/

Lapszám: Jóga és tudat – 27 – XXVII/1 – 2023. december
Szerző: Mahārāṇī Devī Dāsī
Cikk letöltése pdf-ben: A gauḍīya-vaiṣṇavizmus antropológiája

Az Arisztotelésznek tulajdonított axiomatikus megállapítás szerint az egész több, mint a részek összessége. Ez hatványozottan érvényes egy sok részből vagy elemből álló komplex eszmerendszerre – mint amilyen a gauḍīya-vaiṣṇavizmus –, amelyben a részek mindegyike szerves kapcsolatban áll a többi résszel, így azokat nem lehet egymástól elkülönítve értelmesen vizsgálni. Hiszen könnyen arra az eredményre lehetne jutni, mint a jól ismert védikus történetben a vakok, akik az elefántot tanulmányozzák. Aki a lábát fogja, az azt mondja, hogy az elefánt egy oszlophoz hasonlít, aki az ormányát, az azt, hogy egy óriáskígyóhoz, stb. Ezért ha be akarjuk mutatni a gauḍīya-vaiṣṇava antropológiát, akkor először látnunk kell a teljes képet – a gauḍīya-vaiṣṇava eszmerendszert – legalább vázlatosan ahhoz, hogy el tudjuk benne helyezni az embert, és értelmezhetővé váljon az emberi lét problémája – a szenvedés, ami a vallásantropológia klasszikus témája. Ezért az első fejezetben meghatározzuk azokat az alapfogalmakat, amelyek felvázolják a téma kontextusát, valamint kijelölik annak kereteit és érvényességét. A második fejezetben pedig, többé-kevésbé bevonva a vaiṣṇava filozófiai teológia többi részét is, kifejtjük a gauḍīya-vaiṣṇava vallásantropológiát, hiszen „[A]z emberi problémáról kialakított felfogások általában elválaszthatatlanul összefüggenek a kozmológiáról és az istenségről vagy a végső valóságról kialakított elképzelésekkel.”[1]

1. Alapfogalmak

1.1. Hinduizmus

A hinduizmus Vedákon alapuló indiai kultuszok és vallási formák gyűjtőneve, és magába foglalja az ún. védikus[2] vallást, a bráhmanizmust,[3] valamint a tantrizmust,[4] a bhakti mozgalmakat[5] és az indiai helyi vallásokat. A hinduizmus ugyanakkor nemcsak a Vedák autoritását elismerő vallások gyűjtőneve, hanem egy társadalmi rendszerre is utal, amelynek isteni eredetét minden hindu vallás elfogadja. Ez a társadalmi rendszer az ősi védikus szentírásokban leírt varṇāśrama,[6] amelynek születési alapú kasztrendszerré való eltorzulása és megmerevedése kb. az i. e. 1. évezredre vált általánossá. A varṇāśrama degradálódásának hatására kialakultak a védikus szentírásokat és kultúrát többé-kevésbé tagadó, vagy attól elforduló vallási irányzatok, például a buddhizmus és a dzsainizmus.

1.2. Vedānta hagyomány

athāto brahma-jijṇāsā janmādy asya yataḥ: „Keressük a Legfelsőbb Igazságot, e világ eredetét.” Így kezdődik a védikus szentírások és filozófia esszenciáját jelentő Vedānta-sūtra, vagy más néven Brahma-sūtra. A Vedānta-sūtra ötszáz aforizmája adja a vedānta néven ismert védikus bölcseleti hagyomány magyarázatainak és vitáinak a tárgyát.

A vedānta a śad-darśana(’hat látás-mód’, ’hat nézet’) néven ismert hat fő védikus bölcseleti hagyomány közül a legátfogóbb, hiszen a legalapvetőbb kérdésekkel és a végső céllal: Isten elérésével foglalkozik. Störigígy jellemzi a hat darśana kialakulásának a körülményeit:

„Talán soha máskor és más népnél nem volt akkora a filozófiai problémák iránti érdeklődés, mint Indiában a rivális szellemi irányzatoknak ebben a korszakában. Mindenütt voltak filozófiai iskolák, ahol a diákok híres tanítók lába előtt ültek. A filozófiai viták a legszélesebb nyilvánosság előtt zajlottak, fejedelmek és királyok is részt vettek bennük, vagy értékes díjakat tűztek ki az ilyen versenyek győzteseinek.”[7]

Bár a hat bölcseleti rendszer végkövetkeztetései jelentősen eltérnek, de egyik sem utasítja el nyíltan a Vedákat.

A vedānta hagyománynak két fő irányzata van: a teista dvaita és a monista advaita vedānta. A hinduizmus valószínűleg legnagyobb ágát jelentő vaiṣṇavizmus[8] a teista vedānta hagyományhoz tartozik.

1.3. Vaiṣṇavizmus

A vaiṣṇavák Istene Viṣṇu, de számos védikus szentírás amellett foglal állást, hogy Viṣṇunak Kṛṣṇa a forrása, vagyis Kṛṣṇa az Istenség legfelsőbb és eredeti személyisége. Amikor az emberiséget veszély fenyegeti a gonosz hatalmak és a vallástalanság elterjedése miatt, Kṛṣṇa jelenik meg avatāraként[9] alászállva isteni birodalmából, hogy megmentse azt.[10] Kṛṣṇa legutóbb kb. 5200 évvel ezelőtt szállt alá a Földre eredeti alakjában.
A Kṛṣṇa szó jelentése: „mindenkit vonzó”, hiszen korlátlan mértékben rendelkezik a hat fenséggel: gazdagsággal, hírnévvel, erővel, szépséggel, tudással és lemondással. Az avatārák közül India-szerte Kṛṣṇa és Rāmacandra a legnépszerűbb. A vaiṣṇavák legfontosabb szentírásai a Bhagavad-gītā és a Bhāgavata-purāṇa (Śrīmad-Bhāgavatam).

A vaiṣṇavizmus középkori nagymértékű térhódításához négy nagy vaiṣṇava tanító, ún. ācārya[11] járult hozzá jelentősen, akik egyben a négy – a hagyomány szerint a teremtés kezdetétől létező – legfőbb vaiṣṇava tanítványi láncolat, ún. sampradāya újraalapítói és megújítói is.[12] A vaiṣṇavizmus tömeges elterjedésének eszköze a korábban említett filozófiai vita volt. Ezek során a vaiṣṇava ācāryák szinte kivétel nélkül legyőzték az akkor legnépesebb monista vedānta iskola képviselőit, az ún. māyāvādīkat,[13] akik összes követőjükkel együtt becsületesen áttértek a vitában győztes, ezzel bizonyítottan magasabb rendű tudást jelentő teista filozófiai iskolába. Mivel a vita során főként a Vedák, az upaniṣadok és a Vedānta-sūtra kijelentéseinek a nyāya (logika) szabályainak megfelelő értelmezésével kellett érvelni, abból a tényből, hogy a teisták rendre legyőzték a monistákat, adódik az a következtetés, hogy a Vedák és a védikus irodalom eredeti nézőpontja teista. Kṛṣṇa-dvai-pāyana Vyāsa, aki a hagyomány szerint a legfőbb védikus szövegek összeállítója, kijelentette, hogy a monista māyāvāda-iskola filozófiája nem is védikus, ugyan-úgy, ahogy a buddhizmus sem az. A Padmapurāṇa egyik híres verse[14] szerint a māyā-vāda egy kitalált és hamis filozófia, és valójában álcázott buddhizmus.

