Lapszám: Varṇāśrama 1. – 28 – XXVIII/1 – 2024. december
Szerző: Bakaja Zoltán (Śyāmasundara Dāsa), Béres Tamás, Sulok Zoltán
Cikk letöltése pdf-ben: Bakaja Zoltán (Śyāmasundara Dāsa), Béres Tamás, Sulok Zoltán: A tisztelet megjelenése a vallások tanításaiban
A XVI. Létkérdés Konferencia (2022. november 27.) A tisztelet a jók jutalma? címet viselte, és tartalmazott egy kerek-asztal-beszélgetést, amelynek a témája a tisztelet megjelenése a vallások tanításaiban volt.[1] A résztvevők névsor szerint: Bakaja Zoltán (Śyāmasundara Dāsa)[2] vaiṣṇava részről, Béres Tamás evangélikus oldalról[3] és Sulok Zoltán Szabolcs[4] muszlim oldalról. A moderátor Tasi István (Īśvara Kṛṣṇa Dāsa)[5] volt.
Moderátor: Eddig társadalomtudományi és történeti megközelítésű előadásokat hallhattak a tisztelet témájáról. Most pedig a vallások kapnak szót – hiszen a tisztelet a vallások tanításaiban is egy központi alapelv. A beszélgetés során azt próbáljuk megérteni, hogy mi az írásos vagy elvi alapja a tiszteletnek a vallásokban, és milyen megnyilvánulási formái vannak.
Olyan módon fogunk beszélgetni, hogy felteszek egy kérdést, amelyre az előadók körülbelül 5 percben válaszolnak egymás után. Ha a kör végére érünk, és valaki szeretne még hozzáfűzni valamit, vagy reagálni a mások által elmondottakra, például hasonlóságokat felfedezve, akkor arra is lehetőség nyílik. Négy kérdést járunk körül ilyen módon, amelyekről az előadók előre értesültek.
1. A tisztelet szentírási alapjai
Moderátor: A különféle vallások szentírásaiban milyen megfogalmazásokat találunk a tisztelettel kapcsolatban? Miért fontos a tisztelet, és milyen irányokban?
1.1. A keresztény, evangélikus felfogás
Béres Tamás: Többféle megközelítése van a vallási irataink értelmezésének. A kereszténység tisztelet fogalmának középpontja voltaképp az epifánia, az Úr megjelenése, amely különböző korokban, különböző formákban, különböző kulturális közegben, és természetesen nagyon különböző emberek számára történt. Ebből az összesűrített tapasztalatból származik az a mai gyakorlat, és e gyakorlat alapját képező elmélet is, amellyel valamiképpen körül tudjuk írni a Jóisten iránti tiszteletnek a jelenségét.
Amikor azon gondolkoztam, hogy miként jellemezzem a vallási iratainkban meglévő tiszteletet, akkor elővettem egy papírt, rajzoltam egy szóbokrot, és legalább 30 olyan szó jutott eszembe, ami a tisztelethez kapcsolódik, mint például: megbecsülés, elismerés, odafigyelés, diszkréció. Most néhány olyan szót fogok említeni, amelyekről talán nem gondolnánk rögtön, hogy közük van a tisztelethez, de ezek olyan mélyen átjárják az ember életét, hogy mind az Úristen, mind a többiek iránti viselkedésünket alapvetően jellemzik. Itt van közöttünk egy rabbi, aki a kereszténység számára is nagyon fontos gyökerekről nálam sokkal hivatottabban fog tudni beszélni, ezért én inkább az Újszövetségre összpontosítok most, és elsősorban Pál apostol gondolatai közül szeretnék kiemelni kettőt.
Az elsőben Pál apostol azt mondja, hogy az egész életetek legyen okos istentisztelet (logiké latreía).[6] Ez a logikos persze megtévesztő, mert nem simán okosságról, logikusságról van szó, hanem logosz-követésről. Tehát ilyen értelemben az apostol úgy mutatja be a tiszteletet, amely az emberi életben is megnyilvánulhat, mint egyfajta Krisztus-hordozást, a Krisztoforosz jelenségét. Ennek persze óriási hagyománya van, amely a hosszabb megvalósulási idő miatt a katolikus vallásban talán még sokkal jelentősebben és kidolgozottabban van jelen, mint a protestánsokban. Viszont amíg az ember eljut odáig, hogy Krisztoforosz lehet, vagyis, hogy az egész élete okos istentisztelet lehet, az nyilván nagyon sok odafigyelést jelent. Érzékenység, odafigyelés az epifániára, Isten különböző megjelenéseire – így fogalmaznám meg annak a tiszteletnek, életnek a lényegét, amely elsősorban a Jóisten iránti figyelemre épül.
Aztán persze az emberek közötti viszonyokban érvényesített értelmezései is megvannak ennek a jelenségnek. Szintén Pál apostolnak van egy érdekes gondolata a rómaiakhoz írt levelének a második fejezetében:[7] amikor az emberek beszélgetnek egymással, számon kérik egymáson azt, amit ők maguk sem csinálnak. Tehát azt mondja, hogy ezekben a beszélgetésekben (a dialogismosokban) áruljuk el, hogy voltaképpen tudjuk mi, hogy mit kellene csinálni és hogyan kellene élni, de odáig ritkán jutunk el, hogy ezt saját magunkkal szemben is alkalmazzuk – ehelyett inkább azzal nyugtatjuk meg magunkat, hogy néha közösségileg, vagy párbeszédekben érvényesítjük. Ehhez a bevezető gondolathoz aztán azt fűzi hozzá, hogy ehelyett érdemes volna a jót végiggondolni és megtenni, és azt mondja, hogy azoknak, akik a jót megteszik, kijár többek között a tisztelet. Tehát összekapcsolódik a szentírásunkban is a jó megtétele és az azért kijáró tisztelet. Nem merem azt mondani, hogy a jóság és a tisztelet, mert a jóság olyan nagymértékben szubsztanciális jellegű fogalom lenne, amit egy-egy emberhez nagyon nehezen tudnék társítani; de azért olyan van, hogy az ember jót cselekszik. Vagy gyakran előfordul az Újszövetségben az a kifejezés, hogy „akik a jót teszik”, ami talán ott van valahol a kettő között. Nem mondhatjuk az ember lényegéről, hogy jó. A protestáns antropológia értelmében semmiképpen sem mondhatjuk az emberről, hogy szubsztanciálisan, vagy természetét tekintve jó. De azt sem mondhatjuk, hogy csak az a lehetőségünk volna, hogy egy-egy élethelyzetben valamilyen jónak megfelelő norma szerint funkcionáljunk, hanem létezik olyan, hogy „a jót tenni”. Vagyis elhatározottan, körültekintően, felkészülten, esetleg begyakorlottan, tehát alapvetően a Jóisten kegyelméből figyelni arra, hogy Neki megfelelően éljünk.
Tehát az én tisztelet fogalmam első-sorban erről szól, hogy az évek során ki kell alakítanunk egy olyan figyelmes életet, életstílust, életformát, és ennek a megnyilvánulásait, amelyekkel voltaképp úgy tudunk tekinteni másokra, mint a Jóisten ajándékaira.
1.2. A muszlim felfogás
Sulok Zoltán Szabolcs: A helyzet egyáltalán nem könnyű, mert az iszlámnak két forrása van: a Korán és a prófétai tanítások (szunna), melyekben rengeteg tanítás van a tiszteletre vonatkozóan, amelyeket inkább viszonyrendszerek szerint lehetne csoportosítani, hogy kivel szemben milyen tiszteletet kell megadni.
Az első és legfontosabb az Isten iránti tisztelet, hiszen Ő a Teremtő. Rengeteg Korán idézet található ebben a téma-körben, én most csak egyet mondok: „Áldassék az, akinek a kezében van a királyi uralom, és Ő minden dologra kiterjedő hatalmú.”[8] Ez az Isten, Ő a Teremtő, Ő irányítja a világot. Az iszlám azt mondja, hogy mivel Ő a Teremtő, Ő irányítja a világot, egyedül Ő jogosult arra, hogy szolgálják. „És szolgáljátok Allahot, és semmit se társítsatok társistenként Őmellé.”[9] Tehát kizárólag Őt kell szolgálni, és ez a szolgálat hálát is kell, hogy tartalmazzon, az ember érezze ezt a hálát Isten iránt. Azt mondja Allah a Koránban: „Emlékezzetek hát Rám, a kegyeimre és a parancsolataimra, és Én is emlékezni fogok rátok bőséges ellátással és jutalmazással, és adjatok hálát nekem, és ne tagadjatok meg Engem.”[10] Ez Isten felé a kötelessége minden teremtménynek, és az iszlám tanítása szerint minden nem emberi teremtmény folyamatosan hálát is ad Istennek, csak az ember az, aki hálátlan.
A második a próféták iránti tisztelet, hiszen az iszlám vallás szerint Isten kiválasztott embereket, akiken keresztül a rejtett világból közvetítette az üzenetét az emberiség számára, akik helytartónak rendeltettek a Földre. Tehát az embert eleve megilleti egy bizonyos fokú tisztelet, mert a Koránban azt mondja Isten, hogy „És bizony tiszteletre méltó helyet adtunk Ádám gyermekeinek”,[11] tehát az ember egy megbecsült teremtmény, a helytartóság őrá bízatott. A megbecsült teremtmények közül pedig Isten prófétákat választott, szerepmodelleket, akik az Ő üzenetét hozták el, és ezért például ha a prófétákról beszélünk, akkor a nevük említése után mindig azt kell mondani, hogy „Béke legyen vele”, tehát áldást kell kérni az említett prófétára.
A próféták közül kiemelkedik Mohamed próféta, aki az iszlám szerint az utolsó a próféták sorában. Az általa elhozott, rajta keresztül kinyilatkoztatott tudás alapján gyakoroljuk a vallásunkat: nem teszünk különbséget a próféták között, de őt követjük. A prófétákkal kapcsolatban a tisztelet nem csak úgy nyilvánul meg, hogy áldást kérünk rájuk, hanem úgy is, hogy követjük őket, tehát megtesszük, amit megparancsoltak, és tartózkodunk attól, amit megtiltottak. Erről a Koránban azt olvashatjuk, „Ó ti, akik hisztek [Allah egyedülvalóságában és Mohamed Próféta küldetésében]! Ne emeljétek fel hangotokat a Próféta hangja fölé és ne úgy szólítsátok meg őt a beszédetekben, ahogyan egyikőtök a másikat szólítja meg, nehogy semmivé váljanak a cselekedeteitek miközben észre sem veszitek! Bizony, akik lehalkítják a hangjukat Allah Küldötte előtt, ők azok, akiknek a szívét Allah próbára tette azért, hogy [elérjék] az istenfélelmet. Megbocsátás és hatalmas fizetség jár nekik.”[12]
A próféták körét elhagyva nagyon nagy hangsúllyal szerepel a szülők tisztelete. Például a bűnök felsorolásánál azután, hogy „ne állítsunk társat az Isten mellé”, rögtön az következik, hogy „legyünk jóságosak a szülőkkel szemben”. A szülők tisztelete nagyon fontos, tehát ez alapján a hittudósok azt mondják, hogy a szülőkkel való rossz bánásmód még akár a gyilkosságnál is rosszabb. Tehát a szülőknek nagyon nagy tisztelet jár, és az alábbi történet szerint a szülők közül kiemelkedik az édesanya. Egyszer a Prófétát megkérdezte egy ember,[13] hogy „Ki jogosult arra, hogy jóságos társa legyek?”, mire a Próféta azt felelte: „Az édesanyád”. Mikor az ember újból megkérdezte, hogy „És azután?”, a Próféta másodszorra is azt válaszolta, hogy „Az édesanyád.” Amikor az ember harmadszorra is feltette a kérdést, hogy „És azután?”, akkor a Próféta harmadszorra is azt mondta, hogy „Az édesanyád”. Akkor az ember negyedszerre is megkérdezte: „És azután?”, a Próféta pedig azt mondta, „Az édesapád.” Ez alapján a hittudósok azt mondják, hogy az anya joga háromszor megelőzi az apa jogát.
A Próféta azt is mondta, hogy a Paradicsomba kerülés a szülők elégedettségétől függ, tehát akivel elégedetlenek a szülei, az nem fogja megízlelni a Paradicsomot, sőt még az illatát sem fogja érezni.
A szülők tisztelete kapcsán még azt is mondta a Próféta, hogy az ember soha nem tudja viszonozni a szüleinek azt, amit érte tettek: az apjának is legfeljebb csak úgy tudja visszafizetni azt, amit az apja tett érte, hogy ha rabszolgaként találja őt valahol, akkor kiváltja őt és visszaadja neki a szabadságát; az anyjának viszont soha nem fogja tudni visszafizetni azt, amit tett érte.
Elhagyva a szülők körét, a következő a hittestvéri kapcsolat. A Koránban azt olvashatjuk, hogy „Bizony a hívők csak testvérek lehetnek!”[14] Erről a Próféta azt tanította, hogy a muszlim embernek hat joga van a másik muszlim emberrel szemben. Amikor megkérdezték őt a társai arról, hogy melyek ezek a jogok, akkor a Próféta (béke legyen vele) azt válaszolta: „Köszönj neki, ha találkozol vele; fogadd el a meghívását, ha meghív; lásd el tanáccsal, ha tanácsot kér tőled; ha tüsszent és megemlíti Allahot, akkor fohászkodjál érte; ha megbetegszik, akkor látogasd meg; és ha meghal, akkor kísérd el a temetési menetét.”[15]
A hittestvérek utáni körbe a szomszédok tartoznak, amellyel kapcsolatban a Próféta a következőt mondta „Allah előtt a barátok közül az a legjobb, aki a barátjához a legjobb. És Allah előtt a szomszédok közül az a legjobb, aki a szomszédjához a legjobb.”[16]
Végül, ha még egy kört meg lehet határozni, akkor beszélnünk kell még az idősek tiszteletéről is, amely együtt jár a fiatalok iránt gyakorolt könyörülettel is, mert Mohamed Próféta szerint „Nem közénk való az, aki nem kegyelmez a kicsiknek közülünk, és nem tiszteli időseinket, nem parancsolja meg a jót, és nem tiltja meg az elvetendőt.”[17]
Nagyon sok tanítást lehetne még felsorolni. A tisztelethez hozzátartozik még az élő és élettelen teremtmények iránti tisztelet, hiszen mindezek Isten teremtésének az eredményei, és azáltal, hogy megvédünk egy másik teremtményt, aki nem ember, ezzel a tettünkkel egyrészt a helytartói feladatunkat gyakoroljuk, hiszen a helytartó azért rendeltetett a Földre, hogy megóvja, fejlessze, fel-virágoztassa, helyreállítsa azt; másrészt pedig ezzel is kifejezzük a tiszteletünket Isten munkája iránt
1.3. A vaiṣṇava felfogás
Bakaja Zoltán (Śyāmasundara Dāsa): Az idő rövidsége miatt csak három dolgot fogok megemlíteni. Arról, hogy kiket kell tisztelni, ugyanis nagyon rövid válasz adható: mindenkit. Śrī Caitanya Mahāprabhu a Śikṣāṣṭaka című, nagyon fontos imájában azt írja elő, hogy az ember saját maga számára soha ne várjon el tiszteletet, ugyanakkor mindenki másnak adja meg az őt megillető tiszteletet.[18]
Először arról szeretnék beszélni, hogy mely szó fejezi ki a tiszteletet az indiai szentírásokban. Több olyan kifejezés is van, amelyekkel az emberek Isten és egymás előtt tisztelegnek, de talán a namaḥ az, amelyet itt Európában a legtöbben ismerünk. Azt hiszem, hogy már mindenki hallotta a namaste kifejezést, melyben a namaḥ szó ’leborulás’-t jelent. A leborulás a tisztelet fizikális kifejeződése. A különféle szentírások imáiban, leírásaiban, interakcióiban újra és újra megjelenik ez a namaḥ szó. Az alábbi idézet mutatja, hogy arra is van példa, amikor a szó ismétlődik (’namo namaḥ’), így hangsúlyozva a tiszteletnek a fokát:
kṛṣṇāya vāsudevāya devakī-nandanāya ca
nanda-gopa-kumārāya govindāya namo namaḥ[19]
Mivel az egyéni vallásgyakorlatnak a szentírás az alapja, ezért az egyénileg gyakorolt imák, elismételt szent him-nuszok, mantrák is nagyon gyakran tartalmazzák ezt a namaḥ szót, néha az imák elején, néha pedig a végén. Ez utóbbira példa az elhangzott idézet. Tehát talán ez az a legfontosabb szó, amelyben a tisztelet megmutatkozik a szentírásokban és a vallási tárgyú munkákban.
Másodikként arról szeretnék beszélni, hogy van egy nagyon jellemző irodalmi megjelenése a tiszteletnek. Az írások elején az író kötelezően tiszteleg a téma és Isten előtt, illetve azok előtt, akiktől a tudását kapta, akiken keresztül meg-értette azt a tudást, amelyet át akar adni a többieknek. Ezeket az imákat úgy hívják, hogy maṅgalācaraṇa. A maṅgala szó jelentése ’kedvező dolog, áldás’. A maṅgalācaraṇa áldást hozó imákat tartalmaz. Ezekben az imákban tehát megjelenik az Isten előtti tisztelgés, hiszen Isten a Legfelsőbb Tanító. Amikor valamilyen tudásról adok számot, akkor kötelességem, hogy kifejezzem a hálámat annak vagy azoknak, akiktől a tudást kaptam.
Harmadikként arra szeretnék bemutatni egy példát, milyen formai megoldások jeleníthetik meg az írásokban a tiszteletet. A Śrī Caitanya-caritāmṛta egyik fejezete egy olyan imával kezdődik, amelynek a versmértéke a ’füzéres’, vagy ’füzért viselő’ jelentésű sragdharā. Ez az ima így kezdődik: „vande ’haṁ śrī-guroḥ śrī-yuta-pada-kamalaṁ śrī-gurūn vaiṣṇavāṁś ca”.[20] Ez az első negyede (pādája) a versszaknak, és ez a negyed tartalmazza a sragdharā versmértéket, amely négyszer jelenik meg a versben, mivel az négy negyedből áll. Itt maga a forma, a versmérték is utal a vers témájára, és sok ilyen sragdharā mértékben írott, a tisztelgést a versformával is kifejező költemény létezik.
Moderátor: Van-e valakinek reflexiója, vagy talál-e hasonlóságot az elhangzot-takkal?
Béres Tamás: Talán egy fontos dolog nem hangzott el, mégpedig a házastársak közötti kapcsolat. Az Újszövetségben szerepel a következő érdekes kapcsolat-meghatározás: A férjek szeressék felesé-güket (amint Krisztus szerette az övéit és életét adta értük), a feleségek pedig engedelmeskedjenek férjüknek (mint Krisztusnak).[21] Lehet úgy gondolni, hogy esetleg itt van valami aszimmetria a felek között, mert könnyebb valakit szeretni, mint valakinek engedelmeskedni, de ha ezt valaki így gondolja, akkor rögtön azon is el kell gondolkodnia, hogy a szeretet és az engedelmesség mindkettő a feltétlen tisztelet megnyilvánulása. Ez a téma nagyon érdekes számomra, és a legtöbbünk számára aktuális a hétköznapokban is.
2. Szent helyek tisztelete
Moderátor: Következő témánk a szent helyekkel kapcsolatos.
Mindegyik vallásnak megvannak a kitüntetett szent
helyei, szent városai. Milyen megnyilvánulásai formái vannak a szent helyeken a
tiszteletnek, hogyan kell kifejezni a tisztelet? Milyen szentírásbeli, vagy
hagyománybeli utasítások, javaslatok vannak erre vonatkozóan?
2.1. A keresztény, evangélikus felfogás
Béres Tamás: Mielőtt feltetted volna ezt a kérdést, azt akartam mondani, hogy mi ezzel nagyon rosszul állunk, nekünk a szent helyek és azok látogatása nem erősségünk. Ez egy olyan archaikus jelenség, amelyből minden kultúra fakad voltaképp. De az evangélikus vallás a koraújkorban jött létre, és sokkal inkább a társadalom jelenlegi formájához hasonlít, mint mondjuk az archaikus közeghez.
A katolicizmus általában
ettől eltérő megközelítést alkalmaz. Korábban már szó volt az epifániáról,
’Isten meg-
jelenéséről vagy megjelenéseiről’. Tegnapelőtt találkoztam egy római katolikus
pap kollégámmal, aki a Szentföldről jött haza. Miközben sok mindenről mesélt,
elmondta azt is, hogy Olaszországban voltaképpen az ember három lépést sem tud
úgy megtenni, hogy ne akadna valamilyen szent helybe. Ez persze nyilván a
néplélek, vagy mediterrán lélek, vagy az istenközeliséget nagyon primer módon
átélő embereknek a lelke, az általuk kialakított tereknek a titka. Ő nagyon
szépen úgy fogalmazott, hogy Olaszországnak talán a fele már a mennyországban
van. Hogyha az ember egy picit is ismeri ezt a kultúrát, akkor nyilván bele
lehet szeretni, és nehéz belőle kiszeretni.
A mi skandináv, észak-
és nyugat-európai evangélikus modelljeink nem erről szólnak, a mi esetünkben
inkább azt mondanám, hogy a szent helyek titka valamiképpen a társadalmi
interakciókban testesül meg. Tehát szent helyekről ilyen értelemben külön nem
beszélünk, azt leszámítva, hogy amikor az ember belép egy templomba, akkor
nagyon nagy lehetősége van az interakciókra, ott azért valami történik, de azt
mégsem mondjuk, hogy a Jóisten kitüntetett módon éppen
ott jelenik meg. Semmivel sem jelenik meg kitüntetettebb módon, mint mondjuk a
templom előtt kéregető koldus személyében. Tehát ilyen értelemben a templom és
még a legkoszosabb utca is egyenrangú.
Viszont valóban nagyon
sok olyan interpretáció van a protestáns gondolkodásban is, amely azt próbálja
vala-miképpen tudatosítani, hogy az emberek közötti kapcsolatokban történik a
legnagyobb jelentőségű Isten-megjelenés. Ennek a filozófiai hagyománya a XX.
századi perszonalizmus. Tehát többen vannak, akik a perszonalizmusból nagyon
sokat merítenek, és felhívják arra a figyelmet, hogy az ember nem tud önmagában
istentiszteletet végezni, nem
tud elindulni és megkeresni Istent a világban, hanem Isten szembe szokott jönni
velünk, és ez általában az emberi találkozásokban tud a leginkább megvalósulni.
Mert a mi teológiánk ragaszkodik Isten személyességéhez, személy voltához. Ezt
nyilván nem lehet túlerőltetni, nem lehet antropomorfizálni, de azért az
megdöbbentő, hogy Isten mennyire emberközelien mutatkozik be nagyon sokszor, és
jelenik meg a kapcsolatokban.
Moderátor: A hívők közötti tiszteletnek van-e valamilyen kötött formája?
Béres Tamás: Nincs külön formája. Ha két evangélikus találkozik, ott nem történik nagyobb dolog, mint ha egy evangélikus és egy Kṛṣṇa-tudatú hívő találkozik, vagy akárki találkozik akárkivel, ha valóban átélik ezt a találkozást.
Mondtam, hogy a társadalmi viszonyokban korporeálódik elsősorban az Isten megjelenése. Ezzel kapcsolatban Luther több helyen kifejtett, jellemző gondolata volt, hogy ha valaki lelki-ismeretesen és nem öncélúan végzi munkáját (földet művel, cipőt készít vagy takarít), azzal ugyanúgy tiszteli Istent, mintha különleges értelemben vett vallási cselekvést végezne. Tehát az istentisztelet így beszűrődik az ember mindennapi, hétköznapi tevékenységébe. Az értelmes munka tehát nem fölösleges, amit nagyon jó tudni, és minden munkának van valamilyen alapvető köze a Teremtőhöz.
2.2. A muszlim felfogás
Sulok Zoltán Szabolcs: Az iszlámban igazából egyetlen nagyon szent hely van. Az iszlám öt pillére között az egyik a zarándoklat Mekkába, ahová egy hívőnek az élete során el kell látogatnia, ha van módja megtenni az utat. Ezen kívül még két hely, mecset, imahely van, ami meglátogatható istenszolgálati céllal: az egyik a Próféta mecsetje Medinában; a másik pedig a Jeruzsálemben lévő Távoli Mecset, az „Al-Maszdzsid Al-Aqsza”. Ez a három hely az, ami istenszolgálati céllal meglátogatható, és maga az odamenés is istenszolgálatnak számít.
A népi vallásosságban ennél sokkal több helyet jegyeznek szentként, például Tunéziában vagy Algériában. A síita ágban Nedzsef és Kerbala városát is szent helynek tartják, de Mekka szentségében mindenki egyetért. Az iszlám hit szerint ennek az az oka, hogy a Mekkában, jelenleg a nagy mecset közepén álló Kába szentély volt az első olyan szentély, ami az Egyisten imádatára tétetett a Földre. A Kábát Ábrahám építette föl fiával, Izmaellel, arra a helyre, amit Isten jelölt ki nekik. Néhány tudós úgy véli, hogy ez a szentély azután építtetett, miután Ádám kiűzetett a Paradicsomból, és a Földön épített egy istentiszteleti helyet, ami később lerombolódott. Majd Ábrahám ugyanazon a helyen építette újjá, és azóta zarándokhely.[22] A muszlimok Mohamed próféta útmutatása alapján, őt követve odamennek elvégezni a zarándoklatot, Ábrahámra és az ő áldozatára emlékezve.
Igazából a szent helyeken nincsen az egyébként is követendő viselkedési normáktól eltérő előírás, tehát akiket tisztelni kell egyébként is, azokat ott is tisztelni kell; az emberekkel ugyanúgy kell bánni ott is, mint egyébként. Csak egyetlen kitétel van: amikor az ember istenszolgálati céllal, ún. ihrám állapotban[23] lép be a mekkai területre. Mekka területére be lehet menni nem ihrám, azaz normál állapotban is, de ebben az esetben az illető nem tud umrát, azaz Mekka látogatást végezni. Ez ostobaság volna, mert olyan esetekben, amikor az embert amúgy is Mekkába (vagy Mekka közelébe) viszi az útja, akkor mindenképpen érdemes egy Mekka-látogatást, egy umrát is csinálni, ha a zarándoklati időn kívül jár arra az utazó. Mekkához közeledve tehát az ember belép az ihrám állapotba, felveszi a szegetlen, varratlan, két részből álló ruhát, és hogyha az ember így lép be Mekka területére (a „tiltott” területre[24]), akkor ott semmilyen teremtménynek nem lehet kárt okozni, még egy levelet sem lehet letépni a fáról, nem lehet lecsapni egy bogarat sem, tehát nagyon vigyázni kell minden tettünkre. Ebben az állapotban az ember nem élhet házaséletet, nem vadászhat, teljes figyelmét Isten szolgálatra fordítja. Vagyis több megkötés van, és ha valaki ihrám állapotban, vagy Mekkában a „tiltott” helyen bűnt követ el, az sokkal nagyobb súllyal esik a latba, mint egyébként, mert az embert meg kellene, hogy érintse a hely szellemisége, szentsége, s a vallásosságnak erősebben kellene élnie a szívében. Abban az esetben, ha valaki a mekkai zarándoklat során annak minden állomását teljesíti az előírások szerint, de mondjuk lökdösi az embereket, csúnyán beszél vagy türelmetlenkedik, akkor lehet, hogy ezekkel a tettekkel érvényteleníti a zarándoklatát.
Összefoglalva: nincs más viselkedési forma a szent helyeken, nincsenek más előírások, vagyis ami tilos máshol, az itt ugyanúgy tilos; ami máshol szabad, az itt ugyanúgy szabad; ahogyan a többi emberhez, a többi teremtményhez általában viszonyulni kell, itt ugyanúgy kell viselkedni velük szemben.
Moderátor: Magának a Kába szentélynek a tisztelete hogyan történik?
Sulok Zoltán Szabolcs: Itt igazából nem Kába-kőről van szó, mert külön van a Kába, és külön a kő: a Kába az épület, és a sarkában van egy fekete kő. Ez az a kő, ami Ábrahámnak küldetett le, s ez van a Kába szentély sarkába be-illesztve. Maga a Kába egy terméskő blokkokból álló, 13 méter magas, fekete drapériával letakart építmény. Ez az ima iránya a muszlimoknak, a Kába felé borulnak le, de nem a Kába, hanem az Isten előtt borulnak le. Tehát Mohamed Prófétát követjük ebben. Ábrahámnak kinyilatkoztatott, hogy meg kell építenie ezt a szentélyt a kijelölt szent helyen, ahol az ember nem a Kábát tiszteli, hanem az Istent. Abban, hogy az imájában minden hívő a Kába felé fordul, a hittestvériség és az emberiség együvé tartozása is hangsúlyosan megjelenik, hiszen akármilyen bőrszínű és nemzetiségű a hívő, a Kába szentély felé fordulva sorokba áll föl érkezési sorrendben, és imádkozik a többiekkel együtt ugyanazzal az imával, ugyanahhoz az Istenhez intézve azt. Közben pedig átélik az emberiség együvé tartozását, hiszen látják, hogy milyen különbözőek, de mégis ugyanaz a Teremtőjük, és ugyanahhoz a Teremtőhez fordulnak. A zarándok mondása az, hogy „Lebbejk Allahomma Lebbejk, itt vagyok Uram a szolgálatodra”, mert Istenért mennek, Isten hívásának engedelmeskednek. Félreteszik az evilági életünket, az anyagi javaikat, a gazdagságukat, és felveszik a zarándokok varratlan, szegetlen egyszerű ruháját. Tehát eltűnik a király, eltűnik a paraszt, mert mindenki ugyanúgy néz ki, és mindenki Istenért van ott.
Moderátor: A szentély körbejárásának van valamilyen etikettje?
Sulok Zoltán Szabolcs: A körbejárás az óramutató járásával ellentétesen történik. Egyes tudósok szerint ennek az az oka, hogy a szív a bal oldalon van, és így közelebb van a Kábához. Mások szerint a világban ez egy bevett gyakorlat, hogy általában az óramutató járásával ellentétesen mennek a körök: például az autóversenyeken is így szoktak menni, és a futópályán is így futnak, ez egy emberi tulajdonság – de mindez csak okoskodás. A lényeg, hogy a körbejárás hétszer történik, a fent jelzett irányban, ezáltal követjük Mohamed prófétát és emlékezünk Ábrahámra. Mohamed próféta azt mondta, hogy „Vegyétek tőlem a szertartásaitokat”,[25] ezért hívőként ilyen esetekben nem kérdezzük, hogy miért, hanem csak azt mondjuk, hogy „Hiszünk”,[26] „hallottuk és engedelmeskedünk.”[27] Nem vonjuk kérdőre, mert ha az ember megbizonyosodik arról, hogy Mohamed a Próféta, aki az igazságot hozta, akkor bízik benne és követi őt; és bízik a Teremtőben is, hogy nem ostobaságokat ír elő, és nem csak „tornáztatja” az embereket. Vagyis kimutatja Isten és Mohamed próféta iránti bizalmát azzal, hogy megteszi, amire szólítják őt.
2.3. A vaiṣṇava felfogás
Bakaja Zoltán (Śyāmasundara Dāsa): A vaiṣṇava szent helyek látogatására vonatkozó tisztelet-kifejezési szabályok ismertetése előtt fontos elmondani, hogya vaiṣṇava hagyomány szerint többféle szent hely van. Szentté tesz egy helyet a szentek a jelenléte, tehát ha valaki szent, akkor ő képes megtisztítani és ezáltal szentté tenni egy helyet. Szent hely a templom is, ahol az emberek Istent imádják. Olyan szent helyek is vannak, amelyek Isten lakhelyéül szolgálnak, és mivel Isten mindig a saját hajlékán lakik, vagyis Istent mindig követi a saját hajléka, ezeken a szent helyeken Isten birodalma jelenik meg.
A vaiṣṇavizmuson belül is rengeteg szabály van arra, hogyan kell ezeken a szent helyeken viselkedni. A legáltalá-nosabb közülük összeköthető az előző témánkkal, melynek keretében arról beszéltünk, hogyan jelenik meg a szöve-gekben a tisztelet. Akkor már elmondtam, hogy a namaḥ szó ’leborulás’-t jelent. Amikor az ember eljut egy szent helyre, akkor leborul a földre, úgy fejezi ki tiszteletét. A szent szövegek azt mondják, hogy Isten saját hajléka épp oly imádandó, mint maga az Úr. A szent helyek meglátogatása tehát nem csak valamiféle kiegészítője a vallásnak, ezek a helyek ugyanolyan imádandóak, mint Isten. A gauḍīya–vaiṣṇava vallás két legkitüntetettebb helye Śrī Vṛndāvana-dhāma, az Úr Kṛṣṇa, és Śrīdhāma Māyāpura, Śrī Caitanya Mahāprabhu megjelenésének a helye.
A kérdés második része az, hogyan fejezik ki a tiszteletet a hívek felé. Rūpa Gosvāmī az egyik művében megkülönböztet háromféle módot, ahogyan kifejezhetjük a tiszteletet más hívek előtt.[28] A lelki fejlettségük szintje alapján három kategóriába sorolja be a híveket: kezdők, haladók, és fejlett hívek. A köztük fennálló hierarchia kifejeződik az etikettben is. Rūpa Gosvāmī a hívek második csoportjának, a haladó híveknek a szemszögéből ír, és azt mondja nekik a kezdő hívek kapcsán, hogy „kṛṣṇeti yasya giri taṁ manasādriyeta”: aki az Úr szent nevét énekli, azt az elménkben kell tisztelni. Ez azt jelenti, hogy az iránt is tisztelettel kell viseltetni, aki még csak kezdő, és a vallásgyakorlata nem rendszeres. Miért az elménkben kell őt tisztelni? A saját érdekében, megakadályozva, hogy a nála előrehaladottabb által kimutatott tisztelet felfuvalkodottá tegye, mivel az nem tenne jót neki. Rūpa Gosvāmī így folytatja: „dīkṣāsti cet praṇatibhiś”, az iránt, aki beavatást kapott a hitbe – az által, hogy leborulunk előtte –, már gyakorlatban is ki kell fejezni a tiszteletünket. Tehát ugyanúgy, ahogy a szent helyeket meglátogatva leborul az ember, a gyakorló hívek előtt – akiknek a szívében ott él Isten – fizikailag is ki kell fejezni a tiszteletet. A fejlettebbek tiszteletéről szólva Rūpa Gosvāmī a „śuśrūṣayā” szót használja, aminek az egyik jelentése ’engedelmesség’ vagy ’szolgálat’, és még azt is jelenti, hogy ’vágy a tanítás meghallgatására’. Tehát a nálunk előrehaladottabbakat úgy kell szolgálni, úgy kell kifejezni a tiszteletet előttük, hogy meghallgatjuk a tanításukat, ugyanakkor fizikálisan is szolgáljuk őket, mintegy az engedelmességünk kifejezéseként.
3. A tiszteletadás formái a vallások liturgiájában
Moderátor: A szentélyekben, templomokban, mecsetekben, mandirokban vagy zsinagógákban a vallási liturgia során vannak-e olyan előírt elemek, amelyek kifejezetten a tisztelettel kapcsolatosak, a tisztelet kinyilvánítását szolgálják?
3.1. A keresztény, evangélikus felfogás
Béres Tamás: Ha lehet, egy kicsit korábbról kezdeném, onnan, amikor az ember még csak elindul a templom felé. Jézusnak van egy mondata, hogy amikor elindulsz azzal a szándékkal, hogy Istennek áldozz, és eszedbe jut, hogy valamelyik embertársadnak tartozol valamivel – mondjuk egy bocsánatkéréssel, vagy vannak elrendezetlen kapcsolataid –, akkor inkább hagyj fel az áldozati szándékoddal és intézd el ezeket, és utána indulj áldozni. Ezt nevezném introitusnak (belépésnek) ebbe a térbe, tehát jó esetben így lép be az ember a templomba.
A liturgia a legtöbb egyház esetében nagyon finoman és pontosan szabályozott folyamat, ami a megérkezéstől egy sor lényegi változáson keresztül a hazatérésig tart, sőt, vannak olyan keresztény tradíciók, ahol nem is fejeződik be a hazatéréssel – például az ortodox keresztények, akik ’liturgiának’ nevezik az istentiszteletet, vagyis ők úgy értelmezik azt, hogy ott az Isten szolgál az embernek. Egyébként az angol ‘God service’ is ’God’s service’, azaz nem istentisztelet, hanem Isten szolgálja ilyenkor az embert. Az ortodoxiában szépen megmaradt ez a hagyomány, hogy a liturgiában az ember élvezi Isten szolgálatát, vagyis az ember a kedvezményezettje, és ez a földi liturgia keretében, a diakóniában, tehát az embertársak iránti szolgálatban folytatódik. Úgy is mondhatnánk, hogy az embertársak iránti szeretetben vagy tiszteletben – ezek a szavak itt már gyakorlatilag felcserélhetők. Talán a többi keresztény egyházban nem ilyen jelentős a liturgia szerepe – vagy inkább úgy mondanám, hogy nem ment át annyira a hétköznapi tudatosság szintjeire.
A liturgia minden eleme a tiszteletről szól, ha a tiszteletet úgy közelítem meg, mint figyelem, odafigyelés, meg-különböztetés; az a lényege, hogy valamiképpen érzékennyé váljunk arra, hogy abban a világ ura bennünket figyelemre méltat. Weöres Sándor – aki evangélikus volt – azt mondja, hogy „szolga csak egy van: az Isten, s uraktól nyüzsög a végtelenség.”[29] Ebben az értelemben Isten az, aki szolgál az embernek. Persze idáig eljutni nem olyan nagyon egyszerű. Néha rá kell szólni az emberekre, hogy maradjanak csöndben, illetve, hogy ne másról beszéljenek, mint amiről kell. Ez is egészen érdekes a keresztény egyházak között. Ha például valaki bemegy egy katolikus misére, akkor általában senkit nem zavar, ha a gyerekek közben rohangálnak, legfeljebb azt mondják nekik, hogy menjenek hátra. Ugyanez a protestantizmusban nem ilyen oldott. Nyilván azért van ez, mert minél előrébb megyünk a történelemben, annál logocentrikusabbá, racionálisabbá válik az istentisztelet, és annál kevesebb hangsúlyt kapnak a szimbolikus liturgiai elemek. Amit persze mi, evangélikusok sok tekintetben megszenvedünk. Az, hogy a templomi liturgiában nem támaszkodhatunk minden érzékszervünkre, például nem szívhatjuk magunkba a tömjén illatát, ami a katolikus misében általában jelen van, legfeljebb csak a gyertyákét, ez az érzékek harmonikus együttműködése szempontjából elszegényedés. A református hagyományban a liturgia szerepe még kevésbé jelentős, mint az evangélikusban.
Moderátor: Köszönöm szépen. Az iszlámmal kapcsolatban a liturgia kifejezés nem igazán releváns, de a közös imát mégiscsak tekinthetjük valamiféle szertartásnak. Erre vonatkozóan milyen szabályok, előírások léteznek?
3.2. A muszlim felfogás
Sulok Zoltán Szabolcs: A muszlim ember azért tartózkodik az imahelyen, azért megy oda, mert valamiféle istenszolgálatot szeretne végezni. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az iszlám lényegében Mohamed próféta követését, illetve a Korán előírásainak a betartását jelenti. Tehát Mohamed próféta követése történik az imahelyen és az imában, illetve az ott tartózkodásban is.
A tudósok kigyűjtötték, hogy milyen feltételei vannak az imának, amelyek közül a legfontosabb, hogy az ember megfelelően tiszta állapotban jelenjen meg az imahelyen. Itt három féle tisztaságról szoktak beszélni: a test, az öltözet és a hely tisztaságáról. A hely tisztasága biztosított a mecsetben, de ezt meg is kell óvni. A test és az öltözet tisztaságáról mindenki maga gondoskodik: a megfelelő mosakodást, tisztálkodást el kell végeznie, és ügyelnie kell arra, hogy a ruhája is megfelelően tiszta legyen, és mentes azoktól a szennyeződésektől, amelyek érvénytelenítik az imát. Az öltözethez tartozik a szeméremnek az eltakarása is. Az iszlám a nyugati világban meg-szokottnál nagyobb területet határoz meg szeméremként, amit el kell takarni, különben érvénytelen lesz az ima. Ez is az Isten felé tanúsított tisztelet egyik jele: ahogy egy vezetőnek vagy egy eseménynek is megadjuk a tiszteletet a legjobb ruhánkat felvéve, próbálunk a Teremtő elé is a legjobb formánkban járulni.
Nagyon sok egyéb előírás is van az imahelyen tartózkodással kapcsolatban. Például előtte nem lehet rossz szagú ételeket fogyasztani. Tehát ha valaki például fokhagymát vagy hagymát evett, akkor utána ne menjen a mecsetbe imádkozni. Inkább otthon imádkozzon egyedül, mert illetlenség a hívőkkel, és elsősorban Istennel szemben, hogy ilyen rossz állapotban megy a közösségi imára, zavarva a közösséget a szagával.
Az iszlámban az ima nem hosszú, egy átlagos ima öt-tíz percig tart. Amikor az ember belép az imába, akkor „tekbír”-t mond („Allahu akbar” – ’Isten a leghatalmasabb’), és fölemeli mind a két kezét a füle mellé, mintha ezzel a mozdulattal maga mögött hagyná és kilépne a világból és az Isten elé állna. Az ima egyik pillére a Korán recitálása, Isten szavának ismétlése. Az ember pontosan és a lehető legszebben recitáljon, ne úgy, mint aki minél előbb túl szeretne esni rajta, hanem tényleg próbálja meg a szavakat rendesen kimondani a legjobb képességei szerint, érezve az értelmüket is.
Az Isten előtt meghajlunk és leborulunk, és az iszlámban ezek csak Istent illetik meg, más teremtmény előtt nem hajolunk meg és nem borulunk le. Az iszlám ezzel azt is kifejezi, hogy a teremtmények egyformák, tehát az emberek is, mint emberek egyformák – legyen szó akár a királyról vagy egy földművesről –, és hatalmuk csak Istentől származik. Vagyis a hatalom nem jogosít fel senkit sem arra, hogy leborulást kérjen egy másik embertől.
Amikor véget ér az ima, és azt mondjuk jobbra és balra fordulva, hogy „asszalámu aleikum wa rahmatullah, esszaláumu aleikum wa rahmatullah” (ez a „teszlím”: „Béke legyen veletek és Isten kegyelme, béke legyen veletek és Isten kegyelme), azzal elköszönünk, kilépünk az imából és visszatérünk az evilági életbe.
Az általános viselkedési szabályokat az imahelyen fokozottan be kell tartani. Az emberek általában jobban viselkednek az imahelyen, mint a piacon, ott kicsit másképpen viszonyulnak egymáshoz, mert a mecsetben meg kell adni a tiszteletet a másik hívőnek. Ha véget ért az ima, akkor lehet beszélgetni, de csak úgy, hogy az ne zavarjon másokat, akik még imádkozni szeretnének. Továbbá a nők részére fenntartott helyek közelében ne járkáljanak a férfiak, és ne nézelődjenek, mert ez is illetlen dolog. Az átjárás az imahelyeken az iszlámban is tilos, tehát a mecseteket nem lehet átjárónak használni, kereskedni pedig kifejezetten tilos a mecsetben. Mohamed próféta erre vonatkozóan is adott egy tanítást: „Ha láttok két embert kereskedni egymással a mecsetben, akkor mondjátok azt nekik: ’Allah nem fogja sikerre vinni a kereskedéseteket’”.[30] Ha valaki elvesztett valamit, akkor nem illendő nagyon keresnie, mert Isten úgyis visszaadja, úgyis vissza fog hozzá kerülni, tehát ne járkáljon embertől emberig azt kérdezgetve, hogy látta-e valaki a keresett tárgyat. Továbbá amikor az ember bemegy a mecsetbe, akkor ne üljön le háttal az imairánynak, hanem próbáljon meg arccal az imairányba leülni, ha lehetséges.
A pénteki, kiemelt ima alkalom során az ima részét képezi egy szónoklat is, ami alatt tilos beszélgetni, mert akik beszélgetnek, azoknak emiatt érvénytelen lesz az imájuk. Előfordul, hogy az imavezetőnek kell rájuk szólnia, de ez nagyon ritka eset, mert az emberek tudják, hogy azt a húsz-harminc percet ki kell bírniuk. Ezt azért is könnyű betartatniuk, mert az iszlámban közismert tény a hívők számára, hogy Istennek nincs szüksége rájuk, emberekre. Tehát attól, hogy a hívő imádkozik vagy nem imádkozik, Isten hatalma nem lesz sem nagyobb, sem kisebb. Nekünk, embereknek van szükségünk Őrá; nekem van szükségem arra, hogy az imám elfogadott legyen, nekem van szükségem arra, hogy a bűneim bocsánatot nyerjenek, nem pedig Istennek. Ezért az emberek az imahelyeken megpróbálják egy kicsit összekapni magukat, tehát a jobbik arcukat mutatni és illendőbben viselkedni, mint egyébként.
3.3. A vaiṣṇava felfogás
Bakaja Zoltán (Śyāmasundara
Dāsa): Legelőször a Hare Kṛṣṇa mantra énekléséről kell beszélnünk, mert az
végig-
kíséri az összes szertartásunkat. A Hare Kṛṣṇa mantra éneklésével arra
kérjük az Urat, hogy fogadjon minket a szolgálatába, és természetesen, amikor
elismerjük azt, hogy a szolgái vagyunk valakinek, akkor ezzel kifejezzük a
tiszteletünket az ő magasabb rendű helyzete előtt. A Hare Kṛṣṇa éneklése nélkül
nem lehet azt mondani, hogy teljes lenne a szertartás, sőt ez minden szertartás
lényegi része.
A templomokban sok szabály kötődik a tisztelet kifejezéséhez. Visszakapcsolódhatok megint a leboruláshoz: amikor belépünk a templomba, Isten házába, akkor szintén leborulunk a földre. De a szertartásokat nemcsak templom-ban lehet végezni, otthon is végezhet az ember szertartásokat, otthon is imádhatja Istent. A két hely között az a különbség, hogy amikor az ember otthon van, akkor úgy imádja Istent, mint a vendégét: ez azt jelenti, hogy a saját lehetőségeinek megfelelően fejezi ki a tiszteletét. Amikor viszont a templomban imádják Istent, akkor úgy imádják Őt, mint egy királyt: mivel a templomba sok hívő jár, a pompásabb, fényűzőbb imádat ott könnyebben megvalósítható. Természetesen, hogyha egy király imádja otthon, a palotájában Istent, akkor neki is, mint mindenkinek, a saját lehetőségeinek megfelelően kell imádnia Őt. Az otthoni körülmények közötti imádat tehát általában szerényebb, a templomi körülmények közötti fényűzőbb. Ez kifejeződhet például az anyaghasználatban, az imádat hosszában, vagy abban, hogy amikor az ember otthon imádja Istent, és felajánlja az oltáron az ételét, akkor azt az egyszerű ételt ajánlja fel, amelyet ő és a családja a hétköznapok során fogyasztani szokott. Akkor azonban, ha elmegyünk Jagannātha Purība, az ottani híres templomban azt fogjuk látni, hogy hatvannégy felajánlás van a nap folyamán, és sok ezer embert meg tudnak etetni azokkal a megszentelt ételekkel, amelyeket a szertartások során felajánlottak.
Sok kisebb-nagyobb szabály van. Némelyik pozitív, előíró, némelyik pedig negatív, tiltó. Amikor arról beszéltem, hogy az embernek énekelnie kell a Hare Kṛṣṇa mantrát, vagy arról, hogy le kell borulnia a templomban – ez mind olyan pozitív szabály, amely arra vonatkozik, hogy mit kell tenni. Vannak természetesen olyan dolgok is, amelyeket nem szabad megtenni. Erre egy példa, hogy nem járunk körbe mást a templomban, mert valakinek a körüljárása szintén a tiszteletnek a kifejezése, és a templomban Isten tisztelete áll a középpontban. Az indiai templomokban az oltár sokszor úgy van elkészítve, hogy magát az oltárt is körbe lehessen járni, ezáltal tisztelegve az Úr előtt. Egy hétköznapi halandót viszont nem járunk körbe az oltár előtt. Beszéltem már arról, hogy a vaiṣṇavák egymás iránt is úgy fejezik ki a tiszteletüket, hogy leborulnak egymás előtt, akkor azonban, amikor az oltár nyitva van, nem teszik ezt, mert Isten jelenlétében a figyelem és a tisztelet fókuszának az Úrra kell irányulnia.
4. A tiszteletadásra vonatkozó szabályok követése a mindennapokban
Az utolsó kérdésem egy praktikus, a mindennapokra vonatkozó kérdés. Mi a tapasztalatuk, hogy a tiszteletadásra vonatkozó szabályok közül melyeket követik az egyházuk hívei a mindennapi életük, vagy akár a templomlátogatás során? Tehát mely tiszteletre vonatkozó szabályok azok, amelyek az adott vallás kultúrájában a leghétköznapibb módon is megjelennek? Továbbá melyek azok, amelyekről azt tapasztalják, hogy nem igazán követik őket a hívők, pedig jó lenne, ha így tennének?
4.1. A keresztény, evangélikus felfogás
Béres Tamás: Erre a kérdésre inkább általánosabb nézőpontból
válaszolnék, hiszen valójában arról szól, hogy a hétköznapi életben hogyan
élünk. Annak pedig egyetlen mozzanata sincs, amelyikre azt mondhatnám, hogy
nincs
köze a Jóistenhez, legalábbis jó esetben. Van egy olyan szavunk, hogy
vallás-erkölcs, amiről fellángolnak néha a viták, hogy micsoda is valójában.
Vannak vallások, itt az asztalnál is, akik számára valláserkölcs nélkül talán
értelmezhetetlen is a vallás maga. De abban a szekuláris vallási formában, amit
én képviselek, a valláserkölcsnek nincs jelentősen különálló tartalma, hanem
inkább azt szoktuk mondani, hogy vannak vallási alapelvek, normák és értékek,
bár nálunk az értékek sem kifejezetten rögzítettek. Az, hogy mi a vallási
alapelv, elég egyszerűen megfogalmazható Jézus következő két mondatára utalva.
Az egyik: Azt tedd a másik embernek, amit te is szeretnél, hogy neked tegyenek.[31] A másik pedig az, hogy
mindeközben ne felejtsd el, hogy a Jóisten az Úr.[32]
A továbbiak voltaképp ránk vannak bízva. Vagyis mi döntjük el, hogy a
hétköznapi tisztelet, istentisztelet, vagy az emberek közötti tisztelet milyen
formáit valósítjuk meg. Ez nem kodifikált, és nagyon nehezen is volna
kodifikálható.
Az evangélikus etikusok általában úgy fogalmazzák meg a mi sajátos etikánkat, hogy kontextuális etika. Tehát amikor bármilyen élethelyzetbe kerülünk, akkor minden addigi ismeretünket, tudásunkat latba kell vetnünk, hogy legyen odaillő, ugyanakkor a hagyományokból táplálkozó megoldásunk arra a helyzetre. Hogyha valaki úgy érzi, hogy ez lehetetlen, akkor nem jár nagyon messze a valóságtól. Mert ki az az ember, aki annyira fel van készülve, hogy minden pillanatban úgy tud dönteni, hogy utána képes a lelkiismeretében azt mondani, hogy az megáll az Úristen előtt is. Szóval ez egy nehéz dolog, de ilyen magas a tét. Ezért van nagy jelentősége annak, hogy a vallási etika ne merüljön ki pl. egyszerű kötelességteljesítésben vagy erénygyakorlásban.
Azért persze vannak olyan tiszteletadási formák, amelyek jellemzőek. Az egyik ilyen nálunk az úgynevezett Útmutatónak[33] a használata, ami azt jelenti, hogy amikor az ember felkel, akkor előveszi ezt a kis könyvecskét, amiben egy évre előre kiválasztott napi útmutatások vannak, és akkor azzal a gondolattal, vagy azzal a két gondolattal kezdi a napot. Ezt néha úgy szokták fogalmazni, hogy az evangélikus ember kétszer kel fel: egyszer az alvásból, egyszer pedig ráköszön az új napra, és tudatosítja magában, hogy minden napnak az a feladata, hogy az isteni szeretet dimenziójában éljük le azt.
Az előbb említettem egy szekuláris evangélikust, Weöres Sándort, most mondok egy még szekulárisabbat, Immanuel Kantot, aki annyira jó evangélikus volt, hogy racionális szabályokat adott arra, hogyan éljünk. Azt mondja, hogy „Cselekedj úgy, hogy az az elv, ami alapján valamit teszel, általánosítható alapelve legyen mindenki cselekvésének”.[34] Ha ezt végiggondoljuk, sok ellentmondás következhet belőle. Az ellentmondások segítenek észrevenni, hogy itt nem erős és gyenge erkölcsű emberekre oszlik a hívők közössége, hanem a Kant által is megfogalmazott elv végső soron arra utal, hogy az ember nem rendelkezik Isten erkölcsiségével. A vallási értelemben vett erkölcsi jó meg-valósítása a hit függvénye. Hitet pedig az ember nem ajándékozhat önmagának. Az egyik hitvallási iratunkban szerepel ez a szép mondat, hogy „Ubi et quando visum est Deo”, tehát „Ott és akkor kél hit, ahol és amikor Istennek tetszik”.[35] Amikor az ember erkölcsi döntést hoz, ez mindig a hitével is összefügg.
4.2. A muszlim felfogás
Sulok Zoltán Szabolcs: Az iszlám megfogalmazza az útmutatást minden viszonyrendszerre és élethelyzetre, de ugyanakkor ott vannak az emberek is a tudásukkal és az igyekezetükkel, de ezekben – a tudásban, a vallási megértésben és az igyekezetben – nagyon különböző szinteken vannak. Az lenne a kívánatos, hogy a különböző viszonyrendszereket az emberek egyensúlyba hozzák. Mert vannak szüleink, és mi is szülők vagyunk, vannak hittestvéreink, embertársaink, szomszédjaink, Istenünk, Prófétánk, és a hozzájuk fűződő viszonyunkat oly módon kellene egyensúlyba hoznunk, hogy senkitől se vonjuk el a tiszteletet, illetve abba a hibába se essünk, hogy valakinek kevesebb, míg másnak több tiszteletet adunk, mint ami megilleti őt. De ez teljesen az egyén szintjén dől el, az egyén tudása, megértése és igyekezete függvényében.
A hittudósok szerint az embernek az az igazi vallása, amit akkor követ, amikor egyedül van. Az iszlám ezért azt tanítja, hogy ne legyen az embernek két vagy több vallása, hanem legyen egyetlen vallása: ugyanazt kövesse, amikor egyedül van, mint amit a közösségben követ, ahol egyébként mindenki a legjobb arcát igyekszik mutatni.
A muszlim emberek között sokszor tapasztaljuk, hogy Isten felé megadják a tiszteletet, a próféták felé is megadják a tiszteletet, és nem tűrnek semmiféle tiszteletlenséget velük szemben. Ugyanakkor azt is tapasztalhatjuk, hogy másoknak nem mindig adják meg a tiszteletet, mert nem követik az előírásokat, nem tartják be a vallást, de mégis megsértődnek a többi ember tiszteletlenségén. Azt is látjuk, hogy az emberek, például az arabok az édesanyjuknak elképzelhetetlenül nagy tiszteletet adnak. A minap történt, hogy egy 40 éves hosszú hajú férfi másnap már rövid hajjal jött, és amikor megkérdeztem, mi történt, akkor elmesélte, hogy beszélt az anyukájával videótelefonon, aki azt mondta neki, hogy vágja le a haját, mert nem nézhet így ki. És mivel az anyja mondta ezt neki, másnap ment, és levágatta a haját. Tehát a szülők nagyon magasra vannak emelve, és sokszor az édesanyjuknak szinte mindent megtesznek, a feleségnek viszont szinte semmit. A feleségnek nem adják meg a tiszteletet. Van, aki megtesz mindent a gyermekeiért, de elfelejti a szomszédjait, a hittestvéreit. Tehát nagyon változatos a kép, de a lényeg az, hogy mindig a vallás egyéni megértése határozza meg az egyén viselkedését. Ezért a vallást is meg kell tanulni, nem lehet örökölni. Mindenkinek meg kell ezzel a feladattal birkóznia, meg kell tanulnia és értenie a vallást, és a gyakorlatba kell ültetnie. Akinek erős a hite, az próbál megfelelni minden területen, és megtartani az egyensúlyt.
4.3. A vaiṣṇava felfogás
Bakaja Zoltán (Śyāmasundara Dāsa): A szabályok közül a rítusok szabályos vagy szabálytalan végzése a legszembetűnőbb. Látványos szabály például a leborulás, amivel kezdtem, és ami végigvonult az összes témán. Ha bemegyünk a templomba, leborulunk Isten előtt, vagy például a lelki tanítómester előtt. Ez annyira általános, hogy nem is tudom, láttam-e olyan hívőt, aki úgy ment be a templomba, hogy ne borult volna le.
A tiszteletet kifejező imáknak az elmondása a szertartások elején, vagy az embernek az egyéni meditációja elején szintén jellemző. Annak kapcsán, hogy mi az, amit én úgy látok, hogy a hívek nem tartanak be, én a következő példát hoznám: az ISKCON-ban, a Kṛṣṇa-tudat Nemzetközi Közösségében megfigyelhető egy olyan jelenség, hogy a hívek beépítenek a vallásgyakorlatukba olyan plusz elemeket, amelyek nem elvártak. Például a Hare Kṛṣṇa mantra éneklése előtt, az egyéni meditáció előtt nem várta el Śrīla Prabhupāda, hogy mondjuk el azokat a mantrákat, amelyeket a bhakták sokszor elmondanak. Mára tulajdonképpen hagyománnyá vált, hogy el kell mondani a lelki tanítómester és Prabhupāda személyes mantráját és így tovább. Szóval Prabhupāda nem így meditált, ő nem mondta el Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākurának a mantráját a Hare Kṛṣṇa mantrának az imafüzéren számolt minden köre előtt, és nekünk sem kötelező ezt tenni, mégis sokan csinálják. Az új szabályok meghozatala is tekinthető a szabályok (illetve a korábbi szokás) egyfajta be nem tartásának. De az említett példát nem lehet negatívnak tekinteni.
Moderátor: Egy reflexiót tudsz-e adni az önmagunk megtisztelésével kapcsolatban? Az alázat, a tisztelet el nem várása mit jelent? Önmagunk vagy az elveink feladását, a tömegbe való beolvadást szolgálja, vagy valami mást értsünk alatta?
Bakaja Zoltán (Śyāmasundara Dāsa): Semmiképpen nem az elvek feladásáról van szó, de erősen megjelenik az az elvárás, hogy ne kívánjuk másoktól, hogy kimutassák a tiszteletüket irántunk. Persze, ez is helyzetfüggő. Hogyha én tanár vagyok egy iskolában, és hozzátartozik a munkámhoz, hogy meg kell tanítsam a diákokat arra, hogy az ilyen emberi kapcsolatban a tiszteletnek bizonyos formáit ki kell nyilvánítani, akkor el kell várnom a tiszteletet. Hogyha király lennék, hozzátartozna a munkámhoz, hogy ne engedjem meg a felségsértést, de amikor levetem a világi szerepeket, akkor már csak szolga vagyok: Istennek és Isten szolgájának a szolgája. És mivel mindenki Isten szolgája, ezért alapvetően ebből a perspektívából kell néznem a világot.
Moderátor: Köszönjük szépen. Azt hiszem, hogy rengeteg értékes gondolattal gazdagodtunk, amit nagyon köszönök minden kedves előadónknak.
Felhasznált irodalom
Ágostai Hitvallás. Luther Kiadó, Budapest, 2008.
A Kegyes Korán jelentése magyar nyelven. Magyarországi Muszlimok Egyháza, Budapest, 2022.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Caitanya-caritāmṛta. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1996.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A tanítások nektárja. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1996.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Első Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, [s. l.], 1992–1995.
Biblia (ford. Károli Gáspár), Magyar Bibliatársulat, Budapest, 2014.
English Translation of Jami’ at-Tirmidhi. Darussalam, Riyadh – Saudi Arabia, 2007.
English Translation of Sahih Muslim. Darussalam, Riyadh – Saudi Arabia, 2007.
Islam Question & Answer: Who moved the Ka’bah to where it is now? [s.a.].https://islamqa.info/en/answers/14527 A megtekintés dátuma: 2025.04.28.
The Translation of the Meanings of Sahih Al-Bukhari, Arabic-English. Darussalam, Riyadh – Saudi Arabia, 1997.
Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások. Magvető Budapest, 1986.
YouTube: A tisztelet megjelenése a vallások tanításaiban – Vallásközi kerekasztal beszélgetés.
[s.a.]
.https://www.youtube.com/watch?v=7W1CeM1sBUU.
A megtekintés dátuma: 2025.04.28.
[1] YouTube: [s.a.]. Jelen cikket szerkesztette Banyár Magdolna (Mahārāṇī Devī Dāsī).
[2] Bakaja Zoltán (Śyāmasundara Dāsa) főiskolai tanársegéd, aki mélyhegedűművész, -tanár képesítését a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi tagozatán szerezte, majd ezután Waldorf osztálytanítói oklevelet, végül a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolán először vaiṣṇava teológus, később pedig vaiṣṇava jógamester diplomát is szerzett. Doktorjelölt az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájában.
[3] Béres Tamás evangélikus lelkész és tanszékvezető egyetemi tanár. Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen filozófia- és teológiatörténetet, dogmatikát és etikát tanít. Teológiai érdeklődésének előterében Paul Tillich teológiája mellett az ökoteológia és a vallások találkozásának világa áll.
[4] Sulok Zoltán Szabolcs közgazdász és vallás-jogász, a Magyarországi Muszlimok Egyháza alapító tagja. 1995-ben a Budapesti Közgaz-daságtudományi Egyetem közgazdasági karán gazdaság-elmélet szakirányon szerzett közgazdász diplomát. A Gazdaságkutató Intézet, majd a Gazdaságkutató Zrt. munkatársa és kutatásvezetője is volt. Az iszlám világ különböző országaiban neves vallástudósoktól tanult, iszlám vallásjogi diplomát szerzett, majd 2001-től a Magyarországi Muszlimok Egyházának elnöke és hitoktatója. Hazai és nemzetközi fórumokon rendszeresen képviseli az iszlámot, illetve a magyarországi muszlimokat.
[5] Tasi István (Īśvara Kṛṣṇa Dāsa) kultúr-antropológus, főiskolai tanár a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolán.
[6] Rm 12,1.
[7] Rm 2,1.
[8] Korán, 67:1.
[9] Korán, 67:1.
[10] Korán, 2:152.
[11] Korán, 17:70.
[12] Korán, 49:2–3.
[13] Al-Bukhári Hiteles Gyűjteménye (Sahih al-Bukhari, Volume 8, Book 78, Hadith 5971).
[14] Korán, 49:10.
[15] Muszlim Hiteles Gyűjteménye (Sahih Muslim Vol.6. p.17. 5651.).
[16] At-Tirmidi Gyűjteménye (Jami’ at-Tirmidhi Vol.4. p.54. 1944).
[17] At-Tirmidi Gyűjteménye (Jami’ at-Tirmidhi Vol.4. p.38. 1921).
[18] „Aki csekélyebbnek tartja magát a fűszálnál, aki béketűrőbb, mint egy fa, és aki nem vár el személyes megbecsülést, ám mindig készen áll arra, hogy minden tiszteletet megadjon másoknak, annak számára nagyon könnyű, hogy szünet nélkül az Úr szent nevét énekelje.” (Cc. 3.20.21.)
[19] „Ezért hadd ajánljam fel tiszteletteljes hódolatomat az Úrnak, aki Vasudeva fia, Devakī öröme, Nanda és Vṛndāvana többi tehénpásztorának fia, s aki boldoggá teszi a teheneket és az érzékeket!” (Bhāg. 1.8.21.)
[20] vande ’haṁ śrī-guroḥ śrī-yuta-pada-kamalaṁ śrī-gurūn vaiṣṇavāṁś ca
śrī-rūpaṁ sāgrajātaṁ saha-gaṇa-raghunāthānvitaṁ taṁ sa-jīvam
sādvaitaṁ
sāvadhūtaṁ parijana-sahitaṁ
kṛṣṇa-caitanya-devaṁ
śrī-rādhā-kṛṣṇa-pādān
saha-gaṇa-lalitā-śrī-viśākhānvitāṁś ca
„Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom lelki tanítómesterem és az odaadó szolgálat útját járó valamennyi tanító lótuszlábának! Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom minden vaiṣṇavának és a hat Gosvāmīnak, Śrīla Rūpa Gosvāmīnak, Śrīla Sanātana Gosvāmīnak, Raghunātha dāsa Gosvāmīnak, Jīva Gosvāmīnak és társaiknak! Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom Śrī Advaita Ācārya Prabhunak, Śrī Nityānanda Prabhunak, Śrī Caitanya Mahāprabhunak és minden bhaktájának, Śrīvāsa Ṭhākurával az élen! Azután tiszteletteljes hódolatomat ajánlom az Úr Kṛṣṇa, Śrīmatī Rādhārāṇī, valamint a Lalitā és Viśākhā vezette gopīk lótuszlábának!” (Cc. 3.2.1, 3.3.1.).
[21] Ef 25,1–33.
[22] Islam Question & Answer: [s.a.].
[23] Mekka felé közeledve, a meghatározott helyek egyikét (miqát) elérve, az illető kifejezi a szándékát a zarándoklat vagy a Mekka-látogatás (umra) elvégzésére. Az ihrám állapot a zarándoklat vagy a Mekka-látogatás teljesítését követően vagy akadályoztatás esetében kerül feloldásra, amikor az illető visszatér a „normál” állapotába, és mentesül az ihrám állapot megkötései alól.
[24] A „tiltott” területen minden bűn sokkal nagyobbnak számít. Ha valaki ihrám állapotban követi el a bűnt, a bűn mellet az ihrám állapot tilalmát is megszegi, amiért külön jóvátétellel tartozik.
[25] Muszlim Hiteles Gyűjteménye (Sahih Muslim Vol.3. p.436. 3137.).
[26] „Higgyetek Allahban és a küldöttében – az írástudatlan prófétában – aki hisz Allahban és az Ő szavaiban, és kövessétek őt, hátha az igaz útra leltek!” (Korán, 7:158.)
[27] Korán, 2:285.
[28] A tanítások nektárja 5. vers: kṛṣṇeti yasya giri taṁ manasādriyeta dīkṣāsti cet praṇatibhiś ca bhajantam īśam, śuśrūṣayā bhajana-vijñam ananyam anya-nindādi-śūnya-hṛdam īpsita-saṅga-labdhyā
„Elménkben kell tisztelnünk azt a bhaktát, aki énekli az Úr Kṛṣṇa szent nevét, alázatos hódolatunkat kell ajánlanunk annak a bhaktának, aki lelki avatást (dīkṣāt) kapott és a mūrtit imádja, s keresnünk kell a társaságát és hűséges szolgálatot kell végeznünk annak a tiszta bhaktának, aki magas szinten áll a töretlen odaadó szolgálatban, és akinek szíve teljesen mentes mások kritizálásának hajlamától.”
[29] Rongyszőnyeg 13.
[30] At-Tirmidi Gyűjteménye (Jami’ at-Tirmidhi Vol.3. p.118. 1321).
[31] Mt 7, 12 („aranyszabály”).
[32] Mt 22,37 („a nagy parancsolat”).
[33] Évenként, nemzetközileg egységesen kiadott könyvecske a Biblia naponkénti olvasásának rendjéről.
[34] Ez I. Kant kategorikus imperatívuszának egyik megfogalmazása.
[35] Confessio Augustana, Art. V.