tűnik, így ehhez idővel elkezdhet ragaszkodni. Büszke lesz és a büszkesége lesz az, ami végül megköti. A szenvedély kötőerejében az élőlényt a vég nélküli vágy és sóvárgás jellemzi, ezen érzések és késztetések hatására gyümölcsöző cselekedetekbe merül. Tiszteletet, hatalmat, pénz, családot akar. Ezek azok a vágyak, amik megkötik. A tudatlanság kötőerejében lévő élőlényekre a lustaság, a tétlenség, a kedvtelenség jellemző. Tudás nélküliek, illúzióban élnek és fejlődés helyett egyre mélyebbre süllyednek. Mind a három kötőerő minden élőlényben jelen van, és cselekedeteiket és gondolkodásukat az határozza meg, hogy milyen kötőerő hat rájuk erőteljesebben az adott pillanatban. Lásd bővebben: Bhg. 14. fejezet.

[9]    Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 2008: xxiv.

[10]   Lelki tanítómester.

[11]   Bhāg. 3.10.11 magyarázat.

[12]   Bhg. 4.6.

[13]   Bhg. Előszók 3.

[14]   Bhg. 15.7 magyarázat.

[15]   Bhāg. 2.5.32 magyarázat.

[16]   Bhāg. 2.6.19.

[17]   Bhg. 11.41–42 magyarázat.

[18]   Bhāg. 2.5.21.

[19]   Bhāg. 2.7.39.

[20]   Bhg. 2.13.

[21]   Bhāg. 2.5.21.

[22]   Bhg. 16.14.

[23]   Bhāg. 3.5.23.

[24]   Bhāg. 3.5.23 magyarázat.

[25]   Bhāg. 3.26.52 magyarázat.

[26]   Bhāg. 3.5.24.

[27]   Bhāg. 3.5.24 magyarázat.

[28]   Bhāg. 2.9.39 magyarázat.

[29]   Bhg. 7.4 magyarázat.

[30]   „[…] az Istenség Személyisége egyetlen, tévedhetetlenül kiterjeszti Magát számtalan formában, amelyek nem különböznek egymástól […]” Lásd: Bhāg. 2.4.10 magyarázat. Bővebben az 1. függelékben.

[31]   Bhāg. 2.6.42 magyarázat.

[32]   Bhg. 8.9 magyarázat.

[33]   Bhāg. 2.9.1 magyarázat.

[34]   Bhāg. 3.5.26 magyarázat.

[35]   Bhāg. 3.20.17 magyarázat.

[36]   Bhāg. 3.26.10 magyarázat.

[37]   Bhāg. 3.26.10 magyarázat.

[38]   Bhāg. 3.26.11 magyarázat.

[39]   Bhāg. 3.6.2 magyarázat.

[40]   Bhāg. 3.26.17 magyarázat.

[41]   Bhāg. 3.26.19 magyarázat.

[42]   Bhāg. 3.5.27 magyarázat.

[43]   Bhāg. 2.5.24 magyarázat.

[44]   Bhāg. 3.26.27.

[45]   Bhāg. 3.26.27 magyarázat.

[46]   Az érzékekért felelős félistenek.

[47]   „Az anyagi világban ez a három elv urakodik: a durva anyag, annak örökös fenntartója, valamint az anyagnak a teremtés különféle változatainak való felhasználása, amely a megzavarodott élőlény érzékkielégítését szolgálja.” Lásd: Bhāg. 2.5.23 magyarázat.

[48]   Bhāg. 2.5.23 magyarázat.

[49]   Bhāg. 2.5.30 magyarázat.

[50]   Bhāg. 2.5.31.

[51]   A tíz érzék és a tíz fajta életlevegő (prāṇa).

[52]   Bhāg. 2.5.25 magyarázat.

[53]   Bhāg. 3.5.36 magyarázat.

[54]   Bhāg. 3.26.32 magyarázat.

[55]   Bhāg. 3.26.34.

[56]   Bhāg. 3.5.33.

[57]   Bhg. 11.32.

[58]   Bhāg. 2.5.26–29 magyarázat.

[59]   Bhāg. 2.5.26–29 magyarázat.

[60]   A durva érzékek és érzéktárgyak.

[61]   Bhāg. 2.10.13 magyarázat.

[62]   Bhāg. 2.5.19 magyarázat.

[63]   Bhāg. 2.5.33.

[64]   Bhāg. 2.5.34.

[65]   Az univerzális forma (angolul: universal form) kifejezés hibás fordításon alapul, de a hivatkozott forrás ezt a terminust használja. Az elfogadott hivatalos fordítás szerint: kozmikus forma.

[66]   Bhāg. 2.6.13 magyarázat.

[67]   Bhāg. 2.10.13 magyarázat.

[68]   Bhāg. 3.8.12.

[69]   Bhāg. 3.8.13.

[70]   Bhāg. 3.8.15.

[71]   Bhāg. 3.8.18.

[72]   Bhāg. 2.9.6.

[73]   Bhāg. 3.8.22.

[74]   Bhāg. 2.9.4.

[75]   Bhāg. 2.9.9.

[76]   Bhāg. 2.9.4 magyarázat.

[77]   Bhāg. 2.9.10 magyarázat.

[78]   Bhāg. 2.9.17.

[79]   Bhāg. 2.9.28 magyarázat.

[80]   Bhāg. 2.9.17 magyarázat.

[81]   Bhāg. 2.9.18–19.

[82]   Bhg. Előszók 3.

[83]   Bhāg. 3.9.6.

[84]   Bhāg. 3.10.30.

[85]   Bhāg. 3.10.9 magyarázat.

[86]   Bhāg. 3.12.2 magyarázat.

[87]   Bhāg. 3.12.3.

[88]   Bhāg. 3.12.4 magyarázat.

[89]   Bhāg. 2.9.2 magyarázat.

[90]   Lásd: Bhāg. 3.20.19–48.

[91]   Bhāg. 3.10.20.

[92]   Bhāg. 3.10.21.

[93]   Bhāg. 3.10.26.

[94]   Bhāg. 3.20.52 magyarázat.

[95]   Bhāg. 3.12.5.

[96]   Rudra az Úr Śiva inkarnációja, aki a tudatlanság kötőereje felett uralkodó félisten és Ő felelős a pusztításért is az anyagi világban. Rudra által létrehozott élőlények ezt a mentalitást örökölve kezdték felemészteni az univerzumot.

[97]   Bhāg. 3.12.15.

[98]   Bhāg. 3.12.21–25.

[99]   A négy Védát Isten kinyilatkoztatásának fogadja el a vaiṣṇava hagyomány. A teremtés kezdetekor Kṛṣṇa adja át Brahmānak, mely tartalmazza mind a lelki és mind az anyagi szempontból fontos tudást az emberi társadalom működéséhez.

[100] Bhāg. 3.12.26.

[101] Bhāg. 3.12.52 magyarázat.

[102] Bhāg. 3.10.14.

[103] Bhāg. 3.10.17.

[104] Bhāg. 3.5.24 magyarázat.

[105] Próféta az lehetett, akit Isten kiválasztott, annak társadalmi vagy személyes kiválóságaitól függetlenül. 

[106] Glasenapp 1977: 370.

[107] A berésith szó azt jelenti, hogy ’kezdetben’. Ezzel a szóval kezdődik a Tóra.

[108] Simon 1987: 221.

[109] A Genezis verseinek elemzését a következő magyarázat alapján végzem: Hertz 1984: 3–25.

[110] 1Móz. 1–31.

[111] M. Morris: 2000: 306.

[112] Hertz 1984: 5.

[113] http://www.mindennapi.hu/cikk/blogok/mi-az-a-tohuvabohu-/2011-05-29/3595

[114] 1Móz 1-2 magyarázat.

[115] Wakcoord – Zuck 1998: 34.

[116] 1Móz 2,15.

[117] Glasenapp 1977: 261.

[118] Szúra 7:54, 10:3.

[119] Szúra 2:117.

[120] Szúra 7:54 magyarázat.

[121] https://iszlam.com/predikaciok/altalanos-kerdesek/item/1987-gondolatok-a-teremtes-pontos-idejerolmnusza

[122] Szúra 10:5.

[123] Szúra 15:19.

[124] Szúra 15:22.

[125] Szúra 2:117.

[126] Szúra 30:8, 7:54, 10:3, 11:7.

[127] Szúra 50:38.

[128] Szúra 41:9–12.

[129] Szúra 15:26.

[130] Szúra 15:29.

[131] https://zsido.com/fejezetek/a-vilag-teremtesenek-celja

[132] Szúra 51:56.

[133] Ryrie 2009: 213.

[134] 1Móz 1,31.

[135] https://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet: 1.

[136] Glasenapp 1977: 256.

[137] 1Gen 27.

[138] Szúra 112:2–4.

[139] https://zsido.com/fejezetek/teremtes-celja-messias/

[140] Glasenapp 1977: 202.

[141] Wilmers 262.1, idézi Glasenapp 1977: 257.

[142] Glasenapp 1977: 325.

[143] Brahma-saṁhitā 5.1.

FELHASZNÁLT IRODALOM

  • Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van.  The Bhaktivedanta Book Trust, [s. l.], 2008.
  • Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Második Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, [s. l.], 2008.
  • Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Harmadik Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, [s. l.], 2008.
  • Bhakti Kamala Tírtha Szvámí: Srí Brahma-szanhitá: A Teremtő himnusz. Magyar Vaisnava Hindu Misszió, [s. l.], 1999.
    Biblia.Szent István Társulat Könyvkiadó, Budapest, 1976.
  • Glasenapp, von Helmuth: Az öt világvallás. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1977.
  • Hertz, Joseph Herman: Mózes öt könyve és a Haftárák. [s.n.], Budapest, 1984.
  • Kiss Zsuzsanna: A Kegyes Korán értelmezése és magyarázata magyar nyelven.
  • Hanif Iszlám Kulturális Alapítvány, [s.l.], 2010.
  • Morris, Henry M.: Kreacionizmus. A teremtéselmélet. Keresztyén Ismeret-terjesztő Alapítvány, Budapest, 2000.
  • Ryrie, Charles C.: Basic theology (Teológiai alapismeretek). Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 2009.
  • Simon Róbert: A Korán világa. Helikon Kiadó, Budapest, 1987.
  • Tasi István (szerk.): Eredet. A végső misztériumok nyomában. MKTHK, Budapest, 2017. 
  • Tóth-Soma László: A gauḍīya-vaiṣṇava vedānta filozófia. Torchlight Publishing Company, California, 1996.
  • Wakvoord, John F.– Zuck, Roy B.: A Biblia ismerete, kommentársorozat.  Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 1998.

INTERNETES HIVATKOZÁS

Chabbad: A teremtés célja
A letöltés ideje: 2021. április 21.

Chabbad: A világ teremtésének célja
A letöltés ideje: 2021. április 14.

Rátkai Gergő: OIE7-masodik_enek_2020.ppt
A letöltés ideje: 2021. április 19.

Sulok Zoltán Szabolcs: Gondolatok a teremtés pontos idejéről
A letöltés ideje: 2021. április 15.

Szabadbölcsészet: Teremtés
A letöltés ideje: 2021. április 16.
(lábjegyzetben: https://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet: 1.)

Szabados Ádám: A kezdetekről: Mi az a tohuvabohu?
A letöltés ideje: 2021. április 2.

Megosztás