Görgessen tovább

A védikus oktatás elmélete és gyakorlata
A szabad akarat útvesztői Śrīla Prabhupāda és Szent Ágoston tanításai alapján

 A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda (1896-1977) és Szent Ágoston (354-430) a gauḍīya-vaiṣṇavizmus, illetve a kereszténység meghatározó személyiségei. Rendkívüli, karizmatikus egyéniségek voltak, saját vallásuk területén mindketten úttörő munkát végeztek. Személyes, megszólítható, szerető és szerethető Istent ismertek és hirdettek. Isten iránti odaadásuk, lelki erejük megkérdőjelezhetetlen.[1]
Śrīla Prabhupāda a Krisna-tudatú Hívők Nemzetközi Közössége alapító ācāryája,[2] 1966-ban hozta létre az ISKCON intézményét (International Society for Krishna Consciousness) és meghatározta annak misszióját. Az ISKCON tagjai számára Śrīla Prabhupāda „utasításai, tanításai és célkitűzései jelentik a végső autoritást.”[3]Az alapító ācārya az Úr akaratából végzi a szolgálatát, és azért jelenik meg a világban, hogy új élettel töltse meg a tanításokat, kijavítsa a vallásos elvekben fellépő torzulásokat, és az embereket lelki életre nevelve terjessze a Kṛṣṇa-tudatot.[4]
Szent Ágoston (Aurelius Augustinus) az egyik legjelentősebb nyugati egyházatya és egyháztanító, Hippo Regius (Annaba) püspöke. Bölcseletének számos eleme él ma is a keresztény teológiában. A korabeli zsinatokon sokszor kérték ki véleményét a különböző vitapontok megtárgyalásánál. Felszólalásai az egyházi gyűléseken döntően hatottak a hittételek tisztázásánál. „Műveltsége, átfogó tudása, hatalmas dialektikája s szellemének legyőzhetetlen ereje ama nehéz időkben gondviselésszerű szerepet juttattak neki a katolikus tanítás és az Egyház védelmezése körül.”[5] „Hogy mennyire volt mester Ágoston a lelki élet irányításában, eléggé mutatja az a tény, hogy az ő szabályait még most is számos szerzetesrend és kongregáció követi.”[6]
Śrīla Prabhupāda és Szent Ágoston hiteles mesterek voltak, hisz életükkel példázták tanításaikat. Mindketten lemondtak világi életükről, minden magántulajdonukról, és teljes mértékben Istennek szentelték magukat. Hatalmas terjedelmű és felbecsülhetetlen értékű irodalmat hagytak ránk. Műveiket a vallás és a filozófia egysége hatja át. A filozofálás tárgyát és tartalmát mindkettőjük felfogásában az isteni kinyilatkoztatás tekintélye határozza meg.

Bevezetés: A szabadság szeretete

„Minden élőlény teljes szabadságra vágyik, mert ez transzcendentális természete.”[7]
„Mert ti szabadságra hivattatok, atyámfiai.”[8]
Determináció vagy szabadság? Sors vagy szabad akarat? Ismerős kérdések, melyek mind a mai napig vita tárgyát képezhetik, hiszen e fogalmak erőteljesen ellentmondanak egymásnak, azaz látszólag kizárják egymás létezését. Śrīla Prabhupāda és Szent Ágoston azonban olyan szemszögből közelíti meg ezt a témakört, mely felölel minden ellentmondást. Ők a kinyilatkoztatott szentírás szemével láttak.[9]
A szabadság szeretete mindnyájunkban benne él. E két vallás tekintetében abból a tételből indulhatunk ki, hogy az emberi létforma lehetőséget nyújt a szabad akarat gyakorlására. Ahogy a gauḍīya-vaiṣṇavák szentírásai, úgy a keresztényeké is arról tanúskodik, hogy a szabadság isteni minőség. Az ember isteni származása okán magában hordozza ezt a minőséget, ám mégis vakon sodródik a végzete felé. Van szeme ugyan, de nem lát,[10] tévesen önmagát hiszi tettei végrehajtójának,[11] pedig nem tudja, hogy mit cselekszik.[12]
A két nagy tanító műveiben a következő kérdésekre kerestem választ. Miért nem tudunk megfelelő módon élni a nagyszerű
lehetőséggel, mely megadatott számunkra? Hogyan válunk tévedéseink áldozatává? Miért nem tudunk úrrá lenni gyengeségeinken és tehetetlenségünkön isteni minőségünk által? Miért cselekszünk sokszor célunkkal ellentétesen, s miért hozunk olyan kedvezőtlen döntéseket, melyek aligha fogják a boldogulásunkat szolgálni?
Śrīla Prabhupāda és Szent Ágoston írásainak tanulmányozása során azt tapasztaltam, hogy e témával kapcsolatban ugyanarra a problémakörre világítanak rá. Tény, hogy a vaiṣṇava és a keresztény teológia sok szempontból eltér egymástól, tanulmányom keretein belül azonban a két mester magyarázatainak párhuzamba állításával a közös pontokra, az egyezőségekre szeretném felhívni a figyelmet, hisz jelenlegi témánkat illetően tanításaikon keresztül mindketten feloldják a látszólagos ellentmondásokat, és azonos végkövetkeztetésre jutnak.[13]

1. Ki vagyok én?

„Tudd meg, hogy minden teremtett lény úgy nyugszik Bennem, miként a mindenhol fújó erős szél nyugszik állandóan az űrben.”[14]
„A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született.”[15]
Lényünk egy olyan egységből származik, mely nem ismer határokat. Feltételekhez kötöttségünket tapasztalva, testi létünk korlátai közt is korlátlan szabadságra vágyunk. E vágy önmegvalósításra ösztönöz, ami azonban csak akkor válhat valóra, ha megismerjük eredeti természetünket.
Śrīla Prabhupāda hangsúlyozta, hogy legelőször is azt kell megértenünk, hogy nem vagyunk azonosak az anyagi testünkkel. „Ahaṁbrahmāsmi: lélek vagyok. Az embernek meg kell értenie, hogy ő Brahman, szellemi lélek.”[16]Ez az önmegvalósítás jelmondata. Amikor valaki tökéletesen tudja, mi az ahaṁbrahmāsmi, akkor azt gondolja: »Én a Legfelsőbb Úr része vagyok, testem az Ő anyagi energiájából áll, ezért nincs független létem. Mivel azonban a Legfelsőbb Úr mindenhová kiterjed, mégis különbözik tőlem.« Ez az acintya-bhedābheda-tattvafilozófia.[17]
Szent Ágoston tanítása szerint az emberek lelkük szerint szellemi teremtmények. Az élő testi forma, bármilyen szépséggel tündököl is, bármilyen nagysággal rendelkezik, nem azonos magával az élettel, amely megeleveníti. Az életet hasonlíthatatlan méltósága miatt többre kell becsülni annál a tömegnél, amit megelevenít és lélekkel lát el. A testünk ugyanis a lélek által él, a lélek élete pedig Isten.[18]Isten a létezés tökéletessége és forrása, így a létezés okán minden Istené. Minden véges teremtmény Benne van. Nem lehet róluk mondani sem azt, hogy teljesen léteznek, sem azt, hogy teljességgel nem léteznek (nec omnino esse, nec omnino non esse). A létezés teljessége (omnino esse)egyedül Istené, a teremtmények létezése pedig függőségük és természetük okán korlátolt.[19]
A független léttel nem rendelkező emberi lény szabadságát a két vallás a következőképpen definiálja:

1.1. Gauḍīya-vaiṣṇava teológia

A mindenható Isten az abszolút szabadság legfelső fokán áll.”[20]
Az élőlények az Úr szerves részei, így parányi mértékben rendelkeznek az Ő tulajdonságaival.”[21]
Szabadságunkat mindig megtarthatjuk: választhatunk, hogy jámboran vagy bűnösen cselekszünk-e ebben az életünkben, s választásunk határozza majd meg jövőbeli szenvedésünket és élvezetünket.[22]
E szabad élet legteljesebb tökéletességét a Legfelsőbb Úr társasága jelenti.[23]
Ezt a szabadságot azonban csakis az Úr transzcendentális szolgálatán keresztül lehet elérni.[24]
Az Isten iránti szeretet szunnyadó állapotban jelen van mindenkiben […] Ezért olyan tevékenységet kell végeznünk, amely felébreszti isteni tudatunkat.[25]

1.2. A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma:

66. Az ember Isten képmására teremtetett abban az értelemben, hogy képes szabadon megismerni és szeretni a Teremtőjét. […] képes önmagát megismerni, önmagát szabadon odaajándékozni és közösségre lépni Istennel és más személyekkel.
358. Az emberi személy méltósága abban gyökerezik, hogy Isten képére és hasonlatosságára van teremtve. A szellemi és halhatatlan lélekkel, értelemmel és szabad akarattal felruházott emberi személy rendeltetése Isten, aki testestül-lelkestül örök boldogságra hívta meg.
363. A szabadság Istentől az embernek adott hatalom arra, hogy cselekedjen, vagy ne cselekedjen, ezt vagy azt tegye, s ezáltal önként megfontolt cselekedeteket hajtson végre. […] Minél inkább teszi valaki a jót, annál szabadabbá válik. A szabadság akkor éri el a maga tökéletességét, amikor Istenre, a legfőbb Jóra és a mi Boldogságunkra irányul. A szabadság azonban magában foglalja a jó és a rossz közötti választás lehetőségét is. A rossz választása visszaélés a szabadsággal, és a bűn rabszolgájává teszi az embert.[26]

2. Lélek és anyag

„Az ostobák az anyagi természet kötőerőitől megtévesztve anyagi tettekbe merülnek, s azok rabjává válnak.”[27]
„A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet.”[28] 
A hamis ego által megtévesztett szellemi lélek önmagát hiszi a tettek végrehajtójának, pedig valójában az anyagi természet három kötőereje végzi azokat.[29] Śrīla Prabhupāda e verssel kapcsolatban elmagyarázza: „A hamis ego hatása alatt azt hiszi, hogy függetlenül cselekszik, s tetteiért magának tulajdonít minden érdemet. Ez az ismertetőjele a tudatlanságának. Nem érti, hogy ez a durva és finom fizikai test az Istenség Legfelsőbb Személyiségének irányítása alatt álló anyagi természet terméke. […] A tudatlan elfelejti, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségét Hṛṣikeśának, az anyagi test érzékei urának hívják. Ez annak köszönhető, hogy érzékszerveit hosszú időn keresztül helytelenül az érzékkielégítésben használva a hamis ego teljesen megtévesztette, minek következtében megfeledkezett Kṛṣṇához fűződő örök kapcsolatáról.
A Śrīmad-BhāgavatamElső Énekében Prabhupāda a következőképpen ír a lélek és anyag kettősségéről: „Ez az anyagi világ a kettősség világa az abszolút birodalom egységével ellentétben. A kettősség világa anyagból és lélekből áll, míg az abszolút világ tökéletesen lelki, az anyagi tulajdonságok leghalványabb árnyéka nélkül.”[30] Az anyagi természet azonban csak látszólag ellentéte a lelki energiának: „Az anyagi energia lelki energia, melyet az illúzió felhője, māyāfed be. Az anyagi energia éppen ezért működését tekintve nem önálló. […] Az anyagi energiának nincs független hatalma: minden végbemenő tevékenység a lelki energia segítségének köszönhető. Az anyagi energia, amely a lelki energia eltorzult formája, mindent elferdítve mutat be, és így tévképzeteket és kettősséget okoz. […] Amikor azonban az élőlény felszabadul a feltételekhez kötött anyagi lét alól, megérti az anyagi természet kétféle, befedő és megtévesztő működését.[31]
Szent Ágoston szerint a világban megnyilvánuló ellentétpároknak nagyon fontos szerepük van, mivel a világmindenség szépségét és rendjét az ellentétek szembeállításán keresztül lehet a leginkább megérteni és megtapasztalni. Ahogy a beszédben és az írásban az önkifejezés hathatós eszköze lehet az antitézis, úgy a kettősségek világában az ellentétes dolgok szembeállítása az önmegvalósítás lehetőségét hordozza magában. Minden, ami fájdalmat és örömet okoz, vagy amit fájdalom és öröm ér, a Teremtő egységét jelzi és hirdeti. Mindnyájan a feloldhatatlan kétértelműség zűrzavarát igyekszünk elkerülni.[32]

