Lapszám: Varṇāśrama 1. – 28 – XXVIII/1 – 2024. december
Szerző: Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura
Cikk letöltése pdf-ben: Szemelvények Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura műveiből
Śrīla Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura (1874-1937) Bhaktivinodra Ṭhākura fia és szellemi örököse, A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda avató lelki tanító-mestere, a gauḍīya-vaiṣṇavizmus kiemel-kedő 20. századi ācāryája volt.[1] Az első szemelvényben az 1911-ben bengáli nyel-ven megjelent Brāhmaṇa and Vaiṣṇava című művének harmadik fejezetét adjuk közre Bhūmipati Dāsa angol fordítása alapján (Vrajraj Press, 1999).
A 20. század fordulójára, Bhaktivinoda erőteljes prédikálásának ellenhatásaként a született brāhmaṇák, a kaszt-gosvāmīk és a smārták kijelentették, hogy azok, akik śūdra családban születtek, még ha avatást is kaptak a pāñcarātrika-rendszer szerint, akkor sem imádhatnak śālagrāma-śilāt, nem prédikálhatnak és nem adhatnak avatást. Ezzel személyében támadták Bhaktivinoda Ṭhākurát is, aki kāyastha[2] családban született és annak megfelelő foglalkozást űzött.[3] 1911. szeptemberében e téma megvitatására a korabeli szellemi tekintélyek összehívtak egy háromnapos konferenciát a bengáli Midnapur körzetbe tartozó Bālighāi Uddhavapura faluba. A gauḍīya-vaiṣṇava álláspontot, apja megbízása alapján, Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura képviselete, aki mind-három napon előadást tartott. E három előadás szövegét tartalmazza a Brāhmaṇ o Vaiṣṇava c. könyve. Az első előadásban a szentírások alapján leírta a brāhmaṇákat és az örök bráhmanikus tekintélyt. A második napon bemutatta és dicsőítette Hari, Kṛṣṇa bhaktáit. A harmadikon pedig elmagyarázta a brāhmaṇák és a vaiṣṇavák viselkedését, és sziklaszilárd szentírási érvekkel bebizonyította, hogy az odaadó szolgálat nem korlátozható le emberek osztályaira és csoportjaira. Mindeközben bemutatta a daiva- és az adaiva-varṇāśramát és a vaiṣṇavák imádatának a felsőbbrendűségét is.
Bár előadásában Bhaktisiddhānta Sarasvatī nem idézett gauḍīya-vaiṣṇava ācāryákat, de végkövetkeztetése egybevág Caitanya Mahāprabhu missziójának lényegével, amit Kṛṣṇadāsa Kavirāja Gosvāmī így fogalmazott meg:
pātrāpātra-vicāra
nāhi
nāhi sthānāsthāna
yei yāṅhā pāya, tāṅhā kare prema-dāna
„Az Isten iránti szeretet terjesztése során Caitanya Mahāprabhu és társai nem törődtek sem azzal, hogy ki alkalmas a befogadására és ki nem, sem azzal, hogy hol osszák és hol ne osszák. Nem szabtak feltételeket. A Pañca-tattva tagjai ahol csak alkalmuk nyílt rá, mindenhol terjesztették az Isten iránti szeretetet.”[4]
Tanítványa, A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda az alábbi magyarázatot fűzte ehhez a vershez, amivel egyben újrafogalmazta a gauḍīya-vaiṣṇavizmus, benne az ISKCON missziójának a lényegét: „Íme azonban a hitelt érdemlő kijelentés, mely szerint az Isten iránti szeretet terjesztése során nem szabad figyelembe vennünk, hogy európaiaknak, amerikaiaknak, hinduknak, muzulmánoknak vagy valaki másnak adjuk. A Kṛṣṇa-tudatos mozgalmat minden lehetséges helyen terjeszteni kell, és azokat, akik így vaiṣṇavává válnak, emelkedettebbnek kell tekinteni, mint a brāhmaṇákat, a hindukat vagy az indiaiakat. Śrī Caitanya Mahāprabhu arra vágyott, hogy nevét a földkerekség minden városában és falvában ismerjék. Ha tehát Caitanya Mahāprabhu vallása az egész világon elterjed, miért ne fogadnánk el vaiṣṇaváknak, brāhmaṇáknak és sannyāsīknak azokat, akik ezt az utat választják?”[5]
A második szemelvényben két cikk található a Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura által 1922-ben elindított és szerkesztett Gaudīya c. bengáli nyelvű hetilapból. Az angol fordítások, amelyek alapján e szemelvény készült, a Brāhmaṇa and Vaiṣṇava c. könyv Függelékeként jelentek meg Bhūmipati Dāsa forditásában (Vrajraj Press, 1999).
1. Brāhmaṇa és vaiṣṇava
1.1. A 3. fejezet: Vyavahāra-kāṇḍa.
A viselkedésről szóló szakasz
Az előző két fejezetben[6] az olvasók már megismerkedhettek az anyagi világban élő, illetve a lelki személyiségekkel. Ebben a fejezetben e kettőnek a viselkedését fogjuk összehasonlítani.
A világi megfontolások szerint az ember bármely tevékenységet végez, arra képesítettnek kell lennie. Máskülönben, ha képesítetlen személy hajt végre egy cselekvést, akkor számos akadály fog felmerülni. Az intelligens emberek különböző időkben különféle folyamatokat vezettek be, hogy nagy általánosságban az emberek hasznára legyenek. Ezen folyamatok közül né-melyek a jelen életre nézve jótékonyak, mások a következő életre nézve azok. Bármely egyszerű gondolkodású ember is könnyen megértheti, mi az, ami jótékony hatású a jelenlegi életére, de mivel nem rendelkezik tapasztalati tudással a következő élettel kapcsolatos témákról, ezért bonyolult és téves érvelésekkel áll elő. Az emberek különféle ízlésük, viselkedésük és szakértelmük szerint különféle konklúziókra jutnak, amikor a következő élettel kapcsolatos témákat vitatnak meg. Azok az emberek, akik hasonló természettel rendelkeznek, és hozzájuk hasonlókat követnek, ragaszkodnak egy bizonyos véleményhez, és elvetik az ellentétes véleményeket. Általában a jóság kötőerejének hatása alatt állóknak minden témában eltér a véleményük azokétól, akiket a szenvedély és a tudatlanság kötőereje befolyásol. Ha valaki tiszta jóságban helyezkedett el, és semleges hangulatot nyilvánít meg, annak a cselekedetei különbözni fognak azokétól, akik a jóság kötőerejében vannak, amely ellensúlyozza a szenvedélyt és a tudatlanságot. A következő életre vonatkozó felfogások a gondolkodók fentebb említett négyféle osztályában négy különböző formában jelennek meg. Minden bizonnyal lesznek különbségek a szabályokat nem követő érzékkielégítők, a gyümölcsöző cselekedeteket végre-hajtók, a mentális spekulálók és a bhakták között. Ez a négy kategória a tanítványi láncolaton keresztül szállt alá különféle ágakban az idők kezdete óta. Az emberek elfogadják azt, amit kedvezőnek találnak, és ily módon kimutatják saját egyéni képesítettségüket.
Ha valaki csak a saját képesítettsége alapján beszél, anélkül, hogy megértené a mások képesítettségét, annak nem lesz haszna a másik fél számára; sőt, inkább csak számtalan, soha véget nem érő vitába fognak bonyolódni. Ezért van az, hogy ha valaki a képesítettségének megfelelő utasításokat kap, az jobb eredményre fog vezetni. Gyakran hallunk arról, hogy veszekedés tör ki két fél között, és azzal, ha valamelyikük oldalára állunk, meghatározzuk a saját pozíciónkat. Ezt részrehajlásnak hívják. Ám amennyire csak lehetséges, az embernek meg kell őriznie a semlegességet, az általa megtanult felsőbbrendű, nemes elvekre támaszkodva.
Ha az Abszolút Igazság csak a saṁvit aspektus által nyilvánul meg, akkor úgy tűnik, mintha nem lenne meg benne az örök boldogság, és ebben az aspektusában Brahmannak nevezik; amikor a saṁvit és a sandhinī aspektus kombinálódásából nyilvánul meg az Abszolút Igazság, továbbra is mentesnek tűnik a hlādinītől, vagyis lelki boldogságtól, és Paramāt-mának nevezik; amikor pedig a sac-cid-ānanda aspektusok egyszerre manifesztálódnak, akkor az Abszolút Igazságot Bhagavānnak nevezik. Habár az Abszolút Igazság egyetlen, az Igazság ismerői ezt az advaya-jñānát, vagyis nem-duális legfelsőbb tudatosságot három különféle megjelenési formája szerint értették meg. Az, hogy a hlādinī, vagyis az örök boldogság hiányozna az Abszolút Igazságból, ellene mond az advaya-jñānának.
A Śrīmad-Bhāgavatamban (1.2.11) ezt olvassuk:
vadanti tat tattva-vidas tattvaṁ yaj jñānam advayam
brahmeti paramātmeti bhagavān iti śabdyate[7]
A duális tudatot māyānak nevezzük a tudás szempontjából, viyogának a lét és tudatosság szempontjából, és abhaktinak (az odaadás hiányának) az örökkévalóság, tudás és boldogság szempontjából. A tanult transzcendentalisták, akik ismerik az Abszolút Igazság tudományát, a nem-duális tudatosságot „nem-duális valóságnak” nevezik (advaya-tattva). Ezt az egyetlen entitást három néven említik: Brahman, Paramātmā és Bhagavān. Aki a Māyāvāda filozófiához folyamodik, az a Brahmant és Paramātmāt különbözőnek tekinti a Bhagavāntól.
Egyes tanult tudósok brāhmaṇák, mások yogīk, megint mások bhāgavaták. Az e három kategóriába tartozók egyike sem táplál anyagi vágyakat. A gyakorlatban láthatjuk, hogy ha a fent említett transzcendentalisták bármelyike megfeledkezik eredeti helyzetéről az anyagban való elmerültségből származó duális tudatosság miatt, és különféle anyagi vágyainak betudhatóan valamilyen mértékben önmagát tekinti a cselekvőnek a tettek mezején, akkor kölcsönösen különbözőségeket fognak mutatni egyéni ízlésükben. Ezért aztán eluralkodik rajtuk az az anyagi világbeli felfogás, hogy egyesek felsőbb-, mások alsóbbrendűek. Amikor azonban ráébrednek eredeti helyzetükre, akkor gyü-mölcsöző mentalitásuk gyengül, és kifejlesztik ez egyenlő látásmódot. Ezen a ponton nem kívánunk részletesebben kitérni a szentírásokban kifejtett bonyolult magyarázatokra. De annyit mondhatunk: annak a számára, aki egy bizonyos anyagi ízléssel rendelkezik, ez az ízlés fog a legfelsőbbrendűnek tűnni. Az élőlények hitét az határozza meg, hogy miként azonosítják magukat. Tehát ha részrehajlás nélkül akarunk összehasonlításokat tenni, akkor nem szabad hagynunk, hogy legyőzzön a torzított megértés, mint ahogy a karmīkat. A mi részrehajlástól mentes kijelentéseink soha nem lesznek összhangban a karmīk kijelentéseivel. Tehát, amíg az anyagi célokért cselekvőknem érnek el egy maga-sabb szintet, addig nem lesznek képesek megérteni a mi részrehajlástól mentes állításainkat; tévesen saját magukhoz hasonlóan önzőnek fognak tartani minket, és megvetéssel tekintenek ránk, így hasztalanul vesztegetve az idejüket.
Már tárgyaltuk az alkalmasság és a pozíció kérdését. Az egyik fajta alkalmasság furcsa lehet valaki számára, de amikor ő maga is megszerzi ezt az alkalmasságot, akkor az máris elfogadhatóvá válik. Habár vannak különféle pozíciók, az ember saját pozíciójában való szilárd kitartását jámborságnak nevezik, az ellentétét pedig istentelenségnek. Ha az ember egy bizonyos pozícióban helyezkedik el, akkor láthatja mások hibáit; de ha a státusza egyenlő a másikéval, akkor nincs mód az efféle különbségtételre. Ha a brāhmaṇák, a yogīk és a bhakták nem veszik figyelembe egymás képesítettségét, akkor minden bizonnyal viták fognak kitörni közöttük, és nehézségek lépnek fel abban, hogy meghatározzák egymás relatív pozícióját. Ha valaki részrehajlástól mentesen és alaposan meghatározza egy illető személy helyzetét és alkalmasságát, akkor képes lesz mindent helyesen összeegyeztetni; másképp csak zavarodottá válik, és nem ér el semmit.
