Görgessen tovább

A védikus oktatás elmélete és gyakorlata
A tanítvány, aki tanulni akar
 A XI. Létkérdés Konferencia – amelyen a jelen írásom alapját képező előadás elhangzott – plakátján és honlapján gyerekek jelentek meg a tanítvány szerepében, miközben a konferencia az oktatást a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola (BHF) tevékenységén keresztül mutatta be. Ez természetesen nem arra utalt, hogy a BHF gyermekeket oktató intézmény lenne, vagy gyerekként kezelné a hallgatóit. Inkább felidéz egy nagyon fontos elvet, amely a védikus társadalmat és különösen annak életkori rendjeit jellemzi.
A védikus[1] oktatási elvek lényegében a védikus társadalom – szanszkrit terminussal: varṇāśrama – részeként jelennek meg. A varṇāśrama a társadalmat két szempont – a (1) foglalkozás és az (2) életkor – szerint rétegekre osztó rendszer, amelyben a rétegenként változó kötelességek elvégzésének az a célja, hogy a társadalom minden tagját hozzásegítse az önmegvalósításnak[2] a számára lehetséges legmagasabb szintjéhez. Foglalkozás szerint – amelyre valakit a képességei jogosítanak fel, nem pedig pusztán az, hogy milyen családban született – a társadalomnak négy rétege, varṇája van: (1) a szellem emberei, az értelmiségiek, papok, szanszkritul brāhmaṇák, (2) a vezetők, magas rangú katonák, a kṣatriyák, (3) a kereskedők, gazdálkodók, pénzemberek, a vaiśyák, valamint (4) a mások alkalmazásában álló végrehajtók, munkások, a śūdrák. Az életkori rendekből, az ún. āśramákból is négy van: (1) a tanulókor, amikor valaki tanítvány, azaz brahmacārī, (2) a családos, vagyis gṛhastha élet időszaka, (3) az aktív élettől visszavonult vagy „nyugdíjas”, ún. vānaprastha szakasz, és (4) a szellem emberei esetében a lemondott vándorprédikátori, sannyāsa élet.
Nem véletlen, ha ismerősnek találjuk ezeket a társadalmi rétegeket. Az a kérdés, hogy a varṇāśrama egy régi kor történelmileg túlhaladott társadalmi formációja-e, vagy napjaink társadalma is e felépítésre hajaz, önmagában megér egy konferenciát – amelyet a BHF bizonyosan meg fog rendezni a nem túl távoli jövőben. Ennek az írásnak a keretei között elég egy olyan szempont kiemelése, amelyet továbbgondolva rálelünk az egyértelmű teológiai válaszra: a védikus szentírások szerint[3] Isten, Kṛṣṇa nemcsak az embert teremtette meg saját képére és hasonlatosságára, hanem annak társadalmi együttélési módját, a varṇāśramát is, vagyis azt, hogy milyen tevékenységekből tarthatja fenn magát, és melyek a másokkal szembeni kötelességei és jogai a különböző foglalkozási és életkori szerepekben. A varṇāśrama hasonlítható a házhoz, amely ősidők óta ugyanarra szolgál: védelemre, magán- és családi életre, és mindig van bejárata, teteje, tűzhelye, szellőzőnyílása/ablaka stb. De hogy konkrétan hogyan néz ki, annak számtalan variációja van: ahány civilizáció, kultúra, ország, közösség, kor, annyiféle.
A továbbiakban a tanulók életkori rendjére, a brahmacaryára fókuszálunk, hiszen ez az az āśrama, amelyben a tanítvány kiképeződik, és megszerzi a további életéhez szükséges tudást, készségeket és kompetenciákat. Cikkem a következőkben bemutatja (1) a tiszta védikus elveket az ősi szabálygyűjtemény, az emberiség törvénykönyve: a Manu-saṁhitā alapján, aztán elmereng azon, hogy (2) ezeket lehetne-e alkalmazni a modern korban is, majd vázolja, hogy (3) a magyar Kṛṣṇa-hívők miként gyakorolják a brahmacaryát, végül pedig bemutatja, hogy (4) a BHF mely elvekre tanítja meg hallgatóit és hogyan.

1. A brahmacarya

1.1. A szülők kötelességei

Egy ember személyiségére mély hatást gyakorolnak a szülei, vagyis hogy milyen családba születik és milyen társaság veszi körül kisgyermekkorában.[4] A felnőttek viselkedése az adott kultúra gyermekkori elsajátításán alapszik. Ezért a családos életben a szülőknek az idő nagy részét a gyermekek nevelésére kell fordítaniuk, mert ha azok nem kapnak megfelelő képzést, később már nagyon nehéz lesz pótolniuk. A gyermekek követik a szüleiket, mert az otthoni viselkedést természetes módon adottnak veszik, de nem feltétlenül tudják, miért kell azt tenniük, amit ők mondanak. Amikor majd közeli kapcsolatba kerülnek a tanárral, akkor lesznek képesek megtanulni, hogy miért kell követni a szabályokat. A szülőknek az otthoni neveléssel azonban meg kell alapozniuk a gyermekek szolgáló hangulatát: (1) táplálniuk kell bennük a tanulás iránti érdeklődést, (2) a feljebbvalók, így a tanár iránti tiszteletre kell tanítaniuk őket, mert a tanár a tudás forrása, és (3) képessé kell tenniük őket a másokkal való együttműködésre.
A szülőknek tehát akkor kell a gyermeket tanítaniuk, amikor az még nagyon kicsi. Amikor a gyermek már tizenéves, jobb, ha nem a szülei oktatják, mert a tizenévesek hajlamosak arra, hogy ne vegyék komolyan őket. Ezért is fontos a gyermeknek belépnie a brahmacārī-āśramába, ahol tanulmányozza a védikus írásokat és együtt él a példamutató viselkedésű tanárral, hogy felnőttként majd önállóan el tudja dönteni, mi a teendője.

1.2. A brahmacarya lényege: a szolgáló mentalitás és a kötelességtudat kifejlesztése

Ha a gyermek jártas szeretne lenni a szentírásokban és alkalmas is rá, akkor a védikus rendszer szerint már a fogantatás utáni ötödik évben el kell kezdenie a tanulmányait, mert ha érett egy gyermek, akkor minél korábban kezdi el a tanulást, annál jobban fog fejlődni. Az első lelki rendbe (brahmacarya) való belépés azt jelenti, hogy a gyermek egy brāhmaṇa tanító (guru) iskolájába (gurukula)kerül. A gurutól megkapja a szentelt zsinórt, brahmacarya fogadalmat tesz, és együtt lakik a guruval annak otthonában és családjával. A brāhmaṇa, kṣatriya és vaiśya családok fiúgyermekei mennek gurukulába, a lányok és a śūdra gyermekek otthon tanulnak.
A brahmacārī legfőbb kötelessége, hogy a védikus írásokat tanulmányozza.[5] Értelemszerűen a brāhmaṇikus képességű gyermekek maradnak legtovább az iskolában, és ők kizárólag a szentírásokat tanulmányozzák. A kṣatriya és vaiśya tulajdonságokkal rendelkezők a varṇájukhoz szükséges teológiai tudást és annak megfelelő gyakorlati képzést kapnak, ami rövidebb ideig tart, mint a brāhmaṇa tanulóké. Azonban minden gyermeknek el kell sajátítania a szolgáló mentalitást és a kötelességteljesítést, és lényegében a brahmacarya minden egyes tevékenysége e két alapvető attitűd egész életre szóló megszilárdítására irányul.
Ennek megfelelően a brahmacārīnak őszintén tisztelnie kell a gurut és személyesen szolgálnia őt, mindig végrehajtva az utasításait. Minden reggel alamizsnát kell koldulnia, ami étel és tűzifa a napi tűzáldozataihoz, de mindazt, amit kap, oda kell adnia a gurunak.
A brahmacārīnak kiválónak kell lennie kötelességei végrehajtásában, melynek során uralkodik az érzékein, ezért igyekszik elkerülni a nők társaságát. A brahmacarya fogadalom elsősorban a szigorú cölibátusra vonatkozik.

1.3. A nemek elválasztása

A férfiak és a nők érintkezésének korlátozása a védikus kultúra alapelve.[6] Az egész védikus kultúra arra tanítja az embert, hogy mondjon le az anyagi élvezetről, amely az átmeneti és szenvedéssel teli[7] anyagi világhoz való kötöttségének eredeti oka. Ezért kerülje el a nemi életet is, ami a legnagyobb anyagi élvezet.
Az anyagi testével azonosuló ember férfiként vagy nőként gondol saját magára. Amikor azonban eljut az önmegvalósításig, akkor teljesen megérti, hogy az élőlény szellemi lélek, aki különféle anyagi testeket tapasztal meg. Amíg azonban ragaszkodik a testi azonosításhoz, addig továbbra is kettősségekben gondolkodik: „férfit” és „nőt” lát, és elmerül az érzéki élvezetek utáni vágyban, amivel hozzáköti magát az anyagi világhoz. Ezt megelőzendő a férfiaknak óvakodniuk kell a nőkkel való szükségtelen együttléttől.
A védikus tradícióban a nőkkel való felesleges érintkezés tilos még akkor is, ha az anyáról, a nővérről vagy a leánygyermekről van szó. A híres analógiában a nő a tűz, a férfi pedig egy vajjal teli edény: ha egymás mellé kerülnek, a vaj biztosan megolvad. Bármilyen fejlett szinten áll egy férfi az érzékek szabályozásában, elméje akkor is megzavarodhat egy nő jelenlétében. A védikus kultúra ezért megtiltja a nemek szabad érintkezését.

1.4. A brahmacarya legfőbb viselkedési elvei

Az alábbi viselkedési elveket az ember a brahmacarya során tanulja meg, de azután egész hátralévő életében alkalmazza őket.[8] Azért gyermekkorban kell megtanulnia ezeket, mert felnőttkorban már nagyon nehéz lenne; és egy kétségbevonhatatlan tekintélyű személyre van szükség e folyamatban, aki nemcsak elméleti tudást ad, hanem a saját példájával szemlélteti is annak gyakorlati alkalmazását. Hiszen védikus értelemben nincs pusztán elméleti tudás, mert a tudás akkor számít valódinak, ha a gyakorlatban megvalósítják. Vagyis az az ember rendelkezik tudással, aki annak megfelelően él a mindennapokban.

1.4.1. A feljebbvalók tisztelete

1.4.1.1. A tisztelendő értékek és személyek

A gyermek otthon a szüleitől megtanulta a feljebbvalók, a tanító tiszteletét, mert ha nem tiszteli a tudás forrását, a tanítót, akkor nem értékeli az általa átadott tudást sem. De brahmacārīként ennél sokkal tovább kell mennie, mert meg kell tanulnia tisztelni mindenkit, minden élőlényt.
A tisztelendő értékek (növekvő sorrendben): (1) a gazdagság, (2) a családi kapcsolat, (3) az életkor, (4) a különféle rituálék elvégzéséhez szükséges tudás és (5) a szentírások ismerete. Külön szabály, hogy mindenkinek tisztelettudóan kell viszonyulnia a nőkhöz, és a férfiak minden nőre – a feleségük kivételével – úgy tekintenek, mint az anyjukra. Azt, hogy ki kinek a feljebbvalója, azon az alapon lehet eldönteni, hogy ezek közül az értékek közül kinek mennyi és milyen minőségben van a birtokában. A brahmacārīnak lényegében mindenki a feljebbvalója, ezért a brahmacarya alatt megtanul alázatosan viselkedni és tisztelni másokat.
Kiválóvá azonban sem a gazdagságtól, sem az őszülő hajtól, sem pedig a hatalmas rokonoktól nem válik senki. Kizárólag azt az embert lehet kiválónak tekinteni, aki elsajátította a Védákat a részleteivel együtt, azaz a brāhmaṇákat. Ugyanakkor mindenki tiszteli a másikat: például a brāhmaṇa tiszteli a kṣatriyát a hatalma és befolyása miatt, a kṣatriya pedig tiszteli a brāhmaṇát a tudása miatt.
Tradicionálisan azonban van egy, a fentivel szorosan összefüggő, de a családi kapcsolatokat szem előtt tartó sorrendje is a tiszteletadásnak. Eszerint tisztelni kell az anyagi tudással rendelkező tanítót. Azonban azt a tanítót, aki nagyobb tudással rendelkezik, tízszeres tisztelet illeti meg, mert több nehézséget vállalt a tudás megszerzéséért. Az apa, aki felneveli a gyermeket, sok időt és pénzt áldozva rá, még a tanítónál is több nehézséget vállal, ezért százszor nagyobb tiszteletet érdemel a tanítónál. Az apánál azonban ezerszer nagyobb tisztelet jár az anyának, mert az aggodalom, amit átél a gyermekért, sokszorosa az apáénak. Ebben a világban tehát senki sem érdemel nagyobb tiszteletet az apánál és az anyánál. De van valami ezen a világon túl – a transzcendens –, amelyet a guru képvisel, ezért a guru nagyobb tiszteletet érdemel, mint a szülők. Ugyanis a Védák általi, ún. második születés – melynek során a guru az apa, a Gāyatrī mantra pedig az anya – biztosítja a tanítvány számára, hogy örök eredményt érjen el. Mert az igazi emberi születés és élet az, amikor a tanítvány megkapja a gurutól a transzcendentális tudást, vagyis az anyagi világból való kiszabadulás lehetőségét. Azt a sok szenvedést és fájdalmat, amelyet a szülők vállalnak a gyermekért, nem lehet visszafizetni még száz év alatt sem, de amit a gurutól kap a tanítvány, azt az örökkévalóságig sem képes meghálálni. Ezért a gyermekeknek mindig tisztelettel kell viselkedniük a szüleikkel, akkor is, ha már felnőttek, és mindig úgy kell cselekedniük, ahogy a szülők és a tanító jónak látják.
A tiszteletteljes viselkedés az emberi élet alapkövetelménye. Ha valaki nem viselkedik helyesen a szüleivel és a gurujával, akkor nem fog fejlődni az önmegvalósításban, a lelki életben. Isten, Kṛṣṇa mindenkiről gondoskodik az anyagi világban, de ezt indirekt módon teszi: minden anyagi dolgot az apán és az anyán keresztül ad. Kisgyermekként az anyán keresztül táplálja, az apán keresztül pedig megvédi. Ezért amikor az ember az anyját és az apját tiszteli, akkor igazából Kṛṣṇát tiszteli, mert a potencia, amellyel ők rendelkeznek, Kṛṣṇától származik. Az embernek pedig tisztelnie kell mindenkit, akiben megnyilvánulnak Kṛṣṇa potenciái.

