Lapszám: Varṇāśrama 1. – 28 – XXVIII/1 – 2024. december
Szerző: Banyár Magdolna (Mahāṛāṇī Devī Dāsī)
Cikk letöltése pdf-ben: Banyár Magdolna (Mahāṛāṇī Devī Dāsī) Rohanjunk a forradalomba?
Az ISKCON alapító ācāryája, A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda gyak-ran használta a forradalom szót, amikor missziójáról beszélt. Az alábbi esszé e szó kontextusában bontja ki és mutatja be a Śrīla Prabhupāda által tervezett küldetés második felét, a varṇāśrama-missziót, és érvel annak elengedhetetlen szükségessége mellett.
Egy magyar ember számára különösen ismerősen hangozhat a címben feltett kérdés. Nem feltétlenül a konkrét jelentése miatt, hanem mert felidézi a magyar irodalmi kánon egyik főszereplőjét, Ady Endrét, és 1912-ben írt híres versének a címét és utolsó sorát: Rohanunk a forradalomba.
A forradalmat csináló forradalmárok gyorsan mozognak – rohannak –, hiszen a forradalom, természetéből adódóan, hirtelen bekövetkező, gyorslefolyású, szélsőséges elemeket tartalmazó eseményhalmaz – amit a magyar „forr” szó mint szótő jól szemléltet.
A forradalmat az emberek hajlamosak romantizálni, de megélni azért annyira már nem akarják, mert sok kényelmet-lenséggel jár, hiszen teljesen felborítja a megszokott rendet, ami pedig még akkor is biztonságot ad nekik, ha igazságtalan és elnyomó. Így ameddig csak bírják nem rohannak a forradalomba, és nem vesznek részt egy olyan társadalmi mozgalomban, amely erőszakosan, fegy-veres vagy vértelen úton megdönti a fennálló társadalmi rendet, és a politikai, társadalmi és gazdasági élet gyökeres átalakítását célozza meg.[1]
A magyar forradalom szót valószínűleg maga Kazinczy Ferenc alkotta meg a latin revolutio társadalmi értelmének a lefordításával a 19. század eleji nyelv-újítás során,[2] és a kortársak már ezt a szót alkalmazták a magyar történelem egyik legjelentősebb eseményére, az 1948-as forradalomra is. Akkor azonban a jelentését még nem romantizálták,[3] ahogy 64 évvel később Ady sem, hiszen egy gyűlölt embert, a „vad, geszti bolondot”, Tisza Istvánt látta a forradalmat gyújtó „csóvás embernek”. A forradalom szót egészen a 20. század közepéig gyakran használták pejoratív értelemben[4] mint felfordulás, zavargás, rombolás. Jelentése azonban a 20. század derekától, a kommunista alapú baloldali mozgalmak és a „hippi” ellenkultúra elterjedése és virágzása nyomán egyértelműen pozitívvá vált, amit napjaink újbaloldali moz-galmai még tovább erősítettek.[5]
A mai Kṛṣṇa-hívők mint koruk gyermekei, szintén
egyértelműen pozitív fogalomként értelmezik és alkalmazzák a forradalom szót és
képzett alakjait. Ezzel még inkább így vannak lelki tanítómestereik, akik
nagyrészt a hippi ellen-
kultúra gyermekei, de ennél sokkal fon-tosabb, hogy annak az A. C.
Bhaktivedanta Swami Prabupādának a tanítványai, akitől egyáltalán nem állt
távol sem a fiatalos társadalmi radikalizmus, sem pedig a kommunizmus eszméje,
bár közel sem azon a szinten értelmezve azt, amelyen a fogalom elterjesztői,
Marx és Engels[6] gondolkodtak.
Śrīla Prabhupāda, ahogy követői szólítják, még nem kezdte el nyugati misszióját, amikor 1952-ben az indiai Jhansiban megjegyezte: „Az egész világ egy lelki forradalomra vár.”[7] Már akkor egy világméretű mozgalmat akart szer-vezni, bár csupán egy-két igazi pártfogója volt. Megfogalmazta annak alapító okiratát is – amit aztán felhasznált az ISKCON alapító okiratához – és Bhakták Ligájaként jegyeztette be mozgalmát.
Könyveiben és beszédeiben Śrīla Prabhupāda Caitanya Mahāprabhut is forradalmárként mutatta be, aki a kora újkorban, amikor Nyugaton az univerzum tanulmányozására és a Föld körbehajózására irányult a figyelem, elindított Indiában egy belső forradalmat, megjósolva, hogy a Hare Kṛṣṇa mahā-mantrát énekelni fogják a világ minden városában és falvában. Mozgalma átvonult a szubkontinensen, és mély hatást gyakorolt mind a korabeli, mind a későbbi és a mai filozófiai és vallási gondolkodásra Indiában és Nyugaton.[8]
Śrīla Prabhupāda számtalanszor beszélgetett tanítványaival a forradalom különféle formáiról és színtereiről, akik ezért mind a mai napig gyakran igazi forradalmárként mutatják be és dicsőítik őt és lelki tanítómesterét, Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākurát. Így nem kérdés a tanítványok és fiatalabb követők számára, hogy rohanjanak-e a forradalomba: majd’ egész életüket forradalmi hevületben élik, gyorsan, intenzíven, amiben szinte csak a változás az állandó.
De mit jelent ez a forradalom? Miből áll Śrīla Prabhupāda és követői forradalma? Amikor Śrīla Prabhupāda a forradalomról beszélt, általában a viplava szót használta annak szanszkrit megfelelőjeként.[9] Nagyon sokatmondó azonban, hogy Śrīmad-Bhāgavatam fordításaiban csupán egy versben fordította a viplava szót forradalomként, igaz, ez a mű egyik leghíresebb verse,[10] amiről alább még bővebben szó lesz. Abban a néhány (konkrétan 8) másik Śrīmad-Bhāgavatam versben, amelyben még előfordul a viplava szó vagy ragozott alakja, konzekvensen az eredeti szanszkrit jelentéseinek[11] meg-felelően fordította mint megzavarás, pusztulás, pusztítás, megsemmisülés. Vagyis egyértelműen negatív jelentéssel, hasonlóan ahhoz, ahogy Nyugaton is egyszerűen csak zavargást, a fennálló rend elleni lázadást értettek forradalom alatt mindaddig, amíg fel nem ruházták a szót az „elnyomottaknak az igazságosabb és szebb jövőért való heroikus, önfeláldozó küzdelme” patetikus jelentéstartalommal.
Ha megnézzük, mit gondolt Śrīla Prabhupāda a társadalmi forradalmakról, egyértelművé válik, hogy távolról sem ilyen patetikus értelmű forradalomnak akart az élére állni: „A modern kor történelmében is láthatjuk, hogy a különféle forradalmak eltörölték a királyságokat, de sajnos csupán azért, hogy harmad- és negyedrangú emberek ragadják magukhoz a hatalmat. Noha szerte a világon megsemmisítették a szenvedély és a tudatlanság kötőerejének befolyása alatt álló királyságokat, a világ lakói még mindig boldogtalanok, mert annak ellenére, hogy a hajdani királyok jellemét a tudatlanság árnyékolta be, helyükre olyan kereskedő- és munkásosztályba tartozó emberek kerültek, akiknek tulajdonságai még alacsonyabb rendűek.”[12]
Vagyis, ha a néptömegek boldogtalanná válnak és szenvednek, mert az elit túlságosan kizsákmányolja és sanyargatja őket, akkor előbb-utóbb fellázadnak és elkergetik vagy megölik a vezetőket. De a vége általában az, hogy még rosszabb helyzetbe kerülnek, mert jönnek a kapitalista tőkések, akik nincstelen bérrabszolgát csinálnak belőlük éhbérért, és a demokrácia, ahol bármilyen hozzá nem értő, jellemtelen és erkölcstelen ember megválasztható vezetőnek, ami még nagyobb káoszt és boldogtalanságot hoz. Így a mai társadalmak sem tudnak tartósan jó kormányzatot létrehozni, mert: (1) a kali-yugában, aviszályok korában élnek, amelyben nagyon könnyen lesz konfliktus bármilyen apróságból, (2) a vezetők, az elit előbb-utóbb önzővé és korrupttá válik, de legfőképpen azért, mert (3) nincs egy mindenki által elfogadott értékrendszeren alapuló közmegegyezés az élet értelméről és céljáról.[13] Stabil, tömegek által elfogadott értékrend csak szilárd és megcáfolhatatlan tudásra épülhet fel. Ember által „kitalált” tudás azonban nem lehet megcáfolhatatlan és szilárd – ahogy az anyagelvű filozófia és a többi tudományág története sem áll másból, mint versengő elméletekből és paradigmaváltásokból –, hiszen az anyagi érzékekkel szerzett, kigondolt „tudást” mindig jellemzi a négyféle hiba[14] – és az elme, a ráció egyik összetevője, szintén az érzékek közé tartozik. Így csak a transzcendentális forrásból, az Isten által kinyilatkoztatott szentírásokból származó tudás lehet megcáfolhatatlan, amit tiszta és hiteles közvetítők adnak át, hiteles vallások keretében.
A kali-yugában – amelynek pedig még csupán a
legelején tartunk – azonban számos vallás és vallási intézmény el-
veszítette a tekintélyét, döntően felkent képviselőik normaszegő és képmutató
viselkedése, azaz a közvetítők be-szennyeződése és elhiteltelenedése miatt. Ez
önmagában is probléma, azonban okozott egy sokkal nagyobb problémát, azt, hogy
az emberek Isten létezésébe vetett hite jelentősen meggyengült, olyannyira,
hogy már nem lehet a társadalom értékrendszerét és berendezkedését az Ő
törvényeire alapozni, maximum több-kevesebb erőszakkal. A vallás a magánélet
szférájába került, az államok túlnyomó többsége szigorúan szekuláris alapon
áll, és a társadalomnak nem maradt más közös értéke és érdeke, mint a minél
nagyobb érzékkielégítés, azon a filozófiai alapon, hogy az ember a saját
életének és világának az irányítója és jogos haszonélvezője is. Azonban, ha
mindenki az érzékkielégítésre hajt – és többé kevésbé ezt teszi, hiszen,
legalábbis a védikus szentírások szerint, majdnem mindenkinél éppen ez az eredendő
ok, ami miatt megszületett az anyagi világban –, akkor az élet folyamatos
verseny és küzdelem lesz a korlátos érzék-kielégítési lehetőségek
megszerzéséért, aki kapja marja alapon. Ami nagyon könnyen eldurvul: „Ha a
király nem büntetné meg fáradhatatlanul mindazokat, akik kiérdemelték a
büntetést, az erősek megsütnék a gyengéket, mint a nyársra húzott halat, […]”.[15] Az erősek pedig, ha még nem
is húzzák nyársra a gyengéket, de addig nyomorgatják és zsákmányolják ki őket,
ameddig azok fel nem lázadnak ellenük forradalmat kirobbantva, vagy manapság a
civilizált nyugati világban inkább csak „fülkeforradalmat”. Ami a kielégíthetetlen
mohóságon és önzésen alapuló kizsákmányoló viszonyokon semmit nem változtat,
csak az elitet cseréli le valamilyen mértékben.
Śrīla Prabhupāda azonban többször határozottan kijelentette, hogy nem törvényszerű így lennie, mert: „Amikor a kormányt valóban brāhmaṇák, vagyis Isten-tudatos emberek vezetik, akkor az emberek valóban boldogok lehetnek.”[16]
Az érzékkielégítés szintjét meghaladó közös értékrendszer tehát csak Istentől származhat. A mai emberek nagy része azonban pusztán hit alapján már nehezen követ egy vallást. Intellektuális meggyőző erővel is rendelkeznie kell a vallásnak, és ha nem találnak ilyet, akkor összemixelnek egyet maguknak, mindenféle vallási tant és spirituális elképzelést felhasználva. Annál sikeresebb lehet egy hiteles vallás, minél teljeskörűbb és konzisztensebb tudást ad, és rendelkezik teljes életmodellt nyújtó alkalmazással is. Az ilyen vallást könnyebben tudják őszintén követni az intelligens emberek – akik formális vagy informális szinten, de még mindig a legnagyobb hatalommal bírnak a társadalmakban. Őket nevezi Śrīla Prabhupāda vezetőknek. Ha ők elfogadnák az igazi és végső tudást az életről és annak értelméről, akkor minden megváltozna. Ez a potenciálisan mindenkit meggyőző, Isten által személyesen átadott tudás pedig, Śrīla Prabhupāda jóvoltából, már az emberiség rendelkezésére áll.
Isten, Kṛṣṇa e tudásban világosan elmondja az igazságot saját magáról és az emberiség boldogságában betöltött szerepéről: „Akinek tudata Bennem merül el, s tudja, hogy Én vagyok minden áldozat és önfegyelmezés végső haszonélvezője, minden bolygó és félisten Legfelsőbb Ura, valamint az összes élőlény jóakarója és jótevője, az megszabadul az anyagi szenvedésektől, és eléri a békét.”[17] Ezzel szemben: „Aki nem áll kapcsolatban a Legfelsőbbel, annak értelme nem transzcendentális, elméje nem szilárd, s enélkül lehetetlen a béke is. És hogyan volna boldogság béke nélkül?”[18]
Ha a vezetők elfogadnák ezt az igazságot és az Isten által az embereknek adott társadalmi rendszer törvényei, a varṇāśrama-dharma alapján szerveznék újra és vezetnék a társadalmat, az egy felülről vezérelt, békés forradalom lenne. Hasonlóan a magyar 1848-ashoz – amelyben az uralkodó osztály megpróbált előre menekülni.
A forradalom azonban klasszikusan az alul lévő tömegektől indul, legalábbis ők az erdő, ami lángra kap. Az ő forra-dalmukhoz is a Kṛṣṇáról szóló, Kṛṣṇától származó tudás lenne a szikra. Amit Śrīla Prabhupāda biztosítana a könyveivel és azok tömeges terjesztésével, a könyv-osztással. Hiszen könyveiben olyan erő van, ami képes forradalmat szítani az emberek szívében, ráébresztve őket a valódi helyzetükre mint az Úr szolgái.[19] Ha az emberek hallanak az élet lelki jellemzőiről, ösztönösen és automatikusan változtatni akarnak majd az életükön és azon, ahogyan a modern társadalom működik.[20] Śrīla Prabhupāda könyvei egyenesen māyā ellen robbantanak ki felkelést a szívükben, és nem akarják majd többé a lealacsonyító, puszta anyagi létezést.[21] Lelki életet akarnak inkább élni. Ha pedig az emberek Kṛṣṇa-tudatosak lesznek, akkor a kormányzás is az lesz, mivel a mai demokrácia elvileg azt jelenti, hogy „a nép kormánya a nép által”.[22]
Śrīla Prabhupāda gyakran szólított fel arra, hogy: „Tegyünk valamit, ami békés forradalmat hoz az egész emberi társadalomnak!”[23] Azt szerette volna, hogy a tanítványai legyenek azok, akik felszítják a forradalmat az emberek szívében a könyveiben rejlő tudás szikrájával. Nagyszabású terveket készített az ISKCON māyāpuri (India) világköz-pontjának a fejlesztésére is, amit a lelki élet oktatásának akart szentelni. Az egész világból várt ide diákokat, akik aztán forradalmat idéznek elő a csaló filozófusok ateista és kommunista tanaival szemben.[24] 1977-ben kijelentette, hogy amikor a történészek visszanéznek majd a huszadik század második felére, látni fogják e forradalom magjait, amelyeket azért vetett el, hogy általuk megváltozzon a föld arculata.[25] Tanítványai pedig hisznek abban, hogy ez tényleg meg fog történni, hiszen Śrīla Prabhupāda mondta.
Śrīla Prabhupāda lelki világforra-dalomra irányuló missziójának két része vagy szintje volt, de mindkettőnek a gauḍīya-vaiṣṇava szentírások adták az alapját azok lefordítása, modern nyugati viszonyokra aktualizált magyarázata, valamint a lehető legtöbb emberhez, tömeges könyvosztással való eljuttatása által.
A misszió első része nagyjából a gauḍīya-vaiṣṇava
radikalizmus szellemében zajlott, amit Śrīla Prabhupāda lelki tanítómestere
élesztett újra és erősített fel végletesen. Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura[26] forradalmi, azelőtt
soha nem látott eszközöket és módszereket alkalmazott a hitterjesztésben,[27] és hagyományozott a
tanítványaira, aki közül Śrīla Prabhupāda volt messze a legszófogadóbb és ezért
a legsikeresebb. E radikalizmusnak az a teológiai magja, hogy nem számít, ki
milyen társadalmi háttérből és helyzetből indul, ha elkezdi az Isten iránti odaadó
szolgálatot, a bhakti-yogát a megfelelő módon, azaz a helyes
gyakorlatokat végzi hittel és odaadással, akkor nagyon gyorsan megtisztul
bármilyen súlyos anyagi szennyeződéstől – amit a bűnös és érzékkielégítő
életmód eredményezhet –, és képes lesz a tiszta odaadó szolgálatra. A tiszta
odaadó szolgálat pedig felébreszti a szívében az Isten iránti szeretetet, és
képesíti arra, hogy elhagyja az ideiglenes és ezért szenvedéssel teli anyagi
világot, elnyerve Isten örök boldogsággal teli társaságát a lelki világban.
Ennek megfelelően Śrīla Prabhupāda missziójának radikális első fázisában nem
volt külö-
nösebb jelentősége a társadalmi szerepeknek és rendszernek, sem a Kṛṣṇa-hívő
közösségen belül, sem a külső
társadalomban, és nem tűnt elengedhetetlennek a varṇāśrama teljes
újraépítése, amiről egyértelmű volt, hogy heroikus feladat. Olyannyira, hogy
Śrīla Prabhupāda akkor még úgy látta, nem is megvalósítható. [28]
A társadalmi szerepek és funkciók ugyanis a hosszabb, a klasszikus védikus úton játszanak döntő szerepet, amelyen az emberek anyagi életének minden szakaszát és szintjét szabályozza a varṇāśrama-dharma, annak érdekében, hogy felemelkedjenek a jóság minőségébe, ahol aztán majd képesek tiszta odaadó szolgálatot végezni. Ez a folyamat több életen keresztül is tarthat, és a varṇāśrama teljes, komplex működését igényli. Kṛṣṇa ennek az útnak az eredményéről beszél a Bhagavad-gītāban, amikor azt mondja, hogy „A szabályozott tettet [azaz a varṇāśramában betöltött helyzetnek megfelelő előírt kötelességet (A szerző.)], amit a gyümölcsöző eredményekre nem vágyó ember ragaszkodás, vonzódás és gyűlölet nélkül hajt végre, a jóság kötőerejébe sorolják.”[29]
Śrīla Prabhupāda a bhakti-yoga gyakorlása általi gyors és radikális lelki fejlődéshez tartozó életmódot dolgozta ki missziója első részében. Ebben a varṇāśrama-dharma egyik felét, a vallásos gyakorlatokat közvetlenül szabályozó āśrama-dharmát kell csak követni, és amíg egy Kṛṣṇa-hívő a közösségen belül marad egyházi szolgálatban, és egyirányú, „prédikáló” kapcsolatot tartva fenn a külső társadalommal, addig csupán a brāhmaṇa varṇa-dharma alkalmazása (ami nem más, mint maga az āśrama-dharma) szükséges, a többi varṇáé viszont nem elengedhetetlen – de nem is igazán lehetséges, amíg a közösség kicsi, az elsőrendű célja pedig brāhmaṇák képzése, akik intenzíven prédikálnak a külső társadalomban.
Kiderült azonban, hogy nem minden Kṛṣṇa-hívőt lehet gyorsan brāhmaṇává változtatni – aki különösebb megingás nélkül képes a tiszta, egyszerű és lemondott életvezetésre, megmaradva a jóság minőségében –, sőt ők vannak többségben. Ezért természetes módon felmerült az igény a teljes varṇa-dharma alkalmazására, hiszen azzal szabályozható és hitelesíthető a többi, nem bráhmanikus szerep, funkció és életmód a Kṛṣṇa-hívő közösségen belül és kívül is, amelyeket kötelességként végezve és támogatva a prédikáló missziót, mindenféle bhakta megszilárdulhat a jóság minőségében. E lassabb módszerhez azonban az egész varṇāśrama-dharmát alkalmazni kellene a Kṛṣṇa-hívő közösségben, és Śrīla Prabhupāda missziójának második része éppen ez lett volna. Sajnos azonban ennek az életmódnak a kidolgozására már nem jutott életideje, így a misszió a követőire maradt. Arra jutott életideje, hogy felismerje a teljes varṇāśrama újraépítésének a szükségességét és meghatározza annak fázisait: először a Kṛṣṇa-hívő közösségen belül, és amikor annak sikerei meggyőzőek lesznek a külső társadalom vezetői számára, akkor ők maguk hajtva végre forradalmat átveszik a modellt.[30]
A varṇāśrama felépítése a külső társadalomban
nyilvánvalóan a Kṛṣṇa-tudat tömeges elterjesztésével lenne a legkézenfekvőbb,
de „átmeneti” rendszerként elvileg bármelyik olyan vallásra alapozva is
megtörténhet, amelyik elfo-gadja az Isten iránti szeretet fontosságát, a
reinkarnáció lehetőségét és a karma törvényét, valamint kellőképpen
rugalmas ahhoz, hogy a varṇāśrama szabályait tartalmazó dharmaśāstrát
– annak a Kṛṣṇa-hívők által a jelen korra aktualizált változatát – integrálja a
saját követendő szentírásai közé, közös értékként elfogadtatva azt a társadalmi
többséggel.
A varṇāśrama szerinti életvezetés ugyan önmagában nem garantálná, hogy
az emberek elérjék a végső célt: az örök és boldogsággal teli életet a lelki
világban Isten társaságában – mert az kizárólag Isten iránti tiszta
szeretettel, premával lehetséges –, de nagyobb tömegeket eljuttathatna a
Kṛṣṇa-tudat, az odaadó szolgálat folyamatának az elfogadásához, és nem mellékes
módon a társadalmi békéhez és egy fenntartható életmódhoz. Valamint ahhoz, hogy
ne veszítsék el az emberi születést a következő életükben, ami az emberre
leselkedő legnagyobb veszély.[31]
Elgondolkodva azon, hogy miért nem történt igazán
komoly erőfeszítés az ISKCON-ban a varṇāśrama újra-építésére a bhakták
közösségén belül a Śrīla Prabhupāda eltávozása óta eltelt 48 évben, két
egymással összefüggő ok
körvonalazódik. Egyrészt mert nem tudjuk, mit is jelent a varṇa-dharma a
modern, technicizált, döntően nagy-városi életmódban és azzal integratív módon
együtt élve. A számottevő varṇāśrama kísérletek viszonylag zárt
farmközösségekben zajlanak, abból a nem mindig kimondott feltételezésből kiindulva,
hogy a varṇāśrama csak ilyen körülmények között érvényes és
megvalósítható. Ennek megfelelően globálisan is csak akkor lenne esélye a varṇāśrama
bevezetésének, ha az egész világ visszatérne a falusi életmódra, ami
teljességgel elképzelhetetlen a legtöbb ember és bhakta számára is a mai
világban, ahol a városlakó népesség aránya a becslések szerint már 2023-ban
57%, az internet-használóké pedig 68% volt.[32]
A varṇāśrama-misszió globális szintű irrealitása pedig a „kisebb” cél
megvalósítását – a bhakták varṇāś-ramába szervezését –, így az első
lépés megtételének a fontosságát és jelentőségét is drasztikusan lecsökkenti.
Hiszen a bhakták jól megvoltak eddig a varṇa-dharma nélkül, és
komoly globális prédikálási sikereket is elértek. E gondolkodási nyomvonalon
haladva a varṇāśrama globálisújraépítésének csak akkor van
realitása, ha egy hatalmas katasztrófa szinte teljesen eltüntetné a mai modern
anyagi kultúrát és életmódot, és szinte a nulláról kellene újraindulnia a
maradék emberiségnek, önellátással és tradicionális életmóddal. Akkor majd jól
fog jönni, hogy nekünk van modellünk rá, legalább elméletben, a
szentírásainkban. Azonban az mérhetetlenül jobb lenne, ha átadható
tapasztalatunk is lenne, azért, mert a saját közösségünkben már felépítettük a varṇāśramát.
Az ISKCON-ban sokan egyre kevésbé hisznek abban, hogy a varṇāśrama egyáltalán újraépíthető a mai modern viszonyok között, ezért a radikális módszert tartják az egyedül járhatónak, amit Śrīla Prabhupāda az első fázisban mutatott meg. Ők joggal érvelhetnek azzal, hogy a varṇāṣrama-dharmát követő emberiség sem tud változtatni az anyagi világ ideiglenes és szenvedéssel teli természetén, ezért nem érdemes a varṇāśramával vesztegetni az időt. Hanem minden energiát a direkt lelki gyakorlatokra, az odaadó szolgálatra kell fordítani, és minél gyorsabban elhagyni az anyagi világot. Egyértelmű ugyan, hogy ez a legnehezebb út, így mindig csak kevesek számára lesz járható, de ez az egyetlen valódi és végső megoldás is arra, hogy ne kelljen többet unatkozni és szenvedni az anyagi világban. Ezt az igazságot pedig minél több embernek el kell mondani, hogy legalább legyen választásuk. Hiszen Kṛṣṇa is ezt a dolgot teszi a lelkileg leginkább „kifizetődővé”, amikor kijelenti: „Aki ezt a legnagyobb titkot a bhaktáknak elmagyarázza, az kétségtelenül eljut a tiszta odaadó szolgálatig, s végül visszatér Hozzám. Nincs és nem is lesz soha nála kedvesebb szolgám ezen a világon.”[33] Azt is teljes joggal mondhatnák, hogy „aki jönni akar velünk az úton, annak szívesen segítünk, aki nem, az ő baja. Hiszen a vakot sem lehet átvezetni az utca másik oldalára, ha nem akar átmenni, a lovat sem lehet rávenni, hogy igyon a folyó vizéből, ha nem akar inni. Az embereknek szabad akaratuk van. Ha a szenvedést választják, akkor nem lehet rajtuk segíteni.”
Mondhatnák ezt, de nem lenne igazuk. Lehet rajtuk segíteni. Śrīla Prabhupāda éppen ezt akarta tenni missziója máso-dik részében, az ilyen embereken, a túlnyomó többségen, gyakorlatilag az egész emberiségen segíteni. És semmi sem utalt arra, hogy ezzel meg akarta volna várni a globális katasztrófát. Mielőbb segíteni akart azokon a tömegeken, akik a kali-yugában annyira békétlenek, kielégíthetetlenül mohók, kizsákmányoltak vagy egyenesen ínségtől szenvednek, annyira boldogtalanok a kiüresedett, szerető kapcsolatok nélküli életükben, hogy elveszítik a tettekre inspiráló jövőképet, a tetterőt, és a tudatlanság legmélyére csúsznak. Nekik nem mindegy, hogy van-e varṇāśrama. Nekik nem időpocsékolás a varṇāśrama, hanem egy olyan anyagi megoldás, ami komplex módon kezeli az összes társadalmi eredetű problémájukat.
A varṇāśrama bár egyértelműen hierarchikus társadalmi rendszer, mégis igazságos, mert az érdemeken alapul. Az egész társadalmat harmonikusan együttműködő rendszerré formálja, amelyben mindenki megtalálja a maga számára leginkább megfelelő helyzetet és szerepet, amelyet sikeresen, tartósan és elégedetten el tud látni. Ami nem csupán egyszerű és kényelmes anyagi feltételeket és körülményeket biztosít maga és a családja számára, hanem szabadidőt és képzést is az életkorához illő lelki gyakorlatokhoz, amelyekkel közelebb kerülhet az élet végső céljához.
A varṇāśrama újraépítése, ha nem is lehetetlen – hiszen akkor Śrīla Prabhupāda nem hagyta volna misszióként tanít-ványaira –, de valóban nem egyszerű feladat. Ha az lenne, akkor az ISKCON már elvégezte volna – legalább a saját közösségében – a Śrīla Prabupāda eltávozása óta eltelt 48 évben, beteljesítve alapító ācāryája befejezetlenül hagyott küldetését. A varṇāśrama-misszió sokkal-sokkal nehezebb, mint csak elvinni a lovat a folyóhoz. Erre utal Murphy eredeti, de általában elferdítve hivatkozott törvénye is: „Elvezetni könnyű egy lovat a folyóhoz, de ha arra is rá tudod venni, hogy háton ússzék, akkor valamit tényleg elértél.”[34] Aminek az a minimális feltétele, hogy az ember már tudjon háton úszni. Aztán hogy akarja is a lovat megtanítani erre, mert súlyosan szenved a szerencsétlen, és baját kizárólag a másik parton lehet orvosolni.
Śukadeva Gosvāmī az Úr Śivával, Kṛṣṇa egyik legkiválóbb bhaktájával kapcsolatban kijelenti: „Azt mondják, hogy a nagy személyiségek amiatt, hogy az emberek szenvednek, szinte mindig önként vállalják a szenvedést. Úgy tartják, ez a mindenki szívében jelen lévő Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának legmagasabb rendű formája.”[35] E nagy lelkek olyan együttérzőek a szenvedőkkel, hogy nem torpantja meg őket semmilyen leküzdhetetlennek tűnő akadály, életveszélyes kockázat vagy verejtékes erőfeszítés. Még akkor sem, ha jól tudják, hogy a saját életükben szinte bizonyosan nem tapasztalják meg munkájuk sikerét. Rendíthetetlen hitük van a szentírásokban és az ācāryákban, ezért elfogadják mindazt, amit állítanak, például, hogy a varṇāśrama-dharma alapján szervezett társadalmi élet az az anyagi módszer, ami egyedül képes az anyagi szenvedések jelentős enyhítésére, egyidőben az egész emberiség számára. Még akkor is, ha a történelem- és társadalomtudomány rossz hírét keltette a varṇāśramának igaztalanul – de nem teljesen alaptalanul, hiszen a kali-yugában valóban könnyen kasztrendszer válhat belőle.
Śrīla Prabhupāda a varṇāśrama-misszióhoz is megadta az alaptudást, ugyanazokban az általa lefordított és magyarázott szentírásokban, amelyekben a missziója első felére vonatkozó tudás is megtalálható. Nārada Muni a már említett Śrīmad-Bhāgavatam versben forradalminak ítéli meg ezt a tudást, mert „az az irodalom, amelyet a határtalan Legfelsőbb Úr neve, híre, formája és kedvtelése transzcendentális dicsőségének leírása tölt meg, másféle alkotás, tele transzcendentális szavakkal, melyek forradalmat hoznak a világ félrevezetett civilizációjának istentelen életébe. Az ilyen transzcendentális irodalmat, még ha tökéletlen alkotás is, a megtisztult, valóban őszinte emberek hallgatják, éneklik és elfogadják.”[36] A vers magyarázatában Śrīla Prabhupāda elmondja, hogy óriási szükség van a Śrīmad-Bhāgavatam üzenetének az egész világon való elterjesztésére, mert ez elhozhatja a békét. Ha legalább „a világ vezetői megkapják, az egészen biztosan megváltoztatja szívüket, a nép pedig természetes módon követni fogja őket.” A Śrīmad-Bhāgavatam a lelki értékek gyakorlati tudománya, és az fogja jelenteni a valódi sikert, „ha az emberek szerte a világon megértik e nagyszerű írás gyakorlati részét.” Ha például meg-ismerik és megértik a varṇāśramát és annak működését, amiről szintén maga Nārada Muni beszél részletesen a Hetedik énekben az odaadó szolgálat bevezető szintjeként. Megérthetik, hogy a varṇāśrama nem választható el az emberi lényektől, mert az nem más, mint az Isten által számukra adott és előírt működési program, együttélési mód,[37] amit, ha betartanak, akkor, és csak akkor elérhetik az anyagi világban lehetséges legnagyobb boldogságot.
E program, a varṇāśrama legfontosabb elvei Śrīla Prabhupāda interpretációjában:[38] (1) a társadalom négy társadalmi és négy lelki rendre van felosztva az emberek természetes tulajdonságai és képességei alapján. (2) A társadalom különböző osztályai együttműködnek, ugyanúgy, ahogy a test különböző részei teszik. Bár minden testrésznek más a funkciója, de mindegyik egy célért dolgozik: hogy fenntartsák a testet. (3) A társadalom tagjait abban a szellemben nevelik, hogy minden Istenhez tartozik, és mindent Isten szolgálatában kell használniuk. (4) A vezetők kötelessége gondoskodni arról, hogy minden ennek megfelelően történjen. Ehhez azonban őszintén el kell fogadniuk, hogy van egy legfelsőbb irányító, Isten, Aki a természetben mindent az irányítása alatt tart, és Aki a vallás keretében meghatározza a társadalom szabályozó elveit is, melyeket mindenkinek követnie kell. (5) A vezetőknek Isten tanácsát kellene kérniük, de mivel nem tudnak közvetlenül Tőle utasításokat és tudást kapni, ezért a szolgáihoz kell fordulniuk, a brāhmaṇákhoz vagy vaiṣṇavákhoz. Amíg a vezetők nem megfelelően képzettek és nem a varṇāśrama elvei szerint vezetik a társadalmat, hanem újabb és újabb saját módszereket találnak ki, amelyek soha nem tökéletesek, addig egymást fogják követni a káoszos rendszerek és a békés vagy kevésbé békés forradalmak, a társadalmak pedig egyre boldogtalanabbak lesznek, és még kevesebb ember lesz képes eljutni a végső célhoz vezető útra.
A varṇāśrama pedig így vagy úgy, de újra lesz építve, hiszen nélküle nem teljesülhet Caitanya Mahāprabhu vágya, hogy minden faluban és városban énekeljék Kṛṣṇa szent nevét. Ezért jött el immár 539 évvel ezelőtt, és megjósolta, hogy meg is fog történni.[39] Śrīla Prabhupāda azt mondta, hogy nyu-gati missziója és annak sikere: „Kṛṣṇa elrendezése volt. Kṛṣṇa a Kṛṣṇa-tudatot akarta prédikálni a nyugati országokban, ezért megadta nekem a lehetőséget, hogy átvegyem érte az elismerést, ennyi az egész. […] Tehát Kṛṣṇa úgy rendelkezett, hogy a nyugati országoknak most már rendelkezniük kell a Kṛṣṇa-tudattal. És elismerést akart adni szegény szolgájának. Ez minden. Kṛṣṇának ez tetszik.”[40] Ugyanúgy, ahogy a kurukṣetrai csatában Ő rendezett el mindent, de az érdemet Arjunának adta érte.[41]
Felhasznált irodalom
Arcanum: A magyar nyelv értelmező szótára.
[s.a.]
. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/f-28F2F/forradalom-2C178/
A megtekintés dátuma: 2025.07.02.
Benkő Loránd (főszerk.) – Kiss Lajos
(szerk.) – Papp László (szerk.):
A magyar nyelv történeti-etimológiai
szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest,
1970.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda,
A. C.: Śrī Īśopaniṣad. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm,
1990.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1993.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Első Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, [s. l.], 1992–1995.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Kilencedik Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, [s. l.], 1992–1995.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Az önmegvalósítás tudománya. The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1990.
Bhaktivedanta Vedabase: Conversation. [s.a.]. https://vedabase.io/en/library/transcripts/?type=Conversation
A megtekintés dátuma: 2025.07.02.
Bhaktivedanta Vedabase: Lectures and Addresses. [s.a.]. https://vedabase.io/en/library/transcripts/?type=Lectures+and+Addresses
A megtekintés dátuma: 2025.07.02.
Bhaktivedanta Vedabase: Walk. [s.a.].
https://vedabase.io/en/library/transcripts/?type=Walk
A megtekintés dátuma: 2025.07.02.
Bloch, Arthur: Murphy törvénykönyve, avagy miért romlik el minden? Gondolat Kiadó, Budapest, 1985.
Hare Kṛṣṇa devī dāsī: Speaking About Varṇāśrama. In: Śrīla Prabhupāda on Varṇāśrama and Farm Community Development. Vol. 1. The Bhaktivedanta Book Trust, Bhaktivedanta Archives, 1999.
Harikesa Swami: All glories to the Sankirtana devotees. Sentient Press, [s.l.], 1996. Magyarul: Lál szövegtár, MKTHK.
Németh Orsolya:Mánava Dharmasásztra: Manu törvényei. Édesvíz Kiadó, Budapest, 2019.
Satsvarūpa Dāsa Goswami: Prabhupāda. Egy bölcs ember élete és öröksége. The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1992.
Vṛndāvana Dāsa Ṭhākura: Caitanya-Bhāgavata. (Angol ford.) Bhūmipati Dāsa, Vrajraj Press, [s.a.]
Wikipedia: Forradalom. [s.a.].
https://hu.wikipedia.org/wiki/Forradalom
A megtekintés dátuma: 2025.07.02.
Wisdom Library: Viplava. [s.a.]. https://www.wisdomlib.org/definition/viplava
A megtekintés dátuma: 2025.07.02.
World Bank Group: World. [s.a.].
https://data.worldbank.org/country/1W
A megtekintés
dátuma: 2025.07.02.
[1] Arcanum:
[s.a.]
.
[2] A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1970.
[3] Annak ellenére sem, hogy az 1848-as forradalom megítélése pozitív volt.
[4] Főként, ha vérrel és erőszakkal járt együtt.
[5] Wikipedia:
[s.a.]
.
[6] A forradalom egyértelműen pozitívként és kívánatosként való értelmezése először Marx és Engels Kommunista kiáltványában jelenik meg (1848), ami a bolsevik orosz forradalom (1917) és a kommunista mozgalmak egyik ideológiai alapművévé vált, és jól ismert volt az India függetlenségéért harcoló bengáli értelmiségiek és Prabhupāda előtt is.
[7] Satsvarūpa Dāsa Goswami 1992: 23.
[8] A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 1990: 158.
[9] „A viplava forradalmat jelent. Milyen viplava? Csakúgy, mint a forradalomban, az egyik politikai párt győzelmet arat egy másik politikai párt felett, vagy egyfajta […] Megértjük, hogy a forradalom politikai forradalmat jelent. Az egyik fajta politikai gondolatot legyőzi a másik fajta politikai gondolat. Ezt hívják forradalomnak. Tehát az angol szó [revolution] forradalom, a szanszkrit szó pedig viplava.” Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.]. (Lecke Māyāpurban, 1974. szeptember 30., Bhāg. 1.8.20.)
[10] tad-vāg-visargo janatāgha-viplavo […] „Ám az az irodalom, amelyet a határtalan Legfelsőbb Úr neve, híre, formája és kedvtelése transzcendentális dicsőségének leírása tölt meg, másféle alkotás, tele transzcendentális szavakkal, melyek forradalmat hoznak a világ félrevezetett civilizációjának istentelen életébe. Az ilyen transzcendentális irodalmat, még ha tökéletlen alkotás is, a megtisztult, valóban őszinte emberek hallgatják, éneklik és elfogadják.” (Bhāg. 1.5.11)
[11] Wisdom Library: [s.a.].
[12] Bhāg. 9.15.15 magyarázat.
[13] A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 1990: 214–221.
[14] „Egy materialista ember (1) biztos, hogy hibákat követ el, (2) számtalan illúzió hatása alatt áll, (3) hajlamos arra, hogy másokat becsapjon, és (4) tökéletlen érzékei korlátokhoz kötik. Akire e négy hiányosság jellemző, az nem adhat tökéletes felvilágosítást a mindent átfogó tudásról.” (Bhg. Előszó)
[15] „…varjak dézsmálnák meg, kutyák nyalnák fel az áldozati ételt, senkinek nem lenne tulajdonjoga, s akiknek lent a helyük, fentre kerülnének.” Mánava dharmasásztra 7.20-21.
[16] Bhāg. 9.15.15 magyarázat.
[17] Bhg. 5.29.
[18] Bhg. 2.66.
[19] Minden dicsőséget a saṇkīrtana bhaktáknak, Lalbooks: 5. fejezet.
[20] Uo. 6. fejezet.
[21] Uo. 2. fejezet.
[22] Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.]. (Lecke, Hawaii, 1974. január 18., Bhāg. 1.16.22.)
[23] Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.]. (Levél Śyāmasundarának, 1974. április 1.)
[24] Satsvarūpa Dāsa Goswami 1992: 258.
[25] Minden dicsőséget a saṇkīrtana bhaktáknak, Lalbooks: 8. fejezet.
[26] Megjelenésének 150. évfordulóját egész Indiában és az ISKCON minden helyi közösségében megünnepelték 2024. február 29-én.
[27] Például: tömeges könyvnyomtatás és -terjesztés, Kṛṣṇa és Caitanya Mahāprabhu életét bemutató domborművek, szobrok, tengerentúli utazás, varrott, elegáns ruha és cipő viselése, autós közlekedés a hitterjesztés érdekében.
[28] Hare Kṛṣṇa Devī Dāsī 1999.
[29] Bhg. 18.23.
[30] Hare Kṛṣṇa Devī Dāsī 1999.
[31] Śrī Īśopaniṣad 2. vers magyarázat és Bhg. 2.40 és magyarázat.
[32] World Bank Group: [s.a.].
[33] Bhg. 18.68-69.
[34] Bloch 1985: 21.
[35] Bhāg. 8.7.44.
[36] Bhāg. 1.5.11.
[37] Bhg. 4.13.
[38] A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 1990: 214–221.
[39] pṛthivīte āche yata nagarādi grāma sarvatra pracāra haibe mora nāma „Nevem éneklését minden városban és minden faluban hallani fogják.” Caitanya-Bhāgavata 1.4.126.
[40] Bhaktivedanta Vedabase: [s.a.]. (Reggeli séta, 1976. április 9, Vṛndāvana.)
[41] Bhg. 11.33 és Bhāg. 4.24.45–46 magyarázat.