Azok a személyek, akiknek a viselkedését itt most összehasonlítjuk, különféle célokat tűznek ki maguk elé, így aztán az is elkerülhetetlen, hogy a viselkedésükben is eltérések legyenek. A prakṛti-jana kifejezés az olyanokra vonatkozik, akik élvezik az átmenti érzékkielégítést. A prakṛty-atīta-jana kifejezést („aki transzcendens az anyagi természethez képest”) a lemondottakra alkalmazzuk, míg a hari-jana kifejezés azoknak a közösségére vonatkozik, akik egyaránt feladták az élvezet és a lemondás iránti hajlamot, és akiket csak Hari örök szolgálata érdekel. Csak mert a prakṛti-janák nem tisztelik a prakrty-atīta janák vagy a hari-janák viselkedését, ez nem jelenti azt, hogy a hari-janák viselkedése nem tiszteletreméltó. Habár a hari-janák hasonlónak tűnnek a prakṛti-janákhoz, amíg itt élnek ebben a világban, ez nem jelenti azt, hogy a viselkedésük nem lesz eltérő. Amíg a prakṛti-janák között élnek, a prakṛty-atīti-janák helyeslik az ő cselekedeteiket, és mivel megtagadják saját felszabadult helyzetüket, nem éreznek hajlamot arra, hogy eltérően viselkedjenek másoktól itt ebben a világban. De mivel a hari-janák örökkévaló helyzetének ezzel ellentétes hangulatai többé-kevésbé szemben állnak az anyagi világban élő prakṛti-janák hangulataival, elkerülhetetlen, hogy különbségek legyenek köztük. Ennek a különbségtételnek az az oka, hogy különbségek állnak fenn a transzcendentális megvalósításban.
A nem-duális Abszolút Igazság három fő aspektusa energiákkal van felruházva. A Bhagavān minden illuzórikus és lelki energia legfőbb irányítója. A Paramātmā, vagy helyhez kötött Felsőlélek a legtöbb illuzórikus energia ura, és része a lelki energiának, míg a Brahman csak puszta tudatosság, elszigetelve minden más tulajdonságtól, amelyeket a Legfelsőbb Úr energiáival kapcsolatban ismerünk. Ahogy egy tárgyat másképp érzékelünk a különféle érzékszervekkel, úgy az Abszolút Igazság is – habár mindig egy – háromféle formában jelenik meg. Ezt a három aspektust azonban nem szabad valóban különbözőnek tekintenünk. Már leírtuk, hogy az anyagi és lelki energiák tulajdonosát nem lehet egyszerűen csak imperszonalista tudással felfogni. Habár a sat és cit kombinált aspektusainak köszönhető a Legfelsőbb Úr uralkodása az illuzórikus energia fölött, valamint Vaikuṇṭha sokfélesége, ezek nem fedik fel az energia és az energia forrásának teljességét és kiterjedt kedvteléseit. A Legfelsőbb Úr teljes mértékben csak a sat, cit és ānanda aspektusok kombinációja révén nyilvánul meg. Így a közömbös brāhmaṇák, akik ismerik a Brahmant, a yogīk, akik megvalósítják a Felsőlelket, és a Legfelsőbb Úr bhaktái mind az advaya-jñāna Abszolút Igazság szolgálatában vannak lefoglalva. A karmīk, akik tele vannak anyagi vágyakkal, és a bhakták, akik kifejlesztették a hitet az Úr Harival kapcsolatos témákban, mind yogīk. A különbség az köztük, hogy egyesek karma-yogīk, mások jñāna-yogīk, megint mások bhakti-yogīk. Az embereknek ez a három típusa rendelkezik az advaya-jñāna Igazsággal, ez az egyetlen kincsük. Az Úr bhaktái teljesen ismerik Kṛṣṇát, a yogīk teljesen ismerik a helyhez kötött Felsőlelket, aki mindenkinek a szívében ott lakozik és Vaikuṇṭha ura, a brāhmaṇák pedig teljesen ismerik a személytelen Brahmant, amelyben nincsenek meg a sokféle transzcendentális boldogsággal teljes kedvtelések. Senki sem állíthatja azt a filozófiai érvelés ürügyén, hogy a bhakták nem ismerik Kṛṣṇát, a yogīk nem ismerik a Felsőlelket, vagy hogy a brāhmaṇák nem ismerik a Brahmant. Saját képességeik szerint mindhárman valójában az advaya-jñāna Igazság imádói.
Ha a brāhmaṇák, akik ismerik a Brahmant, arra vágynak, hogy gyakorolják a yogát, megtehetik; és ha arra vágynak, hogy imádják Kṛṣṇát, azt is megtehetik. Ha Kṛṣṇa bhaktái ellenségessé válnak Kṛṣṇát imádatával szemben, más szavakkal, ha letérnek az odaadó szolgálat útjáról, ha karma-yogīkká vagy jñāna-yogīkká válnak, és ha elesnek Krisna ismeretétől vagy a Felsőlélek ismeretétől, akkor brāhmaṇákká válhatnak az imperszonalista tudás síkján. A yogīk olyan síkon helyezkednek el, amely alatta van az Úr bhaktái síkjának, azok a brāhamaṇák pedig, akik ismerik a Brahmant, a yogīk szintje alatt helyezkednek el. A yogīk, akik megvalósították a Felsőlelket, előbbre haladhatnak, és a bhakták helyzetébe kerülhetnek, vagy lejjebb süllyedhetnek az imperszonalista brāhmaṇák helyzetébe. Amikor a brāhmaṇák elfogadják az anyagi tulajdonságokkal rendelkező világban végzett gyümölcsöző cselekedetek tanát, akkor rájuk is hatással lesznek az anyagi tulajdonságok. Ebben az állapotban a brāhmaṇák imperszonalista tudása szunnyadó állapotba kerül. Amikor pedig megszabadulnak az anyagi tulajdonságoktól az imperszonalista tudás hatására, akkor transzcendentális brāhmaṇákká válhatnak.
Amennyiben a szenvedély kötőereje keveredik a jóság
kötőerejével, akkor a brāhmaṇák kṣatriyaként azonosíthatók. Amikor a
tudatlanság keveredik a szen-vedéllyel, akkor vaiśya lesz az illető. Ha
pedig a tudatlanság kötőereje az uralkodó, akkor az ember feladja a jóság
kötőerejét, a kétszer-született státuszt, és śūdraként fogják ismerni.
Mivel a materialista brāhmaṇákat felté-telekhez köti a jóság anyagi
kötőereje, elfogadnak különféle varṇákat az anyagi világban. Amikor a
nem-anyagi világban helyezkednek el, amely mentes az anyagi tulajdonságoktól,
akkor transzcendentalista imperszonalista brāhmaṇákként ismerik őket, a
mindent kizáró, tiszta tudatosság ismerőinek alakjában. Amint, a nem-anyagi
világ-ban vannak, amely mentes az anyagi tulajdonságokról, és rendelkeznek mind
az anyag, mind a lélek ismeretével, akkor yogīkként ismerik őket, a
kevert jñānīk alakjában. Ha a nem-anyagi világ-
ban vannak, amely mentes az anyagi tulajdonságoktól, azok a yogīk, akik
a Brahman ismerői, és rendelkeznek minden lelki tulajdonsággal,
Vrajendra-nandana, a lelki kedvtelések megtes-tesülésének bhaktáiként
ismertek. Tehát minden élőlény Kṛṣṇa örök szolgája. Örök hajlamaikat feladván Kṛṣṇa
szolgái yogīkká, brāhmaṇákká a négy anyagi feltételekhez kötött varṇa
tagjaivá, állatokká, madarakká, rovarokká, legyek-ké, férgekké, növényekké stb.
válnak.
A Legfelsőbb Úr örökkévaló kedvteléseket élvez
különféle formákban mint svayaṁ-rūpa, prakāṣa, tad-ekātmā,
svāṁśa és vibhinnāṁśa. A vibhinnāṁśá-kat „különálló
részeknek” nevezzük, mivel minőségi különbség van köztük és a többiek, mint
például a svāṁśa között. Nincs azonban különbség a lelki tulajdonságok
tekintetében. Mivel a vibhinnāṁśák parányi mértékben birtokolják a lelki
tulajdonságokat, hajlamosak arra, hogy māyā, a teljes mértékben lelki svāṁśa
illuzórikus energiájának befolyása alá kerüljenek; de nincsenek örökkévalóan az
anyagi energia ellenőrzése alá vetve. A személytelen Brahman a Legfelsőbb Úr
nem-teljes megjelenési formája. A Legfelsőbb Úr teljes megjelenésének
köszönhetően ugyanez az osztatlan Igazság megjelenik Paramātmāként vagy
Felsőlélekként. Amikor a Legfelsőbb Úrnak ez az aspektusa felveszi az élőlények
irányítójának a szerepét, akkor Pamarātmānak nevezzük.
A Legfelsőbb Úr korlátlan energiái három kategóriába oszlanak. Belső energiája nyilvánítja meg örökké élvezetes tulajdonságait lelki kedvteléseinek for-májában. Külső energiája teremti meg a felsőbb- és alsóbbrendű, nem kívánatos feltételeket a véges idő keretei között, és létrehozza a dolgok átmeneti természetét. Amikor különálló határenergiája, vagyis az élőlények feltételekhez kötöttekké válnak, akkor a külső energia élvezői lesznek; de amikor felszabadulnak, akkor örökké az Úr szolgálatának szentelik magukat, aki a legfelsőbb élvező. Amint a végtelenül parányi élőlények hajlamot éreznek arra, hogy szolgálják az osztatlan legfelsőbb tudatosságot, akkor többé nem uralkodik fölöttük a külső energia. Az energiák összességével rendelkező Viṣṇu, aki mindenki szívében ott lakozik Felsőlélekként, egész univerzumokat tart fenn külső energiája révén. A Legfelsőbb Úr mint antaryāmī, a belül lakozó szemtanú Goloka legfelsőbb lakhelyén lakozik, Mahā-Vaikuṇṭha lelki egén a három nagy óceánban (kāraṇodaka, garbhodaka és kṣīrodaka), a vibhinnāṁśa élőlényekben és Durgā birodalmában. Golokában és a Vaikuṇṭha bolygókon Ő örökké jelen van eredeti azonosságában mind svayaṁ-rūpa és svayaṁ-prakāśa. Időről időre megjelenik Durgā biro-dalmában, különféle célokból. Habár a teljesen független Úr māyā ura, leszáll a birodalmába. Örök társai, a vaiṣṇavák is bármikor eljöhetnek ebbe az anyagi világba örök lelki formájukban. Amikor a vibhinnāṁśa élőlény ellenségessé válik Hari szolgálatával szemben, mivel māyā uralma alá került, akkor élvezi cselekedeteinek gyümölcsét az anyagi elmével és testtel járó élvezetekben. Viszont amikor ezek az élőlények felszabadulnak a karma és a jñāna befedett rétegei alól, és a sādhana-bhakti folyamata révén megszabadulnak anyagi vágyaiktól, akkor az Úr Krsna kedvező szolgálatához látnak. Felszabadulva māyā kötelékei alól helyet kapnak a bhāva és a prema birodalmában, vagyis az eksztázis és szeretet birodalmában, és híressé válhatnak mint sādhana-siddha bhakták.
Mivel határhelyzetben vannak, az élőlények, akik ellenségesek Harival szemben, a kevert tudatosság természetét öltik magukra; más szavakkal úgy is mondhatnánk, hogy amikor a határenergia-élőlények keverednek a külső energiával, akkor élvezőnek tekintik magukat, és belépnek az anyagi világba. Annak az oka, hogy a lélek eljön, hogy itt éljen ebben a világban, ahol ellenséges Kṛṣṇával szemben, az, hogy rosszul használja fel szabad akaratát. Amikor ez az ellenségesség erőssé válik, az élőlények elfogadnak egy anyagi elmét és testet azért, hogy élvezhessék az átmeneti anyagi világot, és így a gyümölcsöző visszahatások uralma alá kerülnek. Amikor aztán a jámbor cselekedeteknek köszönhetően transzcendentálissá válnak, meghaladva a varṇāśrama elveket, amelyek megkülönböztetik a világban az alsóbb és felsőbbrendű viselkedést, akkor paramahaṁsákká válnak, miután tökéletesítették önmagukat a sādhana által. Azok, akik paramahaṁsákká válnak, hari-janák. Azok pedig, akik leesnek a paramahaṁsák síkjáról, és gyümölcsöző cselekedetekbe bonyolódnak, miközben az anyaggal kapcsolódnak, a varṇāśrama platformján helyezkednek el. A feltételekhez kötött lelkek, akik a varṇāśrama síkján helyezkednek el, úgy tekintik, hogy a vaiṣṇava paramahaṁsák is a varṇāśrama síkján helyezkednek el. Amint látják, hogy a hari-janák valójában mások, mint a prakṛti–janák, akkor kedvezően kezdenek viszonyulni Kṛṣṇához. Amikor a feltételekhez kötött lelkek őszintén menedéket keresnek a vaiṣṇavák lótuszlábánál, akkor feladják az imperszonalizmusról és a gyümölcsöző munkáról szóló elgondolásaikat. Ebben az anyagi világban az élőlények, akik alá vannak vetve Yamarāja büntetésének, a hari-janákat, akiknek Yamarāja is hódolatát fejezi ki, ugyanolyannak tekintik, mint a prakṛiti-janákat. Azért, hogy kimutassák alázatosságukat, a hattyúhoz hasonlatos paramahaṁsa hari-janák követik a varṇāśrama elveket, és így megtévesztik a prakṛti-janákat. Igazából a prakṛti-janák és a hari-janák homlokegyenest ellentétes természetűek, úgy különböznek, mint az illúzió és a valóság.
Amíg az anyagi világban maradnak, addig az élőlények két különböző ízt mutatnak ki az imádatuk tárgya tekintetében. Az első fajta íz a Brahmanra vonatkozik, amely személytelen, nincs benne sokféleség és nincsenek tulajdon-ságai. Mivel a Brahman örökkévalóan sokféleség nélküli, nem alkalmas tárgy arra, hogy az illuzórikus energia által bűnre csábított élőlények élvezzék. Ezért van az, hogy akik hajlanak az imperszonalizmusra, úgy képzelik, hogy öt vagy hét félisten imádandó; míg a valóságban különféle anyagi dolgokat tesznek meg imádatuk tárgyává. A második fajta íz az örök lelki változatosságra irányul. Az ilyen élőlények imádandó tárgyának örökké-való neve van, örökkévaló formája, örökkévaló tulajdonságai, örök társai és örök kedvtelései. Az imperszonalisták azonban úgy vélik, hogy a felszabadult állapotban nincs sem sokféleség, sem lelki kedvtelések – ezt az evilági, önhitt magyarázatot azok találják ki, akik nem Viṣṇu hívei. Némelyek ezek közül az emberek közül még a lelki világ létezését is tagadják, és ateistaként válnak ismertté.
Három fő vélekedés létezik az élőlények között: a lelki világ létének teljes tagadása, a lelki világ létezésének teljes elfogadása, és a bizonytalan helyzet, amikor valaki egyszerre tagadja és fogadja el a lelki világ létezését. Azok közül, akik tagadják a lelki világ létezését, néhányan arra a következtetésre jutottak, hogy a lelki világnak egyáltalán nincs semmiféle létezése, némelyek arra, hogy a létezése kétséges, mások azt mondják, hogy nem szerezhetünk erről tudást. Azok, akik teljes mértékben elfogadják a lelki világ létezését, felismerik, hogy a transzcendens Istenség Személyisége két különféle hangulatban közelíthető meg – aiśvarya és mādhurya, vagyis a fenség és az édesség hangulatában. Azok, akik egyszerre elfogadják és tagadják a lelki világ létezését, úgy gondolják, hogy az élőlények transzcendentális örök létezése vagy a teljes tudásban, vagy a tudás hiányában van. Azok, akiknek nincs hitük a lelki világban, és tagadják annak létezését, anyagi élvezetre törekszenek, míg itt élnek ebben a világban. Független lelkükkel nem szolgálnak senki mást, csakis önmagukat. Az ő nyomdokaikat követve azok, akik azt állítják, hogy elfogadják a lelki világ létezését, a személytelen Brahmant fogadják el legfelsőbb célként, miközben különféle tárgyakat találnak ki önmaguk számára, amiket imádhatnak.
Az imperszonalista filozófiának két fő elgondolása van: a lelki hajlamok tagadása és a lelki tevékenységek tagadása – mindkettőből hiányzik az örök imádat. Amikor az emberek a tudatos funkciók megszűnését tekintik az élet fő céljának, annak śūnyavāda lesz az eredménye, vagyis a nihilizmus. Amikor azt az elgondolást teszik magukévá, hogy a tudatosságban nem található semmiféle tevékenység, ezt māyāvādának nevezzük, vagyis a változatosság nélküli lelkiségnek. Mindennapi tevékenységükben a nihilizmus hívei tiszteletben tartják a nīti-śāstrákat, vagyis a társadalmi viselkedési kódexet. A māyāvādīk, akik úgy gondolják, hogy a tudatlansággal befedett tudatosság a Legfelsőbb Úr, öt különböző bálványt alkotnak és a tudatlanság egészét tekintik a Legfelsőbb Úrnak. A nem-duális tudás hiánya miatt az úgynevezett felszabadult māyāvādīk önmagukat ideiglenes imádóknak tekintik, és az öt félistent[8] imádják. Śrī Vyāsadeva, aki észlelte az odaadó szolgálatra való hajlamuk teljes hiányát, így írt a Padma-purāṇában:
dvau bhūta-sargau loke’smin daiva āsura eva ca
viṣṇu-bhaktaḥ smṛto daiva āsuras tad-viparayaḥ
„Kétféle teremtett lény létezik a világban: az isteni és démoni élőlények. Azok, akik az Úr Viṣṇu odaadó szolgálatának szentelik magukat, isteniek, aki ellenzik ezt a szolgálatot, démonikusak.”
Más szavakkal, a varṇāśrama-dharmának két válfaja létezik. Azt, amely az Úr Viṣṇunak végzett odaadó szolgálaton alapul, daivának nevezzük, az ezzel ellentétes változatot pedig, azt a fajta varṇāśramát, amelyben nem található meg a Legfelsőbb Úr iránti kizárólagos odaadás, amely tagadja az Ő örökkévaló nevét, formáját, tulajdonságait és kedv-teléseit, és amely a lelki tárgyakat illuzórikusnak tartja, és így az ötféle isten-ség imádatát ajánlja, anyagi hajlamú adaivának nevezzük.
Ennek a versnek kifejtését hallhatjuk Śrī Kṛṣṇa-dvaipāyanától a Śrīmad-Bhāgavatamban (11.5.3):
ya eṣām puruṣam sākṣād ātma-prabhavam īśvaram
na bhajanty avajānanti sthānād bhṛaṣtāh patanty adhaḥ
„Ha a négy varṇa (brāhmaṇák, kṣatriyák, vaiśyák, vagy śūdrák) bármelyik tagja és a négy āśrama (brahmacārī, gṛhastha, vānaprastha vagy sannyāsa) bármelyik tagja nem imádja az Istenség Személyiségét, vagy szándékosan tiszteletlenül viselkedik Vele, Aki saját teremtésük forrása, akkor leesnek helyzetükből, más szavakkal leesnek a daiva-varṇāśramából, és azzal ellentétes helyzetbe, a démonikus varṇāśramába kerülnek.”
Az ateisták vagy az ötféle istenséget imádók által követett varnāśrama egy-általán nem hasonlít a Viṣṇu hívei által meghatározott daiva-varṇāśramához. A Śrīmad-Bhāgavatam (7.11.35) kijelenti:
yasya yal lakṣaṇaṁ proktaṁ puṁso varṇābhivyañjakam
yad anyatrāpi dṛśteya tat tenaive vinirdiśet
„Ha valakin egy brāhmaṇa, kṣatriya, vaiśya vagy śūdra jellemvonásai mutatkoznak meg a korábbi leírásoknak megfelelően, akkor az osztályozásnak e jellemzői szerint kell besorolnunk őt, még akkor is, ha egy másik kasztban megszületett.”
Ha valaki megtagadja ezt a folyamatot, azzal bűnt
követ el. A varṇa megjelölések folyamata azt szolgálja, hogy egy
meg-nem-javult embernek is meg kell adni a lehetőséget, hogy megtisztítsa magát
a tíz tisztító eljárással, hogy tanulmá-nyozza a vedákat, részt vegyen
az imádattal és az imádat tanításával kezdődő hat tevékenységben, elsajátítsa a
tiszta
viselkedést, elfogyassza a lelki tanítómester ételének maradékát, ragaszkodni
kezdjen a lelki tanítómesterhez, betartsa a rendszeres fogadalmakat, és hogy
igazmondó legyen. Ha azonban a vaiśyák és śūdrák jellemzői
jelennek meg egy brāhmaṇában, aki már átment a tíz tisztító folyamaton,
akkor vagy meg kell fosztani megtisztult helyzetétől, vagy megfelelő módon kell
lefoglalni, mint vaiśyát – ez a tisztességes eljárás. Ha ezzel
ellentétesen cselekszünk, az önzőség, és túlzott lazaság a szentírás
utasításaival szemben.
A smṛtik kijelentéseiből – melyeket Nilakaṇṭha idéz a Mahābhāratához (Śānti-parva 189.2) írott kommentárjában– a következő információt kaphatjuk:
yasyaite’sta-catvārimśat saṁskārāḥ sa brāhmaṇaḥ
„Aki végrehajtotta ezt a negyvennyolc féle saṁsākarát, az brāhmaṇa.”[9]
Śrī Yāmunācārya Āgama-prāmāṇya című művében ezt a kijelentést olvas-hatjuk:
yad apy uktaṁ garbhādānādi-dāhānta-saṁskārāntara-sevanād-bhāgavātānam abrāhmaṇyam iti tatrāpy-ajñānam evāparādhyati na punar āyuṣmato dosah; yad ete vaṁsa-paramparayā vājaseneya-śākhām adhiyānāḥ kātyāyanādi-gṛhyokta-mārgena garbhādhānādi-saṁskārān kurvate; ye punaḥ sāvitry-anuvacana-prabhṛti-trayī-dharma-tyāgena ekayana-śruti-vihitan eva catvāriṁśat saṁskārān kurvate te’pi sva-sākḥā-gṛhyoktam arthaṁ yathā-vad anutiṣṭhamānāḥ na śākhāntarīya-karmānuṣṭhānād brāhmaṇyāt pracyavante, anyeṣaām api para-śākhā-vihita-karmānuṣṭhāna-nimittābrāhmaṇya-prasaṅgāt
„Azok, akik azt mondják, hogy a bhāgavaták leestek a brāhmaṇa státuszból, mert feladták a védikus saṁskārākat, amelyek a garbhādhāna-saṁskārāval kezdődnek és a temetési szertartással végződnek, és elfogadták ezek helyett a megtisztulási rituálék rendszerét, tudatlan sértők. Valójában azonban ezeknek a kijelentéseiknek hosszúéletű hangoztatói egyáltalán nem tévednek, mivel a vedák Vājasaneya ágát tanulmányozták, amely a családi tradíciójukhoz tartozik; a bhāgavaták a garbāhdhāna és más saṁskārākat a Katyāyana gṛhya-sūtrái és mások által ajánlott előírt módszer szerint végzik. Továbbá ezek a bhāgavaták, akik elhagyták az olyan védikus kötelességeket, mint a sāvitry–anuvacana (védikus mantrák kántálása, melyek alkalmassá tesznek valakit a szent zsinór viselésére), és ehelyett az Ekāyana–śrutiban előírt negyven saṁskārāt tartják be, megfelelően tartják magukat a saját águkhoz tartozó gṛhya-sūtrákban kijelentett elvekhez, így soha nem estek le a brāhmaṇa helyzetből amiatt, hogy nem hajtják végre a más ágakhoz tartozó rituálékat. Végül is, ha úgy vesszük, hogy ha egy brāhmaṇa nem követi minden védikus ág szabályait, leesetté válik, akkor más ágak követőit is a bráhmanikus helyzetből leesettnek kell tekintenünk, mert ők sem hajtják végre más ágak rituáléit.”
Az érzékkielégítésre vágyók közössége, melynek tagjaiból, akik nem végeznek odaadó szolgálatot, és akikre nem jellemző az egyszerűség, nem tartják tiszteletben az Abszolút Igazságot, és így az Úr Viṣṇu avatott hívei soha nem fogadják el őket. Önérdekből a tudatlan, szamárhoz hasonlatos közösség tagjai irigységet mutatnak a daiva-varṇāśrama iránt, és ezzel bizonyságot adnak saját képesítetlenségükről. A démonikus közösség leesése, még nem jelenti azt, hogy a daiva–varṇāśrama közösségnek is csatlakozni kellene hozzájuk. A bhakták közössége mindig kész arra, hogy távol tartsa magát Viśvaśravā fiának [Rāvanának] démonikus követőitől, és mindig lelkesen társul Hiraṇyakaśipu fiával, Prahlādával. Viṣṇu isteni bhaktái megjelenhetnek démonikus családokban is. Nem ritka az sem, hogy olyanok, akik ellenségesek az Úr Viṣṇu odaadó szolgálatával szemben, félistenek és brāhmaṇák családjában jöjjenek a világra. Viṣṇu bhaktái bár-milyen fajta családban megszülethetnek. Amennyiben figyelembe vesszük, hogy a démonikus varṇāśramát követik, mivel múltbeli tetteik miatt egy nem megfelelő családban helyezkednek el, és egy bizonyos család-ban születnek meg, a daiva-varṇāśrama közösség, Viṣṇu odaadó hívei nem értenek egyet velük. A vaiṣṇava sampradāyák ācāryái nem fogadják el sem az ötféle istenség imperszonalista sampradāyák által végzett imádatát, sem a varṇāś-rama elvek éretlen alkalmazását. Az alázatosságuk miatt a hattyúhoz hasonlatos vaiṣṇavák nem fogadják el formálisan a varṇāśrama jellemzőit. Ezért van az, hogy a vaiṣṇava ācāryák nem mindig ösztönözték őket arra, hogy adják fel alázatosságukat és hajtsák végre az átlagos védikus rituálékat. Amikor a démonikus varṇāśrama követői rossz bánásmódban részesítik a vaiṣṇavákat, a tiszta varṇāśramát megvédelmezi az a megértés, hogy a varṇát a képesítettség határozza meg.
Könyvünk Prakṛti-jana-kāṇḍa című részében már idéztük a tiszta varṇāśrama több mint ezer követőjének történeteit. Ezeken kívül sok más történet található a szentírásokban a vaiṣṇavák legfelsőbb helyzetéről, akik feladják a nem odaadó szolgálaton alapuló varṇāśramát és a nem-bhakta viselkedést. Különösképpen vaiṣṇava viselkedésüknek köszönhető, hogy nem volt semmi akadálya annak, hogy elfogadják őket avatott brāhmaṇákként.
A tiszta varṇāśrama követése nem állt le a Śrī Rāmānuja-sampradāya Śrī Rāmānandī ágában. A tiszta varṇāśrama ugyanilyen módon működött az ősi időkben. Az önzés és az anyagban való elmerültség fokozatos felerősödésével elfeledkeztek a varṇāśrama valódi jelentéséről, és az élettelen varṇāśrama terjedt el. A jelenlegi rendszert nem nevezhetjük daiva-varṇāśramának. Śrīmad Gopāla Bhaṭṭapāda, a Gauḍīya-vaiṣṇava-sampradāya smrty–ācāryája megadta a módszert minden varṇa képesített tanulója megtisztulására a tíz védikus saṁskāra által, hogy ezzel megvalósítsa a daiva-varṇāśrama elveit. Az ő utasításait követve régóta elkezdődött a képesítettségen alapuló brāhmaṇa-beavatás saṁskārája, és még ma is gyakorolják a Śrī Śyāmānandadeva sampradāyában, Śrī Nityānanda ágában, Śrī Kṛṣṇadāsa Navīna-hoḍa sampradāyájában, valamint a Gaura-követő Raghunandanának az ágában. A gauḍīya-vaiṣṇava grhasthák különféle ágaiban, akik leestek, mert a lelki élet iránti közömbösségük miatt nem követik a sztenderdeket, úgy tartják magukról, hogy a korábbi, születésük szerinti kaszthoz tartoznak. A képesítetlen embereknek az a természetük, hogy egy alacsony osztályhoz tartozóként azonosítják magukat. Néha egy ācārya leszármazottai elhagyják az odaadó szolgálatot, és azt gondolják, hogy a démonikus varṇāśrama elveinek követése az eredendő kötelességük. A társadalmi lesüllyedéstől félve az ilyen emberek még az ötféle istenség nem-bhakta imádóival is bizalmasan társulnak. Az effajta érintkezés csak leesett embereknek való, akik közömbösek a lelki élettel szemben.
Habár elfogadott, hogy a vaiṣṇavákra jellemző nagylelkűségből Viṣṇu híve megszülethet a gonosztevők között is, a szentírás azon kijelentése, mely szerint „Egy vaiṣṇava megtisztít és felszabadít másokat, bármely családban születik meg”, ma már pusztán csak szavak. Mindazonáltal tudnunk kell, hogy a vaiṣṇava egyáltalán nem születik meg semmilyen családba. Meg kell értenünk, hogy még ha egy vaiṣṇava meg is születik, a démonikus, én-központú közösségek nem fogadják el őt. A varṇāśrama tiszta formáját soha nem találhatjuk meg egyetlen olyan társadalomban sem, amely a Viṣṇu iránti odaadás hiányából fakadóan degradálódott. A Padma-purāṇa kijelenti:
śva pākam iva nekṣeta loke vipram avaiṣṇavam
vaiṣṇavo varṇo-bāhyo’pi punāti bhuvana-trayan
na śudrā bhagavad-bhaktās te tu bhāgavatā matāḥ
sarva-varṇeṣu te śudrā ye na bhaktā janārdane
śudraṁ vā bhagavad-bhaktaṁ niṣādam śva-pacaṁ tathā
vikṣate jāti-sāmānyāt sa yāti narakaṁ dhruvam
bhaktir aṣta-vidhā hy eṣā yasmin mlecche’pi vartate
sa vipendro minu-śresṣthaḥ sa jñānī sa ca panditaḥ
tasmai deyaṁ tato grāhyaṁ sa ca pūjyo yathā hariḥ
„Ha egy ember brāhmaṇa családban születik, de avaiṣṇava, nem-bhakta, annak nem szabad látnunk az arcát, éppen úgy, ahogy egy caṇḍāla vagy kutyaevő arcát sem szabad látni. Egy vaiṣṇava azonban meg tudja tisztítani a három világot, bármilyen varṇában született is.
Az Úr bhaktái soha nem śūdrák, sőt, első osztályú bhāgavaták. De ha valaki nem az Úr Kṛṣṇa híve, azt śūdrának kell tekinteni, akkor is, ha brāhmaṇa, kṣatriya vagy vaiśya családban szü-letett.
Ha valaki az Istenség Legfelsőbb Személyiségének bhaktáját, aki śūdrák, niṣādák vagy caṇḍālák családjában született, ahhoz a bizonyos kaszthoz tartozónak tekinti, minden bizonnyal a pokolra kerül.
Ha az odaadó szolgálatnak ez a nyolc típusa kimutatható egy emberben, még ha mlecchák családjában született, az ilyen akkor is a legkiválóbb brāhmaṇa, a bölcsek legjobbika, jñānī és paṇḍita, ételt kell neki felajánlani, és el kell fogadni a maradékait, mert az ilyen vaiṣṇava éppolyan imádandó, mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége.”
A szentírások mindezen kijelentései azt szolgálják, hogy felemeljék a varṇāśrama leesett követőit, és hogy megalázzák az olyan varṇāśrama-követőket, akikben nincs meg az odaadó szolgálat.
A Śrīmad-Bhāgavatam (11.17.10, 12-13) kijelenti:
ādau kṛta-yuge varṇo nṛṇāṁ haṁsa iti smṛtaḥ
kṛta-kṛtyāḥ prajā jātyā tasmāt kṛta-yugaṁ viduḥ
tretā-mukhe mahā-bhāga prāṇān me hṛdayāt trayī
vidyā prādurabhūt tasyā aham āsaṁ tri-vṛn makhaḥ
vipra-kṣatriya-viṭ-śūdrā mukha-bāhūru-pāda-jāḥ
vairājāt puruṣāj jātā ya ātmācāra-lakṣaṇāḥ
„Kezdetben, a satya-yugában csak egy
társadalmi osztály létezik, az úgynevezett haṁsa, amelybe minden
ember beletartozik. Ebben a korszakban mindenki az Úr tiszta híve születésétől
fogva, és ezért a tanult tudósok Kṛta-yugának is nevezik ezt az első
korszakot, vagyis olyan kornak, amikor minden vallásos kötelességet tökéletesen
végrehajtanak.
Ó, végtelenül szerencsés! A tretā-yuga kezdetén szívemből, amely az életlevegő lakhelye, megjelent a három részre osztott védikus tudás: a Ṛg-, a Sāma– és a Yajur-veda. Ezután ebből a tudásból megjelentem Én mint a háromszoros áldozat.
A tretā-yugában megjelent a négy társadalmi rend az Istenség Legfelsőbb Személyiségének univerzális formá-jából. A brāhmaṇák az Úr arcából jelentek meg, a kṣatriyák az Úr karjaiból, a vaiśyák az Úr combjaiból, a śūdrák pedig eme gigantikus forma lábaiból. Minden társadalmi osztályt a nekik megfelelő sajátos kötelességek és viselkedés határozzák meg.”
Kezdetben csak egy társadalmi osztály létezik, a haṁsa. Később, amikor véget ért a satya-yuga és elkezdődött a tretā-yuga, megjelent a négy varṇára való felosztás, a képesítettség és a tevékenységek alapján.
A Śrīmad-Bhāgavatam (11.5.2) kijelenti:
mukha-bāhūru-pādebhyah puruṣasyāśramaiḥ saha
catvāro jajñire varṇā guṇair viprādyaḥ pṛthak
„A négy társadalmi rend mindegyike, melyeknek élén a brāhmaṇák állnak, a természet kötőerőinek különféle kombinációiból született, a Legfelsőbb Úr univerzális formájának arcából, karjából, combjából és lábából. Így jött létre a négy lelki rend is.”
Következésképpen a brāhmaṇák az univerzális forma szájából születtek a jóság kötőereje révén, a kṣatriyák a karjából a szenvedély kötőereje révén, a vaiśyák a combjából a szenvedély és tudatlanság kötőereje révén, a śūdrák pedig a lábából a tudatlanság kötőereje révén.
A Śrīmad-Bhāgavatamban (11.17.14) ezt is olvashatjuk:
gṛhāśramo jaghanato brahmacaryaṁ hṛdo mama
vakṣaḥ-sthalād vane-vāsaḥ sannyāsaḥ śirasi sthitaḥ
„A sannyāsik az univerzális forma fejéből jelentek meg, a brahmacārīk a szívéből, a vānaprasthák a mellkasából, a gṛhasthák pedig az ágyékából.”
Az idők során az emberek eltértek a varṇāśrama
elveitől, és kezdték figyelmen kívül hagyni a képesítettséget. Ez az oka annak,
hogy a varṇákat jelenleg kizárólag a születés alapján állapítják meg. Ha
teljesen elvetjük a varṇa képesítettség alapján való megállapítását, és
csak a születésen alapuló megfontolásokat követjük, akkor az upanayana-saṁskārát,
vagyis a szentelt zsinór szertartást a jāta-saṁskārával, a születési
ceremóniával együtt kellene elvégezni. Ehelyett azonban meg kell vizsgálnunk
egy ember hajlamait, és ha megmutatkozik rajta a jóság kötőereje, akkor meg
kell kapnia a szentelt zsinórt, és meg kell engedni, hogy tanulmányozza a vedákat.
Az upanayana-saṁskārát az élet korai szakaszában kell elvégezni. Miután
valaki keresztülment ezen a saṁskārán, tanulmányozhatja a vedákat,
és végrehajthat más rituálékat is. Ha azonban valaki az élete végén szeretne brāhmaṇává
válni, ezt sok védikus mantra ellenzi. Ha valaki nem kezdi el kellő
időben a vedák tanulmányozását, akkor nem lesz része abban a
szerencsében, hogy valóban jártassá váljon a szentírásokban. Ha élete nagy
részét hasztalanul tölti mint kṣatriya, vaiśya vagy śūdra, akkor
hátráltatva lesz a lelki fejlődése. Ez magyarázza, hogy olyan személyeknek,
mint Viśvāmitra vagy Vītahavya, kemé-nyen meg kellett küzdeniük azért, hogy brāhmaṇák
lehessenek. Sokszor egy kṣatriya, vaiśya vagy śūdra gyermek meg-
kapta az upanayana-saṁskārát, és elfogadták brāhmaṇának, miután
egy ācārya megvizsgálta a hajlamait vagy a természetét. Azok, akiken nem
mutat-koztak meg a magasabb rendű hajlamok a megfelelő időben, kénytelenek
voltak elfogadni egy a természetük szerinti varṇát. A Mahābhārata,
a Hari-vaṁśa, a tizennyolc purāṇa és más ősi indiai történeti
írások bizonyítékul szolgálnak erre. Ha egy ācārya nem tudta
meg-állapítani egy ember varṇáját, akkor ugyanabba a varṇába
sorolták, ahová az apja tartozott. A Mahābhārata megemlíti, hogy a kali-korban
kételyek fognak felmerülni azzal kapcsolatban, hogy a születés alapján
meghatározható-e egy ember varṇája. A jóság kötőereje által uralt brāhmaṇák
alapvető képesítettségei az egyszerűség és a becsületesség. Számos vélemény van
arról, hogy mi jelenti a születési képesítettséget.
Egy ember világi hajlamait nyolc és huszonkét éves
kora között kell meg-vizsgálni. Ha egy tanuló pozíciója meg-határozatlan marad
ebben az időszakban, akkor a világi megfontolások szerint vrātyának
nevezzük. Ez azonban nem
jelenti azt, hogy az ember lelki hajlamait is ugyanezen a módon kell
megvizsgálni. Ennek az az oka, hogy egy emberben élete során a jó szerencsének
köszönhetően bármikor felébredhet a hajlam lelki életre. Ezután már nem leesett
vrātyának kell tekinteni, és ha megtalálhatóak benne az Úr Viṣṇu odaadó
szolgálatának bizonyítékai, akkor nem okoz semmi bajt, ha Brahman-megvalósított
transzcendentalistának nevezzük az illetőt. A képesítetlen vrātyák
sokszor részesülnek lelki vagy pañcarātrika avatásban. A megfelelően
felavatott brāhmaṇa lelki tevékenységeit védikus áldozatbemutatásnak
nevezzük. Az olyan vrātya védikus avatása, aki előtte nem sajátította el
a bráhmanikus avatáshoz szükséges képességeket, nem fogadható el autentikusnak.
Mivel a kali-yuga eme vitákkal teli korszakában nem lehetséges megfelelően
végrehajtani a védikus rituális szertartásokat, azokat, akik sāvitrya
bráhmanikus avatásban részesültek, śūdra-kalpának kell neveznünk, vagyis
ugyanolyanok, mint a śūdrák Ezért minden sampradāya egyetért
abban, hogy nem azt kell az embernek megfontolnia, hogy miként emelje a saját
pozícióját, hanem el kell fogadnia avatást a pañcarātrika rendszer
szerint, és lefoglalnia magát a vedák által előírt tevékenységekkel. Ily
módon a szembenálló felek elfogultságon alapuló véleményei összebékíthetők a vedák
és a Pañcarātrák segítségével. Az Indiában lezajlott buddhista
forradalom idején, amikor lehetetlenné vált eltérés nélkül végrehajtani a
védikus kötelességeket, gyakran elfogadták az ilyen utasításokat azért, hogy
visszaállítsák a varṇāśrama elveit. Amikor az emberek lelki
erő-feszítései fokozatosan hanyatlani kezdtek, és a társadalom leesett az Úr Viṣṇu
odaadó szolgálatának szintjéről, az emberek az eltorzult varṇāśrama
rendszert kezdték követni.
Kétféle varṇāśrama létezik – démonikus és isteni. Azt a varṇāśrama rendszert, amely a gyümölcsöző csele-kedeteken alapul, melyeknek célja az anyagi élvezet, azok követik, akik ellenségesek az Úr Harival, és ezt démonikus varṇāśramának nevezzük; a másik pedig annak a közösségnek a varṇāśramája, amely szolgálni akarja Harit. Ezt már részletesen leírtuk. Mind a születésen alapuló brāhmaṇák közössége, mind az avatott brāhmaṇák közössége haladhat egymás mellett a lelki élet felé, ha félreteszik a vitáikat. Abban az esetben, ha leesnek és eltérnek a céljuktól, és a világi kéjvágy szolgáivá szegődnek, akkor nem lesz részük abban a jószerencsében, hogy örök hari-janává váljanak. Feltéve, hogy az ember feladja a lelki gyakorlatokat azért, hogy a démonikus társadalmat védelmezze, és ha az anyagias varṇāśrama rendszerét dicsőíti, az minden bizonnyal hátráltatni fogja az illető örök kedvezőségét. Az ál-bhaktáknak részrehajlástól mentesen fontolóra kellene venniük, hogy milyen előny származhat abból, ha az ember lelki életét befedi a világi önzés. Itt most tartózkodunk attól, hogy nyilvánosan megvitassuk az ostobaságukat. Ha azt látjuk, hogy fokozatosan és csendben haladnak a lelki birodalom felé, akkor boldogságunk növekedni fog.
A varṇāśrama azon követői, akik paramahaṁsák vezetése alatt járják a lelki élet útját, nem éreznek haragot a jelenkor anyagi világának hamis büszkesége miatt; ezért képesek transzcendentális helyzetet elfoglalni. Amikor valóban elérik ezt a részrehajlástól mentes síkot, akkor meg fogják érteni, hogy az anyagi vágyakkal végzett imádat világi dolog, és nincs konfliktus az ember eredeti – a Krṣṇa iránti szeretet formájában megnyilvánuló – kötelességei és a daiva-varṇāśrama között. Amennyiben valaki annyira feldühödik, hogy testével és elméjével szembeszáll egy vaiṣṇavával, meg kell értenünk, hogy az illető nincs eredeti helyzetében mint örökkévaló lélek. Csak a vaiṣṇavák képesítettek arra, hogy az Úr Viṣṇut imádják. Az anyagi test és elme nem tudja Viṣṇut imádni az anyag közvetítő közegén keresztül. A démonikus varṇāśrama követői soha nem imádhatják Viṣṇut. Az imádatuk olyan Viṣṇu számára, mint egy tű szúrása. Nem lehetséges úgy imádni Viṣṇut, hogy előbb nem imádjuk a vaiṣṇavákat. Akik tanulmányozták a szentírásokat, azoknak tudniuk kell, hogy Viṣṇu imádata előtt imádni kell a lelki tanítómestert és Gaṇeśát, aki egy vaiṣṇava, és minden akadály elhárítója. A „fél-tyúk” logikája (ardha-kukkutī) szerint nincs semmi értéke annak, ha úgy imádja valaki Viṣṇut, hogy nem imádja a vaiṣṇavákat.
Csak egy vaiṣṇava képes arra, hogy jogot adjon másoknak Viṣṇu imádatára. Azok, akik irigyek a vaiṣṇavákra, soha nem adhatnak át másoknak Viṣṇu-mantrákat. Aki nem imádja, vagy aki kritizálja a lelki tanítómestert és a vaiṣṇavákat, nem képesített arra, hogy megkapjon egy Viṣṇu-mantrát. Ha valaki nem képesített arra, hogy birtokoljon valamit, hogyan adhatná át azt másoknak? Ezért a szentírások kijelentik, hogy az ember nem imádhatja Viṣṇut egy olyan mantrával, amitnem-bhaktától kapott. Fel kell adni az ilyen nem-bhakták társaságát, és avatást elfogadni egy vaiṣṇava lelki tanítómestertől a transzcendentális tudás formájában. Az esetben ha az ember nem adja fel a rossz társulást olyanokkal, akik ellenségesek a vaiṣṇavákkal szemben, akkor nem fog elérni semmilyen hasznot. A bölcs vaiṣṇava ācāryák, mint Śrīla Gaṅgānārāyana Cakravartī és Śrī Rāmakṛṣṇa Bhaṭṭācārya, vaiṣṇaváktól kaptak avatást, és így megalapozták a lelki életet mint az élet legmagasabb célját ebben a világban.
A tanult személyek, akik szeretnének jámboran cselekedni az emberi életben, végrehajtják a śrāddha elnevezésű áldozatot, azért, hogy kimutassák hálájukat az ősatyáiknak, és megszabadítsák őket a szellem-léttől. Habár ezt a ceremóniát az átlagos, hálátlan emberi társadalomban is komolyan veszik, a lelki életben nem ugyanúgy gyakoroljuk. Minden élőlény Kṛṣṇa szolgája. Amikor megfeledkeznek arról, hogy ők az Úr örökkévaló szolgái, akkor azt láthatjuk, hogy a saját testük és elméjük által végrehajtott erőfeszítésekkel haladnak át a cselekvések mezején. Ez azonban nem a tiszta szellemi lélek örök funkciója. Ez pusztán felületes cselekvés, és semmi máson nem alapul, mint az anyagi vágyakon. A lelki közösség tagjai azzal szolgálják imádandó, eltávozott elődeiket, hogy hűségesen felajánlják nekik a śrī mahā-prasādát. Ez teljesen más, mint a śrāddha felajánlásának gyümölcsöző módszere. A vaiṣṇavák teljes mértékben képtelenek egyetérteni a gyümölcsöző munkát végzők hitével, mert az akadályozná a lelki fejlődésüket. Csak mert a vaiṣṇavák az istentelen materialisták társadalmi árnyékában élnek, azért még nem szabad eltérniük a céljuktól, és felhagyni a lelki élettel. A bhaktáknak a Śrī Hari-bhakti-vilāsában említett vaiṣṇava śrāddha folyamatát kell követniük minden tekintetben.
A tisztaság és tisztátalanság, helyes és nem helyes
viselkedés meghatározását más és más módon fogja fel a daiva- és az āsura–varṇāśrama
rendszer. Egy vaiṣṇava nem végez semmi olyan tevékenységet, amely
akadályozná a lelki életben. A világi smārták egyszerűen csak a tárgyak
tisztaságát vagy tisztátalanságát veszik fontolóra. Mivel egyáltalán nem
rendelkeznek lelki tudással, bármilyen sztenderdeket is állítanak fel, azokat a
transzcendentalistáknak nem kell szükségképpen elfogadniuk. Nem logikus megpróbálkozni
azzal, hogy azonos szintre helyezzük a smārtákat és a vaiṣṇavákat,
mivel a viselkedésük és a cselekedeteik különbözőek. Habár egy brahmacārīnak
tiltott a nemi élet, a gṛhasthák viselkedési kódexében le vannak írva a
különféle körülmények, amikor az helyénvaló. El kellene-e ezért ítélnünk a gṛhasthákat?
Az ember helyzetével összhangban lévő viselkedést erényesnek mondják, habár
ugyanazt a viselkedést nem lehet helyesként elfogadni, ha egy más helyzetű
ember hajtja végre. Egy vaiṣṇava vagy paramahaṁsa visel-
kedése teljes mértékben eltér a varṇāś-rama követőinek viselkedésétől,
ezért, ha megkíséreljük azonos szinten megítélni a tevékenységeiket, sértés.
Ezt a Vyavahāra-kāṇḍát részletekbe menően meg kell tárgyalni, de mivel most erre nincs módunk, itt befejezzük ezt az összehasonlító tanulmányt, várva a lehetőséget a téma további megvitatására.
2. Cikkek a Gauḍīya hetilapból
2.1. Egy kaszt
2.1.1. A haṁsa, paramahaṁsa
és bhāgavata paramahaṁsa története
Az ősi időkben csak egy kaszt létezett Indiában, a haṁsa.[10] Ennek tagjai yogīk voltak, az Úr bhaktái, vagy a Brahman ismerői, akik lefoglalták magukat a vedák tanulmányozásával. A haṁsák közül azokat, akik odaadó szolgálatuk, yoga-gyakorlásuk, vagy személytelen imperszonalista tudásuk miatt kiemel-kedtek a saját csoportjukból, a haṁsák elfogadták paramahaṁsaként. India átlagos imperszonalistáinak vagy yogījainak körében néhány helyen kiemelten tárgyalásra került a bhāgavata para-mahṁsa témája. Amikor Śrī Jīva Gosvāmī a Brahma, Paramātmā és a Bhagavān témáját tárgyalja mint advaya-jñānát, vagyis a nem-duális Abszolút Igazságot, egyértelműen elmagyarázza, hogy a bhāgavata paramahaṁsa különbözik a személytelen tudással bíró, illetve a yogī paramahaṁsáktól.
2.1.2. A Brahman és a jīva magyarázata Śrīmad Ānandatīrtha Madhvācāryánál
A Brahman szó a töretlen tudás hatalmasságára és táplálására vonatkozik, vagy a legfelsőbb tudatosságra, az osztatlan tudatosságra, a tiszta tudatosságra, az örök tudatosságra. Śrīmad Ānandatīrtha Purṇaprajñā Madhvācārya Bhagavān teljes mértékben megvilágította kö-vetőinek a szívében a különbséget a Brahman és az élőlények között. Kijelentette, hogy az élőlények eredeti helyzetükben zavartalan tudásnak vannak birtokában. Mivel az élőlények eredeti helyzetüket tekintve a határenergiához tartoznak, néha a zavartalan tudásnak alávetettként azonosítják magukat, néha viszont tévesen a Brahmanként vagy a dualisztikus tudás ismerőjeként, máskor pedig tévesen az anyaggal azonosítják magukat, amely ellentétes a Brahmannal. Amint az élőlények feladják az anyagnak való alárendeltségüket, felismerik önmagukat mint vaiṣṇavákat. Ekkor lelki természetüknek köszönhetően már nem tudnak támadást intézni ellenük az anyagi vágyak és az anyagi életfelfogás.
2.1.3. A Legfelsőbb Brahmanról szóló tudás hiánya miatt a nem-felhatalmazott emberek figyelmen kívül hagyják a lelki tanítómestert, és önmagukat dicsőítik
Mivel az élőlényeknek nincs
tudásuk az Abszolút Igazságról, ezért a Brahmannal kapcsolatban is tudatlanok.
Néha elfo-
gadják a Brahmant mint valami alsóbb-rendű tárgyat, és próbálják magukat a
Brahmanként meghatározni. Mivel vágynak az anyagi élvezetre, néha úgy döntenek,
hogy elfogadják az Úr illuzórikus energiáját Brahmanként. Azok, akik nem
ismerik az igazságot, figyelmen kívül hagyják lelki tanítómesterüket, és az
anyagi tudás segítségével a felfelé emelkedő ösvényt követik. Ebben a világ-ban
élnek, és szükségtelenül dicsőítik önmagukat mint a Brahman ismerőit.
A haṁsák azonban tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a Brahman,
amelyből hiányzik a forma és a változatosság, csak részleges megnyilvánulása a
Legfelsőbb Úrnak.
2.1.4. A bhāgavata paramahaṁsák a legmagasabbrendű yogīk, és a Brahman legfőbb ismerői
Némely haṁsa az Abszolút Igazság helyhez kötött aspektusát ismeri Paramātmāként, és így elszakadnak az Úr illuzórikus energiája által teremtett anyagi világ tevékenységeitől. Ennek az elszakadásnak a tökéletessége képesíti őket arra, hogy yogīként meditálni tudjanak a Felsőlelken. A megvalósított Brahman vagy a tökéletességet elért yogīk helyzetéből nem nagyon nehéz lelki tudást szerezni, vagy a Viṣṇunak való odaadó szolgálathoz eljutni – ez az ő fokozatos fejlődésük. Az Úr bhaktáinak, vagy a bhāgavata paramahaṁsáknak a helyzete a tökéletesedés legmagasabb síkja, mind az imperszonalista haṁsák, mind a yogī haṁsák részére. Amikor egy bhakta vagy egy bhāgavata paramahaṁsa leereszkedik alacsonyabb szintekre, nem szabad sem ál-imperszonalistának, sem ál-yogīnak tekinteni. A bhāgavata paramahaṁsa a legmagasabb szintű yogī és a Brahman legfelsőbb ismerője. Nem szabad alacsonyabbrendűnek tekintenünk sem az imperszonalistákhoz, sem a yogīkhoz képest.
2.1.5. A varṇāśrama a tulajdonságok és a foglalkozás megnyilvánult jellemzői szerint lett megalkotva
Amikor a haṁsák
feladják a személytelen tudást, és megpróbálják megkülönböztetni magukat más haṁsáktól
a gṛhya-sūtrákat vagy a társadalmi viselkedési normákat követve, akkor
tulajdonságaik és cselekedeteik szerint megteremtődik a négy varṇa és a
négy āśrama. A satya-yugában csak egy varṇa létezett, amit
haṁsának neveztek. Később, 1.728.000 év elteltével bevezették a haṁsák
között a varṇāśrama rendszert. A felosztás alapja az ember foglakozása,
tulajdon-ságai, megnyilvánult jellemzői és a további hasznosságuk lehetősége.
Az emberek céljaiban, tökéletességében és intel-
ligenciájában fennálló különbségek szerint két típusú varṇāśrama
létezhet. Ebben az országban az a jelenlegi gyakor-
lat, hogy a születés szerint megállapított varṇa az illető jövőbeli
hasznosságán alapul. Ráadásul, az ember foglalkozása, természete és
meg-nyilvánult jellemzői mindig a születésen alapuló rendszert támogatták. Kavaṣa
története alapján, amelyet az Aitreya Upaniṣad említ, illetve a Chāndogya
Upaniṣadban szereplő Jābāla története alapján megfelelően érthetjük meg a
születési alapú megfontolásokat. A Mahābhārata, a Hari-vaṁsa és a
tizennyolc purāṇa említést tesz a varṇāśrama mindkét
folyamatáról. Nem arról van szó, hogy a születésen alapuló varṇāśrama,
amely a tretā-yugában jött létre, örökre folytatódni fog, és
érintetlenül kell maradnia, habár az eredeti célja elveszett – India igaz haṁsái
ezt nem fogadják el. A vedák
kijelentései (például a Kalpa-śāstrák és Gobhila gṛhya–sūtrái,
Kātyāyāna és mások) szerint egy brāhmaṇának nyolc éves korában keresztül
kell mennie a szentelt zsinórt szertartáson, de ez csak egy javaslat. Habár
minden haṁsa egyen-lő, azokat, akik követni szeretnék a gṛhya-sūtrákat,
és az ő leszármazottaikat jövendő brāhmaṇának kell tekinteni. Egy
kétszerszületett brāhmaṇának át kell esnie a társadalmi tisztító
folyamatokon. Akik nem értenek egyet ezekkel, vagy nem képesítettek ezekre a saṁskārákra,
vagyis azok, akik nem mutatják ki a Brahman iránti hajlamot, azok a saṁskārákat
nem-végrehajtott nem-brāhmaṇa haṁsák, vagy egyszerűen csak
leszármazottak. Egy kétszerszületettnek követnie kell a gṛhya-sūtrák
szabályait. A családi hagyományok szerint azokat, akik követték ezeket,
elfogadták kétszer-születettnek. Azok a haṁsák, akiket irigy természetük
vagy lustaságuk miatt a brāhmaṇák śūdráknak ítéltek meg, nem
válhattak kétszerszületetté. Amikor az ilyen emberek leszármazottai elfogadják
azt, hogy társadalmi szempontból megjavuljanak, akkor lehetőségük van
visszanyerni a saját foglakozásukat, tulajdonságaikat és természetüket.
2.1.6. A Brahman-megértésről való elfeledkezés miatt terjed az ateista filozófia és az Abszolút Igazság semmibe vétele
A haṁsák között mindig jelen voltak, most is jelen vannak és mindig jelen lesznek a yogīknak, az imádóknak, valamint a Brahman ismerőinek foglalkozásai, természete és megnyilvánult jellemzői. Az ősi időkben, amikor a varṇāśrama rendszer nem volt elterjedt, csak a haṁsák érték el a bhāgavata paramahaṁsa szintjét. Sok paramahaṁsa akadt a yogīk között is, akik kevésbé hajlottak az Abszolút Igazság kultiválása felé, és az imperszonalisták között is, akik a mentális spekulációval voltak elfoglalva. Ám amikor a világ haṁsáinak körében fokozatosan elnyelte a feledés mély vize az imperszonalista felfogást, akkor terjedni kezdett az ateizmus – a lelki tanítómester szavai káoszba fulladtak, és a vedák igazsága iránti tiszteletlenség ködként befedte egyes haṁsák szívét. Mivel megtévesztette őket a saját anyagi tudásuk, tiszteletlenné váltak az Abszolút Igazsággal szemben. Ily módon a haṁsák négy varṇára lettek felosztva.
2.2. A különböző varṇák
2.2.1. A satya-yuga népességében csak a haṁsának nevezett varṇa létezett; a felosztás a tretā-yugában keletkezett
Az ősi időkben nem létezett a varṇa-felosztás India népességén belül.[11] Később, a tretā-yuga kezdetén bevezették a varṇákra valófelosztás folyamatát. A Śrīmad–Bhāgavatamban Tízenegyedik Ének 17. fejezetében[12] találhatjuk ezt a kijelentést:
ādau kṛta-yuge varṇo nṛṇāṁ haṁsa iti smṛtaḥ
tretā-mukhe mahā-bhāga prāṇān me hṛdayāt trayī
vipra-kṣatriya-viṭ-śūdrā mukha-bāhūru-pāda-jāḥ
vairājāt puruṣāj jātā ya ātmācāra-lakṣaṇāḥ
„Kezdetekben, a satya-yugában csak egy társadalmi osztály létezik, amelyet haṁsának neveznek, és amelybe minden ember beletartozik. Ó, végtelenül szerencsés! A tretā-yuga kezdetén szívemből, mely az életlevegő lakhelye, megjelent a három részre felosztott védikus tudás: Ṛg, Sāma és Yajur. A brāhmaṇák az Úr arcából jelentek meg, a kṣatriyák az Úr karjaiból, a vaiśyák az Úr combjaiból, a śūdrák pedig ennek a gigantikus formának a lábaiból. Minden társadalmi osztályt a sajátos kötelességei és viselkedése alapján ismerhetünk fel.”
A Mahābhāratához (Śānti-parva 188.4) írott kommentárjában Śrī Nilakaṇṭha ezt írta: varṇāh sātvikam rājasaṁ tāmasaṁ miśram ceti svacchatvādi sāmāt guṇa-vṛtam varṇa śabdenocyate: „A különböző varṇákat a természet három kötőerejének – jóság, szenvedély és tudatlanság – keveredése szerint hozták létre, valamint az emberek képesítettsége és hajlamai alapján.” A varṇa szó az élőlények tulaj-donságaira és foglakozására vonatkozik.
2.2.2. A brāhmaṇa a legmagasabb szintű a varṇák között, a ksatriyák, a vaisyák és a śūdrák a tulajdonságaik és cselekedeteik alapján kerülnek meghatározásra
Śrī Bharadvāja ezt írja a Mahābhārata, Śānti-parva, Mokṣa-dharma 188. fejeze-tében:
jaṅgamānāṁ asaṅkhyeyāḥ sthāvarāṇām ca jātayaḥ
teṣām vividha-varṇānām kuto-varṇa-viniścayaḥ
„Számtalan kaszt létezik a mozgó és mozdulatlan élőlények között. Hogyan lehet döntően megállapítani a különféle varṇájukat?”
Bhṛgu erre így válaszol:
na viśeṣo’sti varṇānām sarvam-brāhmam-idam jagat
brahmaṇā pūrva-sṛṣtam hi karmabhir varṇatām gatam
brāhmaṇānāṁ sito varṇah ksatriyānāṁ tu lohitaḥ
vaiśyānām pītako varṇaḥ śūdrānām asitas tathā
himsāṇṛta-priya-lubdhāḥ sarva-karmopajīvinaḥ
kṛṣṇāḥ śauca-paribhraṣtās te dvijāḥ śūdratām gatāḥ
ity etaiḥ karmabhir vyastā dvijā varṇāntaram gatāḥ
Valójában az élőlény nem tartozik egyik varṇába sem, más szavakkal a lélek mentes minden varṇától. Az ősi időkben az Úr Brahmā megteremtette ezt a világot, és megtöltötte brāhmaṇákkal. Később az emberek a cselekedeteiknek megfelelően fel lettek osztva különféle varṇákra, mint pl. a kṣatriya. Mivel a brāhmaṇák rendelkeznek a jóság tulajdonságaival, mint a békésség vagy az önuralom, ezért a fehér szín jellemzi őket. A kṣatriyák birtokolják a szen-vedély tulajdonságait, mint a hősiesség és az erő, ezért piros a színük. A vaiśyák rendelkeznek a szenvedély és tudat-lanság kevert tulajdonságaival, ami a földművelésre jellemző, ezért sárga a színük. A śūdrákat csak a tudatlanság kötőereje befolyásolja, nem rendelkeznek önmegnyilvánult hajlamokkal, olyanok, mint egy szekér, amit valaki más irányít, ezért a színük fekete. Az olyan emberek, akik mindenféle tevékenységben részt vesznek, irigyek lesznek, előszeretettel hazudnak és kapzsivá válnak, mert a tudatlanság kötőereje uralkodik rajtuk. Mivel nem hajtják végre a saṁskārákat, az ilyen emberek tisztátalanná válnak, és így lecsúsznak kṣatriya vagy vaiśya helyzetükből a śūdrák szintjére. Az ilyen alacsony osztálybeli tevékenységek miatt a brāhmaṇák lecsúsztak helyzetükből, és olyan pozíciót vettek fel, mint a kṣatriyáké. Minden élőlény természete szerint képesített arra, hogy megértse a Brahmant, és birtokolja a jóság tulajdonságait. Amikor a jóság kötőerejében tartózkodnak, akkor a színük a fehér, a jóság és szenvedély keveredése által pirossá válnak. Amikor az emberekre a szenvedély és a tudatlanság keveréke hat, és nincs meg bennük a jóság, akkor a színük sárga, azok az emberek pedig, akik egyszerűen csak a tudatlanság kötőerejében vannak, feketévé válnak. Az ember elfogad egy bizonyos színt, és így ehhez a varṇához tartozóként azonosítódik, tehát a varṇáját az általa birtokolt szín és tulajdonságok határozzák meg. A brāhmaṇák a varṇa-felosztás gyökerei, és annak a csúcsán helyezkednek el.
2.2.3. A brāhmaṇák eredettörténetét a vedák és az Upaniṣadok említik; a szentelt zsinór szertartás végrehajtásának szabályai és előírásai
A brāhmaṇák felosztása megtalálható a Ṛg-veda Puruṣa-sūkta részében (10.90.11). A brāhmaṇák eredetét leírja a Kṛṣṇa-yajur–veda-saṁhitā (7.1.1.4), a Śukla-yajur-veda-saṁhitā (14.28), az Atharva-veda (15.10 és 19.6.6), a Taittirīya-brāhmaṇa (1.2.6.7 és 3.12.9.3), valamint a Śatapatha-brāhmaṇa (2.1.4.13).
A brāhmaṇák születési alapú leszármazottai követik azt a szabályt, hogy egy képesített kétszerszületettnek, aki megfelelően átesett a negyvennyolc tisztító folyamaton, a fia is brāhmaṇa. Ezen a módon átesnek a tisztító folyamatokon, és elfogadják őket brāhmaṇaként. Mivel egy brāhmaṇa fia alkalmas arra, hogy brāhmaṇa legyen, megtalálhatók a vedákban olyan kijelentések, mint aṣṭavarṣam brāhmaṇaṁ upanayīta – „egy brāhmaṇának nyolc-éves korában kell átesnie a szent zsinór szertartáson”. A Gobhiliya gṛhya-sūtrákban pedig ezt a kijelentést találjuk: garbhāṣṭameṣu brāhmaṇaṁ upanayet – „egy brāhmaṇának nyolcéves korában kell megkapnia a szentelt zsinórt”. Az időszak, amikor ez a ceremónia végrehajtható, tizenhat éves korig tart. Ha valaki meghaladta ezt az életkort, nem kaphatja meg a brāhmaṇa zsinórt. Az ilyen személyt leesett kétszerszületettnek nevezik, vagy vrātyának, vagy olyan valakinek, akinek nem sikerült betartania a fogadalmát. A vrātya nem kaphat szentelt zsinórt, nem tanulmányozhatja a vedákat, és nem kaphatja meg valakinek a lányát adományként feleségül.
2.2.4. Az upanayana-saṁskāra és a képesítettség a lelki avatásra a védikus gṛhya utasítások szerint
A smṛtikben ez áll:
grhyokta-karmaṇā yena samīpam niyate guroḥ
bālo vedāya tad yogāt bālasyopanayanam viduḥ
„A védikus gṛhya utasítások szerint azt a ceremóniát, amikor egy fiút elvisznek egy ācāryához vagy védikus tanítóhoz, hogy tanulmányozza a vedákat, upanayanának nevezik, vagyis szentelt zsinór ceremóniának.”
Nincs értelme az előtt tanulmányozni a vedákat, hogy az ember tudata éretté vált volna. Ezért telik legkevesebb hét esztendőbe, hogy az ember befejezze a szükséges tisztító folyamatokat, mielőtt készen áll az upanyanára. Nem helyes egy fiút nyolc éves kora előtt az ācāryához vinni, hogy a vedákat tanulmányozza. Nem lehetséges, hogy egy ilyen korú fiú a gurukulában éljen, távol a szülei házától. Védikus tanulmányai során egy brāhmaṇa képesítetté válik arra, hogy kövesse a védikus utasításokat. Végül lehetőséget kap arra, hogy avatást kapjon egy tűzáldozat kíséretében. Ha nincs lehetőség arra, hogy egy brāhmaṇa fiút egy ācārya házába küldjünk tizenhat éves kora előtt, vagy ha a fiatal brāhmaṇa fiúnak nincs kedve vagy vágya a vedákat tanulmányozni, akkor meg kell értenünk, hogy nincs kedve, nem kíván brāhmaṇa lenni azáltal, hogy keresztülmegy az upanayana saṁskārán. Jaḍa Bharata történetéből láthatjuk, hogy habár egy brāhmaṇa családban született, amely szigorúan követte a tisztító folyamatokat, soha nem hajlott a ritualisztikus ceremóniák felé. Ha egy brāhmaṇa családban született fiú arra sem mutat hajlamot, hogy akár kṣatriya vagy vaiśya legyen belőle, akkor nem akar a gurukulába menni, sem átesni az előzetes tisztító folyamatokon. A védikus karma-kāṇḍa folyamatban a tüzet fogadják el minden saṁskāra eredeti összetevőjeként. A karma-kānḍa folyamata olyan, mint egy csiszolt kő, amit valamely jövőbeli célra szánnak, de egyelőre bizonytalan, hogy mire.
Nem jelenthető ki, hogy az anyagi törekvések mindig sikeresek lesznek. Akár érdeklődő egy fiú, akár nem, az apja és a társadalom kényszerítik arra, hogy gurukulába menjen, és így érintetlen maradjon a családi és a társadalmi hagyomány. Ennek az lesz az eredménye, hogy habár a fiút az apja vagy mások ösztönöznek arra, hogy kövesse az általuk javasolt gyümölcsöző tevékenységeket, a fiú sokszor nem éri el a kívánt eredményt, mivel hiányzik belőle a képesítettség és a hajlam. Ebből az okból habár a brāhmaṇa fiú jóakaróinak utasításai szerint cselek-szik és átesik a szentelt zsinór-ceremónián, később mégis megváltoztatja varṇáját, és kṣatriya, vaiśya, śūdra vagy kaszton kívüli lesz belőle.
2.2.5. A varṇák kizárólag az élőlény durva és finom fizikai testére vonatkoznak
Kizárólag a durva és finom fizikai test fogadja el a varṇákat. A léleknek csak a kétféle testében van képesítettsége arra, hogy elfogadja a varṇákat. Habár egy haṁsa vagy egy brāhmaṇa, aki mentes az anyagi természet három kötőerejének hatásától, elfogad egy testet, azonban az Úr univerzális formájának tagjaiból származik. Ezért a világi megfontolások szemszögéből változtathatatlan, transzcendentális léte négy kategóriába oszlik. Az ezen kvalitásokból fakadó tulajdonságok és cselekedetek az okai annak, hogy az egyébként kiegyensúlyozott helyzetben lévő élőlények varṇákra lettek osztva. Az emberi lények összessége a meg-nyilvánult jellemzők szerint négyféle kategóriába van sorolva. Ha meg akarunk ismerni egy embert a megnyilvánuló jellemzői vagy a felosztás folyamata által, akkor meg kell értenünk, hogy a durva fizikai testével való azonosítása az apja családjára korlátozódik. Később, a finom azonosítás vagy a foglakozás szerinti azonosítás segít létrehozni a varṇák felosztását. Ha megfigyeljük egy brāhmaṇa megnyilvánult finom jellemzőit, gyakran az lesz a vége, hogy a durva fizikai teste eredetével kezdünk el foglakozni. Amennyiben arra a következtetésre jutunk, hogy a finom fizikai test a durva fizikai testből származik, az olyan, mintha elfogadnánk, hogy a mag a gyümölcs héjából származik. Akkor azt kellene mondanunk, hogy a durva fizikai test a finom fizikai test atyja. Valójában nem helyeselhetjük ezt a kitalált elképzelést, ha a finom fizikai testet vizsgáljuk. Amikor a durva fizikai test véget ér, a finom fizikai test úgy gondolja, hogy elfogad egy újabb durva fizikai testet – ebből megérthetjük, hogy a finom fizikai test a durva fizikai test előtt is létezett. Azok, akik elfogadják a reinkarnáció folyamatát és a karmát, nem hisznek abban, hogy a finom fizikai test a durva fizikai testből származik, hanem úgy gondolják, hogy a finom fizikai test elfogad egy durva fizikai befedettséget. Csakis az anyagi vágyak gyűjtik össze a világból a durva fizikai test összetevőit, amely a természet három kötőerejéből áll. Az összetevőket, melyeket a durva fizikai test fokozatosan elfogad ebből a világból, valójában jóváhagyja a finom fizikai test vagy az elme. Az élőlény hajlamai a finom fizikai testének köszönhetően fejlődnek ki, a durva fizikai test pedig kénytelen elfogadni ezeket. Az elme vagy finom fizikai test – amely a lélek tükröződése – az oka annak, hogy elfogadjuk a durva elemeket.
2.2.6. A varṇák megállapítása csak a foglalkozás alapján lehetséges, nem kötik a születésen alapuló megfontolások
A varṇa színét a látás folyamata által határozzuk meg. A képzelet működése vagy a fogalmaink manifesztálódása az olyan érzékek által történik, mint a szem. Ha egy ember külső azonosítása a durva fizikai látás által van meghatározva, az azt jelenti, hogy a varṇáját csak a születési megfontolásokra korlátozva állapítjuk meg. A mélyebb gondolkodású személyek azonban úgy vélik, hogy egy ember varṇája meghatározásánál a foglakozás az egyetlen kritérium. Mivel azonban nem mindenki eléggé elmélyült gondolkodású, így előtérbe kerül a születés alapján való meghatározás, azért, hogy megfelelően végre lehessen hajtani a durva fizikai társadalmi tevékenységeket, vagy meg lehessen határozni a szexuális viszonyokat. Azonban, ha a születés alapján való azonosítás kerül előtérbe, akkor számos probléma léphet fel a varṇa meghatározásában. Többnyire ezért nem találunk egyetértést ebben a témában az átlagos dharma–śāstrákban vagy gṛhya-sūtrákban. Amikor a védikus rituálék átalakulnak a szamárhoz hasonlatos, kevésbé intelligens emberek gyümölcsöző útjává, akkor a pañcarātrák utasításainak követése felülírja a védikus rituálék követését. A pañcarātrák utasításai, amelyek felváltják a védikus rituálékat, a tudás öt formáját tartalmazzák, amely megtalálható a vedákban, az Āraṇyakában, és a tiszta sāṅkhya bhakti-yogában. A gyümölcsöző tetteket végzők által meghatározott védikus rituálék eltérnek az Āraṇyaka követőinek rituáléitól. Az imádat ösvényén haladó bhakták védikus rituáléit a pañcarātrák és a vedák támogatják. Az imperszonalisták védikus rituáléit az Upaniṣadok támogatják. A smṛtik és a purāṇák megvilágítják a vedák témáit. Ezek nem utasítják el teljes mértékben a gyümölcsöző munkát végzők szennyezett védikus útját, inkább csak úgy tekintenek rá, hogy ez az út nem teljes, és a kevésbé intelligens emberek számára való.
2.2.7. Azok, akik elutasítják a vedák, a smṛtik, a purāṇák és a pañcarātrák útját, egyszerűen csak zavart okoznak
A Śrī Nārada-pañcarātra éppen ezért kijelenti:
śruti-sṛmti-purāṇādi pañcarātra-vidhim vinā
aikāntikī harer bahktir utpātāyaiva kalpate
„Az Úrnak végzett olyan odaadó szolgálat, amely figyelmen kívül hagyja a hiteles védikus írásokat, például az upaniṣadokat, a purāṇákat és a Nārada-pañcarātrát, csupán fölösleges zavart okoz a társadalomban.”[13]
Amikor a vedák szabályai és előírásai nem alkalmazhatók megfelelően az eltérő idő, hely vagy személyek miatt, akkor a vedákkal összhangban lévő tantrákat mint a vedák kiterjesztéseit, amelyek képesek betölteni ezt a hiányt, pañcarātráknak nevezzük. A pañcarātra szentírások Śrī Nārāyaṇa szájából áradtak ki, azért, hogy érintetlenül tartsák a védikus utasításokat, és betöltsék az űrt, amelyet a védikus utasításoknak alávetett gṛhya-sūtrákban említett varṇāśrama elvek megfelelő felhasználása elé gördülő akadályok okoztak. Az olyan védikus folyamatok, amelyeket nem támogatnak a pañcarātrák, gyakran akadályozottak. Bármely rendszer, amelyet a védikus utasítások nevében követnek, de szemben áll a pañcarātrákkal, és amely az Úr Viṣṇu imádatának eltorzult formáját bátorítja, semmi más, csak zavar a társadalomban.
2.2.8. A Legfelsőbb Úr imádata, amely túl van az
érzékkielégítés és a felszabadulás birodalmán, felette áll
mind a karmīk imádatának, akik vonzódnak az érzéki élvezetekhez, mind a jñānīk
imádatának, akik vonzódnak a felszabaduláshoz
Az idő befolyásának köszönhetően a gṛhyák utasításait és a védikus előírásokat nem követik megfelelően. Śāṇḍilya pañcarātrájának dicsősége – amelyet Śrī Śaṅkarācārya tévesen a vedákkal szemben ellenségesnek ítélt – a Mahābhāratában lett megalapozva időtlen idők óta, ahol a vedák szempontjából kedvezőként van említve. A tevékenység, amelyet a felfuvalkodott gyümölcsöző munkát végzők védikusnak tartanak, nem más, mint puszta anyagi élvezet, ami a pañcarātra követői szerint ellenséges Viṣṇu odaadó szolgálatával. A karmīk kezében a védikus irodalom az Úrról való megfeledkezéshez vezet, míg a pañcarātrák követői ugyanezt a védikus irodalmat elfogadják az Úr Hari imádatának alapjaként. Az anyagi élvezeten alapuló gyümölcsöző cselekedetek, a lemondáson alapuló személytelen tudás, és az Úr szolgáló attitűdön alapuló imádata, amely túl van az anyagi élvezeten és a mentális spekuláción, különféle eredményt fognak hozni ebben a háromféle közösségben. Habár mind arra törekszenek, hogy kövessék a védikus utasításokat, vannak köztük különbözőségek. Ezért ha valaki szeretné megvitatni a különféle védikus utasításokat és a varnāśrama rendszert, amelyet ez a három közösség – a karmīk, a jñānīk és a bhakták – követ, akkor nagyon nehéz lesz sikert elérnie.
Felhasznált irodalom
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Caitanya-caritāmṛta. The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1996.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C. Śrīmad-Bhāgavatam (Első Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1992–1995.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C. Śrīmad-Bhāgavatam (Nyolcadik Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, [s.l.], 1992–1995.
Bhūmipati Dāsa (trans.): Brāhmaṇa and Vaiṣṇava. by Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura. Vrajraj Press, [s.l.], 1999.
Deshpande, N. A. (trans.): The Padma-purāṇa. (1-10. vol.) Motilal Banarsidass, Delhi, 1988–1992.
Dutt, M. N. (trans.): Mahābhārata. (1-9. vol.) Parimal Publications, Delhi, 2013.
Hridayānanda dāsa Goswami – Gopiāparāṇadhana dāsa
Adhikārī: Śrīmad-Bhāgavatam (Eleven Canto).
The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 1993–1995.
Prabhupad Glories: Ekadājāti. [s.a.].
https:// prabhupadglories.com/journal/
A megtekintés dátuma: 2024.09.30.
Prabhupad Glories: Varṇāntara. [s.a.].
https:// prabhupadglories.com/journal/
A megtekintés dátuma: 2024.09.30.
van Buitenen, J. A. B.
(trans.): Śrī Yāmunācārya: Āgama-prāmāṇya. Ramanuja Research Society,[s.l.], 1971. 5.
[1] Válogatta és szerkesztette Banyár Magdolna (Mahārāṇī Devī Dāsī), fordította Gieler Gyöngyi.
[2] A kāyasthák általában nagyon megbízható és hűséges śūdrák, leginkább szellemi foglalkozású titkárok és hivatalnokok. Valahányszor bizalmas szolgálatra volt szükség, ezeket a hivatalnokokat alkalmazták, mert nagyon jól értettek az üzletkötéshez és az államügyek intézéséhez. (Cc. 2.16.175 magyarázat)
[3] Bhaktivinoda e témával kapcsolatos véleményét az előző cikk második szemelvénye jól szemlélteti.
[4] Cc. Ādi 7.23.
[5] Cc. Ādi 7.23 magyarázat.
[6] A Brāhmaṇa and Vaiṣṇava c. könyv első két fejezetében.
[7] „A bölcs transzcendentalisták, akik ismerik az Abszolút Igazságot, e kettősségtől mentes szubsztanciát Brahmannak, Paramātmānak vagy Bhagavānnak hívják.”
[8] Sūrya, Ganeṣa, Durgā, Śiva és Viṣṇu.
[9] Azoknak a véleménye szerint, akik a karma útját követik, a negyvennyolc saṁskāra a következő: (1) garbhādhāna, megtermékenyítés, (2) puṁ-savana, fiúgyermek nemzésének elősegítése, (3) sīmantonnayana, a haj elválasztása [a terhes nő és magzat megvédése a rosszindulatú lényektől, (szerk)], (4) jāta-karma, a gyermek születése utáni kötelességek (5) nāma-karaṇa, névadó ceremónia, (6) niṣkrāmaṇa, amikor először viszik ki a gyermeket a házból a templomba, (7) anna-prāśāna, első gabona elfogyasztása, (8) karṇa–vedha, a fül kifúrása, (9) cauda-karma, a fej leborotválása, (10) upanayana, a szentelt zsinór megkapása, (11) samāvartana, az oktatás befejezése, (12) vivāha, házasságkötés, (13) antyeṣṭi, temetés, (14) deva-yajña, az isteneknek bemutatott áldozat, (15) ptṛ-yajña, az ősatyáknak bemutatott áldozat, (16) bhūta-yajña, minden élőlényért bemutatott áldozat, (17) nara-yajña, az emberi lényekért bemutatott áldozat, (18) atithi-yajña, a vendégekért bemutatott áldozat, (19) deva-vrata-catuṣṭaya, a négyfajta védikus fogadalom, (20) aṣṭakā-śrāddha, nyolcféle śrāddha, (21) pārvaṇa-śrāddha, (22) śrāvanī, (23) āgrāyaṇī, (24) prauṣṭhapadī, (25) caitrī, (26) āśvayujī, (27) agny-ādhāna, (28) agnihotra, (29) darśa-paurṇamasī, (30) āgrayāṇeṣṭi, (31) cāturmāsya, (32) nirūḍha–paśubandha, (33) sautrāmaṇi, (34) agniṣṭoma, (35) atyagniṣṭoma, (36) uktha, (37) ṣodaśī, (38) vājpeya, (39) atirātra, (40) āptroyāma, (41) rājasūyā, és így tovább a különféle áldozatok nevei, (42) sarva-bhūta-dayā, könyörületesség minden élőlény iránt, (43) loka-dvaya-catrutha, (44) kṣānti, megbocsátás, (45) anasūyā, az irigységtől való mentesség, (46) śauca, tisztaság, (47) anāyasa-maṅgalācāra, erőfeszítés nélküli kedvező cselekedetek, (48) akārpaṇya aspṛhā, a kapzsiságtól és vágytól való mentesség. A bhāgavata-mārga követőinek vélekedése szerint a Mahābhārata negyvennyolc saṁskārát említ. Ezek között a tāpa, a puṇḍra és a nāma a kaniṣṭha-adhikārīk számára való saṁskārák. Ez a három, valamint a mantrák és a jóga a madhyama-adhikārīk számára előírt öt saṁskāra. Az uttama-adhikarīk elfogadják az imádat kilenc formáját, az Artha-pañcaka huszonöt saṁskāráját, valamint a kilenc bráhmanikus saṁskārát. Az avatási ceremónián, amikor a mantrákat adják, a tíz bráhmanikus saṁskāra elfogadására is sor kerül, melyek a garbhādhānával kezdődnek. A mahā–bhāgavaták képesítettek a kilenc saṁskāra elfogadására, amikből így összesen negyvennyolc van. Amikor Śrī Yamunācārya és Apayya Dīkṣita azt mondják, hogy negyven saṁskāra van, ezt úgy magyarázhatjuk, hogy ők az összes bráhmanikus saṁskārát egynek számolják.
[10] Prabhupad Glories: [s.a.]. A cikk eredeti, bengáli címe: Ekadājāti (Gaudiya, 8. kötet, 22. oldal, azonosítva a https://prabhupadglories.com/journal/) alapján.
[11] A cikk eredeti, bengáli címe: Varṇāntara. Gaudiya, 19. kötet, 1. oldal, azonosítva a https://prabhupadglories.com/journal/ alapján.
[12] A 10. és 12. vers első sorai, valamint a 13. vers.
[13] Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.2.101, idézi Bhāg. 8.12.10 magyarázat.