1.4. Gauḍīya-vaiṣṇavizmus

A 16. századi Indiában megszülető gauḍīya-[15] vagy Caitanya-vaiṣṇava hindu reform mozgalom, amelyhez az ISKCON és a magyar Kṛṣṇa-hívők[16] is tartoznak, a Brahmāval, az univerzumon belüli legfőbb teremtő félistennel[17] kezdődő és Madhvācāryával újraéledő vaiṣṇava sampradāya szerves része. Alapítója és formálója a híres bengáli tanító és szent, Śrī Kṛṣṇa Caitanya (1486-1534), akit a gauḍīya-vaiṣṇava hagyomány az isteni
pár, Rādhā és Kṛṣṇa együttes inkarnációjának tekint. A Brahmā-Madhva-gauḍīya-
vaiṣṇava–sampradāya saját magát az időtlen dvaita vagy teista vedānta prema-bhaktit, vagyis a Kṛṣṇa iránti extatikus, odaadó szeretetet hangsúlyozóhagyományának a részeként határozza meg.

Caitanya annak ellenére is fontosnak tekintette a Madhva-sampradāyával való formális kapcsolatát, hogy tanításaiban számos olyan elem van, amely különbözik a Madhva-iskola főáramától. Azonban Caitanyának nincs olyan tanítása, amely ellentmondana a négy vaiṣṇava tanítványi láncolat tanainak, illetve ne lenne igazolható a védikus irodalom által. A különbségek abból adódnak, hogy Caitanya a vedānta bölcseleti hagyomány olyan ezoterikus jelentéseit is feltárta, amelyeket a korábbi tanítók nem mutattak be. A Caitanya-iskola követői képesek arra, hogy miközben magas szinten részt vesznek a Vedānta-sūtrán alapuló vedānta hagyomány filozófiai diskurzusaiban, egyúttal gyakorolják a Kṛṣṇa-bhakti extatikus formáját is.

1.5. Kṛṣṇa-tudat

A gauḍīya-vaiṣṇava-sampradāya tudós sannyāsīja,[18] A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda (1896-1977)[19] volt az, aki megismertette a világgal a gauḍīya–vaiṣṇavizmust Kṛṣṇa-tudat néven. Śrīla Prabhupāda 1966-ban New Yorkban alapította meg az ISKCON-t, a gauḍīya–vaiṣṇavizmus tanai világméretű terjesztésének a szervezetét.[20] Amikor tehát Kṛṣṇa-hívőként a hinduizmus eszmei alapját adó védikus irodalom A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda által adott gauḍīya-vaiṣṇava interpretációjának megfelelően beszél valaki hindu filozófiai témákról, akkor a védikus bölcseleti iskolák közül mind filozófiai tudásában, mind a nézőpontjában a legátfogóbbat, a teista, azaz vaiṣṇava vedānta hagyományt képviseli.

2. Vaiṣṇava vallásantropológia

A vallásantropológia klasszikus kérdései, amelyekre választ keres, Livingston szerint:[21] Melyek az emberi létezés fő problémájának, a minden ember által megtapasztalt szenvedésnek az okai?

Miért vágyik az ember mindig többre, másra, mint amije van, miért nem képes igazán boldog lenni?

Képes-e az ember megismerni a létezés természetét, igazságát és annak megfelelően élni?

Mi az, ami felszabadíthatja a szenvedés alól?

A vaiṣṇava vedānta a fenti kérdések mindegyikét módszeresen megválaszolja, bevonva a vaiṣṇava ontológiát, episztemológiát, kozmológiát és eszkatológiát is.

2.1. A vaiṣṇava vedānta tudásterületei

Caitanya Mahāprabhu, aki korának híres és elismert vedānta tudósa volt, azt mondja egyik tanításában: „A Vedānta-sūtra minden aforizmája a következő három témáról ad magyarázatot: az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez fűződő kapcsolatunkról (sambandha), az ezen a kapcsolaton alapuló tettekről (abhidheya), valamint az élet végső céljáról (prayojana), mert ezek alkotják az egész vedānta filozófia csúcspontját.”[22] Caitanya tehát e három területre osztotta fel a vedānta tudását, amelyek akkor tárulnak fel a maguk teljességében a tanítványok előtt, ha azok betartják a következő sorrendet: először meg kell ismerniük a valóság végső természetét és az azzal való viszonyukat (sambandha-jñāna), aztán megérthetik az élet végső célját (prayojana-jñāna), végül pedig az utakat vagy gyakorlatokat, amelyek segítségével elérhetik ezt a célt (abhi-dheya-jñāna). A sambandha-jñāna magában foglalja mind a létezők, mind pedig a köztük lévő kapcsolat leírását, így benne több vallástudományi tématerület egyesül: a teológia, a kozmológia, az antropológia és a teodícea; a prayojana-jñāna leginkább az eszkatológiához, az abhidheya-jñāna pedig az etikához és a szótériológiához kapcsolható.

Caitanya hármas felosztása illeszkedik a vedānta hagyomány négy fő kérdéséhez, amelyek:

Mi a végső valóság természete (Brahman)?

Milyen az anyagi világ viszonya a Brahmanhoz?

Milyen az élőlények természete?

Hogyan érhető el a végső felszabadulás (mokṣa)?[23]

Az első három kérdésre a sambandha-jñāna, a negyedik pedig a prayojana- és abhidheya-jñāna adja meg a feleletet. Az első három kérdést tömören megválaszolva[24] pedig feltárul a vaiṣnava vedānta emberképe is. Mivel a válaszok konzisztens rendszert alkotnak, mindegyik ismerete szükséges ahhoz, hogy a sambandha-jñāna részét képező vaiṣṇava vallásantropológia érthetővé váljon.

2.2. A végső valóság természete

A védikus szentírások és a vedānta szerint az Abszolút Igazság (Brahman) megismerése során a három létezőre és azok kapcsolatára kell magyarázatot találni. A három létező:

1.             Isten, az „irányító” (īśvara),

2.             az élőlény (jīvātmā), valamint

3.             az anyagi természet vagy anyagi világ (prakṛti).

Aszerint, hogy ezek létezésének természetére és kapcsolatukra milyen magyarázatot adnak, három fő irány különböztethető meg a védikus vallásfilozófiában:

1.             egyik sem létezik, azaz mindhárom csupán illúzió – ez az „üresség tana” a (śūnya-vāda),[25]

2.             a három létező közötti különbség látszólagos, mert csak a tulajdonságok nélküli Brahman létezik – ez a „minden egy” tana (nirviśeṣa– vagy advaita-vāda), ami a monista vedānta vagy māyāvāda felfogása.

3.             Mindhárom létezik és különbözik. Ez lényegében a teista vaiṣṇava vedānta álláspontja, amit dualistának („kettőség” tana, azaz dvaita-vāda) neveznek, mert az Isten és az élőlény között különbséget hangsúlyozza.[26]

A hindu sampradāyák a dualista és a monista tant (dvaita– és az advaita-vādát) kombinálják különféle módokon.

A védikus szentírások különféle értelmezésére az ad lehetőséget, hogy azokban a végső valóság, az Abszolút Igazság három formában jelenik meg (1) személytelen, mindent átható energiaként (Brahman), (2) helyhez kötött legfelsőbb lélekként (Paramātmā), valamint (3) formával és személyiséggel rendelkező legfelsőbb Istenként (Bhagavān), aki a legfelsőbb irányító (īśvara). A monista vedānta szerint egyetlen végső igazság létezik, az örök Brahman, ami egy tulajdonságok és változatosság nélküli személytelen energia. Bhagavān és Paramātmā, valamint az élőlények és az anyagi világ pedig csak átmeneti, ezért illuzórikus (māyā) megnyilvánulásai a Brahman-nak, a személytelen energiának. A teista vaiṣṇava vedānta ezzel szemben a személyiséggel és tulajdonságokkal rendelkező Bhagavānt tekinti a legfelsőbbnek, a Brahman, Paramātmā, az élőlények és az anyagi világ végső és örök forrásának. A továbbiakban a teista vaiṣṇava vedānta értelmezést ismertetem.

Az Abszolút Igazság e három aspektusát és kapcsolatukat a Nap analógiájával lehet plasztikusan megmagyarázni. A Napot három szinten lehet megtapasztalni: a napfényt, a Nap felszínét és magát a Nap bolygót. A napfény tanulmányozása a kezdő lépés; aki eléri és megérti a Nap felszínét, már sokkal több tudással rendelkezik, aki pedig képes bejutni a Nap bolygó belsejébe, az a legteljesebbel. Aki megelégszik a napfény megta-pasztalásával, azokhoz hasonlítható, akik az abszolút igazságnak csak a személytelen Brahman arculatát képesek megvalósítani, ami a vaiṣṇavák szerint nem más, mint Bhagavān transzcendentális testének a ragyogó fénye, a brahma-jyoti. Az innen továbblépő tanuló megismerheti a Nap felszínét, amit az Abszolút Igazság Paramātmā formájának a megismeréséhez hasonlítható. Paramātmā pedig nem más, mint Bhagavānnak az élőlények szívében élő, helyhez kötött kiterjedése. A jógik Istennek ezt a formáját szeretnék meglátni, amikor meditálnak. Az a tanuló pedig, aki a Nap szívébe hatol, azokhoz hasonlítható, akik a legfelsőbb Abszolút Igazság végső és eredeti formáját, Bhagavānt valósították meg. A napfényt, a Nap felszínét és a bolygó belsejét nem lehet egymástól elválasztani, de a három különböző fokot tanulmányozó tanulók mégis eltérő kategóriába tartoznak.[27]

Brahmā, az univerzumon belül teremtő félisten imáiban kijelenti Bhagavānról, a legfelsőbb irányítóról, hogy: īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ, sac-cid-ānanda-vigrahaḥ, anādir ādir govindaḥ, sarva-kāraṇa-kāraṇam: A Legfelsőbb Abszolút Igazság, Kṛṣṇa, minden ok oka, akit Govindaként ismernek. Ő az elsődleges ok, és teste maga az örök lét, a tudás és a gyönyör.[28] Vagyis bár Bhagavān számtalan személyes formában ki tudja magát terjeszteni, de ezek közül Kṛṣṇa az eredeti (Svayam Bhagavān), mindegyik másik kiterjedés forrása, akinek a személyét a Govinda névvel minden kétséget kizáróan és egyértelműen be is azonosítja Brahmā. Hiszen Kṛṣṇa a vṛndāvanai tehénpásztor király, Nanda Mahārāja udvarában nevelkedett, és ekkor kapta a Govinda nevet („aki boldoggá teszi a teheneket és az érzékeket”).

A végső és eredeti igazságnak, Svayam Bhagavān Kṛṣṇának három fő energiája van: a (1) belső energia (antaraṅga-, svarūpa- vagy cit-śakti), ami az örök (sat), teljes tudással (cit) és boldogsággal teli (ānanda) transzcendentális (továbbiakban: lelki) világot és annak számtalan megnyilvánulását alkotja; a (2) külső energia (bahiraṅga- vagy māyā-śakti), ami a múlandó (asat), tudatlan (acit) és ezért szenvedéssel teli (nirānanda) anyagi természetnek (prakṛti) és élettelen tárgyainak a forrása, valamint a (3) határenergia (taṭasthā- vagy jīva-śakti), az élőlények, a parányi jīvātmāk, [29] akik élhetnek az anyagi világban, vagy pedig a lelkiben.

Meg kell jegyezni, hogy bár lényegét tekintve a vaiṣṇavizmus egyértelműen monoteista, de külsődleges nézőpontból könnyen henoteista vagy politeista vallásként lehet azonosítani, mivel a védikus szentírások Bhagavān számtalan különböző formában való megjelenését leírják. A szentírások nagy része azonban azt is kijelenti, hogy a különféle formákban maga Svayam Bhagavān Kṛṣṇa ölt magára különféle hangulatot, testet és jelmezt. Kṛṣṇa pedig meg tud jelenni egyszerre több formában, helyen és időben is – hiszen ki az, aki korlátozni tudná őt a mindenhatóságában –, ráadásul mindenki szabadon megválaszthatja, hogy ezek közül melyik formát imádja legfelsőbbként. Igaz, nem is ugyanazt az eredményt fogják elérni az imádók.[30]

Egy másik vallási hagyományon alapuló kultúrában nevelkedett embernek talán azért nehéz a vaiṣṇavizmust monoteista vallásként elfogadnia, mert a védikus szentírások bőséges és sokrétegű leírással rendelkeznek a Brahmanról és annak végtelenül változatos megnyilvánulásairól és energiáiról, így az anyagi világról is. [31]

2.3. Az anyagi világ: a védikus kozmológia

Az anyagi világot tehát Kṛṣṇa teremti meg saját külső energiájából, ami ideig-
lenes (acit vagy aśāśvatam), azaz létezésének korlátokat szab az idő. Vagyis az anyagi dolgoknak van kezdetük és végük, így létezésük átmeneti. Mivel az anyagi világban élő élőlények kénytelenek elfogadni egy anyagi testet, így kettős természettel rendelkeznek: a lelküket, azaz a lényegi, élő részüket tekintve örökök, a testük azonban ki van téve az idő romboló hatásának. Az elmúlásként és halálként megjelenő átmenetiség azonban az örökléttel rendelkező élőlények számára felfoghatatlan és megemészthetetlen dolog, és ez szenvedéseik legfőbb oka is. Ezért az az anyagi világ másik fő jellemzője, hogy szen-
vedéssel teli (nirānanda vagy duḥkhā-layam). Ez az emberi létben is tapasztalható szenvedés fő, immanens oka, amit nem lehet megváltoztatni, amitől az anyagi világon belül maradva nem lehet mentesülni, azaz nem lehet megoldani. Így a vallásantropológia fő kérdésére már meg is találtuk a választ.

Az anyagi világ megteremtése és annak elpusztítása azonban nem Kṛṣṇa egyszeri aktusa, hanem rendszeresen történik, az anyagi teremtés minden szintjén, ismétlődő minta szerint. Vagyis a védikus időfelfogás nem lineáris, hanem ciklikus.

Kṛṣṇa először kiterjeszti magát három Viṣṇu (puruṣa-avatāra) formájába (Kāraṇodakaśāyi, Garbhodakaśāyi és Kṣīrodakaśāyi Viṣṇu), és általuk „megtermékenyíti” a saját külső energiájából származó prakṛtit, az alaktalan anyagi természetet. E három Viṣṇu hozza létre a számtalan univerzumot, az univerzumokon belül a 14 bolygó-rendszert, valamint minden olyan anyagi elemet és összetevőt is, ami az élőlények testeit alkotja és tetteik elvégzéséhez szükséges. Majd Garbhodakaśāyi Viṣṇu átadja a teremtés feladatát fiának, az első anyagi világban megszületett élőlénynek, Brahmānak, aki aztán a saját fiai segítségével befejezi a teremtést azzal, hogy az anyagi világban létező
8 400 000 féle fajnak létrehozza az anyagi testét változatos módokon. A teremtés folyamata rendkívül bonyolult és sokrétű, de antropológiai megközelítésünk okán a továbbiakban csak az emberi fajok létrejöttére koncentrálunk. Ahhoz azonban, hogy megértsük az emberi fajok és általában az anyagi világban élő élőlények létezésének kettős természetét – azt, hogy egyszerre rendelkeznek örök lélekkel és ideiglenes testtel –, először meg kell válaszolnunk a vaiṣṇava vedānta harmadik kérdéskörét, hogy milyen az élőlények, az egyéni lelkek természete.

2.4. Az élőlények természete, jellemzői

Kṛṣṇa kijelenti a Bhagavad-gītāban, hogy mamaivāṁśo jīva-loke, jīva-bhūtaḥ
sanātanaḥ: „Az élőlények ebben a feltételekhez kötött világban az Én örökkévaló, parányi részeim.”[32] Aztán így folytatja: „Kétféle lény létezik: az esendő és a tévedhetetlen. Az anyagi világban minden lény esendő, a lelki világban pedig mindenki tévedhetetlen.”[33] Az élőlények, a jīvák tehát az alábbiakkal jellemezhetők:

Kṛṣṇa teremti őket a saját örök, tökéletes tudással és boldogsággal teli transzcendentális testéből, így ők is örökök, teljes tudással és boldogsággal bírnak, mint ahogy az óceán és egy cseppje is hasonló a tulajdonságaikat tekintve.

Kṛṣṇa azonban minden szempontból végtelen potenciával és energiákkal rendelkezik, a jīva viszont parányi, így a potenciája is nagyon kicsi. Ezért a kapcsolat közöttük alá-fölérendeltségi viszony.

Parányiságuk ellenére a jīvák ugyanúgy tudatosak, mint Kṛṣṇa, ugyanúgy vágyaik vannak, amelyek beteljesítése cselekvésre ösztönzi őket, és a végső vágyuk is ugyanaz: a boldogság.

Hiszen amiért Kṛṣṇa megteremti többek között a jīvákat is, annak egyetlen oka van: hogy növelje a saját boldogságát. Az a boldogság pedig, amire a legjobban vágyik, a szeretetteljes kapcsolatokból ered. De egy kapcsolat csak akkor lesz szeretetteli, csak akkor okoz boldogságot, ha önkéntes. Ezért Kṛṣṇa minden jīvānak szabad akaratot ad, amit sohasem von vissza.

A végtelen számú, ám tulajdonságaikban egyedi és megismételhetetlen jīvák egyenrangúak, hiszen mindegyiknek ugyanaz a helyzete és a legfőbb kötelessége (dharma), [34] ami minden helyen és időben elválaszthatatlan tőlük. Ez az örök kötelesség, a sanātana-dharma pedig nem más, mint Kṛṣṇa odaadó szeretete és szolgálata a vele való kapcsolat keretében.

Bár a sanātana-dharma követése, vagyis Kṛṣṇa odaadó szeretete és szolgálata a jīvák természetes hajlama, hiszen Kṛṣṇa mindenek felett vonzó, azonban Kṛṣṇa ezt sem erőszakolja rá a szabad akarattal rendelkező élőlényekre. Azok a jīvák, akik Kṛṣṇával vagy valamelyik kiterjedésével való szeretetteljes kapcsolatban szeretnének élni, mert nem vágynak semmi másra, megtehetik ezt a végtelen lelki birodalom valamelyik bolygóján, élvezve az ebből eredő felülmúlhatatlan boldogságot.

Ha pedig egy jīva meg akarja tapasztalni, hogy milyen az, amikor Kṛṣṇát mint a legfelsőbb irányítót és élvezőt imitálja, nem véve tudomást a sanātana-dharmájáról, akkor ezt is megteheti, mert Kṛṣṇa megteremti számára a helyszínt, a „színpadot” ehhez, az anyagi világot.

Ha a jīva a parányiságából eredő ingatagsága ellenére Kṛṣṇa odaadó szeretetét és a lelki világot választja, akkor nem téved, mert a tökéletes helyzetet és boldogságot élvezi, mondhatni „kimaxolja” a létezését.  

Ha pedig elcsábítja az anyagi világ, akkor anyagi testet kap, és a hatalmas anyagi természet törvényszerűségeinek a hatása alá kerül, amelyek feltételekhez kötik, így esendővé válik.

De mik az anyagi világ törvényszerűségei? Milyen hatással vannak ezek a jīvákra?

2.5. Az anyagi világ fő törvényszerűségei és hatásuk az élőlényekre

A végtelen anyagi teremtést Kṛṣṇa nem személyesen irányítja, hanem az általa felhatalmazott élőlényeken, az ún. félisteneken (deva) és a szintén általa meghatározott törvényszerűségeken (dharma) keresztül. A végtelen számú törvényszerűség közül a legfontosabbak, amelyek az élőlények létezését alapvetően befolyásolják, az alábbiak.

2.5.1. A kötőerők

Az anyagi világban minden megnyil-vánulást (dolgokat, testeket, cselekedeteket stb.) áthat a három anyagi minőség vagy kötőerő (guṇa) valamilyen kombinációja. E három kötőerő szigorú hierarchiában van: a legjobb, legkedvezőbb a jóság (sattva); nem túl kedvező a szenvedély (rajas); a tudatlanság (tamas) pedig kifejezetten kedvezőtlen. Például az emberekre vonatkozóan a jóság többek között a tudásban, a tisztaságban és a jámborságban, a szenvedély az anyagi élvezetre való vágyakozásban és az annak kielégítése érdekében végzett ún. gyümölcsöző tettekben, a tudatlanság pedig a lustaságban, tompaságban, tisztátalanságban és állandó elégedetlenségben nyilvánul meg.[35] Az, hogy az anyagi világban lévő jīvák feltételekhez kötöttek, azt jelenti, hogy folyamatosan a kötőerők hatása alatt állnak mind az anyagi testük, mind pedig a tetteik révén. Bár képesek befolyásolni azt, hogy milyen kötőerő hatása alatt álljanak, de kivonni magukat e hatás alól – azaz felszabadulni (mokṣa) – csak akkor tudnak, ha intenzív vallási gyakorlatok által elérik a transzcendenst, azaz tartós kapcsolatba kerülnek a Brahman háromféle megnyilvánulása közül valamelyikkel.

2.5.2. A háromféle gyötrelem

A félistenek egy Viṣṇut dicsőítő imájukban kijelentik, hogy: „Az élőlények az anyagi világban sohasem lehetnek boldogok, mert örökké a háromféle gyötrelem sújtja őket.”[36] Ez a háromféle gyötrelem Śrīla Prabhupāda interpretációjában:

„Mindenki, akit az anyagi létfeltételekhez köt – legyen az ember, állat vagy félisten –, arra kényszerül, hogy szenvedjen az ādhyātmika (a test és az elme okozta), az ādhibautika (a más élőlények okozta) és az ādhidaivika (a természetfeletti erők okozta) fájdalmaktól. Boldogsága nem más, mint verejtékes küzdelem, hogy megszabaduljon a feltételekhez kötött élet gyötrelmeitől.”[37]

Vagyis saját maguk, a többi élőlény és a természeti hatások folyamatosan szenvedést okoznak az élőlényeknek, és az anyagi világban létező „boldogság” lényegében csak az, ha átmenetileg éppen nem szenvednek ezektől.

2.5.3. A karma törvénye

Az anyagi világban élő jīvákat a karma törvénye is megköti. Ez azt jelenti, hogy minden anyagi tett (karma) ugyanolyan minőségű és súlyú visszahatást eredményez a tett elkövetőjének a jelenlegi vagy következő életében, mint amilyet a tettel másoknak okozott. Vagyis a jīva addig nem tud felszabadulni, amíg a boldogságot az anyagi érzékei elégedetté tételén keresztül, anyagi tettekkel akarja elérni, mert belebonyolódik a vissza-hatások szövevényes hálójába.

2.5.4. Lélekvándorlás

A visszahatásokat azonban általában nem azonnal és az adott életben kapja meg az élőlény, hanem valamelyik következőben, hiszen nem csak egy életet tölt el az anyagi világban egyféle testben, hanem akármennyit, attól függően, mire vágyik és hogyan cselekszik. Mondhatni, hogy a karma törvényének maradéktalan érvényesüléséhez a szükséges időtartamot a lélekvándorlás „biztosítja” az élőlények számára.

Ezen a ponton pedig visszakanyarodunk az emberhez. Mert bár lelki szempontból minden jīva egyenlő, mert potenciálisan ugyanolyan fontos Kṛṣṇának, és eredendően ugyanannyi lehetőséget kap a boldogságra, de ha az anyagi világot választva anyagi testet kap, akkor ez az egyenlőség teoretikussá válik. Óriási különbségek lesznek ugyanis a jīvák lehetőségei és karmája között attól függően, hogy milyen testben élnek, és a fordulópont az emberi testnél van.

2.6. Az emberi létforma jellemzői

Az anyagi világban tartózkodó végtelen számú élőlény a vágyai természete (kötőerő-kombinációja) alapján 8 400 000 fajta testben élhet. Ezt a 8 400 000 életformát szigorú hierarchiába rendezi a rájuk jellemző egyedi kötőerő-kombináció, és a hierarchia felső végében, az „elitben” a 400 000 emberi faj található.

A védikus szentírások számos leírást tartalmaznak az emberi fajokról, azonban hogy ezek között milyen tulajdonságok alapján állnak fenn egyezőségek és különbségek, egy sokkal nagyobb kutatás témája lehetne. Śrīla Prabhupāda könyvei és egyéb közlései alapján ezt a kérdést nem lehet konzisztens módon megválaszolni. Mindenesetre Śrīla Prabhupāda kétféle kifejezést használ: emberi faj és emberi lény. Emberinek azok a fajok számítanak, amelyek értelmesen gondolkodnak. Emberi fajok minden univerzum minden bolygórendszerében élnek, és mindenhol ők a vezető faj. Az emberi lény kifejezéssel általában azokra az emberi fajokra utal, amelyeknek egy feje, két karja és két lába van, ily módon hasonlítanak Svayam Bhagavān Kṛṣṇára. A középső, Föld jellegű bolygórend-szerekben általában ilyen emberi lények élnek – Bhūr, Bhuvar –,[38]  és két nagy kategóriára oszthatók: a civilizáltakra és civilizálatlanokra. Akik követik Isten emberek számára a dharmaśāstrákban megadott törvényeit és ennek megfelelően varṇāśramában élnek, azok a civilizált emberi lények, akik pedig nem követik a varṇāśrama-dharmát, azok a civilizálatlanok.

2.6.1. Az emberek szereznek karmát

Az embereket az különbözteti meg a többi élőlénytől, hogy olyan fejlett intelligenciával és tudattal rendelkeznek, hogy képesek átgondolni tetteik következményét és tudatos döntéseket hozni, azaz élni a szabad akaratukkal és nagyobb boldogságot jelentő testeket és helyzeteket érni el az anyagi világon belül. Valamint arra is képesek, hogy meg-szerezzék, megértsék és alkalmazzák azt a tudást, ami által kikerülhetnek az anyagi világból és elérhetik a legnagyobb boldogságot, a Kṛṣṇával való szeretetteljes kapcsolatot. Az emberi szint alatti, növényi és állati testekben élő jīvák nem képesek élni a szabad akaratukkal, mert nem rendelkeznek hozzá elég fejlett intelligenciával és tudattal, így tetteikkel nem szereznek karmát.

Amikor a jīva az anyagi világba kerül, először végig kell járnia mind a 8.000.000 életformát, amíg el nem éri az emberi testet. Az emberi testig, mondhatni, automatikusan fejlődik a tudata. Az emberi testtel és tudattal azonban a jīva helyzete gyökeresen megváltozik: már ismét képes megismerni Isten törvényeit és eldönteni, hogy követi azokat vagy sem, hiszen az ember alatti testekben annyira befedi a tudatlanság kötőereje, hogy nem képes hozzáférni a saját tudásához sem. Vagyis emberi lényként már képes megkülönböztetni a helyest és helytelent, a jót és rosszat, a jámbort és bűnöst, és ennek megfelelően etikai döntéseket hozni, ezért meg is kapja tettei összes visszahatását. Vagyis emberként tud karmát szerezni, de emberként tud megszabadulni is a karmától.

2.6.2. Az emberi test egyedülálló lehetősége és kockázata

Az emberi test tehát egyszerre rendkívül veszélyes, hiszen ha bűnös módon cselekszik benne a jīva, akkor akár elölről is kezdheti a fárasztó és sok szenvedéssel járó menetelést az anyagi világban fajról-fajra, de ha képes kihasználni annak lehetőségeit, akkor akár egy élet alatt elhagyhatja az ideiglenes és ezért szenvedéssel teli anyagi világot, és visszatérhet az örök lelki birodalomba, ahol a legnagyobb boldogságot élvezheti Kṛṣṇa vagy valamelyik kiterjedése társaságában.

Mindezt összevetve a vaiṣṇava vedānta az emberi testben rejlő különlegesen jó lehetőséget hangsúlyozza ahhoz, hogy a jīva véget vessen az óhatatlanul kisebb-nagyobb szenvedéssel járó anyagi létének. Még Brahmā, az anyagi világ első és leghatalmasabb élőlénye is ezt mondta a félisteneknek: „Az emberi létforma olyannyira fontos, hogy még mi is arra az életre vágyunk, mert abban a létformában megismerhetjük a tökéletes vallásos igazságot és tudást.”[39] Ugyanakkor az emberi lények legnagyobb félelme, a rájuk leselkedő legnagyobb veszély az, hogy elveszítik az emberi testet, és alacsonyabb rendű életformában kell megszületniük.[40]

De miért csak az emberi életformában ismerhető meg a tökéletes tudás és azok a vallásos elvek, amelyek megszüntetik az anyagi világhoz láncoló feltételeket? A válasz értelmezéséhez szükséges néhány fontos vaiṣṇava episztemológiai elv ismerete.

2.7. Vaiṣṇava episztemológiai elvek

A Muṇḍaka Upaniṣad szerint „Kétféle oktatási rendszer van: az egyik a transzcendentális tudással foglalkozik [parā vidyā], a másik pedig az anyagi tudással [aparā vidyā].”[41] Parā vidyānak vagytranszcendentális tudásnak neveznek minden olyan irodalmat, amely a Brahmanról, pl. a lelki világról és a szellemi lélekről ad felvilágosítást, aparā vidyānak pedig minden olyan anyagi tudást, ami az anyagi világ jelenségeire vonatkozik, de közvetlenül összekapcsolható a parā vidyāval, annak megértését és elérését segíti.

Kṛṣṇa a Bhagavad-gītāban a transzcendentális tudás két szintjét különbözteti meg, amelyek szintén egymásra épülnek: az elméleti tudást (jñāna) és a megvalósított tudást (vijñāna), és kijelenti, hogy: „Csak akkor szilárd valaki az önmegvalósításban, és csak akkor hívják yogīnak, ha teljesen elégedetté vált megszerzett tudása és annak megvalósítása által.[42] Śrīla Prabhupāda pedig így határozza meg a kettőt: „Jñāna a hamis önvalótól különböző önvaló ismeretére utal, arra a tudásra, mely szerint a szellemi lélek
nem azonos a testtel. Vijñāna a lélek eredeti helyzetének és a Legfelsőbb Lélekhez fűződő kapcsolatának sajátságos ismeretét jelenti.[43] Egyesítve a Muṇḍaka Upaniṣad és a Bhagavad-gītā megközelítését a következő kép rajzolódik ki: a védikus szentírások mindazt a tudást tartalmazzák, amelyet alkalmazva az ember (1) olyan módon élhet az anyagi világban, hogy legalább ne veszítse el az emberi testet – vagyis következő életében is emberi testben születhessen meg –, és „úton maradjon” Isten felé, vagy (2) elérje a
Brahmant és ideiglenesen megszabaduljon az anyagi feltételektől, vagy (3) véglegesen elhagyja az anyagi világot és visszatérjen a lelki birodalomba. Az emberi létforma különlegességét pedig az adja, hogy nem csak lehetőséget biztosít mindhárom fajta célhoz elvezető tudás megszerzésére, de motivációt is azok megvalósítására.

2.8. Az emberi létforma különlegessége

Ahogy már említettük, a középső boly-górendszerekben, a Földhöz hasonló régiókban általában Kṛṣṇához hasonló formájú emberi lények élnek, és a szenvedély minősége a legjellemzőbb rájuk. Így általában nagy hittel és lelkesedéssel végeznek tetteket azok gyümölcseiért, azaz élvezetet adó eredményéért, azért, hogy egy nagyobb boldogságot adó életet és testet élvezzenek akár a jóság minőségében lévő felsőbb bolygórend-szerekben is. 

2.8.1. Gyümölcsöző tettek

Gyümölcsöző tetteket alapvetően kétféleképpen lehet végrehajtani: Isten, emberek számára adott törvényeit betartva (amelyeket az aparā vidyā kategóriába eső dharmaśātrákban adott meg), azaz jámbor, vallásos módon, civilizált, a varṇāśrama-dharmát követő emberként, vagy Isten törvényeit negligálva és megszegve bűnös módon, civilizálatlan emberként. A jámbor tettek jó visszahatást eredményeznek és a jóság minőségébe emelik az embert, megnövelve a boldogságát, a bűnös tettek pedig rossz karmát eredményeznek és szenvedést okoznak. Az anyagi világban tehát az ember nem csak passzív módon, az anyagi világ ideiglenessége és a háromféle gyötrelem miatt szenved, hanem saját „szabad akaratából” is, a bűnös, Isten törvényeivel ellenkező cselekedeteinek a visszahatása következtében.

Ráadásul súlyosabb bűnös tettekért az emberek viszonylag ritkán kapják meg azonnal a visszahatást, így az átkerül a következő életükbe. Amiben viszont akkor is megkapják a bűnös visszahatást komoly szenvedés formájában, ha aktuálisan vallásosak, és mindig jámbor módon cselekednek. Ez pedig kétségbeejtő lehet azoknak is, akik ismerik és vallják a karma és a reinkarnáció törvényét, de akik nem ismerik ezeket, és egy életben gondolkodnak, azok a látszólag ki nem érdemelt szenvedést könnyen igazságtalannak gondolják. Ezért megrendülhet a bizalmuk az igazságosság létezésében az anyagi világban, elveszíthetik a hitüket Isten jóságában, törvényeiben, a jámbor viselkedés értelmében, majd Isten létezésében is. Ha pedig egy megátalkodottan bűnös ember nem kapja meg a visszahatást ebben az életében, akkor azt gondolhatja, hogy nyugodtan bűnözhet, hiszen kicsi az esélye a büntetésnek. Mindez rámutat arra, hogy a tudatlanság (avidyā) a szenvedés gyökéroka.

Ugyanakkor nagyon nem mindegy, hogy az ember milyen szintű és jellegű tudással rendelkezik. A legtöbb hindu például nagyon jól tudja, hogy egy gyümölcsöző tett nem attól lesz bűnös, mert élvezetet okoz az érzékeknek. Hiszen Isten az élvezet számtalan lehetőségét teremtette meg az emberek számára, de a dharmaśāstrákban azt is előírta, hogy milyen eszközöket és módszereket alkalmazhatnak azok elérésére, és milyeneket nem. Azt azonban sokkal kevesebben tudják, hogy mindaddig, amíg valaki a sanātana-dharmát figyelmen kívül hagyva a saját maga boldogságáért végzi a tetteit – még ha azt Isten szabályai szerint is teszi jámbor módon –, karmát szerez vele, és továbbra is belebonyolódik a visszahatások végeláthatatlan hálójába. Ráadásul a gyümölcsöző tetteknek mindig van egy olyan visszahatása is, hogy megerősítik az ember anyagi ragaszkodásait és vágyait, amelyek még több gyümölcsöző tettre fogják sarkallni. Ez pedig azt jelenti, hogy itt ragad az anyagi világban, és ennek szenvedéssel teli természe-téből és a háromféle gyötrelemből adó-dóan előbb vagy utóbb, de bizonyosan szenvedni fog. Vagyis még a hinduk döntő többsége sem rendelkezik elegendő parā vidyāval és vijñānával, megvalósított transzcendentális tudással a lelkükhöz tartozó örök (sanātana-dharma) és a testükre vonatkozó átmeneti kötelességeikről (varṇāśrama-dharma), így a kettő kapcsolatáról sem.

2.8.2. Varṇāśrama-dharma és sanātana-dharma együttes követése

A vaiṣṇava vedānta szerint Istennek kettős célja van az anyagi világ megteremtésével.[44] Egyfelől lehetőséget ad a jīváknak arra, hogy egy anyagi testet magukra öltve Istent mint irányítót és élvezőt utánozzák. Másfelől azonban a teremtésnek azt is meg kell mutatnia a jīvák számára, hogy ez a kísérletük hiábavaló, és fel kell ébresztenie bennük a vágyat arra, hogy visszatérjenek az örök, boldogsággal és tudással teli transzcendentális, lelki világba. Az anyagi világ teremtését tehát megelőzi a dharma lényegi, elsődleges formája: a jīvák eredeti viszonya Istennel, amely már azelőtt is fennállt, hogy anyagi testet felöltve beléptek volna az átmeneti anyagi teremtésbe. Az eredeti állapotukban tiszta lelkek dharmáját az Istennek végzett szerető, odaadó szolgálat, a bhakti adja, melyet sanātana-dharmának, örök kötelességnek neveznek.

Bhaktivinoda Ṭhākura[45] szerint mivel sokféle élőlény van, ezért az anyagi teremtés is sok egymástól különböző életformát, így Istenhez vezető utak sokaságát tartalmazza. Az ember előtt a szabad akarat formájában mindig ott a választási lehetőség, hogy rátér-e ezekre az utakra vagy sem. Az ember életének valamennyi szakaszában lehetősége van arra, hogy Isten szándékának megfeleljen, de arra is, hogy figyelmen kívül hagyja azt. Az ember magatartási mintáinak van egy az átmeneti, testi élethelyzetéből (korából, neméből, társadalmi helyzetéből) adódó köre, amely alkalmas arra, hogy átvezesse a szerető odaadó szolgálatot megtagadó adharma állapotából a sanātana-dharma elfogadásához. Ezt nevezi köztes vagy másodlagos vallásnak, taṭasthā- vagy upadharmának. A sanātana-dharmával ellentétben a másodlagos vallás nem egyformán vonatkozik mindenkire, mert nem a lélekkel, hanem a testtel kapcsolatos, és nem hoz létre közvetlen kapcsolatot Istennel, de felszabadít a kéj, a düh, a mohóság, az önzés stb. kényszerítő szokásai alól. A varṇāśrama-dharma és a hozzá tartozó erkölcsi elvek és életvezetési szabályok összessége, amely meghatározza, hogy mi számít civilizált emberi viselkedésnek, ilyen másodlagos vallás, azaz upadharma. Ha valaki követi, akkor bizonyosan megtartja az emberi testet, és magasabb helyzetben születik meg a következő életében.

A védikus írások a varṇāśrama társadalmi rendet isteni eredetűnek mutatják be,[46] ami kötelező érvénnyel bír az emberi lények számára. A varṇāśrama kötelességek végzése, azaz a foglalkozás, valamint az életkor és lelki helyzet szerinti dharma követése nem öncélú, hanem Isten elégedettségét szolgáló[47] upadharma, amely segít az embereknek abban, hogy beteljesítsék a sanātana-dharmát. Vagyis a rétegenként változó dharmák fölött van egy közös, minden ember számára örökkön érvényes dharma: Isten szerető szolgálata, hiszen az élőlény nem más, mint Isten örök szolgája.

Ha valaki nem ismeri a sanātana-dharmát, de legalább jámbor életet él (mint a hinduk jó része, akik ugyan már nem a varṇāśrama-dharmát követik, de nagyon ragaszkodnak a hagyományaikhoz, amelyek viszont a varṇāśrama kultúráján alapulnak), akkor sokáig el tud lavírozni emberi testekben úgy, hogy jámbor tettekkel a jóság minőségében lévő, ezért sokkal magasabb rendű boldogságot adó felsőbb bolygórendszerekbe kerüljön. Ha pedig elfogy a jámbor karmája, akkor visszajöjjön ide a földi régióba, megdolgozni újabb jámbor eredményekért. De még mindig benne marad a saṁsārában, a születés és halál körforgásában.

2.8.3. Motiváció szerzése az anyagi világ végleges elhagyására

A földi régió „középsősége” ugyanakkor nem csupán térbeli elhelyezkedés, hanem arra is utal, hogy ezeken a bolygókon egyensúly van abban a tekintetben, hogy mennyi szenvedéssel és mennyi élvezettel jár általában az itteni élet. Vagyis nem annyira nagy a szenvedés a háromféle gyötrelem miatt, hogy az ember ne tudna itt sokáig eléldegélni, de az élvezetre sincs akkora lehetőség, hogy igazán elégedetté váljon, és ne keressen más módszereket a boldogságra. Tehát nem csupán arról van szó, hogy az élőlények emberi testben lehetnek elég intelligensek ahhoz, hogy akár a legmagasabb rendű tudást is megszerezzék. Hanem arról is, hogy emberként motivációt szerezhetnek ahhoz, hogy változtassanak a helyzetükön, és elérjék akár a legnagyobb boldogságot, azaz végleg elhagyva az anyagi világot visszatérjenek a lelki birodalomba, Isten társaságába.

A Föld bolygónak azonban van még egy másik különlegessége is, ami az univerzum minden más helyénél értékesebbé és dicsőségesebbé teszi: Svayam Bhagavān Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, valamint legkegyesebb megtestesülése, Śrī Caitanya Mahāprabhu kizárólag a Föld bolygón jelenik meg és mutatja be legbensőségesebb kedvteléseit. Igaz, ezt ritkán, 8 640 000 000 évenként egyszer teszik meg.[48]

Felhasznált irodalom

Banyár Magdolna (Mahārāṇī Devī Dāsī): A Krisna-tudat alapjai (Jegyzet). Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, Budapest, 2022.

Banyár Magdolna (Mahārāṇī Devī Dāsī): Kṛṣṇa társadalma. Varṇāśrama-könyvtár, Első kötet. Lāl Kiadó, Somogy-vámos, 2021.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, Stock-holm, 1993.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Caitanya-caritāmṛta. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1996.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.:  Śrīmad-Bhāgavatam (1–10. ének I. kötet), The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1993–1995.

Bhaktivinoda Ṭhākura, Śrīla: Śrī Hari-nāma-cintāmanī (Oktatási segédanyag). Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, Budapest, 2006.

Drutakarma Dāsa (Cremo, M. A.): Māyāpura: A béke és ökológiai harmónia mandalája. In: TATTVA, X. évfolyam, 1. szám, 2007, 97–114.

Gupta, Ravi M.: The Caitanya Vaiṣṇava Vedānta of Jīva Gosvāmī. When Knowledge Meets Devotion. Routledge, London and New York, 2007.

Hṛdayānanda Dāsa Goswami: Kinek a nevében szól a hinduizmus? In: TATTVA. India története és vallásai – alapfogalmak és elméletek I. X. év-folyam, 1. szám, 2007, 11–24.

Klostermaier, Klaus K.: Bevezetés a hinduizmusba. Akkord kiadó, Budapest, 2001.

Livingston, James C.: Bevezetés a vallástudományba. Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, Budapest, 2021.

Störig, Hans Joachim: A filozófia világ-története. Helikon Kiadó, Budapest, 2008.

Suhotra Swami: Ṣaḍ-darśanam: The Six Systems of Vedic Philosophies. Bhaktivedanta Academy, [s.l.], 1997.

Tasi, István (Īśvara Kṛṣṇa Dāsa): A misszió célkitűzései és eredményei. In: Banyár, Magdolna (Mahārāṇī Devī Dāsī): Prabhupāda küldetése, Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, Budapest, 2022, 27–34.

[1]                Livingston 2021: 280.

[2]                A védikus szót leggyakrabban India ősi, szanszkrit nyelvű szentírásai jelzőjeként használják, amely a védikus irodalom. A veda szó „tudás”-t jelent, a védikus irodalom pedig magába foglalja az eredeti négy Vedát (Ṛg, Atharva, Yajur és Sāma), az upaniṣadokat, a Mahābhāratát (amelynek az egyik fejezete a Bhagavad-gītā), a Rāmāyanát (azaz az itihāsákat) és a purāṇákat (melyek közül a vaiṣ-ṇavák számára a Bhāgavata-purāṇa a leg-
fontosabb). A védikus kifejezést alkal-mazom a védikus irodalomban kirajzolódó kulturális és társadalmi rendszer, a var-ṇāśrama jelzőjeként is. Lásd még: Hridayānanda Dāsa Goswami 2007: 11–24.

[3]                A Vedák alapján kialakuló vallást nevezik bráhmanizmusnak, amelynek klasszikus korszaka az indológiai kronológia szerint az i.e. 8 – i.e. 3. század között volt. A hagyomány szerint azonban sokkal régebbi, hiszen ez az eredeti védikus vallás. Elnevezését a védikus társadalom (varṇāśrama) legmagasabb és szellemi vezető rendjéről, a brāhmaṇákról kapta, akik elsősorban a védikus szentírásokat ismerő, értelmező és a rituálékat végző papok.

[4]                A tantrizmus a Vedákat értelmező ortodox bölcseleti hagyományoknak nem ellentmondó ún. āgama szentírásokra alapul. Rendkívül sokszínű és szerteágazó hagyomány, amelyben a szertartásos imádaton és mantrák éneklésén van a hangsúly, amelyekbe a guru általi beavatással lehet belépni.

[5]                Az Isten iránti odaadó szeretetet, a bhaktit hangsúlyozó vallási mozgalmak a 6. században indultak Dél-Indiában. A bhakti mozgalmak filozófiai alapját a Bhagavad-gītā adja, amelyben Kṛṣṇa a bhakti-yogáról mint a yoga-rendszer legmagasabb szintjéről beszél.

[6]                A varṇāśrama a védikus társadalmi modell. Négy foglalkozási rendet (varṇa) – brāhmaṇák (papok), kṣatriyák (uralkodók, vezetők), vaiśyák (földművesek és kereskedők) és śūdrák (kétkezi munkások) –, valamint négy lelki, életkori rendet (āśrama) – tanulók (brahmacarya), házasok (gṛhastha), visszavonultak (vānaprastha) és lemondottak (sannyāsa) – foglal magába. A varṇāśrama tagjainak viselkedési szabályait, törvényeit, a varṇāśrama-dharmát a dharmaśāstrák tartalmazzák, melyek közül a Manu-saṁhitā (Mānava-dharmaśāstra) a legfőbb. Bővebben lásd: Mahārāṇī Devī Dāsī 2021.

[7]                H. J. Störig 2008: 48.

[8]                A hinduknak kb. 70, az indiaiaknak pedig 56%-a vaiṣṇava (Drutakarma Dāsa 2007.), de vannak más becslések is a vaiṣṇavák számára vonatkozóan. Klostermaier például 300 millió körülire tette azt a 1990-es évek végén, ami az indiaiak mintegy 30%-át jelentette. (Klostermaier 2001.)

[9]                Kṛṣṇa valamelyik formája, aki a transzcendentális világból száll alá az anyagi teremtésbe, hogy beteljesítsen egy bizonyos küldetést, amelyről a szentírások említést tesznek.

[10]              Bhg. 4.7–8.

[11]              Az ācārya egy kiemelkedően jelentős lelki tanítómester, aki átadja az adott sampradāya (tanítványi láncolat) teljes tudását és vallás-gyakorlatát a követőinek.

[12]              Viṣṇusvāmī (9. század) a Rudra-sampradāyát, Rāmānuja (1017-1137) a Śrī-sampradāyát, Nimbārka (kb.1137-1238) a Kumāra-sampra-dāyát reformálta meg, Madhva (1199-1278) tevékenysége pedig a Brahmā-sampradāya megújulását és megerősödését eredményezte.

[13]              A māyāvāda Śaṅkara, a 7–8. század fordulóján élt filozófus tanítása, aki megalapozta a védikus szentírások monista (advaita) magyarázatát.

[14]              Uttara-khaṇḍa 25.7.

[15]              A gauḍīya-vaisnavizmus szülőföldje, Gauḍa-deśa, azaz Bengál és környéke régi elnevezéséről kapta a nevét. Másik megközelítés szerint a gauḍīya melléknév a guḍa főnév származéka, és „édességet” jelent.

[16]              International Society for Krishna-consciousness, amelynek az 1989-ben egyházként bejegyzett Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége (MKTHK) is a tagja.

[17]              A félistenek és félistennők (devák és devīk) az anyagi világ működését irányító nagyhatalmú élőlények, mintegy természeti istenségek; számuk 33 millió.

[18]              A családi életről lemondott sannyāsa rend tagja.

[19]              A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda életéről és eredményeiről lásd: Tasi 2022: 27–34.

[20]              Az ISKCON jelenleg mintegy 100 országban folytat tevékenységet, beleértve Indiát is. A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda élete során 4734 tanítványt avatott fel, akik közül közel 70 maga is guruvá vált az ISKCON-ban.  (http://en.wikipedia.org/wiki/International_Society_for_Krishna_Consciousness)

[21]              Livingston 2021: 279–308. alapján.

[22]              Cc. 1.7.146.

[23]              Gupta 2007: 2.

[24]              Suhotra Swami 1997 felhasználásával.

[25]              A hindu vallásfilozófiai iskolák nem fogadják el ezt az értelmezést, különösen nem annak tiszta formájában, ami a buddhizmus sajátja.

[26]              A dualizmust nemcsak dvaita módon, Isten és az élőlény közti különbséget hangsúlyozva lehet értelmezni, ahogy a vaiṣṇava vedānta teszi, hanem Isten és az anyagi világ, valamint az élőlény és az anyagi világ közti különbségként is. Ez utóbbi két dualizmust hangsúlyozza például a Kapila-féle sāṅkhya filozófia, ami nem emeli ki és nem különbözteti meg Istent, hanem a puruṣák, az érző, transzcendentális élőlények közé sorolja.

[27]              Bhg. 2.2 magyarázat.

[28]              Brahma-saṁhitā 5.1, idézi: Bhg. 2.2 magyarázat.

[29]              „A lélek mérete az atoménak felel meg, és csakis tökéletes értelemmel lehet érzékelni. Ez az atomnyi lélek ötfajta levegőben (prāṇa, apāna, vyāna, samāna és udāna) lebeg, a szívben helyezkedik el, és hatását a megtestesült élőlény egész testére kiterjeszti. Lelki hatása akkor nyilvánul meg, amikor megtisztult az ötféle anyagi levegő okozta szennyeződéstől.” (Muṇḍaka Upaniṣad 3.1.9, idézi Bhg. 2.17 magyarázat.)

[30]         „Mindenkit aszerint jutalmazok meg, amilyen mértékben átadja magát Nekem.” (Bhg. 4.11)

[31]              E tanulmány a Śrīmad-Bhāgavatam és A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda magyarázatai alapján ad képet Istenről, a teremtéséről és annak törvényszerűségeiről.

[32]              Bhg. 15.7.

[33]              Bhg. 15.16.

[34]              A dharma szót a kötelesség mellett szokták törvénynek, valamely létező természetének, illetve vallásnak is fordítani. A „vallás” szó azonban nem teljesen

megfelelő, mert általában rendszerbe foglalt hitet értünk alatta, ami az ember élete során megváltozhat.

[35]              Lásd: Bhg. 14. fejezet.

[36]              Bhāg. 3.5.40.

[37]              Bhāg. 3.5.40 magyarázat.

[38]              Bhāg. 1.9.45 magyarázat

[39]              Bhāg. 3.15.24.

[40]              Pl. Bhāg. 4.24.75 magyarázat.

[41]              Muṇḍaka Upaniṣad 1.1.4, idézi Cc. 2.19.17 magyarázat.

[42]              Bhg. 6.8.

[43]              Bhg. 3.41 magyarázat.

[44]              Az alfejezet Bhaktivinoda Ṭhākura 2006 és Mahārāṇī Devī Dāsī (Banyár Magdolna) 2023 alapján készült.

[45]              Bhaktivinoda Ṭhākura (1838-1914) a gauḍīya-vaiṣṇavizmus egyik legnagyobb újkori tanítója és újjászervezője.

[46]         Bhg. 4.13: „Az emberi társadalom négy osztá-lyát Én teremtettem az anyagi természet három kötőereje és a rájuk jellemző munka szerint. […]”

[47]         Bhāg. 1.2.13: „[…] A végkövetkeztetés ezért az, hogy a tökéletesség legmagasabb szintje, amelyet az ember az életrendek és kasztok szerinti felosztás alapján saját dharmájának előírt kötelességét végezve érhet el, nem más, mint örömet okozni az Istenség Személyiségének.”

[48]              Cc. 1.3.10 és magyarázat.

Megosztás