3. Merre húz a szívem?

„Arjuna így szólt: Ó, Vṛṣṇi leszármazottja, mi az, ami az embert akarata ellenére, szinte erőszakkal bűnös tettekre kényszeríti?”[33]
„Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok.”[34]
Lélek és anyag ellentmondását az tapasztalja meg igazán, aki végre megérti, hogy nem azonos anyagi testével, és lelki érdekét előtérbe helyezve elindul önmegvalósítása útján. Ekkor valósággal úgy érzi, hogy valami gúzsba köti őt, és akarata ellenére tévútra kényszeríti.
A Bhagavad-gītāban – az Úr Kṛṣṇa és Arjuna között elhangzó párbeszéd során – szeretett tanítványa kérdésére Kṛṣṇa a következőképpen válaszol: „Csupán a kéj az, ó, Arjuna. A szenvedély anyagi kötőerejével való kapcsolatból születik, s később haraggá alakul át ez a világ mindent felemésztő, bűnös ellensége.[35]
Śrīla Prabhupāda e verssel kapcsolatban elmagyarázza, hogy: „Az élőlény a Legfelsőbb szerves részeként eredetileg lelki, tiszta, s mentes minden anyagi szennyeződéstől, így természeténél fogva nem kényszerül az anyagi világ bűneinek elkövetésére. Amikor azonban kapcsolatba kerül az anyagi természettel, minden további nélkül számtalan bűnös tettet elkövet, néha még akarata ellenére is. Még akkor is bűnös cselekedetre kényszerül, ha nem akarja.[36] A Legfelsőbb Úrhoz fűződő eredeti kapcsolatunkat igazi szeretet jellemzi, amely az anyagi feltételek között eltorzult formában tükröződik vissza. Az anyagi teremtéssel és a szenvedély kötőerejével kapcsolatba kerülve az élőlény Kṛṣṇa iránti örök szeretete kéjjé alakul át. A kéj az élőlény legnagyobb ellensége, mivel egyedül ez az, ami arra készteti a különben tiszta élőlényt, hogy az anyagi világ béklyóiban maradjon. A kielégítetlen kéj haraggá alakul. A harag a tudatlanság kötőerejének megnyilvánulása. A haragból illúzió származik, az illúzió pedig azt eredményezi, hogy az ember folytatja anyagi létét.[37]
Ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk. […]Mondom pedig, Lélek szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek. Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen.[38] Szent Ágoston tanítása szerint Isten az embert igaznak teremtette, de miután az önszántából elfordult Tőle, természete megromlott. A jótól a rosszhoz fordult, és azt akarja szeretni. Ez a szeretet elferdülése, amelynek következtében az akarat az örök Jótól a mulandó jóhoz, vagyis a rossz irányba fordul. A kapzsiság nem az arany vétke, hanem az aranyat helytelenül szerető emberé, aki elfordult attól az igazságtól, amelyet összehasonlíthatatlanul fölébe kellett volna helyeznie az aranynak.[39] Ágoston szerint a testi megszokás alapja a testnek a bűnbeesést követő megromlása. Az érzéki gyönyörök emlékképei nyomán alakul ki, és tovább erősíti a léleknek a testi világhoz való kötődését. A megszokás ereje a bűn törvénye, ez tartja és viszi a lelket még akarata ellenére is, de érdeme szerint, mert akarattal sodródott bele a megszokásba.