1.4.1.2. A tiszteletteljes viselkedés szabályai

A tanítvány mindig a tanító utasítása szerint cselekszik. Néhány jellemző szabály:[9]
A tanítványnak mindig erőfeszítést kell tennie a szentírások tanulmányozására és arra, hogy hasznos szolgálatot végezzen, akkor is, ha a tanító nem ad konkrét utasítást.
A tanítvány egyen kevesebbet, keljen korábban és feküdjön később, mint a tanító, és viseljen az övénél kevésbé értékes ruhát, ékszereket és díszeket.
A tanítvány ülő- és fekvőhelye legyen mindig alacsonyabban a tanítóénál.
A tanítványnak nem szabad kimondani a tanító nevét anélkül, hogy egy megtisztelő címet ne tenne hozzá.
A tanítványnak nem szabad utánoznia, ahogy a tanítója jár, megy, beszél és viselkedik.
Ha valaki gyalázza a tanítóját, a tanítványnak be kell fognia a fülét, vagy távoznia kell arról a helyről.
A tanítvány nem végezteti el másokkal a szolgálatát, ha pedig valaki más dolgozik a szeme láttára, és neki nincs mit csinálnia, akkor sem áll tétlenül, hanem segít.
Nagyon fontos, hogy a tanítványnak el kell kerülnie a tanító kritizálását. Ha problémája van, akkor azt beszélje meg vele a megfelelő módon. Ha nehézsége van, aminek hangot ad, az önmagában még nem kritizálás. A kritizálás azt jelenti, hogy negatív végkövetkeztetésre jut a tanítót illetően. A tanítók arra áldozzák az életüket, hogy tanítsák a tanítványokat. Ha nem tetszik a tanítványnak a tanító, vagy amit tanít neki, akkor miért fogad el tőle tanítást? Inkább keressen más tanítót, de ne fogadja el mindazt, amit kaphat tőle, miközben hálátlanul kritizálja.

1.4.2. Az érzékek szabályozása, lemondások végzése

A tanítványnak szabályoznia kell az érzékeit, hogy megfelelően tudjon tanulni és végezni a napi kötelességeit. A tíz érzékszerv: a fül, a bőr, a szem, a nyelv és az orr, majd a végbél, a nemi szerv, a kéz, a láb és a beszéd szerve (a fogak). Az elme a tizenegyedik érzékszerv, lényegében az érzékek központja, és ha valaki le tudja győzni az elméjét, akkor az összes többi érzékét is uralja. Manu határozottan kijelenti, hogy akinek a szívét beszennyezi az érzékiség, az nem éri el a Védák tanulmányozásának, a könyörületességnek, az áldozatoknak, vagy bármilyen különleges lemondásnak az eredményét. Mert ha valaki ragaszkodik az érzékeken keresztül szerezhető élvezethez, akkor kétségtelenül tiltott, bűnös tetteket fog elkövetni, amelyek eltávolítják Istentől, de ha irányítása alatt tartja az érzékeit, akkor sikeres lesz a lelki életben.
Annak a népszerű elképzelésnek, hogy a vágyakat nem elnyomni kell, hanem kielégíteni, mert így lehet őket csökkenteni, éppen az ellenkezője az igaz. Az anyagi vágyakat a valóságban sohasem lehet lecsillapítani vagy kioltani a kívánt tárgyak élvezetével. Az ismert védikus példa szerint:[10] ahogy a tűz is feléled, ha ghīt öntenek rá, úgy, ha valaki elvégez egy érzékkielégítő tettet, az erősíteni fogja a vágyát arra, hogy újra megtegye. Soha nem fordul elő, hogy a vágy csupán attól kialszik, hogy kielégítették; például ha éhes valaki és eszik, az emésztés folyamatával ismét nőni fog az éhsége.
Az érzékektől azonban nem kell és nem is lehet megszabadulni, hanem az Úr szolgálatával kell lefoglalni őket. A brahmacarya folyamata éppen arra szolgál, hogy az ember megtanulja, hogyan kell szabályoznia és irányítania az érzékeit. Az érzékek szabályozásának leghatékonyabb módja pedig a transzcendentális tudás: az Istennel való kapcsolatról szóló tudás keresése.
A brahmacārī tehát tapasyát, azaz lemondást végez azért, hogy korlátozza-szabályozza az érzékeit. Ezt pedig az érzékek megnyilvánulásain keresztül teszi, vagyis irányítja a testét, az elméjét és a szavait. A testi lemondások: a feljebbvalók tisztelete, az érzéki vágyak korlátozása – például a szigorú cölibátus – és a finom beszéd. Az elme lemondása, hogy nem vár tiszteletet másoktól, de mindig tisztel másokat. A beszéd lemondása pedig a Védák szerinti beszéd, azaz hogy a mondanivalója mindig összhangban van a Védákkal és utal is azokra.

1.5. Ki az, aki tudást kaphat?

A tanárnak gondosan mérlegelnie kell, hogy kit részesít tanításban, mert a szentírásokban foglalt tudás olyan érték, amelyet nem lehet akárkinek átadni, főképp nem olyanoknak, akik visszaélnének vele, vagy nem értékelnék azt kellőképpen.[11] Ezért a tanár azt a tanítványt taníthatja:
akinek természetes elmebeli képessége van a tanulásra,
aki tiszta és őszinte, így nem szennyezi be a tudást és nem él vissza vele,
aki maga is tanító, azaz továbbadja a tudást,
aki nagyon eltökélt abban, hogy gyakorolja a lelki életet és a társadalmi kötelességeit,
aki pénzt ad a tudásért, tehát értékeli azt.
Vagyis ha valaki a szentírásokat szeretné mélyrehatóan tanulmányozni, akkor rendelkeznie kell ezekkel az attitűdökkel.
Összefoglalva a brahmacarya alapelveit: az oktatás 5-25 éves kor között történik bentlakásos módon a gurukulában, a guru iskolájában. A tanulók együtt élnek a guruval és annak családjával, aki így példát is mutat nekik a megtanultak gyakorlati alkalmazására. Az oktatás varṇák szerint történik, és a transzcendentális tudást tartalmazó szentírások a fő és közös tananyag. Az anyagi tudományok átadása szintén itt zajlik, hiszen a védikus tudás ezeket is felöleli, mint például a harcművészetet. A kétkezi mesterségek – amelyek hagyományosan apáról fiúra szállnak – tanítása viszont a családban történik, mert úgy a leghatékonyabb. Mindez azért van így, mert amellett, hogy a varṇāśrama teleologikus társadalmi rendszer, amelynek az önmegvalósítás, Isten elérése a célja, rendkívül pragmatikus is. Vagyis a maximális társadalmi haszonra és hatékonyságra törekedve mindig azt tartja szem előtt, hogy egy bizonyos cél milyen készségek, tulajdonságok elsajátításával érhető el, és azok milyen módon szerezhetők meg a leghatékonyabban. Azok a tulajdonságok pedig, amelyek nélkülözhetetlenek az összes tudás elsajátításához: (1) a tiszteletteljesség; (2) az érzékek szabályozásának, vagyis a magasabb rendű célok érdekében történő lemondásnak a képessége; (3) a kötelességtudat és (4) a szolgáló mentalitás, azaz képesség a másokért való áldozathozatalra.

2. A brahmacarya alkalmazhatósága a modern korban

A brahmacarya elveinek a modern korban való alkalmazása lehetetlennek tűnik első pillantásra. Hiszen a brahmacārī-āśrama egy Istentudatos, teleologikus társadalom intézménye, amelynek működési elveit teljességében áthatja az önmegvalósítás eszméje. A modern nyugati társadalom célja pedig nem Isten elérése, hanem az emberek boldogabbá tétele, s a boldogságot az érzékek minél teljesebb kielégítése révén véli elérni. Ebből azonban egy olyan értékrendszer és életmód következik, amely lényegében a varṇāśrama ellentéte. Hogyan is lehetne tehát a védikus elveket számon kérni vagy alkalmazni egy olyan társadalomban, amely a védikus elvekkel éppen ellentétesen működik?
A válaszhoz idézzük emlékezetünkbe, hogy a varṇāśrama rétegződése nagyon ismerősnek tűnik ma is, valamint a példát, hogy a háznak mindig van bejárata, ablaka stb. Sőt, továbbgondolva a ház példáját: működhet benne diákotthon, de bordélyház is. Ha elfogadjuk, hogy a varṇāśrama és a védikus kultúra az Isten által az embereknek megtervezett társadalmi rendszer, életmód és kultúra, akkor az alapelemeinek valamilyen módon mindaddig létezniük kell, amíg az emberi nem létezik – még ha ezeket az elemeket már rég nem az eredeti rendeltetésüknek megfelelően használják is az emberek. A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, a Kṛṣṇa-tudat nyugati elterjesztője hasonlatával élve: bár a védikus kultúra ma már kétségtelenül halott, de még a maradványai is rendkívül értékesek, hasonlóan a kimúlt elefánthoz, amelynek még a teteme is nagyon drága.[12] Az emberiségnek a legjobb az lenne, ha ismét Istentudatossá válna,[13] így közös értékrend birtokában képes lenne közös célok – amelyek közül egyre fontosabbá válik a puszta túlélés – érdekében történő önkorlátozásra, de már akkor is nagyon jól járna, ha akár csak egy keveset is újra megszívlelne és alkalmazna az ősi védikus gondolatokból. Különösen üdvös lenne, ha ezt a brahmacarya alapjainak újrahasznosításával kezdené.
Mindezek tudatában kijelenthetjük, hogy nem jelent torzítást, amikor a felnőtteket oktató BHF tanítási elveit bemutató konferenciát gyermekeket ábrázoló képpel hirdetjük.
Hiszen amellett, hogy a védikus oktatás alapelveit a gyerekekről szóló brah­ma­carya adja meg, a védikus oktatás nemcsak tudásátadást jelent, hanem nevelést is. A gurukula az életre nevel. Ezt az elvet a modern közoktatás is magáénak vallja és hangsúlyozza, de mivel nincs tiszta képe arról, hogy mi is az emberi élet lényege és értelme, a nevelés szempontjait sem tudja világosan és egyértelműen kidolgozni és képviselni. Így a hangsúly átkerül az anyagi életre, a foglalkozásra való felkészítésre, vagyis az egyszerű anyagi ismeretátadásra.
Az, hogy a brahmacarya az életre nevel, azt jelenti, hogy mindazok a készségek, viselkedési minták, tulajdonságok, amelyeket a gyermekek elsajátítanak a gurukulában, érvényesek maradnak a gṛhastha, azaz a családi életben is. Az embernek például családosként is tisztelnie kell a tanítóját, a szüleit, a feljebbvalóit. A test és az elme szabályozását brahmacārīként kezdi el megtanulni, majd tovább gyakorolja mint gṛhastha, és sannyāsīként tökélyre fejleszti. Vagyis az elsajátított viselkedési mintákat élete végéig gyakorolja, figyelembe véve a szabályok bizonyos változásait is. Például az, hogy egy brahmacārī ne érintsen meg nőket és ne társuljon velük feleslegesen, a gṛhasthára ugyanúgy érvényes szabály minden nővel kapcsolatban, aki nem a felesége.
A Kṛṣṇa-hívők és a BHF oktatási rendszerén belül a nevelés azt jelenti, hogy az MKTHK[14] és a BHF igyekszik megtanítani tagjai és hallgatói számára is a brahmacarya legfontosabb elemeit, azokat, amelyek mind tanulmányi előmenetelük, mind emberként való létezésük sikerét garantálni tudják. Ezzel pedig igazi hiányt pótol, mert az a sajnálatos helyzet, hogy a mai fiatalok túlnyomó többsége sem otthon, sem pedig az iskolában nem sajátítja el ezeket a tulajdonságokat és készségeket. Nem mintha a szülők vagy az iskola nem töltenék be a szerepüket, hanem azért, mert ezek a tulajdonságok nem számítanak pozitívnak, nem jelentenek elérendő értéket a modern fogyasztói kultúrában. Hiszen az az ember, aki képes és hajlandó a lemondásra, nem fogja fenntartani a reklámok által gerjesztett igényeivel és vásárlásaival a fogyasztásra épülő piacgazdaságot.

3. Brahmacarya a magyar Kṛṣṇa-hívő közösségben

A brahmacaryának hatványozottan nagy szerepe van a fiatal, kezdő Kṛṣṇa-hívők életében. Olyannyira, hogy az ISKCON-ban[15] nemcsak a fiúk, hanem a lányok is részesülnek brahmacārī/brahmacārīnī képzésben, szemben a védikus rendszerrel, ahol csak a fiúk kerültek be a gurukulába.
35 éves kor alatt költözhetnek be a fiúk és a lányok a templomi āśramába,[16] ahol egymástól szigorúan elválasztva laknak, idősebb, tapasztaltabb brahmacārīkkal/ brahmacārīnīkkel közös szobákban. A brahmacārī/brahmacārīnī életmód legfontosabb elemei és a mentalitás, a tulajdonságok, amelyeket segítenek kifejleszteni, az alábbiak:
A brahamcārīk/brahmacārīnīk naponta legalább egy órát tanulmányozzák a szentírásokat önállóan, és szigorúan követik a napi rendszeres vallásgyakorlatot, amelynek része egy lecke a legfontosabb szentírásokból. Emellett természetesen részt vesznek egyéb, számukra szervezett képzéseken is. Ezzel egész életükre megalapozzák transzcendentális tudásukat, és szokásukká teszik a tanulást és a lelki gyakorlatokat, így nagy valószínűséggel nem adják fel azokat más élethelyzetben sem, mert megtanulják ezek köré építeni egyéb kötelezettségeiket.
Szigorúan követik a feljebbvalóikat. Mindig azt kell csinálniuk, amit azok kérnek tőlük, azt a szolgálatot kell végezniük, amit kapnak tőlük, és úgy, ahogy mondják nekik, nem pedig azt és ahogy kitalálják maguknak. Ezzel megtanulják az autoritás tiszteletét, követését és mások szolgálatát. Az embernek egész életében tisztelnie és szolgálnia kell másokat, különösen a feljebbvalóit, mert csak így működőképesek a családi, a munkahelyi, a baráti közösségek és a tágabb társadalom is.
Szigorú cölibátusban élnek, a másik nem tagjaival csak szolgálat érdekében tartanak kapcsolatot, és olyankor is tisztelettel tekintenek egymásra. Ez különösen fontos a sikeres házasélethez. Ha tisztelik a feleségüket/férjüket, akkor nem akarják majd kihasználni őt, és elválni tőle, ha már nem elég kívánatos, hanem örömmel dolgoznak azért, hogy elégedetté tegyék a házastársukat és a gyermekeiket. Mivel nem azt tanulják, hogy a szexuális vágyak beteljesítése a legfontosabb dolog az életben, jobban tudnak uralkodni magukon, és képesek lesznek lemondani a házasságot megzavaró külső vonzalmakról is.
Nincs tulajdonuk és egyszerűen élnek. Nem gazdálkodnak pénzzel, nem vásárolnak maguknak, mert mindent megkapnak, szükségleteik szerint. Így megtanulják, hogy mindennek Isten a tulajdonosa, és nekik csak annyi jár az életben, amennyi nagy erőfeszítés nélkül, természetesen jön, mert annyit enged meg a karmájuk. Szerények lesznek, és nem támasztanak túlzott anyagi igényeket, azaz nem töltenek túl sok időt tárgyak megszerzésével – a lelki élettel, Isten szolgálatával, tanulással tölthető idő rovására. Képesek lesznek szerényebb körülmények között is élni, és nem kínozzák a házastársukat az állandó elégedetlenkedéssel.
Rendszeresen adományokat kérnek másoktól, és azt teljes egészében odaadják a feljebbvalójuknak. Vagyis kimennek az utcára, és a Kṛṣṇa-tudatos irodalmat osztják adományokért cserébe. Ezzel megtanulnak kötelességtudatból tevékenykedni, nem pedig tetteik gyümölcsének élvezetére vágyva. Megtanulnak alázatosan kérni és hálásnak lenni azért, amit kapnak. Megtanulják, hogy nem kapnak semmit erőfeszítés nélkül, vagyis szorgalmasan kell dolgozniuk. De ami a leglényegesebb: megtanulják, hogy másoktól és végső soron mindig, mindenben Istentől függenek.
A brahmacārī/brahmacārīnī képzés ideális időtartama legalább három év. Ha valaki nem tud beköltözni az āśramába, akkor arra is lehetősége van, hogy nyaranta vagy hétvégékre költözzön be, és úgy kapjon képzést. Ha valaki még fiatal, de már házas, akkor is nagyon fontos, hogy a brahmacarya alapjait utólag elsajátítsa. A szabadsága alatt vagy hétvégékre beköltözhet az āśramába a házastársával együtt, vagy annak beleegyezésével.

4. Amit a hallgatók megtanulnak a BHF-­en

A legfontosabb, amit a BHF ad a hallgatóinak – akiknek döntő többsége a BHF-fel való találkozása előtt még egyáltalán nem ismerte a Kṛṣṇa-tudatot – egy olyan koherens világkép és világnézet, amely világosan és egyértelműen felfedi számukra a teremtés és benne az emberi élet értelmét és célját. Ez a világkép nem tartalmaz semmiféle, a materialista tudománnyal kötött kompromisszumot: annak csupán „egyetértési joga” van a védikus tudással. Ez a tudás képes magabiztossá, derűssé, célorientálttá és így hatékonnyá tenni a hallgatókat a mindennapi életükben. Feltéve, ha alkalmazzák, mert az nem kötelező.
A hallgatók részletekbe menően megismerik a varṇāśrama elveit, valamint azt is, hogy milyen gyakorlati előnyökkel jár azok betartása, és milyen problémákat okoz az elhanyagolásuk. Alapos ismereteket kapnak azokról a módszerekről, amelyekkel el lehet érni az emberi élet célját, az önmegvalósítás legmagasabb szintjét, valamint arról, hogy emellett miként tudnak elégedetté válni személyes és társadalmi kapcsolataikban, miközben a társadalom többi tagjának is a lehető legtöbb támogatást nyújtják. Feltéve, ha követik e módszereket, mert az nem kötelező, legalábbis a főiskola területén kívül.
A fenti tudáshoz társuló legfontosabb emberi tulajdonságokat, készségeket és viselkedési mintákat – amelyeket a védikus rendszerben gyerekkorban sajátítanak el az emberek – a hallgatók megértik, és az oktatók személyes példáján keresztül – akik iránt ezek megléte elvárás – gyakorlati működésüket is megtapasztalják. Ezek: tiszteletteljesség, érzékkontroll, lemondás, tisztaság, őszinteség, kötelességteljesítés, szolgáló attitűd.
Amit pedig a BHF a templomot is magába foglaló campus területén elvár a hallgatóitól:
tiszteletteljes viselkedés mindenkivel, annak tanult kifejezési módjait alkalmazva;
érzékkontroll, lemondások végzése és tisztaság: azaz a főiskola területén be kell tartaniuk a négy fő életmódszabályt, amelyek lényege: nem esznek húst, halat, tojást; nem isznak koffeines és alkoholos italokat; nem fogyasztanak kábítószert; nem dohányoznak; nem játszanak szerencsejátékot és nem élnek nemi életet. Ügyelnek arra is, hogy szolid öltözékben jelenjenek meg.
Részt kell venniük meghatározott számú lelki programon mind a budapesti templomban, mind a nyári szakmai gyakorlatokon Krisna-völgyben, amelyek révén megtapasztalják a lelki kötelességek teljesítését;
lehetőséget kapnak a BHF működésébe besegítő önkéntes szolgálatra, amellyel a szolgáló attitűdöt tudják kifejleszteni.
Arról, hogy a hallgatók miként vélekednek minderről, a BHF által rendszeresen, különböző témákban végzett kérdőíves vizsgálatok eredményeiből lehet képet kapni. 2013-ban például azokat a hallgatókat kerestük meg, akik megszakították a tanulmányaikat, hogy megtudjuk annak okát. Két válaszból idézek, melyekben a volt hallgatók a BHF szellemiségét is minősítik: „Szerintem a főiskola rendkívül hallgatóbarát, minden ott töltött percet nagyon élveztem, és boldog vagyok, hogy megtapasztalhattam ezt az élményt, amit magamban fogok hordozni [...] Én így képzelem el a tökéletes iskolát.” „Amikor én odajártam, abszolút úgy éreztem, hogy a tanárok is és az ott dolgozók is a segítségemre voltak, amikor arra rászorultam. Nem éreztem túlzó elvárásokat és nehezítéseket. Nekem mindenképp egy jó élmény volt odajárni, hisz amit tanultunk, az mai napig hatással van az életemre, pozitív irányban.”

Felhasznált irodalom

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, 1993.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Hetedik Ének).The Bhaktivedanta Book Trust, 1994.
Bhaktividyā Pūrṇa Swami: Laghu-Manu-Siksa. The Bhaktivedanta Ac­ade­my, Mayapur, 2006.
Bühler, Georg: The Laws of Manu. Mo­tilal Banarsidas Publishers, New Delhi, 2003.
Das, Rahul Peter: A „védikus” kifejezés jelentése Prabhupāda és követői számára. TATTVA, X.1. 2007, 25–42.
Klostermaier, Klaus K.:Bevezetés a hinduizmusba. Akkord Kiadó, Budapest, 2001.
Mahārāṇī Devī Dāsī (Dr. Banyár Mag­dol­na):Manu-saṁhitā. Hagyományos indiai jogfilozófia és joggyakorlat (Jegy­zet).Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, Budapest, 2017.


[1]  A „védikus” jelző használata meglehetősen problematikus, amiről lásd: Das, 2007: 25–42. A leggyakrabban India ősi, szanszkrit nyelvű szentírásai jelzőjeként használják, amely a védikus irodalom. A veda szó ’tudás’-t jelent, a védikus irodalom pedig magába foglalja az eredeti négy Védát (g, Atharva, Yajur és Sāma), az upaniṣadokat, a Mahābhāratát (amelynek az egyik fejezete a Bhagavad-gītā), a Rāmāyanát (azaz az itihāsákat) és a purāṇákat (melyek közül a vaiṣṇavák számára a Bhāgavata-purāṇa a legfontosabb). A hinduizmus ún. védikus korszakát az i. e. 2. évezredtől, az ārya törzsek feltételezett, de megkérdőjelezhető bevándorlásától számítják. (Lásd: Klostermaier, 2002.)
[2]  Védikus értelemben az önmegvalósítás az Istennel való kapcsolat újrafelvétele és megerősítése.
[3]  Például: Bhagavad-gītā [továbbiakban: Bhg.] 4.13, Śrīmad-Bhāgavatam [továbbiakban: Bhāg.] 3.6.30–34.
[4]  A fejezet a Manu-saṁhitā Georg Bühler általi angol nyelvű fordítása (The Laws of Manu), Bhaktividyā Pūrṇa Swaminak a tárgyban adott leckesorozatai (1999 Māyāpura, ill. 2000. 08. Krisna-völgy), valamint Bühler fordításához fűzött magyarázatai (Laghu-manu-śikṣā, 2006) alapján készült, amelyeket a Manu-saṁhitā – Hagyományos indiai jogfilozófia és joggyakorlat. című jegyzetben dolgozott fel a cikk szerzője.
[5]  Az alfejezet fő forrása a Bhāg. 7.12. fejezete.
[6]  Az alfejezet fő forrása a Bhāg. 7.12. fejezete.
[7]  Lásd: Bhg. 8.15.
[8]  Az alfejezet forrása: Manu-saṁhitā 2. fejezet 4. téma.
[9]] Mindezek a szabályok vonatkoznak a tanítvány többi feljebbvalójára is.
[10]Lásd: Bhāg. 7.11.33–34 magyarázata.
[11]Az alfejezet forrása: Manu-saṁhitā 2. fejezet 4. téma.
[12]Bhg. 2.11 magyarázat.
[13]Ezt nemcsak egy mélyen vallásos ember gondolhatja így, hanem számos, manapság is népszerű politikai filozófiának szintén ez a végkövetkeztetése, pl. a Machiavelli „köpönyege alól kibújt” amerikai neokonzervatívoknak.
[14]Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége egyház.
[15]International Society for Krishna-consciousness (Krisna-tudatú Hívők Nemzetközi Közössége), amelynek az MKTHK is a tagja.
[16]Jelenleg két olyan templom van Magyarországon, amelyben brahmacārī/brahmacārīnī képzés zajlik: Budapesten és a somogyvámosi Krisna-völgyben.
 


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: [email protected]
© 2019 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2019 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare