/

Lapszám: Szegénység és gazdagság a világvallásokban – 22 – XXI/1 – 2018. november
Szerző: Darvas István
Cikk letöltése pdf-ben: A szegénységről a hagyományos zsidó irodalom tükrében

A Misna1 teszi fel a kérdést: „Ki gazdag? Aki örvend osztályrészének.” A kérdés ennek alapján röviden elintézhető lenne, hiszen gazdag az, aki elégedett, és szegény, aki elégedetlen sorsával, ennél azonban jóval összetettebb a probléma. Dolgozatomban olyan rabbinikus észre­vé­teleket szeretnék bemutatni, melyek igyekeztek kör­be­járni a szegénység bonyo­lult és fájdalmas, nem ritkán a szer­ző­ket is elevenen érintő témakörét.

„Náftáli jóllakva keggyel és telve az Örökkévaló áldásával”:2 ennek kapcsán Rabbi Jichák Káro megjegyezte: „Minden nemzedékben találsz olyan szegényeket, akik „örvendenek részüknek”, ugyanakkor nem kevés olyan gazdagot is, akik egyáltalán nem elégedettek sorsukkal, ahogy írva van: „aki szereti az ezüstöt, soha nem lakik jól ezüsttel.”3 Náftáli azért kapott dupla áldást, hogy egyrészt mindig örüljön annak, amije van, és legyen vele elégedett („jóllakva keggyel”), másrészt, hogy az „Örökkévaló áldásával” élve ne kelljen megismernie a szegénység és a hiány érzését.

A Talmudból4 kiderül, hogy anyagi javainknak Isten az elsődleges és a közösség egésze a másodlagos tulajdonosa: „Rabbi Hanina bár Pápá mondta: bárki, aki áldás nélkül élvez bármit a világon, az olyan, mintha meglopná Istent és Izrael gyülekezetét.” Az elsődleges tulajdonost minden hagyományhű zsidó könnyű szívvel elfogadja, a problémát az okozza, hogy a másodlagos tulajdonosok tulajdoni aránya nincs szabályozva, illetve senki nincs tisztában a helyes tulajdoni arányokkal, azzal, hogy ez hogyan érhető el, és a következményekkel sem.

Szegénység és gazdagság vonatkozásában rengeteg kérdést fel lehet tenni, lévén, olyan kapcsolódási pontjai vannak a kérdésnek, melyek a zsidó közösség működése és gyakorlata szempontjából egyaránt meghatározóak. A teljesség igénye nélkül néhány lehetséges szempont:

  • Miért vannak szegények és gazdagok a világon?
  • Isteni büntetés-e a szegénység? Isteni jutalom-e a gazdagság?
  • Vannak-e kötelességei a gazdagoknak a szegények iránt?
  • A beletörődés vagy a kitörés legyen az elsődleges cél?
  • Az isteni akarat elfogadása mindenáron?
  • Ha nem isteni akaratot tükröz az egyének anyagi helyzete, akkor mi Isten szerepe a kérdésben? Történhet-e bármi Isten akarata ellenére? Történhet-e bármi rossz Isten akaratából?
  • Ha isteni akaratot tükröz, akkor mit lehet, mit kell tenni az isteni akarattal összhangban működni kívánó embernek?

E kérdések többségének kapcsán nem juthatunk a lelkeket megnyugtató és a közösség működését elősegítő válaszokhoz, és pontosan emiatt merül fel, hogy érdemes-e/szabad-e egyáltalán feltenni ezeket. Az öncélúság nem lehet közösségformáló erő.

Minél inkább frappáns választ akar valaki adni, annál inkább balul sülhet el mondandója. Ezt egy példával illusztrálnám: A Talmud5 azt a párbeszédet tárja fel, amely Rabbi Akiva és Tineius/Turnus Rufus római kormányzó közt zajlott le. Rufus azt kérdezi, hogy ha Isten szereti a szegényeket, akkor miért nem adakozik nekik? Rabbi Akiva a szegények megsegítéséről és a jótékonyságról a következő példabeszédet mondja el: Egy király megharagudott a fiára, és börtönbe zárta. Azt parancsolta, hogy ne adjanak neki se enni, se inni. Egy ember a börtönben mégis megeteti, megitatja a fiát. Amikor a király ezt meghallja, nem jutalmazza-e meg ezt az embert? Mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Ebből kiderül, hogy Rabbi Akiva szerint a szegények Isten büntetésben lévő gyermekei, akik meglehetősen passzív szerepben lehetnek részesei a jómódúak jellemfejlődésének.