4. Válaszút

„Íme, átadtam neked e még bizalmasabb tudást! Fontold meg jól, s aztán tégy úgy, ahogyan jónak látod!”[40]
„Minden szabad nékem, de nem minden használ;”[41]
Miénk a döntés. A világ bármiféle javát szeretheti az ember – jegyzi meg Ágoston –, de ha helytelenül, tehát a legfőbb Jótól elfordulva szereti, nyomorulttá válik. „Oh, mily nagy a Tőled elszakadt lelkek nyomora és nyugtalansága! Mennyire kiverődik rajtuk saját sötétségük, ha a Te világosságod ruhájából kimeztelenednek! Valóban, Uram, ez maga is elégséges annak megmutatására, hogy fölséges alkotásod az értelmes teremtmény; – mert íme, nyugtalanságát semmi be nem töltheti, semmi nem boldogíthatja, ami kisebb, mint Te, következőleg önmaga sem.[42]
Az Úr Kṛṣṇa a Bhagavad-gītāban kijelenti: „Az emberben az érzékek tárgyain elmélkedve ragaszkodás ébred azok iránt. E ragaszkodásból kéj támad, a kéj pedig dühöt szül. A dühből teljes illúzió ered, az illúzióból pedig emlékezetzavar. Ha zavart az emlékezet, elvész az értelem, s az értelem elvesztésével az ember ismét visszasüllyed az anyagi lét mocsarába.” Śrīla Prabhupāda magyarázatában hozzáfűzi: „Aki nem Kṛṣṇa-tudatú, abban az érzéktárgyakon elmélkedve elkerülhetetlenül anyagi vágyak ébrednek. Az érzékeknek valódi elfoglaltságra van szükségük, s ha nem az Úr transzcendentális szerető szolgálata köti le őket, akkor egész biztos, hogy a materializmust szolgálják.”[43]
Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.[44] – olvashatjuk a Bibliában.
Szent Ágoston a következőképpen vall saját tapasztalatáról: „Akaratom az ördög hatalmában volt. Gúzst csavart belőle kezemre-lábamra. Akaratom ugyanis gonosz irányt vett; így szabadult el bennem a szenvedély; azután engedtem a szenvedélynek, s az szokássá erősödött, s mivel nem próbáltam ellenállni a szokásnak, igámmá vált. Így kapcsolódtak egymásba a láncszemek, amelyekkel – valóságos bilincsláncnak nevezhetem őket –, kegyetlen rabság tartott fogva engemet.” Mindezt a Bűnös szokás rettentő hatalma cím alatt írja meg Vallomásaiban. Azután így folytatja: „Akaratomnak immár gerjedező új iránya pedig, hogy Neked ingyen szolgáljak és Benned, egyetlen igaz gyönyörűségünk, leljem örömömet, nem volt még elég erős, nem tudta legyűrni a réginek megszokásból eredő hatalmát. Ilyenformán két akarat volt bennem, a régi és az új, az testi, ez lelki; – küszködtek egymással s ellenkezésük valósággal szétszaggatta lelkemet.[45]
Ágoston szerint a bűnbeesésnek két súlyos következménye van: az egyik az erő hiánya (difficultas), a másik pedig a tudatlanság (ignorantia). Az erő hiánya az az állapot, mely a megszokás által elhatalmasodó testi vágyakozás következtében lép fel, és visszahúzó erőként hat a jó akarásával szemben. A tudatlanság pedig abból fakad, hogy az értelem az alacsonyabb rendű érzéki képzetek felé fordult. Nem csoda – jegyzi meg Ágoston –, ha az embernek tudatlansága miatt nincs szabad akarata annak megválasztásában, mi a helyes cselekvés, a testi megszokás ellenszegülése (az erő hiánya) miatt pedig, még ha látja is a jót és akarja is, nem képes megcselekedni azt. A tudatlanságból ered a tévedés, miszerint a hamisat igaznak látja, és emiatt akarata ellenére téved, az erő hiányából pedig a vágyak okozta kínszenvedés fakad.[46]
Śrīla Prabhupāda felhívja a figyelmet az érzékkielégítés jellemezte élet kockázatosságára, hiszen a kéj kielégíthetetlen. Az újra és újra lángra lobbanó vágyak csak illúziónkat erősítik, az pedig a tudatlanság kötőerejébe sodor minket. „Ó, Pārtha, az illúzió és a sötétség varázsa alatt a vallástalanságot vallásnak, a vallást vallástalanságnak vélő, mindig rossz irányba törekvő értelem a tudatlanság kötőerejébe tartozik.” Śrīla Prabhupāda e verssel kapcsolatban megjegyzi, hogy: „Az értelem a tudatlanság kötőerejében mindig ellentétesen működik, mint ahogyan kellene. [...] Minden tettükben a rossz utat választják, az igazságról azt hiszik, valótlan, a valótlant pedig igaznak fogadják el.”[47]

5. A sötétség varázsa

„Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága; És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.”[48]
„Milyen visszataszító és szerencsétlen vagyok, hogy a bűnös tettek óceánjába merültem!”[49]
A Śrīmad-Bhāgavatam Negyedik Éne­ké­ben arról olvashatunk, hogy az élőlények eredetileg az Úr részei, mint a tűz szikrái magának a tűznek, de leestek ebbe az anyagi világba, mert ide vonzotta őket az a vágy, hogy uralmuk alá hajtsák a természetet. A vágyat nem lehet megsemmisíteni, mert a vágy az élőlény szimptómája. Ha nem lennének vágyak, az élőlény egy halott kő lenne. […] A valóság az, hogy Isten örök szolgái vagyunk, s amint megfeledkezünk erről a kapcsolatról, az anyagi világba zuhanunk, ahol mi teremtjük meg különféle cselekedeteinket, és szenvedünk azok eredményétől, vagy élvezzük azt.[50]
A Caitanya-caritāmṛtában Śrīla Prabhupāda részletesen is szemlélteti, hogy miként válik a tudattal rendelkező élőlény (felsőbbrendűtermészet) a determinált anyagvilág (alsóbbrendű természet) alárendeltjévé. „Az Abszolút Igazság energiája háromféleképpen jelenik meg: lelki, anyagi és határenergiaként. Az Abszolút Igazság azonos saját lelki energiájával. Az anyagi energia csak akkor működik, ha kapcsolatban áll a lelki energiával. Így tűnnek az átmeneti anyagi megnyilvánulások aktívnak. Feltételekhez kötött állapotukban a határenergia élőlényei a lelki és az anyagi energia keverékei. A határenergia eredetileg a lelki energia irányítása alatt áll, de az anyagi energia uralma alatt az élőlények időtlen idők óta feledékenységben vándorolnak az anyagi világban. A feltételekhez kötött állapotot az idézi elő, hogy visszaélünk a lelki szintet jellemző egyéni függetlenségünkkel, mert ez az, ami elválasztja az élőlényt a lelki energiától. […] A határenergiához tartozó jīva, az élőlény visszaél függetlenségével, és amikor függetlenül azt gondolja, hogy ő nem az energia, hanem az energiaforrás, akkor elveszti örök szolgai mentalitását. Ez a saját létéről alkotott téves felfogás vezeti el ahhoz a gondolkodásmódhoz, hogy uralkodni akar az anyagi természet fölött.[51]Az anyagi kötöttség oka az, hogy az ember az anyag uralma alá helyezi magát azzal, hogy hamis egója miatt uralkodni akar az anyagi természet fölött.[52]
Szent Ágoston tanításában az örök isteni törvénynek megfelelően a világmindenségben mindenben tökéletes rendnek kell uralkodnia. A rend az emberben az értelem uralma a többi rész vágyai felett. Ágoston kijelenti, hogy az értelem kizárólag saját akaratából válik a vágy szolgájává, mert sem valamilyen fölötte álló, sem pedig egy vele egyenlő hatalom nem tudná erre kényszeríteni, mivel az igazságtalan lenne, az alacsonyabb rendű pedig nem is lenne képes rá. Így egyedül az lehetséges, hogy az értelem saját (önnön) mozgása fordítja az akaratot a Teremtő élvezetétől a teremtett élvezete felé. Ez a mozgás semmiképpen sem természetes, hanem az akarattól függ, és ezért lehet bűnösnek nevezni. „Annyiban hasonlítható a leeső kő mozgásához, hogy akárcsak a kőnek, a léleknek is a saját mozgásáról van szó, de abban viszont nagyon is különböznek egymástól, hogy a kő nem tudja megállítani saját lefelé tartó mozgását, míg a lélek, ha nem akarja, nem hagyja el a felső régiókat az alsóbbak kedvéért. Tehát a kő számára természetes ez a mozgás, a lélek számára viszont akaratlagos.[53] Az akaratot valamilyen képzet (visum) indítja cselekvésre. A képzet nyomán ugyanis kívánság (appetitus) lép fel, majd ha ezt siker (successus) követi, szokássá (consuetudo) válik, és ebből születik az akarat. Minthogy azonban az akaratot csak valamilyen képzet indítja cselekvésre, az ember hatalmában áll, hogy kiválassza vagy elvesse a megfelelőt, azt ellenben nem tudja befolyásolni, hogy minek a képzete érinti meg. Az ember lelkére az alacsonyabb és a magasabb rendű képzetek is hatnak, és közülük választja ki az értelmes létező (természet), amit akar, s választásával nyomorúságot vagy boldogságot érdemel ki. A paradicsomban is ilyen magasabb rendű képzetet szolgáltat (kínál) az isteni parancs, alacsonyabb rendűt pedig a kígyó csábítása.[54]
Ha az akarat elfordul az igazságtól és az örök Jótól, és a saját vagy valamilyen külső vagy alacsonyabb rendű jó felé fordul, akkor bűnt követ el. Hiszen a saját java felé fordulás azt jelenti, hogy rendelkezni akar saját élete és tulajdona fölött. A külső jó felé fordulás, hogy olyasmit kíván, ami a másoké, az alacsonyabb rendű jó felé fordulás pedig, hogy a testi gyönyörűségeket szereti. Így aztán az ember gőgössé, kíváncsivá, kicsapongóvá válik, és egy másik életbe süllyed le, amely a magasabb rendű élettel összevetve a halál. Az igazságtól és a bölcsességtől való elfordulás nem más, mint a kifordult akarat, amely az alacsonyabb rendű dolgokhoz vonzódik. Minthogy ez az elfordulás és odafordulás nem kényszerű, hanem akaratlagos, méltó és igazságos büntetés követi: a szerencsétlenség. Elfordulnak a fénytől, és saját árnyékukra figyelve a testi világra vetik pillantásukat, de még a testi világban is Isten világosságának visszfényétől származik az, ami gyönyörködteti őket. Ha valaki azonban az árnyékot szereti, annak lelki szemei tompábbá és gyengébbé válnak, és így egyre kevésbé képesek elviselni Isten látványát. Világosság híján lenni pedig sötétséget jelent. Így aztán az ember egyre sötétebbé válik, és egyre kevésbé látja azt, ami a legtökéletesebb módon létezik. Ekkor kezdi rossznak tartani mindazt, ami saját gondatlansága miatt megtéveszti, sóvárgásában elcsábítja és megkínozza, ha lépre ment, holott mindez a szenvedés csak a fénytől való elfordulás megérdemelt büntetése, és ami igazságos, az nem lehet rossz.[55]A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?![56]

6. A világosság ereje

„Különleges kegyemből Én, aki szívükben lakozom, a tudás fénylő lámpásával szétoszlatom a tudatlanságból származó sötétséget.”[57]
„És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.”[58]
Śrīla Prabhupāda és Szent Ágoston tanításai szerint kegyelemre éppúgy szükségünk van, mint szabad akaratra. Ugyanis a testi megszokás és a földi élet szeretetének kötelékei oly mértékben tartják fogva az embert, és erőtlensége olyannyira a természetévé vált, hogy Isten kegyelme nélkül már akkor sem tud ezen változtatni, ha szeretne.
A Bhagavad-gītāban az Úr Kṛṣṇa kijelenti: „Az anyagi természet három kötőerejéből álló isteni energiámat nagyon nehéz legyőzni. De akik átadták magukat Nekem, azok könnyen túllépnek rajta.”[59] Śrīla Prabhupādamár a Bhagavad-gītā bevezetésében felhívja a figyelmet arra, hogy az emberi létformában nem szabad ostobának és tudatlannak maradnunk, hanem kérdezősködnünk kell örök helyzetünkről. El kell kezdenünk tudakozódni az Abszolút Igazság isteni természete felől. Mindaddig, amíg az emberi lény nem tesz fel kérdéseket az Abszolút természetéről, valamennyi tette kudarcnak számít. „A Bhagavad-gītātazok a tanulmányozói érthetik meg, akik megkérdezik, hogy miért szenvednek, hogy honnan jöttek, s hogy hová kell menniük a halál után. Az őszinte tanítványnak ezenkívül megingathatatlan tisztelettel kell tekintenie az Istenség Legfelsőbb Személyiségére. Ilyen tanítvány volt Arjuna.
Az embernek fel kell emelkednie a jóság (sattva) kötőerejének szintjére – jelenti ki Śrīla Prabhupāda –, hogy alkalmas legyen az Úr odaadó szolgálatára. De ha akadályok állnak a fejlődés útjában, egy képzett lelki tanítómester irányításával bárki – még a tamasszintjéről is – fokozatosan felemelkedhet a sattvasíkjára.”[60] „[...] a szenvedély (rajas) jobb a tudatlanságnál (tamas), de a jóság (sattva) a legjobb, mert a jósággal az ember eljuthat az Abszolút Igazság felismeréséig.[61]
Śrīla Prabhupāda a Bhagavad-gītā 7.14 versének magyarázatában megjegyzi: „[...]az ember, akinek keze-lába meg van kötve, nem tudja kiszabadítani magát. Csak olyantól remélhet segítséget, aki nincs megkötve. Az anyagi világ feltételekhez kötött lelkeit csakis az Úr Kṛṣṇa vagy hiteles képviselője, a lelki tanítómester szabadíthatja fel […] Mivel Kṛṣṇa az illuzórikus energia Ura, utasíthatja ezt a legyőzhetetlen energiát a megkötött lelkek szabadon bocsátására. Mindezt a meghódolt lélek iránt érzett indokolatlan kegyéből teszi, valamint annak az atyai vonzalomnak köszönhetően, mely az élőlényhez fűzi, aki eredetileg az Ő szeretett fia. A kérlelhetetlen anyagi természet kötelékeiből ezért csakis akkor kerülhet ki az ember, ha meghódol az Úr lótuszlába előtt.” „Az Úr kegye, melyben őszinte bhaktáját részesíti, nemcsak hogy nagy és határtalanul növekvő, hanem a bhaktaés az Úr közötti legmagasztosabb transzcendentális szeretet hatja át. Az ilyen kegyet cin-mātramnakis nevezik, azaz tökéletesen lelkinek. A mātramszó itt azt jelenti, hogy e kegy teljesen lelki, s az anyagi kötőerők halvány árnyéka sem vetül rá. A kegyet satnak, öröknek, valamint anantakamnak, határtalannak is nevezik.[62]
Szent Ágoston a következőképpen buzdítja a keresztény híveket: „Mindenütt jelen van az az Úr, aki az Őt szolgáló teremtett világon keresztül százféle módon hívogatja a tőle elfordult embert, tanítja a hívőt, vigasztalja a reménykedőt, biztatást ad a lelkesedőnek, segítséget a fáradozónak s meghallgatja a könyörgőt. Minden embernek megadatott annak ismerete, hogy hasznos dolog kikutatni azt, amit saját kárára nem tud, és megkapta a képességet is, hogy buzgón s istenfélőn keressen, ha akar. […] Mert bár az ember erőtlen és tudatlan, Isten nem veszi el tőle a szabad akaratot, hogy ennek révén kérjen és keressen, Ő pedig kész a kérőknek adni, és a keresőknek utat mutatni. Mert a törekvőknek és a jóakaratúaknak az Úr megadja a lehetőséget, hogy legyőzzék a tudatlanságot és az erőtlenséget, és így a dicsőség koronájához jussanak. […] A Szentírás isteni tekintélye is arról tudósít bennünket, hogy mennyire szívén viseli Isten a megszabadításunkat, ezért tehát minden kételyt félretéve hinnünk kell Benne.”[63]

Összegzés: A szeretet szabadsága

„Mivel nagyon kedves barátom vagy, elmondom neked legfőbb utasításomat, minden tudás legbizalmasabb részét. Halld hát Tőlem, mert a javadat szolgálja!”[64]
„Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek.”[65]
Szolgai helyzetünk nem szűnhet meg, hisz nincs független létünk. Belátásunkból fakadó, önként vállalt szolgálatunk és odaadásunk azonban ráébreszthet minket lelki természetünkre, és arra a harmóniára, mely természetes helyzetünkből ered. „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”[66]Amikor az élőlény a Legfelsőbb Úr vagy tiszta bhaktájakegyéből megvilágosodik, és kedvet kap arra, hogy visszatérjen eredeti helyzetébe, a szerető szolgálathoz, akkor az örök boldogság és tudás legáldásosabb síkján helyezkedik el.[67]Barátságunkat Kṛṣṇával nem a mély tisztelet és imádat hatja majd át, hanem a tökéletes szabadság[68] – írja Śrīla Prabhupāda a Bhagavad-gītāban.
Śrīla Prabhupāda és Szent Ágoston magyarázatai alapján megállapíthatjuk: a szabad akaratnak két útvesztője van: (1) az önismeret hiánya: nem vagyunk tudatában eredeti lelki természetünknek, valamint Istennel való örök kapcsolatunknak, (2) az érzéki vágy, a kéjvágy, mely nem más, mint az Istentől elfordult, eltorzult szeretet: a bennünk szunnyadó szeretet, melyet valójában Istennel való kapcsolatunk táplál, testtudatunk által az anyagi világra vetül, s így ahhoz kezdünk kötődni. Ahogy a szikra huny ki fokozatosan, mikor kivált a tűzből, úgy veszti el lelki erejét és tudatát az ember, ha elszakad élete forrásától. Így testi megszokásai rabjává, egyre erősödő illúziói miatt pedig tévedéseinek áldozatává válik.
A kétfajta képzet – az alacsonyabb rendű és a felsőbbrendű – életünk minden pillanatában ott lebeg lelki szemeink előtt. Miénk a döntés. Isten nem határozza meg sorsunkat, nem kényszerít, s nem korlátozza életünket. A világ léte és a saját létünk fölött nem dönthetünk, sorsunkért viszont mi vagyunk a felelősek.
Az élőlények közötti egységet a kinyilatkoztatott szentírások szemével kell látnunk – jegyzi meg Śrīla Prabhupāda. – Az élőlények mind ugyanannak a legfelsőbb családnak a tagjai, és érdekeik nem különböznek a Legfelsőbb Lény érdekeitől. Minden élőlény a Legfelsőbb fia. Mindannyian a Legfelsőbb Lény családjához tartoznak tehát, és nincs közöttük érdekellentét. […] Természeténél és alkatánál fogva minden élőlény – a Legfelsőbb Úr és minden szerves része egyaránt – örök élvezetre termett. Azok az élőlények, akik az anyagi test börtönében sínylődnek, örökké élvezetre vágynak, de rossz helyen kutatnak utána. Az anyagi világon túl ott a lelki világ, ahol a Legfelsőbb Lénynek számtalan társával együtt határtalan élvezetben van része. Ez a legmagasabb szint: a lelki érdekek síkja. Amint valaki megvalósítja az egységnek ezt a legtökéletesebb formáját, többé nem eshet illúzióba (moha), és a bánat (ṣoka) is messze elkerüli.[69]
S ez az igazi boldogság: Rajtad, Nálad és Miattad örvendezni. Ez a boldogság s nincs más ezen kívül – írja Vallomásaiban Szent Ágoston. –Ha ki más valaminek tudja, az más öröm után szalad, nem az igazi után. Az akarat azonban az örömnek valamilyen formájától soha el nem szakadhat. A boldogságot az emberek onnan ismerik, ahonnan az igazságot. Szeretik az igazságot, mert senki sem akar becsapódni, s mikor a boldogságot keresik, ami lényegében az igazság megnyugtató öröme, vele az igazságot is szeretik, de nem szerethetnék, ha emlékezetükben nem volna felőle ismeretük.”[70]Nem azért zavar bennünket mindenféle kétértelműség, mert nincs meg benne a világos egység? Akik a fájdalom elől menekülve az örömre törekednek, elárulják, hogy a szétválasztástól menekülnek és az egységre törekednek. Az értelmes lelkekben a megismerésre való törekvés az, ami a létezők e rendjének (értelmes létező) örömet okoz, mivel az értelmes lélek egységbe foglalja mindazt, amit felfogott.”[71] Az ember tehát természetes vágyódással szereti az örömet is, és az igazságot is, de mindegyiket rossz helyen keresi. A lélek öröme, végső célja és beteljesedése Isten. Neki kell hát szolgálatunkat akár bizonyos külső szertartások, akár pedig a szívünk által bemutatni. „Amikor Hozzá emelkedünk, szívünk az Ő oltárává változik át. […] A szív oltárára a forró szeretet tüzével vigyük oda az alázat és a magasztalás áldozatát.[72]
Śrīla Prabhupāda és Szent Ágoston tanításai egyhangúlag azt bizonyítják, hogy az Isteni kinyilatkoztatás, valamint az élet végső célja nem más, mint az anyagi motivációktól mentes, tiszta istenszeretet kibontakozása. A törvény, a szabályozó elvek, mind e célt szolgálják. E két mester térben és időben egymástól távol ugyan, és két különböző vallás képviseletében hajtotta végre küldetését, ám látásmódjuk és következtetéseik egyezősége arról tanúskodik, hogy a felszabadult lelkek tér és idő felett állnak. Bárhol és bármikor jelenjenek is meg, Isten iránt érzett tiszta szeretetük és odaadásuk inspirálja minden lépésüket. Nyomdokaikban járva híveik nem téveszthetik el az irányt. Mind a vaiṣṇava, mind a keresztény hívő belátja és elfogadja azt, hogy útvesztőiből csak úgy szabadulhat, ha átadja magát a Legfelsőbb Úr akaratának, a szabad akaratnak. Legyen meg az Ő akarata!

Felhasznált irodalom

Babura László: Szent Ágoston élete. Szent István Társulat, Budapest, 1924.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā, úgy ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, 2004.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.:
Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Szemé­lyisége. The Bhaktivedanta Book Trust, 1993a.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrī Caitanya-caritāmṛta.The Bhak­ti­vedanta Book Trust, 1998.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrī Īśopaniṣad. The Bhaktivedanta Book Trust, 2002.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam(Első Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, 1993a.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam(Harmadik Ének, 2. kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, 1993c.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam(Negyedik Ének, 1. kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, 1994a.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam(Hatodik Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, 1994b.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam(Hetedik Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, 1994c.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Tizedik Ének, 1. kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, 1995.
Böröczki Tamás (ford.): Szent Ágoston: A keresztény tanításról (De doctrina christiana). Paulus Hungarus-Kairosz, Budapest, 2001.
Diós István (ford.): A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma. Szent István Társulat, Budapest, 2006.
Földváry Antal (ford.): Szent Ágoston: Isten városáról (I. kötet). Kairosz Kiadó, Budapest, 2005a.
Földváry Antal (ford.): Szent Ágoston: Isten városáról (II. kötet). Kairosz Kiadó, Budapest, 2005b.
Földváry Antal (ford.): Szent Ágoston: Isten városáról (III. kötet). Kairosz Kiadó, Budapest, 2006.
Károli Gáspár (ford.):Szent Biblia. Magyar Biblia-Tanács, Budapest, 1987.
Śivarāma Swami: A śikṣā-guru: Egy hagyomány életre keltése az ISKCON-ban. Lál Kiadó, Somogyvámos, 2006.
Tar Ibolya (ford.): Szent Ágoston: A boldog életről: A szabad akaratról. Európa, Budapest, 1997.
Vass József (ford.): Szent Ágoston vallomásai. Szent István Társulat, Budapest, 2002.



[1]  E cikk a szerző 2011-ben írt, Az ember szabadsága – a szabad akarat problémája Śrīla Prabhupāda és Szent Ágoston tanításaiban című szakdolgozatának rövidített változata.
 
[2]  A szanszkrit ācārya szó jelentése: hiteles lelki tanítómester.
 
[3]  Śivarāma Swami 2006: 74.
 
[4]  Uo. 46.
 
[5]  Vass 2002: 19.
 
[6]  Babura 1924: 82.
 
[7]  Śrīmad-Bhāgavatam[továbbiakban: Bhāg.] 1.6.37 magyarázat.
 
[8]  Gal, 5.13. [a Biblia könyveinek rövidítésekor a  szentiras.hu rövidítéseit használtuk]
 
[9]  Lásd: Śrī Īśopaniṣad 7, magyarázat.
 
[10]Mt, 13.13; Jer, 5.21.
 
[11]Bhagavad-gītā [továbbiakban: Bhg.]3.27.
 
[12]Lk, 23.34.
 
[13]A szerző megjegyzése: Különbséget képez például a karma és a reinkarnáció tana. A szabad akarat témaköre óhatatlanul rávilágít a sors (így a karma) és a szabad akarat összefüggésére. Tettek és azok következményei, ok és okozat – a „ki mint vet, úgy arat” (Gal,6.7) – törvényszerűsége a Bibliában számos helyen fellelhető, így része a keresztény tanításnak is. Mivel azonban az újra megtestesülés tana e teológiának nem képezi részét, a lélek és a test kapcsolatát sok szempontból másképp értelmezi, mint a vaiṣṇava.A karma és a reinkarnáció tanának jelentőségét a vaiṣṇavák éppen abban látják, ahogy az – a lélekvándorlásról és a testetöltéseken átívelő sorsról szóló tudósításon keresztül – meghatározza ezt a kapcsolatot. Ezek jelentős eltérések bár, aktuális szempontrendszerünket nem érintik.
 
[14]Bhg. 9.6.
 
[15]Jn, 3.8.
 
[16]Bhg. 7.29 magyarázat.
 
[17]Bhāg. 7.9.35, magyarázat. – Megj.: acintya-bhedābheda-tattva: Śrī Caitanya Mahāprabhu (1486-1534) „egyidejű azonosság és különbözőség” filozófiája Istenről és energiáiról.
 
[18]Böröczki 2001: 46–47.
 
[19]Vass 2002: 176, 179, 436.
 
[20]Bhāg. 10.24.17 magyarázat.
 
[21]Bhāg. 6.16.11.
 
[22]Bhāg. 10.24.15 magyarázat.
 
[23]Bhg. 4.31 magyarázat.
 
[24]Bhāg. 1.6.37 magyarázat.
 
[25]Bhāg. 1.2.8 magyarázat.
 
[26]Diós 2006: 44, 129–130.
 
[27]Bhg. 3.29. Megj.: A kötőerők (guṇák) az anyagi természet finom erői, energiái. Szakadatlanul áramlanak, áthatva az anyagi világ teljességét. Három kötőerő van: jóság (sattva), szenvedély (rajas), tudatlanság (tamas). E három minőség alárendeltjévé válik az élőlény, mikor megszületik és kapcsolatba kerül az anyagi természettel. Hatásukra kifejlődik érzékfelfogása, s elfeledve eredeti lelki természetét, anyagi testével azonosítja magát.
 
[28]Jn, 6.63.
 
[29]Bhg. 3.27.
 
[30]Bhāg. 1.8.9 magyarázat.
 
[31]Caitanya-caritāmṛta [továbbiakban:Cc.] Ādi-līlā 5.66 magyarázat.
 
[32]Tar 1997: 256.
 
[33]Bhg. 3.36.
 
[34]Róm, 7.19.
 
[35]Bhg. 3.37.
 
[36]Bhg. 3.36 magyarázat.
 
[37]Bhg. 3.36–37, magyarázat.
 
[38]Gal,5.25 és 5.16,17.
 
[39]Földváry 2006a: 106–107.
 
[40]Bhg. 18.63.
 
[41]1 Kor, 6.12.
 
[42]Vass 2002: 387.
 
[43]Bhg. 2.62–63 és 2.62 magyarázat.
 
[44]Mt, 6.24.
 
[45]Vass 2002: 197–199.
 
[46]Tar 1997: 235–236, 314.
 
[47]Bhg. 18.32 és magyarázata.
 
[48]Jn, 1.4–5.
 
[49]Bhāg. 6.2.32, részlet.
 
[50]Bhāg. 4.11.22, magyarázat.
 
[51]Cc. Ādi-līlā 5.66 magyarázat.
 
[52]Bhāg. 3.27.20 magyarázat.
 
[53]Tar 1997: 177–178.
 
[54]Uo: 261, 316.
 
[55]Uo: 160, 170–171.
 
[56]Mt, 6.22–23.
 
[57]Bhg. 10.11.
 
[58]Jn, 8.32.
 
[59]Bhg. 7.14.
 
[60]Bhāg. 1.2.24 magyarázat.
 
[61]Bhāg. 1.2.24 és magyarázata.
 
[62]Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 1993a: 730. Megj.: bhakta: az Úr Kṛṣṇa híve, aki az odaadó szerető szolgálat – bhakti –útját követi.
 
[63]Tar 1997: 237–251.
 
[64]Bhg. 18.64.
 
[65]Jn, 15.15.
 
[66]Mt, 11.29, 30.
 
[67]Cc. Ādi-līlā, 5.66 magyarázat.
 
[68]Bhg. 7.14 magyarázat
 
[69]Śrī Īśopaniṣad 7 magyarázat.
 
[70]Vass 2002: 274–276.
 
[71]Tar 1997: 256.
 
[72]Földváry 2005b: 241.
 


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: [email protected]
© 2019 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2019 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare