Görgessen tovább

Szegénység és gazdagság a világvallásokban
A szegénység és gazdagság e­van­gé­li­kus szemszögből
 A szegénység és gazdagság, a társadalom tulajdonviszonyainak polaritása a legtöbb esetben szociáletikai kérdés. Ezen a tág területen futnak össze a társadalmak életét érintő és irányító legfontosabb kulturális szálak ebben a kérdésben. Itt találkozik a politika a vele mindig összefonódó gazdasági érdekkel és ellenérdekeltségekkel, a történelem, a szociológia és a többi adekvát elméleti ismeret a változtatásra vagy az állapotok fenntartására irányuló szándékkal és a megvalósulás gyakorlati következményeivel. Szociáletikai szempontból a szegénység és gazdagság jelensége közelebbről a társadalmi igazságosság területére tartozó kérdés, és ez egyértelművé teszi a téma aktív, törődést igénylő erkölcsi természetét.

A vallások és a szekularizált társadalmakra gyakorolt hatásuk

Korunkban az Európa arculatát történelmileg jelentősen alakító vallások is általában az etika közvetítésével találkoznak ezzel a kettős jelenséggel, de ez a megállapítás sem azt nem zárja ki, hogy a vallások sui generis saját ügyükként vagy vallási tartalmukként kezeljék a szegénységgel és gazdagsággal járó szempontokat, sem azt, hogy adott esetben a szociális vagy politikai szféra közvetlen alakítóiként lépjenek fel.
Európai kontextusban mégis külön kell foglalkoznunk a szekularizáció jelenségével, amely e pillanatban az Európai Unió országaiban az alkotmányok közös nevezője, még ha jelentős viták folytak és folynak róla. A vallás és a szekularizáció kapcsolata nem egyértelmű a kutatások szerint. Egyes huszadik századi szerzők nézete az, hogy a középkori vallási gondolkodás és az ember lehetőségeit újraértelmező újkori gondolkodás között nincs folytonosság – a vallás jegyében gondolkodott például Hans Blumenberg[1] a múlt század második felében. Mások úgy vélekednek, hogy a szekularizált modern kor a szakralitás addig ki nem bontott kulturális formáiból nőtt ki. Ez a vélemény gyakran előfordul ismert evangélikus teológusok körében, többek között Wolfhart Pannenbergnél vagy Paul Tillichnél.
Abban a történelmi alapokig visszanyúló, viszonylagos egyetértés van, hogy a szekularizáció szó első jelentése a vallási élet területén alakult ki, és azt a folyamatot vagy cselekvést jelentette, ahogyan az egyházi javak nem egyházi tulajdonba mentek át. Így történt ez Anglia, Wales és Írország területén, ahol VIII. Henrik a háborúit az általa feloszlatott szerzetesrendek és más egyházi intézmények vagyonának segítségével finanszírozta. Ehhez hasonló jelenséggel találkozunk később a francia forradalomban, vagy még később, a 19. században német nyelvterületen folyt Kulturkampf[2] idején is. Voltak azonban ennél szelídebb példái is a szekularizációnak, pl. azokban az esetekben, amikor egy szerzetesrend tagjai fizikai munkájukat ajánlották fel betakarítás vagy más idénymunka idején a közeli uradalmakban, településeken élő embereknek. Nem egységes az elnevezés, de az egyházi saját akarat érvényre jutása esetén nevezhetjük a jelenséget szekularizációnak, míg a hatalmi vagy erőszakos kisajátítás példáit szekularizmusnak.
Mindennek témánk szempontjából azért van jelentősége, mert a 16. századi reformációval egy olyan újabb korszak kezdődik – főleg az evangélikus területeken Európában –, amelyben az egyház a saját értékeivel tudatosan jelen kíván lenni a nem egyházi társadalomban. Át szeretné hatni azt saját következtetéseinek gyakorlati megvalósításával, anélkül, hogy ez a jelenség ugyanakkor szakrálisnak, szakralitásnak minősülhetne. A reformáció evangélikus gondolkodásának egyik legjellemzőbb vonása a vallás deszakralizálódása, melynek célja, hogy a hit a mindennapi életben töltse be szerepét a leghatékonyabban. Széles körben ismert Luther Mártonnak(1483–1546) az a véleménye, hogy Isten törvénye és evangéliuma lehetővé teszi a hit mindennapi életben való megélését, és hogy a keresztény erkölcs legfontosabb gyakorlatai a hétköznapi élethelyzetekben valósulnak meg. Közismert az erről szóló mondása, amely szerint „ha a cselédlány lelkiismeretesen söpri fel az udvart, azzal istentiszteletet végez.” Az egyháznak ily módon a legtöbb, a szakralitás megjelenítéséhez kapcsolódó funkciója megszűnt, és átadta helyét annak az egyházi funkciónak, amely az igehirdetés, a teológiai és gyakorlati szociális- és oktatómunka révén a társadalom rendjét közvetlenül az egyéni cselekvés vallási gyökereinek hangsúlyozásával és tudatosításával kívánta elérni.
Ezen a történelmi-teológiatörténeti háttéren mérhető le a mai evangélikus országok szegénységhez és gazdagsághoz való viszonya is. A címben megfogalmazódó téma hallatán az evangélikus Skandinávia juthat eszünkbe elsőként. Gondolhatunk a finn „gazdasági csodára”, ahogyan ez az ország a második világháborút követő évtizedekben a nincstelenségből Európa egyik legbiztonságosabb anyagi feltételeket nyújtó társadalmává küzdötte fel magát. Svédországgal kapcsolatban pedig többnyire a világ legsűrűbb szövésű szociális hálója merül fel. Ez az ország – azáltal, hogy szociális és gazdasági ügyei igen szoros kapcsolatba kerültek – az 1990-es években helyt adhatott annak, hogy a harvardi professzor, John Rawls[3] igazságosságelméletét megkíséreljék átültetni a gyakorlatba.
Ez a háttér deríthet fényt arra is, hogy miért és mennyiben különbözhet három keresztény egyház hivatalos (kimondott vagy ki nem mondott) véleménye 2018-ban Magyarországon abban a kérdésben, hogy a kormányzat rendeletek útján megvonja a hajléktalanok jogát a többségi társadalom számára nyitott, publikus tereken való tartózkodástól.
Nézzük előbb a kereszténység meghatározó közös forrását, a bibliai kiindulópontot, hogy azután számba vehessünk néhány eltérő teológiai hangsúlyt, amellyel a keresztény egyházak – köztük az evangélikus egyház – ma megközelíti a szegénység és gazdagság szociáletikai kérdéskörét.

A kereszténység gondolkodásmódjának közös forrása
A bibliai források szerint Jézus Krisztus különös és közeli kapcsolatban állt a szegénységgel és a szegényekkel. Jézust vándortanítóként kell elképzelnünk, aki elsősorban a zsidó közösségek szegényei, az ebioniták[4] számára hirdette az evangéliumot, hallgatói között azonban vagyonosabb, gazdag emberek is voltak, de ez nem okozott feloldhatatlan feszültséget.
Később, az első gyülekezetek életében, amikor a keresztény közösséget a feltámadt Jézusba vetett hitnek kellett összetartania, ez a hit már nem mindig bizonyult annyira erősnek, hogy a vagyoni különbségek ne okozzanak gondot. A hálaadó kenyértörésre és étkezésre (eukharisztia és agapé) összegyűlők között volt, ahol létrejött a vagyoni viszonyoknak megfelelő elkülönülés, de ezt az apostolok nem tekintették megengedhető jelenségnek, és kemény szavakkal szóltak ellene.
A Jézusba vetett hit már sokkal több magyarázatot igényelt, mint fizikai jelenlétében szavainak hallgatása. Dunántúlnyi földterületen élte le életét, folyamatosan úton volt, csak a mindennapi egyszerű élethez szükséges felszereléssel rendelkezett: a korabeli és a helyi szokásoknak megfelelően egy alsó- és egy felsőruhával, valamint egy saruval. Nem tudunk olyan tárgyról, beleértve az élelmet is, amelyre birtoktárgyként tekintett. Szociális értelemben nincstelenként élt, spirituálisan mégis a kimeríthetetlen gazdagság forrásaként ismerték meg az emberek. Erről mondott szavait így őrizte meg Máté evangéliuma:
Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk?[5]
Jézus szavaiban a szegénység elsősorban nem szociális értékként szerepel, hanem olyan gondolkodási és életmódbeli adottságként, célként, törekvésként vagy választásként, amelyet érdemes elérni. Szavaiban jó adag feszültség van, ha csak az anyagi szinten hasonlítjuk össze a szegénységgel és gazdagsággal járó kilátásokat, ugyanis a szegényeket gyakran biztatja a meggazdagodás képeivel, a gazdagok számára pedig a szenvedés és kilátástalanság példáit mondja el sokszor. Ez a feszültség csak akkor oldódik fel, ha a példázatok és történetek olvasói, hallgatói megértik, hogy a gazdagság, mint a földi élet általában, mindenki számára kívánatos, ám mégis oly ritkán boldogságot hozó formája nála egy másik világra, Isten országára utal. Isten országának valóságát ugyanakkor nem helyezi sem a jövőbe, sem földrajz(felett)i helyekre, hanem az itt és most dinamikus közegeként beszél róla. A konkrét fizikai szegénységnek és gazdagságnak ez a mindenkori jelenbeli, valóságos állapot adja meg a súlyát. A dinamikát mindenekelőtt a két állapot közötti mozgás jelenti. Az elmozdulás lehetőségével csak azok élhetnek, akik nem kérgesedtek még bele helyzetükbe, legyenek szegények vagy gazdagok.
Ebben a jézusi világban a szegény is lehet túl szegény vagy túl gazdag, akkor, ha szegénysége végképp bizalmatlanná vagy dölyfössé teszi. E lehetőségre az egyik legszebb és egyben legszomorúbb példa a világirodalomban Gorkij Éjjeli menedékhelye. Ebből kitűnik, hogy nem lehet az ember anyagilag elég rossz helyzetben ahhoz, hogy ne próbáljon meg még a társadalom legalján is ugyanazokba a felszínes hierarchikus viszonyokba, beidegződésekbe kapaszkodni, melyek őt odajuttatták. A fenéken (ez a mű orosz címe) nincs megváltás.
A gazdag is lehet túlságosan gazdag vagy túl szegény, ha az anyagi helyzetével járó társadalmi státuszát azonosítja az állapotával, és kimozdíthatatlannak érzi magát belőle, vagy ha nem bízik abban a lehetőségben, hogy vagyonával – főként annak szétosztásával – aktív alakítója lehet a vagyongyűjtésnél fontosabb eseményeknek. A lehetőséget tehát valóra kell váltani, tudni kell élni vele. A hétköznapi valóságban mindez sok félelemmel, bizalmatlansággal jár, és nemigen találunk senkit, aki komolyan a fejébe venné, hogy gazdagból szegény lesz.
A szegények annyiban vannak talán jobb helyzetben, hogy szemük előtt állandóan ott lebeg a reális cél a társadalmi mérték szerint jobb állapotot jelentő meggazdagodásra, számukra ezért az elmozdulás konkrétabb lehetőség. Ám ennek megvalósítása sem egyszerű, mert a szegény tisztában lehet azzal, hogy gazdagnak lenni is nehéz feladat. A vagyonra vigyázni kell, hozzáértő módon használni, vagy jó célokra fordítani, egyébként viszonylag hamar a tulajdonosa ellen fordul. Ha a gazdag jól gazdálkodik vagyonával, oda a szabadsága.
És mi veheti rá a gazdagot, hogy szegénnyé legyen? Egy olyan értékismeret, amely magasabb szintű mindkét létállapotnál. Jézus Isten országát a dinamikus élet lehetőségeként mutatja be. Erre hívja meg hallgatóit, akik erőt merítenek szavaiból, és követésekor átélik szavainak igazságát. Ez az a felsőbb valóság, amely túl van mindkét létállapoton.
Jézus szavai közül valószínűleg a legismertebbek a Hegyi beszédben szereplő boldogságfajták, ahogyan azokat Máté evangéliumának 5. fejezetében olvashatjuk. Nyolcféle állapotot sorol fel, amelyek távolról sem irigylésre méltóak, mégis közelebb visznek az élet mélyebb igazságaihoz, és ezen keresztül Isten országának valóságához.
Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek, mertők öröklik a földet. Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.[6]
Ezekkel a mondatokkal Jézus nem dicséretet mond, és nem is példaként állítja mások elé az ilyen embereket. Egyszerűen perspektivikusabbnak ítéli meg az állapotukat, mint azokét, akiknek életformája már magában hordja a jutalmat. A távlatok ott nyílnak meg, amikor valaki, aki rendelkezik a szegénység lelkületével, aki sír, szelíd, irgalmas, tiszta szívű, béketeremtő, igazságra szomjazó vagy az igazságért üldözést szenved, átéli azt az érzést, hogy nincsenek tartalékai, még titkos tartalékai sem, amelyekkel kedvezőbb helyzetbe hozhatná önmagát. Az ilyen helyzetben levő ember állapota két szempontból is különleges. Egyrészt csak ő élheti át az állapotától való megszabadulás teljes örömét, ugyanis egyetlen lehetőségét sem ismerte önnön megmentésének. Másrészt kifejezi azt a jézusi mondanivalót, hogy ez az állapot az ember igazi arca, melynek felismerésétől – ösztönének és a „világ logikájának” megfelelően – oly sok álarc felpróbálgatásával zárja el magát. Kizárólag ebben az állapotban juthat el ahhoz a felismeréshez – amely már a teremtés hajnalától el van rejtve az életében –, hogy Isten a maga számára teremtette őt, és teljes boldogsága csak a Teremtőjével való kapcsolat helyreállítása után válhat realitássá.

„...a szegények mindig veletek lesznek”

Számos olyan program született már a teológia- és eszmetörténetben, mely Jézus mondanivalóját a személye nélkül igyekezett megérteni. Az ilyen kísérletekben mindig lehet valami igazság, de szükségszerűen el is torzítja az eredeti mondanivalót.
Amennyiben arra keresünk választ, hogy a szegények és gazdagok (beleértve, hogy ez a skála a viszonylagos szegényeket és gazdagokat is magában foglalja) mit tudnak kezdeni egymással, hogyan találkozzanak, mit várjanak egymástól, hogyan közelítsenek egymás felé, elég egyértelmű az üzenet. Ez az üzenet ha a teljes evangéliumot nem is, de az abból fakadó igazságszemléletet a társadalmi szerepek szintjén is ki tudja fejezni. Benne van az a felismerés, hogy a szegények és gazdagok egymásra vannak utalva.
Szegények nem egyszerűen vannak, főként nem csupán léteznek, hanem itt vannak. Senki nem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen társadalom lenne az, melynek tagjai minden tekintetben egyenlőek, nem léteznének az alá- és fölérendeltséggel járó kisebb és nagyobb lehetőségek, a forrásokkal mindenki egyformán élni tudna. „Mert a szegények mindig veletek lesznek” – mondja Jézus Máté evangéliumában.[7]
A szegény(ebb)ek és gazdag(abb)ak egymásért vannak jelen. Az anyagi javak eloszlása egy társadalomban nem szabadna, hogy az emberek megbélyegzését vagy az emberi minőség bármiféle értékmérőjét jelentse, ezért örök emberi feladat és lehetőség a másik ember sorsában a saját sorsom szabadságát meglátni, akármilyen legyen is az. A szegények a gazdagok üdvösségéért vannak itt. A gazdagokat pedig csak a tőlük alapvetően különböző, teljesen másnak a világa szabadíthatja meg attól, hogy egész életükben önmaguk szűk világának tengelye körül forogjanak. Ez még nem az evangélium, de a lelkületéből következő látható szociális igazságosság alapja. A szegény(ebb) ek méltósága éppúgy nélkülözhetetlen eleme a társadalmi életnek, mint a gazdagabbak felelőssége. Minden olyan politikai kísérlet, mely nem őrzi meg a szegények méltóságát, és nem teszi világossá a gazdagok felelősségét a társadalomban, gyenge beavatkozás egy olyan ősi intézmény (ti. a társadalom) életébe, melynek rendjét, „társadalommérnöki” próbálkozásaink ellenére is, csak sejtjük és találgatjuk.

A vallási hagyomány szerepe a vagyoni polaritás megítélésében
A szegénység enyhítésére szánt állami intézkedések történelmi hátterének tisztázására egy kutató néhány évvel ezelőtt felvetette a vallási tradíciók szerepének jelentőségét.[8] A kutatás az OECD-országok szegénységellenes programjainak, intézményeinek elemzésével és összehasonlításával járt, és alapvetően a katolikus, evangélikus és református hagyományt tekintette át.
Az evangélikus teológiai felfogásnak az állami szociális-jóléti intézkedésekben való jelenlétét a skandináv országok és Németország példáján keresztül vizsgálva kimutatta, hogy a lutheri tradícióban a szegénység jelensége nem egyszerűen Isten rendelése, de nem is a bűnös, hitetlen ember megbüntetése vagy az üdvösségre kiválasztottság hiányzó jele. A szegénységre ezekben a történelmileg evangélikus többségű országokban tradicionálisan úgy tekintenek, mint aminek van helye Isten rendjében, de összefügg az egyéni lustasággal és morális állapottal is. A munkára az egyéni boldogulás eszközeként, az evangélikus hagyomány következtében a gyakorlati élet fontos vallási eredetű összetevőjeként tekintenek. A munkában – ahogyan Luther is megfogalmazta – az evangélikusok világi istentiszteletet látnak.
Max Weber híres, a korai kapitalizmus szellemisége és a kálvini teológia kapcsolatáról szóló tételéből közismert, hogy a puritanizmus lelkisége egyrészt szorgalommal, másrészt szerény életformával járt együtt, így halmozódhatott fel évek során az el nem költött pénz, és képezhette a polgárság gazdasági és történelmi jelentőségű tőkéjét. Mivel azonban az evangélikus teológiai gondolkodásban a kálvini certitudo salutis, vagyis az üdvösségnek az életformában való visszaigazolódása helyett az egyedül hit által (sola fide) gondolata vált a meghatározó üdvösség-paradigmává, a gazdasági sikeresség elvesztette azt a jelentését, hogy abból Istennek az egyes emberre vonatkozó tervére lehetne következtetni. Az üdvösség a hiten kívül már nem kapcsolódott össze más szemponttal, ezért az evangélikusok általában a profit szerzésének folyamatát sem támogatták. A koldulást nem engedték meg – ebben hasonlítottak a református, de különböztek a katolikus vidékektől –, de a másik két egyháztól eltérően központi állami feladattá tették a szegényekről való gondoskodást. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy az evangélikusok nem hangsúlyozták olyan erősen a személyes kegyesség szerepét, mint a másik két egyházban.
A szegénység enyhítésének intézményei a 19. századig katolikus területeken elsősorban a rászorulók különféle csoportjai számára fenntartott kórházak voltak, és emellett nagy jelentőséget kapott a helyi, területi és privát gondoskodás. Ennek a decentralizált, magánkezdeményezésű jótékonyságnak a református hagyományban is nagy jelentősége volt, de ennél is jelentősebb szerepet játszottak a dologházak és az utcai segítség. Evangélikus területen is mindenekelőtt az utcai segítségnyújtás terjedt el, amelyet közös betegkasszákból vagy a szegények számára beszedett adókból tartottak fenn. A dologházak nem örvendtek jó hírnévnek, inkább elrettentő példák voltak, és a szegények gondozása központi társadalmi feladatnak számított.
Sigrun Kahl fentebb említett cikke természetesen számos kritikai megjegyzést kapott a tudományos szaklapokban, de abban még e vázlatos bemutatás alapján is igaza lehet, hogy a vallási hagyomány a mai napig érezteti hatását – a kultúra számos egyéb területe mellett – a szociális munka elvi, elméleti alapjainak kidolgozásakor. Ezek a sokszor csupán látens módon jelenlevő okok ma is hatnak a politikai szereplőkre és az egyéni véleményt formáló emberekre is. Az egyes országok szegénységgel kapcsolatos rendelkezései és a gazdagsággal kapcsolatos intézkedései mögött a mai napig felfedezhetők ezek a szekuláris formákat öltő vallási mintázatok.
Újabb gondolatmenet témája lehet, hogy az ez év őszén a szegénység elleni küzdelem tüneti terápiáját választó magyar kormány döntése mögött mely vallási tradíció(k) kontúrjai sejlenek fel elsősorban. Egy ilyen vizsgálódás valószínűleg közelebb vezethet a szegénység jelenlétének és jelentőségének mélyebb megértéséhez, a vallási hagyományok által kínált utak tudatosabb alkalmazásához a szekularizált államban, a szegények nyomora által kiváltott kérdések és az enyhítési lehetőségek komoly és felelős végiggondolásához.

Felhasznált irodalom:

Kahl, Sigrun: The Religious Roots of Modern Poverty Policy: Catholic, Lutheran, and Reformed Protestant Traditions Compared. European Journal of Sociology.46.1. Cambridge University Press, New York, 2005, 91–126.
Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája. szentiras.hu, 1990.
Rawls, John: Az igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.


[1]  Élt: 1920–1996. Német filozófus és szellemtörténész.
[2]  Otto von Bismarck (1815–1898) kancellár által az egyház világi befolyásának megtörésére indított küzdelem Németországban a katolikus egyház és az őt támogató politikai erők ellen. 1872-ben, a jezsuita rend betiltásával kezdődött. 1873-ban állami ellenőrzés alá vonták az egyházi oktatási intézményeket, és bevezették a polgári házasságot. Miután Bismarck politikai ellenfeleivel kiegyezett, az egyházellenes rendeletek többségét hatályon kívül helyezték, ezzel a kultúrharc véget ért (1878).
[3]  Rawls 1997. (Az eredeti kiadás 1971-es.)
[4]  Ebjóním, ebionim: szegények (héber).
[5]  Mt 6.25–27.(Ebben a kiadványban a Bibliából származó idézetek hivatkozásainak rövidítései a Magyar Biblia Társulat újfordítású Bibliájában (szentiras.hu/UF) lévőkkel egyeznek meg.
[6]  Mt 5.3–10.
[7]  Mt 26.11.
[8]  Kahl 2005: 91–126.


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: [email protected]
© 2019 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2019 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare