Görgessen tovább

Jóga
Mantra-yoga avagy a hang hatalma. Imádság a gauḍīya-vaiṣṇavizmusban

A védikus teremtéselmélet nagyon részletesen írja le a világ keletkezésének folyamatát, s a hangot jelöli meg az egész teremtés eredeteként. A hang kardinális szerepet játszik az anyagi világ fenntartásában, valamint az illúzió rabságában élők kiszabadításában is. A Vedānta-sūtra oṁ anāvṛttiḥ Śabdāt[1] sora azt jelenti, hogy az ember a transzcendentális hang által éri el a felszabadulást. A Bhāgavata-purāṇa szerint Isten az anyagi világ megteremtése után a transzcendentális hang, a Śabda-brahma formájában adja át az első teremtett élőlénynek, az Úr Brahmānak a védikus tudást. Ennek során kijelenti: Śabda-brahma mama ŚāŚvatis tanuḥ, „Én vagyok a transzcendentális hangvibráció, s e transzcendentális hang az Én örök formám.”[2] E kinyilatkoztatás nyelve a szanszkrit, s mantrákban ölt formát.

A mantra szó jelentését nehéz egyetlen magyar szóval kifejezni. Szokták himnusznak, versnek, imának és varázsigének is fordítani. A mantra szó a manas (elme) főnévből és a trai (megvéd, kiment) igei gyökből jön létre, s olyan hangvibrációt jelöl, amely kiszabadítja az elmét - s ezzel az élőlényt - a tudatlanság hatása alól. A hangoknak egy olyan kombinációja, amely különleges hatalommal van felruházva. Míg a mantrák célja, illetve a bennük rejlő erő sokféle lehet, most a hangvibrációnak arról a formájáról ejtek szót, amely segíti a gauḍīya-vaiṣṇavákat az Istennel való kapcsolat (yoga) megtapasztalásában, és a Caitanya Mahāprabhu által kitűzött céljuk, a Krisna iránti tiszta szeretet elérésében.[3] Ez a hangvibráció a gauḍīya-vaiṣṇava imádság. 

 

Az ima fogalma és célja

 

A gauḍīya-vaiṣṇava teológia alapján ontológiai helyzete szerint az élőlény Isten örök szolgája és társa, a transzcendens világ lakója, s az Istenhez fűződő kapcsolata egy szüntelen gyakorlati valóság. Habár az anyag által befedett állapotában a lélek megfeledkezik erről a viszonyról, amint felismeri Isten jelenlétét az életében, s a sambandha-jñāna, az Isten és az élőlény közötti kapcsolatról szóló tudás birtokába jut, valamint gyakorolni kezdi a kapcsolat felélesztésének folyamatát, a transzcendens megszólítása épp oly természetes lesz számára, mint a lélegzetvétel.

A gauḍīya értelmezés szerint az ima Isten vagy a transzcendens valamely aspektusának (inkarnációknak, szenteknek, a szentírásnak, a szent helyeknek stb.) kimondott vagy gondolatban megfogalmazott szavakkal történő megszólítása, az önátadás egyik formája. Ahogy a gondolatok és vágyak feltárása, tervek és élmények megosztása természetes része a mélyebb emberi kapcsolatoknak, úgy mindez az élőlénynek az Istennel való kapcsolatában is természetesen megnyilvánul. Az Isten létére döbbent ember számára tehát a legtermészetesebb dolog Isten megszólítása, az imádság.

A Bhagavad-gītāban Krisna kijelenti, hogy amilyen módon és mértékben adja át magát neki egy lélek, ő aszerint viszonoz.[4] Ennek alapján ha az ember szeretné, hogy Krisna beszéljen hozzá, hogy a vele való kapcsolat egy állandóan tapasztalt valóság legyen, gyakorolnia kell annak a módját, hogy megszólítja őt. Aki rendszeresen és tudatosan imádkozik, az folyamatosan fejleszti az Istenhez fűződő kapcsolatát, amely idővel olyan éretté válik, hogy újra képes lesz az eredeti környezetében, az anyagon túli birodalomban működni. A vaiṣṇava hagyomány szerint ki-ki lemérheti az Istennel való saját kapcsolatát azon, hogy milyen az imaélete - egy bhakta fejlettségének fő mércéje tehát az, hogy hogyan imádkozza a gauḍīya-vaiṣṇavák számára legfontosabb imát, a Hare Kṛṣṇa mahā-mantrát.

A gauḍīya ima azonban több, mint a transzcendenst megszólító szavak sora. A szavak mögött rejlő hangulat és szándék is kardinális jelentőségű. Az istenszeretethez vezető, Caitanya által hirdetett folyamat a bhakti-yoga, az Úrnak végzett tiszta odaadó szolgálat. Rūpa Gosvāmī[5] a Bhakti-rasāmṛta-sindhu cīmű művében (1. 11. 11.) az Istennek végzett tiszta szerető szolgálatról, az uttama-bhaktiról így ír: „Az embernek kedvező módon kell végeznie a transzcendentális szerető szolgálatot a Legfelsőbb Úrnak, Kṛṣṇának, és szolgálatának mentesnek kell lennie attól a vágytól, hogy gyümölcsöző tettek vagy filozófiai elmélkedés útján anyagi haszonra vagy nyereségre tegyen szert. Ezt nevezik tiszta odaadó szolgálatnak.” [6] A tökéletes gauḍīya-vaiṣṇava ima hangulata mentes az önző anyagi vágyaktól, az anyagi eredményekre való törekvéstől, és kizárólag Krisna elégedettségét szolgálja. Csak olyan vágyakat fejez ki, melyekkel Krisnának, hiteles képviselőinek és a vaiṣṇaváknak örömet szerez az ember. A figyelmetlen vagy mechanikus ’imádkozás’ nem tesz eleget ennek a kritériumnak, mivel nem közvetíti az Úr szolgálatára irányuló valódi őszinte vágyat.

A fent leírtak szerint az imádkozás az élőlény dharmája, azaz a lelki azonosságától elválaszthatatlan tevékenysége. Amíg azonban nem szabadul meg teljesen a testi felfogásától és nem érti és éli meg teljes mértékben a svarūpáját, a lelki világbeli örök önvalóját, addig az imádság egy lesz a spirituális fejlődését szolgáló lelki gyakorlatok közül.[7] Joga, de egyben kötelessége is. Az imádság tehát az anyag labirintusából való kijutás eszköze, de ugyanakkor célja is, hiszen a Krisnával folytatott párbeszéd a lelki világbeli lét természetes velejárója. Míg kezdetben az istenszeretet utáni vágy inspirál az imádságra, később maga a szeretet ösztönöz erre.

Az Isten-tudatos, azaz Krisna-tudatos élet azt jelenti, hogy az ember mindenben felismeri Krisna kéznyomát, hogy folyamatosan tapasztalja az ő hatalmát, erejét, illetve gondoskodását és szeretetét. Egy teljesen Krisna-tudatos életre törekvő sādhaka, azaz lelki gyakorló a Krisnához vagy Krisnáról szóló imák elmondásával természetszerűleg meditál az Úron. Śukadeva Gosvāmī, a Śrīmad-Bhāgavatam elbeszélője az anyagi lét szenvedéseire megoldásul az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről való hallást, az ő dicsőítését, és a rá való emlékezést javasolja.[8] A Bhāgavatam leírása szerint tehát az imádság nemcsak abban segít, hogy az ember emlékezzen Krisnára, de az Úr dicsőítése révén megszabadít minden gyötrelemtől is. Később Śukadeva Gosvāmī kijelenti, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége dicsőségének magasztalása valójában az egyetlen eszköz, mellyel az ember véget vethet minden szenvedésnek az anyagi világban.[9] A Nṛsiṁha-purāṇa az imádkozás további eredményeivel kecsegtet: „Bárki, aki az Úr Kṛṣṇa mūrtija[10] előtt imákat énekel, azon nyomban megszabadul a bűnös tettek minden visszahatásától, és minden kétséget kizáróan alkalmassá válik arra, hogy a Vaikuṇṭhalokára kerüljön.”[11] Ezekből a kijelentésekből jól látszik, milyen ereje van az imák felajánlásának.

Egy tiszta odaadó szolgálatot gyakorló gauḍīya-vaiṣṇava tehát imájával dicsőíti az Urat. Kér is tőle, de csak olyan dolgokat, amelyek segítik a saját, illetve mások lelki fejlődését. A hálaadás szintén gyakran fordul elő az imádságában. Léteznek azonban ezeken kívül másfajta tartalmat kifejező imák is. Olyanok, amelyekkel az ember elesett helyzetét tárja fel az Úr előtt, vagy a szolgálatára való vágyát fejezi ki, illetve amelyekkel a saját elméjét szólítja meg, hogy fegyelmezze azt.

A szentírásokban található imák és a személyes imák

 

A vaiṣṇava szentírásoknak nagy százalékát alkotják imák. A Śrīmad-Bhāgavatam szintén bővelkedik a Legfelsőbb Úrhoz és a nagy szentekhez szóló imákban. A gauḍīya-vaiṣṇava tanítványi láncolat kiemelkedő tagjai is számos imát, imaciklust írtak. Akár a Bhāgavatam imáit nézzük, akár az előző ācāryákéit, nem pusztán irodalmi alkotásokról van szó. A Bhāgavatam imái nem Vyāsadeva költői tehetségének megnyilvánulásai, hanem a transzcendentális történelem pillanatainak megörökítései. Vagyis a szentírások imái is személyes imák. Ugyanakkor nem véletlenül kerültek e magasztos irodalom oldalaira. Nagy személyiségek mondták el őket az Úrral való személyes találkozásukkor, vagy amikor épp veszélyben voltak, vagy hálájukat akarták kifejezni az Úr felé, esetleg bocsánatáért esedeztek. Vannak az imák között olyanok is, melyek Isten személyiségét, alakját, tulajdonságait, kedvteléseit vagy örök lakhelyét dícsőítik. Ezek mind a felajánlók spontán érzelmeinek és gondolatainak kifejeződései, melyeket a védikus irodalom megőrzött számunkra. Ezek az imák rendkívül tanulságosak, hiszen tökéletesen mutatják be a Legfelsőbb Személy megszólításának módját és a Krisna-tudat filozófiáját az elbeszélő vaiṣṇavák belső lelki tapasztalatain keresztül. Szanszkritul uttama-Ślokáknak, a legkiválóbb verseknek nevezik őket, s mivel a Legfelsőbb Urat ilyen uttama-Ślokákkal szólítják meg, az Úr egyik neve is UttamaŚloka, vagyis „akit a legkiválóbb költemények írnak le”.[12] E néven szólítja meg őt Pṛthu király egyik imájában:

sa uttamaŚloka mahan-mukha-cyuto
bhavat-padāmbhoja-sudhā kaṇānilaḥ
smṛtiṁ punar vismṛta-tattva-vartmanṁāṁ
kuyoginṁāṁ no vitaraty alaṁ varaiḥ

 

Drága Uram, UttamaŚloka! Jeles személyiségek dicsőítenek Téged a legcsodálatosabb versekkel, s lótuszlábad magasztalása olyan, akár a sáfránypor. Amikor a nagy bhakták ajkairól áradó transzcendentális hang tovaröppenti lótuszlábad sáfrányporának illatát, a feledékeny élőlény lassanként emlékezni kezd az örök kapcsolatra, amely Hozzád fűzi őt. Híveid így fokozatosan helyes végkövetkeztetésre jutnak az élet értékéről. Drága Uram! Nincs szükségem hát más áldásra, csupán arra a lehetőségre, hogy tiszta hívedet hallhassam (Śrīmad-Bhāgavatam 4. 20. 25.).

 

A szentírások imáinak részletes tanulmányozása által az ember tisztulhat[13] és gyarapodhat. Memorizálásuk által filozófiai tudásra tehet szert, és saját személyes imáiként is alkalmazhatja őket. A fenti vers magyarázatában A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda így ír:

„A tiszta bhakta ajkairól származó transzcendentális hangvibráció hatása oly erős, hogy képes az élőlény emlékezetébe idézni örök kapcsolatát az Istenség Legfelsőbb Személyiségével. Az anyagi lét során az illuzórikus māyā befolyása alatt csaknem elfelejtettük örök kapcsolatunkat az Úrral, hasonlóan ahhoz, ahogyan akkor felejtkezünk el kötelességeinkről, amikor mélyen alszunk. A Védák szerint māyā hatására valamennyien alszunk. Fel kell ébrednünk ebből a szendergésből, s a helyes szolgálatot kell végeznünk, mert így használhatjuk ki megfelelően az emberi létforma nyújtotta lehetőséget. […] Az Úr megkér minden alvó élőlényt, hogy ébredjen fel, és végezzen odaadó szolgálatot, hogy küldetése beteljesedhessen ebben az emberi létformában. Ez a hang, ami felébreszt, a tiszta bhakta ajkairól származik.”

A korábban is idézett, Uddhavának szóló tanításában Krisna többféle ima felajánlását kéri.

 

stavair uccāvacaiḥ stotraiḥ

paurāṇaiḥ prākṛtair api

stutvā prasīda bhagavann

iti vandeta daṇḍa-vat

 

A bhakta ajánlja tiszteletét az Úrnak a különféle imák és himnuszok elmondásával. Ismételje a purāṇák és más ősi szentírások imáit is, illetve egyszerű nyelven is szólítsa meg az Urat. Botként a földre fekve ajánlja fel a tiszteletét, s így imádkozzon: »Ó, Uram, légy kegyes hozzám! « (Śrīmad-Bhāgavatam 11. 27. 45).

 

Śrīla Jīva Gosvāmī e vershez fűzött ma-gyarázatában kifejezi, hogy habár nincs lényegi tartalmi különbség a stotra és a stava szavak között, melyek egyaránt a szanszkrit stu igei gyökből származnak és dicsőítést, magasztalást jelentenek, mégis tudnunk kell, hogy a stotra korábbi nagy személyiségek által komponált imát jelent, míg a stava magának az imádónak a spontán megnyilvánulása. Krisna tehát nem-csak a szentírások imáinak ismétlésére bátorít, de azt is kéri, hogy az ember a saját szavaival, a saját nyelvén is szólítsa meg őt.

 

Kell-e valamilyen előképzettség az imádkozáshoz?

 

Amikor valaki a szentírásokban található imákat akarja ismételni, fontos tudnia, hogy ki az ima eredeti megfogalmazója, milyen lelki helyzetben van és milyen körülmények között ajánlja szavait az Úrnak. Bizonyos imákkal könnyű azonosulni. Nagyon érvényesnek találjuk őket a saját élethelyzetünkben. Egy kezdő sādhaka is azonosulni tud például az Úr anyagi világ felett álló helyzetét, mindenhatóságát, minden élőlény iránti együttérzését leíró imák szavaival. Saját elesett helyzetét, az Úr kegyében való reménykedést és a meghódolásra való törekvést kifejező szavakkal is tud azonosulni. Ugyanakkor a még ingatag hívőnek, hite gyengesége miatt vagy anyagi veszteségektől tartva, olykor nehezen megy a teljes önátadás, azaz a hívő nem tudja teljesen az Úrra bízni magát. A tiszta odaadó szolgálatot azonban az jellemzi, hogy még egy kezdő bhakta is elég bátor ahhoz, hogy kifejezze a meghódolásra való vágyát az Úr felé.[14]

E szavak kifejezéséhez persze szükséges feltétel a hit. Épp így szükséges feltétel az imádsághoz a tudás is. A gyakorló bhakta az írások tanításaiból megérti, hogy a világi élvezetek haszontalanok, s ezért az anyagi eredmények utáni vágyaktól meg kell szabadulni, nem pedig táplálni kell azokat. Amikor a Bhāgavatam negyedik énekében a még Brahmāénál is hatalmasabb birodalomra vágyó Dhruva történetét olvassa, boldogan látja az odaadó szolgálat hatalmát. Az ötéves kisfiú az Úr előtt állva megbánását fejezi ki amiatt, hogy anyagi javakért fordult az Úrhoz. A bhakta szívesen ismétli Dhruva szavait: „Ó, Uram! Gazdagsággal járó rangra törekedtem ebben az anyagi világban, ezért szigorú vezekléseket és lemondásokat végeztem. Most megkaptalak Téged, akit a nagy félistenek, szentek és királyok is oly nehezen érnek el. Ãœvegcserepet kerestem, s helyette a legértékesebb drágakőre bukkantam. Így aztán olyan elégedett vagyok, hogy nem kívánok semmilyen áldást Tőled” (Hari-bhakti-sudhodaya 7. 28.).[15] Tudásának köszönhetően természetes a vaiṣṇavák társaságáért és az Úr odaadó szolgálatáért folyamodó imák ismétlése is.

A tudás hiányától szenvedő imperszonalisták imáiról a Bhāgavatam hetedik énekének egyik magyarázatában a következőt olvashatjuk:

„Az imperszonalisták nem tisztulhatnak meg, mert nem ajánlanak személyes imákat az Istenség Legfelsőbb Személyiségének. Még ha néha imádkoznak is, imáik nem a Legfelsőbb Személynek szólnak. Az imperszonalisták gyakran bizonyságot tesznek tökéletlen tudásukról, amikor név nélkülinek szólítják az Urat. Imáikat mindig közvetve ajánlják Neki, mondván: »Te ez vagy, Te az vagy«, de nem tudják, hogy kihez imádkoznak. Egy bhakta azonban mindig személyes imákkal fordul az Úrhoz. Govindam ādi-puruṣaṁ tam ahaṁ bhajāmi. »Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom Govindának, Krisnának.« Így kell imádkoznunk. Ha valaki mindig személyes imákat mond az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, alkalmassá válik arra, hogy tiszta bhakta legyen, és hazatérjen, vissza Istenhez.”[16]

A hiten és a tudáson túl a szív tisztulása is szükséges ahhoz, hogy a fejlettebb lelki gyakorlók vagy tökéletes személyiségek minden szavával azonosulni tudjunk. Amíg a vágyak nincsenek teljesen összhangban az Úr vágyaival, bizonyos imák meghaladják az ember lelki helyzetét, és nem tudja teljes szívből ismételni azokat. Egy kezdő sādhaka esetleg vonakodhat Kuntī királynő szavait ismételni: „Bárcsak mindezek a gyötrelmek újra meg újra megtörténnének, hogy újra és újra láthassunk Téged, hiszen ha Téged látunk, az azt jelenti, hogy nem látjuk többé az ismétlődő születést és halált!” (Śrīmad-Bhāgavatam 1. 8. 25).

A mélyebb lelki tudás és tapasztalat hiányában az ember a szenvedéseket megszüntetni vágyik, mert nem tudja, hogy az érzéki élvezetből származó boldogságot automatikusan megkapja, mint ahogyan idővel szenvedésben is része lesz, bár nem vágyik rá.[17] Kuntī királynő viszontagságokkal és szenvedésekkel teli élete során azonban nemhogy azok megszüntetésére törekedett volna, hanem a fenti imájával kérleli az Urat, hogy a megpróbáltatások ismétlődjenek meg, hiszen azok különleges lehetőséget nyújtanak arra, hogy emlékezzünk az Úrra, menedéket keressünk nála, s végérvényesen magunk mögött hagyjuk az illúzió világát.

Magas szintű önzetlenségnek kell megjelennie a szívben ahhoz, hogy őszintén tudjuk ismételni Prahlāda Mahārāja mások javáért fohászkodó imáját: „Drága Uram, Nṛsiṁhadeva! Látom, hogy sok szent van a világon, de csak saját felszabadulásuk érdekli őket. A nagy városokkal mit sem törődve a Himalájába vagy az erdőbe vonulnak, hogy némasági fogadalmat téve  meditáljanak. Nem gondolnak mások felszabadulására. Én azonban nem akarok egyedül felszabadulni, s magam mögött hagyni ezeket a szerencsétlen ostobákat és gazembereket. Tudom, hogy Kṛṣṇa-tudat nélkül, anélkül hogy elnyerné lótuszlábad menedékét, senki sem lehet boldog. Szeretném hát visszahozni őket lótuszlábad oltalmába!” (Śrīmad-Bhāgavatam 7. 9. 44). Śrīla Vāsudeva Datta Ṭhākura - aki a gauḍīya-vaiṣṇavák szerint Prahlāda inkarnációja Caitanya Mahāprabhu kedvteléseiben ­- pedig azt a vágyát fejezte ki, hogy hadd szenvedjen ő a világ minden emberének bűnös tetteiért, hogy az Úr Caitanya Mahāprabhu így felszabadíthassa az illúzió rabjait.

A hit minősége, a tudás mélysége és a szív tisztasága, azaz a Krisna iránti ragaszkodás és szeretet határozza meg tehát, hogy valakinek mit természetes hallania és ismételnie, és mit nem. Az ember saját lelki fejlettségét meghaladó imák ismétlése lehet, hogy nem teljesen szívből jövő, de ugyanakkor formálja a vágyakat. Az anyag világától eltávolodott és a lelki világbeli szolgálatra vágyó bhakták szavainak hallása és ismétlése erősíti a hitet és inspirál arra, hogy az ember magasabb lelki régiókba lépjen.

Vannak azonban olyan lelki vágyakat kifejező imák, melyek hallása és ismétlése csak a szív teljesen megtisztult állapotában segíti a Krisnával való kapcsolat elmélyülését, míg alacsonyabb szinteken kifejezetten akadályokat gördíthet a sādhaka útjába. A gauḍīya-vaiṣṇavák ilyennek tekintik például Jayadeva Gosvāmī Gīta-govinda[18] című művét. A számtalan vaiṣṇava szentírás és imádság közötti eligazodást a lelki tanítómester és az előző ācāryák, valamint az odaadó szolgálat tudományának ismerete segítik.

A saját szavakkal elmondott imádság azt jelenti, hogy nem az Úr örök társainak, korábbi szenteknek, lelki gyakorlóknak az imáit ismétli az ember, hanem spontán módon szólítja meg az Urat a saját szavaival, a saját lelki látásmódja és tapasztalatai szintjén. Krisna ennek fontosságát is kiemeli Uddhava számára, mert a személyes imák menedéket nyújtanak, s növelik az odaadó szolgálat iránti vágyat a Krisnával való személyes kapcsolat megtapasztalásán keresztül. Ugyanakkor amikor az ember a saját szavaival igyekszik kifejezni gondolatait az Úr, vagy a lelki tanítómesterei felé, gyorsan képességei határaiba ütközik. Amikor pedig arról olvas, hogy a nagy személyiségek milyen alkalmatlannak tekintik magukat arra, hogy megszólítsák az Urat, kifejezetten elbátortalanodhat. Az alkalmatlanság érzése természetes, amikor egy parányi lélek a korlátlan Urat akarja megszólítani, sőt, az alázatos ima feltétele. Azonban bármilyen alkalmatlan is legyen valaki, megszólíthatja az Urat: „Uram, én nem tudok imádkozni, kérlek, segíts!” s máris elkezdett imádkozni. Krisna viszonozza a bhakta arra irányuló vágyát, hogy megszólítsa őt és feltárja neki a gondolatait és vágyait, és segít, hogy ki tudja fejezni magát. Végül is, ahogy a Bhagavad-gītā mondja, tőle származik az emberi képesség.[19] A Bhāgavatam oldalain többször is olvashatjuk, hogy az imádság képessége az Úr ajándéka. Ezt az Úr maga is megerősíti. Példa erre, amikor Brahmāhoz szól, miután meghallgatta imáit.[20] Krisna kegyéből találta meg a megfelelő szavakat Dhruva is. Amikor megpillantotta maga előtt az Urat, illendő szavakkal imákat akart zengeni az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, mivel azonban tapasztalatlan volt, hirtelen nem tudta, mit mondjon. A mindenki szívében jelen lévő Istenség Legfelsőbb Személyisége megértette, hogy Dhruva Mahārāja zavarban van. Indokolatlan kegyéből kagylókürtjével megérintette Dhruva Mahārāja homlokát, aki összetett kezekkel állt előtte. Ekkor Dhruva Mahārāja tökéletesen megértette a Védák végkövetkeztetését, az Abszolút Igazságot és az Abszolút Igazság kapcsolatát valamennyi élőlénnyel. A Legfelsőbb Úr odaadó szolgálatának elvével összhangban Dhruva, aki egy olyan bolygót akart, ami még a megsemmisülés idején sem pusztul el, megfontolt és lényegre törő imákat ajánlott fel.[21] Krisna kegye tehát, hogy az ember megtalálja a megfelelő szavakat ahhoz, hogy dicsőítse őt, ki tudja fejezni vágyait a szolgálatára és menedéket tudjon keresni nála. Mivel az imádság a vele való kapcsolat kifejeződése, nagy örömet szerez neki. És mivel az ő öröme az odaadás útját járó lélek vágya, az írások szerint minden hang és minden hangokból alkotott szó arra való, hogy az ember imádkozhasson az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez.[22]

Ugyanakkor Krisna azt is elvárja, hogy mindenki felnőjön az imádságaiban. Ha figyelmesen olvasunk az imádkozó bhakták tudatállapotáról, megtudhatjuk, hogy milyen tulajdonságokra kell szert tenni a megfelelő imádkozáshoz:

 

astauṣīd dharim ekāgra- manasā susamāhitaḥ
prema-gadgadayā vācā tan-nyasta-hṛdayekṣaṇaḥ

 

Prahlāda Mahārāja elméjét és pillantását tökéletes figyelemmel, teljes transzban az Úr Nṛsiṁhadevára szögezte. Megingathatatlan elmével, nagy szeretettel, elcsukló hangon imádkozni kezdett az Úrhoz (Śrīmad-Bhāgavatam 7. 9. 7.).

 

A megfelelő attitűd az imádság során az Úrra szögezett teljes figyelem, a megingathatatlan elme és a szeretet.[23] Mindezek gyakorlás és tisztulás által fejlődnek ki a törekvő vaiṣṇavában. Erre tudatosan kell törekedni, mert ahogy a gyermek korának előrehaladtával változnak a felé támasztott elvárások, úgy Krisna is elvárja, hogy egyre érettebbé váljon a lélek vele való kapcsolata és elmélyüljön az iránta érzett szeretete.

Bhaktivinoda Ṭhākura, a 19. századi gauḍīya-vaiṣṇava ācārya szintén hangsúlyozza az imádság figyelemmel és szeretettel való elmondásának fontosságát a nāma kara bahir haya nāma nahi haya kifejezéssel, ami azt jelenti, hogy ha Isten nevének szólítása csupán egy külsődleges cselekedet, az valójában nem Isten neve, vagyis nem nevezhető imádságnak. Ugyanakkor arra is törekedni kell, hogy az ember a szentírások alapján elmélyítse a Krisnáról szóló tudását is, hiszen a Védák végkövetkeztetéseinek megvalósítása nélkül nem tud mélyen és tartalmasan imádkozni. Ahhoz, hogy mély kapcsolata lehessen Istennel, megfelelően tudja dicsőíteni őt és őszintén ki tudja nyitni a szívét felé, ismernie kell őt.

A lelki gyakorló tehát nem ragadhat le alacsony helyzetében. Amikor a fejlett bhakták alkalmatlannak érzik magukat az Úr szolgálatára, akkor nem egy letargikus és tehetetlen állapotban vannak, hanem a transzcendetális szinten, ahol még inkább az Úrra bízzák magukat, még inkább vágynak és cselekszenek az alkalmassá válásukért. A fejlődésre tett erőfeszítés tehát kötelesség, ami meg fogja hozni a gyümölcsét. „Az Úrnak nem lehet evilági szavakkal imákat mondani. Az embernek az elme és az érzékek szabályozásával fejlett lelki szintre kell kerülnie, s akkor megtalálja majd a kellő szavakat, amelyekkel imákat mondhat az Úrhoz.”[24]

 

Az imádság nyelve

 

A ’szanszkrit’ szó a saṁskṛta kifejezésből származik, ami azt jelenti, hogy tökéletesen megalkotott. A vaiṣṇavák a szanszkrit nyelvet nemcsak az isteni kinyilatkoztatás nyelvének tekintik, hanem úgy tartják, hogy a transzcendens világ eredeti nyelve is. A nyelv meghatározó szerepet játszik egy adott népcsoport életében, hiszen tudatának, értékrendjének szavak általi kifejezője. A transzcendens világban Isten áll minden gondolat, szó, tett és érzelem középpontjában, s a lelki világ lakói számára a legmagasabb rendű érték Isten boldogsága. Mivel a szanszkrit nyelvet közvetlenül ebből az isteni birodalomból származtatják, a vaiṣṇavák úgy tartják, hogy kétségtelenül a lelki világ örök lakóinak nyelve a legalkalmasabb az Abszolút Igazsággal, az Istennel kapcsolatos koncepciók közvetítésére. A szanszkrit nyelv terminusai sok olyan fogalmat takarnak, amelyet nem lehet más nyelveken pontosan visszaadni. A fizikai, érzelmi, intellektuális és lelki elképzelések minden szintjét képesek kifejezni. A szanszkrit nyelv szókincse páratlan, s a szavak jelentéseinek is több szintje van. Éppen ezért képtelenség teljesen egzaktul átültetni más nyelvekre. Egy szöveg más nyelvre való lefordítása mindig kihívás, de főleg az, ha egy teljesen más kultúrkör mondanivalóját akarjuk visszaadni egy adott nyelven. Szinte elkerülhetetlen az eredeti tartalom és hangulat sérülése. Éppen ezért a vaiṣṇavák kincsként őrzik szentírásaik eredeti verseit, s a bennük rejlő imákat is az eredeti nyelven olvassák és ismétlik. Ez a hagyomány.

Caitanya Mahāprabhu megjelenése ugyanakkor új korszakot nyitott az irodalomban, s mivel Bengálban jelent meg és ő maga bengáliul beszélt, követői írásos hagyatékukat a szanszkrit mellett főleg ezen a nyelven írták. A bengáli gauḍīya költemények tartalmuk és hangulatuk miatt épp oly fontosnak számítanak, mint a védikus írások szanszkrit mantrái. A. C. Bhaktivedanta Swami így ír:

„Narottama dāsa Ṭhākura - a Gauḍīya-sampradāya egyik ācāryája - egyszerű bengáli nyelven írt énekeket. ViŚvanātha Cakravartī Ṭhākura, ugyanennek a sampradāyának egy másik bölcs ācāryája bebizonyította, hogy Narottama dāsa Ṭhākura dalai éppen olyanok, mint a védikus mantrák. Ez témájuk miatt van így. A nyelv nem olyan fontos, annál inkább lényeges a mondanivaló.” (Śrīmad-Bhāgavatam 1. 10. 20. + magyarázat).

Egy leckéjében pedig a következőket mondta:

„Narottama dāsa nagyon sok védikus dalt énekelt. Habár Narottama dāsa dalait bengáli nyelven írta, Śrutinak, védikusnak számítanak. Śrīnivāsa ācārya azzal dicsőítette Narottama dāsa Ṭhākurát, hogy »a te dalaid védikus bizonyítékok«. Mindaz, amit Narottama dāsa Ṭhākura egyszerű bengáli dalokkal mond el, védikus bizonyíték. Ezért Narottama dāsa Ṭhākura Prārthanāja nagyon népszerű és elterjedt a vaiṣṇavák, a gauḍīya-vaiṣṇavák, és mások körében is” (Lecke a Śrīmad-Bhāgavatam 7. 6. 7. verse alapján, Vṛndāvana, 1975. december 9.).

Kṛṣnadāsa Kavirāja Gosvāmī bengáli nyelven írt Śrī Caitanya-caritāmṛtájáról is azt mondják a gauḍīya ācāryák, hogy minden egyes verse tökéletes alkotás.

„Bhaktisiddhānta Sarasvatī Gosvāmī Mahārāja[25] sokszor azt mondta, hogy »Eljön majd az idő, amikor a világ népe megtanul bengáliul, hogy a Śrī Caitanya-caritāmṛtát olvashassa.« […] Most angolul igyekszünk bemutatni a Śrī Caitanya-caritāmṛtát, és nem tudjuk, milyen sikerrel járunk majd, de ha valaki bengáli nyelven olvassa az eredeti Śrī Caitanya-caritāmṛtát, azt tapasztalja majd, hogy eksztázisa az odaadó szolgálatban egyre nő” (Śrī Caitanya-caritāmṛta, Ādi-līlā 8. 39. +magyarázat).

A fentiekből láthatjuk tehát, hogy mind a szanszkrit, mind a bengáli nyelv fontos része a gauḍīya hagyománynak. Ugyanakkor az imádság nyelvénél lényegesebb a mondanivaló. A Śrīmad-Bhāgavatam azzal támasztja ezt alá, hogy „az az irodalom, amelyet a határtalan Legfelsőbb Úr neve, híre, formája és kedvtelései transzcendentális dicsőségének leírása tölt meg, transzcendentális alkotás, melynek célja, hogy forradalmat hozzon a félrevezetett civilizáció istentelen életébe. Az ilyen transzcendentális írást, még ha tökéletlen alkotás is, a megtisztult, valóban őszinte emberek hallgatják, éneklik és elfogadják.”[26] Ahogy Krisna bátorította Uddhavát, hogy egyszerű nyelven is imádkozzon, úgy bátorította Bhaktivedānta Swami is a nyugati vaiṣṇavákat:

„Igen, énekelhetitek az imákat szanszkritul, de angolul is mondhattok imákat, mert az Úr a szándékot fogadja el; nem a nyelv számít. ő a lelki indíttatást akarja látni. Még ha a fordítás során el is veszít egy ima a hatékonyságából, ha a szándék megfelelő, akkor nincs különbség” (Levél Madhusūdhanának, Los Angeles, 1968. február 1.).

Krisnát tehát főleg a tartalom és a hangulat érdekli, amiben megközelítjük. Bhāva-grāhī-janārdanának is nevezik[27], ami azt jelenti, hogy a bhakta szeretetét fogadja el. Ha azonban a nyelv valójában nem olyan lényeges, hiszen minden Isten dicsőségéről szóló szó transzcendentálisnak minősül, miért hangsúlyozta A. C. Bhaktivedānta Swami Prabhupāda, hogy az imádságokat követői az eredeti nyelven is mondják, énekeljék? A korábban felsorolt érvek mellett e hagyományt erősíti annak ismerete is, hogy a szentírásokban rejlő imák szerzői mind nagyon emelkedett személyiségek, sok esetben Krisna örökké felszabadult, tökéletes társai. Amikor a lelki gyakorló pontosan az ő szavaikat ismétli, emlékezteti Krisnát ezekre a kiváló vaiṣṇavákra, és már csak a velük való kapcsolata miatt is az Úr különleges áldásban részesíti az elbeszélőt.  A nagy vaiṣṇavák imáinak ismétlésével azt is kifejezi az ember az Úr felé, hogy e vaiṣṇavák alázatos követőinek és szolgáinak tekinti magát. Ez az attitűd kifejezetten örömet okoz Krisnának. A hosszú évek alatt oly sok bhakta ismételte szívét az Úr elé tárva eredeti nyelven a nagy vaiṣṇavák imáit, hogy azok emiatt is különleges hatalommal vannak felruházva. Az is említésre érdemes, hogy a gauḍīya hagyomány része és gyakori szokás, hogy a vaiṣṇava költők műveinek végén egy phala-Śruti[28] nevű versszak áll, melyben a szerző valamilyen különleges áldást ígér vagy kíván annak a bhaktának, aki elismétli szavait, imáját.

A fentieket összefoglalva tehát az imádság nyelve fontos, de nem fontosabb, mint az a szándék, hogy az ember kitárja a szívét Isten előtt, és a legjobb képességei szerint dicsőítse őt. Így a gauḍīya-vaiṣṇavák egyaránt imádkozzák a szentírásaik és az előző ācāryák imáit eredeti nyelven és fordításban, illetve saját szavaikkal, a saját anyanyelvükön is megszólítják az Urat.

 

Az imák királya: a mahā-mantra

 

Ahogy a tradicionális etimológia szerint korábban már definiáltam, a mantra szó egy olyan hangvibrációra utal, amely felszabadítja az elmét a tudatlanság hatása alól. A mahā szó jelentése pedig „nagy”, „kiváló”. A mahā-mantra szóösszetétel tehát a gauḍīyák által legkiválóbbnak tekintett hangvibrációt jelöli, amely a következő:

 

hare kṛṣṇa hare kṛṣṇa kṛṣṇa kṛṣṇa hare hare

hare rāma hare rāma rāma rāma hare hare

 

A mahā-mantra jelentőségéről, dicsőségéről, éneklésének eredményeiről számtalan szentírás számol be, és a gauḍīya-vaiṣṇavák is sok kötetnyi könyvet írtak erről. Itt csupán e mantra többi imádsággal való kapcsolatát igyekszem bemutatni, illetve röviden ismertetem a vaiṣṇavák életében betöltött szerepét.[29]

Isten saját tökéletes híve alakjában megjelenő inkarnációja, Caitanya tette ismertté a Hare Kṛṣṇa mahā-mantrát, amely a hagyomány szerint a materializmus szennyeződéseivel teli elme és szív megtisztításának leghatékonyabb és legtökéletesebb eszköze ebben a korban, s amely által lehetőség nyílik a transzcendencia közvetlen megtapasztalására. Caitanya szerint a magányosan vagy csoportosan, bárki által ismételhető mahā-mantra magába sűríti minden védikus himnusz lényegét.

Az ima a Harā, Kṛṣṇa és Rāma nevek kombinációja, melyek Istent (Krisna, Rāma) és az ő energiáját (Harā) jelölik.[30] A gauḍīya iskola szerint ez az Isten neveiből álló hangsor abszolút természetét tekintve nem különbözik magától Istentől,[31] így annak hallása, illetve elismétlése az Istennel való közvetlen kapcsolatteremtés eszköze. Mivel a kozmikus megnyilvánulásban nem létezik semmi más, csak az Úr és az ő energiája, e szent nevekből álló ima mindent magában foglal. Az egész anyagi és lelki világ benne rejlik minden részletével. Krisna, az ő összes inkarnációja, a lelki világ minden lakója, a dhāma, azaz Krisna otthona, Vṛndāvana, valamint minden félisten, szent és minden élőlény jelen van e transzcendentális hangvibrációban. Épp ezért ez az ima más imádságoktól eltérően nemcsak Isten megszólításának egy formája, hanem maga Isten.[32] A szent név az a híd, ami az anyagi világból a lelki világba vezet, s maga a lelki világ.

Ahogy a különböző lelki szinten álló, eltérő lelki látásmóddal és tapasztalattal rendelkező személyek másképp látják Istent, más-más természetű kapcsolatra vágynak vele, s Isten a vágyuk alapján viszonozza érzéseiket, úgy a szent név is a lelki gyakorló vágyai szerint viszonoz. És ahogy Isten rejtve marad azok elől, akiknek szíve szennyezett, úgy a szent név sem nyilvánítja meg teljes formáját, Rādhā és Krisna örök kedvteléseit, az anyag fogságában lévőknek. A szent nevek ismétlése azonban egyszerre a cél és az eszköz. Éneklésükkel az ember megszabadul minden illúziótól, anyagi ragaszkodástól, felszabadul a múlt karmájától és fokozatosan megérti és megtapasztalja saját eredeti önazonosságát, miközben közvetlenül megnyilvánul előtte Krisna alakja, megannyi tulajdonsága, kedvtelése és az ő örök lakhelye.

Mivel a gauḍīya értelmezés szerint Isten és a lélek örök kapcsolatának lényege a szeretetteljes odaadó szolgálat, a szent nevek éneklése által a bhakta szívéből kérleli az Urat: „Drága Krisna, Drága Śrīmatī Rādhārāṇī, kérlek, fogadjatok a szolgálatotokba!” Az Úr neve transzcendentális hangvibrációjának ismétlése az állandó tökéletességre való törekvés. Minél fejlettebb egy lelki gyakorló, annál konkrétabb a szolgálatra való vágya, amit a mahā-mantra éneklésével kifejez.

E különleges ima áthatja a gauḍīya-vaiṣṇavák életét. A komoly sādhakák a 108 gyöngyből álló imaláncukon naponta legalább 16 kört imádkoznak teljes összpontosítással, halkan, egyénileg. Emellett minden templomi szertartásnak része a szent nevek közös éneklése; a szent nevek éneklése maga is Isten szolgálata, melynek célja Krisna öröme. Vannak olyan ritka vaiṣṇavák is, akik a szent nevek állandó éneklésére tesznek fogadalmat, s naponta 172 kör mahā-mantrát imádkoznak. Minden gauḍīya-bhakta törekszik arra, hogy minél többet énekelje Isten szent neveit, s ezért a napi 16 körre tett fogadalmán kívül is próbálja minél többet ismételni ezt a hangsort. A gaudīya ima tehát nemcsak a gondolatról gondolatra haladó, diszkurzív formát használja, hanem az irodalomban és a költészetben is fontos ismétlést is. Ez a fajta imádság segít abban, hogy a bhaktának még a lélegzetvétele, sőt a szívverése is állandó imádsággá váljon.[33] Caitanya Mahāprabhu tanítása szerint a szent névnek azzal tesszük a legnagyobb szolgálatot, ha minél szélesebb körben terjesztjük.

A mahā-mantra, a tökéletes imádság leírását olvasva felmerülhet a kérdés, hogy ha a szent nevek éneklése valójában mindent magában foglal, miért van szükség más imákra is? A lélek az Istenhez fűződő kapcsolatában a lelki hangulatok számtalan fajtáját tapasztalja, s a különböző imák ezeknek az átélését teszik lehetővé. A személyes kapcsolat a részletekben bontakozik ki, melyek a teljességet szolgálják. Így szolgálják a bhakta uttama-Ślokákkal vagy saját szavaival kifejezett imái a mahā-mantrát. Caitanya tanítása szerint azonban, habár minden más ima elősegíti a mahā-mantra éneklését, az utóbbi nélkül, csupán az előbbiekkel, a lélek nem tud eljutni a tökéletességig.

Zárszó

 

A gauḍīya-vaiṣṇavák imádság-hagyományának témája komoly, mély értelmű és végeláthatatlan. Ezennel arra törekedtem, hogy egy áttekintést adjak arról, hogyan imádkoznak Caitanya Mahāprabhu követői, kiknek az Urat, illetve a transzcendens valamely aspektusát megszólító szavai a vṛndāvanai Krisnához fűződő örök, szeretetteli kapcsolatuk kibontakozásának eszközei és eredményei. Akár Krisnát, akár valamely inkarnációját, akár a vaiṣṇavákat, a szentírást vagy a szent dhāmát szólítják meg, céljuk Rādhā és Krisna boldogsága, Isten állandó, önzetlen szolgálata és a saját lelki tökéletesedésük. A gauḍīya imák irodalmi, költészeti szempontból is csodálatos alkotások, s kétségtelenül nagy örömüket lelheti bennük minden istenkereső, illetve istenszeretetre vágyó lelki gyakorló.

 

Felhasznált irodalom

 

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C. 2004: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. Stockholm, The Bhaktivedanta Book Trust.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.  2003: The Bhaktivedanta Vedabase. Bhaktivedanta Archives.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.  1997: Az odaadás nektárja: A bhakti-yoga teljes tudománya. Stockholm, The Bhaktivedanta Book Trust.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.  1996: Śrī Caitanya-caritāmṛta. Stockholm, The Bhaktivedanta Book Trust.

 

 

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.  1992-1995: Śrīmad-Bhāgavatam (1-10. ének). Stockholm, The Bhaktivedanta Book Trust.

Vṛndāvana dāsa Ṭhākura 1998: Śrī Caitanya-bhāgavata. Ādi-khaṇḍa, Part One. Mathurā, Torchlight Publishing.



[1]    Vedānta-s¡tra 4. 4. 22., idézi a ¼r¦mad-Bhāgavatam 3. 26. 32. +magyarázat.

 

[2]    ¼r¦mad-Bhāgavatam 6. 16. 51.

 

[3]    premā pum artho mahān, Caitanya-matta-mañju¢ā 6b, idézi a ¼r¦mad-Bhāgavatam 10. 8. 45. +magyarázat.

 

[4]    Bhagavad-g¦tā 4. 11.

 

[5]    Caitanya Mahāprabhu egyik közvetlen tanítványa és minden gau¨¦ya-vai¢£ava lelki tanítómestere. Számos könyvet írt, melyekben kifejti Caitanya tanításainak mély jelentését. Élt 1489-1564.

 

[6]    A vers fordítása idézet a ¼r¦ Caitanya-caritām¥ta, Madhya-l¦lā 8. 68. vers magyarázatból.

 

[7]    A sādhana-bhakti, azaz a gyakorlás szintjén végzett odaadó szolgálat 9 folyamatának egyike a vandanam, azaz az imák felajánlása.

 

[8]    ¼r¦mad-Bhāgavatam 2. 1. 5.

 

[9]    ¼r¦mad-Bhāgavatam 8. 12. 46.

 

[10]   Templomi isten-szobor.

 

[11]   Lásd Az odaadás nektárja 9. fejezet.

 

[12]  Lásd például a következõ versekben: ¼r¦mad-Bhāgavatam 4. 12. 27, 4. 14. 23, 4. 19. 33.

 

[13]   Lásd ¼r¦mad-Bhāgavatam 6. 9. 47.: „Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Ó, szeretett félisteneim! Nagy tudás birtokában imádkoztatok Hozzám, s Én kétségtelenül nagyon elégedett vagyok veletek. Ez a tudás felszabadítja az embert, s így emlékezik emelkedett helyzetemre, arra, hogy Én az anyagi élet feltételei fölött állok. Az ilyen bhakta azáltal, hogy teljes tudással imákkal fordul Hozzám, tökéletesen megtisztul.” És ¼r¦mad-Bhāgavatam 7. 9. 12.: „Ezért, noha démonikus családban születtem, bizonyosan teljes igyekezettel fordulhatok imáimmal az Úrhoz, amennyire csak értelmem engedi. Akiket a tudatlanság arra kényszerített, hogy az anyagi világba jöjjenek, mind megtisztulhatnak az anyagi élettõl, ha imákat mondanak az Úrhoz és hallanak dicsõségérõl.”

 

[14]   A tiszta hitet a ¼r¦ Caitanya-caritām¥ta, Madhya-l¦lā 22. 62. így határozza meg: „A ªraddhā, azaz hit nem más, mint biztos, megingathatatlan hit abban, hogy ha az ember transzcendentális szeretõ szolgálatot végez Krisnának, azzal minden egyéb kötelességének is eleget tesz, s mindene meglesz, amire csak szüksége van.”

 

[15]   Idézi a ¼r¦ Caitanya-caritām¥ta, Madhya-l¦lā, 22. 42.

 

[16]   ¼r¦mad-Bhāgavatam 6. 9. 47. magyarázat

 

[17]   Lásd ¼r¦mad-Bhāgavatam 1. 5. 18.

 

[18]   Jayadeva Gosvām¦ Caitanya Mahāprabhu kora elõtt, a 12. században élõ vai¢£ava költõ volt, mégis a jelenlegi hagyomány a caitanya vai¢£avizmus szerves részének tekinti õt. A G¦ta-govinda a leghíresebb mûve, mely a Rādhā és Krisna egymás iránt érzett tökéletes szeretete által áthatott v¥ndāvanai kedvtelésekbe nyújt betekintést. A materialisták és a szennyezett szívû lelki gyakorlók azonban képtelenek megérteni a tiszta szeretet mûködését, és ezért könnyen az anyag világában tapasztalt érzésekkel keverik össze, s e sértésük akadályozza további fejlõdésüket.

 

[19]   Lásd Bhagavad-g¦tā 7. 8.

 

[20]   Lásd ¼r¦mad-Bhāgavatam 3. 9. 38.

 

[21]   Lásd ¼r¦mad-Bhāgavatam 4. 9. 4-5.

 

[22]   Lásd ¼r¦mad-Bhāgavatam 6. 16. 32. +magyarázat

 

[23]   Lásd még ¼r¦mad-Bhāgavatam 3. 8. 6.

 

[24]   ¼r¦mad-Bhāgavatam 6. 16. 33. +magyarázat

 

[25]   A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda lelki tanítómestere. Élt 1874-1937.

 

[26]   ¼r¦mad-Bhāgavatam 1. 5. 11.

 

[27]   Caitanya-bhāgavata, ādi-ka£Â¨a 11. 108.

 

[28]   A phala szó szó szerint gyümölcsöt, eredményt, következményt, jutalmat, a ªruti szó pedig hallást, de ugyanakkor ígéretet is jelent.

 

[29]  A mantra teljességében a 108 upani¢ad közül a fekete Yajur-védához kapcsolódó Kali-santara£a-upani¢adban is szerepel, s az Úr Brahmā szájából hangzik el.

 

[30]   A harā szó megszólító esetben hare, míg a k¥¢£a és rāma szavak megszólító esete azonos a név szótári alakjával.

 

[31]   Lásd Padma-purā£a, idézi a ¼r¦ Caitanya-caritām¥ta, Madya-l¦lā 17. 133. verse.

 

[32]   A vai¢£avák úgy vélik, Isten egyéb, más vallásokban megjelenõ nevének imába foglalása szintén transzcendentális tisztító erõvel bír, és alkalmas arra, hogy a hívõt közelebb vigye az imádatának tárgyával való találkozáshoz. Lásd ¼r¦ Caitanya-caritām¥ta, Antya-l¦lā 20. 17.

 

[33]   Vö. 1Tesz 5. 15: „Szüntelen imádkozzatok!” és Ef 6. 18: „Minden alkalommal imádkozzatok a lélekben könyörögve és imákat mondva!”

 



ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: [email protected]
© 2019 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2019 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare