Lapszám: India története és vallásai – alapfogalmak és elméletek I. – 7 – X/1. – 2007. február
Szerző: Mahārāṇī Devī Dāsī (Banyár Magdolna)
Cikk letöltése pdf-ben: Könyvajánló – A sötét ló
Ismertetés Joshua M. Green: Here Comes the Sun. The Spiritual and Musical Journey of George Harrison (Íme a Nap. George Harrison spirituális és zenei utazása; Bantam Books, London-Toronto-Sydney-Auckland-Johannesburg, 2006) c. könyvéről
Az első kérdés, ami felmerül az emberben e könyvet kézbe véve, hogy mi értelme volt újabb életrajzot írni George Harrisonról, amikor a Beatlesről a mai napig több mint ezer könyvet írtak, és több mint 11 millió internetes oldal foglalkozik az együttes tagjai életének minden apró részletével. Joshua M. Green azonban már az első oldalakon meggyőzi az olvasót arról, hogy érdemes volt e könyvet megírnia, hiszen abban egy olyan szemszögből közelíti meg George Harrisont, amit más szerzők elhanyagoltak vagy félreértettek: a legfiatalabb Beatle spirituális avagy lelki-szellemi élete alakulásának nézőpontjából. De miért tudna ő más szerzőknél hitelesebben szólni e témáról? Azért, mert maga is Harrisonhoz hasonló „spirituális utazó”, aki ugyanazon az állomáson állt meg majd telepedett le, mint hőse: a mantrameditációnál. Joshua M. Green – Yogeśvara dāsa – ugyanis a mai napig gyakorló Krisna-hívő, s mint ilyen, egyik vezetője a Krisna-hívők nemzetközi szervezetének (ISKCON) és az Egyesült Államok gyülekezetének. Tapasztalatból ismeri tehát e lelki gyakorlat tipikus nehézségeit és pozitív élményeit, így Harrison életútja „misztikus” vonulatának teljes mélységét képes megérteni és hitelesen tolmácsolni. A szerzőnek az sem elhanyagolható előnye, hogy személyesen ismerte hősét – ő is zenélt például az 1970-es Radha Krishna Temple lemezen – és azokat a barátait, akik messzemenő támogatást nyújtottak Harrisonnak az Isten felé vezető úton.
Mert George Harrison Istent kereste egész életében, amire e könyv meggyőző bizonyítékul szolgál. Meggyőző, mert nem az író jelenti ki ezt hőséről esetleges hittérítői hevületből, hanem hőse mondja el saját magáról a Green által precízen idézett nyilatkozataiban és önéletrajzában, valamint elmondják róla rokonai és közeli barátai a szerző által készített interjúkban, amelyek a könyv vázát és egyben „lelkét” képezik. De a könyv mégsem egyszerű dokumentumregény, visszaemlékezés vagy életrajz, hanem mindez együtt, regényszerű elbeszélői stílusban előadva és a megértést segítő filozófiai háttérmagyarázatokkal ellátva. Szerzője – aki úgy tűnik, e művében kitűnően egyesítette képességeit – sok díjat nyert gyerekkönyv-íróként indult, aztán egy homlokegyenest más témára és stílusra váltva dokumentumregényeket írt a Holokausztról és annak túlélőiről, majd filmforgatókönyv-íróként és poducerként ért el számos sikert. Green e legújabb könyvében is vérbeli mesélő, aki több szálon bonyolítja a cselekményt, különböző kontextusokba helyezve hősét.
Green bemutatja George Harrisont mint a háborús nemzedék szülöttét, aki a lerombolt Liverpool munkásnegyedében felnőve kétségbeesetten vágyott a kitörésre. Ezt a lehetőséget már gyerekkorától kezdve, amikor megkapta első gitárját, a rock-and-roll jelentett a számára. Elmeséli a Beatles megalakulásának történetét is, különös hangsúlyt helyezve a három törzstag – John Lennon, Paul McCartney és George Harrison – személyisége alakulásának legfontosabb momentumaira, valamint egymással való kapcsolatukra. Ebből kirajzolódik a tizenéves Harrison, egy csendes, háttérbe húzódó, tökéletességre törekvő és metsző humorú fiú portréja, akit társai – lévén a legfiatalabb és utolsóként csatlakozott bandatag – könnyedén a háttérben tartottak. Ez az elnyomott helyzet csak fokozatosan tudatosodott Harrisonban, akinek számára Paullal és Johnnal ellentétben nem volt létszükséglete, hogy a középpontba tolja saját magát, hiszen példás házasságban élő, szerető szülei és testvérei körében érzelmileg stabil emberré vált. Sokáig meg sem fordult a fejében, hogy ő is írhatna dalokat. Amikor azonban megjött a kedve a dologhoz, akkor sem kapott túl sok lehetőséget a megjelenésre: mindössze mintegy 20 dala jelent meg az együttes albumain. De a háttérben makacsul tovább alkotott, és a Beatles 1970-es felbomlása után azonnal erős, egyéni hangú dalszerzőként és előadóként jelent meg: a sötét ló a félhomályból váratlanul a rivaldafénybe ugrott.
Green a hatvanas és hetvenes évekről is plasztikus képet fest az olvasó elé. Bár egy ideig Harrison is a hatvanas évek korszellemét meghatározó tudatmódosító szerek, elsősorban az LSD lelkes fogyasztója és propagálója volt, mégsem vált annak rabjává, mert hamar kiderült számára, hogy kemikáliákkal nem lehet elérni a megvilágosodást. A hippik fővárosában – San Francisco, Haight-Ashbury – tett látogatása is arról győzte meg, hogy a drogfüggő életmód sehová sem vezet. Személyes élettervét, amelyhez mindvégig hű maradt, így fogalmazta meg egy riporternek: „Mindent, amit megpróbálok az életben, olyan jól akarok csinálni, ahogyan csak bírok, s egy nap majd szeretnék békés tudatban meghalni” (1966).
Green nem csupán a korszellemet, hanem a világtörténelem meghatározó eseményeit is felfesti a Beatles, majd Harrsion pályája főbb fordulatainak hátterében. Elmondja, hogy a vietnami háború sokkja hogyan vezetett az erőszak eszkalálódásához Amerikában, aminek nem kis szerepe volt abban, hogy a Beatles végleg felhagyott a színpadi szerepléssel. Mert a népszerűség ára nagy volt: soha, sehol nem tudtak megszabadulni a riporterek és fotósok szenzációhajhász hordáitól, a sikoltozó és őrjöngő rajongók tömegeitől, akik miatt koncertjeik fölött állandóan a tömegkatasztrófa nyomasztó réme lebegett. A Beatles-mánia elviselhetetlenné tette az életüket és értelmetlenné az élő koncerteket, hiszen például 1966-os, San Franciscóban tartott koncertjükön az extra erős hangfalak ellenére sem hallották már a saját hangjukat a közönség minden mást elnyomó őrjöngésétől. Ezután jelentette ki Harrison, aki a legnehezebben viselte négyük közül a Beatles-mániát: „Hát, ez van. Én befejeztem. Nem vagyok többé Beatle.” Mivel a többieknek sem volt ellenére, a Beatles majdnem hat éves koncertezés után végleg felhagyott az élő fellépéssel.
Harrison averziói ellenére is képes volt meglátni a népszerűség pozitív oldalát: hogy felhasználhatja azt a „jó ügyek” szolgálatában, a rászorulók megsegítésére, ami egész életében szenvedélyes törekvése maradt. Amikor megtudta, hogy a Pakisztán és Banglades közötti háború elől menekülők tömegesen halnak éhen az indiai menekült-táborokban – és ez a sors fenyegette mesterének és barátjának, Ravi Shankarnak a rokonait is -, azonnal belekezdett egy nagyszabású segélykoncert szervezésébe – Koncert Bangladesért, 1971 -, amellyel elsőként mutatta meg, hogy a rock-sztárok is képesek önzetlenségre, és generációk számára adott mélyen ható példát együttérzésből és emberségből.
Green behatóan ismeri George Harrison zenei életművét is, és hozzáértően kalauzolja el benne az olvasót. Felvázolja a fontosabb dalok keletkezésének körülményeit, elemzi és értékeli azok zenei szerkezetét és hangzásvilágát, valamint felfedi valódi, a közönség számára esetleg rejtve maradó vagy félreértett mondanivalóját. Egyik legnépszerűbb daláról – Something, 1969 – például a közönség azt gondolta, hogy egyszerű szerelmes szám, pedig Harrison szavaival: „Valójában Krisnáról szól. De én nem vallhatok szerelmet egy fiúnak, mert azt hinnék rólam, hogy meleg vagyok.” Amikor pedig egy riporter kifejezte abbéli bizonytalanságát, hogy vajon a dal Krisnáról vagy egy nőről szól-e, így válaszolt: „Ez jó, ezt szeretem. Azt hiszem, a szerelem egy kicsit olyan, mint az univerzális szeretet. Az Úrnak énekelni vagy egy embernek, bizonyos szempontból ugyanaz. Néhány dalban tudatosan csinálom ezt.”
A könyv legfontosabb vonulata azonban, ahogy azt Green műve alcímében is jelzi, George Harrison spirituális életútjának – lelki fejlődésének – a bemutatása. Ennek első állomása a Ravi Shankarral való találkozása (1966) volt, akitől szitár-leckéket vett, és aki fokozatosan bevezette az indiai klasszikus zene valódi jelentésébe, aminek képviseletét és megismertetését az élethivatásának tekintette: a zene egy csatorna a mindenkiben benne lakozó örök lélekhez, spirituális tudomány, amely felemelheti az embereket az Isten-tudat állapotába, és olyan mélyre viheti őket, mint a meditáció, amelyben Isten felé próbálják nyújtani a kezüket. A Shankarral való együttlét soha addig nem tapasztalt módon inspiráló volt Harrison számára, amit így fejezett ki: „Úgy éreztem azon a napon, hogy ki akarok sétálni otthonról, és venni egy egyirányú jegyet Kalkuttába. Még Pattie-t [későbbi első feleségét] is ott hagytam volna abban a pillanatban.” Nem sokáig vágyakozott Indiára: a Beatles utolsó élő koncertje után két héttel már Bombay-ben, majd a Himalája lábánál, Srinagarban volt Shankarral együtt. Harrisont lenyűgözte India spirituális hangulata, valamint természetének és élővilágának rendkívüli színessége és változatossága. Itt ismerkedett meg Swami Vivekananda és Paramahansa Yogananda könyveivel, akiket aztán élete végéig tisztelt és lelki tanítómesterének tekintett. Ő, aki mindig rossz diák volt, és nem szeretett igazán olvasni, mohón falta e szerzők műveit a hindu vallásfilozófiáról és a jógáról. Úgy érezte, hogy megtalálta azt a tudást, amelyen keresztül szemlélve életét és a világot, azok valódi célt és értelmet nyernek. Csodálatos felfedezését, amely gyökeresen átalakította gondolkodását, azonnal meg akarta osztani a többi Beatles-taggal, majd dalain keresztül az egész világgal. Legjobb barátai érdeklődése nem volt túl nagy a keleti filozófia és az istenkeresés iránt, de látva Harrison lelkesedését és a hatalmas változást, ami rövid idő alatt végbement rajta, ők is kíváncsiak lettek. Harrison 1967-ben megismerkedett Maharishi Mahesh Yogival, a mantrák – szanszkrit nyelvű imák – ismétlésén alapuló ún. transzcendentális meditáció mesterével, aki 1968-ban az egész Beatlest meghívta az indiai Rishikeshben levő jógaiskolájába, egy több hónapos meditációs visszavonulásra. Ez a spirituális kaland azonban balul sült el: mivel elterjedt a pletyka, hogy a mester speciális elbánásban részesíti vonzó női tanítványait, Lennon felháborodottan és csalódottan távozott, majd a többiek is követték. Lennon ebből az esetből aztán egy életre levonta a maga kétségbeesett következtetését: nincs Isten, csak mi találtuk ki, hogy elviselhetőbbé tegyük magunknak ezt a borzasztó világot. Harrison azonban nem ábrándult ki, sőt Maharishit sem ítélte el. Azon túl, hogy soha nem hitt igazán a pletykának, az is világos volt számára, hogy minden emberi törekvést, még a legnemesebbet is, törvényszerűen hibák árnyékolnak be, de ez az „Abszolút Igazságra” – Istenre – nem vethet rossz fényt, mert nincs hozzájuk köze.
Azt a spirituális ösvényt, amelyet aztán – váltakozó sikerrel ugyan, de – egész életében követett, 1969-ben találta meg, amikor találkozott A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda fiatal követőivel Londonban. Prabhupāda szintén indiai tanító volt, aki a hindu vaiṣṇava vallási tradíciónak azt az ágát képviselte, amely a mantrameditációt – a mahā-mantra: Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare -, azaz Isten nevei ismétlését tekintette az önmegvalósítás leghatékonyabb gyakorlatának. Majdnem hetven éves volt, amikor 1965-ben Amerikába érkezett azzal a céllal, hogy ezt az Istenhez vezető utat megismertesse a nyugatiakkal. A hatvanas évek fogékony közegében viszonylag gyorsan, tizenegy év alatt világméretű vallási mozgalommá fejlesztette a bengáli vaiṣṇava tradíciót: több ezer tanítványt avatott fel és több mint száz templomot nyitott a világ legkülönbözőbb pontjain. Harrison Prabhupāda tanításában találta meg azt a tudást és lelki gyakorlatot, amely szintetizálta és perspektívába helyezte számára egész addigi spirituális tapasztalatát. De Prabhupāda a tanításainál sokkal értékesebb dolgot is adott neki: tanítványai mély barátságát és egész életre szóló támogatását, valamint saját személyes szeretetét és spirituális iránymutatását. Prabhupāda volt az, aki eloszlatta kétségeit és kivezette a depresszió homályából, amit 1974-es „Dark Horse” című koncertkörútjának kiábrándító fogadtatása okozott. Prabhupāda elmondta Harrisonnak, hogy nem az a feladata, hogy közvetlenül a színpadról próbálja meg Isten felé fordítani az embereket a mantrameditáció propagálásával. Mert őt nem a prédikátor szerepében ismerik és szeretik, hanem a történelem leghíresebb és leginkább bálványozott rock-együttesének tagjaként. Inkább a saját példájával kellene tanítania az embereket, mert ha következetesen végzi lelki gyakorlatait, arról mindenki tudni fog, és sokaknak kedve támad majd követni az útját. Harrison megfogadta a Swami tanácsát: ezentúl sokkal árnyaltabban fogalmazott mind dalaiban, mind nyilvános megjelenései alkalmával. Visszavonult a közélet frontvonalából vidéki birtokára, ahol szenvedélyes és sikeres kertépítővé vált: a természettel való törődést Isten imádata egyik különleges formájának tartotta. Nem adta fel a mantrameditációt sem, és többször járt Indiában, mindig megújuló inspirációt merítve a zarándokhelyek látogatásából.
Amikor 1997-ben felfedezték, hogy torokrákja van, nem változtatott életmódján: kertészkedett és meditált tovább, végül a rák meghátrált, majd’ három évre. 2001-ben azonban újra támadásba lendült, amely ellen Harrison már nem akart védekezni: inkább felkészült arra, hogy ez az utazása lesz az utolsó, egyenesen vissza Istenhez. Soha nem mutatta a halálfélelem legcsekélyebb jelét sem, sőt, még ő vigasztalta barátait és családtagjait. Már huszonnégy éves korában ezt írta egyik levelében édesanyjának: „Önmegvalósított akarok lenni, és meg akarom találni Istent. Nem érdeleknek az anyagi dolgok, a világ vagy a hírnév – az igazi célt akarom elérni. És remélem, Anya, nem aggódsz miattam.” Minden jel arra utal, hogy végül sikerült elérnie a kitűzött célt.
Sokáig gondolkoztam azon, vajon miért adta Green ezt a címet könyvének: Here Comes the Sun – Íme a Nap. A Here Comes the Sun George Harrison egyik legnépszerűbb dala, amely még a Beatles idejében, 1969-ben született, ám nincs komoly spirituális tartalma. Aztán a könyv utolsó visszaemlékezését elolvasva „megvilágosodtam”: képletes értelemben Harrison maga volt a Nap – a hindu filozófia szerint minden bolygónak van egy uralkodója -, hiszen a Krisnáról szóló ragyogó tudás fényét hozta el mérhetetlenül sok embernek.