Persze nem csak ilyen hangvételű kommentárok születtek a zsidó irodalomban. Van olyan forrásunk, amely kifejezetten pozitív6 konnotációban szól a szegénységről: „Jó nékem, hogy elszegényedtem, hogy tanulhatom rendeleteid. Ajkad törvénye jobb nékem, mint sok ezer arany és ezüst.”7

Más forrás szerint mindkettő hordoz magában veszélyeket: „A hiábavalóságot és a hazugságot messze távoztasd tőlem; szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem; táplálj engem hozzám illendő eledellel. Hogy megelégedvén, meg ne tagadjalak, és azt ne mondjam: kicsoda az Örökkévaló? Se pedig megszegényedvén ne lopjak, és gonoszul ne éljek Istenem nevével!”8

Általánosságban azt kell mondanunk, hogy a zsidó hagyomány elfogadja a tényt, hogy vannak szegények és gazdagok, és hogy ez az állapot megoldandó problémákkal jár együtt, amelyeket nem lehet e helyzet létrejötte okainak elemzésével kezdeni, még kevésbé érdemes az okok firtatásával és az adott helyzet megváltoztatásával próbálkozni, elsősorban azért, mert így az ember javító, problémamegoldó tevékenységeinek száma, illetve az ezekhez szükséges energia csökkenne.

A Rámbám szerint„nincs nagyobb öröm a szegények, árvák, özvegyek felvidításánál, mert aki megörvendezteti őket, a Sehinához9 válik hasonlatossá, miként írva van:10 »magasságban és szentségben ülök, és a lesújtottnál és alázatos lelkűnél is, hogy felélesszem az alázatosak lelkét, és felélesszem a lesújtottak szívét.«”11

Jesájáhu Leibowitz,12 a XX. század lángelméje írja: „A hívő zsidó nem abban hisz, amiről nincs tudomása, vagy amit nem ért, hanem abban, hogy kötelessége a micvák13 betartása szerint élni. Ha valaki tartja a micvákat, az hitének egyetlen érthető megnyilvánulása, és nincs a hit kifejezésére más mód. A micva teljesítése magának a micvának a teljesítésért az egyetlen kapcsolat ember és Isten között.”

„Ha lesz közted szűkölködő, testvéreid egyike, kapuid egyikében, országodban, amelyet Örökkévaló Istened ad neked, ne keményítsd meg szíved, és ne zárd be kezed testvéred előtt, aki szűkölködő.”14 Talán a legfontosabb, az emberek viszonyát szabályozó micvánk, a cedáká (adakozás) sajátossága, hogy teljesítésekor nem mondunk áldást. Ez természetesen elgondolkodtatta bölcseinket is. A rimanovi Menahem Mendel az alábbi indoklást fűzte hozzá: „A zsidó ember kötelessége, hogy örömmel és teljes szívvel mondjon el minden áldást. A szegényeknek való adakozást nem teljes szívvel és nem kitörő örömmel teljesítjük, ezért nem rendeltek mestereink bráhát15 a cedáká micvájához…” Természetesen nem az anyagi veszteségünkre gondolt a mester, hanem arra, hogy nem örvendezhetünk, ha a rászorulók miatt micvát teljesíthetünk.

„[…]ne keményítsd meg szíved, és ne zárd be kezed testvéred előtt, aki szűkölködő. De nyisd meg kezed neki, és adj kölcsön neki.”16 Első pillantásra úgy fest: a szöveg önmagát ismétli, hiszen miért szükséges külön emlékeztetni arra, hogy ne keményítsük meg szívünket, és külön utasítást adni, hogy kezeinket nyissuk meg? Induljunk ki abból, hogy a Tóra igen ritkán határozza meg a parancsteljesítés követendő módját. Példának okáért nem árulja el, hogy miként kell sátrat építeni, hogyan ajánlatos maceszt sütni, egyszerűen parancsba adja a sátorban lakozás, illetve a maceszfogyasztás kötelességét. Vajon a cedáká esetében miért fontos a végrehajtás mikéntjéről is szólni?

Ráv Mose Feinstein érdekes magyarázatot kínál e kérdésre. Szerinte a vers két része két külön micvát tartalmaz. Az első parancs szerint ne keményítsük meg szívünket, vagyis készítsük elő magunkat az adakozásra, és várjunk türelmetlenül a lehetőségre, hogy adhassunk valakinek A második, a kezek megnyitását célzó micva arra vonatkozik, ha valaki nem képes az elsőben leírt „türelmetlen várakozásra”, akkor is adakozzon szükséghelyzet esetén, tudva azt: a lelkesedés nem elengedhetetlen feltétele a nemes cselekedet végrehajtásának. Ráv Feinstein magyarázatát továbbgondolva azt mondhatjuk, hogy értékes leckét kínál e helyen a Tóra: nem elég a törvény betű szerinti precíz alkalmazása, meg kell próbálni valamilyen többletet is hozzátenni. Ez a többlet az adakozás vonatkozásában azt jelenti: úgy kell adni – az összeg nagyságától függetlenül –, hogy a cedákából részesülő ne érezze úgy, könyöradományt kapott. Tisztában kell lennünk a micvára készülve, hogy egy rászoruló testvérünknek tesszük könnyebbé, gondtalanabbá életét a számára juttatott összeg segítségével. Azt mondhatjuk, hogy a tórai vers két dolgot tanít: egyrészt az adakozás kötelességét, másrészt azt, miként lehetünk jó zsidók. Azáltal, hogy anyagi javainkat másokkal megosztjuk, tanúbizonyságát adjuk hitünknek is, hiszen az Ő-való előtt megmutatjuk: tisztában vagyunk azzal, hogy az ember jólétéről Ő gondoskodik, és ebből fakadó hálánk és hűségünk jeleként Hozzá hasonlóan gondoskodunk az elesettekről.

Az emberek egymáshoz fűződő viszonyát szabályozni kívánó micvák jelentősége abból fakad, hogy a Teremtőnek, embertársainknak és magunknak egyaránt örömet okozhatunk gyakorlati alkalmazásukkal. Ezt a gondolatot erősíti a következő vers és annak interpretációja is. „Amit az ember a kohénnak17 ad, az övé legyen.”18 Első olvasatra azt jelenti a vers, hogy a cedáká azt gazdagítja – jelesül a kohént – aki kapja. Azonban a rabbinikus kommentárok kiemelik, hogy valójában nemcsak az elfogadó fél részesül a cedáká áldásában, hanem az adakozó is. „Ha az ember szűkösnek látja az ellátmányát, akkor készítsen abból cedákát.”19 Ennek alapján pedig úgy is érthetjük a fenti verset, hogy a kohénnak vagy szegénynek adott összeg vagy más felajánlás az ő, vagyis az adományozó hasznára (is) lesz.

Végezetül egy gyakorlati jó tanács: „Ha elszegényedik testvéred, és lehanyatlik keze melletted, támogasd őt […] hogy élhessen melletted.”20 Rabbi Mose Alsih (Torát Mose) mondja: „Az előző versek többsége többes számban íródott, nem véletlen, hogy az elesettek megsegítését célzó micva egyes számban van megfogalmazva.” Gyakran előfordul, hogy a rászoruló ember valódi segítség helyett tanácsokat kap, mondván: jobb lenne, ha inkább máshoz, gazdagabb, okosabb, alkalmasabb emberhez fordulna problémáival. A Tóra figyelmeztet: mindannyian kötelesek vagyunk segíteni! Igen komoly hiba figyelmen kívül hagyni, hogy a segítséget kérő ember tisztában van azzal, hogy mit szeretne, ezért, ha módunkban áll, akkor úgy segítsük, ahogy szeretné. Ha nem tudunk segíteni, akkor a tanácsainkat inkább tartsuk meg magunknak.

LÁBJEGYZET

1 Ávot 4.1.
2 5Mózes 33.23.
3 Kohelet 5.9.
4 Bráhot 35b.
5 Bava Batra 10a.
6 Meg kell jegyezni, hogy többnyire viszont nagyon nem: a Talmudban nevezik a halál egyik formájának, más észrevétel szerint a szegénység az ember házában rosszabb, mint ötven pestis. A Midrás azt mondja, hogy akit a szegénység sújt, az olyan, mintha a világ összes baját hordaná. Az éhezés és a szegénység megtöri a lelket, a Tóra iránti elkötelezettséget is. A bölcsek erről így írtak (Misna Ávot 3:17): „Ahol nincs étel, ott Tóra sem lehet”, szó szerint: „im éjn kemáh, éjn torá – Ha nincs liszt, nincs Tóra.”
7 Zsoltárok 119.71–72.
8 Példabeszédek 30.8-9.
9 Sehina vagy sekina: Isten jelenléte vagy Isten dicsősége.
10 Jesája 57.15.
11 Hilhot Megila 2.17.
12 Izrael legbefolyásosabb filozófusa; élt: 1903–1994.
13 Micva: parancsolat.
14 5Mózes 15.7.
15 Bráhá: áldás.
16 Uo.:7–8.
17 Kohén: kohanita származású, vagyis Áron (Mózes bátyja) leszármazottja.
18 4Mózes 5.10.
19 Gittin 7a.
20 3Mózes 25.35.

FELHASZNÁLT IRODALOM

  • The Schottenstein Edition of the Talmud. Mesorah Artscroll Publications, New York, 1984.
  • Steinsaltz, Adin: The Talmud: The Stein­saltz Edition. Random House, New York, 1989.
  • Baker, Menachem: Parperaʼot la-Torah : amarot, midrashim, sipurim. Omen, Ye­rus­halayim, 1983-1986.
  • Maimon, Moshe ben: Sefer Mishnah To­rah : Sefer Madah. YourSefer.com, 2013.
  • Raj Tamás (szerk.): IMIT Biblia. Teljes kétnyelvű (héber-magyar) Biblia két kötetben. Makkabi Kiadó, Budapest, 1993.
  • OR-ZSE imakönyv. Budapest, 2017.
Megosztás