/

Lapszám: Varṇāśrama 1. – 28 – XXVIII/1 – 2024. december
Szerző: Dayānanda Dāsa
Cikk letöltése pdf-ben: Dayānanda Dāsa válogatott írásai

Dayānanda Dāsa A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda tanítványa, a Daiva-Varṇāśrama Journal c. angol nyelvű folyóirat főszerkesztője és szerzője. Saját küldetésnyilatkozata szerint a folyó-irat célja a Kṛṣṇa által a Bhagavad-gītā 4.13 versében felvázolt ősi daiva-varṇāśrama társadalmi struktúra mélyreható tanulmányozása.^[1] Ennek megfelelően bemutatja a saṅkīrtana-yajña, azaz a Viṣṇu/Kṛṣṇa szolgálata céljából varṇákba és āsramákba szerveződő kultúra különböző aspektusait. A folyóirat abból az alapkoncepcióból indul ki, hogy egy ilyen kultúra agrárgazdaságon alapul, amely a hagyományos vaiṣṇava élet alapja. Śrīla Prabhupāda a ​​daiva-varṇāśrama megvalósítását küldetése befejezetlen 50%-aként írta le. Ez a fennmaradó 50% a mozgalomnak a társadalom többi tagjára – azaz a nem brāhmaṇákra – való kiterjesztését jelenti. A folyóirat célja tehát az is, hogy segítse a daiva-varṇāśrama létrehozását, fenntartását és dicsőítse azt. A Daiva-Varṇāśrama Journal-nek eddig két száma jelent meg, amelyek megvásárolhatóak az Amazonon. Ez a szemelvény a folyóirat második, 2024-es tavaszi számának négy – VI–IX. –, Dayānanda Dāsa által írt cikkét tartalmazza.

1. Női szerepek

Az alábbi kérdések és válaszok leginkább a nők szerepére vonatkoznak a daiva-varṇāśrama társadalomban.^[2] Ezek váltak elsődleges kérdéssé a varṇāśrama Prabhupāda néhány követője általi megvalósításában. Azt állítom, hogy ezek a kérdések fontosak, de másodlagosak.

A női szerepek kétségtelenül részei a hagyományos kultúrának, de nem a legfontosabbak. Amikor a bhakták bukás vagy siker kérdésévé teszik őket, nemcsak félreértik a paramparānk daiva-varṇāśramáját, hanem gátolják annak megvalósítását. Az a fontos, hogy még ha tökéletlenül is, de előmozdítsuk a varṇāśramát. Ugyanakkor mind a nőknek, mind a férfiaknak éretté és bölccsé kell válniuk, miközben minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy ellenálljanak a vallástalan társadalom befolyásának.

Először is, a daiva-varṇāśrama fő célja, hogy szoros kapcsolatot teremtsen a daiva-varṇāśrama és a saṅkīrtana-yajña között,^[3] hiszen a yajña mindig is a varṇāśrama társadalom szíve volt, mivel eredetileg a Virāṭ-puruṣa testéből jött létre.^[4]

A második cél az érzékkielégítéstől való megszabadulás, amelyet anyagi életnek vagy anyagi élvezetnek is nevez-hetünk. Ez a yajña vagy saṅkīrtana-yajña^[5] érdekében valamennyi varṇa és āśrama együttműködésével, valamint a szabályozó elvek (yama, niyama) megvalósításával^[6] érhető el.

A harmadik cél a farmalapú gazdaság és a tehénvédelem megteremtése.^[7]

A negyedik a lelki életre, illetve a varṇa és az āśrama szerepekre való nevelés megvalósítása.^[8] Azzal is lehet érvelni, hogy a nevelés kéz a kézben jár az első három céllal.

Végül az ötödik cél a hagyományos vaiṣṇava vagy védikus kultúra megvalósítása. Minden sikeres közösségnek három eleme van: felelősség, jó kapcsolatok és együttműködés.

Minden a felelősségen vagy kötelességen (dharma) alapul. Az egyén, a család és a közösség számára a dharma a kötelességtudó vagy felelősségteljes cselekvést jelenti. Minden közösségben lehetnek olyanok, akik nagyon felelősségteljesek és szentéletűek, és olyanok is, akik felelőtlenek. Mindenki más a kettő között áll. A cél az, hogy összegyűjtsünk néhány szentéletű és többnyire felelős embert. A túl sok felelőtlen ember elrontja a közösséget.

A következő elem a jó kapcsolatok. A kapcsolatoknak szereteten, valamint amennyire lehetséges, őszinteségen és bizalmon kell alapulniuk. Lehet szigor a szabályok betartatásával kapcsolatban, de annak példamutatással és szeretettel kell párosulnia.^[9]

Általában az embereknek nem szabadna túl sok pénzt kapniuk. A pénzt, amennyire csak lehetséges, yajñára vagy Viṣṇu imádatára kellene fordítani.^[10] A fizetség részét képezik a kapcsolatok is.^[11] Az ideális az, ha a brāhmaṇák többnyire adományként,^[12] a vaiśyák földbirtok és üzlet útján, a kṣatriyák pedig adózás és ajándékok révén jutnak pénzhez. Kizárólag a śūdrák kapnak fizetést valamennyi érzékkielégítésre, de nem túl sokat.^[13]

Az együttműködés az előző kettőn, a felelősségen és a kapcsolatokon alapul. A brāhmaṇák, kṣatriyák, vaiśyák és śūdrák együtt dolgoznak egy olyan közösség megszervezésén, amely együttműködik az elsődleges cél, a saṅkīrtana-yajña és a többi lelki, gazdasági és társadalmi cél érdekében.

Most pedig válaszolok a kérdésekre.

Kérdés: Az embereket a modern globális kultúra kondicionálja; hogyan tudnának alkalmazkodni a daiva-varṇāśrama elveihez és céljaihoz?

Ugyanúgy alkalmazkodunk a daiva-varṇāśramához, mint ahogyan azt az ISKCON megalakulása óta tesszük. Mindent megteszünk azért, hogy lerázzuk magunkról a bennünket körülvevő civilizáció démonikus befolyását. Ez egye-
seknek, egyes családoknak és közösségeknek jobban sikerül, mint másoknak. De mindannyian küzdünk a démonikus élet feladása és az isteni élet elérése érdekében, innen a név: daiva-varṇāśrama.

Sarvopādhi-vinirmukta^[14] megpróbálunk megszabadulni az olyan anyagi megjelölésektől, mint fekete, fehér, férfi, nő stb. Bár besorolhatóak vagyunk a négy varṇa vagy a két nem valamelyikébe, meg kell értenünk, hogy lelkek vagyunk, különben nem leszünk elégedettek a sorsunkkal.^[15] Egyeseknek ez jobban megy, másoknak kevésbé. Egyeseket erősen befolyásol az érzékkielégítés, de szeretik Kṛṣṇát és a gurut. Kubjā prostituált volt, de szerette Kṛṣṇát, és Ő a kegyében részesítette. Haridāsa Ṭhākurát a varṇāś-rama társadalom elutasította, de Mahāprabhu elfogadta őt.

Kṛṣṇa létrehozta a négy varṇát, de mi nem feltétlenül illeszkedünk pontosan bele ezekbe. Az anyagi világban nem
tudunk szépen beleilleszkedni semmibe sem, és ez egyre nehezebb, ahogyan a modern globális társadalom egyre démonikusabbá válik.^[16] Ezért, függetlenül az anyagi megjelölésektől, a kapcsolatainkra kell hagyatkoznunk, először Prabhupādával és a guruval, majd a közösség vezetőivel, a közösség tagjaival és a családtagokkal.^[17]

A válasz tehát ismét az, hogy haladunk előre, és megtesszük a tőlünk telhető legjobbat. Prabhupāda minőségi szolgá-
latot követelt tőlünk, ezért igyekszünk megadni azt neki.

Kérdés: Hogyan lehet rávenni a nőket, hogy a férfiaknak alárendelt szerepet fogadjanak el, miközben önállóan fenn tudják tartani magukat, sőt egyesekből még vezérigazgató és államfő is válik?

Ez egy összetett kérdés. Amikor olyan daiva-varṇāśrama közösségeket építünk, amelyek önellátóak és agráralapú gazdasággal rendelkeznek, valószínűleg érdemes a nőket arra kérni, hogy vegyék fel a hagyományos nemi szerepüket.^[18] Ezek a falvak a hagyományos értékek mentén élt egyszerű életről szólnak. De ha még nem tartunk itt, akkor figyelembe kell vennünk, hogy a modern társadalom céljai eltérnek a vaiṣṇava kultúráétól. A minket körülvevő társadalom eltökélten törekszik az anyagi kényelemre és fittyet hány a hagyományos szerepekre.

Mindazonáltal Rūpa Gosvāmīhoz ezzel a kérdéssel is fordulhatunk, aki a két kultúra eltéréseitől függetlenül arra buzdít bennünket, hogy legyünk gyakorlatiasak. Elmagyarázza, hogy a Kṛṣṇa szolgálatában felhasználható dolgokat el kell fogadnunk, amíg ezt a hozzájuk mint érzéktárgyakhoz való ragaszkodás nélkül tudjuk tenni. Mai nyelven ez azt jelenti, meg kell tanulnunk és tanítanunk másokat is arra, hogy a pénzt, a hatalmat, a szépséget vagy a tudást Kṛṣṇa szolgálatára fordítsák, és ne a szükségleteken felüli kényelemre.^[19] Ha repülőgépeket és autókat használunk prédikálásra, akkor bizonyára fontos embereket is bevonhatunk Kṛṣṇa szolgálatába. Ők sokkal többet érnek, mint ezek az élettelen tárgyak.

Így, ha egy nő vezérigazgató vagy államfő, egyszerűen szem előtt tarthatjuk Rūpa Gosvāmī elvét. Az ilyen ember nem biztos, hogy beleillik egy egyszerű varṇāśrama falu közegébe; de a védikus korban városok is léteztek, mint pl. Mathurā. A városok pedig mindig összetettebbek, mint a falvak. A falvak létrehozása során tehát nem hanyagolhatjuk el a városokat. Szem előtt kell tartanunk, hogy a nők szerepének kérdését nem szabad fontosabbnak tekinteni, mint a prédikálást. Törekednünk kell az egyensúly fenntartására.

Körülbelül 390 és 410 között, férje halála után, a vaiṣṇavī Mahārānī Prabhāvatī Gupta uralkodott a Vakataka birodalomban, amely alig volt kisebb, mint a mai India egynegyede. Természetesen ő kivétel volt, de vannak más példák is. Sumati Morarjee, egy vaiṣṇavī, a Scindia Steamship Lines vezérigazgatója volt. A társaság 43 ha-jóval rendelkezett. A legtöbb ISKCON-bhakta tudja, hogy lehetővé tette Śrīla Prabhupādának, hogy nyugatra jöjjön az egyik hajóján, és megalapítsa az ISKCON-t. Prabhupāda és Kṛṣṇa felkérte Sumati Morarjee-t, hogy segítsen az ISKCON megalapításában. Prabhupāda példáját kell követnünk abban, hogy mindenkit bevonunk, beleértve a női vezérigazgatókat és államfőket is.

Prabhupādát megkérdezte az egyik női tanítványa, hogyan legyen rámenős, amikor könyvet oszt, majd hogyan tud átalakulni alázatossá, amikor visszatér a templomba. Azt válaszolta, hogy otthon legyen bárány, a vadászaton pedig oroszlán.^[20] A bárány és oroszlán szerepének felelőssége azonban nem csak a nők vállán nyugszik. A közösségeknek és az autoritásoknak kellően szakértővé kell válniuk ahhoz, hogy felkarolják az ilyen nőket, megadva nekik azt a tiszteletet, ami minden fejlett bhaktának kijár.

A bhaktáknak meg kell találniuk a módját annak, hogy egyszerű, önfenntartó falvakat hozzanak létre, ahol a nők a hagyományos szerepeket töltik be. Ugyanakkor a bhaktáknak támogatni és bátorítani kell azokat a független nőket, akik vezérigazgatói vagy magas állami vezetői pozícióban vannak. Ezeket a befolyásos nőket nem szabad alacsonyabb rendű bhaktaként kezelni pusztán azért, mert nem töltik be az úgynevezett védikus szerepeket. Munkájuk eredményét átadják Kṛṣṇának, tehát ők is fejlett bhakták. Prabhupāda elmagyarázta: „És hogyan áldozhatja valaki a nehezen megkeresett pénzét Kṛṣṇának, hacsak nem lelkileg fejlett?”^[21]

Mahāprabhu azt is világosan meg-mondta, hogy a bhakták a varṇāśrama felett állnak.^[22] Vannak olyan nők, akik elfogadják az alárendelt pozíciót, mégis lelkileg fejlettebbek, mint a férjük. Példa erre Gāndhārī, Dhṛtarāṣṭra felesége, és Mandodarī, Rāvaṇa felesége.^[23] Bár a nők a varṇāśrama társadalomban alárendelt pozíciót töltenek be, mégis lehetnek fejlett, uttama bhakták. Szintén igaz: lehet valakinek magas pozíciója, miközben harmadrangú, kaniṣṭha bhakta.

Mahāprabhu kijelentette, hogy egy pillanatnyi kapcsolat egy tiszta bhaktával maga a tökéletesség.^[24] Azt is mondta, hogy a tiszta bhaktát úgy kell kezelni, mint egy gurut.^[25] Hódolatunkat kell ajánlanunk az avatott bhaktáknak, és őszintén tisztelnünk kell mindenkit, aki a Hare Kṛṣṇát énekli.^[26] És egy nő éppúgy lehet bármelyik szinten, mint egy férfi.^[27]

Egy tudatlan ember rosszul bánik az olyan magasztos bhaktákkal, mint például Jaḍa Bharata. Egy olyan bölcs ember azonban, mint Rahūgaṇa király, látja az előkelő helyzetét.^[28] Csak egy bolond próbálja meg irányítani Sumati Murarjee-t vagy bármely más fejlett női bhaktát. Az ilyen nők természetesen fognak szolgálni a dharmáról alkotott felfogásuknak megfelelően.^[29]  Gondosan, tisztelettel és szeretettel kell bánni velük.

A bhakták számára valóban nehéz feladat a nők beprédikálása és ugyan-akkor a hagyományos nemi szerepek elfogadására való ösztönzése. Minden elismerést megérdemelnek, akiknek ez sikerül. A feminizmus hatását nagyon nehéz leküzdeni. Az igazi ellenség azonban nem a feminizmus, hanem az anyagi testtel való azonosulás. Még a félistenek is küzdenek ezzel, mit mondjunk akkor az egyszerű halandókról, a földi férfiakról és nőkről.^[30]

Összefoglalva: a bhaktáknak érettnek és bölcsnek kell lenniük. Meg kell tanulniuk a nagyobb társadalom férfi és női vezetőivel való kapcsolatteremtés művészetét. Az Egyesült Államokban 25 millió milliomos van, férfiak és nők egyaránt. Śrīla Prabhupāda ezeket az embereket is a Kṛṣṇa-tudathoz akarta vonzani.^[31] Ezt nem lehet könyvből meg-tanulni. Ez művészet vagy készség.

Ugyanígy nem lehet könyvből meg-tanulni, hogyan kell egy egyszerű falut létrehozni és fenntartani, ahol a modern nők vállalják a férjüket támogató szerepet. A nőkről gondoskodni kell, nem szabad őket bántalmazni vagy kihasználni, és ki kell elégíteni az igényeiket.

Az emberek néha évekig, évtizedekig vagy akár egy életen át is benne maradhatnak egy érzelmileg nehéz helyzetben. Ilyen rövid időszak tehát nem bizonyítja egy daiva-varṇāśrama közösség sikerességét. A siker bizonyítéka az, ha a daiva-varṇāśrama közösség generációkon keresztül fennmarad.

Kérdés: Ha bennünket is befolyásol a globális feminizmus és a női egyenjogúság eszméje, hogyan várhatjuk el, hogy a férfiak és nők elfogadják a hagyományos nemi szerepeket?

Ez a kérdés hasonló az előzőhöz. Először elméleti választ adok, majd utána gyakorlati példákat.

Prahlāda Mahārāja azt mondja az apjának, hogy a megoldás a családhoz való megszállott ragaszkodására az, hogy elmegy az erdőbe, és imádja Viṣṇut.^[32] A férfiak és a nők egyesülnek, és ebből család születik. Ez teljesen természetes. A családhoz való ragaszkodás szintén természetes. A lelki élet azonban a családtól való elszakadást követeli meg, ami nehéz. Az elszakadás védikus módszere Viṣṇu imádata yajñák által. A yajña mellett a brahmacārīk, vāna-prasthák és sannyāsīk természetes példát mutatnak a családi élettől és az anyagi élvezetektől való elkülönülésre.

Most pedig jöjjenek a praktikus példák. A śāstra arra utasítja a családosokat, hogy osszanak prasādamot és adjanak pénzt a yajñákra. Ezeket ők tudják a legkönnyebben megtenni. Minél inkább áldozzák a pénzüket, a termésüket vagy az idejüket, annál jobban fejlődnek.^[33]  Ez nem az adott pénz vagy termés mennyiségétől, hanem százalékos arányától függ.^[34] A Viṣṇu számára történő adományozás garantáltan csökkenti az anyagi terjeszkedésre fordított összeget. Ez az ember elkülönülésének a kezdete, de a cél eléréséhez az egész családnak együtt kell működnie.

A globális társadalom hatása megfertőzi a férfiakat és a nőket. A legtöbb bhakta számára nem lehetséges azonnal feladni a modern társadalom normáit. Néhányan azonban példát mutatnak másoknak.

Ami a nőkkel való bánásmódot illeti, megnézhetjük, hogyan viszonyult Prabhupāda a női tanítványaihoz. Szere-tettel és gyengédséggel vezette őket. A férfiak, a nők és családjuk kötelességeivel kapcsolatos részleteket pedig mindig a templomi hatóságokra és a férjekre hagyatkozva intézte.

Hatásos útmutatást az odaadó életben nem lehet erőltetéssel adni. Bármilyen útmutatásnak a szeretet és a tisztelet hangulatában kell történnie. Mindazonáltal természetes, hogy lesznek nézeteltérések, akár nagyok is.^[35]  A szabályok idővel változni fognak, ahogy azt megtapasztalhattuk az alatt a rövid tíz év alatt is, amit az ISKCON Prabhupāda felügyelete alatt eltöltött.

Ha azt mondjuk, hogy a nők szerepét meg kell határozni mielőtt a varṇāśramát bevezetnénk, akkor kudarcot fogunk vallani. Ez természetes részét képezi a megvalósításnak, de az első és legfőbb cél az, hogy megtaláljuk a saṅkīrtana és a varṇāśrama szoros összekapcsolásának a módját.

Nem várhatjuk el sem a férfiaktól, sem a nőktől, akik egy adharmikus társadalomban nevelkednek, hogy azonnal dharmikussá váljanak. Mind a férfiak, mind a nők fokozatosan válhatnak varjakból hattyúkká, a daiva-varṇāśrama létrejötte előtt, alatt és után. Valójában már a létrehozásának az aktusa is tisztító hatású.^[36]Meg kell keresnünk a szent férfiakat és nőket a śāstrában és magunk között is, és meg kell tennünk minden erőfeszítést, hogy kövessük a példájukat. Küzdenünk kell azért, hogy meghóduljunk a struktúrának és a fegyelemnek, amelyek a jó kapcsolatokon keresztül vannak működtetve.

Kérdés: Hol vannak olyan emberek, akik a jóság kötőerejében élnek?

Először is, az embernek rendelkeznie kell a természetes hajlammal (guṇa/karma) arra, hogy a jóság minőségébe emelkedjen. Másodszor, megfelelően kell nevelni és képezni a jóság eléréséhez. Nem mindenki rendelkezik ezzel a hajlammal és képzéssel. Nem elég, ha a guru ráad valakire egy zsinórt.^[37] Azonban minden közösségnek rendelkeznie kell egy vagy több brāhmaṇával, akik tudják, hogyan kell alkalmazni a śāstrát,^[38] akik jó példák az elkülönülésre, és akik képesek irányítani a kṣatriyákat, vaiśyákat és śūdrákat. Ha szükséges, lehetnek szigorúak, de ezt szeretetteljes kapcsolaton keresztül kell kifejezniük, mint amilyen az apa és fia között van. Nem minden ember képes erre. Az ilyen brāhmaṇák a társadalom kis százalékát teszik csak ki. Az olyan nő, aki nem alkalmas arra, hogy támogassa az ilyen férfiakat, ne keresse a velük való társulást.

A varṇāśrama társadalom egyik aspektusa, hogy az emberek tudják, hol a helyük. Mindenkinek elégedettnek kell lennie a saját szerepével.^[39]

Amikor házastársat keresünk, igye-kezzünk olyat találni, aki felelősségteljes és együttműködő. A férjnek legalább a családért és a közösségért felelősnek (dharmikusnak) kell lennie, különben nem lehet férj.^[40] A feleségnek pedig hasonlóan felelősségteljesnek kell lennie. Egy férfi és egy nő áldozatot vállal a családért, ami áldozatot vállal a közösségért, ami áldozatot vállal a saṅkīrtanáért.

Kérdés: Tudunk-e valaha is együtt-működni annak érdekében, hogy létre-hozzunk és fenntartsunk egy életképes rendszert?

Igen, de még mennyire. Az ISKCON egy kis üzlethelyiség-templomból indult, éretlen bhaktákkal, akiknek a képe-sítettsége alig volt nagyobb, minthogy ragaszkodtak Prabhupādához. Ma már egy nemzetközi mozgalomról van szó, amely a munka, a gondolkodás, az oktatás, a szakértelem és a lelkiség terén nagyfokú sokszínűséggel rendelkezik. Meg lehet csinálni.^[41] Az ISKCON óriási gazdagsággal rendelkezik földben, munkaerőben, pénzben és szervezési képességekben.^[42].Meg lehet csinálni.

2. Hindu megújulás

Minden kultúra legjobbja a varṇāśrama, mégis megfertőzték a démonikus hatások, különösen a modern materialista, globális kultúra.^[43] Ez a természetes hagyomány, amely Kṛṣṇától származik, nem pedig kiegészítés vagy módosítás. Nem
koholmány, hanem a śāstrán és a param-parān alapul.

Azt lehetne állítani, hogy Śrīla Prabhupāda mozgalmának második fele egy hindu megújulás. Hindu, de a Śrīla Prabhupāda által adott keretek között. Azért mutatom be ezt a nézőpontot, hogy jobban megértsük, hogyan lehet a varṇāśramát tömegméretekben megvalósítani, nem pedig azért, hogy valami vitatható dolgot próbáljak bevezetni. A célom az, hogy a daiva-varṇāśrama olyan másik szemléletmódját mutassam be, amely a daiva-varṇāśrama létrehozására irányuló újabb és dinamikusabb módszerek alapjául szolgálhat.

Vannak, akik úgy vélik, hogy a Kṛṣṇa-tudatú mozgalomnak semmi köze sincs a hinduizmushoz, és bizonyos értelemben igazuk is van. Prabhupāda azt mondta: „Tévedés azt gondolni, hogy mi a hindu kultúrát próbáljuk erőltetni.”^[44] Ezt gyakran a Nārada- pañcarātra egy versével támasztotta alá, ami a bhakti definíciója.^[45] Ez a Kṛṣṇa-tudatú mozgalom tehát sarvopādhi-vinirmuktam, mert akkor tudja valaki elfogadni a Kṛṣṇa-tudatot, amikor megszabadul minden megjelöléstől. Amíg valaki hinduként, muszlimként vagy keresztényként azonosítja magát, addig nincs szó Kṛṣṇa-tudatról.^[46]

Tehát, milyen értelemben hindu megújulás Śrīla Prabhupāda mozgalma? Először is azt kell megértenünk, hogy a hindu varṇāśrama-dharmát jelent. Śrīla Prabhupāda elmagyarázta ezt: „A hindu vallás egy modern, külföldiek által alkotott kifejezés. Az indiaiak vallása a bhāratīya, a varṇāśrama-dharma, a négy társadalmi osztály és a négy lelki rend vallása.^[47] Prabhupāda azonban nem a varṇāśrama-dharmára vagy a hinduizmusra próbált bennünket megtéríteni, hanem a daiva-varṇāśrama-dharmát akarta megalapozni.

A daiva szó két megkülönböztetést takar: egyrészt, hogy a varṇāśrama Kṛṣṇa rendszere, amely az ember képességein és munkáján, nem pedig a születésén alapul,^[48]. másrészt a daiva Viṣṇut vagy Kṛṣṇát jelenti, akikre összpontosít a rendszer. Vagyis egy olyan társadalmi rendszer, amelynek az a célja, hogy az embereket a bhakti szintjére emelje fel, mely szintet Prabhupāda sarvopādhi-vinirmuktamként, testi megjelölésektől mentesként ír le.

Az ISKCON jelenlegi – Prabhupāda szavaival: kis léptékű – rendszerének célja brāhmaṇák képzése. A nagyléptékű rendszer a daiva-varṇāśrama lenne, amiben mindenki mást is – kṣatriyát, vaiśyát és śūdrát egyaránt – képeznek.^[49]

Śrīla Prabhupāda számos kijelentést tett a nagyszabású daiva-varṇāśramáról. Például azt mondta: „Meg akarjuk csinálni ennek a kultúrának a fellegvárát, és úgy gondolom, hogy ez Manipurban lehetséges lesz. Létre kell hozni a daiva-varṇāśramát. Kell hogy legyenek elsőosztályú brāhmaṇák, elsőosztályú kṣatriyák, elsőosztályú vaiśyák és első-osztályú śūdrák is. Ez az én elképzelésem. Az egész világ látni fogja, hogy itt van a valódi kultúra, a védikus kultúra.”^[50] Továbbá: „Van egy program, Manipur. Ebben a kis államban akarom elindítani a varṇāśrama-gondolatot. Ez az én álmom. [Ez egy] kis állam, [tehát] meg lehet csinálni.”^[51]

Az emberek nagy tömegeinek megtérítése hatalmas feladatnak tűnhet, és valóban nehéz lesz. Gondoljunk azonban arra, hogy 1965-ben egy emberrel és 20 dollárral kezdődött, és ma már van több tízezer brāhmaṇa, többszáz templom, iskola, kutatóintézet, étterem, farm, egymilliárd, sok nyelven terjesztett könyv, többmillió barát, művészet, építészet, szobrászat, tánc, dráma, zene, és még sok más – mindez egyetlen ember műve, és mi az ő követői vagyunk. A kultúrát ki tudjuk terjeszteni a tömegekre. A társadalomnak csak egy kis részével kezdtük.

Bár a külső folyamat az emberek munka szerinti megszervezése, a mögöttes elv az, hogy a jóság és a tiszta jóság szintjére emeljük őket. Ez akkor történik, amikor gondoskodunk arról, hogy munkájuk gyümölcsét felajánlják Kṛṣṇának.^[52] Az emberek boldogok lesznek, amikor transzcendentális örömet tapasztalnak Kṛṣṇa neveinek, līlāinak és formáinak ünneplése során. Amikor a közösség tagjai pompás templomokra, mūrtikra, fesztiválokra, prasādam-osztásra költik a pénzüket, sokaknak szereznek örömet.^[53] Ez a varṇāśrama társadalom alapelve. A varṇāśrama-dharma célja, hogy a társadalom tagjait megszabadítsa a szenvedéstől, ami egyenlő az érzékkielégítéstől való elkülönüléssel.^[54] A Gītā^[55]szerint azonban ez az elszakadás nem lehet igazán sikeres a daiva (a transzcendentális dimenzió) hozzáadása nélkül. Ez az egyik oka annak, hogy daiva-varṇāśramának nevezzük a rendszert. A Bhāgavatam^[56] elmagyarázza, hogy az ember munkájának dharmikusnak kell lennie. Az ilyen dharmikus munkának lemondásra kell ösztönöznie, a lemondásnak pedig a bhaktihoz kell elvezetnie az illetőt. Ez a daiva-varṇāśrama- dharma. A folyamat egyszerű. A munka gyümölcseinek (karma-phala) feljánlása az, ami a lemondásra ösztönöz, és a Kṛṣṇának való felajánlás az, ami a bhakti szintjére emel.

A legtöbben egyetértenek abban, hogy a modern kultúrában nehéz Kṛṣṇa imádatára és dicsőítésére nagy összegeket fordítani. Az élet problémái összetetté válnak a szép ház, az autó és a kényelem iránti igény miatt. Talán ellent-mondásosnak tűnhet, hogy az egyszerű falusi élet nagyobb lehetőséget biztosít Kṛṣṇa imádatára, de az egyszerű élet legalább esélyt ad arra, hogy képesek legyünk a lemondásra, ahogyan fentebb említettük. Kṛṣṇa pedig biztosítja a munka gyümölcsét, a pénzt vagy a Neki felajánlott termést.^[57] A modern világban dolgozva elkezdjük azt hinni, hogy mi teremtjük az eredményeket, vagy hogy a gazdag társadalomban élés hatással van magára a vagyonra. Ez felszínesen igaz lehet; azonban az egyszerű életmód nem jelenti azt, hogy Kṛṣṇa nem hajlandó bőséget adni a szolgáinak, hogy azok bőségesen imádhassák Őt.

Egy olyan kultúra kialakítása a cél, amely az olyan egyszerű szükségletek kielégítését szolgálja, mint például az evés, anélkül, hogy túlbonyolítaná őket. Így az ideális társadalom egyszerűen elégíti ki az alapszükségleteit, a táplálkozást, az alvást, az utódnemzést és a védekezést. Ha egy kultúra szükségtelenül túlbonyolítja ezeket, azzal elvonja a figyelmet a Legfelsőbbről. Vagyis már nem a Legfelsőbb lesz a társadalom középpontja. Ezer évvel ezelőtt Európa lakói egysze-rűen elégítették ki az élelmiszer-szükségletüket. Aztán úgy ötszáz évvel ez-előtt mohóbbak lettek. Igényeik egyre összetettebbé váltak, és elindultak, hogy meghódítsák a világ minden táját. Táplálékigényük megnőtt a mohóság miatt. Prabhupāda ezt a gondolatot bontja ki a Mr. Dixonnal, Ausztrália szociális miniszterével folytatott beszélgetése során.^[58]

Az európaiak csak az egyik példa. A világ minden táján a sajátjuknak vallják az emberek a földet, holott annak Kṛṣṇa a valódi tulajdonosa.^[59] Nem az a cél, hogy megpróbáljunk egy olyan világkultúrát létrehozni, amelyben mindenki közösségileg osztozik a földön és annak termésén. Ez nem lehetséges, Marx és követői vágyai ellenére sem. A társadalmat valójában akkor lehet a legjobban irányítani, ha az a daiva-varṇāśrama kultúra mentén szerveződik. Az emberek nem tökéletesek. A társadalom szocialista elképzelése utópisztikus, nem bizonyított és irreális. Tökéletlen embereknek nem lehet tökéletes társadalmuk. Mindazonáltal a varṇāśrama rendelkezik minden szükséges eszközzel a tökéletlen emberek kezeléséhez. Egyik kiemelkedő jellemzője a mohóság és az érzékkielégítés féken tartása, valamint a szenvedéstől való megszabadulás felé haladás.

A satya-yugában a társadalom szinte tökéletes volt az emelkedett polgároknak köszönhetően. A tretā-yugában meg-nyilvánulta varṇāśrama.^[60]  Azóta két és fél millió év telt el, és az emberek jelentősen degradálódtak. Így a tökéletes társadalmon dolgozni ostobaság. Ehelyett a tökéletesség a Kṛṣṇa-tudatban való fokozatos fejlődéssel érhető el.A Bhāgavatam^[61] elmagyarázza, hogy a tökéletességet (saṁsiddhi) akkor lehet elérni, ha a varṇánk és āśramánk szerinti vagyunk lefoglalva a Legfelsőbb elégedetté tétele céljából végzett tevékenységekkel (hari-toṣaṇa).

Most, hogy az ISKCON már nem korlátozódik csak brāhmaṇák toborzására, prédikátorai versenyre kelhetnek a világ összes többi kiemelkedő tanával.

Kapzsisága miatt a modern kultúra tönkreteszi a természetet, és nincs kilátásban enyhülés, de a varṇāśrama kultúra harmonizál a természettel.^[62] A szocialisták azt hiszik, hogy ők tudják a megoldást az egyenlőtlenségre, az igazságtalanságra és a természettel való visszaélésre. Megoldásaik azonban nem megvalósíthatóak, és nem bizonyítottak. A daiva-varṇāśrama bizonyított. Több-ezer éve működik.

A nyugati keresztény kultúra befolyása alatt a környezet leromlott. Az egyéni és társadalmi bűnökkel foglalkoznak, de társadalmaik az Isten tulajdonában álló természet mohó kizsákmányolásán alapulnak. Ez a nagyobbik bűn, amire a daiva-varṇāśrama a megoldás.

Az iszlám Allahot helyezi a társadalom középpontjába, ami nagyon jó. Az iszlám világban sokan természetes életmódot folytatnak, azonban egyetlen céljuk a mennybe jutás. Élvezik az imádkozást, a daiva-varṇāśramában azonban az embereket arra ösztönzik, hogy minden lépés örömteli legyen.^[63] Más szóval, a daiva-varṇāśramában sokkal nagyobb hangsúlyt kap a transzcendentális élvezet, mint az iszlámban. Így a vaiṣṇava kultúra a világ bármelyik kultúrájánál haté-konyabban fékezi meg a kapzsiságot, miközben művészettel, irodalommal és énekléssel szórakoztatja a tagjait.

A daiva-varṇāśrama fentebb röviden ismertetett külső jellemzői jelentősen kibővíthetők, és felhasználhatók egész nemzetek megtérítésére.^[64] Prabhupāda azt mondta: lehetséges.^[65] Azt is mondta: „A lehetetlen olyan szó, amely csak a bolondok szótárában található meg.”^[66] Ezért elfogadhatatlanok azok a kifogások, amelyek szerint nem lehet most cselekedni, amint azt az e számbeli „Társadalmi káosz” című cikkemben is megállapítottam. Nem várhatunk a káosz definíciójának kitalálására. Prabhupāda elmagyarázta, hogy daiva-varṇāśrama nélkül a társadalom már most káoszban van.^[67]

Gyakorlati megvalósítás

Néhány bhakta kizárólag Prabhupāda megjegyzéseire hivatkozva kívánja megvalósítani a daiva-varṇāś-rama közösségeket. Lehetséges azonban, hogy egyes beszélgetések csupán ötletelések voltak. 

Mielőtt a megvalósítási szakaszra térnénk rá, tudnunk kell, mi egy varṇāś-rama közösség két alapelve. Az első a lemondás (virāga vagy vairāgya), második pedig az Istenség Legfelsőbb Személyiségének szolgálata (tīrtha-pada-sevā).^[68] A természetes tápláléktermelés, a tehenek gondozása és védelme, valamint a társadalom varṇákba és āśramákba szervezése néhány eszköz e célok eléréséhez, de önmagukban nem célok.

Mahāprabhu elutasította a varṇāśramát mint eho bāhyát (külsődlegest). Prabhupāda azonban azt mondta: „De mi nem leszünk niṣkiñcana (vágy nélküliek vagy semmit sem birtoklók).” Elmagyarázta, hogy bár Mahāprabhu elutasított minden külsődlegest, a mi feladatunk az, hogy a társadalom ügyeit úgy rendezzük, hogy az emberek fokozatosan, könnyen eljussanak a lelki szintre.^[69] Ha lelki szintre emelkednek, nem lesz többé szükségük a varṇāśramára. Más szavakkal, a varṇāśrama eszköz a célhoz, ami a bhakti vagy śuddha-bhakti. Azért mondom ezt, mert megpróbálhatjuk a varṇāśramát a lehető legjobban megvalósítani. Ez az egyénektől függ, akik ezt teszik, és attól a környezettől, amelyben vannak.

Ha megnézzük a vaiṣṇavizmus történetét, számos eltérést találunk a gyakor-lásban és a társadalmi szerveződésben az időtől és a régiótól függően. Mindazonáltal általánosságban minden varṇāś-rama szervezet gyökerének nagyjából Viṣṇu imádatának és az anyagi élettől való megszabadulás felé való haladásnak kellene lennie.

Íme egy esettanulmány a manipuri varṇákról Mangoljao Maibam és Vethihu Kezo alapján,^[70] akik főiskolai tanárok. A vaiṣṇavizmus bevezetése előtt Manipurban nem voltak varṇák. Néhány Rāmānandī vaiṣṇava prédikátor 1717-ben érkezett Manipurba, megtérítette a királyt, és arra biztatta, hogy erővel vezesse be a kasztrendszert és más gyakorlatokat. A prédikátorok a társadalmat brāhmaṇákra (az Indiából érkezettekre és néhány áttértre), valamint kṣatriyákra osztották, akik a manipuri vaiṣṇavák többségét alkották. Nem voltak vaiśyák és śūdrák. Volt egy harmadik osztály, amelyet loi-nak neveztek. Ők kívül álltak a vaiṣṇava közösségeken, és külön falvakban éltek.

Az 1700-as évek végén Bhagyachandra király áttért a gauḍīya-vaiṣṇavizmusra, és felhagyott az erőszak alkalmazásával. Karizmatikus volt, és minden faluban templomot hozott létre, amelyben a rāsa-līlāt táncolták,^[71]  a kasztrendszert azonban nem változtatta meg.

Indonéziában, főként Balin, a vaiṣṇava és śaiva prédikátorok négy wangsát hoztak létre: brahmana, ksatriya, waisya és sudra.^[72]

E tanulmányok idézésével azt akarom mondani, hogy a varṇāśrama rendszert nem vákuumban valósítjuk meg. A kormányzat és a külső társadalom részé-ről van befolyás és ellenőrzés. Ezért jó lenne, ha néhány értelmiségi bhakta tanulmányozná a különböző rendszereket a világ minden táján, különösen Indiában és Bangladesben.

A varṇāśrama tanulmányozásának célja Indiában annak megfigyelése lenne, hogy mennyire lehet tisztán csinálni. Manipur vagy Bali kasztjainak tanulmányozása támpontokat adhatna arra, hogyan lehet széles körben, a helyi kultúrára építve megvalósítani.^[73]Nem azt javaslom, hogy ilyen kimerítő tanulmányokat kelljen elvégezni, mielőtt elindítunk egy 25 vagy akár 250 bhaktából álló farmközösséget. De Prabhupāda víziója az volt, hogy a varṇāśrama emberek ezreit, sőt millióit szervezze meg.^[74] Ehhez nagyon meg kell fontolnunk, hogyan járjunk el.

3. Varṇāśrama: śūdra mozgalom

Az ISKCON a brāhmaṇáknak, a varṇāśrama pedig a śūdráknak szól. Ez a kijelentés magyarázatra szorul. Śrīla Prabhupāda azért alapította az ISKCON-t, hogy brāhmaṇákat toborozzon a társadalom élére, és sannyāsīkat, hogy Mahāprabhu mozgalmát terjesszék az egész világon. Így, bár az ISKCON-ban nem mindenki brāhmaṇa, a közösség mégis brāhmaṇa-központú. A legtöbb bhakta az ISKCON-ban a dviják, a két-szerszületettek jellemzőivel rendelkezik, ami azt jelenti, hogy brāhmaṇák, kṣatriyák és vaiśyák. Bizonyára vannak kivételek, de az ISKCON általában arra ösztönzi a bhaktáit, hogy filozófiát hallgassanak és tanuljanak, prédikáljanak, imádják a mūrtikat, és brāhmaṇák módjára viselkedjenek.

Ezzel szemben a varṇāśrama mindenkié – brāhmaṇák, kṣatriyák, vaiśyák, śūdrák, brahmacārīk, gṛhasthák, vānaprasthák és sannyāsīk számára is van. A legtöbb ember azonban śūdra. Ha még tovább megyünk, a Kali-yugában lényegében mindenki śūdra.^[75]

A különböző varṇák és āśramák tag-jait különböző környezet vonzza. Ez a cikk bemutatja, hogyan lehet olyan környezetet teremteni, amely a śūdrákat vonzza. És nemcsak vonzani kell őket, hanem aktív részeseivé is kell válniuk a daiva-varṇāśrama társadalomnak, gyermekeikkel és unokáikkal együtt. Világossá kell tenni, hogy a śūdrák is
jogosultak a legmagasabb tudásra. Kṛṣṇa kifejti: „Ezt a tudást [a Kṛṣṇával való kapcsolat legfelsőbb tudását] annak kell tanítani, aki mentes ezektől a rossz tulajdonságoktól, aki a brāhmaṇák jólétének szenteli magát, és aki jóindulatú, szent és tiszta. Ha pedig a közönséges munkások [śūdrák] és a nők a Legfelsőbb iránti odaadással rendelkeznek, őket is el kell fogadni, mint alkalmas hallgatókat.”^[76]

Bevezetés

Prabhupāda nagy nehézségek árán létrehozta a Kṛṣṇa-tudat közösségét, hogy brāhmaṇákat toborozzon. Közel 60 év elteltével a szervezetnek sikerült összegyűjtenie a legmagasabb szintű bhaktákat. Ugyanakkor nem fejlesztette ki a szükséges készségeket és módszereket ahhoz, hogy śūdrákat toborozzon.

Prabhupāda elmagyarázta, hogy a varṇāśrama a tömeges prédikálásra vagy a tömeges terjeszkedésre szolgál. 1977. február 14-én Māyāpurban azt mondta: „Ez [az ISKCON] kis léptékű. [Az ISKCON jelenlegi irányvonalára utalt, amely a brāhmaṇák toborzására irányul.] Az emberek hány százalékát irányítjuk a világon? Nagyon jelentéktelen. De ha az egész emberi társadalmat tökéletessé akarjuk tenni, akkor ezt a Kṛṣṇa-tudatú mozgalmat Kṛṣṇa utasítása szerint kell bevezetni

[vagyis cātur-varṇyaṁ]

, ha ezt nagy léptékben, az egész emberi társadalom javára akarjuk tenni. […] Most a legjobbak közül válogatunk. Ez egy másik dolog. De Caitanya Mahāprabhu azt mondta, hogy para-upakāra. Miért kell csak egy bizonyos részt összeszedni? [A varṇāśramával] az emberek egész tömege részesül az előnyökből. Akkor ez szisztematikusan szükséges.^[77]Sve sve karmaṇy abhirataḥ saṁsiddhiṁ labhate naraḥ.^[78] A para-upakāra tömeges előnyt jelent, nem csak egy bizonyos rész élvezi azt. Ezért be kell vezetnünk ezt a varṇāśrama-dharmát. Tökéletesen kell csinálni, ami lehetséges, és az emberek boldogok lesznek.”^[79] Prabhupāda olyan lelkesen beszélt a varṇāśramáról, hogy a beszélgetésben öt alkalommal használta a ’tömegek’ szót.^[80]

Prabhupāda varṇāśrama-céljairól talán ez a kijelentése a legbeszédesebb: „Manipurban van egy program. Varṇāś-ramát akarok indítani abban a kis államban. Ez az én álmom. Egy kis államban meg lehet csinálni – brāhmaṇa, kṣatriya.”^[81] Ebben azt deklarálja, hogy Manipur lehet az állami szintű varṇāśrama modellje. Manipur hárommillió lakosának már most is mintegy fele Caitanya Mahāprabhu követője. És anélkül, hogy túl mélyen belemerülnénk a régió bonyolult politikai viszonyaiba, a keresztény prédikátorok meglehetősen sikeresen térítették meg a nem-vaiṣṇava közösséghez tartozókat.^[82] Ezek a megtérések elszalasztott lehetőséget jelentenek a bhakták számára.

A muszlim és keresztény világméretű prédikálási erőfeszítések sikeresek voltak, különösen az egyszerű emberek körében. Tanulhatunk tőlük, vagy kidolgozhatjuk a saját módszereinket is. Sikeres módszerekkel kell rendelkeznünk a tömegek megtérítésére, különben nem teljesítjük Prabhupādának a daiva-varṇāśrama megvalósítására vonatkozó tervét. Egyes templomok és bhakták azt gondolják, hogy földvásárlással és a tehenek védelmével megteszik, amit kell. Ez a kettő azonban csak egy kis része a feladatnak.

Szórakozás és élvezet

A śūdrák különösen érdekeltek az érzékkielégítésben.^[83] A varṇāśrama célja, hogy segítse a gṛhasthákat és a śūdrákat a lelki életben való előrehaladásban és az érzékkielégítéstől való elkülönülésben.^[84] Az egyik legfontosabb módja annak, hogy a felsőbb osztályok irányítsák a dolgozó osztályokat, a szórakozás és az élvezetek megszervezése.

A következő válogatás ennek az alfejezetnek a végéig a Daiva-varṇāśrama Journal 1.1, „A daiva-varṇāśrama defi-níciója és céljai” című fejezetéből származik.

Élvezet nélkül nem lehet élni. Az élőlény sac-cid-ānanda természetű(léte-zés, tudás és élvezet). És kell lennie transzcendentális élvezetnek, különben az élőlények, mivel māyā csapdájába esnek, az érzéktárgyakhoz kapcsolódnak az élvezet keresése közben. Ez a fajta élvezet azonban szenvedéshez és halálhoz vezet.

A szórakozás magasabb formájával kapcsolatban Śrīla Prabhupāda ezt írta: „Indiában még száz évvel ezelőtt sem volt olyan színházi bemutató, amelynek középpontjában ne a Legfelsőbb Úr emberfölötti tettei álltak volna. A köz-embereket nagyon jól szórakoztatták a színházi bemutatók. A yātrā társulatok csodálatosan játszották el az Úr minden emberit felülmúló tetteit, s így még az írástudatlan földművesek is részesülhettek a Védikus Irodalom tanításából annak ellenére, hogy akadémiai tudásuk meglehetősen hiányos volt. Ezért a kiváló színészekre, táncosokra, énekesekre, szónokokra stb. szükség van a közemberek lelki felvilágosítása érdekében.”^[85]

Egy előadásában a rasa-varjaṁ raso ’py asya-rólbeszélt: „A lelki élet vagy a transzcendentális élet tehát nem azt jelenti, hogy megválunk minden tevékenységtől. Ha mesterségesen leülünk, ’Ó, többé nem fogok semmi anyagit csinálni. Egyszerűen csak meditálni fogok’. Ó, milyen meditációt fogsz végezni? A meditációd egy pillanat alatt megszakad, akárcsak Viśvāmitra Munié. Ő nem tudta folytatni a meditációját. Mindig, száz százalékban lelki tevékenységekkel kell foglalkoznunk. Ez legyen az életünk programja. A lelki életben sok feladatod van, nem fogsz tudni kiszakadni belőle. Rasa-varjam. És ez csak akkor lehetséges, ha valamilyen transzcendentális örömöt találsz benne.”^[86]

Így az örömnek minden varṇāśrama közösség részének kell lennie. A brāhmaṇák, kṣatriyák és vaiśyák gondoskodnak mindenki, különösen a śūdrák élvezetéről és szórakozásáról.^[87]

Prabhupāda világossá tette, hogy a varṇāśrama közösségek elszakadnak a modern kultúrától, ahol az alapvető cél a kényelem. Azt mondta: „Semmi luxus. Éljetek nagyon egyszerű életet, és fordítsátok az időt a Hare Kṛṣṇa éneklésére. Ne pazarold az időt testi kényelemre. […] Adott ez a test, ezért enned kell valamit, és be kell takarni a testedet. Meg kell termelned a saját ételedet és ruhádat. Ne csábítson el a gépi civilizáció. Ez egy lélekölő civilizáció. Alapozzátok meg ezt a [varṇāśrama] életmódot, ahol csak tudjátok. […] És a pénzt költsétek Kṛṣṇára – Kṛṣṇa palotájára, Kṛṣṇa templomára, Kṛṣṇa imádatára, pompásan, minél pompásabban. Ez az igazi emberi civilizáció. És hogy ezt megszervezd, a varṇāśrama segít neked felosztani a társadalmat – brāhmaṇa, kṣatriya, vaiśya –, ahogy a testben is van [feladat]megosztás.”^[88]

Vagyis Prabhupāda egyrészt arra utasította a követőit, hogy kerüljék a modern gépi civilizáció luxusát és élvezeteit. Másrészt hangsúlyozta, hogy ennek egyetlen módja az, ha Kṛṣṇa rūpáiból (formáiból), līlāiból (kedvteléseiből)és nāmáiból (neveiből)merítenek élvezetet pazar mūrti-imádat, fesztiválok, ünnepek, lakomák, művészet, tánc, építészet, szobrászat, dráma, zene, oktatás, felvonulások, történetmesélés és egyebek révén.

A līlāk és nāmák élvezete a saṅkīrtana-yajña része. Prabhupāda elmagyarázza: „Ha nem élvezed, hogyan tudod folytatni a tevékenységedet? A Kṛṣṇa-tudat azt jelenti, hogy minél aktívabb vagy a Kṛṣṇa-tudatban, annál örömtelibbé válsz. Ānandamayo ’bhyāsāt.^[89] Ez azt jelenti, hogy feltárul a valódi életed – az örömteli életed. Caitanya Mahāprabhu azt mondta, ānandāmbudhi-vardhanam,^[90] ami azt jelenti, hogy az öröm óceánja létezik, és nem stagnál. Árad. Ez ennek a mozgalomnak a szépsége.”^[91]

A Bhagavad-gītā 10.8–11. verseihez fűzött magyarázatában Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura Kṛṣṇa szavait ekként idézi: „Ezt a négy verset, amelyek a Gītā lényegét alkotják, a jīvāk lealacsonyodásának megakadályozása érdekében, én [Krisna] magyaráztam el, hogy mindenkit boldoggá tegyek.”^[92]

Lefoglalás

Mindenkit le kell foglalni, minden osz-tályt, különösen a śūdrákat. Munka nélkül lusták lesznek. Prabhupāda elma-gyarázta: „Senki sem maradhat munka nélkül. A śūdrák hajlamosak arra, ha van mit enni, nem fognak dolgozni.”^[93] Néha úgy hangzik, mintha Prabhupāda keményen vagy érzéketlenül beszélne a śūdrákról, de világossá teszi azt is, hogy szeretettel kell lefoglalni őket. Ezt mondta: „engedelmesnek kell lenniük. Mert az emberek nem engedelmesek. Mik ezek a hippik? Nem engedelmesek. Tehát az engedelmességhez képzésre is szükség van. […] Ez a śūdra. El kell fogadnia, hogy betartja a brāhmaṇák, a kṣatriyák, a vaiśyák utasításait. Ennyi az egész. Így senki sem lesz munka nélkül.”^[94] De korábban azt is kifejtette: „Szeretetből, szeretetből, viszonzásból. […] Ahogy a gyermek is fél az apjától. Van szeretet. ’Az apám nem örül, ha ezt teszem. Apám azt mondta: »Ne nyúlj ehhez!«, ezért nem nyúlok hozzá.’ Tehát a félelem és a szeretet, mindkettő ott van. Nem egyszerűen arról van szó, hogy fél az apjától, hanem az érzelem [is] ott van.”^[95]

Az ilyen vezetés művészet, amelyet fejleszteni kell. 1975 júliusában Prabhupāda meglátogatta a dallasi gurukulát, ahol elmagyarázta, hogyan kell fegyelmezni a gyerekeket. Azt mondta, hogy a tanároknak példát kell mutatniuk mindenben, amit a diákoktól kérnek. Más szóval, a tanulóktól nem szabad olyan fegyelmet követelni, amelyet a tanár nem követ. És ami még fontosabb, mondta Prabhupāda, hogy mindennek a szereteten kell alapulnia. Lehet egy csipetnyi félelem, főként a kellemetlenségtől, de a mögöttes motivációnak a szeretetnek és vonzalomnak kell lennie. Ez pedig valóban olyan művészet, amelyet fejleszteni kell. Szeretetteli kapcsolatok nélkül rendkívül nehéz megszervezni a fegyelmet és a megfelelő foglalkoztatást egy közösségben.

Karizmatikus vezetés

Karizmatikus vezetéssel sok mindent el lehet érni.^[96] Ugyanakkor sok zavart is eredményezhet. Mahāprabhu és Prabhupāda mozgalma ilyen vezetésre támaszkodik, ezért nem lehet elhagyni.^[97]Azokat a vezetőket, akik megtanulják mások vonzásának és befolyásolásának a művészetét, karizmatikusnak lehet nevezni, ami lehet tanult képesség, de lehet természetes tehetség is.^[98]

A karizma kifejezés egy görög szóból származik, és eredetileg kegyelmet vagy isteni ajándékot jelent.^[99] A modern időkben azonban a személyes vonzerőt jelzik vele, ami valóban lehet Isten ajándéka. Úgy tűnik, hogy egyeseknek az a sorsuk, hogy híressé váljanak. Szépségük, gazdagságuk vagy tehetségük sokak számára természetes módon vonzó lehet. Sokan azonban nagyon keményen megdolgoznak tehetségük kibontakoztatásáért. Egyesek karizmája csak egy kis csoportra vagy közösségre korlátozódik, míg mások ezrek, sőt milliók számára is vonzóak.

Azokat, akik vonzóak mások számára, szintén a fent említett szeretetnek kell irányítania. A jelenlegi anyagias társadalomban sok olyan śūdra – élsportolók, színészek és énekesek –, akiknek hatalmas rajongótábora van. Az ő befolyásuk az érzékkielégítésen alapul.^[100]

A daiva-varṇāśrama társadalomban a śūdrákat nem akadályozzák meg abban, hogy befolyásosak vagy karizmatikusak legyenek; azonban a guruk, a brāhmaṇák és a paramparā iránti vonzalmuk irányítja őket. A vaiṣṇava közösségben a śūdrák akár nagyhatalmúak is lehetnek. Rāmānanda Rāya magát śūdrának írja le.^[101] Valóban, a karaṇa alosztályban sokan az alsóbb osztályokból kerültek ki. A neve, Roy vagy Rai, azonban királyt jelent. Nanda, Kṛṣṇa nevelőapja pedig a vaiśyák királya volt. Prabhupāda elmagyarázza: „Nanda azt jelenti, a tehénpásztorok vezetője, vagyis ő volt a király, Nanda Mahārāja. A ’király’ nem mindig azt jelenti, hogy egy nagyon nagy királyság királya.”^[102]

A modern társadalomban a nagy színészek és énekesek az új királyok, királynők, mogulok és bölcsek. Mégis ügynökeik, producereik és a nép rajongása irányítja őket. Mindenkit irányítani kell.

A daiva-varṇāśramában az irányítás végső soron Kṛṣṇától származik, aki előírja az érzékkielégítéstől való megszabadulás módszereit. A varṇāśrama struktúrában a vezetők szeretet és gyengédség révén irányítják a különböző karizmatikus személyeket, hogy az egész társadalom megszabadulhasson a karma kötelékétől és a szenvedéstől.^[103]

Jelenleg sok bhakta vezető és prédikátor valóban képes ilyen szeretetet közvetíteni.^[104] Az ISKCON történetében néhány bhakta karizmatikusnak bizonyult, és egyes esetekben a befolyásuk olyan erős volt, hogy sok más karizmatikus bhaktára is hatással voltak.A Kṛṣṇa-tudatú mozgalom karizmatikus vezetőin és a külső társadalomban lévő barátain keresztül lesz a varṇāśrama sikeres.

Azonosulás egy üggyel

Mindig vannak olyan ügyek, amelyek szenvedélyt ébresztenek az emberek tömegében. Ezek lehetnek vallási, ideológiai vagy az érzékkielégítéssel kapcsolatos ügyek. Az olyan mozgalmak, mint a kereszténység, az iszlám, a mormonizmus és sok egyéb lelkesítette az embereket, és nagy önfeláldozásra késztette őket. A marxizmus és a baloldali ideológiák az 1800-as évek közepe óta különösen sikeressé váltak. Még ma is, amikor pedig gyakori a közömbösség, sokan hajlandóak életüket adni a vallásukért, ideológiájukért és országukért.

Eric Hoffer szociológus az 1950-es évek híres tudósa volt. A munkásosztályból emelkedett ki, így a tömeg-
mozgalmakról és a hozzájuk csatlakozó emberekről alkotott írásai részben tapasztalatból, részben pedig a kutatásai alapján születtek. Bár kijelentései nem a śāstrából származnak, a mozgalmakról és követőikről szóló írásain érdemes elgondolkozni.^[105]Például ezt írta: „Köztudott, hogy sokakat, akik csatlakoznak egy felemelkedő forradalmi mozgalomhoz, megindít az életkörülményeikben bekövetkező hirtelen és látványos változás gondolata. Egy forradalmi mozgalom a változás feltűnő eszköze.” A lelkes követő típusáról pedig: „Biztonságérzete szenvedélyes ragaszkodásából fakad, nem pedig az ügye kiválóságából. A lelkes követő nem igazán ragaszkodik az elvekhez. Nem elsősorban annak igazságossága és szentsége miatt ka-rol fel egy ügyet, hanem azért, mert kétségbeesetten szüksége van valamire, amibe kapaszkodhat. Gyakran valójában a szenvedélyes ragaszkodás iránti igény az, ami minden ügyet, amelyet felkarol, szent üggyé tesz.”^[106] Hoffer azt is megfigyelte, hogy bizonyos, a könyvében leírt szociálpszichológiai helyzetekben egyes emberek nagyobb valószínűséggel csatlakoznak egy mozgalomhoz, mint mások. Azt állítja, hogy sokan egyszerűen csak arra vágynak, hogy szenvedélyesen kötődjenek valamilyen ügyhöz, ami szinte bármilyen ügy lehet.

Hoffer elemzése alapján ahhoz, hogy a bhakták sikeresek legyenek, nyilvánosan ki kellene hirdetniük, hogy a daiva-varṇāśrama egy tömegmozgalom, amely megoldja a modern társadalom problémáit. Sokan hajlamosak arra, hogy csatlakozzanak egy ilyen mozgalomhoz. Egyszerűen csak meg kell keresnünk és meg kell ragadnunk ezeket az embereket. Mindenünk megvan hozzá – pénz, szervezőkészség, szakértő prédikátorok, karizmatikus bhakták, prasādam, zene, értékesítési képességek, és ami a legfontosabb, a tökéletes társadalmi modell, a daiva-varṇāśrama.

Sokan várnak arra, hogy megváltoztassák az életüket. Szolgálni akarnak egy ügyet. Meg kell adnunk nekik a forradalmat, amire vágynak.^[107] Hoffer szerint csatlakozni fognak az ügyünkhöz. Én hiszek neki. És hiszek
Śrīla Prabhupādának, aki azt mondta: „Lehetséges.”^[108]

4. Elégedettség

Elégedetlenség a modern társadalomban

A mai világban az önmagával való elégedettséget megérteni is nehéz, nemhogy elérni.^[109] A modern társadalomban számos társadalmi konstrukció, mint a demokrácia, a szocializmus, a kapitalizmus, a humanitárius gondolkodás és a materialista tudomány, növeli a komplexitást, a lelki káoszt és a szorongást. Egy demokráciában például elvárják az emberektől, hogy megértsék a helyi, a nemzeti és a nemzetközi ügyeket, és véleményt nyilvánítsanak róluk. Azt tanítják nekünk, hogy a nép alkotja a kormányt, legalábbis nagyrészt. Ez szorongást és elégedetlenséget szül.^[110]

Az európai társadalomban^[111] körülbelül 250 évvel ezelőtt, illetve a gyarmatosított országokban 100 évvel ezelőtt a kormányzás terhét a korona cipelte. Ezért van az a kifejezés, hogy „nyugtalanul fekszik a fej, mely koronát visel”.^[112] Ma ez a nyugtalanság áthárul a polgárok fejére.

A családok összetettebbek és meg-terhelőbbek is. Korábban a kulturális hagyományok a világ minden táján azt diktálták a családokban, hogy a szülők vagy a nagyszülők legyenek a végső tekintélyek. A gyerekek, amint képesek voltak rá, hozzájárultak a család életéhez, és követték szüleik utasításait. A mai elkényeztetett gyermekek csak költséges terhet jelentenek.

Ugyancsak megterhelő az egyéni és családi kényelem növeléséért folytatott folyamatos küzdelem. A kényelemre való törekvés során a nukleáris család önző, összetett, független egységgé vált. A nők feladják hagyományos szerepeiket, hogy megosszák a terheket. Sok lusta, felelőtlen férfi elhagyja a családját, és ezzel kibújik a kötelességei alól.^[113] Mindezek a családi körülmények zavart, szorongást és elégedetlenséget okoznak.

Az utódoktól nem várják el, hogy túl sokat tegyenek a család életéért. Alapvetően arra nevelik őket, hogy önzőek legyenek és az élvezetet keressék. Az iskolázatlan családokban ez azonnali élvezetet jelent. A műveltebb családokban a gyerekeket megtanítják arra, hogyan fegyelmezzék magukat a hosszú távú élvezet érdekében.^[114] De a téma szinte minden esetben az önzés.^[115]

Egy anyagias, önző ember soha nem tud igazán elégedett lenni. Bármilyen boldogságot is ér el a kényelem révén, az mulandó. Az ember az élvezet magas szintjére emelkedhet, mint Hiraṇyakaśipu, de annak előbb-utóbb vége szakad.^[116]

A modern társadalom uralkodó témája az anyagi célokat szolgáló bonyolultság, nem pedig a magasabb szintű élvezetet szolgáló egyszerűség. Śrīla Prabhupāda azt tanította nekünk, hogy az élet alapvető szükségleteit, mint az evés, menedék stb., egyszerű módszerekkel elégítsük ki, ügyelve arra, hogy ne bonyolítsuk túl. Ez valódi elégedettséget eredményez, és időt ad a Legfelsőbb koncentráltabb szolgálatára.^[117]

Az elégedetlenség egy másik tünete a vélt igazságtalanság és egyenlőtlenség miatti állandó harc. A modern társadalom, különösen Amerikában, rendkívül pereskedővé vált. Az emberek, a vállalkozások, a közösségek, egyházak és kormányok állandóan pereskednek. A korábbi korokban is voltak perek. Számos ősi szövegben találunk rendelkezéseket a perekre vonatkozóan. Nārada azonban azt állítja, hogy amikor az emberek valóban követték a dharmát, nem voltak perek.^[118] Vagyis amikor az emberek egyre önzőbbé válnak, és az anyagi törekvések csapdájába esnek, már nem követik az igazi dharmát. Az is lehet, hogy olyan dharmát gyártanak, amely megfelel kielégíthetetlen vágyaiknak; ez azonban nem valódi dharma,^[119] és az eredmény elégedetlenség, még több nézeteltérés és pereskedés.

A régebbi korokban az emberek jobban elfogadták az életben rájuk váró sorsot ahelyett, hogy nézeteltéréseiket perekkel rendezték volna. Amikor az emberek mások, a természet vagy a kormányzat kezétől szenvedtek, azt a sorsuknak, vagy életük próbájának fogadták el.^[120] „Bármilyen körülményeket is adott nekem Kṛṣṇa, az rendben van.”^[121]

Hagyományos társadalom

A hagyományos társadalmakban az emberek elfogadták a család, a közösség, a királyság és a vallás tekintélyeit. Megértették a felsőbb tekintélyeknek való lekötelezettségüket és az önfeláldozást egy magasabb, különösen spirituális cél érdekében.

A Mahābhārata^[122]azt mondja, hogy egy embert fel lehet áldozni egy családért, egy családot egy faluért, egy falut egy királyságért, és a földet a lélekért.  Bár ez a kijelentés egy olyan szörnyű helyzetre utal, amelyben az embernek esetleg fel kell áldoznia egy életet vagy sokak életét, a téma a magasabb cél érdekében történő áldozathozatal, ami akár anyagi cél is lehet. A modern ember azonban önzéséből kifolyólag igyekszik elkerülni az ilyen áldozatot. Bár a kormánynak kötelessége gondoskodni a közösségekről, amelyeknek gondoskodniuk kell a családokról; az idők folyamán az embereket egyre kevésbé érdekli a közjó szolgálata, az viszont már igen, hogy a hatóságoktól szolgáltatást kapjanak. A gazdag országokban különösen elkényeztetettek az emberek, tudatosak a jogaikról és elégedetlenek.

A varṇāśrama ennek az ellenkezője. A polgárokat arra tanítják benne, hogy elégedettek legyenek varṇájukkal, a tár-
sadalomban betöltött szerepükkel. A varṇák pedig együttműködnek, hogy az egész társadalmat szolgálják, amely viszont a Legfelsőbbet szolgálja. Ahhoz hasonlóan, hogy a gyomor táplálása táplálja a testet, az étel pedig a szájba kerül, amelyet a brāhmaṇák képviselnek.^[123]

Śrīla Prabhupāda elmagyarázta: „Mivel mindenhol a śūdrák társadalma van [a modern társadalomban], zűrzavar uralkodik. Nincs agy. Egyszerűen śocati: ’Akarom, akarom, akarom, akarom, akarom, akarom.’^[124] A bráhmanikus kultú-rában látni fogod, hogy még ha valaki nagyon szegény brāhmaṇa is, akinek nincs bevételi forrása, még rendszeres
étkezés nélkül is boldog. Boldog, a tudásának köszönhetően. Megelégszik önmagával. Ha nem kap ételt, azt gondolja: ’Ezen a napon Kṛṣṇa azt kívánta, hogy ne kapjak ételt. Ó, ez Kṛṣṇa öröme. Ez Kṛṣṇa kegye.’”^[125]

A lényeg az, hogy a varṇa rendszer a társadalmi elégedettség elérésének a természetes módja. 1907-ben Sidney Low brit történész megjegyezte: „Kétségtelen, hogy ez [varṇa] a fő oka India alapvető stabilitásának és az elégedettségnek, amely révén az indiai társadalom évszázadokon át ellenállt a politika megrázkódtatásainak és a természet kataklizmáinak. Minden embernek biztosítja a helyét, a karrierjét, a foglalkozását, a baráti körét. […] Kezdettől egy testület tagjává teszi őt, egész életén át megvédi a társadalmi féltékenység és a nem teljesült törekvések rákfenéitől; társaságot és közösségi érzést biztosít neki másokkal, akik hasonlóan jól érzik magukat a hasonszőrűek között. A kaszt szervezet a hindu számára a klub, a segélyszervezet, az emberbaráti társaság. Indiában nincsenek dologházak,^[126] és eddig nem is hiányoztak.”^[127]

Elégedettség a daiva-varṇāśramában

Jelenleg az egyénen múlik, hogy me-ditációval, mantrázással, imával vagy más módon keresi-e az elégedettséget. A modern globális kultúrában azonban rendkívül nehéz vagy szinte lehetetlen elérni az elégedettséget családi és társadalmi szinten.

A daiva-varṇāśramában a társadalmi elégedettséget az egyszerű életmóddal és a társadalomban meglévő helyünk elfogadásával érhetjük el. Még ha valaki meditál vagy mantrázik is néhány órát a nap folyamán, társadalmi szintű elégedettség nélkül az élet gyakran zavarossá, spirituálisan kaotikussá és elviselhetetlenné válik.

Egyesek azt állítják, hogy a társadalom minden tagjának mantráznia vagy meditálnia kell, és akkor béke lesz. Ez bár igaz lehet; azonban nincs történelmi bizonyíték arra, hogy ilyen utópisztikus társadalom valaha is létezett volna a Satya-yugán kívül. Így ez egy nem bizonyított elmélet, vagyis nincs bizonyíték arra, hogy elegendő embert rá lehetne venni a mantrázásra, hogy létrejöjjön az ígért béke és elégedettség.^[128]

Daiva-varṇāśrama létezett, és sok helyen még ma is létezik, bár töredezett formában. A varṇāśrama társadalomban nem kell hogy mindenki brāhmaṇa legyen. Ebben az emelkedett kultúrában nincs szükség arra, hogy mindenki együtt
„rezegjen”. Itt az emberek egy magasabb célért dolgoznak. Bizonyos, hogy a mai korban egyetlen társadalom sem képes elérni a tökéletes elégedettséget. Ha azonban a modern társadalmat a hagyományos daiva-varṇāśramával hasonlítjuk össze, és nem csak az elméleti daiva-varṇāśramával, akkor az előbbiben magasabb szintű elégedettséget láthatunk. Ellentétben egy elméleti társadalommal, amelyben az emberek mindannyian mantráznak vagy meditálnak, a varṇāśrama kultúra gyakorlatban megfigyelhető felsőbbrendűsége bizonyíték arra, hogy van olyan társadalom, amely nagyobb társadalmi elégedettséget biztosít.

A kutatók felméréseket végeznek annak megállapítására, hogy mely országok a legboldogabbak. Kritériumaik a jólét, az egészség, az oktatás stb. alapján készülnek. A Kṛṣṇa-tudatban azonban a boldogság és elégedettség mutatói mások. Ahhoz, hogy magasabb szintű elégedettséget érjünk el és elkerüljük a szenvedést, el kell vonatkoztatnunk az anyagi boldogságtól és bánattól, amelyek maguktól jönnek és mennek. Ezt az elszakadást rendkívül nehéz megérteni azok számára, akiknek anyagi céljaik vannak. Kṛṣṇa azonban részletesen ismerteti az elkülönülés módszertanát a Gītāban.

Kṛṣṇa módszere az elégedettség elérésére

A Gītā harmadik fejezetében Kṛṣṇa nem említi meg a varṇákat; a fejezet azonban többnyire a munkáról (karma) vagy foglalkozásról^[129] szól, és a varṇa a foglalkozást is jelenti. Amikor tehát Kṛṣṇa a karma szót használja, akkor a varṇára gondolhatunk. A fejezet közepe felé a karmáról és yajñáról beszélve Kṛṣṇa megemlíti az elégedettséget. Így arról kapunk képet, hogy az elégedettség a varṇával és a yajñával kapcsolatos.

Ha egy lépést hátralépünk, hogy áttekintést adjunk, a fejezet témája a munka, a munka gyümölcseitől való elszakadás és a yajña, amely ezeket a gyümölcsöket Viṣṇu felé irányítja, elterelve ezzel a halálos ellenségtől, a kéjvágytól.^[130] Ily módon a gyümölcsök –

a pénz – elvonása megteremti kapcsolatunkat Viṣṇuval, ahelyett hogy a kéjvágyunkat táplálná. A varṇāśrama társadalomban az elme és az érzékek irányítása lényegében a Viṣṇunak felajánlott yajña révén valósul meg.^[131]

Kṛṣṇa áttekinti a yajñák védikus rend-szerét, ami a varṇāśrama kultúra szíve.^[132] Ebben a korban a daiva-varṇāśrama szíve a saṅkīrtana-yajña.  Kṛṣṇa leírja a yajñák, az eső és az étel körforgását. Hangsúlyozza, hogy aki megtöri e körforgást, és anélkül élvezi az ételt és más dolgokat, hogy azokat yajñaként felajánlaná, az tolvaj.^[133] A természetes körforgás: munka, eredmény – például pénz vagy termés –, és a szükségleteken felüli többlet Viṣṇunak való felajánlása. A védikus időkben tűzbe tették a felajánlást. Ebben a korban a saṅkīrtana-yajña tüzébe kell ajánlani: a pénzt Kṛṣṇa dicsőítésére és ünneplésére használjuk, a termésből pedig prasādam lesz.

Śrīla Prabhupāda szerint a varṇāśrama célja, hogy a yajña révén elégedetté tegye Viṣṇut, és a munka eredményeinek Neki való átadásával elérhető az elkülönülés.^[134] A varṇāśrama-társadalomban a yajña alapvető célja tehát az anyagi élettől való elkülönülés elősegítése. A munkánk után kapott, szükségleteinken felüli többleteredményt vagy kényelemre vagy yajñára költhetjük. Ha yajñára költjük, kevesebbet tudunk kényelemre költeni. Egyszerű. A modern, összetett társadalomban ez nehéz, de egy egyszerű varṇāśrama-társadalomban sokkal könnyebb. Kholāvecā Śrīdhara rendkívül szegény volt, jövedelmének 50%-át mégis a Gangesz imádatára költötte.^[135] A legtöbben nem állunk Śrīdhara szintjén, de ahogyan követjük Śrīla Prabhupāda és az ācāryák példáját, megpróbálhatjuk követni Śrīdhara példáját is.

Amikor a pénzünket Kṛṣṇának adjuk, kevesebbet tudunk extrákra vagy kénye-lemre költeni. A kényelmi dolgok a kāma kategóriájába esnek. A kāma nem csak szexet jelent, hanem mindazokat a dolgokat, amelyek túlmutatnak a szükségleteinken.^[136] Kṛṣṇa ellátja a szükségleteinket, és még többet is ad. Ezt a többletet arra kell felhasználnunk, hogy a yajña révén elérjük a felszabadulást.^[137]

A 3. fejezet vége felé Kṛṣṇa elmagyarázza, hogy a kāma, az elégedetlenség forrása az elmén és az intelligencián (buddhi) nyugszik.^[138] A yajña és az érzékek szabályozásának folyamatán keresztül elpusztítjuk a kāmát, ami parazitaként él a buddhinkon.^[139] A varṇāśramában így azáltal, hogy yajñát végeznek Viṣṇunak (saṅkīrtana-yajña), társadalmi elégedettséget érnek el.^[140] Ezért a bhakták feladata az, hogy a daiva-varṇāśramát mint a társadalmi elégedettség elérésének egyetlen lehetséges módját hirdessék, ami a kényelemre, szórakozásra és materialista életminőségre irányuló kínzó társadalmi nyomás megszűnését jelenti.

Kṛṣṇa közvetve azt mondja, hogy nem kell az Iránta való odaadással kezdeni: „Ha azonban képtelen vagy tudatodat Rám irányítva dolgozni, akkor próbálj lemondani tetteid minden gyümölcséről, s horgonyozz az önvalóban!”^[141] Ez azt jelenti, hogy az embernek fel kell áldoznia a pénzét egy magasabb cél érdekében, és egyidejűleg szabályoznia kell az érzékeit. Az ilyen elkülönülés és érzékkontroll végül bhaktihoz vezet, miközben az ember eléri a békét és az elégedettséget is.^[142] Ezért a daiva-varṇāśrama társadalom, attól függően, hogy mennyire kiterjedt és jól szervezett, sokféle embert befogadhat, akik őszintén törekednek a felszabadulásra és a társa-dalmi elégedettségre.

Felhasznált irodalom

Bhagavad Gita: Bhagavad Gita 10.11.

[s.a.]

. https://www.bhagavad-gita.us/bhagavad-gita-10-11/
A megtekintés dátuma: 2025.07.03.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1993.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Caitanya-caritāmṛta. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1996.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrī Īśopaniṣad. The Bhaktivedanta Book Trust, 1990.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (1–10. Ének I. kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm 1993–1995.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda,
A. C.: A tanítások nektárja. The Bhaktivedanta Booktrust, Stockholm, 2015.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A tökéletes jóga. Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége, Budapest, 1997.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda,
A. C.: Yajña – Sacrifice to the Supreme. Back To Godhead, 3. 6. 1956.

Bhaktivedanta Vedabase: Conversation. [s.a.]. https://vedabase.io/en/library/transcripts/?type=Conversation

A megtekintés dátuma: 2025.07.03.

Bhaktivedanta Vedabase: Lectures and Addresses. [s.a.]. https://vedabase.io/en/library/transcripts/?type=Lectures+and+Addresses

A megtekintés dátuma: 2025.07.03.

Bhaktivedanta Vedabase: Walk. [s.a.].
https://vedabase.io/en/library/transcripts/?type=Walk
A megtekintés dátuma: 2025.07.03.

Dayānanda Dāsa – Rūpa Vilāsa Dāsa: Daiva-varṇāśrama Journal: Volume One, Number One, 2023.

Gerhardt, Sue: The Selfish Society: How We All Forgot to Love One Another and Made Money Instead. Simon & Schuster, London, 2010.

Ghose, Jogendra Chunder: Commentary on Nārada-smṛti. The Principles of Hindu Law: the Commentaries. 2.2. S.bchatterjee and Sons, Calcutta, 1917.

Howe, L. E. A.: Hierarchy and equality. Variations in Balinese Social Organizaton.  Journal of the Humanities and Social Sciences of Southeast Asia, 1989. jan.

Hridayānanda dāsa Goswami – Gopiāparāṇadhana dāsa Adhikārī: Śrīmad-Bhāgavatam (10–11 Canto).
The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1993–1995.

Kane Pandurang Vaman: History of Dharmasastra. 2.1. 1941. https://archive.org/details/in.ernet.dli.2015.24397

Lowe, Sidney: Vision of India. E. P. Dutton, New York, 1907.

Mahābhārata of Vyāsa 1–9.: Sanskrit Text with English Translation. Parimal Publications, [s.l.], 2008.

Maiborn, Mangoljao – Kezo, Vethihu: Origin of Caste System in Manipur: A Brief Analysis. International Journal for Multidisciplinary Research. 5. 4. 2023. https://www.ijfmr.com/papers/2023/4/5134.pdf

Mánava dharmasásztra. Édesvíz, Budapest, 2019.Rūpa Goswāmi: Bhakti rasāmṛta-sindhu. With Commentary of Śrīla Jīva Goswami and Viśvanatha Cakravartī Ṭhākura. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, s.a.

Németh Orsolya: Mánava Dharmasásztra: Manu törvényei. Édesvíz Kiadó, Budapest, 2019.

Rūpa Goswāmi: Bhakti rasāmṛta-sindhu. With Commentary of Śrīla Jīva Goswami and Viśvanatha Cakravartī Ṭhākura. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, [s.a.].

Satsvarūpa Dāsa Goswami: Śrīla Prabhupāda-lilāmṛta. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 2023.

Shakespeare, William: IV. Henrik II. Európa, Budapest, 1981.

Social Science Research Council: Anxieties of Democracy. [s.a.].
https://www.ssrc.org/

A megtekintés dátuma: 2025.07.03.

Vṛndāvana Dāsa Ṭhākura: Caitanya bhāgavata. Rasbihari Lal and Sons, [s.l.], 2001.

Wikipedia: Manipur. [s.a.].
https://en.wikipedia.org/wiki/Manipur#Religion

A megtekintés dátuma: 2025.07.03.

ya. Ramanuja Research Society,[s.l.], 1971. 5.

---

^[1]    Válogatta és szerkesztette Banyár Magdolna (Mahārāṇī Devī Dāsī), fordította Mérő Mátyás (Madhupati Dāsa).

^[2]    A cikkben szereplő kérdéseket a Daiva-varṇāś-rama folyóirat egyik olvasója, egy bhakta hölgy tette fel.

^[3]    Figyeljük meg, hogy a saṅkīrtana azt jelenti, hogy dicsőítjük vagy ünnepeljük Kṛṣṇa nevét, formáit és līlāit. A saṅkīrtana mindent magában foglal, ami kiterjeszti Mahāprabhu mozgalmát, és segít neki a prema gyümölcseit szétosztani. Ahogy Prabhupāda bemutatta, ez templomok létrehozását és fenntartását, iskolákat, varṇāśrama-közösségeket, mūrti-imádatot, könyvosztást, harināmát, fesztiválokat, prasādam-osztást, színdarabot, művészetet és még sok minden mást jelent. Mahāprabhu mozgalmának megfelelő terjesztéséhez pedig mindezeknek együtt kell működniük. Vannak persze prioritások, de a bhaktáknak együtt kell dolgozniuk, hogy mindent elérjenek.

^[4]    Bhāg. 11.5.2–3.

^[5]    Bhg. 3. fejezet és  Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 1956.

^[6]    A tanítások nektárja 3. vers magyarázata: „Śrīla Rūpa Gosvāmī ezért azt ajánlja, tat-tat-karma-pravartanāt: »Az embernek szigorúan követnie kell a vaidhī-bhakti szabályozó elveit.« E négy tilalom (yama) mellett vannak pozitív szabályozó elvek (niyama), mint például a japa-mālā láncon való napi tizenhat kör vibrálása.”

^[7]    Nem szükséges alátámasztani ezt a magától értetődő kijelentést; azonban egy példa erre a Cc. 1.17.111. verse és magyarázata.

^[8]    Varṇāśrama főiskola: Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1974. március 14., gurukula: Bhāg. 7.12.1., és bhakti-śāstrī: Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.] beszélgetés, 1977. február 27. Továbbá Tamal Krishna Goswami levele a GBC-nek, amelyet Prabhupāda jóváhagyott, 1977. január 6.

^[9]    Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1971. szeptember 5.: „Ez szeretetből, szeretetből, viszonzásból fakad. […] Éppen úgy, ahogy a gyerek fél az apjától. Van szeretet. ‘Az apám nem örül, ha ezt teszem.’ ’Apám azt mondta: Ne nyúlj ehhez, ezért nem nyúlok hozzá.’ Tehát ez a félelem és szeretet, mindkettő ott van. Nem egyszerűen arról van szó, hogy fél az apjától, hanem a szeretet

[is]

ott van.”

^[10]   Bhāg. 10.84.38; Bhg. 3. fejezet; Bhāg. 4.12.10.

^[11]   Cc. 3.20.37.

^[12]   Bhāg. 2.3.24: „Nem fogadott el semmilyen fizetést, mert brāhmaṇa volt. A brāhmaṇa nem fogadhat el semmilyen fizetést.” Szintén Satsvarūpa Dāsa Goswami 2023:2.51.

^[13]   Bhāg. 2.3.24 előadás, Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], 1972. június 22.: „A śūdra elfogadja a fizetést: ’Én szolgállak téged, te fizetsz nekem.’” Továbbá, A tökéletesjóga 7. fejezetében: „A munkás mindig fizetést vagy bért követel. Itt azonban Kṛṣṇa azt jelzi, hogy az ember pusztán kötelességtudatból dolgozhat, nem várva tevékenységének eredményét.” (Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 1997.)

^[14]   Cc. 2.19.170: „A bhakti, az odaadó szolgálat azt jelenti, hogy minden érzékünket az Úrnak, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, minden érzék Urának a szolgálatába állítjuk. Annak, amikor a lélek a Legfelsőbbet szolgálja, két mellékhatása van: az ember megszabadul minden anyagi megjelöléstől, és érzékei megtisztulnak csupán attól, hogy az Úr szolgálatát végzik.”

^[15]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1976. április 14.: „Az ember elmegy egy faluba [indiai falu], ott analfabétákat talál, akik hisznek a lélekvándorlásban. Az egyszerű analfabéta falusiak, ők hisznek.”

^[16]   Ami a nők, férfiak, családok és közösségek ideális szerepét illeti, először Prabhupādánál keresünk, aki néha idézett Cāṇakyától vagy Kautilyától és Manutól; azonban nem használunk fel mindent, amit ők mondtak. A Manu-smṛtiben és más irodalomban sok minden ellentmond a Śrīmad-Bhāgavatamnak, akár szellemében, akár betű szerint. Ráadásul különböző okokból, de nem feltétlenül követünk mindent, ami a Bhāgavatamban vagy a Gosvāmīk śāstrájában van. (Például: Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.] beszélgetés, 1973. július 18.) Annyi szabály és előírás van, hogy meg kell értenünk a prioritásokat. Ahelyett, hogy sok śāstrát tanulmányoznánk és sok részletet tanulnánk, ahogyan azt néhány bhakta teszi, egy tanult embernek tudnia kell, hogyan alkalmazza a tudást, és ez magában foglalja a prioritások felállítását.

^[17]   Cc. 2.22.54: „Minden kinyilatkoztatott szentírás véleménye az, hogy ha csak egy pillanatra is élvezhetjük egy tiszta bhakta társaságát, teljes sikert érhetünk el.” A tanítások nektárja 4–6. vers szintén.

^[18]   Bhāg. 7.11.25–29 összefoglalva: Az erényes nő (sādhvī) szolgálja a férjét. Jól kell öltözködnie és jókedvűnek kell lennie. Takarítson és rendezze a házat. Ismerje a dharmát. Így kell szolgálnia a férjét szeretettel, feltéve, hogy az nem esett le. Az a nő, aki a férjét szolgálja, a szerencse istennőjének nyomdokain haladva biztosan hazatér, vissza Istenhez bhakta férjével együtt, és boldogan él a Vaikuṇṭha bolygókon. Śrīla Madhvācārya azt mondja: „Egy nőnek úgy kell gondolnia a férjére, mint a Legfelsőbb Úrra. Ugyanígy egy tanítványnak a gurura, egy śūdrának pedig a brāhmaṇára így kell gondolnia. Így mindannyian az Úr bhaktáivá válnak.”

^[19]   Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.2.255: anāsaktasya viṣayān yathārham upayuñjataḥ nirbandhaḥ kṛṣṇa-sambandhe yuktaṁ vairāgyam ucyate:

      „Mindent az Úr szolgálata érdekében kell elfogadnunk, nem pedig saját érzékkielégítésünk kedvéért. Ha valaki ragaszkodás nélkül elfogad valamit azért, mert az kapcsolatban áll Kṛṣṇával, akkor lemondását yukta-vairāgyának nevezik.”

^[20]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1975. július 13.

^[21]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], Bhg. 3.1–5 előadás, 1968. december 20.

^[22]   Cc. 2.22. fejezet.

^[23]   Bhāg. 9.10.27 és 1.13.30.

^[24]   Cc. 2.22.54.

^[25]   Cc. 2.22.65–66, 71–72 és A tanítások nektárja 5. verse leírja az uttama-bhaktát. A Cc. 2.8.128 azt állítja, hogy aki ismeri Kṛṣṇát, az társadalmi helyzetétől függetlenül guru.

^[26]   A tanítások nektárja 5. vers.

^[27]   Bhg. 9.32. és Bhāg. 2.4.18.

^[28]   Bhāg. 5., 9. és 10. fejezete. Lehet, hogy úgy tűnik, túlzásba viszem ezt a kérdést, de ez azért van, mert az ISKCON-ban sok olyan eset volt, amikor nőket bántalmaztak. Prabhupāda mozgalmának az a célja, hogy az embereket gyermekeikkel és gyermekeik gyermekeivel együtt vonzza és megtartsa. Ehhez bölcsességre és elnézésre van szükség.

^[29]   1983-ban az ISKCON Potomac (Washington D. C.) templomának elnökeként egy érett indiai nőnek próbáltam prédikálni, aki egy sikeres szoftvertanácsadó vállalkozás vezérigazgatója és tulajdonosa, és született vaiṣṇava volt. Egy vasárnap, a lakoma alatt egy asztalnál ülve találtam őt, amint két fiatal, tapasztalatlan brahmacārīval beszélgetett, akik a másik oldalon ültek, és kritikusan viselkedve arról faggatták, hogy a négy szabály közül melyiket követi. Azonnal közbeléptem. Tekintettel az ilyen bánásmód veszélyeire, mindenekelőtt a tiszteletet kell hangsúlyozni.

^[30]   Bhāg. 1.1.1.1; Bhāg. 3.26.26; Bhg. 8.16.

^[31]   A Los Angeles-i templom a 1975 La Cienega, majd a 3764 Watseka címre költözött. Mindkettő lakott területekkel határos, ezért Prabhupāda azt mondta nekem mint templomelnöknek, hogy térítsem meg az ott élő embereket. Sajnos túl éretlenek voltunk ehhez. Megkockáztatom, hogy még mindig nem tanultuk meg ennek a művészetét, annak ellenére, hogy elég érettek lettünk hozzá.

^[32]   Bhāg. 7.5.5.

^[33]   Valaki kifogásolhatja, hogy az odaadó szolgálat minőségi, nem mennyiségi kérdés. Mindkettő. Mennyiségileg 16 kört kell japáznunk, négy szabályozó elvet kell követnünk, a bhakti kilenc folyamatát végeznünk, 64 tulajdonságot megvalósítanunk stb. Minőségben: anyābhilāṣitā-śūnyam, nincs más vágyunk, mint szolgálni (Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.1.11).

^[34]   Bhāg. 1.17.38 magyarázat: „Az állam-polgároknak jövedelmük felét adományként arra kell fordítaniuk, hogy lelki atmoszférát teremtsenek az országban vagy az emberi társadalomban, mind az egyének, mind a közösségek számára.”

^[35]   Ma az ISKCON-ban vannak olyanok, akiket egyesek liberálisnak, illetve konzervatívnak neveznek. A liberálisok általában alkalmazkodni akarnak a modern feminizmushoz. A konzervatívok ragaszkodnak a hagyományos női szerepek fenntartásához. Amikor egy olyan közösség, mint az ISKCON, képes fenntartani a változatosságot és a különbségeket a hatókörén belül, az gyakran a jó vezetés jele. Eljöhet azonban az az idő, amikor az autoritásoknak vissza kell majd fogniuk azokat, akik túl sok szinkretizmust vagy a külső kultúrával való keveredést engednek meg. Ezt a śāstrát ismerő és érvényesítő vezetőknek kell eldönteniük. Megjegyzendő, hogy az iszlám és a kereszténység, amelyek ma a vezető vallások, történelmük során jellemzően igyekeztek megakadályozni a túl sok szinkretizmust. Ezzel szemben a buddhizmus, a hinduizmus és más vallások talán túl sok szinkretizmust engedtek meg.

^[36]   Cc. 2.19.170: „A bhakti, az odaadó szolgálat azt jelenti, hogy minden érzékünket az Úrnak, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, minden érzék Urának a szolgálatába állítjuk. Annak, amikor a lélek a Legfelsőbbet szolgálja, két mellékhatása van: az ember megszabadul minden anyagi megjelöléstől, és érzékei megtisztulnak csupán attól, hogy az Úr szolgálatát végzik.”

^[37]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1977. február 14.: „Mindenkit felemelnek, de aztán mégis leesnek.”

^[38]   Mánava-dharmasásztra 12.103: „Azok, akik olvassák e (szent) könyveket, kiválóbbak azoknál, akik nem olvassák őket; akik emlékeznek is rájuk, kiválóbbak azoknál, akik csak olvassák őket; akik meg is értik őket, kiválóbbak azoknál, akik csak emlékeznek rájuk; s akik tettekre váltják tanításukat, kiválóbbak azoknál, akik csak megértették azt.”

^[39]   Lásd az „Elégedettség” című részt.

^[40]   Bhāg. 5.5.18: „Aki nem tudja felszabadítani a gondjaira bízott élőlényeket, akik az ismétlődő születés és halál útját járják, az soha ne legyen tanítómester, apa, férj, anya vagy imádandó félisten.”

^[41]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1997. február 14:  „Be kell vezetnünk ezt a varṇāśrama-dharmát. Tökéletesen kell megcsinálni, és ez lehetséges, és az emberek boldogok lesznek.”

^[42]   A varṇāśrama társadalmat általában a vaiśyák és śūdrák által segített kṣatriyák szervezik. Az ISKCON azért jött létre, hogy brāhmaṇákat toborozzon és képezzen, de amikor Prabhupāda követői dharmikus kṣatriyákat, vaiśyákat és śūdrákat toboroznak és képeznek, együttműködés alakul ki. A nagy országok polgárai világszerte együttműködnek a társadalmi, gazdasági és nemzeti célok érdekében. A hadseregeik különösen jó példái az akár hárommillió főt is magában foglaló precíz együttműködésnek. Ha az asurák képesek együttműködni az anyagi élvezet érdekében, akkor a devák, a bhakták is képesek együttműködni Kṛṣṇa öröméért.

^[43]   Satsvarūpa Dāsa Goswami 2023: 222: „Abhaj elismerő szavakkal szólt Mahátma Gandhiról, akit vaiṣṇava tulajdonságok jellemeztek, és emlékezett rá, hogy Gandhi is hasonlóan értékelte a Gítá-nagari gondolatát. Ez az egyetlen mód, amivel enyhíthetők a ’démonikus elveket valló vezetők’ által okozott szenvedések, akik rossz irányba vezetik korunk erkölcsileg züllött civilizációját.”

^[44]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.] reggeli séta Śrīla Prabhupādával, 1976. április 9.

^[45]   Idézi Cc. 2.19.70: sarvopādhi-vinirmuktaṁ tat-paratvena nirmalam hṛṣīkeṇa hṛṣīkeśa-sevanaṁ bhaktir ucyate „A bhakti, az odaadó szolgálat azt jelenti, hogy minden érzékünket az Úrnak, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, minden érzék Urának a szolgálatába állítjuk. Annak, amikor a lélek a Legfelsőbbet szolgálja, két mellékhatása van: az ember megszabadul minden anyagi megjelöléstől, és érzékei megtisztulnak csupán attól, hogy az Úr szolgálatát végzik.”

^[46]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], Prabhupāda vrindávanai előadása, 1971. november 29.

^[47]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], Cc. 2. 22.21–28 előadás, 1967. január 11.

^[48]   Bhg. 4.13.

^[49]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1977. február 14.: „Prabhupāda: Brāhmaṇák rendelkezésre állnak. Miért foglalkozol ezzel? A brāhmaṇák is elérhetőek, a śūdrák is elérhetőek. Miért kellene a śūdrának mesterségesen brāhmaṇává válnia? Satsvarūpa: Mit fognak a śūdrák csinálni a nagyvárosi templomban, az összes templomban? Prabhupāda: Miért hozod a mi templomainkat? Én az elvről beszélek. Satsvarūpa: Ó. Hari-śauri: Az elvet követjük. Csak azon gondolkodunk, hogyan lehet megvalósítani. Azt mondtad, hogy el kellene kezdeni a mi közösségünkben. Prabhupāda: Igen, ez egy nagyon tág elképzelés. Most beszélünk a kiképzésükről

[a brāhmaṇákéról]

. Ez egy másik dolog. Ez kis léptékű. Hari-śauri: Az elvet követjük. [A szerkesztő megjegyzése: Hari-śauri kijelentése azt mutatja, hogy félreérti Prabhupāda azon törekvését, hogy tanítványai biztosan megértsék a varṇāśrama elveit, mielőtt ostobán belevágnának a megvalósításba.] Prabhupāda: Varṇāśrama, nagy léptékben ez a [varṇāśrama] szükséges. Nagy léptékben nem lehet mindenkit brāhmaṇává vagy sannyāsīvá tenni. Nem, ez nem lehetséges. Ez [a jelenlegi ISKCON] kis léptékű. A világ embereinek hány százalékát irányítjuk? Nagyon jelentéktelent. De ha az egész emberi társadalmat tökéletessé akarjátok tenni, akkor ezt a Kṛṣṇa-tudatú mozgalmat Kṛṣṇa utasítása [Bhg. 4.13] szerint kell bevezetni, ha nagyobb léptékben akarjátok csinálni, az egész emberi társadalom javára. Most összegyűjtöttünk néhányat, a legjobbakat. Ez egy másik dolog. De Caitanya Mahāprabhu azt mondta, hogy para-upakāra. Miért egy bizonyos részt kell csak összegyűjteni? Az emberek egész tömege fogja élvezni az előnyeit. Akkor ez szükséges, szisztematikusan. Sve sve karmaṇy abhirataḥ saṁsiddhiṁ labhate naraḥ [Bhg. 18.45]. A para-upakāra azt jelenti, hogy a tömegek javára válik, nem csak egy bizonyos csoport javára. Akkor [ehhez] be kell vezetnünk ezt a varṇāśrama-dharmát. Ezt tökéletesen kell csinálni, és ez lehetséges, és az emberek boldogok lesznek.”

^[50]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1977. február 2.

^[51]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1977. február 14.

^[52]   Bhāg. 3.29.10: „Amikor egy bhakta az Istenség Legfelsőbb Személyiségét imádja, s felajánlja Neki tettei eredményeit, hogy megszabaduljon a gyümölcsöző cselekedetek mámorától, akkor odaadása a jóság kötőerejébe tartozik.”

^[53]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1977. október 8.: „És a pénzt költsétek Kṛṣṇára. Kṛṣṇa palotájára, Kṛṣṇa templomára, Kṛṣṇa imádatára, pompásan, olyan pompásan, amennyire csak [lehetséges]. És hogy ezt megszervezd, a varṇāśrama segít neked felosztani a társadalmat – brāhmaṇa, kṣatriya, vaiśya –, mint ahogyan a testben is van megosztottság. Ez segíteni fog. Ne pazaroljátok az emberi testformát érzékkielégítésre. Ezt akartam bemutatni. Most ötleteket adtam nektek. Ti is meg tudjátok csinálni. Mindannyian intelligensek vagytok Caitanya Mahāprabhu para-upakārájához. Tehát jót tesztek másokkal, nem használjátok ki őket. Minden emberi lény, aki ezt [a testet] kapta, képes a Hare Kṛṣṇát énekelni. Adjatok nekik esélyt, és tegyétek kedvezővé a helyzetet. Világos?”

^[54]   Bhg. 2.14–15.

^[55]   Bhg. 17.28: „Ó, Pṛthā fia! Mindaz, amit áldozatként, adományozásként és vezeklésként a Legfelsőbben való hit nélkül hajtanak végre, ideiglenes. Az ilyen tettet ’asat’-nak nevezik, és semmi áldással nem jár sem ebben, sem a következő életben.”

^[56]   Bhāg. 3.23.56: „Akit tettei nem emelnek fel a vallásos élethez, aki a vallásos szertartások elvégzésével nem jut el a lemondásig, s aki olyan lemondásban él, amely nem vezet az Istenség Legfelsőbb Személyiségének odaadó szolgálatához, az annak ellenére, hogy lélegzik, halottnak tekinthető.”

^[57]   Bhg. 3.1–5. előadás, 1968. december 20. „Ha van elég pénzed, költsd Kṛṣṇára. Ne raktározz. Minél többet költesz Kṛṣṇára, annál kiegyensúlyozottabbá válsz, és még több áldást kapsz. Ez a folyamat. Ezt a [Gītā] karma-yoga részében tanítják majd.”

^[58]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1976. április 23.: „Prabhupāda: Ez nem a te földed. Te Európából jöttél. De most azt állítjátok, hogy ez a ti földetek. Az afrikaiak [valószínűleg a bennszülöttekre gondolt Prabhupāda (szerk.)], ők

[szintén]

igényt tartanak rá. Annyi föld van, hogy tízszer annyi gabonát tudtok termelni, ahány ember él itt. […] A teljes földet Isten tulajdonának tekintitek, és az egész népesség mind Isten fia. Akkor az egész probléma megoldódik. Minden megoldódik.”

^[59]   ŚrĪ Īśopaniṣad 1.

^[60]   Bhāg. 11.17.16.

^[61]   Bhāg. 1.2.13: ataḥ pumbhir dvija-śreṣṭhā varṇāśrama-vibhāgaśaḥ | svanuṣṭhitasya dharmasya saṁsiddhir hari-toṣaṇam „Ó, kétszer születettek legkiválóbbjai! A végkövetkeztetés ezért az, hogy a tökéletesség legmagasabb szintje, amelyet az ember az életrendek és kasztok szerinti felosztás alapján saját dharmájának előírt kötelességét végezve érhet el, nem más, mint örömet okozni az Istenség Személyiségének.”

^[62]   Bhāg. 8.19.21 magyarázat: „Ahhoz, hogy ezt a legmagasabb rendű kultúrát taníthassuk, az írások a varṇāśrama-dharmát javasolják. A varṇāśrama csoportok — brāhmaṇa, kśatriya, vaiśya, śūdra, brahmacārya, gṛhastha, vānaprastha és sannyāsa — célja az, hogy az emberek megtanuljanak uralkodni az érzékeik fölött, s megtanulják, hogyan legyenek elégedettek azzal, ami puszta létfenntartásukhoz elegendő. Itt az Úr Vāmanadeva példamutató brahmacārīként visszautasítja Bali Mahārāja ajánlatát, aki bármit megadna Neki, amit csak kíván. Azt mondja, hogy ha valaki nem elégedett, nem lehet boldog még akkor sem, ha az egész világ vagy az egész univerzum az övé. Az emberi társadalomban ezért fenn kell tartani a brahminikus, a kśatriya és a vaiṣya kultúrát, s az embereket meg kell tanítani arra, hogy érjék be csupán azzal, amire szükségük van. A modern civilizációban nem tanítják erre az embereket: mindenki egyre többet akar, s mindenki elégedetlen és boldogtalan. A Kṛṣṇa-tudatos mozgalom éppen ezért farmközösségeket alapít — különösen Amerikában —, hogy megmutassa, hogyan lehetünk boldogok és elégedettek a minimális életszükségletekkel, és hogyan takarítsunk meg ezzel időt az önmegvalósításra, melyet nagyon könnyen elérhetünk a mahā-mantra éneklésével: Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare / Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare.”

^[63]   Śikṣāṣṭaka 1, idézi Cc. 3.20.12: prati-padaṁ pūrṇāmṛtāsvādanaṁ – „lehetővé teszi, hogy minden lépésnél megízleljük a teljes nektárt.”

^[64]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés 1977. február 14.: „Manipur. Varṇāśramát akarok indítani abban a kis államban. Ez az álmom. Egy kis államban meg lehet csinálni. [Könnyebben megvalósítható egy kis államban.]”

^[65]   Uo.

^[66]   Satsvarūpa Dāsa Goswami 2023: 40. fejezet. A kijelentés, amelyet Prabhupāda kölcsönzött, Napóleontól származik.

^[67]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], Bhg. 13.3 előadás, 1972. december 30.: „Ha meg akarjátok tartani, ha meg akarjátok őrizni a tökéletes emberi civilizációt, akkor ezt a varṇāśramát kell fenntartanotok. Különben káosz lesz. Mivel káoszt teremtettünk a világban, a Kṛṣṇa-tudat követése híján baj van. Ez a Kṛṣṇa-tudatos mozgalom tehát mindenre kiterjedő megoldás, az összes probléma átfogó megoldása.”

^[68]     Bhāg. 3.23.56, a fordítást lásd az 56. láb-jegyzetben.

^[69]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés Māyāpurban, 1977. február 14.: A teljes kijelentés így hangzik: „A mi álláspontunk más. Megpróbáljuk a Kṛṣṇa-tudatot mindenben megvalósítani. És Caitanya Mahāprabhu személyesen vállalta a sannyāsát. Teljesen elutasította az anyagot. Niṣkiñcana. De mi nem leszünk niṣkiñcana. Megpróbáljuk megszilárdítani a bajba jutott [társadalom] helyzetét… Ez is benne van a Bhagavad-gītā előírásaiban. Nem utasítjuk el az egész társadalmat. Caitanya Mahāprabhu mindent elutasított, ihā bāhya. Elutasított, ami azt jelenti: ’Nem érdekel ez engem’. Bāhya. ’Ez külsődleges.’ Őt egyszerűen a belső, a lelki érdekelte. De a mi feladatunk az, hogy a külső ügyekről is olyan szépen gondoskodjunk, hogy egy nap nagyon könnyen eljussanak a lelki szintre, kikövezzük hozzá az utat. És Caitanya Mahāprabhunak meg az ilyen személyiségeknek semmi közük ehhez az anyagi világhoz. De mi prédikálunk. Mi prédikálunk. Ezért úgy kell kiköveznünk a helyzetet, hogy fokozatosan feljussanak a lelki síkra…” […].

^[70]   Mangoljao Maibam –Vethihu Kezo 2023.

^[71]   A sikeres terjeszkedéshez jó bhakták erős, karizmatikus vezetésére van szükség, akiknek transzcendentális élvezetet kell nyújtaniuk az embereknek, hogy azok évszázadokon és évezredeken át fenn tudják tartani az odaadásukat.

^[72]   Howe, L. E. A. 1989.

^[73]   Bhakti Rāghava és Bhakti Vikāśa Swamik már ezt teszik. Néhány ISKCON-vezető, aki ellenzi a daiva-varṇāśramát, talán nem ismeri az ilyen gyakorlati modelleket. Velük, és a különböző szakértőkkel, mint Śivarāma Swami és mások, konzultálni kellene, sőt, tisztelni őket a megszerzett szaktudásukért.

^[74]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1977. február 14.: „Van egy program, Manipur. Ebben a kis államban akarom elindítani a varṇāśrama eszmét. Ez az én álmom. Kis államban ez megvalósítható.”

^[75]   Bhāg. 7.11.18–20 magyarázat: „A Bhagavad-gītā (4.13) kijelenti: cātur-varṇyaṁ mayā sṛṣtaṁ guṇa-karma-vibhāgaśaḥ. Az emberi társadalom négy csoportját a Legfelsőbb Úr hozta létre az anyagi természet három kötőereje és az ezekre jellemző munka szerint. Hajdanán az emberek szigorúan követték a társadalom négy csoportra — brāhmaṇákra, kṣatriyákra, vaiṣyákra és ṣūdrákra — történő felosztásának elvét, a varṇāṣrama elvek fokozatos elhanyagolása miatt azonban kialakult a varṇa-saṇkara népesség, és ma már a varṇāṣrama intézmény teljes egészében a múlté. Ebben a Kali-korban szinte mindenki ṣūdra (kalau ṣūdra-sambhavāḥ), és rendkívül nehéz egy brāhmaṇát, egy kṣatriyát vagy egy vaiśyát találni. Noha a Kṛṣṇa-tudatos mozgalom a brāhmaṇák és vaiśṇavák mozgalma, igyekszik megvetni az Istentől származó varṇāṣrama intézmény alapjait, mert anélkül, hogy a társadalmat ilyen csoportokra osztanánk, sehol sem lehet béke és jólét.”

^[76]   Bhāg. 11.29.31.; Cc. 2. 9.95–107: Guruja utasítására egy írástudatlan dél-indiai brāhmaṇa megpróbálta tökéletlenül olvasni a Gītāt, és eksztázisban volt. Mahāprabhu látta ezt, és értékelte fejlett érzelmeit. A brāhmaṇa ismerte a Gītā valódi jelentését. Azt mondta:

      „Egyszerűen csak látom az Úr gyönyörű vonásait. Ezért olvasom a Bhagavad-gītāt, és az elmém nem tud elvonatkoztatni ettől.” Így az ISKCON-ban néhányan szanszkritot tanulhatnak, és sokaknak bhakti-śāstrī oktatásban kell részesülniük. A daiva-varṇāśrama mozgalomban az autoritásoknak azonban fel kell ismerniük, hogy a legtöbb ember nem biztos hogy alkalmas a bhakti-śāstrī képzésre.

^[77]   Vagyis a megközelítésnek kell szisztematikusnak lennie.

^[78]   Bhg. 18.45: „Mindenki elérheti a tökéletességet, ha a rá jellemző tulajdonságoknak megfelelő munkát végzi.”

^[79]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], részlet a Prabhupādával 1977. február 14-én Māyāpurban folytatott szobai beszélgetésből.

^[80]   A varṇāśrama kapcsán az emberek tömegéről beszélt a Bhāg. 1.5.24, 2.7.9 és 4.29.81 magyarázatában és a Bhāg. 5.5.1 (1975. november 28.) előadásban. (Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.]).

^[81]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.] beszélgetés, 1977. február 14. Māyāpur,

^[82]   A kuki nép többsége ma már keresztény, a legtöbben a protestáns felekezetekhez, különösen a baptistákhoz tartoznak. (Wikipedia: [s.a.].)

^[83]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1971. november 25.: „A nyugati országokban mindenki śūdra. Pénzt kapnak és visszaélnek vele, borra és nőkre költik. Nem tudják a pénzt [a lelki életre] használni, egyszerűen csak az érzékkielégítésre. Ez a śūdra. És a brāhmaṇa, a kṣatriya, különösen a kṣatriya, amint pénzhez jut, nagy áldozatot végez, hogy elégedetté tegye a viṣṇu-yajñát.”

^[84]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], Bhāg. 5.5.1 előadás, 1975. november 28.: „A mi civilizációnk, a védikus civilizáció tehát varṇāśrama-dharmát jelent, a varṇák négy elvét és az āśrama négy elvét követve. A végső cél Isten megvalósítása. Ez az emberi civilizáció. Ha nincs Isten megvalósítása, egyszerűen csak éjjel-nappal keményen dolgoznak az érzékek kielégítéséért, akkor az disznó- vagy kutyacivilizáció.”

^[85]   Bhāg. 1.11.20 magyarázat.

^[86]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], Bhg. 2.58–59 előadás, 1968. október 20.: viṣayā vinivartante nirāhārasya dehinaḥ rasa-varjaṁ raso ‘py asya paraṁ dṛṣṭvā nivartate; „A megtestesült lélek elállhat az érzéki örömöktõl, ám az érzékek tárgyai utáni vágy megmarad. Ha azonban egy felsőbbrendű ízt tapasztalva hagy fel az érzéki élvezettel, tudata rendíthetetlenné válik.” 2019-ben a transzcendentális élvezet gondolatáról beszélgettem Bhakti Charu Swamival. Elmesélte, amikor Prabhupāda megkérdezte tőle, hogyan fogja fenntartani a sannyāsa fogadalmát, és azt válaszolta, hogy nagyon szigorú lesz, Prabhupāda figyelmeztette őt, mondván, hogy Viśvāmitra szigorú volt, és Menaka mégis megkísértette őt. Ezért a cél a magasabb íz megszerzése. Az embernek jobban kell élveznie a Kṛṣṇa-tudatot, mint az érzékkielégítést, hogy szilárddá váljon. Természetesen a ruci (íz) fejlettebbnek van leírva, mint a niṣṭha (szilárd), de a ruci és a laulyam (vágyakozás) kezdetei hozzájárulnak a niṣṭhához. Továbbá: Bhāg. 1.2.18 előadás, 1974. szeptember 26.; Bhg. 2.58–59 előadás, 1966. április 15.; Reggeli séta, 1976. április 26. (Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.].)

^[87]   Lásd a Daiva-Varṇāśrama Journal 1.1. számában megjelent cikkemet: „Magasabb élvezet – a daiva- varṇāśrama pillére”.

^[88]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés Prabhupādával, 1977. október 8.

^[89]   Vedānta-sūtra 1.1.12, idézi Bhg. 3.13–16. előadás, 1966. május 23. (Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.].)

^[90]   Śikṣāṣṭakam 1, idézi Cc. 3.20.12.

^[91]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], előadás a Bhāg. 7.7.25–28-ról, 1967. március 13.

^[92]   Bhagavad Gita: [s.a.]

^[93]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1974. május 27. és Beszélgetés, 1975. augusztus 1.

^[94]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1974. március 14.

^[95]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1971. szeptember 5.

^[96]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], levél Śukadevának, 1972. december 13.: „Felszó-lítalak benneteket, nagy vezetőket, hogy vigyétek előre ezt a gondolatot, nevezetesen, hogy vonzzatok benéhány művelt embert, hogy csatlakozzanak hozzánk. […] Tehát ismeritek ezt a művészetet, hogyan kell vonzani és elkötelezni az embereket, ezért célozzátok meg az emberek felsőbb osztályát, és adjatok meg nekik minden lehetőséget és könnyítést, hogy meggyőződjenek a filozófiánkról, és elkötelezzék magukat a megelégedésükre.” [Itt a vonzás képességét tekintem a karizmának. Szótári jelentése szerint a karizma lenyűgöző vonzerőt vagy bájt jelent, amely képes odaadást ébreszteni másokban.]

^[97]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], levél Govinda Dāsának, 1973. április 7.: „Különösen az országotokban élő képzett fiatal férfiakat és nőket kell bevonzanunk, hogy a jövőben sok erős vezetőnk legyen, akik erősítik a Kṛṣṇa-tudatos mozgalmunkat.”

^[98]   Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], levél Damodarának, 1973. január 9.: „A legfontosabb, hogy valahogyan elsőrangú prédikátorokat csináljunk Kṛṣṇa nevében. Oly sok fiú és lány egyszerűen csak az idejét pazarolja, annyi könnyelmű módon, de ha őszintén és komolyan gondoljuk, hogy Kṛṣṇa nyájába vonzzuk őket, nagyon könnyen rá tudjuk venni őket, hogy csatlakozzanak hozzánk.”

^[99]   Prabhupāda ritkán használta a karizma szót. Vonzerőről beszélt helyette.

^[100] Cc. 2.17.185: „A bhakta viselkedése megalapozza a vallásos elvek valódi célját.” A magyarázatból: „Szolgálhatja valaki az országát, a népét és a társadalmat, a varṇāṣrama-dharma rendszert, a betegeket, a szegényeket, a gazdagokat, a nőket, a félisteneket és így tovább. […] Az ilyesféle szolgálatok mind az érzékkielégítés, vagyis az anyagi világbeli élvezet kategóriájába tartoznak. Nagyon sajnálatra méltó helyzet, hogy az emberek többé-kevésbé mind vonzódnak az ilyen anyagi tevékenységekhez, és azokat, akik e tetteket irányítják, mahājanáknak, kiváló, példás vezetőknek fogadják el. Valójában mindannyian csak tévútra vezetik őket, az egyszerű ember azonban nem érti meg, hogy becsapják.”

^[101] A Cc. 2.8.21. „Śrī Rāmānanda Rāya a karaṇa osztályhoz tartozott, ami a kāyastha osztály megfelelője Bengáliában. Ezt az osztályt egész Indiában śūdrának tekintik. […] Ő volt Dél-India kormányzója az orisszai Pratāparudra Mahārāja uralkodása alatt.” (Cc. 2.7.63 magyarázat)

^[102] Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], Bhāg. 1.8.21 előadás, 1974. október 1.

^[103] Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], Bhāg. 1.2.8 előadás, 1974. április 22.: „Sok száz és ezer követő van, de egy vezetőnek kell lennie. Bármilyen kultuszt vagy szektát követsz [a kultusz egy tárgy felé irányuló tiszteletet jelent], el kell fogadnod egy vezetőt. […] Vannak vezetők vagy istenek. Isten azt jelenti, hogy irányító. Mindig van irányító. Egy vezetőt vagy egy irányítót kell követned. De a legfőbb vezető Kṛṣṇa. Kṛṣṇa olyan vezető, hogy Őt nem irányítja semmilyen más vezető.” [Szerkesztve az egyértelműség és tömörség kedvéért.]

^[104] A szeretet nem azt jelenti, hogy elkényeztetjük a gyereket, vagy lazák vagyunk vele. Azt jelenti, hogy olyan apa–fiú kapcsolatot alakítunk ki, amelyben a fiú fél attól, hogy valami nem fog tetszeni az apjának. Ez egy művészet.

^[105] Valahányszor olyan mozgalomról olvasok, amely sikeresen vált ki szenvedélyt követők millióiban, legyen az vallási vagy politikai, azonnal versenyszellemet érzek. Megvizsgálom a mozgalmat, objektív elemzést végzek, valóban előítélet nélkül, és megállapítom, hogy a daiva-varṇāśrama többet kínál. Aztán sajnálkozom, hogy mi, hívők, még nem tudtunk ilyen lelkesedést kelteni milliókban.

^[106] Hoffer, E. 1951.

^[107] Bhāg. 1.5.11: „Ám az az irodalom, amelyet a határtalan Legfelsőbb Úr neve, híre, formája és kedvtelése transzcendentális dicsőségének leírása tölt meg, másféle alkotás, tele transzcendentális szavakkal, melyek forradalmat hoznak a világ félrevezetett civilizációjának istentelen életébe. Az ilyen transzcendentális irodalmat, még ha tökéletlen alkotás is, a megtisztult, valóban őszinte emberek hallgatják, éneklik és elfogadják.”

^[108] Egy barátom azt mondta nekem, hogy a „lehetséges” nem túl erős szó. Prabhupāda arra kérte követőit, hogy végezzék el a daiva-varṇāśrama létrehozásának feladatát, néhányan az ISKCON-ban azonban azt gondolják, hogy ez nem lehetséges. Prabhupāda viszont azt mondta, hogy igenis lehetséges (Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.] beszélgetés, 1977. február 14-én Māyāpurban).

^[109] A Google-szótár így definiálja az elégedettséget: „Az elégedettség olyan mentális vagy érzelmi kielégülési állapot, amelyet valakinek a helyzete, szervezete és elméje okoz azáltal, hogy ezekben megkönnyebbül. Az elégedettség állapotában az illető elfogadta a helyzetét, és így ez az állapot a boldogság egy formája.” A śāstra szerint nem a vágyak kielégítésére (santoṣa) kell törekedni, hanem arra, hogy az ember elfogadja, amit kap. (Bhāg. 3.28.2) Továbbá Bhāg. 7.15.20: „Akit éhség és szomjúság kínoz, az minden bizonnyal eleget tehet a test erős vágyainak és követeléseinek, ha eszik. Éppen így ha valaki nagyon dühös, dühét a szidás és annak visszahatása lecsillapítja. De ami a mohóságot illeti, egy mohó ember győzelmet arathat szerte a világban, s a világon minden az övé lehet, hogy élvezhesse, mégsem lesz elégedett.” [A modern társadalomban a vágyak és a szükségletek mohósággá alakultak át.]

^[110] Social Science Research Council [s.a.].

^[111] Beleértve Amerikát, Ausztráliát stb.

^[112] Shakespeare, W. 1981.

^[113] Ezek a Bhg. 1.40 versben leírt adharmikus, felelőtlen utódok.

^[114] Bhg. 18.36–38, a háromféle boldogság.

^[115] Például: Gerhardt, Sue 2010.

^[116] Bhg. 9.21: „A mennyei érzéki örömök korlátlan élvezete után, amikor jámbor tetteik eredményei elfogynak, ismét visszatérnek a halandók bolygójára.”

^[117] Például Dixon miniszterrel folytatott beszélgetés, Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], 1976. április 23.

^[118] Ghose, Jogendra Chunder 1917.

^[119] Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], Bhāg. 6.1.34–39 előadás, 1970. december 19., összefoglalva: Dharmāṁ tu sākṣād bhagavat-praṇītam [Bhāg. 6.3.19.]. A dharmát a Legfelsőbb hozza létre. Az ember alkotta dharma nem dharma. Ezt dharma-viparyayának, a dharma ellentétének, vagy kaitava-dharmának, csaló dharmának nevezik.

^[120] Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a bhaktáknak vagy általában az embereknek minden igazságtalanságot el kell tűrniük. Ha valaki gyilkosságot követ el, azt szigorúan meg kell büntetni. Egy általános témára mutatok rá, amely különösen a polgári peres ügyekre vonatkozik.

^[121] Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], Bhāg. 1.5.36 előadás, 1974. augusztus 17.: „Bármilyen körülményeket is adott nekem Kṛṣṇa, az rendben van. Tat te anukampām. [Bhāg. 10.14.8.] Az Ő kegyelméből kaptam ezt a helyzetet.” Továbbá: Reggeli séta, 1976. április 14., összefoglalva: Bár lehet, hogy nem tetszik, a nyomorúság eljön. Hasonlóképpen, a boldog állapotok a sorsodnak megfelelően jönnek. Miért vesztegetnéd erre az időt? Nem tudod megváltoztatni. Korábban bármelyik ember elégedett volt bármilyen pozícióban. Továbbá: A Bibliában Szent Pál és mások is ellenezték a pereskedést. Például a Korinthusiakhoz írt levél 6.7: „Már az is kifogásolható, hogy pereskedtek egymással. Miért nem viselitek el inkább az igazságtalanságot? Miért nem tűritek el inkább a károsodást?”

^[122] Mahābhārata, Sabha Parva 55. fejezet.Vidura Dhṛtarāṣṭrának: tyajet kulārthe puruṣaṁ grāmasyārthe kulaṁ tyajet grāmaṁ janapadasyārthe ātmārthe pṛthivīṁ tyajet.

^[123] Bhāg. 11.5.2 és Bhaktivedanta Swami Prabhupāda  1956.

^[124] Śocati fordítható szomorkodásnak, siránkozásnak, vagy ebben az esetben sóvárgó nyafogásnak.

^[125] Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.], beszélgetés, 1973. szeptember 21.

^[126] A dologházakat a brit kormány működtette a nincstelen emberek számára, ahol munkáért cserébe szállást és ellátást kaptak.

^[127] Low, Sidney1907: 862–863, idézi Kane 1941.[Lehet azzal érvelni, hogy ez az idézet nem képviseli Ṭhākura Bhaktivinoda modern varṇāśramával szembeni kritikáját. A Ṭhākura problémája az asura-varṇāśramával azonban az, hogy a brāhmaṇák, akiknek Brahman bhaktáinak kellene lenniük, anyagi céljaik érdekében használják a rendszert, nem megfelelő tanítói és képviselői Brahmannak vagy Para-brahmannak. A Ṭhākura nem helytelenítette a varṇa-rendszert, amely „minden embernek biztosítja a helyét”, ami azt jelenti, hogy a társadalmi struktúra elégedetté teszi az embereket a társadalomban elfoglalt helyükkel. Sidney Low nem spirituális kritikát fogalmazott meg. Anyagi elemzése az volt, hogy a varṇa-rendszer ugyanazt vagy jobb ellátást nyújtott az egyszerű emberek számára, mint a brit rendszer. Ez az európai felsőbbrendűségi attitűdöt figyelembe véve rendkívüli támogatás volt abban az időben].

^[128] A satya-yugában egy társadalmi osztály volt, a haṁsa, és az emberek tökéletesen követték a dharmát. (Bhāg. 11.17.10.) Azt is mondják, hogy a 17. században Virhamvir király megparancsolta a polgároknak, hogy mantrázzanak és végezzék a többi vaiṣṇava gyakorlatot. De nem sokáig tartották be ezeket. Más szóval, nincs elég haṁsa-szerűember egy tökéletes társadalomhoz, és azt nem lehet erőszakkal elérni.

^[129] A karma szó egyik jelentése a munka, hogy valaki a munkájában, foglalkozásában vagy szakmájában dolgozik. Ebben a fejezetben Kṛṣṇa ilyen értelemben használja, és nem jelenti az adott munkára adott jó vagy rossz visszahatást.

^[130] Újrafogalmazva a szanszkrit szavakkal: munka (karma), a munka gyümölcseitől (karma-phala) való elszakadás és yajña, amely a karma-phalát a kāmától elirányítja, és így megtisztítja az elmét és az érzékeket. Figyeljük meg, hogy a harmadik fejezet utolsó versei visszautalnak a nyitó versekre, lezárva vagy feloldva a fejezetet. Arjuna nyitókérdése az értelem (buddhi) és a munka (karma) közötti kapcsolat volt. A fejezet elvezet annak megértéséhez, hogy e kettő hogyan kapcsolódik egymáshoz.

^[131] Viṣṇu Purāṇa 3.8.8, idézi Bhg. 3.9. Az elme és az érzékek irányítása szintén a bhakti által érhető el, amelynek végtagjai a yajñák.

^[132] A Puruṣasūkta egy ősi yajñával kezdődik, melynek során a négy varṇa létrejön a virāṭ-puruṣa testéből. (Ṛg Veda 10.90.) Lásd még: Bhāg. 11.5.2–3.

^[133] Bhg. 3.12.

^[134] Bhg. 3.9. magyarázat.

^[135] Vṛndāvana Dāsa Ṭhākura 2001: 2.9. fejezet.

^[136] Technikailag a kāma az érzékek ragaszkodását jelenti az érzéktárgyakhoz.

^[137] Bhg. 3.10. A varṇāśrama-rendszer a niṣkāma-karma, az anyagi vágy nélkül végzett munkamagas céljának eléréséhez vezető folyamat. De nem könnyű elérni a niṣkāma-karmát vagy niṣkiñcanát. A 1977. február 14-i beszélgetésben Prabhupāda kifejtette, összefoglalva: „Ő [Caitanya Mahāprabhu] elutasított mindent, ami anyagi. Niṣkiñcana. De mi nem leszünk niṣkiñcana. Nem utasítjuk el az egész társadalmat. A mi kötelességünk az, hogy a külső ügyeket mind olyan szépen elrendezzük [a daiva- varṇāśrama megvalósításával], hogy egy nap nagyon könnyen eljussanak a lelki szintre [niṣkiñcana vagy niṣkāma-karma]; mi kikövezzük az utat.” (Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.].)

^[138] Bhg. 3.40.

^[139] A buddhi itt az intelligenciát mint megkülön-böztető képességet jelenti az anyagi és a lelki, vagyis az érzéktárgyakhoz való vonzódás és Kṛṣṇa között.

^[140] Bhāg. 3.6.33 magyarázat: „Ez [a varṇāśrama] tökéletessé teszi az egész társadalmat a társadalom szerkezetének rendje szempontjából. Egy olyan társadalom, amelyben ez a rend nincs meg, nem teheti elégedetté sem tagjait, sem az Urat.”

^[141] Bhg. 12.11. A szanszkrit szavak alapján értelmezve: Ha nem tudsz értem dolgozni (mat-karma), akkor mondj le munkád minden eredményéről (sarva-karma-phala-tyāga), és próbálj meg önállósodni vagy önuralomra jutni (yata-ātma-vān).

^[142] Bhg. 12.12: karma-phala-tygas tyāgāc chāntir: „…a munka gyümölcseiről való lemondás, mert az ilyen lemondás hatására az ember elméjét béke árasztja el.” […]