Görgessen tovább

Környezetvédelem - Fenntartható társadalom
Ki tudja megvigasztalni a Földet? Spiritual Ecology: The Cry of the Earth
 A Spirituális ökológia[1] első kiadása[2] húsz, míg a második kiadás huszonhárom tanulmányt tartalmaz különböző szellemi hagyományokhoz tartozó szerzőktől, akik a környezetvédelem témáját nem szokványos módon közelítik meg. Önmeghatározása szerint a kötet a Föld segélykiáltására adott válaszok gyűjteménye. A kiadvány – témájához méltóan – újrafelhasznált, klórmentes papíron jelent meg, és e-book formájában is hozzáférhető. Szerkesztője Llewellyn Vaughan-Lee szufi tanító és író, aki bevezetéssel, záró tanulmánnyal és epilógusként egy imával is ellátta a kötetet.
Tiszteletre méltó, hogy az iszlám misztikus szufi út iránt elkötelezett szerző, illetve az ezt a hagyományt támogató könyvkiadó sok más felfogás bemutatására is vállalkozott e tanulmánygyűjteményben. A szerzők nevének és hátterének felsorolása jól érzékelteti azt a széles filozófiai-vallási spektrumot, amelynek gondolatai megjelennek a gyűjteményben. A tanulmányok sorrendjében: (1) Oren Lyons, az onondaga indián nép törzsfőnöke; (2) Thomas Berry amerikai szerző, befolyásos spirituális gondolkodó; (3) Thich Nhat Hanh zen-buddhista szerzetes, költő és békeaktivista; (4) Tamale Bwoya, Uganda Buganda tartományának vezetője; (5) John Stanley és David Loy, akik a tudományos realizmust és a gyakorlati buddhizmust ötvözik; (6) Mary Evelyn Tucker társadalomtudós és Brian Thomas Swimme matematikai kozmológus; (7) Miriam MacGillis nővér, a Genezis-farm munkatársa; (8) Wendell Berry, aki mint költő-író, valamint a hagyományos mezőgazdálkodás támogatója ismert; (9) Winona La Duke, az amerikai őslakos-mozgalom aktivistája; (10) Vandana Shiva környezetvédő, feminista filozófusnő; (11) Susan Murphy zen tanító; (12) az indiai Satish Kumar, egykor jainista szerzetes, ma a Resurgence Ma­ga­zin szerkesztője és a Schumacher College vezetője; (13) Joanna Macy öko-filozófus (aki a buddhizmust és a rendszerelméletet kombinálja); (14) Geneen Marie Haugen író, a vadon vándora, a természeti miszticizmus kutatója; (15) Eleanor O’Haulon író, környezetvédő; (16) Jules Cashford jun­gi­ánus analitikus; (17) Bill Plotkin mély­pszichológus; túravezető; (18) Sandra In­ger­man sámán; (19) Pir Zia Inayat Khan szu­fi tanító; (20) Richard Rohr ferences szerzetes; (21) Shephali Patel farmer és oktató; (22) Lylon Jane Johnston, a navaho indián hagyomány női képviselője; (23) Llewellyn Vaughan-Lee, a kötet szufi vallású szerkesztője. (A továbbiakban a jelzett fejezetszámok alapján utalok az egyes szerzőkre, illetve írásaikra).
A tanulmányok között – ha nem is éles határvonallal, de – különbséget tehetünk tíz kisebb fajsúlyú, valamint a tartalmasabb, valamivel mélyebben elemző írások között.

Tíz felszínesebb etűd

A rövidebbek, illetve műfajilag könnyedebbek közé tartozik az indián törzsfő tanulmánya (1), amelynek több üzenete meglehetősen felszínes: együtt kell működnünk a természeti törvényekkel; a társadalom vezetőinek meg kell változniuk vagy őket kell leváltani; az indiánoknak szerveződniük kell és meg kell tenniük a „szükséges lépéseket”; hálát kell adnunk mindazért, amit használunk, és élveznünk kell az életet. Az egyetlen, egészen konkrét javaslata – amivel egyébként csak egyetérteni tudok –, hogy a hagyományos földművelést jobban kellene hangsúlyozni a világon, mert valamikor a jövőben ezen múlhat, hogy ki tud majd enni valamit, továbbá ez a fajta munka jót tesz a jellemnek.
Az afrikai szerző egy álmáról számol be (4), amelyben a világunk ingatag állapotát egy majdnem túlcsorduló, árvízzel fenyegető víztömeg képviselte, a világ vezetőinek szerepe pedig a természetvédők kezébe került.
Lazább irodalmi műfajt képvisel a Ge­nezis-farmon munkálkodó keresztény nővérrel készült interjú is (7). Ebből keveset tudunk meg a farm munkájáról: igyekeznek megőrizni a földet eredeti formájában, egy részére látogatókat sem engednek; nem keresztezett, hagyományos magvakat is ültetnek, és oktatási programot is működtetnek. A nyilatkozó szellemisége nem minden elemében klasszikusan keresztény, az univerzumnak pszichikai jellemzőket is tulajdonít, amelyek együtt fejlődnek a kozmosszal. A világot szerinte szent kinyilatkoztatásnak kell tekintenünk, és meg kell változtatnunk nyugati, iparközpontú beállítódásunkat. További javaslatai felvállalt bizonytalanságot tükröznek, vagy olyan általánosak, mint hogy „vissza kell követelnünk a teljességet, amit az előző kultúrák emberei megéltek”.
Wendell Berry rövid sorokból álló verse (8) a természettel összhangban való élet fontosságát hirdeti: a gazdasági életnek nem a pazarláson kellene alapulnia; az állatok gyakran zseniálisabban élnek együtt a környezetükkel, mint mi; higgyünk jobban a természetben, mint a tudomány zsenijeiben; és arra kell törekednünk, hogy igazi emberi lénnyé váljunk.
Az amerikai őslakók jogait védő tanulmány esetleírásokat tartalmaz (9), amelyek egyes indián népek jogainak sérülését, területeinek sajnálatos kisajátítását, ipari vagy turisztikai felhasználását ecseteli. Továbbá az őslakók szent helyeinek szentségét hangsúlyozza, és reméli, hogy a jövő emberisége a zöld utat, nem pedig a „felperzselt” utat választja.
Vandana Shiva az indiai szent iratokra hivatkozva a másoknak való rendszeres ételadás szent kötelességére hívja fel a figyelmet (10). Ennek elhanyagolását felelősnek látja az éhínség és szegénység kialakulásáért, valamint az organikus farmok pusztulásáért és a nagyüzemi, mérgezett ételeket előállító „agrobiznisz” eluralkodásáért.
A Wild Horses, Wild Hearth (Vad lovak, vad szív) című elmélkedést (15) sziklák között, egy ló nyergében ülve, farkasok és vad lovak ihletésére meséli el a szerző. Amire ráébred – és ráébreszteni szándékszik –, az az élő teremtmények mágikus egymásrautaltsága.
Egy sámánizmust gyakorló szerző pedig a Föld megingott egyensúlyát a sámánizmus transzformatív erejével látja helyrebillenthetőnek (18). Alapszemlélete szerint a fizikai világ jelenségei a szellem láthatatlan birodalmából indulnak ki, ezért először belső sötétségünket kell aranyló fénnyé változtatni, ami aztán megjelenik a külső világban. Hogy a konkrétumok szintjén ez hogyan történne, arra csak egy kísérlet erejéig utal, amelynek során emberek közös koncentrációja csökkentette a víz szennyeződését.
Kitüntetett figyelemmel lapoztam She­pha­li Patel, az Amerikában született, de szü­le­inek köszönhetően a hindu hagyomá­nyban nevelkedett szerző írását (21), mivel magam is egy indiai, védikus tradícióba tartozó vallást követek. Az írónő a bhakti (az odaadás) irányzatához tartozónak vallja magát. Ez a szellemi irányvonal a teológiai kategóriák szerint személyes Istenben való hitet kellene, hogy jelentsen; a szerző gondolatmenete azonban az „Egy”-nek nevezett abszolútum személytelen megértésére utal. Számomra ez azt – az egyébként köztudomású jelenséget – illusztrálja, hogy a mai hindu valóságban az egyébként elkülönülő szellemi iskolák tanításai a laikus hívők vallási felfogásában és gyakorlatában meglehetősen egymásba folynak. Shephali Patel végeredményben klasszikus imperszonalista (panteista) természetszemléletet sürget: eszerint a világ minden egyes tárgya „a te részed és az én részem”, és minden természeti objektum hordozza az isteniséget.
Egy navaho észak-amerikai őslakos hang­ja szólal meg az utolsó rövidebb írás­ban (22), szent élőlényként definiálva a Földet. A kissé érzelgős leírás szerint, ha megérezzük minden élőhöz fűződő kapcsolatunkat, akkor tapasztaljuk meg a szépséget és boldogságot, és ezzel állhat vissza a Földdel kapcsolatos, egykor megteremtett, majd megbomlott egységünk.
A felsorolt tíz, könnyedebb tanulmány szerzői nyilvánvalóan a megfelelő lelki beállítódás erejében hisznek, és elkötelezetten remélik a pozitív változások bekövetkeztét. Ám meg sem próbálnak mélyebbre ható elemzést nyújtani az ökológiai válság spirituális (vagy bármilyen más) okairól és ezek lehetséges ellenszereiről.

A tartalmasabb tanulmányok

Saját osztályozásom szerint a kötet további tizenhárom tanulmánya mind az ökológiai válság elemzése terén, mind pedig a kiútkeresésben valamivel mélyebbre hatol. (Az általam könnyedebbnek vagy mélyebbnek tekintett tanulmányok egyébként váltakozva követik egymást, a kötet szerkesztésében nem különülnek el). E tizenhárom tartalmasabb esszét nem külön fogom jellemezni, inkább az összegzésükre törekszem az alábbi néhány szempont alapján.
Tulajdonképpen mit vártam el a Spirit­uális ökológia cím láttán a számos világ­nézetet reprezentáló tanulmánykötettől? Úgy véltem, az írások négy alapvető kérdéssel fognak foglalkozni, és ezekre is kerestem a választ az olvasás során. (I) Milyen problémákat okozunk a bolygónknak, és mely kollektív viselkedésformáinkkal váltjuk ki ezeket? (II) Melyek a mélyebb, szellemünkben rejlő okai a Földet sújtó környezeti krízisnek? (III) A szerzők sajátos világnézete szerint milyen világképpel kellene rendelkeznünk, vagyis hogyan kellene gondolkodnunk, hogy megállítsuk és megfordítsuk az emberiség környezet- és önpusztítását? (IV) Milyen konkrét egyéni cselekvésmódot és társadalmi programot ajánlanak a szerzők saját világfelfogásuk, vallásuk alapján?
(I) Hogy melyek korunk égető környe­zeti kihívásai, az olyannyira köztudott, hogy a legtöbb szerző nem tartja lényegesnek a felsorolásukat – és igazuk van, nem is igen várunk részletes szakmai problémalistát egy alapvetően spirituális megközelítésű könyvtől. Ilyen jellegű, tömör felsorolást találunk azért a társadalomtudós-kozmológus szerzőpáros tanulmányában (6): a környezeti rombolás, a klímaváltozás hatásait tovább fokozzák a társadalmi egyenlőtlenségek, a szegénység, az éhezés és a militarizmus.
A kötet két zen-buddhista szerzője (6, 11) egyrészt a katasztrófákat említi: árvíz, szárazság, erdőtüzek, olvadó jég, hurrikánok; másrészt az erdők és korallzátonyok méretének csökkenésére, valamint a sivatagosodásra, a kihaló fajok számának növekedésére irányítják a figyelmet – miközben az emberiség létszáma köztudottan folyamatosan nő. A közvetlen okokat is ők nevezik meg legszókimondóbban: természetellenes az életmódunk; olaj alapú civilizációnk magas kényelmi szintet eredményezett, felmérhetetlen áron; az ipar és a gazdaság a szénen, olajon és a fegyverkezésen alapszik. Mindezek együttesen szennyezik és pusztítják a folyókat, hegyeket, erdőket, óceánokat, az élőlényeket, miközben aláássák a szeretetet, az együttérzést, a változatosságot és mindent, ami ősi. 
(II) Közös üzenete a szerzőknek – és ez nyilvánvalóan várható egy ilyen szellemiségű műtől –, hogy a civilizációs ártalmak mélyén téves és ártalmas gondolkodásmód húzódik meg, és végső soron ez felelős a környezet és az élet rombolásáért. Azzal kapcsolatban, hogy melyek az emberiség gondolkodásának hibás elemei, egyes szerzők megnevezik az önzést. Emellett szerepel például a bolygónk iránti tisztelet elvesztése (2), az erőszakosság, a korrupció (3), a materializ­mus, hedonizmus (5), az univerzum céltalanságának eszméje (6), az előrelátás hiánya, a természetellenesen eltúlzott kényelmesség, az individualizmus, az elmúlásról való megfeledkezés, a természet kihaszná­lá­sá­ra irányuló szemlélet, a felelősség elhárítása (11), a környezetünktől való különállás hite (13), a tudomány által erősített mechanikus világszemlélet, a teremtés szentségéről való megfeledkezés (23). Rendszeresen visszatérő, mondhatjuk vivőgondolat, hogy az emberiség gondolkodásmódjában téves elem volt a szellem és az anyag különválasztása (saját egónk elhatárolása a világtól, valamint az anima mundiról, a világ elválaszthatatlanul benne rejlő lelkéről való megfeledkezés), és ez döntő szerepet játszik az anyag, a Föld lenézésében, érzéketlen használatában, valamint a természettől való elszakadásunkban (13, 14, 16, 17, 23).
(III) Milyen világképet, gondolkodásmódot javasolnak a szerzők a környezeti helyzet orvoslása érdekében? Általában meglehetősen általános és filozófiailag nem pontosan definiált eszmék elfogadását szorgalmazzák. Llewellyn Vaughan-Lee szerkesztő már a Bevezetésben is – kissé homályosan – úgy összegzi a szerzők üzenetét, hogy a világ egyensúlyának visszaállítása érdekében „vissza kell nyernünk természetes szellemiségünket”, és „meg kell hallanunk a teremtés valódi zenéjét”.
Visszatérő gondolat – amit a Bevezetés és a szerkesztő saját tanulmánya szintén hangsúlyoz –, hogy a Föld meggyógyítása érdekében át kell éreznünk a rajta élők összekapcsoltságát, közösségét, vissza kell szereznünk a tudatosságunkat arról, hogy mindannyian egyetlen élő, lelki lény részei vagyunk. Nemcsak használnunk kell a Földet, hanem tisztelnünk is, együtt kell élnünk vele. Higgyünk benne, vagy legalább képzeljük úgy, hogy a világ minden egyes – élő és élettelen – létezője érzékeli, miként viszonyulunk hozzá. Különböző megfogalmazásokban a panteizmus felfogása (mintegy a legtöbb – ha nem az összes – szerző felfogásának közös nevezője) a legjellemzőbb: meg kellene élnünk az ember és a természet egységét, érezzük át, hogy a Föld testének szervei vagyunk (2, 11, 12, 14, 17, 23). A spirituális hagyományokra való visszatekintésben is azok a misztikus költők jelennek meg iránymutatóként, akik az embert a környezet teljességének részeként tekintik, az abszolútumban való feloldódást hirdetik, élő egésznek tekintik a Földet mindenestül, beleértve az embert is (19). A kereszténység bírálata is megfogalmazódik – egy ferences szerzetes tollából –, szintén azt a dualista megközelítést bírálva, amely elválasztja Istent a világtól, ahelyett, hogy Isten testének tekintené. (20) Az egység gondolatkör kapcsán a Gaia-elmélet pszichológiai újraértelmezése is felbukkan: az élő Föld szentségének megértésére kell törekednünk az univerzum és egyéni lelkünk összehangolódása érdekében (16).
A szerzők egy része nemcsak elkötelezettje az evolucionista világképnek, hanem úgy gondolja, hogy ennek megfelelő megértése elő is segítené földi boldogulásunkat (5, 6, 16, 17). Szerintük az univerzum történetét öntudatos teremtő folyamatként kellene látnunk. Két tanulmány (5, 6) kifejezetten az evolucionista szemléletmódra építkezik, nem leplezett, csak költőien előadott materialista megközelítéssel. A problémák megoldását múltunk és a „kölcsönös függőség” megértésétől remélik. A fejlődéspárti szerzők úgy vélik, élnünk kellene a biológiailag is adott altruista, együttműködő, erkölcsi adottságainkkal. Újra kell értelmeznünk az egónkat, mint amely nem elkülönült másoktól, hanem: a mi tagja. A természettudományos eredmények legjavát pedig párosítani kell a nem-dualista szellemi tradíciókkal – a buddhizmussal, taoizmussal, advaita-vedāntával, szufi és más misztikus tanításokkal (5). Számomra az evolúciós világkép iránti lelkesedés azért volt kicsit visszatetsző, mert történetileg nézve az evolúció elméletének megjelenése a materialista nézetet erősítette legjobban, amely – meglátásom szerint – inkább okot, mint megoldást kínál a Föld kizsákmányolására.
Tömören szólva a kötet mélyebben gondolkodó szerzői abban látják az alapproblémát, hogy különállóként kezeljük a szellemet és az anyagot, ahelyett, hogy a földi világ minden porcikáját lélekkel áthatottnak tekintenénk. A hangzatos kulcskoncepciók a kölcsönös függőség, az egység­tudat, az univerzummal való elfeledett össz­hang megértése. Olyan nézetek ezek, amelyek a modernkori ezoterikus irodalomnak is a központi elemei. Mivel általában nem az ősi spirituális tradíciók ortodox képviseletével találkozunk, a kötetet akár az „Ezoterikus ökológia” címmel is el lehetett volna látni. Az ezoterikus irodalomra jellemző eszmefuttatások és nyelvezet eredményeként a mindennapi, praktikus megoldások keresését meglehetősen elhanyagolják a szerzők.
(IV) Ugyanis a gyakorlati teendők szint­jén olvashatjuk a legkevesebb ígéretes ötletet a kötet tanulmányaiban. Némelyikben egyetlen egyet sem. Máshol például ilyen megfoghatatlan általánosságokat: „ébrednünk, cselekednünk kell”, „sürgős egyéni és kollektív akciókra van szükség”, „segítenünk kell felébreszteni az embereket”, „valósággá kell tennünk a testvériség, a szerető kedvesség és az együttérzés álmát” (3). Vagy nehezen kivitelezhető, a cél felé átmenetet nem mutató olyan javaslatokat olvasunk, mint hogy „a kormányoknak fel kellene adniuk korrupt kapcsolatukat az olajiparral, és sürgősen új technológiákat kellene alkalmazniuk” (5). A versengő nemzetállamok helyett multikulturális, planetáris civilizációt kellene teremtenünk (6). Féket kell tennünk az önzésünkre, józan, kreatív, játé­kos tu­da­tos­ságra van szükség. Fel kell há­bo­rod­nunk a szegények és gazdagok közötti különbségen, a bankok viselkedésén, az erdők kiirtásán, a munkahelykeresés nehézségein, az erdők ipari célú kiirtásán (11). Gyakoroljuk az együttérzést, keressük az igazságot, értékeljük a szépséget, munkálkodjunk az elnyomottak felemelkedésén, tegyünk az önmegvalósításért. (12) Őrizni és támogatni kell a gyermekek ártatlanságát, mentorálni kell a serdülőket, érett személyeknek kell irányítaniuk a kultúra transzformációját (17). El kell kezdenünk a Föld testének és lelkének gyógyítását. Magunkon belül kellene kezdenünk a környezet átalakítását, és fenntarthatóbban kellene élnünk (23).
Bár a kötetnek sem a címe, sem a bevezetése nem ígér részletes cselekvési programot, a szívhez szóló, de a mindennapi cselekvés szintjét elhanyagoló javaslatok láttán az olvasóban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi a haszna a gondolkodásmódunk szorgalmazott átalakításának, ha mindennek nincs megfogalmazható gyakorlati vetülete? Különösen szembetűnő számomra, hogy egyetlen szerző sem említi meg a húsevés környezetre gyakorolt szerteágazó romboló hatását (a karma ma már ezoterikus körökben is közismert törvénye sem kerül tárgyalásra), és csak rendkívül óvatosan mutatnak rá a túlfogyasztás problémájára is, valamint az önkéntes egyszerűség, az önkorlátozás fontosságára. Óvatosságuk egy olyan orvoséra emlékeztet, aki nem meri beadni az injekciót a páciensnek, nehogy a szúrással fájdalmat okozzon neki. Amellett, hogy nem akarják a publikum érzelmeit felkavarni, az is oka lehet az „ultramérsékelt” megoldási javaslatoknak, hogy sok szerző többé-kevésbé maga is a bírált (hús)fogyasztói társadalomba épülve él, így határozottabb, jelentősebb életmódváltozást sürgető üzenetet nem tudnának hitelesen átadni.

A kínzóan hiányzó vaiṣṇava tanulmány

Sok szerző nem csupán a saját hagyományából, diszciplínájából hoz fel példatörténeteket, hanem más kultúrák köréből – így a hinduizmusból – is. Például a ferences szerző tanulmányában (20) kifejezetten pozitív hangvétellel, Krisztussal azonos küldetési szerepben bukkan fel Kṛṣṇa személye.
Az egyik szufi szerző írásában pedig az indiai Bhāgavata-purāṇa egyik (Kṛṣṇa hívei által jól ismert) története is megelevenedik, amelyben a tehénalakot öltött Föld mondja el sírva panaszait a hátán élő emberiségről. Eleve hindu hátterű Vandana Shiva írása az ételadás jelentőségéről. Az Amerikában élő Shephali Patel származását tekintve szintén indiai, Satish Kumar tanulmányának pedig a Bhagavad-gītā szolgál alapjául, ám részben önkényes értelmezést tükröz. Így a könyv egyik indiai szerzője sem a vaiṣṇava tradíció követője, ebből kifolyólag ezt a jelentős indiai hagyományt senki nem képviseli a kiadványban.
Pedig szerintem nem csak azért illene a spirituális ökológiáról szóló kötetbe egy vaiṣṇava környezetvédelmi tanul­mány, mert személyesen ezt az utat követem. Hanem azért, mert jelentősen eltérő filozófiai szemszögből íródna, mint a tanulmányok többsége, amelyek legfeljebb a Földnek tulajdonítanak személyiséget, Istennek egyáltalán nem. Egy Kṛṣṇa-tudatú szerző tanulmányából bizonyára nyilvánvalóvá válna, hogy egy dualista – a lelket és az anyagot határozottan megkülönböztető – szemléletmódnak nemcsak helye van a környezeti gondok spirituális alapú megoldásának keresésekor, hanem ez a látásmód nagyon ígéretes és gyümölcsöző is.
Az is eszembe jutott, milyen szerencsések is mindazok, akik A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda tolmácsolásában ismerhetik meg a Bhagavad-gītāt és a vé­dikus irodalom más köteteit. Śrīla Prab­hupāda mindig világos okfejtéssel mutat rá a modern világ problémáinak gyökerére; érthetően fejti ki annak a látásmódnak és tudatállapotnak a jellemzőit, amelyre szert kellene tennünk, és mind egyéni, mind társadalmi szinten félreérthetetlen gyakorlati javaslatokat is tesz – az ökológiai problémák vonatkozásában is. Eszerint a Földet tönkretevő tevékenységeink alapvető oka az Istentől elfordult lélek önzése és mohósága. A megoldás eredeti tudatállapotunk visszanyerésében rejlik, mint Isten önzetlen, szerény szolgája. A magára így tekintő lélek be fogja tartani ebben a világban az Īśopaniṣad kérését: csak annyit vesz el a maga számára a világból, amennyi léte fenntartásához feltétlenül szükséges, tiszteletben tartva az Istenség Legfelsőbb Személyisége tulajdonjogát. Az így gondolkodó emberek pedig a legbékésebben önfenntartó faluközösségekben élhetnek együtt, amire világszerte számos példa van, a legközelebbi a somogyvámosi Krisna-völgyben. Ezek a közösségek látványos demonstrációi annak, hogy a spirituális környezetvédelemről nemcsak beszélni és írni lehet, hanem azt sikeresen meg is lehet valósítani.
Hogyan lehet megvigasztalni egy síró csecsemőt? Úgy, ha pontosan tudjuk, miért sír. A Spiritual Ecology szerzői kétségtelenül mind jó szándékúak, és szeretnék felszárítani a Föld könnyeit. Ám ha egy kisdedet újrapelenkáznak akkor, amikor ő valójában enni szeretne, akkor csak még keservesebben fog sírni. Vaiṣṇava szemszögből nézve a környezetvédelmi problémák megoldása érdekében tett javaslatok és kísérletek nem lehetnek sikeresek mindaddig, amíg nem állnak összhangban Kṛṣṇa tanításaival, nem az Ő elégedettségét tekintik központi céljuknak, és nem mutatnak hajlandóságot áldozathozatalra e legfelsőbb, minden más fontos eredményt magában foglaló célkitűzés elérése érdekében.


[1]  Vaughan-Lee, Llewellyn (ed.): Spiritual Ecology: The Cry of the Earth. [Spi­rituális ökológia: a Föld sírása.] The Golden Sufi Center, Point Reyes, 2016, 336 oldal.
 
[2]  Kiadási év: 2013, 283 oldal.
 


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: [email protected]
© 2019 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2019 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare