/

Lapszám: Meghatározó vaiṣṇava tanítók – 24 – XXIV/1 – 2020. december
Szerző: Banyár Magdolna (Mahārāṇī Devī Dāsī)
Cikk letöltése pdf-ben: Varṇāśrama és kasztrendszer 3.

---

A szerzőnek az ISKCON^[1] történetét tárgyaló PhD-disszertációja^[2] Max Weber hinduizmus-koncepcióján^[3] alapul. Ebben, miután ismertette Webernek a hinduizmus társadalmi rendszeréről, a kasztrendszerről szóló elméletét, felvetette a gauḍīya-vaiṣṇavizmus és különösen az ISKCON egyik alapvető problémakörét, amely mind filozófiai, mind intézményi-szervezeti, mind pedig a legelemibb hitéleti szinten meghatározza a hívők életét: az ősi védikus^[4] varṇāśrama társadalmi rendszer^[5] modern korba való átültetésének kérdését. E téma kifejtésének első részében^[6] elméleti keretbe helyezte a varṇāśrama kontra kasztrendszer rendkívül összetett problémáját. A második részben^[7] nagy vonalakban bemutatta a történeti kontextust és az ISKCON lépéseit a varṇāśrama megvalósítása felé, a jelen harmadikban pedig vázolja a daiva-varṇāśramának a Kṛṣṇa-hívők közösségeiben való felépítésére vonatkozó alapelveket az ISKCON magyar szempontból meghatározó gondolkodóitól, majd felveti azokat a kérdéseket, amelyekkel a magyar Kṛṣṇa-hívő közösség is szembekerült, -kerül a varṇāśrama megalapozására irányuló törekvései során.

---

1. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda

1.1. Az asura- és a daiva-varṇāśrama Prabhupāda könyveiben

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda bár nagyon sokat ír a varṇāśramáról, de nem használja túl gyakran a „daiva-varṇāśrama” kifejezést. Amikor igen, akkor általában úgy, mint amit majd a vaiṣṇavák hoznak létre a jövőben azzal a céllal, hogy magukat és az egész emberi társadalmat Kṛṣṇa-tudatossá tehessék. Ezek a vaiṣṇavák pedig származhatnak a világ bármely tájáról és társadalmi rétegéből, mert a daiva-varṇāśramában a társadalmi helyzet nem függhet a születéstől, mivel az ember tulajdonságai és munkája a meghatározó tényezők benne.^[8]

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda tágabb összefüggésben az emberi faj létmódját a varṇāśrama-dharma követésével azonosítja, így amikor a Kṛṣṇa-tudat mozgalma megpróbálja a daiva-var­ṇāśramát bevezetni, akkor lényegében a valódi emberi civilizációt alapozza meg. Élesen megkülönbözteti azonban a varṇāśrama-dharmát az Indiában a saját korában még élő kasztrendszertől (asura-varṇāśramától), mert az a varṇāśrama kiforgatott formája, amelyben például egy brāhmaṇa családból származó ember pusztán a születése miatt jogot formált arra, hogy őt is brāhmaṇaként tiszteljék. Azonban „az igazi varṇāśrama-dharma az ember szerzett, tényleges tulajdonságain alapszik, tekintet nélkül a születésre vagy öröklésre. Ezért mi nem a hinduk jelenlegi rendszerét prédikáljuk.”^[9] Az ācāryák, akik a daiva-varṇāśramát támogatják, nem ismerik el az asura-varṇāśrama azon tételét, amely szerint a varṇák társadalmi rendjét a születés határozza meg.^[10]

Azonban míg Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura^[11] szerint a varṇāśramának – megnyilvánulása kezdetétől fogva – kétféle formája létezik egymás mellett: a va­iṣ­ṇavákból álló daiva– vagy sura-var­ṇāś­rama, valamint az összes többi emberből álló asura-varṇāśrama, és az asura-var­ṇāś­rama változik át kasztrendszerré,^[12] addig Prabuhpāda a kétféle varṇāśrama finomabb megkülönböztetésével nem foglalkozik. Az ő olvasatában sokkal egyszerűbben, e négy tételben foglalható össze a probléma: (1) a varṇāśrama-dharma az emberi civilizáció alapja; (2) amikor az a tulajdonságok és a munka helyett születési alapúra változik, akkor asura-varṇāśramának (kasztrendszer) nevezzük; (3) a vaiṣṇaváknak létre kell hozniuk a daiva-varṇāśramát azért, hogy maguk is Kṛṣṇa-tudatossá lehessenek, és ugyanebben segítsék az összes többi embert; (4) a daiva-varṇāśrama minden vaiṣṇavát befogad születési helytől és társadalmi helyzettől függetlenül, azaz a világon mindenhol megvalósítható és megvalósítandó, ahol vaiṣṇavák élnek.

E tételek sem egyenként, sem összes­ség­ükben nem mondanak ellent Bhak­ti­siddhānta Sarasvatī varṇāśrama-fel­fo­gásának, egyben jól illusztrálják Prabhupāda módszerét, ahogy a védikus szentírásokat és az előző ācāryák magyarázatait átadta a 20. században élő nyugati embereknek.

1.2. Prabhupāda szóbeli megnyilatkozásai a varṇāśrama megvalósításáról

Bhaktivedanta Swami Prabhupādának a követőivel folytatott beszélgetései és leckéi különösen fontosak a varṇāśrama megvalósítása szempontjából, hiszen annak gyakorlati részleteit ezek során mondta el, nem pedig könyveiben. Ezt felismerve a GBC^[13] 1992 végén felállította a Farmközösségek Kutatócsoportját Prabhupāda farmok és faluközösségek fejlesztésére vonatkozó utasításainak tanulmányozása céljából.^[14] E beszélgetések során Prabhupāda a farmközösségek fejlesztését hangsúlyozta az ideális vaiṣṇava társadalmi rendszer bemutatása érdekében. A farmközösségek az önellátás lehetőségét kínálják, amit a varṇāśrama központi elemének tekintett, és lehetőséget nyújtanak a tehénvédelemre is, amit a bráhmanikus kultúra mellett a lelki fejlődés egyik alappillérének tartott.

Prabhupāda ugyanakkor elmagyarázta a városi templomok szerepét is a var­ṇāś­rama közösségek szervezésének első állomásaként. Eszerint az első fázisban a hívők elmennek a városokba, hogy embereket toborozzanak templomok alapításához és a védikus irodalom népszerűsítéséhez. A második fázisban ezekből az emberekből hívők válnak, akik farmközösségekbe szervezhetők, amelyekben gyakorolhatják a szentírások által előírt Kṛṣṇa-tudatos életformát, és a városok érzéki csábításaitól távol szilárdak maradhatnak az odaadó szolgálat gyakorlataiban. Prabhupāda azonban azt is látta, hogy a modern világban élő emberek a természetközeli életmódtól olyannyira messzire kerültek, hogy félnek elindulni egy egyszerűbb életvitel felé, ezért egy varṇāśrama iskola (college) létrehozását javasolta, ami nemcsak lelki, hanem gyakorlati képzést is biztosítana ehhez.

A beszélgetések és leckék kronológiai sorrendben történő nyomon követése megmutatja Prabhupāda varṇāśrama- koncepciójának fejlődését, amely az idő előrehaladtával három fázison ment át. A (1) legkorábbi időkben a varṇāśramát ideális társadalmi struktúraként mutatta be, de határozottan úgy látta, hogy az emberiség jelen korszakában nagy valószínűséggel nem lehetséges a megvalósítása. Mindemellett már ebben a korai időszakban is az volt a szándéka, hogy brāhmaṇákat képezzen, akik lelki iránymutatókként, a társadalom „fejeként” működnének. A (2) középső szakaszban már az volt a javaslata, hogy az ISKCON brāhmaṇái vállaljanak vezető szerepet az egész világot magába foglaló varṇāśrama megalkotásában. Majd végül (3) a varṇāśramát fontos prédikáló eszközként értékeli, valamint az ISKCON társadalmán belül, a Kṛṣṇa-tudatos mozgalom hívei körében megvalósítandó rendszerként, akik között foglalkozásukat tekintve nemcsak brāhmaṇák, hanem minden varṇa tagjai megtalálhatók.

Mozgalma kezdetén Prabhupāda törekvése az volt, hogy brāhmaṇákat képezzen, ezért azokból a követőiből, akik képesek voltak a szigorú szerzetesi életmódra, és alkalmasak voltak a Kṛṣṇa-tudatos filozófia nagy tudású prédikátoraiként való fellépésre, városi templomközösségeket hozott létre. Az avatott tanítványok nagy százaléka azonban fokozatosan eltávolodott a Kṛṣṇa-tudat aktív gyakorlásától, mert nem voltak képesek a templomi élet által megkövetelt bráhmanikus szabályok betartására.^[15] Prabhupāda szembesült azzal is, hogy ezek a szigorú szabályok a legtöbb embert meggátolják abban, hogy elfogadják a Kṛṣṇa-tudatot. Ezért 1974 márciusában a vṛndāvanai „varṇāśrama séták” alkalmával elhangzott beszélgetéseken felvázolta terveit egy olyan Kṛṣṇa-tudatos mozgalomra, amely az emberek minden rétegének helyet biztosítana, nemcsak azoknak, akik képesek megelégedni egy lemondott brāhmaṇa élettel. Ez egy újfajta megközelítés volt a tanítványai számára, akik csodálkoztak azon, hogy a Kṛṣṇa-tudat nemcsak a brāhmaṇák számára van.

Három évvel később Māyāpurában a varṇāśrama témában tartott híres összegző leckéjén ismét hangsúlyozta azt a meggyőződését, hogy a varṇāśrama a Kṛṣṇa-tudat terjesztésének egyik kulcsa.^[16] Elmondta, hogy a varṇāśrama követése nélkül nem lehet felemelkedni a jóság minőségébe, azaz brāhmaṇává, majd vaiṣṇavává válni. Ugyanakkor a brāhmaṇának kettős jelentése van – melynek szem előtt tartása nélkül nem lehet megérteni Prabhupāda szavait –: egyrészt arra a személyre utal mint brāhmaṇára, aki felemelkedve a jóság minőségébe követi a bráhmanikus életformát, másrészt arra, aki brāhmaṇa foglalkozást űz. A bráhmanikus életmód kötelező minden vaiṣṇavának, és ebben az értelemben mindannyian brāhmaṇák, de nem minden vaiṣṇava képes és tud brāhmaṇa foglalkozást űzni. Így varṇája, vagyis foglalkozása szerint egy vaiṣṇava lehet akár śūdra is, azonban az életmódja és tudatának szintje szerint mégis a legkiemelkedőbb brāhmaṇa, azaz vaiṣṇava.

2. Śivarāma Swami

Śivarāma Swami^[17] a magyar közösség vezetőjeként a varṇāśrama felépítéséről szóló 1995-ben adott előadássorozatában^[18] egyértelművé tette, hogy az egyik legfőbb missziójának Magyarországon a daiva-varṇāśrama felépítését tekinti, és programot adott ennek gyakorlati végrehajtására a somogyvámosi Krisna-völgy lakói számára – bár egyetlen egyszer sem használta a daiva-varṇāśrama kifejezést, csak a jelző nélküli varṇāśramát.

2.1. A varṇāśrama szükségessége

Śivarāma Swami 1995-ös programja megfogalmazásakor kizárólag Prabhupāda munkáit használta forrásként. A vaiṣṇavák varṇāśramában való részvételének szükségességét ő is azzal magyarázta, hogy nem mindegyikük transzcendentális, és a lelki szintre való felemelkedéshez követniük kell a varṇāśrama szabályrendszerét. És bár lehet, hogy vaiṣṇavának nevezik őket is, de ez csak egy megszólítás az esetükben, mint például az újoncnál, aki még azt sem tudja, hogyan kell fogni a puskát, de már katonának hívják. Hamis, és a kommunista időket idéző az az állítás, miszerint minden vaiṣṇava egyenlő; az a közös bennük, hogy rendkívül egyszerű módon élnek. Azonban még a gyakorló, nem transzcendentális vaiṣṇavákat sem helyes a varṇájuk szerint azonosítani, mint a közönséges embereket. Ugyanakkor a vaiṣṇaváknak tudniuk kell, hogy ők is a társadalom részei, és olyan szerepeket fogadnak el, mintha maguk is feltételekhez kötöttek lennének. Egyrészt azért, mert nekik is dolgozniuk kell a létfenntartásukért, másrészt pedig példát kell mutatniuk a többi embernek, akik számára egy transzcendentális vaiṣṇava túl magas, így követhetetlen szintet jelentene. A varṇāśramát Śivarāma Swami oktatási intézményként is jellemezte, amelyben az emberek életük minden lépéséhez iránymutatást és képzést kapnak.

2.2. A varṇāśrama felépítésének programja

Śivarāma Swami a varṇāśramát Krisna-völgy önfenntartásra és egyszerű életmódra törekvő vaiṣṇava közösségében gondolta megvalósíthatónak, ahol a hívők minden tevékenysége a templom és a mūrti-imádat köré szerveződik, ily módon mindenki életének középpontjában automatikusan Kṛṣṇa áll – hiszen a mūrti Kṛṣṇa szobor-formája, amelyben a vaiṣṇava filozófia szerint személyesen jelen van Kṛṣṇa.^[19] A varṇāśrama felépítését az olyan gṛhasthák feladataként értelmezte, akik hajlandók lemondani a független, saját maguk által irányított életstílusról, és komoly áldozatokat vállalni azért, hogy Prabhupādának a varṇāśrama megvalósítására vonatkozó kérését beteljesítve egy felülről irányított közösségben éljenek. Śivarāma Swami elképzelése szerint először egy olyan „alap” varṇāśramát kell létrehozni fejlett és a szabályokat szigorúan betartó hívőkből, amely körül idővel kialakulhatnak azok a közösségrészek is, amelyekbe a lelki fejlettség alacsonyabb szintjeiről is be lehet lépni.

Ahogy Prabhupāda, Śivarāma Swami is az āśramákra helyezi a hangsúlyt, miközben a varṇák meghatározását és szerepét némileg ellentmondásosan vezeti elő. Az alap varṇāśramát úttörőként létrehozó hívők varṇáját a szolgálatukkal azonosítja, amelyet a feletteseik adnak nekik, és amelyet kezdetben mindenképp a szükséghelyzet határoz meg, nem pedig a természetes képességeik egy bizonyos munka végzésére. Tőlük messzemenően el is várja, hogy alázatosan elfogadják e szolgálatot a saját varṇájukként, még akkor is, ha az nem felel meg a természetes varṇa-helyzetüknek. Azt azonban létkérdésnek tartja, hogy az ő gyerekeik már a tényleges varṇájuknak megfelelő megélhetést találjanak Krisna-völgyben, mert egyébként el fogják hagyni a közösséget, ami így nem tud majd fennmaradni. Ez azt jelenti, hogy fel kell építeni egy elég nagy faluközösséget ahhoz, hogy sokféle tevékenység/foglalkozás létezhessen benne, így önfenntartóvá válhasson az alapvető emberi szükségletek biztosítása tekintetében. Vagyis a varṇa az első generáció esetében még általában kötelező szolgálat, de az ő áldozatvállalásuk nyomán a másodiknál már lehetővé válhat, hogy eredeti értelmében működjön: az a munka, amelyet valakinek a képességei határoznak meg.

