Görgessen tovább

Környezetvédelem - Fenntartható társadalom
Molnos Zselyke: Ököpszichológia-alapkönyv
 A bemutatásra kerülő mű[1] szerzője, Mol­nos Zselyke biológus, ökológus, pszicho­ló­gus és gyakorló ökopszichológiai ta­nács­adó. A mű elsődleges célja az öko­pszi­cho­lógia elméleti és gyakorlati aspektusának bemutatása, amelyhez a szerző a legfrissebb szakirodalmi eredményeket, valamint saját tapasztalatait használja fel. Egy olyan kurrens téma összefoglalásáról és bemutatásáról van szó, amely hazánkban még viszonylag kevéssé ismert, így a maga nemében a könyv hiánypótló, és ahogyan arra a cím is utal, valóban egy alapkönyvről, mondhatni alap-tankönyvről van szó. A könyv megírását személyes érdeklődés ihlette, ahogy azt a szerző egy-egy saját élményének leírása is mutatja. A mű ismertetése során az ökopszichológia alapelveit és paradigmaváltásának egyes elemeit a vaiṣṇava[2] szentírások legfontosabb tanításaival összevetve mutatom be.
Molnos meghatározása szerint az öko­pszi­c­ho­ló­gia egy olyan fiatal és dina­mi­kusan fej­lő­dő multidiszciplináris tu­do­mány­te­rü­let, amely a nevében is meg­jelenő ö­ko­ló­gi­a és pszichológia mel­lett a filozófia, a rend­szerelmélet és a tudat antropológi­ájá­nak egyes elemeit ötvözi. A hasonló gondolatokra épülő szakterületek közül a mélyökológia és a transzperszonális pszichológia áll a legközelebb az öko­pszi­cho­lógiához, melynek célja általánosságban a harmóniateremtés és a gyógyítás, konk­ré­tab­ban a holisztikus szemléletet ki­szé­lesítő új paradigma kialakítása. Az ökopszichológia látásmódjára a természeti világ egészlegessége és egysége a jellemző, amelyben maga az ember is benne foglaltatik – de nem a középpontban, kutatási módszerét pedig a kvalitatív eszközök és eljárások használata jellemzi. A fogalom megteremtője, Theodore Roszak szerint az ökopszichológia elsősorban arra keresi a választ, vajon miért pusztítja oly rendületlenül az ember saját életterét, ugyanakkor azonban lehetőséget is kínál a pszichológiának látóköre kiszélesítéséhez, melynek során képessé válhat felismerni, hogy sem az ember megismerése, sem a gyógyítása nem valósítható meg a bolygó egészétől függetlenül.
A könyv Előszavában dr. Buda László[3] pszichiáter rámutat a szomatodráma és az ökopszichológia közös gondolatára: ha emberként nem érzékeljük, hogy egy nálunk monumentálisabb rendszer részei vagyunk, akkor óhatatlanul is folytonos aggodalomban és szorongásban éljük le az életünket. A „világ” megváltoztatásához nemcsak önmagunkat, hanem a minket körülvevő világot is meg kell ismernünk, látnunk kell e kettő szoros összefonódását, hiszen Buda szerint a változásnak a saját szívünkből, lelkünkből, tudatunkból kell indulnia. Önmagunk és a világ megismerésének, ezen keresztül pedig a kölcsönös gyógyításnak a lehetőségét mutatja meg a könyv, melynek tudományos és spirituális mondanivalója egyaránt szól az észhez és a szívhez.
A mű első fejezete definiálja az öko­pszi­cho­lógiával kapcsolatos alapfogalmakat, valamint megfogalmazza annak nézetrendszerét, beleértve a paradigmaváltással kapcsolatos kérdéseket is. A mű olvasása során első lépésként megismerjük egyrészt az ökopszichológia három alapvető gondolatát, másrészt a hozzá kapcsolódó paradigma három elemét, mely leírások egyben a téma vizsgálatának és a könyv szerkezetének a vezérfonalát is jelentik. A kiindulásként szolgáló alapgondolatok a következők: (1) az egyén jólléte és a világ, a bolygó jólléte között együttműködő (szinergikus) kapcsolat áll fenn; (2) ennek a kapcsolatnak a megszakadása mindkét irányban megbetegít; (3) az előző két gondolatból következően a kapcsolat újraélesztése, maga az újrakapcsolódás viszont mindkét fél esetében gyógyító hatással bír. Az ökopszichológia ezen alapelvei az ősi indiai orvoslás, az āyurveda holisztikus szemléletében is – igaz, tágabb értelemben, de – tetten érhetőek. A Caraka-saṁhitā[4] szerint[5] a betegségek elsődleges oka az, hogy elveszítjük a hitünket Istenben, melynek következtében megszakad a Vele való kapcsolatunk, így elfelejtjük, hogy a Legfelsőbb Úr minden dologban, így bennünk is ott lakozik. Az egységes látásmód hiánya űrt okoz, mély fájdalmat, és ez a szenvedés az, amely a későbbiekben mentális és fizikai betegségekben nyilvánul meg.
Az ökopszichológiai paradigma három eleme (1) az észlelés; (2) a kogníció (ezen belül is a gondolkodás); valamint (3) a gyakorlat. Az észlelés célja, hogy képessé váljunk meglátni a világban az összekapcsoltságot és az egységet: a felszín alatt ugyanis – ha nem is látható, de minden pillanatban érzékelhető és megtapasztalható módon – összekapcsolódunk a minket körülvevő természettel. A kognitív elem elsődleges célja, hogy meglássuk a komplexitást, azt, hogy a világot egymásba ágyazott rendszerek, modulok alkotják, amelynek maga az ember is szerves része. Tudatában kell lennünk annak, hogy az egyes részek megfelelő működése elsősorban a kooperáción alapul. Az ökopszichológiai paradigma gyakorlati elemének legfontosabb célja, hogy megmutassa, tetteinkkel hogyan tudunk olyan lehetőségeket és tudatállapotot teremteni, amellyel újra képesek lehetünk összekapcsolódni a szűkebb és tágabb környezetünkkel.
A recenzeált mű második fejezetének középpontjában elsősorban az ökológiai én meghatározása áll, amely azt a fajta énkiterjesztést jelenti, melynek során megéljük a természettel, a többi élőlénnyel való közösségünket és egységünket. Ennek leírásában a szerző egy nagyon fontos dologra is felhívja a figyelmünket. Eszerint ha nem vagyunk képesek kiterjeszteni az ökológiai énünket, ha nem éljük át a nondualitás[6] élményét, miközben empatikusak is vagyunk, vagyis ha nem vagyunk képesek egyénként, egyéniségként tekinteni minden teremtett élőlényre, akkor valószínűleg képtelenek leszünk arra is, hogy az élőlények alkotta (biológiai) természetre úgy tekintsünk, mint egyéniségek közösségére. Ennek eredményeképpen elvész az empátia, elvész az azonosulás, és megnő az esélye annak, hogy elpusztítsuk énünk azon részét, amely tulajdonképpen szervesen hozzánk, emberekhez tartozik. Vaiṣṇava szempontból ezt a szemléletet, ezt az attitűdöt még tovább lehet tágítani oly módon, ha nemcsak azt értjük meg, hogy a Legfelsőbb Úr által teremtett anyagi világ részei vagyunk, hanem azt is, hogy Magának a Legfelsőbb Úrnak mint lelkek is a szerves részei vagyunk. Ez tehát közvetve azt is jelentheti, hogy az élőlény akár a saját anyagi testét, akár az őt körülvevő természetet (bolygót, univerzumot) sanyargatja destruktív viselkedésével, azzal nemcsak a fizikai anyagban és más érző lényekben tesz kárt, hanem a minden élőlény szívében benne lakozó Legfelsőbb Urat is megsérti, mert tette ellenkezik a szentírások utasításaival.[7]
