Lapszám: Sokszínű vaiṣṇavizmus – 26 – XXVI/1 – 2022. december
Szerző: Holod Natália
Cikk letöltése pdf-ben: A büszkeség fogalmának gauḍīya-vaiṣṇava értelmezése a büszkeség jelentéstartalmú szanszkrit szavak segítségével
Bevezetés
A modern kor emberének, aki arra az elhatározásra jutott, hogy a világot az általánosan elfogadottól eltérő, lelki szempontból szeretné megismerni, számtalan nehézséggel kell szembenéznie.[1] Annak, aki őszintén vágyik a transzcendentális tudásra, és életét isteni értékrend alapján kívánja vezetni, mélyen át kell formálnia személyiségét. Nehézséget jelenthet azonban az úton, hogy olyan időben élünk, amikor nagyon nehéz megérteni Isten tudományát; jellemünk szennyezett, gondolkodásmódunk bizonyos szempontból fejletlen[2], énképünket egyre inkább egy istentagadónak tűnő társadalom értékrendje formálja. A gauḍīya-vaiṣṇava szentírások is alátámasztják ezeket az aggodalmakat, hiszen számos olyan hétköznapi tulajdonságot sorolnak fel, amelyek gátat szabnak az egyénnek az önmegvalósítás[3] folyamatában. Kiemelkedő jellemhibaként beszélnek többek között a büszkeségről is. Újra és újra felbukkanó kérdés ez a szent szövegekben, árnyalt és sokrétű fogalom.
A büszkeség egy nagyon mélyen gyökerező tévedés; azon az elképzelésen alapul, miszerint életünk célja, hogy irányításunk alá vonjuk az anyagi természetet. A megvalósítás küzdelmeiben azonban könnyen elveszíthetjük józan ítélőképességünket.
A vagyon, a hírnév, a gazdagság, a szépség, az előkelő származás mind-mind önhitté tehetik az anyagi világban bolyongó élőlényeket, még azokat is, akik lelki megvalósítással rendkívüli módon felvértezettek. Ez a téma gyakran jelenik meg a különböző ősi, az Úr kedvteléseiről szóló történetekben, amelyek során az események szereplői áldozatul esnek saját esendő természetüknek. Fejlett intelligenciával, komoly lelki megvalósítással, példaértékű vallásgyakorlattal, gyakran misztikus képességekkel rendelkező, magas műveltségű, nagy tiszteletben álló szentekről van szó, és mégis; anyagi feltételekhez való kötöttségük zavart kelt gondolkodásukban, viselkedésükben. Különféle motivációktól vezérelve, változatos módokon büszkévé válnak.
A szentírások alátámasztják, hogy a transzcendentális tudás elsajátítása lehetetlen a jellem megtisztítása nélkül. Az anyagi világban működő illuzórikus energia hatására mindannyian gazdagságra, hatalomra, szépségre, hírnévre, tudásra, vagy mások előtt példaértékű vallásos lemondásokra törekszünk, és ha ezekből akár csak csekély mértékben is magunkénak tudhatunk valamennyit, az gőgössé tehet bennünket másokkal szemben. A becsvágy vezérelte ember vezeklése, adományozása és egyéb rituális tettei azonban csupán saját örömét és gyarapodását szolgálják, az így cselekvő egyén ezért sohasem értheti meg az Isten iránti önzetlen szeretet útját, a bhakti-yogát[4].
Munkám célja, hogy bemutassam, hogyan jelenik meg az egyéni viselkedésünkben a büszkeség, hogy miben gyökerezik ez a jellemhiba és milyen viselkedésminták tartoznak hozzá, és hogy hogyan jelent meg az általunk ismert világban. Vajon miként lehetünk képesek legyőzni önmagunkban és milyen módszereket javasolnak nekünk a szentírások? A vaiṣṇava tradícióban fontos alapvetés, hogy minden lelki kérdést a szentírások, a szentek által kinyilatkoztatott igazságok és egy hiteles lelki vezető tanításainak a figyelembevételével kell körüljárni. Mindezt a legnagyobb tiszteletben tartom, vizsgálódásom módszere azonban nyelvi eszközökön is alapul; a büszkeség jelentéstartalmú szanszkrit szavakon keresztül szeretném bemutatni, milyen fajtáit ismeri a büszkeségnek a vaiṣṇava szemlélet. A szanszkrit nyelvben ugyanis a büszkeség fogalmát több, egymástól valamelyest eltérő jelentésű kifejezés írja le, árnyalja.
A büszkeség megjelenése az egyén szintjén
E nyelvi alapú kutakodást megelőzően azonban fontosnak tartom tisztázni, hogy miben gyökerezik a büszkeség az egyén szintjén, ehhez pedig mindenekelőtt definiálnunk kell a tudás fogalmát. A teljes tudás az anyagi világnak, az önvalónak és e kettő forrásának az alapos ismeretét jelenti.[5] Amikor e tudást az illúzió fátyla – akár csak csekély mértékben is – elfedi, a feltételekhez kötött lélek alapvető természetéből eredően hamis következtetésekre jut. Cselekedeteinket, így a tudásszerzést is alapvetően négy hiányosság árnyékolja be: érzékeink tökéletlenek, illúzióban vagyunk, hibákat követünk el és hajlamosak vagyunk a csalásra.[6] A hamis ego által vezérelve félreértjük helyzetünket; önmagunkat hisszük cselekedeteink irányítójának, és mivel környezetünket saját tulajdonunknak, így magunkkal egyenlőnek tekintjük, vélt hatalmunkat igyekszünk kiterjeszteni arra. Ez a gondolkodás azonban hibás nézőpontot eredményez a léte zésről, a világban elfoglalt helyünkről.
A Śrī Īśopaniṣad kijelenti: īśāvāsyam idaṁ sarvam – minden, ami létezik, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének a tulajdona.[7] Az illuzórikus energia által uralt világba kerülve az élőlény könnyen elfelejti ezt az igazságot; a létezésről alkotott hamis felfogás viszont önhittségének alapjává válik. A büszkeség, mint anyagi szennyeződés a test, a lélek és Isten kapcsolatának félreértelmezéséből fakad tehát, és az egyik legnagyobb akadály a lelki fejlődés útján; az anyagi lét és az anyagi világban való megragadás (saṁsāra) egyik oka és egyben más kedvezőtlen tulajdonságok kifejlődésének is a megalapozója.
A transzcendentális tudás hiánya tehát önhitté, büszkévé teszi az embert, ez pedig törvényszerűen fejlődésének gátjává válik. Hová sorolható ez a jellemhiba – a büszkeség – a védikus tudás rendszerében? Az anartháknak közé. Az anarthák a lelki életben tett előrehaladást akadályozó szennyeződéseket, kedvezőtlen tulajdonságokat jelentik. A szentírások helyenként kiemelnek néhány ide tartozó negatív ösztönzőt. A Bhāgavata-purāṇa Ötödik Énekében például Śrī Śukadeva Gosvāmī Parīkṣit Mahārāját tanítva az elme természetéről hét, annak működéséből eredő anarthát említ: kāma (kéjvágy), manyu (harag), mada (büszkeség), lobha (mohóság), śoka (bánat), moha (illúzió), bhaya (félelem).[8] Bhaktivedanta Swami magyarázataiban e fejezetben a következő hat fő ellenség kerül megnevezésre: kāma, krodha, lobha, moha, mada, mātsarya (kéjvágy, düh, mohóság, illúzió, büszkeség, irigység). Láthatjuk, hogy a fő anarthák között a büszkeség is szerepel.
Az anartha szó A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda fordításaiban általában a „nemkívánatos dolog” jelentést kapja. Az artha értéket is jelent, az an pedig fosztóképzőként szerepel, tehát az anartha azt jelenti, nem értékes. Lelki szempontból értelmezve ez minden olyan dologra érvényes, ami nem segíti az istenszeretet kifejlődését. A nemkívánatos dolgok tehát a lelki tudást befedő anyagi szennyeződések, amelyek az elmében felbukkanó, érzékkielégítésre irányuló vágyak következményei, és amelyek életről életre elkísérik a testet öltött lelket. Ezek nyomán alakulnak ki az élőlény szokásai, a jelenlegi életében megnyilvánuló anyagi természete, ezek irányítják érzékeit.[9] Fentiekből kiderül, hogy a büszkeség is e nemkívánatos dolgok közé sorolható.
Az anarthák akár előző életeinkben elkövetett cselekedeteink következményeiként is jelen lehetnek bennünk. A kérdéskör Śrīla Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura Mādhurya Kādambinī[10] című művét tanulmányozva ismerhető meg alaposabban. Ez az írás nagy jelentőséggel bír a gauḍīya–vaiṣṇava filozófiában, hiszen az Istennek végzett odaadó szolgálat kifejlődésének lépcsőfokait mutatja be részletesen. A műből az is kiderül, hogy mikor nyilvánul meg először a lelki gyakorló szívében a büszkeség szennyeződése az odaadó szolgálat végzése során. Akkor, amikor a gyakorló, bár még csak lelki fejlődésének igen kezdeti szakaszában jár, mégis úgy kezdi érezni, nagyon műveltté vált és másokat is taníthat. Ezt a túlzott önbizalmat és hamis lelkesedést ugyanis a büszkeség táplálja. A szerző az utsāha-mayī elnevezéssel illeti ezt a viselkedést, aminek jelentése túlzottan törekvő, hamisan lelkesedő.[11]
Talán meglepő, de Śrīla Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura
szerint a jó cselekedetekből származó eredmények is végső soron anarthák.[12] A Bhagavad-gītā
azonban szintén alátámasztja ezt; kimondja, hogy a jóság minőségében végzett
tettek is megkötöttséget eredményeznek.[13]
Az anyagi világ kötelékei alól történő felszabadulás vágya is eltávolíthat
tehát az élet végső céljának elérésétől, az Istennel való szeretetteljes
kapcsolat felébresztésétől. A későbbiekben látni fogjuk, hogy a jámbor
tetteikre büszkévé váló purāṇikus szereplők is megbotlanak olykor ezen
az úton.
Mindeddig választ kaphattunk arra, hogyan mutatkozik meg az egyén szintjén a büszkeség. A védikus irodalom ezen kívül arra is kínál magyarázatot, hogyan jelent meg általánosságban az általunk ismert világban ez a jellemhiba. A Śrīmad-Bhāgavatam Tizenkettedik Énekében az emberi civilizáció hanyatlásáról olvashatunk. Az egymást örök körforgásban követő négy világkorszak közül a satya-yugában, az igazmondás korában az emberek még szentekként, kizárólag a lelki tökéletességre törekedve éltek és nagyon nemes tulajdonságokkal rendelkeztek. Ezt követően azonban a tretā-yugától kezdődően a vallás négy lába – a lemondás, az igazmondás, a tisztaság és a kegyesség – fokozatosan hanyatlani kezdett a vallástalanság elveinek – az elégedetlenség, a hazugság, a vita és az erőszak – elterjedésével párhuzamosan.[14] A büszkeség, a képmutatás (mānas, dambhas) csak a harmadik korszaktól, a dvāpara-yugától kezdődően jellemzi számottevően az emberiséget, a jelenlegi Kali-korra pedig tovább degradálódik a népesség; csalás, irigység, mély vallástalanság, hűtlenség, agresszió és tudatlanság uralkodik el a társadalmakban.[15] Mindkét forrásból megérthető, hogy a büszkeség a vallásos elvek elhanyagolásának következményeként jelenhetett meg.
A büszkeség kérdésköre a Bhagavad-gītāban
A büszkeség témaköre a Bhagavad-gītāban – a védikus filozófia legesszenciálisabb tanításait tartalmazó szentírásban – is megjelenik, és jól megfigyelhető, hogy a fogalmat több szanszkrit szó is leírja. E különböző szavak azonban nem csupán rokon értelműek, hanem árnyaltabb jelentést hordoznak, tanulmányozásukkal pedig mélyebben megérthetjük a büszkeséget, mint anarthát. A szanszkrit nyelv ugyanis a lelki kultúra sajátos fogalomkörét hivatott leképezni, amelyet más nyelvekben gyakran nehézkes leírni.[16] Ezért érdemes figyelembe venni a hiteles fordítások olvasása mellett az eredeti szöveget is. A Bhagavad-gītā Tizenharmadik fejezetének 8–12. verse, amelyben az Úr Kṛṣṇafeltárja előttünk, mit tekint valódi tudásnak, gondolatindító ebben a tekintetben. A nyolcadik versben közvetlenül egymás után jelenik meg két büszkeség jelentéstartalmú szó, ami felkelti a további vizsgálódás igényét a különbségek feltárására vonatkozólag, valamint előrevetíti, hogy a fogalmat a szanszkritban több szó is árnyalhatja. Íme az említett vers:
„Alázatosság; büszkeségnélküliség; erőszakmentesség; béketűrés; egyszerűség; egy hiteles lelki tanítómester elfogadása; tisztaság; kitartás; önfegyelem; lemondás az érzékkielégítés tárgyairól; a hamis ego hiánya; a születés, halál, öregség és betegség okozta gyötrelem felismerése; lemondás; nem kötődés a gyermekekhez, feleséghez, otthonhoz és a többi hasonló dologhoz; kiegyensúlyozottság kellemes és kellemetlen körülmények között egyaránt; az Irántam érzett állandó és tiszta odaadás; magányos életre törekvés; elhatárolódás az emberek általános tömegétől; az önmegvalósítás fontosságának felismerése; az Abszolút Igazság utáni filozófiai kutatás – mindezeket tudásnak nyilvánítom, s ezen kívül minden tudatlanság.”
Az idézett versszakokban tulajdonságokat látunk, amelyeknek kifejlesztése elkerülhetetlen feltételként áll előttünk, amennyiben a transzcendencia síkjának megismerésére vágyunk. A felsorolás az alázatosság (amānitvam)és büszkeségnélküliség (adambhitvam)szavakkal kezdődik,[17] láthatjuk tehát, hogy milyen jelentős akadályt képezhet a büszkeség a lelki megvalósításra való törekvésben. Figyelemre méltó, hogy jelentésében e két fogalom mennyire közel áll egymáshoz. Idevágó kommentárjában az ācārya nem is választja külön a kettőt, holott az egyes tulajdonságnak szinte mindegyikét magyarázza. Megnézve az „a” fosztóképző után következő māna és dambha szanszkrit szavak jelentését azt találjuk, hogy mindkettő fordítható büszkeségként. Mi indokolná azonban egy ilyen esszenciális és tökéletesen megalkotott műben, mint a Bhagavad-gītā, az ismétlést? Tekinthető-e egyáltalán egymás, jelentésében nem különböző szinonimájának a két szó? Ezek a megfigyelések és a felmerülő kérdések arra engednek következtetni, hogy a büszkeség szó egy igen árnyalt fogalmat takar.
A nyelvi alapokon nyugvó kutatásom kiindulópontját A. C. Bhaktivedanta Swaminak a Bhāgavata-purāṇát és a Bhagavad-gītāt érintő fordításai jelentik. A gauḍīya-vaiṣṇava irányzat követői nagy becsben tartják ezeket a magyarázó fordításokat, amelyekben a szószerintiség ugyan olykor háttérbe kerül a filozófiai tartalom hangsúlyozása mellett, így viszont a szent szövegek mögöttes tartalmába is betekintést nyerhetünk. Első lépésként ezért megnéztem, hogy az ācārya mely szanszkrit szavakat fordítja büszkeségként. A szavankénti fordításokat és a versfordítást egyaránt figyelembe vettem, összevetettem az eredeti angol és a magyar fordítást is. Később az egyes kifejezéseket grammatikai szempontból, majd szövegkörnyezetbe ágyazottan is megvizsgáltam.
A Bhagavad-gītāban a büszkeség, mint
kedvezőtlen tulajdonság több helyen is említésre kerül. Érdemes megfigyelni a
szóhasználatot. A mű Tizenötödik fejezetében az Úr az anyagi létezést egy
banjanfához hasonlítja, amelyet az élet tökéletességét elérni vágyó gyakorlónak
ki kell vágnia a tudás fegyverével, és meg kell hódolnia Neki.[18]
Közvetlenül ezután kijelenti, hogy minderre csak az lehet alkalmas, aki nirmāna,
azaz mentes minden hamis tiszteleten alapuló megbecsülésre való vágytól.
Ugyanitt az Úr Kṛṣṇa további elvárásokat sorol fel a lelki törekvő jellemével
kapcsolatosan, ismét azt látjuk azonban, hogy a büszkeségen alapuló illúzió
eloszlatásának szükségessége az első helyen áll.[19] Bhaktivedanta Swami
magyarázatából kiderül, hogy a māna szó e versben az élőlénynek arra az
alapvető tévképzetére utal, amely szerint önmagát hiszi az anyagi természet
urának.[20]
A svāmī itt büszkeségként értelmezi a tárgyalt szanszkritkifejezést.[21]
A māna szó másutt is megjelenik e fent említett szentírásban. A māna-apamāna ellentétpár két helyen is fellelhető, tiszteletként és szégyenként fordítva,[22] és mindkétszer arra mutat rá, hogy az anyagi világban e kettő örökké váltogatja egymást az egyén életében. A túlzott vágy a megbecsülésre azonban nemkívánatos tulajdonság, míg ellentéte, a nātimāna, a becsvágytól való mentesség az isteni természettel bíró ember sajátja – állítja az Úr a Tizenhatodik fejezetben, amelyben a kedvező és kedvezőtlen jellemvonásokról beszél.[23] Néhány versszakkal később így fogalmaz:
kāmam āśritya duṣpūraṁ
dambha-māna-madānvitāḥ
mohād gṛhītvāsad-grānān
pravartante ’śuci-vratāḥ
„A démonikus emberek a kielégítetlen kéjvágyban keresnek menedéket, s a gőg és a hamis tekintély önteltségébe merülnek. Illúziójukban a mulandó vonzza őket, s így mindig tisztátalan tettekre tesznek fogadalmat.”[24]
A māna (hamis tekintélyérzet)[25]szó mellett itt megjelenik a dambha (büszkeség, gőg)[26] és a mada (önteltség)[27] is, és bár az eredeti szöveg a csekély értelmű (alpa-buddhayaḥ) emberekre vonatkoztatja e tulajdonságokat, Bhaktivedanta Swami Prabhupāda egyenesen a démoni mentalitás jellemzőinek tartja azokat. Fenti három kifejezést az Úr Kṛṣṇa a fejezet egy másik versében is megismétli,[28] majd megjelenik a darpa szó, amelyet az ācārya szintén büszkeségként fordít.[29]
A büszkeség fogalmának értelmezése a büszkeség jelentéstartalmú szanszkrit szavak bemutatásán keresztül
Fentiekben tehát a Bhagavad-gītān keresztülnyertünk betekintést abba, hogy a büszkeség, mint jellemvonás árnyaltabban leírható fogalom, ehhez a megállapításhoz pedig az egyes, büszkeség jelentéstartalmú kifejezések vezettek el. E szavak szövegkörnyezetben történő értelmezésének módszere tovább képes bizonyítani, hogy a büszkeségnek valóban több fajtáját is megkülönböztethetjük. A különböző szanszkrit szavak a büszkeség fogalomkörének eltérő aspektusait hangsúlyozzák.
A gauḍīya-vaiṣṇavák egyik legfontosabb lelki gyakorlata Isten kedvteléseinek hallgatása; e folyamat megtisztítja a lelki gyakorló szívét. Kṛṣṇa híveinek és a Vele ellenségesen viselkedők tanulságos történetei, akár pozitív, akár negatív példával szolgálnak is, istentudatos magatartásra ösztönzik az embert, tanulmányozásuk ezért sohasem lehet hiábavaló. Ezt az elvet szem előtt tartva a továbbiakban a Bhāgavata-purāṇából válogatott olyan kedvteléseket mutatok be, amelyek jól példázzák a büszkeség különféle megnyilvánulásait. Arra vagyok kíváncsi, hogy pontosan milyen jellemvonások, a viselkedésben megnyilvánuló kedvezőtlen tulajdonságok tartoznak a büszkeség témakörébe a vaiṣṇava filozófiában. Azokat a büszkeség jelentéstartalmú szanszkrit szavakat vizsgálom, amelyeket kontextusba helyezve a hozzájuk kapcsolódó történeteknek köszönhetően egy-egy jellemző jól megragadható, szemléltethető. Purāṇikus szereplők utána kutatok, akik valamennyire megtestesítik az adott jellemvonást.
A dambha szó elemzésével a büszkeséget, mint képmutatást ragadhatjuk meg. A dambha[30] kifejezés hatszor szerepel a Bhagavad-gītāban és Bhaktivedanta Swami mind a hat esetben büszkeségként (angolul: pride) fordítja. A Bhāgavata-purāṇában tovább vizsgálódva megállapítható, hogy az ācārya nagyon következetesen használja ezt a jelentést, annak ellenére, hogy a Monier-Williams szótárban – amely a nemzetközi szinten legelfogadottabb szanszkrit-angol szószedet – az nem szerepel. Az említett szentírásokból kiderül, hogy a dambha, dāmbhika kifejezés erősen negatív jellemvonást takar; olyan mentalitásra utal, amikor valaki csupán hivatásból, a kenyérkereset céljából követi a felszabaduláshoz vezető vallásos folyamatokat, miközben nem képes uralkodni az érzékein.[31] A Śrīmad–Bhāgavatamban ezzel a kifejezéssel illeti Nārada Muni azokat is, akik a szentírásokat félremagyarázva ún. chala-dharmát, csaló vallási rendszert hirdetnek.[32]
Az álszent vallásosságot mutató szívéből hiányzik a Legfelsőbb Úr iránti szeretetteljes alázat, az élőlények felszabadulása érdekében kinyilatkoztatott szentírásokra ezért önző céljai elérésének eszközéül tekint csupán. A szanszkrit dambha szó azonban még ezen is túlmutat; a √dambh igegyök ugyanis a sebezni, ártani alapjelentést is hordozza, így belátható, hogy a belőle képzett dambha főnév olyan fogalmat, jellemvonást takar, ami nem csupán álságos, de mások számára ártó, félrevezető lehet. A Bhāgavata-purāṇa szövegeit vizsgálva a dambha, mint jellemvonás leginkább a kali–yugával hozható összefüggésbe, talán ezért is nem bukkanunk ősi történetekre e szó nyomán. Ebben a korszakban egyre dominánsabbá válik a tudatlanság kötőereje,31 a képmutatást pedig éppen ez az erő táplálja.
A darpa és a dṛpta szavak a büszkeséget, mint gőgöt határozzák meg. A darpa[33] szó a Bhagavad-gītāban három helyen jelenik meg; a Tizenhatodik fejezetben, amelyben a démoni természetet ismerhetjük meg, kétszer szerepel, az alábbi kontextusokban:
ahaṅkāraṁ balaṁ darpaṁ
kāmaṁ krodhaṁ ca saṁśritāḥ
mām ātma-para-deheṣu
pradviṣanto ’bhyasūyakāḥ
„A démonok a hamis egótól, az erőtől, a büszkeségtől, a kéjvágytól és a dühtől megtévesztve irigyek lesznek az Istenség Legfelsőbb Személyiségére, aki az ő testükben és mások testében egyaránt jelen van, és gyalázzák az igazi vallást.”[34]
Ebben a versben Śrīla Prabhupāda büszkeségként fordítja a tárgyalt kifejezést, érdemes azonban megfigyelni, hogy néhány versszakkal korábban a darpa szót dölyfként (angol kiadásban: arrogance) interpretálja.
dambho darpo ’bhimānaś ca
krodhaḥ pāruṣyam eva ca
ajñānaṁ cābhijātasya
pārtha sampadam āsurīm
„Ó, Pṛthā fia! Büszkeség, dölyf, önteltség, düh, durvaság és tudatlanság – ezek a tulajdonságok tartoznak a démoni természethez.”[35]
A dölyföt a magyar nyelv értelmező szótára mások lenézésében megnyilvánuló kevélységként definiálja.[36] De min alapulhat ez a lenézés, a felsőbbrendűség érzete? A darpa szó többször fordul elő a szövegekben az erővel, a hatalommal, a harci kedvvel összefüggésben. Kutatásaim eredményeként e kifejezéssel kapcsolatban többnyire olyan szereplőkre bukkantam, akiket a vaiṣṇavák démonként emlegetnek. Hiraṇyakaśipu neve például bizonyosan minden gyakorló hívő számára meghatározó személyiséget takar.
Hiraṇyakaśipu, aki az Úr Viṣṇu hívei ellen elkövetett sértése miatt kényszerült démoni testbe,[37] az anyagi világban aztán óriási hatalommal rendelkezett. Végül a Legfelsőbb Úr vetett véget kegyetlen egyeduralmának, a csodálatos, félig ember, félig oroszlán Nṛsiṁhadeva formájában. Még életében a nagy démon az univerzum minden lakóját megfosztotta hatalmától és lehetetlenné tette számukra, hogy vallásos és egyéb kötelességeiket végezzék, képességeiket gyakorolják. A világot a rettegés tartotta csupán mozgásban, és csak egyetlen élőlény akadt, aki nem félt az uralkodótól; fia, Prahlāda, akit éppen ezért üldözött. Hiraṇyakaśipu megölésének sokan szemtanúi voltak, félistenek és más mennyei lények is, akik igyekeztek hálájukat kifejezni az Úr Narasiṁhának, ezért különféle imákat intéztek Hozzá. Imáikban köszönetet mondanak, hogy az Úr megszabadította őket terheiktől, és egyben jellemrajzot is adnak Hiraṇyakaśipuról. Ezek közül két, már korábban is idézett verset emelek ki, a szanszkrit eredetiben mindkettőnél megjelenik a darpa vagy dṛpta kifejezés.
„Siddhaloka lakói így imádkoztak: Óh, Úr Nṛsiṁhadeva! Mivel a Siddhalokán élünk, természetes úton szert teszünk a tökéletességre a nyolcféle misztikus hatalom mindegyikében. Hiraṇyakaśipu azonban olyan becstelen volt, hogy hatalma és lemondásai erejével megfosztott bennünket képességeinktől, s nagyon büszke lett misztikus erejére. (…)”[38]
„Vidyādhara-loka lakói így imádkoztak: Ez az ostoba Hiraṇyakaśipu amiatt, hogy büszke volt nagyobb testi erejére, valamint arra a hatalmára, hogy le tud győzni másokat, megfosztott bennünket attól a képességünktől, hogy bármilyen formában megjelenhetünk és eltűnhetünk aszerint, hogy milyen meditációt végzünk.”[39]
Fenti versekből jól látszik, hogy ez a démon rendkívül büszke volt, elsősorban hatalmára, testi és misztikus erejére, amit a yoga gyakorlásának módszerével, lemondásokkal ért el, ugyanakkor erősségeit nagyon kegyetlen módon nyilvánította ki. Valójában még a Legfelsőbb Úrnál is hatalmasabbnak képzelte magát. Mindezek mellett igen kicsapongó életet élt, és a Hetedik Ének Negyedik fejezetének huszadik verséből az is kiderül, Hiraṇyakaśipu mennyire büszke volt arra, hogy megszegi a szentírásokban lefektetett törvényeket. Érdekes, hogy bár Hiraṇyakaśipu, Prahlāda Mahārāja és Nṛsiṁhadeva történetét a Bhāgavata-purāṇa hosszasan, több fejezeten keresztül tárgyalja, a démont jellemző büszkeséget következetesen a darpa vagy dṛpta szóval írja le. Ha elfogadjuk, hogy ez a kifejezés a büszkeség egy fajtáját jelöli, akkor az talán Hiraṇyakaśipu alakján keresztül érthető meg a leginkább.
A kutatás során a tárgyalt kifejezéssel kapcsolatban Hiraṇyākṣa démon neve is felbukkant.[40] Hiraṇyākṣa harci kedve csillapíthatatlan volt, örökösen zaklatta a jámbor élőlényeket, de nem talált méltó ellenfelet. Végül Varuṇa, a vizek felett uralkodó félisten az Úr Viṣṇuhoz küldte. A démon Varāhadeva formájában pillantotta meg az Urat, amint a Földet tartja agyarain, és nyomban sértegetni kezdte. Az Úr játékos csatába szállt vele, majd Brahmā kérésének eleget téve könnyedén elpusztította. Az Úr Brahmā imáiban így jellemzi Hiraṇyākṣát:
mainaṁ māyāvinaṁ dṛptaṁ
niraṅkuśam asattamam
ākrīḍa bālavad deva
yathāśīviṣam utthitam
„Kedves Uram! Semmi szükség arra, hegy ezzel a kígyó-démonnal játssz, aki oly ügyesen bűvészkedik, s aki oly gőgös, önelégült s gonosz!”[41]
A dṛpta szót Śrīla Prabhupāda az arrogant kifejezéssel fordítja angol nyelvre. Az arrogáns szó a magyar nyelvben sem ismeretlen, szemtelen, pökhendi, lenéző jelentéssel bír.[42]
Az eddigi történetekből úgy tűnik, hogy a darpa kifejezés inkább a démoni mentalitású szereplőket jellemzi, és még korábbra visszatekintve a Bhagavad-gītā is inkább ezt sugallja. Amikor azonban a kifejezés a szépséggel kapcsolatban jelenik meg, a Kṛṣṇa felé szeretői hangulatban közeledő gopīk[43] is felbukkannak, valamint első számú királynője, Rukmiṇī[44] is. Ezekben az esetekben viszont nem olyan következetes a szóhasználat, mint a királyok, démonok esetében. A szépségük miatt büszkévé váló szereplők jámbor személyiségek és az Úr Kṛṣṇa elkötelezett hívei akik magukra vonatkoztatva használják a darpa, darpita kifejezéseket, a szóhasználat pedig a tágabb kontextus vizsgálatában nem következetes. A fölényes erő előidézte büszkeségről szóló történetekben a jellemzést viszontvalamilyen kimagasló személyiség adja egy-egy démonról, és a szóhasználat igen konzekvens.
Természetesen ezek a különbségek inkább csak művészi, finom eltérések, mégis talán elmondható, hogy a darpa kifejezés jelentését sikerült némileg árnyalni. Testi erőfölényből, hatalomból táplálkozó büszke, gőgös magatartást takar, amelyből hiányzik az alázat. Mások számára inkább ártalmas, mélyen gyökerező, a démoni természetre jellemző jellemvonásként értelmezhető.
A következő büszkeség jelentéstartalmú kifejezés, amely vizsgálódásra érdemes a māna, ami röviden hamis tekintélyérzetként definiálható.
A māna[45] szó a √man, hinni, gondolni alapjelentésű igegyökre vezethető vissza, így elsősorban véleményt, elképzelést jelent. Előfordul ugyanakkor büszkeség értelemben is, és ez igaz A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda fordításaira is. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van című könyvében az ācārya mégis inkább a tisztelet, hamis tisztelet (angol kiadásban: honor,[46] false prestige45) jelentéssel látja el a szót, és teszi ezt nagyon következetesen. A Śrīmad–Bhāgavatamot érintő vizsgálódásaim e megfigyelést tovább erősítették. A māna a tekintélyérzettel, az elismerésre, tiszteletre való vággyal, az önérzettel van összefüggésben. Az ok sem ismeretlen. A Bhāgavata-purāṇa így ír:
„Noha a hat tulajdonság, a műveltség, a lemondás, a gazdagság, a szépség, a fiatalság és az előkelő származás a legkiválóbbakat jellemzi, ha valaki büszke arra, hogy rendelkezik velük, azt ez a büszkeség vakká teszi,[47] s így józan eszét elveszítve többé nem képes felismerni a nagy személyiségek dicsőségét.”[48]
A māna, mānin[49] fogalmának megértésében segítségünkre lehet az egyik legnagyobb hatalommal bíró félistennek, Indrának az a története, amikor pusztító vihart zúdított az Úr Kṛṣṇa legkedvesebb lakhelyére, Vṛndāvanára. Ezt az eseményt a vaiṣṇavák a Govardhana–pūjā kedvtelésként ismerik és rendszeresen megünneplik. A Bhāgavata-purāṇa Tizedik Éneke, amely Kṛṣṇa[50] földi megjelenésének nektári történeteit foglalja magában, részletes leírást ad erről az esetről,[51] amelyet itt csak röviden szeretnék összefoglalni.
Egy alkalommal, amikor a tehénpásztorok közössége a szokásos, Indrának, az esők urának imádatára rendezett szertartásra készült, Kṛṣṇa, aki ekkor még csak hétéves kisfiú volt, meggyőzte édesapját, Nanda Mahārāját, hogy ne a félistenek vezetőjének, Indrának mutassanak be áldozatot, hiszen ő csupán átmeneti áldásokkal jutalmazhat. Azt javasolta, a neki szánt áldozati kellékekkel és felajánlásokkal imádják inkább a Govardhana-hegyet, a teheneket és a brāhmaṇákat, hiszen megélhetésüket és minden gazdagságukat egyedül nekik köszönhetik.
A Legfelsőbb Úrnak, Kṛṣṇának valójában az volt a szándéka, hogy felbosszantsa és megleckéztesse Indrát, aki hatalmától megmámorosodva hajlamos volt öntelten viselkedni, így aztán több alkalommal is megsértett jeles személyiségeket. Az Úr Kṛṣṇa „az önteltség hatalmas hegyét akarta darabokra zúzni”.[52] Részletes utasításokat adott hát édesapjának az áldozat lebonyolításához, majd kijelentette:
„Egy ilyen áldozat örömet szerez majd a teheneknek, a brāhmaṇáknak, a Govardhana-hegynek és Nekem is.”[53] Amikor pedig az áldozat megkezdődött, így szólt: „Én vagyok a Govardhana-hegy!” (śailo ’smi)[54].
Így érte el, hogy a tehénpásztorok népe végül a Legfelsőbb Urat imádta Indra, a vezető félisten helyett.
Indrát valóban nagyon felbőszítette ez az eset, ezért hatalmas vihart küldött Vṛndāvanába. A Tizedik Ének Huszonötödik fejezetének második versében az elbeszélő, Śukadeva Gosvāmī az īśa-mānī jelzővel illeti Indrát, amiből megérthetjük, hogy a félistenek vezetője a legfelsőbb irányítónak képzelte magát. Érdemes megemlíteni, hogy az e vershez fűzött magyarázatban Bhaktivedanta Swami tanítványai[55] rámutatnak, hogy ez az attitűd mindannyiunkra jellemző az anyagi világban; önhittségében mindenki az Úrnak képzeli magát.[56] Láthatjuk tehát, hogy ez a történet minden ember okulására szolgálhat.
Indra irigy lett a Legfelsőbb Úrra, beszédéből megérthetjük, hogy gőgjében mennyire elveszítette tisztánlátását; magát okosnak gondolónak (paṇḍita-mānina)és halandónak (martya)[57] nevezi az Úr Kṛṣṇát, követőiről pedig úgy tartja, büszkévé tette őket gazdagságuk (śrī-mada-stambha). Mindezek azonban valójában éppen az ő viselkedését jellemzik. Ezt követően haragtól fűtötten elhatározta, hogy megtizedeli a tehénpásztorok közösségét. Vṛndāvana népét azonban nem érhette bántódás, hiszen a Legfelsőbb Úr oltalma alatt álltak; Kṛṣṇa felemelte a Govardhana-hegyet és a szörnyű vihar alatt mindvégig a magasban tartotta kisujjával, hatalmas ernyőt képezve így mindannyiuk számára. Miközben Indra féktelen dühe az esőfelhőkön keresztül tombolt, a vraja-vāsīk[58] boldogan élvezték szívük urának, Kṛṣṇának a társaságát. Ez a kedvtelés hét napon át tartott, míg végül Indra felismerte az Úr Kṛṣṇa misztikus erejét és véget vetett a viharnak.
A történet folyamán az Úr Kṛṣṇa mindenki előtt kinyilatkoztatta, miért is idézte elő ezt a helyzetet. A Huszonötödik fejezet tizenhetedik versében így szól:
na hi sad-bhāva-yuktānāṁ
surāṇām īśa-vismayaḥ
matto satāṁ māna-bhaṅgaḥ
praśamāyopakalpate
„Mivel a félistenek a jóság kötőerejével vannak megáldva, nem szabad önteltté válniuk, s az univerzum Urának hinniük magukat. Amikor megfosztom képzelt rangjuktól azokat, akikből kiveszett a jóság, azért teszem, hogy könnyítsek terhükön.”[59]
Ez a tulajdonság úgy értelmezhető, mint az anyagi testet elfogadott élőlény természetes hajlama arra, hogy a gazdagságtól, hatalomtól megzavarodva önteltté válik. Az Úr azonban gondoskodik arról, hogy hívei idővel legyőzzék magukban ezt a hibát, ezt az anarthát. A māna szó jelentései között ezen kívül a szótárban a női sértődés, szeszély, duzzogás is szerepel. A Bhāgavata-purāṇában csak kevés helyen találunk olyan példát, amely jól szemléltetné ezt a jelentéstartalmat, ellenben az megállapítható, hogy a találatok az Úr Kṛṣṇa szerelmi kedvteléseihez kapcsolódnak.
A dambha, a darpa és a māna szavak mellett a mada is a témához kapcsolódó jelentéstartalmú szó. A mada az a fajta büszkeség, amelyet gazdagság mámora által okozott vakság és az ebből adódó helytelen viselkedés okoz. Erre bizonyíték a Bhāgavata-purāṇa Tizedik Énekének Tizedik fejezete, amely éppen ezt az anarthát mutatja be Kuvera fiainak történetén keresztül. Nalakūvara és Maṇigrīva a mennyei kincstárnok, Kuvera utódai voltak, akik elnyerték az Úr Śiva társaságát, így a különleges élvezeteket nyújtó Kailāsa hegyen élvezhették az életet. A félistenek italát, a vāruṇī nevű likőrt ihatták és gyönyörű hölgyek kísérték őket. Ez a kiváltság azonban nagyon büszkévé tette őket. Vándorlása során egyszer a nagy szent, Nārada Muni megpillantotta a két ifjút fiatal leányok társaságában. Mivel mindannyian meztelenek voltak, a lányok elszégyellték magukat, majd felkapkodták ruháikat, a félistenek fiai azonban a tisztelet legkisebb jelét sem mutatták a bölcs felé.[60] Nārada Muni ekkor, bár látszólag haragra gerjedt a látványtól, valójában különleges kegyében akarta részesíteni őket; egy átok formájában.
tau dṛṣṭvā madirā-mattau
śrī-madāndhau surātmajau
tayor anugrahārthāya
śāpaṁ dāsyann idaṁ jagau[61]
Itt jelenik meg először a történetben a śrī-mada-andha kifejezés, amit tehát
A. C. Bhaktivedanta Swami a gazdagságtól és hamis tekintélyérzettől való megrészegülésnek nevez, de érdemes a magyarázatát is figyelembe venni, ahol „az anyagi vakság betegségének”[62] nevezi ezt a viselkedést. Tovább olvasva az eredeti szanszkrit szöveget nagyfokú következetesség figyelhető meg a szóhasználatban.
Ebben a negyvenhárom versből álló A yamala-arjuna fák felszabadítása című fejezetben összesen hétszer[63] jelenik meg a mada szó hasonló értelmezésben.
Nārada Muni fontos tanítást ad erről a gazdagság okozta büszkeségről. Valamennyi anyagi élvezet közül a vagyon zavarja meg leginkább az ember értelmét – magyarázza. Ennek következménye a téves látásmód, a felfuvalkodottság, a más élőlényekkel szembeni kegyetlen bánásmód. A szent életet élők számára éppen ezért nem javasolt, hogy a gazdagok társaságát keresse. Számukra az egyetlen orvosság a szegénység megtapasztalása. A bölcs Nārada örökös vándorlásáról híres; számos történet szól arról, hogyan terelte a legkülönfélébb lelkeket az odaadó szolgálat útjára. Kegyéből sokan találkozhattak már az Istenség Legfelsőbb Személyiségével. Nalakūvara és Maṇigrīva csupán szerencséjüknek köszönhették, hogy a nagy szent egy átok formájában indokolatlan kegyében részesítette őket. Száz félisteni esztendőt kellett fa-testben eltölteniük, végül azonban az Úr Kṛṣṇa gyermeki játszadozásai során kedvtelésből kidöntötte e fákat, a testvérpár pedig visszatérhetett lakhelyére, immáron a Legfelsőbb Úr odaadó szolgájaként. Nārada Muni tanításai, amelyeket ebben a történetben ad, mindenki számára megszívlelendőek, mert rámutatnak a büszkeség egyik fajtájára, az anyagi javak okozta vakság betegségére.
A témához kapcsolódó szanszkrit kifejezés a stambha is. A stambha[64] szó elsősorban oszlopot jelent, de a büszkeség egy fajtájának leírására is szolgálhat. Gőgöt, arroganciát fejez ki, amely mögött valamiféle mozdíthatatlanság, egy bizonyos helyzetben, vagy gondolkodásban való megmerevedés áll, amely ridegséget, érzéketlenséget eredményez. Ennek értelmében fordítja Bhaktivedanta Swami hamis tekintélyérzetből adódó büszkeségnek, amelyet előkelő születés, szépség vagy kiemelkedő anyagi jólét okozhat.
A stambha kifejezés az Úr Indrával kapcsolatban jelenik meg a legkézzelfoghatóbban. A már korábban ismertetett Govardhana–pūjā kedvtelés és az Indra által bosszúból küldött vihar lecsillapodását követően a félisten bűnbánattól sújtva járult az Úr Kṛṣṇa elé, hogy bocsánatot kérjen. Az eredeti szövegben láthatjuk, hogy beismeri gőgjét, kevélységét, és ezt a stambha kifejezést használva teszi. Indra a félistenek irányítója, és a Śrīmad-Bhāgavatamban több történetet is találunk, amiben arról tesz tanúbizonyságot, mennyire ragaszkodik ehhez a tiszteletreméltó pozícióhoz. A Govardhana-hegy imádata valójában a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa imádatát jelenti, Indra büszkeségét azonban különösen sértette, hogy ezáltal a neki végzett rituális felajánlások elmaradtak, miközben oly erősen vágyott a tiszteletre, dicsőítésre. Miután az Úr megleckéztette, rámutatva hatalmának korlátaira, Indra beismerte hibáját; a nemes rang, a gazdagság és a hatalom birtoklása megszilárdították abban a hamis elgondolásban, hogy ő a legfőbb irányító. Az Úr Kṛṣṇa így foglalja össze a történtek tanulságát:
mām aiśvarya-śrī-madāndho
daṇḍa pāṇiṁ na paśyati
taṁ bhraṁśayāmi sampadbhyo
yasya cecchāmy anugraham
„Akit elvakít a hatalom és a gazdagság mámora, az nem lát Engem, amint kezemben a büntetés botjával ott állok a közelében. Ha valóban jót akarok neki, letaszítom őt anyagi szerencséje fellegvárából.”[65]
A büszkeség jelentéstartalmú szanszkrit szavak felkutatására tett kísérlet során további kifejezéseket is találtam; a smaya, az utsikta és az āṭopa mind ide sorolhatók. Mivel azonban ezek a szavak nem fordulnak elő olyan gyakorisággal az általam vizsgált szövegekben, hogy kellően megragadhatóvá váljon az általuk esetlegesen hordozott jelentéstöbblet, vagy az nem definiálható az előzőekhez hasonló biztonsággal, álljanak itt csupán a felsorolás szintjén.
A szentírások javaslatai a büszkeség legyőzésére
Végül nézzük meg, miként lehetünk képesek legyőzni önmagunkban és milyen módszereket javasolnak nekünk a szentírások. A gauḍīya-vaiṣṇava filozófia szerint a szív megtisztítása az anyagi szennyeződésektől (anartha), mint amilyen a büszkeség is, kulcsfontosságú feladata egy lelki gyakorlónak, hiszen az Istenről szóló tudományt csak így lehet megérteni,[66] e léttisztítás pedig a szentírások végkövetkeztetése szerint egyedül a Legfelsőbb Úrnak végzett tiszta odaadó szolgálat révén vihető sikerre. Az odaadó szolgálat azt jelenti, hogy az ember gondolatainak és tetteinek középpontjába Istent helyezi, és ahelyett, hogy saját élvezetére cselekedne, érzékeit az Úrral kapcsolatos dolgokban foglalja le. Mindezt megingathatatlanul és szívből jövő meggyőződéssel teszi, és bár látszólag hétköznapi tevékenységekkel foglalkozik, a lelki motiváció megváltoztatja tetteinek eredményeit és fokozatosan átformálja a jellemét. Ezzel a folyamattal a gyakorló az odaadó szolgálat mind magasabb és magasabb szintjére emelkedhet, és végül megszabadulhat minden önös érdek vezérelte vágytól és a saját létezésének valódi megértését akadályozó illúziótól.
A vaiṣṇava szentírások pontosabban is megfogalmazzák azokat a tetteket, amelyeken keresztül odaadó szolgálatot végezhetünk az Istenség Legfelsőbb Személyiségének. A Bhāgavata-purāṇa 7.5.23–24. versekilenc folyamatot ír le, melyek közül elegendő akár csak egyet is rendíthetetlenül végezni és az ember sikert érhet el az önmegvalósításban. Egyetlen folyamatban benne rejlik a másik nyolc.[67]
„Hallani és énekelni az Úr Viṣṇu transzcendentális szent nevéről, formájáról, jellemzőiről, személyes tulajdonáról és kedvteléseiről, emlékezni rájuk, szolgálni az Úr lótuszlábát, tisztelettel imádni az Urat a tizenhatféle szent kellékkel, imákat mondani az Úrhoz, a szolgájává válni, a legjobb barátnak tekinteni Őt és mindenünket átadni Neki – más szóval szolgálni Őt a testünkkel, az elménkkel és a szavainkkal – ez a kilenc folyamat tiszta odaadó szolgálatnak számít. Aki az életét annak szenteli, hogy e kilenc folyamaton keresztül Kṛṣṇát szolgálja, azt a legműveltebbnek kell tekinteni, mert tökéletes tudásra tett szert.”
Az odaadó szolgálat kilenc folyamata
közül mindegyik alkalmas létünk megtisztítására és az istenszeretet
kifejlesztésére, a szentírások azonban gyakran élesen kiemelik a hallás (śravaṇa)
és az éneklés (kīrtana) módszerét. Az az ember, aki képes a megfelelő
módon hallani a Legfelsőbb Úrról, megszabadulhat az anyagi világ
érzéktárgyainak, így a gazdagságnak és a hatalomnak a csábításaitól is. A szív
szennyeződéseit a vágyak táplálják. Az előzőekben bemutatott vizsgálódásaim
során egyértelművé vált, hogy a vagyon, a rang, a szépség, az erő mind olyan
anyagi kincsek, amelyeknek birtoklása egyre inkább felszítja a büszkeséget. A
lelki törekvőnek, aki valóban vágyik a megtisztulásra, őszintén kell önmagába
tekintenie, számos akadályt kell meglátnia és legyőznie a lelki fejlődés útján.
A felismerésben segíthet azoknak az isteni kedvteléseknek a tanulmányozása,
amelyeket az egyes anarthákhoz rendelhetünk. A Bhāgavata-purāṇa Tizedik
Énekében megjelenő démonok, vagy ellenségeskedő félistenek, akiket az Úr Kṛṣṇa
még gyermekként Vṛndāvanában elpusztít, illetve megleckéztet, mind egy-egy anarthát
képviselnek.
A büszkeséget, amelyet az anyagi tudás táplál, és ami hamis filozófiák hirdetéséhez vezet, Tṛṇāvartāsura megölésének története képes semlegesíteni.[68] A hiteltelen vallásgyakorlatot követő, anyagi motivációktól terhes álszenteskedők büszkeségét Ariṣṭāsura[69] képviseli A vagyon élvezetére irányuló őrült vágyakozás okozta felfuvalkodottság Nalakūvara és Maṇigrīva felszabadításának történetével[70] csillapítható. A Vṛndāvanában megjelenő démonok közül Pralambāsura[71] képviseli a tiszteletre, elismerésre való vágyat, a hamis tekintély növelésére való törekvést, a pénz utáni sóvárgást és a kéjes nemi vágyakat. A büszkeség anartháját képviselő démonok között Keśīt,[72] a ló alakjában megjelenő démont említhetjük még meg. Keśī a hiúságot képviseli, pontosabban azt a fajta büszkeséget, amikor egy kezdő bhakta nagyon műveltnek képzeli magát. Az anyagi eredmények reményében végzett vallásgyakorlás szintén ide tartozik.[73]
A szív szennyeződéseitől, amelyeket az anyagi vágyak erősen és örökösen táplálnak, a szentek társaságában lehet megszabadulni. Az első lépés az odaadó szolgálat folyamatában az, hogy Isten tiszta szolgáinak a közelségében hallunk az Abszolút Igazságról, a nagy lelkeknek végzett szolgálat pedig a büszkeség legyőzéséhez különösen ajánlott.
ānvīkṣikyā śoka-mohau
dambhaḥ mahad-upāsayā
yogāntarāyān maunena
hiṁsāṁ kāmādy-anīhayā
„Ha a lelki tudományról beszél, az ember képes lesz legyőzni a bánatot és az illúziót, ha egy nagy bhaktát szolgál, felülemelkedhet a büszkeségen, azzal, hogy néma marad, elkerülheti az akadályokat a misztikus yoga útján, és ha egyszerűen csak véget vet az érzékkielégítésnek, legyőzheti az irigységet.”[74]
Ebben az írásban tehát a különböző büszkeség jelentéstartalmú szavak és a hozzájuk kapcsolható történetek vizsgálatával igyekeztem árnyalni a büszkeség fogalomkörét. Láthatjuk, hogy a büszkeség egy nagyon mélyen gyökerező hiba a feltételekhez kötött élőlény életében; alapvetően az a tévképzet, hogy létünk célja az anyagi természet irányításunk alá vonása, de az ezért való küzdelemben elveszítjük józan ítélőképességünket. Vakságunk következményeként végül képtelenné válhatunk szívünkbe fogadni a Legfelsőbb Igazságot. Számos területen elbukhatunk. A képmutatás (dambha) például, ami egyfajta büszkeség is egyben, kifejezetten korunk betegsége. Az álszenteskedés, az önző célok által vezérelt csaló vallásosság a hamis guruk,[75] téves filozófiák képében is fenyeget, így nem csak önmagunkat, de a környezetünket tekintve is óvatosságra van szükség. Hiteles vezetőt követni és hitelesnek is maradni kihívást jelent e kali-korszakban. Minden képességünket, tehetségünket, erőnket vagy akár hatalmunkat egyedül az Úrnak köszönhetjük, sohasem szabad azokra büszkének lennünk és ezáltal gőgössé, lenézővé, felfuvalkodottá (darpa, dṛpta) válnunk. Az ilyen magatartás eltávolít Istentől, sőt annak következményeként a Legfelsőbb Úr ellenségként tűnhet fel szívünkben, ahogyan azt Hiraṇyakaśipu, vagy testvére, Hiraṇyākṣa példájából is megérthettük. Bármilyen kiválósággal áldott is meg minket Isten, sohasem várhatjuk el, hogy ezért embertársaink tiszteljenek, dicsőítsenek bennünket (māna), ha pedig abban a szerencsés helyzetben van részünk, hogy gazdag családba születtünk, vigyáznunk kell, nehogy elvakítson bennünket a vagyon mámora, és emiatt érzéketlenné váljunk mások szenvedése iránt (mada). A Bhagavad-gītāban az Úr Kṛṣṇa Maga is hangsúlyozza, milyen fontos a büszkeség meghaladása. Végszóként álljanak itt az Ő tanításai:
ahaṅkāraṁ balaṁ darpaṁ
kāmaṁ krodhaṁ parigraham
vimucya nirmanaḥ ṣānto
brahma-bhūyāya kalpate
„Aki mentes a hamis egótól, az alaptalan büszkeségtől, nem vágyik testi erőből származó hatalomra, megszabadult a kéjvágytól, a dühtől, nem fogad el anyagi dolgokat, mentes a hamis birtoklásérzettől, valamint békés, az kétségtelenül elérte az önmegvalósítást.”[76]
FELHASZNÁLT IRODALOM
Ádám Béla: Szanszkrit-Magyar Nagy-szótár. dArtstudio, Budapest, 2006.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 2016.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad Bhāgavatam (Első Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1993a.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad Bhāgavatam (Harmadik Ének, Első kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1993b.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad Bhāgavatam (Harmadik Ének, Második kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1993c.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad Bhāgavatam (Negyedik Ének, Első kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1994a.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad Bhāgavatam (Negyedik Ének, Második kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1994b.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad Bhāgavatam (Ötödik Ének, Második kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1994c.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad Bhāgavatam (Hetedik Ének, Második kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1994d.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad Bhāgavatam (Tizedik Ének, Első kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1995.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad Bhāgavatam (Tizedik Ének, Második kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 2010.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrī Īśopaniṣad. The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 2002.
Bhānu Swami, HH (ford.): Mādhurya-kādambinī (Cloud Bank of Nectar) by Śrīla Viśvanātha Cakravarti. [s.n.], [s.l.], 2015.
Jeney Rita: Istenszeretet szanszkrit nyelvtannal. Kṛṣṇa neveinek használata Jīva Gosvāmī Harināmāmṛta-vyāka-raṇájában. Tattva 13. 2. 2010, 75–99.
Jeney Rita: A
szanszkrit nyelv jelentősége a gauḍīya-vaiṣṇava hagyományban. In: Tasi I. –
Rátkai G. (szerk.): Időtlen tanítás. Védikus szentírások a gauḍīya-vaiṣṇava
hagyomány fényében.
Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, Budapest, 2020, 19–30.
Monier-Williams, M.: A Sanskrit-English Dictionary. Motilal Banarsidass Publishers, Delhi, 2011.
Németh Péter (szerk.): Bhāgavata-purāṇa 10/3. (Oktatási segédanyag). Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, Budapest, 2019a.
Németh Péter (szerk.): Bhāgavata-purāṇa 10/4. (Oktatási segédanyag). Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, Budapest, 2019b.
Németh Péter (szerk.): Bhāgavata-purāṇa 12. (Oktatási segédanyag). Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, Budapest, 2016. Tóth Zoltán (szerk.): Démonok Vṛndāvanában (Oktatási segédanyag). Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, Budapes
[1] Ez a tanulmány a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolán 2021-ben megvédett, hasonló című diplomamunkám alapján készült.
[2] A Bhāgavata-purāṇa így ír (1.1.10): „Ó, bölcs! Kali vaskorszakában az emberek rövid életűek. Örökké civakodnak, lusták, félrevezetettek, szerencsétlenek, s legfőképpen mindig zavarodottak.”
[3] A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda így definiálja az önmegvalósítás fogalmát: „Az önmegvalósítás […] Kṛṣṇa és az ember Hozzá fűződő örök kapcsolatának megértését jelenti.” (Bhg. 2.46 magyarázat.)
[4] A Legfelsőbb Úr önzetlen odaadó szolgálatán alapuló jógafolyamat.
[5] A Bhg. 13.3 versében a Legfelsőbb Úr így szól:
kṣetra-jñaṁ cāpi māṁ viddhi
/ sarva-kṣetreṣu bhārata / kṣetra-kṣetrajñayor jñānaṁ / yat taj jñṁnaṁ mataṁ
mama
„Óh, Bharata sarja, értsd meg, hogy Én is jelen vagyok minden testben a
mező ismerőjeként, s a tudás nem más, mint megérteni ezt a testet és annak
ismerőjét. Ez az Én véleményem.”
[6] Bhāg. 3.24.17.
[7] Śrī Īśopaniṣad 1.
[8] Bhāg. 5.6.5.
[9] Bhāg. 4.29.36–37 magyarázat.
[10] https://www.purebhakti.com/resources/ebooks-magazines/bhakti-books/english/636-madhurya-kadambini-1/file Megjegyzés: e forrás összeállítója nem az ISKCON követői közé tartozik, ezért kizárólag a Mādhurya Kādambinī eredeti szövegét emeltem ki belőle, a fordítást és a magyarázatokat nem.
[11] HH Bhanu Swami 2015: 335.
[12] athānarthānāṁ nivṛttiḥ te cānarthāś catur-vidhāḥ / duṣkṛtotthā sukṛtotthā aparādhotthā bhakty-utthāś ceti
Ezután pedig a négyféleképpen ismert anarthák megtisztulása (következik). (E négyféle anartha) 1. a bűnös tettekből származóké (duṣkṛtotthās); 2. a jámbor tettekből származóké (sukṛtotthās); 3. a sértésekből, szentségtörésből származóké (aparādhotthās); 4. az odaadó szolgálat nem megfelelő gyakorlásából származóké (bhakty-utthās). (Saját fordítás.)
[13] sattvaṁ sukhe sañjayati (A jóság minősége a boldogsághoz láncol) Bhg. 14.9.
[14] Bhāg. 12.3.19–20. Németh Péter 2016.
[15] Bhāg. 12.3.32–43. Németh Péter 2016.
[16] A szanszkrit nyelv vaiṣṇava gondolkodásban betöltött szerepéhez lásd: Jeney 2010, valamint Jeney 2020.
[17] Bhg. 13.8.
[18] Bhg. 15.1–4.
[19] Bhg. 15.5.
[20] Bhg. 15.5 magyarázat.
[21] Az eredeti angol fordításban a pride szó szerepel.
[22] Bhg. 6.7, 12.18–19. Az eredeti angol fordításban: honor és dishonor.
[23] Bhg. 16.1–3.
[24] Bhg. 16.10.
[25] Ugyanitt az angol fordításban: false pestige.
[26] Ugyanitt az angol fordításban: pride.
[27] Ugyanitt az angol fordításban: conceit.
[28] Bhg. 16.17.
[29] Bhg. 16.18. Ugyanitt az angol fordításban: pride.
[30] dambha (m).
Angol jelentése: deceit, fraud, feigning, hypocrisy. MW 469.
Magyar jelentése: becsapás, rászedés; csalás, álszenteskedés; kérkedés, pökhendiség. Ádám Béla 2006: 419.
[31] Bhāg. 7.9.46.
[32] Bhāg. 7.15.13.
[33] A kötőerők témakörét a Bhg. 14. fejezete magyarázza el lényegretörően.
[34] darpa (m).
Angol jelentése: pride, arrogance, haughtiness, insolence, conceit. MW 470.
Magyar jelentése: büszkeség, gőg, beképzeltség, fennhéjázás; hiúság; szemtelenség. Ádám Béla 2006: 420.
[35] Bhg. 16.18.
[36] Bhg. 16.4.
[37] https://www.arcanum.hu
[38] Jaya és Vijaya történetét a Bhāg. Harmadik Énekének Tizenhatodik fejezete írja le.
[39] Bhāg. 7.8.45.
[40] Bhāg. 7.8.46.
[41] A történetet a Bhāgavata-purāṇa Harmadik Énekének Tizenhetedik, Tizennyolcadik és Tizenkilencedik fejezete beszéli el. Németh Péter 2019.
[42] Bhāg. 3.18.24.
[43] https://idegen-szavak-szotara.hu
[44] Tehénpásztorlányok, az Úr Kṛṣṇa társai legbensőségesebb kedvteléseiben.
[45] Bhāg. 10.60.21.
[46] māna (m).
Angol jelentése: opinion, notion, conception, idea;
purpose, wish, design;
self-conceit, arrogance, pride;
consideration, regard, respect, honour;
a wounded sense of honour, anger or indignation excited by jealousy (esp. in women), caprice, sulking. MW 809. oldal.
Magyar jelentése: vélemény, elképzelés; akarás, célratörés; gőg, önbizalom, büszkeség; tekintetbe vétel, tisztelet, megbecsülés; női sértődés vagy szeszély, duzzogás.
Ádám Béla 2006: 734.
[47] Bhg. 6.7, 12.18, 14.25, 17.18.
[48] Bhg. 15.5, 16.10, 16.17.
[49] bhṛta-māna-durdṛśa, a büszkeségtől elvakultan (angol kiadásban: blind due to pride).
[50] Bhāg. 4.3.17.
[51] A māna főnévből eredeztethető melléknév; jelentése: öntelt.
[52] Az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Az a forma, amelyben a Legfelsőbb Úr minden tulajdonsága megnyilvánul, kivétel nélkül.
[53] Bhāg. Tizedik Ének 24–27. fejezetek.
[54] Bhāg. 10.24.12 magyarázat.
[55] Bhāg. 10.24.30.
[56] Bhāg. 10.24.35.
[57] Śrīla Bhaktivedanta Swami Prabhupāda nem tudta befejezni a Bhāgavata-purāṇa fordítását és kommentálását, ezért halála után tanítványai igyekeztek befejezni munkáját. Magyarázataikat korábbi hiteles és Śrīla Prabhupāda által is idézett kommentátorok írásai alapján állították össze.
[58] Bhāg. 10.25.2 magyarázat.
[59] Bhāg. 10.25.5.
[60] A szent Vraja-dhāma(Kṛṣṇa legbensőségesebb kedvteléseinek helyszíne) lakói.
[61] Bhāg. 10.25.17.
[62] Bhāg. 10.10.4–8.
[63] „Amikor Devarṣi Nārada meglátta a félistenek két fiát meztelenül, a gazdagságtól és a hamis tekintélytől megrészegülve, különleges átokkal akarta sújtani őket, hogy különleges kegyben részesüljenek, ezért így szólt.” Bhāg. 10.10.7.
[64] Bhāg. 10.10.7 magyarázat.
[65] Bhāg. 10.10.2, 10.10.7, 10.10.8, 10.10.13, 10.10.19, 10.10.20, 10.10.40.
[66] stambha (m).
Angol jelentése: post, pillar, column, stem; support, propping, strengthening;
inflation, pretentiousness, arrogance;
fixedness, stiffness, rigidity, torpor, paralysis, stupefaction; becoming hard or solid; stoppage, obstruction, suppression; filling up, stuffing. MW 1257.
Magyar jelentése: tám, dúc; oszlop; támasztás, rögzítés; merevség, bénultság; akadályozás; gőg;
ridegség; kábultság, tompaság. Ádám Béla 2006: 1058.
[67] Bhāg. 10.27.16.
[68] Bhg. 9.1 magyarázat.
[69] Bhāg. 7.5.23–24 magyarázat.
[70] Tóth Zoltán 2013: 31.
[71] Lásd: Bhāg. 10.36. fejezet.
[72] Lásd: Bhāg. 10.10. fejezet.
[73] Lásd: Bhāg. 10.8. fejezet.
[74] Lásd: Bhāg. 10.37. fejezet.
[75] A bekezdés Tóth Zoltán 2013 (Démonok Vṛndāvanában című jegyzete) alapján készült.
[76] Bhāg. 7.15.23.