Śivarāma Swami 15 évvel később, 2011-ben^[20] is úgy vélte, hogy a varṇāśrama legfőbb elve a fenntarthatóság:^[21] minél kevésbé függ a varṇāśrama közösség a külvilágtól, annál jobban képes megvédeni a saját értékeit, mert nem kényszerül kompromisszumot kötni azok érvényesítésekor. Ezt pedig leginkább farmközösségekben élve lehet megvalósítani, ahol a hívők maguk termelik meg az élelmiszerüket, van saját vizük és fenntartható energiaforrásaik, a városi hívők pedig a saját farmról és közösségből származó termékeket fogyasztanak.

Śivarāma Swami szerint a Kṛṣṇa-­tu­datban nem lehet fejlődni, ha va­la­ki nem a varṇāśrama elvei szerint él. E „sarkosnak” tűnő kijelentés ér­tel­mezéséhez szükséges leszögezni, hogy Śivarāma Swami számára a kö­zösség és a varṇāśrama szinonim ki­fe­jezések, és a varṇāśrama nem csupán a négy varṇából és négy āśramából álló társadalmi felosztást jelenti, hanem a teljes vaiṣṇava vallásgyakorlatot és életmódot. Hiszen ahhoz, hogy valaki Kṛṣṇa-tudatos legyen és elérje a transzcendentalista szintjét, a jóság minőségében kell élnie, ami társadalmi szinten a varṇāśrama szabályainak követését jelenti. A teljes varṇāśrama felépítése azonban többgenerációs, és a kali–yuga hatása miatt rendkívül nehéz feladat. A mai Kṛṣṇa-hívőknek már alig vannak olyan öröklött erkölcsi értékeik, amelyekre alapozhatnának, ráadásul nekik kell megalkotniuk a közösségük törvényeit is, valamint mindezt továbbadni az oktatás útján. A varṇāśrama fejlődésében pedig ez utóbbi a döntő tényező, hogy a mostani generáció mit ad át a gyermekeinek.

2.3. A munka és az odaadó szolgálat kapcsolata

Śivarāma Swami egy fontos filozófiai problémát: a munka és az odaadó szolgálat kapcsolatát is segített tisztázni.^[22] Az ācāryák^[23] határozottan kijelentik, hogy csak azok a tevékenységek számítanak odaadó szolgálatnak, amelyeket közvetlenül Kṛṣṇa elégedettsége és öröme érdekében végeznek a szentírásokban meghatározott módon, így a varṇāśrama keretében végzett munka bár elégedetté teszi Istent, de mivel nem közvetlenül ezért végzik, hanem a család és saját maguk fenntartása érdekében, ezért nem számít odaadó szolgálatnak – ahogy korábban a sanātana– és upadharma kapcsán egy másik aspektusból mindez már bemutatásra került.^[24] Prabhupāda már megengedőbb, amikor azt mondja, ha egy hívő azzal a motivációval végzi a varṇāśrama tetteit, hogy megtisztuljon Kṛṣṇa odaadó szolgálatához, akkor azokat is alacsonyabb szintű odaadó szolgálatnak lehet tekinteni.^[25] Ezzel nem mond ellent az előző ācāryáknak, hiszen ők az odaadó szolgálat közvetlen és tiszta szintjéről beszélnek.

Śivarāma Swami szerint a munka attól lesz odaadó szolgálat, ha valaki nagyon jól végzi a lelki gyakorlatait – a közvetlen odaadó szolgálatot –, így Isten-tudatossá válik, és ezzel a jó tudattal végzi a munkáját is. Vagyis a munka csak akkor válik odaadó szolgálattá, ha végzése közben Isten-tudatos valaki, ezzel közvetve összekapcsolja azt Istennel. Tehát míg a mūrti közvetlen szolgálata köré szervezett daiva-varṇāśrama közösségben végezhető tettek nagy része közvetlen odaadó szolgálat, addig a közösségen kívül élő és nem hívők között dolgozó gyakorlóknak külön erőfeszítést kell tenniük, hogy az azt nem támogató körülmények között is fenntartsák Isten-tudatosságukat.Ezért a hívőknek saját közösségeikben dolgozva sokkal nagyobb esélyük van a lelki előmenetelre, mint azokon kívül. Ez a döntő ok, ami miatt Prabhupāda és követői favorizálják a templomi- és farmközösségekben zajló életet, és a „leesés” nagyobb kockázatával járónak tartják a kinti társadalomban való élést.

2.4. Varṇāśrama a városokban

Śivarāma Swami már 2004-ben feltette azt az alapvető kérdést, hogy miként élhetnek a nagyvárosi Kṛṣṇa-hívők a varṇāśrama elvei szerint?^[26] Akkori véleménye szerint a modern társadalom – fölösleges fogyasztási cikkek végtelen sorának termelését támogató – ideológiái komoly akadályt jelentenek abban, hogy a városokban is meg lehessen alapozni a varṇāśramát. Az ügy iránt elkötelezett hívők azonban sikerrel járhatnak, ha kivonják magukat a modern életmód csábításainak hatása alól, a fogyasztási cikkeket pedig a yukta-vairāgya elvének megfelelően^[27] kizárólag Kṛṣṇa szolgálatában használják. Bár ez némiképp olyan, mintha az ember az oroszlán barlangjában élne, kellő lelki erővel mégis megvalósítható. Mert ha a hívők szilárdan végzik lelki gyakorlataikat, valamint prédikálnak, vagy más módon támogatják Caitanya Mahāprabhunak a Hare Kṛṣṇa mahā mantra terjesztésére irányuló misszióját, akkor az Ő különleges oltalmában részesülve védelmet nyernek a fogyasztásközpontú materialista életmóddal szemben.

Śivarāma Swami a vele készült 2011-es interjúban azonban már határozottan azt állította, hogy a városokban is meg lehet valósítani a varṇāśramát, de ott mindig nehezebb. A hívőknek meg kell érteniük, hogy mi a varṇāśrama közös értékrendszere – a tiszta odaadó szolgálat gyakorlása, amely csak a jóság minőségében lévő életmód mellett lehetséges – és alapelvei. A varṇāśrama sikere a városokban pedig azon múlik, hogy amennyire csak lehet, a hívők egymáshoz közel, a saját templomuk mellett éljenek, ahogyan például Nyugaton a nagyvárosokban a kínaiak, az indiaiak, vagy régebben a zsidók.

2.5. A varṇāśrama aktualizálása

A varṇāśrama modern formája felépítésének az az alapja, hogy a hívők becsüljék és gyakorolják a vaiṣṇava kultúrát és életmódot, és ne próbálják meg azt a magyar társadaloméhoz igazítani. Ugyanis a hívő-léttel járó közös elvek és értékek elfogadásának a mértéke határozza meg, hogy milyen lehet az aktuális varṇāśrama. Különben csak egy rég megszűnt társadalmi rendszerről lenne szó, amit ugyan érdemes kutatni, de már nincs semmi kapcsolata a jelennel. Azonban még sokszor a Kṛṣṇa-hívőket is nehéz meggyőzni arról, hogy kövessék a varṇāśramát, és ha túlságosan erőltetik számukra a hagyományos védikus varṇāśrama szabályait, az akadályozni fogja a varṇāśrama aktuális formájának felépítését. Ezért hosszabb időre kell tervezni, a fokozatosság elvét betartva, mert jelenleg még alapvető erkölcsi értékek is hiányoznak hozzá, és a Kṛṣṇa-hívők személyiségét szintén fejleszteni kell, mert sokan nem tudják elfogadni, hogy kik valójában és mi a reális helyük a társadalomban, azaz mi a természetes varṇájuk. Ezért kezdetben nem a varṇa „megtalálása” a legfontosabb, hanem például olyan elemi dolgok megtanulása, hogy mindenkivel tisztelettudónak, udvariasnak és kedvesnek kell lenni.

Śivarāma Swami nézetei a kali-yuga varṇāśramájáról – annak felépítési kísérlete közben szerzett tapasztalatai fényében – folyamatosan „érlelődnek”, és továbbra is aktívan alakítják az MKTHK közösségépítését.^[28]

3. Bhaktividya Pūrṇa Swami

A magyar varṇāśrama-kísérlet másik je­len­­tős mentora Śivarāma Swami mellett Bhaktividya Pūrṇa Swami, akinek nézetei jelentős hatást gyakoroltak a magyar Kṛṣṇa-hívőkre.^[29] Bhaktividya Pūrṇa Swami varṇāśramával kapcsolatos álláspontja négy tételben ismertethető: (1) az asura– és a daiva-varṇāśrama azonosságai és különbségei; (2) a daiva-varṇāśrama szintjei; (3) a daiva-varṇāśrama létrehozásának szükségessége; (4) a varṇāśrama aktualizálásnak szempontjai.

3.1. Asura- és daiva-varṇāśrama: azonosságok és különbségek

Bhaktividya Pūrṇa Swami szerint a var­ṇāś­ramának két formája van:^[30] az asura- és a daiva-varṇāśrama. Az asura-var­ṇāś­ramában az emberek követik a var­ṇāś­rama szabályozó elveit, de nem Kṛṣṇa van az életük központjában, ezért azt az érzékkielégítés útjának is nevezik, a daiva-varṇāśramában élők számára viszont Kṛṣṇa a középpont. A két rendszerben ugyanazokat a szabályokat követik, és a külső szemlélő nem is tudja megkülönböztetni őket, azonban egészen más a bennük résztvevők tudatállapota és hangulata.

A két varṇāśrama közti azonosságot és különbséget filozófiailag tökéletesen érthetővé teszi az, hogy míg az asura-varṇāśrama Kṛṣṇa univerzális formájából^[31] eredő megnyilvánulás, addig a daiva-varṇāśrama Kṛṣṇa transzcendentális testéből származik. Bár mindkét varṇāśrama varṇái és āśramái Kṛṣṇa különféle testrészeiből jöttek létre, de ahogy az anyagi testrészek között funkcionálisan lényeges a különbség, úgy az asura-varṇāśramában a varṇák között jelentős eltérés van a tudatosságuk szintje és a kultúrájuk szerint, így nagyon kicsi köztük az átjárás lehetősége. Azonban ahogy Kṛṣṇa transzcendentális tesztrészei között nincs funkcionális különbség,^[32] a daiva-varṇāśramában sincs a varṇák tudatossága és kultúrája között lényeges eltérés, hiszen mindenki a bráhmanikus kultúrát és életmódot követi, valamint az odaadó szolgálatban való fejlődést tartja szem előtt, nem pedig azt, hogy kinek mi a tevékenysége konkrétan.

3.2. A daiva-varṇāśrama szintjei

Bhaktividya Pūrṇa Swami különbséget tesz a daiva-varṇāśrama alacsonyabb és magasabb szintje között is, a mentalitásuk alapján. Amikor valaki bár megérti, hogy Kṛṣṇa szolgája, de az anyagi feltételekhez kötött lényét állítja az első helyre, mint a félistenek, így gondolkodva: „Ez az én házam, az én pénzem, az én családom, de a Kṛṣṇa-tudatban használom őket”. A magasabb bolygórendszerek bölcsei ezzel szemben nagyon egyszerűen, brāhmaṇaként élnek, kizárólag az Isten-tudat érdekli őket azzal a mentalitással, hogy: „Minden, amim van, Kṛṣṇáé. Már eleve Kṛṣṇáé vagyok én is; a feleségem, a családom, a pénzem, az otthonom is mind az Övé.” Bhaktividya Pūrṇa Swami szerint különösen fontos, hogy a Kṛṣṇa-tudatos közösségek vezetői ez utóbbi, magasabb daiva-varṇāśrama hangulatban legyenek.

3.3. A daiva-varṇāśrama létrehozásának szükségessége

Bhaktividya Pūrṇa Swami is cáfolja, hogy minden vaiṣṇava azonnal transzcendentálissá válik. Addig, amíg egy vaiṣṇava bármilyen kis mértékben is, de az anyagi testével és annak valamely tulajdonságával azonosítja magát, és nem százszázalékosan Kṛṣṇa szolgájaként, addig nem transzcendentális. A daiva-varṇāśrama pedig éppen azért jött létre, hogy a vaiṣṇavák megszabaduljanak a testi azonosítástól.

A Kṛṣṇa-hívők a legmagasabb – ānanda-maya – tudatszintre igyekeznek felkerülni, de még a többi négy, alacsonyabb tudatszint^[33] is befolyásolja őket. Ha ez nem így volna, akkor a gurunak a Hare Kṛṣṇa mahā-mantra éneklésére vonatkozó útmutatása is elég lenne számukra, hogy visszamenjenek Istenhez. De mivel a másik négy tudatszint is hat rájuk, az ācāryák kitalálták a pāñcarātrikī-,^[34] valamint a daiva-varṇāśrama rendszert, hogy megtisztítsák őket ezektől.

A daiva-varṇāśrama tehát azon az elven alapul, hogy a benne résztvevők mind Kṛṣṇa szolgái, akik lényegében az ānanda-maya tudatszinten vannak, de még nem valósították azt meg teljes mértékben, ezért munkálkodniuk kell az anyagi kötöttségeiktől való megtisztuláson. Minden vaiṣṇava a bráhmanikus életstílust követi, és ebben az értelemben brāhmaṇa. A bráhmanikus életmód kötelező egy vaiṣṇava számára, amelyet olyan szinten követ, amilyenre az adott pillanatban képes. Noha lehet, hogy foglalkozása szerint śūdra, kṣatriya, vaiśya vagy brāhmaṇa munkát lát el, ha azt közvetlenül Kṛṣṇa elégedettségéért végzi, akkor tette, annak konkrét formájától függetlenül odaadó szolgálat, vagyis transzcendentális.

3.4. A varṇāśrama aktualizálása

Arra a kérdésre, hogy a modern daiva-varṇāśramában a védikus varṇāśrama mely szabályait kellene alkalmazni, és melyeket nem, Bhaktividya Pūrṇa Swami első válasza az, hogy azokat, amelyek az elveket testesítik meg, be kell tartani, amelyek pedig a részleteket, azokat el lehet hagyni. Azt pedig, hogy mi számít elvnek, elsősorban az dönti el, hogy Prabhupāda akként nevezte-e meg a könyveiben vagy sem.

Bhaktividya Pūrṇa Swami határozott véleménnyel rendelkezik a varṇāśrama mai korban való megvalósításának lehetőségeiről is, ami különbözik Śivarāma Swamiétól, s ez tükrözi a téma ISKCON-beli megközelítésének sokszínűséget. Míg Śivarāma Swami a közösségépítés és a Kṛṣṇa-hívők jóság minőségét biztosító életmódjának praktikus szempontjából közelíti meg a varṇāśramát, addig Bhaktividya Pūrṇa Swami elméleti oldalról: annak legátfogóbb szociológiai elvei felől. Szerinte valójában a modern nyugati társadalmak is a varṇāśrama elvei szerint szerveződnek, hiszen a legfőbb foglalkozási csoportjaik megfeleltethetők a varṇáknak, és az életkor szerinti kötelességek is hasonlóan változnak bennük. Azonban nem „tudományosan” alkalmazzák a varṇāśrama elveit, azaz a különböző varṇák, foglalkozási csoportok eltérő társadalmi funkcióját nem veszik kellőképpen figyelembe, pedig egy társadalom – a testhez hasonlóan – csak akkor tud megfelelően működni, ha minden része a saját feladatát végzi benne, azt, amire a leginkább alkalmas, miközben szorosan együttműködik a többivel. Ha a modern társadalmakat a varṇāśrama elvei szerint szerveznék meg, akkor mindazok a nehézségek, amelyekkel a kortárs nyugati országok küzdenek, megoldódnának. A legnagyobb problémájuk, hogy a brāhmaṇák és a kṣatriyák helyett a vaiśyák irányítják őket, akik minden szempontot alárendelnek a gazdaságnak és a profitnak. A Kṛṣṇa-hívőknek valójában „csak” annyit kellene tenniük, hogy Kṛṣṇa-tudatos, bráhmanikus megértést biztosítanak az üzletembereknek és az állami vezetőknek, akik ha elfogadják a varṇāśrama elveit, alkalmazni tudják azokat a társadalmukban.

Az ISKCON közösségeiben is csak annyit lehet a varṇāśrama szabályrend­sze­réből megvalósítani, amennyit a Kṛṣ­ṇa-hívők még képesek befogadni és al­kal­maz­ni, ami Śivarāma Swami szerint is így van. A lényeg azonban mindig az odaadó szolgálat gyakorlása marad. A Kṛṣṇa-hívőknek tisztában kell lenniük a varṇák és az āśramák fő elveivel. Vagyis a brāhmaṇák tanulnak és tanítanak; a kṣatriyák területe az irányítás és a védelem, a vaiśyáké a gazdaság: pénzt termelni és adományozni, a śūdrák pedig segítik a másik három osztályt, zokszó nélkül. Az āśramákban a tisztaság, a tisztelet, az egyéni kötelességek betartása, az érzékek szabályozása, a megfelelő munkamorál fenntartása a legfőbb elvek. Ezeket kell megalapozni, annyi részlettel, amennyit a hívők még alkalmazni tudnak.

Bhaktividya Pūrṇa Swami szerint a fő nehézséget az jelenti, hogy a Kṛṣṇa-hívők többsége úgy véli, a varṇāśramát az extrém, teljesen védikus forma mintájára kell felépíteni. Azonban ha megértik annak elveit, akkor csak annyi részletet vesznek bele, amennyit még kapcsolni tudnak az életükhöz.

Azzal az ISKCON-ban ma is élő elképzeléssel, hogy csak egy önellátó, mezőgazdaságon, tehénvédelmen és kézműiparon alapuló falusi közösségben lehet megvalósítani a varṇāśramát, alapvetően nem ért egyet Bhaktividya Pūrṇa Swami sem. Hiszen ez azt jelenti, hogy a modern társadalmakhoz hasonlóan mi is a gazdaság szempontjait emelnénk mindenek fölé, és ugyanúgy a vaiśyák lennének a vezetők. Azonban ha nincsenek oktatást adó brāhmaṇák, akkor nem lehet szó varṇāśramáról sem. Ugyanis brāhmaṇák tudnak kṣatriyákat képezni, akik megteremtik a szükséges környezetet a vaiśyák és a śūdrák számára. Ha a környezet védelmező, ahol a vaiśyák úgy érzik, hogy gazdaságilag virágozni tudnak, akkor automatikusan vállalkozni kezdenek. De mindennek az alapja a brāhmaṇák megléte. Ezért hangsúlyozza Prabhupāda is a brāhmaṇák kinevelésének elsődleges fontosságát.

Śivarāma Swamival ellentétben Bhak­tividya Pūrṇa Swami úgy véli, hogy a városokban sokkal könnyebb lenne bevezetni a daiva-varṇāśramát, mint bárhol máshol, mert a modern nyugati társadalmakban az emberek túlnyomó többsége városi, és fogalma sincs, hogy mit kezdjen a termőfölddel. A legtöbb Kṛṣṇa-hívő, aki varṇāśramát szeretne létrehozni, éppen ezt nem érti meg: azt hiszi, amíg nem vidéken él a földeken és a tehenekkel, addig nem is építhet varṇāśramát. Bár a falusi életmód a legajánlottabb, a legjobb és legtermészetesebb formája a varṇāśramának, de a városok is működnek a kereskedelem miatt. Az sokkal nagyobb probléma, hogy amikor a Kṛṣṇa-hívők elmennek vidékre, elviszik magukkal a várost mind mentalitásukban, mind az ahhoz tartozó modern használati tárgyak formájában. Ezért egyszerűbb a városokban megalapozni a varṇāśramát, és amikor azokban már megvan, akkor az természetes módon vissza fog hatni a vidékre is.

4. A varṇāśrama nyitott kérdései

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, Śi­va­rāma Swami és Bhaktividya Pūrṇa Swami útmutatásai egy olyan, ún. teljesidős szolgálatot végző^[35] Kṛṣṇa-hívőkből álló daiva-varṇāśrama közösség esetében segítenek megoldani a felmerülő problémákat, amelyben a templomi mūrti imádata köré szerveződik a hívők minden tevékenysége – mint például Krisna-völgyben. A varṇa-helyzetnek ugyanis – ami a legtöbb nehézséget okozza – ez esetben lényegében csak annyiban van jelentősége, hogy egy hívőt célszerű olyan jellegű tevékenységben lekötni, amely leginkább megfelel a képességeinek, mert azt fogja a legnagyobb odaadással és a közösség számára is a leghasznosabb módon végezni. Amint azonban megnő a közösség, és már sokan nem teljesidős szolgálatot végeznek, hanem a közösségnek dolgozó alkalmazottak,^[36] vagy magából a közösségből is kilépve a mai modern társadalom által kínált munkák közül választva tartják fenn magukat, varṇa-jellegű kérdések sokaságával szembesülnek. Például hogy a daiva-varṇāśrama közösségben elért varṇa-helyzetüket képesek-e hitelesíteni alkalmazottként vagy átváltani a külső társadalomban végzett önfenntartó munkára? Hogyan lehet egyáltalán meghatározni a mai modern foglalkozások/munkák varṇa-kategóriáját? A bráhmanikus életstílus fenntartásához mely szabályok betartása szükséges feltétlenül, hogy továbbra is részt vehessenek a templomi mūrti imádatában?

Ezek a kérdések nem vetődnek fel annyira élesen, ha a daiva-varṇāśramából kilépők, vagy oda soha nem tartozó hívők olyan vállalkozást alapítanak, amely szoros kapcsolatban áll az egyház/közösség vallási tevékenységeivel, vagy ilyen vállalkozás alkalmazottjává válnak, mert az egyházzal/közösséggel való viszonyuk továbbra is közvetlen vagy legalábbis annak tekinthető marad, így könnyebben összekapcsolható Istennel. Ezért a Kṛṣṇa-hívő közösségek vezetői mindig is szorgalmazták és támogatták az ilyen vállalkozások létrehozását és működését. Kérdés azonban, hogy egy Kṛṣṇa-hívő vállalkozó a vaiśya szerepében meddig mehet el? Mi az, amit megtehet a nyereségért, és mi az, amit már nem? Hogyan kell viszonyulnia a nála esetleg magasabb lelki helyzetű alkalmazottaihoz és fordítva? Mi az, amit elvárhat az alkalmazottaitól és fordítva? Hogyan tudja meghatározni a munka és az odaadó szolgálat prioritási sorrendjét a mindennapok gyakorlatában saját maga és alkalmazottai számára? Ezek a varṇa-kérdések sincsenek még végiggondolva, bár a magyar Kṛṣṇa-hívők részéről az első jelentős és ISKCON-szerte egyedülálló kísérletek megtörténtek már erre.^[37]

Bár a magyar ISKCON közösség mintegy 20 évnyi késésben van a nyugati országokban élő gyülekezetekhez képest, és az utóbbi 20 évben olyan mértékben és tempóban változott meg a világ, hogy a magyar folyamatok kimenetelét a korábbi tapasztalatok alapján már nem lehet megjósolni, számos tendencia még így is ismétlődik. A magyar fenntartható farmmodell még sikerrel járhat, ugyanakkor egyértelműen szükségessé vált egy városi környezetben élhető gyülekezeti életforma mintájának kidolgozása is. A nagy kérdés azonban továbbra is az, hogy a varṇāśrama önfenntartáson alapuló életmódja mennyiben valósítható meg a posztindusztriális gazdasági-társadalmi keretek között? Végsősoron: mi valójában a kali-yuga varṇāśramája? A védikus varṇāśrama mely elveit kell és részletszabályait lehet alkalmazni benne, és melyeket nem?

---