A harmadik fejezet az ökológia és az emberi psziché válságának eredetét és jellemzőit vizsgálja. Az ökológiai válság az emberi pszichében, ezen belül is elsősorban a természeti környezettől való elidegenedésben gyökerezik. A civilizált életmód velejárója, hogy gyakran szem elől tévesztjük a kitűzött célt, hogy elfelejtjük, hová is tartozunk. Elidegenedünk a saját fizikai testünktől, a szellemünktől, a lelkünktől, megszakad a kapcsolatunk nemcsak saját magunkkal, hanem a többi emberrel és a természettel is. Molnos szerint mindez azért történhet meg, mert a duális paradigma fogságában mindent különválasztunk egymástól, például a testet az elmétől, a külsőt a belsőtől. Az elkülönültség és az elidegenedés mögött az egóval való azonosulás áll: ebből következik az a hozzáállásunk a világhoz, hogy ami az egón kívül van (pl. embertárs, másik élőlény, saját tudattalan tartalmaink), azt fenyegetőnek érezzük, így védekezni próbálunk ellene. A jógairodalomban szintén találkozhatunk azzal a megközelítéssel, mely szerint a tudatállapotunkat és a tetteinket alapvetően meghatározza, hogy mi emberek mivel azonosítjuk magunkat. A durva- és finomfizikai – vagyis az anyagi elemekből, illetve az elméből, az intelligenciából és a hamis egóból álló – testtel való azonosulás arra készteti az embert, hogy csak a saját érdekeit tartsa szem előtt, és elsősorban az érzékszervei kielégítésén fáradozzon.[8] Ezzel szemben, ha lélekként azonosítja magát az élőlény, akkor tetteit az isteni törvények irányítják, és igyekszik a természettel való összhangban és harmóniában élni.[9]
A szerző szerint fontos megértenünk, hogy a pszichés egészség nem csak az egyéni integritás és az emberi kapcsolatok minőségének a függvénye. A minket körülvevő természeti környezet állapota, illetve a vele való kapcsolatunk szintén alapvető hatással van a pszichénkre. Ez a gondolat nagyfokú hasonlóságot mutat a védikus irodalom kötőerőkről szóló leírásaival.[10] A kötőerők olyan univerzális, mindent átható energiák, amelyek azon túl, hogy ehhez az anyagi világhoz kötik az élőlényeket, képesek kedvezően vagy kedvezőtlenül befolyásolni azok tudatát, gondolatait, érzéseit és viselkedését. Az emberi psziché válságának bemutatása kapcsán a szerző kitér a civilizált emberek egyik jellemző tulajdonságára, az omnipotens nárcizmusra. A mai kor embere minden tevékenységében az azonnali kielégülést keresi, képtelen a késleltetésre és a felelősségvállalásra, tetteit a minimális erőfeszítés és a következmények figyelembevételének hiánya jellemzi. Mindehhez a technikai függőség és a mindenhatóság illúziója társul, vagyis az a képzet, hogy a technikai újítások függetlenítenek minket a nagyobb rendszerek törvényszerűségeitől, hatásaitól és ellenhatásaitól. Ez a hozzáállás azonban komoly következményekkel jár: olyan tünetek (pl. kényszeres viselkedés, zavart gondolkodás, érzelmektől való elszigetelődés) jelennek meg, amelyek a szenvedélybetegekre jellemzőek. Ahogyan azt a védikus szentírások is leírják, a jelenleg is uralkodó kali-korban[11] az ember egyik legfőbb tulajdonsága a mohóság,[12] vagyis az a fajta attitűd, hogy azt gondoljuk, jogunk van a szükségesnél többet elvenni Isten tulajdonából,  megengedhetjük magunknak, hogy anyagi javakat halmozzunk fel azon túl, hogy fenntartjuk a fizikai testünket. Az ember mohóságában kizsákmányolja a Legfelsőbb Úr által teremtett anyagi természetet, amely viselkedés tolvajjá teszi őt, így fel kell készülnie arra, hogy a természet törvényei előbb-utóbb meg fogják büntetni. Emellett a jelen kor embere folyton nézeteltérésekbe keveredik, lusta és szerencsétlen, de leginkább a zavarodottság jellemző rá.[13] Így nem csoda, ha tudatlanságában és zaklatottságában gyakran alkohollal, kábító- és mámorítószerekkel igyekszik csökken­teni a benne keletkező feszültséget és szo­ron­gást.
Mindezeken túl a harmadik fejezetben a szerző hangsúlyozza az ökológiai identitás kialakításának fontosságát, amely a paradigmaváltás egyik legfontosabb eleme: ahhoz, hogy az ember és a természet közötti viszony újra harmonikus legyen, elsősorban az ember saját, fentiekben röviden jellemzett világnézetének és életmódjának megváltoztatására van szükség.
Anegyedik fejezet témája az alkalmazott ökopszichológia, vagyis az önmagunkkal és a természettel való újrakapcsolódás gyakorlati aspektusa, amely segíthet minket a külső és belső harmónia megteremtésében. Ennek kapcsán a szerző olyan technikákkal ismerteti meg az olvasót, amelyek lehetővé teszik egy mélyebb, komplexebb, integráltabb észlelés (és ezáltal érzékenység) elsajátítását. A mindennapi életben is alkalmazható gyakorlatok között szerepelnek olyan elemek, amelyek ennek az ökológiai észlelésnek a kialakulását segítik elő (pl. Laura Sewall észlelési vagy Michael J. Cohen érzékelésen alapuló gyakorlatai), de vannak technikák, amelyek a világhoz, a természethez fűződő elakadt ér­zelmeink, félelmeink, bénultságunk meg­é­lé­sé­ben, tudatosításában segítenek (mint például a környezeti gyászmunka, vagy az ökopszichológiai alapú visszajátszó (playback) közösségi színház), esetleg az egységélmény megtapasztalását teszik lehetővé (ilyenek a ritualizált vadontúrák, vagy az olyan spirituális technikák, mint a sámánizmus és a meditáció).
Az utolsó, ötödik fejezet röviden, lényegre törően foglalja össze az ökopszichológia főbb tételeit, a szerző ezúttal is kiemeli a fontosabb fogalmakat, és levonja vizsgálatának következtetéseit. A mű végén található jegyzetek a főszöveg egy-egy résztémáját pontosítják vagy fejtik ki röviden, amelyek segítik az olvasót abban, hogy az adott kérdésben további információkhoz jusson. Szintén a könyv végén találhatunk egy fogalomtárat, amely olvasás közben is segíti a tájékozódást: ha valamit elfelejtettünk, nem kell a könyvben visszalapozni, elég csak a fogalomtárban megkeresni az adott kifejezést.
Pszichológusként is érthetőek, logika­i­lag jól követhetőek és élvezhetőek a könyv ökológiai témájú részei, a pszichológiai fogalmak, elméletek és jelenségek leírásai a műben szintén releváns és lényegre törő módon kerülnek bemutatásra. A könyvben található táblázatok és ábrák a téma könnyebb megértését, a színes fényképek és a fekete-fehér rajzok pedig a mélyebb bevonódást segítik elő.
Molnos Zselyke könyve életünk egyik nagyon fontos kérdésére igyekszik választ találni: „hogyan élhetjük meg egyszerre a magunk színes sokféleségét, összetettségét, teljességét, és lehetünk mégis egységben a világgal?”[14] Lelki gyakorlóként a könyvben felvetett gondolatok további kérdéseket generálhatnak, amelyekre a védikus irodalomban találhatunk válaszokat. Eredeti önvalónk, vagyis a lelkünk megtapasztalása és az anyagi természet működésének feltárása és tudatosítása akkor éri el végső célját, ha általa megértjük, hogy a valódi teljességet, a boldogságot, az egészséget, sőt „egészlegességet” csak a Legfelsőbb Úr tiszta odaadó szolgálatában élhetjük át. Ahogyan a recenzeált mű is megfogalmazza, az ember és a természet ugyanazon rendszer részét képezi, így kölcsönösen egymásra vannak utalva, a gyógyulás és a boldogulás a másik helyzetétől is függ. A védikus írások szerint azonban az embernek meg kell haladnia ezt az állapotot, hiszen mindennek, így az életünknek is csak akkor van értelme, ha – úgymond – a kapcsoltságot kiterjesztjük Istenre is, és eljutunk az Ő szerető szolgálatáig.

Felhasznált irodalom

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. The Bhak­tivedanta Book Trust, 2008.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A tanítások nektárja. The Bhak­ti­ve­dan­ta Book Trust, 2015.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Első Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, 1992.
Gaura Kṛṣṇa Dāsa (Tóth-Soma László): Patañjali Yoga-sūtra I.Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, Budapest, 2015.
Swami Sadashiva Tirtha: The Ayurveda Encyclopedia – Natural Secrets to Healing, Prevention & Longevity. Ayurveda Ho­lis­tic Center Press, 2007.


[1]  Molnos Zselyke: Ökopszichológia-alapkönyv. HR-Line Kft., Budapest, 2016. 180 oldal.
 
[2]  Vaiṣṇava: Viṣṇu-, illetve Kṛṣṇa-hívő, a hinduizmus legősibb, legismertebb és egyben legelterjedtebb irányzatának követője.
 
[3]  Orvos, pszichoterapeuta, fő szakterülete a szo­ma­to­drá­ma, amely Buda megfogalmazásában egy olyan önismereti és terápiás módszer, amely kreatívan és játékosan teremti meg a fizikai test és a tudat közötti kommunikációt, lehetővé téve így az önelfogadás gyakorlását, a feszültségek oldását, valamint a gyógyító folyamatok hatékony működését.
 
[4]  A Caraka-saṁhitā egy, még napjainkban is lé­te­ző írás, mely a védikus irodalom gyógyítással kap­cso­la­tos részeinek gyűjteményét jelenti. El­ső­sor­ban belgyógyászati ismereteket tartalmaz, de találhatunk benne leírást a betegségek kialakulásának külső és belső okairól, a gyógyszeres kezelésekről és egyes tisztítókúrákról is.
 
[5]  Swami Sadashiva Tirtha 2007.
 
[6]  Nondualitás: az énkiterjesztés azon szintje, amelyben az ego beszűkült világa kitágul, és az én feloldódik. Ebben az egységesítő tudatállapotban a dolgok és a folyamatok nem elkülönült létezők, hanem dinamikus áramlásban jelenlevők. Ebben az állapotban képesek vagyunk átélni az egység élményét, miközben az egyéni tudatosságunk megmarad.
 
[7]  Bhagavad-gītā 17.5–6. magyarázat.
 
[8]  Gaura Kṛṣṇa 2015.
 
[9]  Például: Bhagavad-gītā 14.6–9. magyarázat
 
[10]Például: a Bhagavad-gītā 14. fejezete, amely a természet három kötőerejéről (a jóságról, a szenvedélyről és a tudatlanságról) szól.
 
[11]Más néven vaskor: a védikus történeti kor negyedik és egyben utolsó korszaka, amely összesen 432.000 évig tart, és jelen időszakban eddig 5000 év telt el belőle.
 
[12]Például: A tanítások nektárja 2, magyarázat.
 
[13]Például: Śrīmad-Bhāgavatam 1.1.10.
 
[14]Molnos 2016: 128.
 


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: [email protected]
© 2019 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2019 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare