Lapszám: Varṇāśrama 1. – 28 – XXVIII/1 – 2024. december
Szerző: Bhaktivinoda Ṭhākura
Cikk letöltése pdf-ben: Szemelvények Bhaktivinoda Ṭhākura műveiből
Bhaktivinoda Ṭhākura
(1838-1914) a gauḍīya-vaiṣṇavizmus nagy modern kori ācāryája,
az irányzat korabeli vezetője volt.[1]
A gauḍīya-vaiṣṇava filozófiát összefoglaló Śṛī Caitanya-śikṣāmṛta
c. könyvét bengáli nyelven írta 1886-ban.
Az első szemelvény e mű varṇákra és āśra-mákra vonatkozó fejezeteit
tartalmazza, Bhūmipati Dāsa: Śṛī Caitanya-śikṣāmṛta. The Nectarean Teaching
of Śrī Caitanya címmel közölt angol nyelvű fordítása alapján, amit a Bṛhat Mṛdaṅga
Press Vṛndāvana adott ki 2004-ben.
A második szemelvény a Sajjana-toṣaṇī bengáli nyelvű havilap 11. kötetének, 10. számában jelent meg 1900-ban. Az angol fordítás, ami alapján a szemelvény készült, Śrīla Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura: Brāhmaṇa and Vaiṣṇava c. műve egyik függelékeként jelent meg Bhūmipati Dāsa forditásában (Vrajraj Press, 1999).
1. Śṛī Caitanya-śikṣāmṛta
1.1. Második nektáreső: a másodlagos szabályok
1.1.1. Harmadik zápor: A különféle foglalkozásokra és a varṇákra való képesítettség
Az adhikāra, vagyis a képesítettség meghatározása az emberi viselkedés igen fontos eleme. Az adhikāra kétféle lehet: a bizonyos cselekvésekre való képesítettség, illetve a képesítettség mértéke. Nem mindenki képesített minden fajta jámbor cselekedetre. Habár egy személy képes lehet végrehajtani egy bizonyos tettet, lehetséges, hogy nem képesített arra, hogy oly módon hajtsa azt végre, ami meghozza a kívánt kedvező eredményt. Ha valaki úgy végez el egy cselekvést, hogy előbb nem érti meg a saját alkalmasságát, akkor nem lehet előre megmondani, hogy a cselekvés meg fogja-e hozni a szándék szerinti eredményt. Ennek okán szükséges mindig figyelembe venni a képesítettségünket, mivel maga a cselekvő nem tudja megítélni a saját képesítettségét, ezért érdeklődnie kell egy autoritástól vagy egy gurutól. Amikor valaki egy bizonyos rítust mutat be, egy papnak kell eldöntenie, hogy mi a megfelelő folyamat. Ezért az emberek számára el kell fogadniuk egy képesített gurut vagy egy képesített papot. A mai korban azonban az efféle elfogadás gyakran eltér attól a módszertől, amit a szentírások eredetileg előírtak. Amennyiben puszta formalitásként történik a guru vagy pap elfogadása, az ugyanolyan haszontalan, mintha egy bábut fogadnánk el tanácsadónak. Az embernek a városban található legképesítettebb személyt kell választania. Ha a közvetlen környezetében nem létezik ilyen személy, akkor máshol kell keresnie. Jobban érthető lesz mindez, ha egy példával világítjuk meg.
A tavak ásása puṇya-karma, jámbor tett. Aki saját maga szeretné elvégezni az ásás feladatát, ahhoz az adja az alkalmasságot, ha rendelkezésére áll a kellő erő, a szerszámok, egy darab föld és megfelelő segítség. Amennyiben a munkának költségei vannak, akkor pénzre is szüksége lesz. Egy ember olyan mértékben alkalmas erre a cselekvésre, amilyen mértékben rendelkezik erővel, szerszámokkal, földdel, segítséggel és pénzzel. Amint mindezek nincsenek meg a kellő mennyiségben, akkor nem fog létrejönni az eredmény, és az illető csak annyit ér el, hogy elpazarolja az energiáját, az idejét és a pénzét. A házasságra az a megfelelő adottság, ha valakinek egészséges a teste, képes fenntartani egy családot, és mentálisan is alkalmas arra, hogy együtt éljen egy feleséggel. Ezért bármilyen cselekvést is szeretnénk végrehajtani, mindig meg kell előbb értenünk, hogy mi a képesítettségünk.
A megfelelő adottság lehet belső vagy külsődleges. Az emberi élet három szakaszra oszlik: a tanulás, a munka és a pihenés időszakára. Az oktatás során az ember könyveket tanulmányoz, kapcsolódik másokkal, látja, ahogy mások dolgoznak és utasításokban részesül. Az, hogy ebben az időszakban milyen hajlamok mutatkoznak meg, jelzi az illető személy belső természetét. Habár a másokkal való kapcsolódás, az oktatás és az információ-átadás többnyire annak a családnak a befolyása alatt történik, amelybe az ember beleszületett, egyeseknek néha attól eltérő oktatásban és kapcsolódásban lehet része, és más a természete is. Emiatt az illetőnek eltérő lehet a természete a családjáétól. Egy ember belső természetének, svabhā-vájának az tekinthető, amit akkor érzékelünk megnyilvánulni benne, miután elvégezte a tanulmányait, de még nem kezdett el dolgozni.
A bölcsek tudományos módon négy-féle típusba sorolták az embereket a természetük szerint: brāhmaṇák, kṣatriyák, vaiśyák és śūdrák. Azok, akik fegyelmezni tudják az érzékeiket és az elméjüket, akik türelmesek, tiszták, megbocsátóak, őszinték, keresik a tudást és hittel imádják az Urat, bráhmanikus természettel vannak megáldva. Akikben megvan a hősiesség, az erő, az elszántság, a leleményesség, a bátorság a csatában, az adományozásra való hajlam, és akik képesek megvédelmezni másokat, azok kṣatriya természettel rendelkeznek. Akik a földművelésre, a tehenek védelmére és a kereskedelemre éreznek hajlamot, vaiśya természettel rendelkeznek. Akik pedig úgy tartják fenn önmagukat, hogy másokat szolgálnak, śūdra természetűek.[2]
Akik nem különböztetik meg egymástól a helyes és helytelen cselekedeteket, nem hajlanak az igazságosságra, kedvelik a vitatkozást, rendkívül önzőek, csak az evésre gondolnak és nem tartják be a házasság szabályait, azok antyajyának, vagyis kaszton kívülinek minősülnek. Feltéve, hogy valaki nem adja fel ezeket a tulajdonságokat, akkor nem nyilvánulhat meg benne a valódi emberi természet. Másképp megfogalmazva az emberi természet csak ebben a négy kategóriában – brāhmaṇa, kṣatriya, vaiśya és śūdra – nyilvánulhat meg. Az ember a saját természete, vagyis svabhāvája szerint nyilvánít meg bizonyos tulajdonságokat. Ezen tulajdonságoknak megfelelően kell elfogadnia egy adott munkát és a kötelességeket, mert ha a természetével ellentétesen cselekszik, az nem fogja meghozni a megfelelő eredményt. Az ember természetének egy részét ezért „géniusznak”, irányító szellemnek nevezik. Egy már beérett természeten nehéz változtatni. Ezért az embernek mindig a saját egyéni svabhāvájának megfelelő módon kell fenntartania a testét, és dolgozni a lelki céljaiért.
India népességét a négyféle természet alapján négy varṇára osztották. Hogyha a társadalom a varṇák alapján szerveződik, akkor a társadalomban végzett minden munkatevékenység hatékonnyá válik. Ez az egész világnak hasznára lesz. Az a társadalom, amely varṇákra van felosztva, tudományos alapokon nyugszik, és mindenki számára imádandó. Egye-sek megkérdőjelezhetik a varṇāsrama rendszer hatékonyságát annak alapján, hogy Európa országai nagy tetteket hajtottak végre és hírnévre tettek szert a varṇāsrama rendszer nélkül is. Ennek a kételynek nincs valós alapja, mert ezek a népek aránylag fiatalok. Mivel merészek és erőtől duzzadóak, felhasználtak minden korábban felhal-mozott képességet, művészetet és tudományt, és azok alkalmazásával kezdtek tevékenykedni. Ám idővel ezek a társadalmak fokozatosan hanyatlásnak fognak indulni, mert nincsenek meg bennük a tudományosan megszervezett brāhmaṇa, kṣatriya, vaiśya és śūdra varṇák. Habár az ārya civilizáció sokkal idősebb, a varṇāśrama rendszernek köszönhetően eredeti jellemzői mégis érintetlenek maradtak.
A római és a görög civilizáció népei sokkal hatalmasabbak voltak, mint a modern európai nemzetek, de hol vannak már ezek a civilizációk? Ezek a népek elveszítették korábbi tulajdonságaikat, és átvették a modern nemzetek tulaj-donságait és életmódját. Olyannyira átalakultak, hogy már büszkeséget sem éreznek régi dicsőségük miatt. Habár az ārya civilizáció jóval ősibb, mint a görögöké vagy a rómaiaké, India népe még ma is büszkeséggel tekint az ősi idők hőseire. Mi ennek az oka? Az, hogy a varṇāśrama rendszer erős maradt, így a társadalom kultúrája megőrződött és nem veszett el.
Annak ellenére, hogy a Raṇas dinasztiára[3] vereséget mértek a muszlimok, még ma is Rāmacandra leszármazottjaiként határozzák meg magukat. Lehet, hogy India népe idővel leromlott állapotba került, de ameddig fenntartják a varṇāś-rama rendszert, addig az ārya identitás is fenn fog maradni. A rómaiak és más népek, amelyek a védikus civilizáció hajtásaiként jöttek létre, hanyatlásnak indultak, amint összekeveredtek az olyan kaszton kívüli kultúrákkal, mint a hunoké vagy a vandáloké. Ha megvizsgáljuk a modern európai kultúrákat, észrevehetjük, hogy minden figyelemreméltó vonásuk annak köszönhető, hogy részben megőrizték az egyes egyének legbensőbb természetén alapuló varṇákat. Azok, akik kereskedő természettel rendelkeznek, ennek a foglakozásnak az űzése révén fognak haladást elérni. Azok, akiknek kṣatriya természete van, beállnak katonának. Akik śūdra természettel születtek, jobban kedvelik az alantasabb fizikai munkát. Igazából egyetlen társadalom sem létezhet a varṇákra való felosztottság nélkül. Az ember természetét és foglalkozását még a megfelelő házastárs megtalálásánál is figyelembe kell venni. Noha az európai nemzeteknél is alkalmazták a varṇák bizonyos aspektusait, mégsem alapozták meg őket szisztematikusan. A civilizáció és a tudás annak arányában tud fejlődni, amilyen arányban a varṇák szisztematikusan alkalmazásra kerülnek.
Kétféle megközelítési mód lehetséges: szisztematikus és nem szisztematikus. A dolgok nem működnek hatékonyan, ha nem követjük a szisztematikus módszert. Abban az esetben ha nem alkalmazzuk a tudományos eljárást mondjuk egy hajó megépítésénél, akkor csak egy kezdetleges tutajjal kényszerülünk átevickélni a vízen. Hasonlóképpen, ha a varṇákat nem vezetik be tudományosan, akkor a társadalom továbbra is nem-tudományos alapon fog működni. India kivételével egyetlen országban sem tudományos a varṇák alkalmazása. Ezért van az, hogy egyedül Indiát nevezik karma-kṣetrának, a tettek mezejének.
Egészséges állapotban van-e jelenleg Indiában a varṇák rendszere? A válasz nem. Jóllehet a rendszert tökéletes módon alapozták meg, fokozatosan lehanyatlott, és ez a romlás a felelős a jelenkori India minden bajáért és degradálódásáért. Amennyiben nem így történt volna, akkor India magára ölthetné az idősebb fivér szerepét, aki érettebb korára visszavonulva útmutatást adhat más nemzeteknek. Alapos meg-fontolás tárgyává kell tennünk, hogy mi az oka annak, hogy India ilyen leromlott állapotba került. A varṇāśrama rendszert a tretā-yuga kezdetén alapozták meg Indiában, amikor az āryák igen fejlett tudással rendelkeztek.[4] Megállapították azt a szabályt, hogy minden embernek a természete szerint kell elfoglalnia a varṇa-helyzetét, ezen a varṇán keresztül kell képesítettséget szereznie, a varṇája által előírt munkát kell végeznie és az aszerinti kötelességeket kell végrehajtania. A ter-mészet szerint felállított āśrama– és varṇa-rendszer követésével a társadalom munkavégzése simán zajlott.
A varṇát
kizárólag a természet alapján határozták meg azoknál, akiknek az apja nem
tartozott egyik varṇába sem. Jābāli, Gauṭama, Janaśruti és Citraratha jó
példák a védikus történelemből. Azoknak az esetében, akinek az apja
beletartozott egy varṇába, mind az apa varnáját, mind az egyéni
természetet figyelembe vették a varṇa-helyzet meghatározásánál.
A Nariṣyanta kṣatriya dinasztiában jelent meg a nagy bölcs, Jātukarṇa,
akitől egy híres brāhmaṇa leszármazotti vonal eredt, az Āgniveśyāyana.
Az Aila kṣatriya dinasztiából származó Jahnu, Hotraka fia brāhmaṇa
lett. A Bharadvāja dinasztiából származó Vithata királytól származott Nara és
Garga, akik brāhmaṇák voltak, de mások is, akik kṣatriyák lettek.
Bharmyāśva király kṣatriya vérvonalából született Śatānanda, a
Maudagalya gotra tagja, valamint Kṛpācārya is. Számos ilyen példa akad a
szentírásokban, amelyek megmutatják, hogy a születés nem az egyetlen
képesítettség a foglalkozást illetően. Amikor még gyakorolták az eredeti
rendszert, India dicsősége úgy ragyogott, mint a déli nap. Minden nemzet imádta
Bhārata lakóit mint uralkodókat, államszervezőket és tanítókat. Egyiptom, Kína
és más országok nagy tisztelettel kértek útmutatást India népétől.
A varṇāśrama rendszer hosszú időn keresztül tisztán fennmaradt, míg Jamadagni és a fia, Paraśurāma, akik kṣatriya természetűek voltak, brāhmaṇának kiáltották ki magukat. Mivel önérdekből a természetükkel ellentétes varṇát követtek, súrlódást okoztak a brāhmaṇa és kṣatriya osztá-lyok között. Miután el lett hintve az ellenségesség magva a két osztály között, rögzült az a módszer, hogy a varṇát a születés alapján határozták meg. Idővel a varṇa-rendszernek ez a meghatározása, amely nem veszi figyelembe az ember természetét, burkoltan bekerült a Manu-saṁhitāba és más szentírásokba is. Mivel nem volt meg a lehetőségük, hogy elérjenek egy magasabb varṇát, a frusztrációjukból kifolyólag a kṣatriyák létrehozták a buddhizmust, azért, hogy lerombolják a brāhmaṇa varṇát. Ám minden cselekedet hasonlóan erős ellenreakciót vált ki. Így a születésen alapuló kasztrendszer csak még erősebb lett. Mivel konfliktus állt fenn a születésen alapuló pozíció kihasználása (brāhmaṇák) és a saját kultúrához való hűtlenség (kṣatriyák) között, így fokozatosan elpusztították saját magukat.
Olyanok, akiknek nem
voltak bráhmanikus tulajdonságaik, és csak névlegesen voltak brāhmaṇák,
a saját érdekeik szem előtt tartásával kezdtek szentírásokat írni, így
félrevezettek más osztályokat. A kṣatriyák, akik nem
rendelkeztek valódi kṣatriya tulajdonságokkal, vereséget szenvedtek a
cstákban. A királyságuk elvesztése miatt a buddhizmust kezdték támogatni. A vaiśya
természet nélküli vaiśyák a jainizmust kezdték prédikálni. Ezáltal a
nagy kereskedő közösség legyengült. A śūdra természet nélküli munkások
tolvajokká váltak. A minden szentírási alap nélkül működő ország a muszlimok
uralma alá került. Megjelentek a külföldi hajózási vállakozások és a
kereskedelmi társaságok is. A szolgálat fogalma eltűnt. Kali befolyása egyre
jobban elmélyült.[5] Annak, hogy India, amely
egykor az egész világ ura és tanítója volt jelenleg ilyen szánalmas állapotban
van, nem öreg kora az oka, hanem a varṇāśrama rendszer megromlása.
Bárcsak az Úr vágya szerint – aki minden élőlény és minden szabály irányítója –
ismét fellépne Indiában egy felhatalmazott személy, aki vissza tudja állítani a
varṇāśrama rendszert! A purāṇák szerzője hozzánk hasonlóan
türelmetlenül várja a Kalki-avatāra megjelenését.
A szentírások szerint minden ember a varṇájának megfelelően képesített a cselekvésre. Jelen könyvünkben lehetetlen lenne ezt részletesen kifejteni. Egy brāhmaṇa a következő tettekre van képesítve: a vendégek étellel megvendégelése, naponta háromszori fürdés, mūrti-imádat, a védák olvasása, papi szolgálatok, fogadalmak tétele, brahmacārī– és sannyāsī élet. A kṣatriyák képesítettek arra, hogy igazságos háborút folytassanak, irányítsák a királyságot, megvédelmezzék az állampolgárokat, adományozzanak és társadalmi jótékonykodást végezzenek. A vaiśyák arra képesítettek, hogy állatokat neveljenek és védelmezzenek, földműveléssel és kereskedelemmel foglalkozzanak. A śūdrák arra képesítettek, hogy mantrák éneklése nélkül szolgálják a mūrtit és a három magasabb varṇa tagjait. Minden férfi és nő, bármely varṇába is tartozzon, képesített a házassági rítusokra, az Úr imádatára, a bajba kerültek megsegítésére, az adományozásra, a guru szolgálatára, a vendégek fogadására, a test és a lélek tisztaságára, az ünnepek megtartására, a tehenek szolgálatára, a népesség fenntartására és a megfelelő viselkedésre. A nők különleges képesítettsége az, hogy szolgálják a férjüket.
Az alapvető szabály ez: mindenkinek azt a munkát kell végeznie és annak a varṇának a szabályait kell követnie, amely leginkább megfelel a természetének. Az ember a saját józan ítélőképessége révén meg tudja határozni, hogy mi az a foglalkozás és életmód, amely leginkább megfelel neki, de ha nem tudja ezt megtenni, akkor tanácsot kérhet egy hozzáértő autoritástól. Azok a vaiṣṇavák, akik szeretnének további információkat kapni ebben a témában, forduljanak Gopāla Bhaṭṭa Gosvāmī Sat-kriyā-sāra-dīpikā című írásához.
1.1.2. Negyedik zápor: Az āśramák leírása
Az ember cselekedetei sajátos svabhā-vájából fakadnak, és ezek a cselekedetek egy āśramában, egy bizonyos élet-szakaszban elhelyezkedve zajlanak. Az ember egy āśrama menedékében végzi a munkáját. Mivel a varṇák és az āśramák szoros kapcsolatban állnak egymással, a karmát néha varṇāśrama-dharmának is nevezik. Négy āśrama van: brahmacarya, gṛhastha, vānaprastha és sannyāsa.
Azok, akik bráhmanikus
természettel rendelkeznek, képesítettek a brahmacaryára. Egy brahmacārī
uralja az elmé-
jét, illő viselkedésű, szelíd, elfogadja a testi lemondásokat, és a gurukulában
marad mindaddig, amíg be nem fejezte a tanulmányait. Ezután adományt ad a gurunak,
majd az ő engedélyével megházasodhat. A Caitanya–caritām-ṛtában
ezt olvashatjuk Murāri Gupta viselkedése dicséreteként: „Soha nem fogadott el
semmit másoktól, hanem saját fáradozása révén tartotta el családját.”[6]
Minden varṇa
tagjai képesítettek a gṛhastha-āśramára. Egy brāhmaṇa családos
életet élhet, miután végzett a brahmacārī oktatással. A kṣatriya,
miután bizonyos fokig tanulmányozta a szentírásokat, elhagyja a gurukulát,
és belép a gṛhastha-āśramába. A vaiśyák tanulmányozzák a
tehénvédelemre, a kereskedelemre és a földművelésre vo-
natkozó témákat. A śūdrák, ha elérik a megfelelő kort, egyszerűen
megházasodnak.
Egy személy varṇáját
az apa, a család papja és a helyi közösség határozza meg a gyermek tanulási
időszaka alatt.
Minden gyermeknek olyan tanulmányokat kell folytatnia, amelyek megfelelnek a
megfigyelések alapján meghatározott természetének. Azok, akik nem vonzódnak a
tanuláshoz, és inkább a szolgálatra hajlanak, csak pazarolják az időt, ha
tanulással foglakoznak. Ha valakiről úgy ítélik meg, hogy śūdra
természettel rendelkezik, azt szolgálatban kell lefoglalni.
Ahhoz, hogy családos életet éljen valaki, először is kell, hogy legyen valami eszköze arra, hogy megkeresse a kenyerét. Ez az eszköz a különféle varṇák szerint változó. A brāhmaṇák hat fő tevékenysége: imádatot és áldozatokat bemutatni, mindezt mások részére elvégezni, tanulni, a śāstrát tanítani, adományozni és adományt elfogadni, ezzel újraosztani a vagyont. Azzal, hogy imádatot végeznek, tanulnak és adományoznak, pénzt költenek, azzal pedig, hogy mások helyett imádatot végeznek, tanítanak és elfogadnak adományokat, pénzre tesznek szert.
A kṣatriyák abból tartják fenn magukat, hogy adókat vetnek ki, valamint a fegyverek használatával. A vaiśyák a tehéntartással, földműveléssel és kereskedelemmel keresnek pénzt, a śūdrák pedig azzal, hogy szolgálják a három magasabb varṇát.[7] Szükséghelyzetekben a brāhmaṇák elvégezhetik a kṣatriyák és a vaiśyák feladatait, de a három magasabbrendű varṇa nem végezhet śūdra tevékenységeket, hacsak nem szélsőségesek a körülmények.
Egy férfinak a szentírások szabályai szerint el kell fogadni egy feleséget, és gyermekeket kell nemzenie. A családos életet élők fejezzék ki a hálájukat az ősatyák iránt a piṇḍa (megszentelt étel) felajánlásával, áldozatokkal kell imádniuk a félisteneket, étellel szolgálni a vendégeiket, és a megfelelő viselkedéssel tisztelni minden élőlényt. Mivel a vándor sannyāsīk és a brahmacārīk a családosok jótékonyságának köszönhetően tartják fenn magukat, ezért a gṛhastha–āśramát tartják a legjobbnak.
Ha egy ember idősebb lesz, el kell hagynia a feleségét és a fiát, hogy a vānaprastha-āśramába lépjen. Ha nincs fia, akkor magával viheti a feleségét is, és együtt vonulhatnak az erdőbe. A vānaprastha visszafogja a szükségleteit, a földön alszik, faháncs ruhába öltözik, kerüli a borotválkozást, némasági fogadalmat tesz, naponta háromszor fürdik, amennyire lehetséges, szolgálja a vendégeit, gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkozik, és egy magányos helyen imádja az Urat. Minden varṇa tagjai beléphetnek a vānaprastha rendbe.
A negyedik āśrama a sannyāsa.[8] Az ebbe a rendbe tartozó személyeket bhikṣunak vagy parivrājakának nevezik. Ha egy brahmacārīban, gṛhasthában vagy vānaprasthában erős lemondás fejlődik ki, megszabadul a családi élethez való ragaszkodástól, képes elviselni minden nehézséget, megszerezte az igazságról való tudást, nem vágyik világi barátságra, kifejleszti az egyenlő látásmódot minden élőlénnyel szemben, mentes az irigységtől, együttérző, az Úrra rögzítette elméjét, és lefoglalja magát a jógában, akkor alkalmas a sannyāsára. Egy sannyāsī mindig az Úrról szóló meditációban foglalja le magát. Egy éjszakánál tovább nem maradhat egy faluban sem, kivéve a cāturmasya fogadalma idején. A sannyāsa első szakaszában csak brāhmaṇáktól koldulhat. Ebbe az āśramába csak brāhmaṇák léphetnek.
Akik nincsenek az átlagos fizikai vagy mentális erő birtokában (szellemi vagy testi fogyatékossággal rendelkeznek, túl fiatalok vagy túl idősek), azok nem képesítettek semmilyen āśramára, és az āśramák könyörületességére vannak bízva. Az āśramákban lévők kötelesek segíteni nekik, amennyire csak lehetséges.
A nők csak a gṛhastha-
és a vāna-prastha-āśramába léphetnek, bár egyes nők, akik kivételesen
képesítettek, magas-
fokú oktatásban részesülnek, szakértői a szentírásoknak, magas szintű
szaktudással rendelkeznek és van erejük az
önmegtartóztatásra, válhatnak brahmacārīvá vagy sannyāsīvá, és
minden sikert elérhetnek, de nem ez az átlagos szabály, mivel a nők általában
gyengébb testi adottságokkal, hittel és megkülönböztető-képességgel
rendelkeznek.
Tulajdonképpen úgy is
felfoghatjuk, hogy a gṛhastha-āśrama az egyetlen āśrama, mivel a
többi három rajta függ.
A társadalom nagy része családos életet folytat. Kevesen vannak olyanok, akik
különösen képesítettek arra, hogy brahma-cārīk, vānaprasthák vagy sannyāsīk
legyenek. Az āśramák különféle cselek-vési típusok szerinti felosztása
nélkül nem lesz teljes a társadalom lelki igazságokról való tudatossága.
A családos élet szabályait aprólékos részletességgel leírja a húsz dharma-śāstra, valamint a purāṇák. A Manuk, ṛṣik és prajāpatik rögzítették az egyes szentírásokban, hogy milyen cselekedeteket kell végeznie egy családosnak, illetve mit kell kerülnie napi szinten, kéthetente, havonta, fél évente és évente. A szabályok számosak, és egy külön műben kellene ismertetni őket, itt csak rövid említést tehettünk róluk.
2. A vaiṣṇavák varṇāśramája
2.1. A sanātana-dharma megvédésének céljából a varṇāśrama elvek követőinek be kell tartaniuk a szent-írások szabályait és előírásait
India āryái, akik a négy varṇához tartoznak, négy āśramában helyezkednek el. Az āsramák felosztása a varṇák felosztásával együtt jött létre. A varṇa elvei megvédelmezhetők, amíg a négy āśrama bármelyikében marad valaki – brahmacarya, gṛhastha, vānaprastha vagy sannyāsa. Azoknak, akik valamelyik varṇába tartoznak, mindenképp tartozniuk kell āsramába is. A varṇa és az āśrama elvei a társadalmi szintű rendelkezések hatáskörébe tartoznak. Azoknak, akik valamiféle jótéteményt vagy hírnevet szeretnének nyerni a varṇa és āśrama rendszerből, teljes szívvel meg kell védelmezniük a sanātana–dharmát azáltal, hogy követik e rendszerek ősi szabályait és előírásait.
2.2. Kétféle hajlam létezik, a pravṛtti és a nivṛtti; azok, akik a nivṛitti útját követik, a társadalom legfelsőbb szintjén helyezkednek el
A társadalomban élő
emberi lényeknek kétféle hajlama lehet, melyek mindegyike hasznos a
társadalomra nézve.
A magasabb rendű társadalmi értékeket fontosnak tartó āryák különféle
szabályokat és előírásokat állítottak fel, hogy
a társadalomban ne legyen ellenségeskedés. Azok az elrendezések és viselkedés,
amelyeket ennek fenntartása érdekében követnek, ugyanakkor számos másodlagos
gyümölcsöt is teremnek, mint például a mennyei bolygók elérése vagy a jámbor
eredmények felhalmozása. Azoknak, akik a gyümölcsöző tettekre éreznek hajlamot,
a dharmaśāstrák áldozatok bemutatását, ősatyáknak tett felajánlásokat, saṁskārákat,
fogadalmak betartását, szent helyen való élést és szent vízben
való fürdést írnak elő. Azoknak pedig, akik a mentális spekulációra éreznek
hajlamot, a dharmaśāstrák a félistenek és a brāhmaṇák imádatát,
az idősek tiszteletét és a tudásszerzést írják elő. Azok, akik feladják mind a
saját boldogságukra irányuló törekvést, mind a Brahmannal való eggyé válás
vágyát, e két hajlam céljait, a társadalom leg-felsőbb szintjén helyezkednek
el.
2.3. A szektariánus filozófusok, mint a karmīk, a jñānīk és a yogīk közvetve vagy közvetlenül a társadalom jólétét kívánják
A száraz mentális spekulációval foglakozók, miközben elzárkózva élnek és brāhmaṇák által főzött ételt fogyasztanak, próbálnak segítségére lenni a társadalomnak abban, hogy elérje a tökéletességet. A yogīk kijelentik, hogy a boldoggá válni úgy lehet, ha az ember minimálisra csökkenti a szükségleteit, amivel növelik az emberek a ragaszkodását ahhoz, hogy élvezzék a lemondásból született boldogságot. Más szektariánus filozófusok azzal válnak a társadalom javára, hogy manipulációik és cselekedeteik révén a boldogságra törekszenek.
2.4. A vaiṣṇavák felette állnak a varṇāśrama elveinek
Habár azoknak az embereknek a viselkedése, akik követik a varṇāśrama rendszert, hasonló a vaiṣṇavákéhoz, de a vaiṣṇavák nem tekintik fő céljuknak azt, hogy fenntartsák a társadalmat, vagy hogy annak javát szolgálják. Nem az a gondolat tölti el a szívüket, hogy a tetteikkel felvirágoztassák vagy lerombolják a társadalmat. A vaiṣṇavák nem foglalkoznak azzal, hogy meg-alapozzák a saját hírnevüket a négy varṇában és a négy āśramában. Egy vaiṣṇava attól sem jön zavarba, ha tettei áthágják a varṇāśrama rendszer szabályait és előírásait, mert minden cselekedetének egyetlen célja az, hogy növelje a Legfelsőbb iránti odaadását. Nem számít, hogy egy vaiṣṇava brāhmaṇa, mleccha vagy caṇḍāla. Akár családos életet él, akár lemondott, nem érinti a tisztelet vagy a szégyen. Ha egy vaiṣṇava a pokolba vagy a mennybe kerül azért, hogy ott végezze az Úr odaadó szolgálatát, neki ez egyre megy. Az Isten iránt érzett szeretete, amit kimutat, amikor találkozik a Legfelsőbb Úrral, egyáltalán nem csökken akkor sem, ha távol van tőle. Egy vaiṣṇava nem vágyik semmire. Nem szenved hiányt semmiben. Aki arra vágyik, hogy egybeolvadjon a Brahmannal, azt teljesen lenyűgözi el nem ért céljának a nagyszerűsége. Amikor eléri ezt a célt, a régóta dédelgetett, Brahman formájában megjelenő csoda utálatossá válik. Aki arra vágyik, hogy eggyé váljon a Brahmannal, mindig nagyon nyughatatlan, mert megkötik az anyag béklyói. A vaiṣṇavák azonban nem válnak türelmetlenné. Habár a vaiṣṇavák külső megjelenése és tevékenységei ugyanolyannak tűnnek, mint azokéi, akik szeretnék élvezni karmájuk gyümölcseit, valójában teljesen mások.
2.5. Jogtalan törekvés arra, hogy a vaiṣṇavákat alárendeljék a varṇāśrama-rendszernek
Sokan úgy vélik, hogy nincs különbség a vaiṣṇavák és azok között, akik alsóbbrendűek a vaiṣṇaváknál. Ezért gyakran érdeklődnek a vaiṣṇavák varṇája iránt, és megpróbálják „eltemetni” őket a négy āśrama egyikében, ahogy a materialista társadalmi élet híveit szokás. Ez azonban társadalmi jellegű törekvés, és teljes mértékben ellentétes a vaiṣṇava kultúrával.
Ha megnézzük Śrī Gaurāṅga transzcendentális megjelenését és kedvteléseit, aki a leesett lelkek megmentője és az egész világ egyetlen lelki tanítómestere, akkor minden kétségünk el fog szállni. A védákban, amelyek a lelki tudás tár-házai, ez a kijelentés szerepel:
bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-samṁśayaḥ
kṣīyante cāsya karmāṇi tasmin dṛṣte parāvare
„Ezzel a szívben lévő csomót keresztül-vágja, s minden kétsége nyomtalanul szertefoszlik. A gyümölcsöző cseleke-detek láncolata megszűnik, amint az ember az önvalót tekinti a mesternek.”[9]
2.6. A vaiṣṇavák Gopī-jana vallabha szolgái, Śrī Gaurasundara irányítása alatt
Amikor meglátjuk az Úr tulajdonságait, akkor minden kétségünk eloszlik, a karma visszahatásai lecsökkennek, és a szív csomói kioldódnak. Ekkor felismerjük az Abszolút Igazságot. Még ha a jó viselkedésű brāhmaṇák, akik átmentek a tíz saṁskārán, el is érik a Brahman síkját, nem tudnak megszabadulni minden kétségtől, míg meg nem látják a Legfelsőbb Úr, Śrī Kṛṣṇa Caitanya transz-cendentális tulajdonságait.
Śrī Caitanya
tulajdonságai teljes mértékben lelkiek. Bárki, aki látta ezt, tudja, hogy egy vaiṣṇava
sem nem brāhmaṇa, sem nem kṣatriya, sem vaiśya vagy śūdra,
valamint nem is brahmacārī, gṛhastha, vānaprastha vagy sannyāsī.
Külön-
bözik mindezektől – a gopīk legdrágább barátja szolgájának a szolgája.
Nincs más, ettől eltérő azonossága. Az „én nagy
vagyok, vagy kicsi vagyok” világi felfo-gása nem érinti. Egy önmegvalósított
lélek nem foglalkozik a kortárs logika olyan példázataival, mint „az edényben
tükröződő égbolt”, „a hatalmas égbolt” vagy „a kötél és a kígyó”.
2.7. A smārták, a prākṛta-sahajiyāk és a kaszt-gosvāmīk, akik ragaszkodnak a gyümölcsöző tettekhez, jogtalanul avatkoznak be a vaiṣṇavák tekintélyébe
Egyesek manapság módfelett nem-vaiṣṇava módon viselkednek, amikor megpróbálják a „vaiṣṇava” szót tár-sadalmi megjelölésként értelmezni, visszataszító és ellentétes jelentéseket tulajdonítva neki. Fájdalmat okoz nekem már az is, ha megemlítem ezt a fajta viselkedést. Az ilyenek csak próbálnak a felső tízezer tajaivá válni, és átmeneti anyagi azonosításukkal be akarják szennyezni a vaiṣṇavák testét.
Miután Śrī Gaurāṅga transzcendentális kedvtelései véget értek, sok smārta, gyümölcsöző munkát végző és mentális spekuláló mindent elkövetett, hogy rossz hírbe keverje a vaiṣṇavákat, és azzal az ürüggyel, hogy azok együttműködnek a bāula, sahajīyā és kartābhajā közösségekkel, még jobban befeketítették a vaiṣṇavákat. Még ma sincs hiány az utódaikból, sőt, folyamatosan gyarapszik azoknak a száma, akik hasonló gondolkodásmódot képviselnek.
Még ma is számos követőjük van, és az ilyen irányultságú emberek száma tovább gyarapszik. A kísérlet, hogy Śrī Haridāsa Ṭhākurát brāhmanának állítsák be, hogy Śrī Iśvara Purīra a brāhmaṇa vagy śūdra jelzőket aggassák, és annak a kétségbe vonása, hogy a brāhmaṇákon kívül más varṇák tagjai is képesek továbbadni a vaiṣṇava tanításokat – ezek a nem-vaiṣṇava társadalom legdurvább törekvései. Az ilyen törekvések nem segítik az ember odaadásának növelését, tehát nem elfogadhatóak a vaiṣṇavák számára.
2.8. Ha a feltételekhez kötött lelkek csak
mesterséges szolgai helyzetet vesznek fel Kṛṣṇával szemben,
az megakadályozza őket a szerető odaadó szolgálat kifejlesztésében
Egy vaiṣṇava soha nem felejtheti el azt, hogy ő nem független, hanem a gopīk kedvese szolgájának függőségben lévő szolgája. A világi függetlenség nem lehetséges a számára, mert megvásárolta a Kṛṣṇa szolgája pozíciót azzal, hogy átadta Fensége előtt a függetlenségét, amikor meghódolt Előtte. Ha ezt a tényt az ember mindig emlékezetében tartja, ám a fentebb említett érvek mégis megragadják a szívét, akkor meg kell értenünk, hogy az illető kétszínű módon, csak mesterségesen adta fel a függetlenségét Kṛṣṇa előtt. Valójában māyānak rendelődött alá az Úr helyett, és lelkesen vágyik rá, hogy elismerjék mint māyā szolgája. Kṛṣṇa álszolgája nagyon messze van egy vaiṣṇavától. Ahelyett, hogy az istenszeretetet táplálná magában, egyszerűen csak elszenvedi a mai világra jellemző nyomorúságokat, amelyek a kéjvágy táplálásából születnek. A felső tízezer az emberek ezen osztálya számára alkotta meg a szabályokat és előírásokat.
Felhasznált irodalom
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda A. C.: Caitanya-caritāmṛta.The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1996.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Első Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1992–1995.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Első Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1992–1995.
Bhaktivinoda Ṭhākura (1886): Śrī Caitanya-śikṣāmṛta (bengáli nyelven). Angol fordítás: Bhūmipati Dāsa (ford.): Śrī Caitanya-śikṣāmṛta. The Nectarean Teaching of Śrī Caitanya. Bṛhat Mṛdaṅga Press, Vṛndāvana, 2004.
Bhūmipati Dāsa (trans.): Brāhmaṇa and Vaiṣṇava. by Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura. Vrajraj Press, [s.l.], 1999.
Hridayānanda dāsa Goswami –Gopiāparāṇadhana dāsa Adhikārī: Śrīmad-Bhāgavatam
(Eleven Canto). The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1993–1995.
[1] Válogatta és szerkesztette Banyár Magdolna (Mahārāṇī Devī Dāsī), fordította Gieler Gyöngyi.
[2] „Békesség, önuralom, lemondás, tisztaság, elégedettség, türelem, egyszerű egyenesség, az Irántam való odaadás, könyörületesség és igazság – ezek a brāhmaṇák természetes tulajdonságai. Dinamikus tetterő, testi erő, elszántság, hősiesség, tolerancia, bőkezűség, törekvés, kitartás, a brāhmaṇák iránti odaadás és vezetői képesség – ezek a kṣatriyák természetes tulajdonságai. Hit a védikus civilizációban, a jótékonyság iránti elhivatottság, a képmutatástól való mentesség, a brāhmaṇák szolgálata és a több pénz felhalmozása iránti vágy a vaiśyák természetes tulajdonságai. Képmutatás nélküli szolgálat a brāhmaṇáknak, a teheneknek, a félisteneknek és egyéb imádandó személyiségeknek, és teljes elégedettség az ilyen szolgálat által szerzett jövedelemmel – ezek a śūdrák természetes tulajdonságai.” (Bhāg. 11.17.16-19.)
„Erőszakmentesség, igazmondás, őszinteség, a minden élőlény boldogságára és jólétére irányuló vágy, mentesség a kéjvágytól, a dühtől és a mohóságtól – ezek alkotják a társadalom minden tagjának kötelességeit.” (Bhāg. 11.17.21.)
[3] Ez Mewar állam kṣatriya királyainak leszár-mazási vonala.
[4] „Kezdetekben, a satya-yugában csak egy társadalmi osztály létezik, az úgynevezett haṁsa, amelybe minden ember beletartozik. Ebben a korszakban mindenki az Úr tiszta híve születésétől fogva, és ezért a tanult tudósok kṛta-yugának is nevezik ezt az első korszakot, vagyis olyan kornak, amikor minden vallásos kötelességet tökéletesen végrehajtanak. A satya-yugában a védák az Om szótagot nyil-vánítják meg, és Én vagyok minden mentális tevékenység egyetlen tárgya. Megnyilvánulok a vallást képviselő négylábú bika formájában, így a satya-yuga emberei, akik szilárdak a lemondásban és mentesek minden bűntől, az Úr Haṁsaként imádnak engem. Ó, végtelenül szerencsés! A tretā-yuga kezdetén szívemből, amely az életlevegő lakhelye, megjelent a három részre osztott védikus tudás: a Ṛg-, a Sāma- és a Yajur-veda. Ezután ebből a tudásból megjelentem Én mint a háromszoros áldozat. A tretā-yugában megjelent a négy társadalmi rend az Istenség Legfelsőbb Személyiségének univerzális formájából. A brāhmaṇák az Úr arcából jelentek meg, a kṣatriyák az Úr karjaiból, a vaiśyák az Úr combjaiból, a śūdrák pedig eme gigantikus forma lábaiból. Minden társadalmi osztályt a nekik megfelelő sajátos kötelességek és viselkedése határozza meg. A házas életrend tagjai univerzális formám ágyékából jelentek meg, a cölibátusban élő tanulók a szívemből. A visszavonult életrendbe tartozó erdőlakók a mellkasomból jelentek meg, a lemondott életrend pedig univerzális formám fejében helyezkedett el.” (Bhāg. 11.17.10-14.)
[5] „Ha egy gṛhastha-āśramában élő ember feladja a vallásos elveket, ha egy brahmacārī nem tartja be a brahmacārīk fogadalmait, miközben a guru felügyelete alatt áll, ha egy vānaprastha a faluban él, és úgynevezett társadalmi tevékenységeket folytat, vagy ha egy sannyāsī ragaszkodik az érzékkielégítéshez, az rendkívül visszataszító. Aki így cselekszik, azt a leghitványabb hitehagyónak kell tekintenünk. Az ilyen csalót az Istenség Legfelsőbb Személyisége külső energiája téveszti meg. Vagy meg kell őt fosztanunk minden pozíciótól, vagy ha lehet, könyörületesen tanítanunk kell őt, hogy visszakerüljön eredeti helyzetébe.” (Bhāg. 7.15.38-39)
[6] Cc. Ādi 10.50.
[7] „A brāhmaṇának hat kötelessége van. A kṣatriya nem fogadhat el adományt, de a másik öt hivatást is végezheti. Egy király vagy kṣatriya nem vethet ki adót a brāhmaṇákra, de keresheti azzal a kenyerét, hogy csekélyke adót, vámot és bírságot szed a többi alattvalótól. A kereskedők közössége mindig kövesse a brāhmaṇák útmutatásait, hivatásuk pedig a földművelés, kereskedelem és tehénvédelem legyen. A śūdrák egyetlen kötelessége az, hogy egy rangosabb társadalmi rendhez tartozó mester szolgálatába szegődjenek, és szolgálják őt.” (Bhāg. 7.11.14-15)
„Ha valaki a hivatása végzése során a természet kötőerőiben elfoglalt helyzete szerint cselekszik, és fokozatosan felhagy ezekkel a tettekkel, eljut a niṣkāma szintre.” (Bhāg. 7.11.32)
[8] „Aki le akarja győzni az elméjét, annak el kell hagynia a családját, és magányos helyen kell élnie, megszabadulva minden szennyezett társulástól. Hogy testét és lelkét együtt tartsa, kolduljon, de csupán annyit, amennyire a puszta megélhetéshez szüksége van.” (Bhāg. 7.15.30)
[9] Bhāg. 1.2.21.