Lapszám: A védikus oktatás elmélete és gyakorlata – 21 – XX/1 – 2017. november
Szerző: Īśvara Kṛṣṇa Dāsa (Tasi István)
Cikk letöltése pdf-ben: Mitől válik guruvá egy tanár? A guru-koncepció jelenkori alkalmazása
Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom a lelki tanítómesteremnek, Őszentsége Śivarāma Swaminak, aki a tudás balzsamával felnyitotta a tudatlanságtól elvakult szememet.
Napjainkban a közkeletűvé vált guru szó alatt jobbára csak valamely szakma vagy tevékenység szakértőjét értjük, ám hagyományosan jóval többet jelentett ennél. Mit is takart eredetileg ez a kifejezés? Ki lehetett és lehet guru az indiai tradíció szerint? Mennyiben több egy guru, mint egy tanár? Hogyan alkalmazhatjuk a modern oktatás során a guru-koncepciót?
Hadd kezdjem a téma bemutatását egy rövid, hétköznapi, ám illusztratív történettel, amely Indiában esett meg.1 Egy taxisofőr az utasát szállította, amikor egyszer csak hirtelen lelassított, majd megállt az út szélén. A sofőr kiszállt, és miközben egy kerékpáros haladt el a szembejövő sávban, fejével az utat megérintve tisztelettel leborult a biciklis irányában. Amikor visszaszállt az autóba, nyugati utasa meglepetten kérdezte tőle: „Mi történt?” A taxis indiai akcentusával, angolul válaszolt: „He is my driver guru”. Vagyis a szembejövő biciklis volt az, akitől annak idején megtanult autót vezetni, ő volt az oktatója. Így minden egyes alkalommal, amikor meglátja, tisztelete és hálája kifejezéseképpen leborul előtte.
Ez az anekdota arra világít rá, hogy az indiai kultúrában mind a mai napig jellemző a tanítók – akár hétköznapi szakmák tanítóinak – megkülönböztetett tisztelete. Történetileg szemlélve India kultúrája évezredeken keresztül kifejezetten megőrző jellegű volt, ennek köszönhető, hogy hosszú időn át (és ebben talán csak a kínai kultúra vetekszik vele) nagyon hasonló formában örökítődött tovább. Bár a mogul, iszlám hódítások, majd az angol gyarmatosítás és az amerikanizáció erőteljesen átformálta India képét, mindezek előtt a belátható – és a védikus szentírások szerint a nem belátható – ősi történelem során India vallásai és szokásrendszere az évezredek során szinte változatlanul adódott át generációról generációra. Ez különösen elgondolkodtató, ha arra gondolunk, hogy napjainkban csupán néhány évtized vagy akár néhány év alatt mennyit változik a minket körülvevő világ. Minek volt köszönhető az indiai hagyomány nagyfokú stabilitása? Egyrészt annak, hogy egy, jóformán az emberi élet minden területét szabályozó, hatalmas terjedelmű irodalmon, a védikus írásokon alapult, amit az indiaiak kinyilatkoztatott, így követésre érdemes útmutatásnak tekintettek.
A védikus irodalom egy része világi jellegű tudást hordoz, míg más részei a transzcendenssel, az élet végső értelmével foglalkoznak. Mindkét területre igaz, hogy a tanítások különböző tanítói-tanítványi láncolatokon keresztül öröklődtek tovább az idők során. Az a hagyomány például, amelyet a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola képvisel, a Brahmával kezdődő, majd jóval később a kiemelkedő tanítón, Madhvācāryán keresztül folytatódó, Bengálban elterjedt vaiṣṇava (Kṛṣṇa-hívő) tanítványi láncolat. Az ilyen tanítói hagyomány lényege, hogy a guruk, a tanítók változtatás nélkül adják tovább mindazt a tudást, amelyet a saját guruiktól és a védikus írásokból elsajátítottak. Ez és az ehhez hasonló tanítványi láncolatok biztosították a védikus tudás változatlan átadását, valamint az e tudáson alapuló kultúra hosszú időn át tartó érintetlenségét.
E folyamat kulcsszereplői a guruk, a kultúraközvetítő tanítók. Vagyis eredendően a guruk nem csupán egy partikuláris téma vagy foglalkozás kiemelkedő szakemberei (ahogyan ma használják gyakran a kifejezést a köznyelvben), hanem egy kulturális hagyomány teljességének megtestesülései, példaértékű képviselői. Egy tanárnak és az általa átadott tudás hitelességének zálogát pedig az adta a védikus rendszerben, hogy a guru, a megbízható tanító maga is egy hűséges tanítvány volt. Nem új gondolatokat talált ki, hanem lényegi változtatás nélkül, saját egyéniségén átszűrve adta tovább mindazt, amit megtanult a védikus irodalomból és a saját tanítóitól. Továbbá egy guru nemcsak elismétli, amit hallott, hanem – mivel e tudás számos részlete rendkívül praktikus és hétköznapi, és a személyiségjegyeket is érinti – a saját életébe is átülteti annak gyakorlatát. Ez a megélés rendkívül fontos szempont a védikus pedagógus koncepciójának megértéséhez. Erről árulkodik az is, hogy a tanítványi láncolatok kiemelkedő, az átlagosnál nagyobb hatású tanítóit hangsúlyozottan az ācārya kifejezéssel illetik, amit így fordíthatunk: „aki példamutatással tanít”.2 A hagyomány-hű vaiṣṇava (és más hindu) irányzatokban ma is ezek egy hiteles tanító kritériumai.
Többféle kategóriát különíthetünk el a tanítók, guruk csoportján belül. A vaiṣṇava hagyomány megkülönböztet dīkṣā– és śikṣā-gurut. A dīkṣā avatást jelent, a dīkṣā–guru pedig az az ember, aki a tanítvány kérésére annak egész élete hosszára felelősséget vállal a lelki fejlődéséért. Ahogy egykor a katolikus egyházban úgy tartották, hogy extra ecclesiam nulla salus, vagyis, „az Egyházon kívül nincs üdvösség”, a védikus hagyomány szerint senki nem térhet vissza eredeti, örök helyzetébe, Isten társaságába anélkül, hogy egy hiteles guru felavatná. Sampradāya-vihīnā ye mantrās te niṣphalā matāḥ: ha valaki nem kapcsolódik egy eredendően elfogadott, tradicionális tanítványi láncolat hiteles képviselőjéhez, akkor mantrájának vagy akár még úgynevezett beavatásának sincs semmi haszna.[3] Dīkṣā–guruja, vagyis avató lelki tanítómestere elviekben egyetlen egy lehet valakinek egész életében, míg śikṣā-guruja, vagyis oktató tanítója számtalan. A śikṣā-guruk ugyanis támogató segítséget nyújtanak a tanítvány fejlődéséhez, például valamely szűkebb tudásterületen részesítik tanításban, vagy életvezetési tanácsokkal szolgálnak a számára. A śikṣā-guruk között különbséget tehetünk azon az alapon, hogy a lelki tudás növelése és a lelki fejlődés terén nyújtanak segítséget egy törekvő tanítványnak, vagy pedig valamilyen világi tudás, illetve szakma elsajátításához segítik hozzá. Ez utóbbi értelemben tekinthető gurunak a bevezetésben említett „driver-guru” is, aki autóvezetési ismereteinek segítő szándékú továbbadása miatt szintén tiszteletet érdemel.
A spirituális, vallási szerepű guru a hagyományos szemlélet szerint az, „aki a śāstra[a kinyilatkoztatott szentírások] alapján lelki tanításokat ad át másoknak”.4 Vagyis nem saját tanításokat talál ki, hanem csupán hűségesen továbbadja mindazt, amit a śāstrából (a védikus írásokból) elsajátított, és aminek fényében saját maga is él. Az ilyen hagyományos értelemben vett guru olyan lelki tanító, aki önzetlenül segít másoknak az öntökéletesítésben és abban, hogy ők is képessé váljanak elérni az élet célját, vissza tudjanak térni Istenhez.
A guruk öt alapszabálya
A továbbiakban öt pontban szeretném összegezni a guru jellemzőit. Természetesen a védikus írásokban a hiteles tanító jóval több tulajdonsága is megfogalmazódik. Így ez a felsorolás állhatna több tételből is, az áttekinthetőség kedvéért koncentrálok most csupán erre az – általam lényegesnek ítélt – öt tulajdonságra. Arra is ki fogok térni, hogyan értelmezhetjük és alkalmazhatjuk ezeket napjainkban, és hogy mit profitálhat mindezek ismeretéből például a pedagógusközösség. Ugyanis ezek az elvek a védikus megközelítés szerint nemcsak a lelki tanítók számára fontosak, hanem a hatékony oktatásnak minden időben és kultúrában alapvető fontosságú pillérei. Az alapelvek felsorolásánál támaszkodom egyrészt a közismert Bhagavad-gītā5 tanításaira, továbbá a jógairodalom egyik alapművére, Patañjali Yoga-sūtra6 című írására, valamint a Manu-saṁhitāra,7 a védikus kinyilatkoztatás részének tekintett ősi törvénykönyvre. Mindhárom mű tartalmaz utalásokat, leírásokat a tanárok, guruk elvárt tudására, képességeire, jellemére és viselkedésére vonatkozóan. Lássuk tehát öt alapszabályba sűrítve, milyennek kell lennie egy gurunak!
1. Uralkodjon az érzékei és az érzelmei felett!
Ez az első alapelv, amelynek eleget kell tennie annak, aki mások tanítására vállalkozik, különösen spirituális témákban. Egy ismert védikus hasonlat szerint a test olyan, mint egy lovas kocsi, az öt érzékszervünk (szem, fül, nyelv, orr, bőr) pedig olyan, mint az e kocsit húzó öt ló.8 Az élőlény, az örök lélek a kocsi utasa. A bakon az intelligencia ül mint hajtó, az elmét pedig a lovakat irányító gyeplő képviseli. Kétféle alaphelyzet adódhat. Az egyik, amikor az utas, az örök élőlény nem ura a helyzetnek. Ilyenkor az intelligencia nem kap útmutatást, hogy merrefelé vezessen, ezért lazán tartja a gyeplőt, vagyis nem képes az elmét kézben tartani. Az érzékek pedig – az öt ló – önkényesen és vadul haladnak az általuk választott irányba, attól függően, hogy éppen milyen impulzusokat kaptak, merre vonzzák őket a rájuk ható ingerek. Nem lehet pontosan tudni, hol fog kikötni az ilyen módon rángatott kocsi, könnyen lehet, hogy egy szakadék mélyén. Ilyen az élet célját nem ismerő, érzékei felett uralkodni képtelen ember helyzete. Ideális esetben viszont az utas tudja, hogy merre szeretne haladni, és ennek megfelelően utasítja az intelligenciáját. A hajtást végző intelligencia szorosan tartja a gyeplőket, és a célnak megfelelő irányba fordítja az érzékeket. Nem engedi, hogy azok önfejűen, eltérő irányokba vágtassanak. A megfelelően irányított kocsi az élet transzcendens célját ismerő és ennek érdekében cselekvő, érzékeit szabályozó ember mintaképe.
Egy gurunak különösképpen az érzékei mesterének kell lennie, állandó önfegyelmet tanúsítva.9 Mit jelent ez a gyakorlati életben? A vaiṣṇava hagyomány alapján Śrīla Prabhupāda négy területet jelölt meg, ahol egy lelki tanítónak egyértelműen képesnek kell lennie az érzékei kontrollálására. (1) Az első az önmérgezéstől való mentesség, beleértve ebbe az alkoholt, a kábítószereket, a cigarettát, a koffeines vagy más izgatószereket tartalmazó italokat. (2) Ha családi állapotát tekintve a guru egyedülálló, akkor teljesen tartózkodnia kell a másik nemmel való fizikai érintkezéstől, ha pedig házas, akkor házastársi hűségben kell élnie, a nemi érintkezést csupán a gyermeknemzésre korlátozva. (3) Tartózkodnia kell a szerencsejátékoktól és a pénzügyi spekulációktól. (4) A minimális ártás (ahiṁsā) elvét az étkezésében is érvényesíteni kell azáltal, hogy csak vegetáriánus alapanyagokból készült ételeket fogyaszt.10 Śrīla Prabhupāda, a Krisna-tudat Nemzetközi Közösségének (ISKCON) alapító ācāryája minden avatott tanítványától elvárta, hogy betartsa ezeket az alapelveket, amelyek az ISKCON-on belül „négy szabály”-ként közismertek. Érthető, hogy ha a törekvő tanítványoktól elvárt, hogy kövessék ezen erkölcsi elveket, akkor az őket vezető gurunak különösen kiemelkedőnek és feddhetetlennek kell lennie ezeken a területeken. Az etikai életmód-szabályozás célja a karma-mentes élet, a követőt Isten felé vezető guru irányában pedig alapkövetelmény, hogy ne csak szavaival, hanem saját példájával is bátorítsa a tanítványait erre a tiszta, a tökéletesség eléréséhez szükséges életvezetésre.11
Hadd illusztráljam egy modernkori anekdotával, milyen módon élnek még a mai indiai kultúrában is a tanárok (és általában a vallásos értelmiségi réteg, a brāhmaṇák) irányában a magas etikai követelmények.12 Egy nagy indiai egyetemen, az egyik tanszék faliújságján szerepelt egy hirdetés: matematikatanárt kerestek. A papíron fel voltak sorolva mindazon kritériumok, amelyeknek meg kellett felelnie a jelentkezőnek. „Legyen büntetlen előéletű; mentes a káros szenvedélyektől; rendezett családi háttérrel rendelkezzen, ne legyen elvált; aktívan gyakorolja a vallását; kulturáltan beszéljen […]” és a sor végén szerepelt: „rendelkezzen matematikai végzettséggel”. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a matematikai képzettség nem volt fontos, de a felsorolás utal arra, hogy a hagyományos szemlélet szerint a tanári és emberi kvalitások így együtt, csokorban igazán szépek. A pedagógus akkor tudja leghatékonyabban végezni a munkáját, ha széles körű integritással rendelkezik.
2. Járjon elöl jó példával!
A guruk viselkedésére vonatkozó második alapszabály (amely az elsővel is érintkezik), a Guru szerepben című konferenciánk központi elve. A Bhagavad-gītā egyik szép tanítása ezt mondja: „Bármit tegyen egy nagy egyéniség, a közönséges emberek a nyomdokába lépnek, és bármilyen irányadó mértéket is szabjon meg saját példájával, az egész világ követi őt.”13 Minden korban, minden társadalomban vannak nagyobb figyelmet vonzó, kiemelkedő személyiségek, közszereplők. Ilyenek például ma a politikusok, híres színészek és zenészek, de a tanárok is az átlagosnál nagyobb ismertséget élveznek, legalábbis a saját iskolájuk (diákjaik és azok családtagjai) környezetében; kitüntetett szereplői a társadalomnak. Mások figyelemmel kísérik az életüket, ezért a szavaik, jellemük és viselkedésük sokakra hatást gyakorol. Akár tudomást veszünk erről, akár nem, ez együtt jár a mindenkori pedagógusi munkakörrel: akarva-akaratlanul viselkedésmintákat, értékrendet sugallnak, és ezzel példaként szolgálnak mások számára. Mondhatjuk, köztudott, hogy a tanár példakép, vagy legalábbis annak kellene lennie. Ám a mai iskolakultúrában nem mindig alkalmazzák ezt az elvet következetesen. Ehhez hasonlóan a szülők is tudják, hogy a megnyilvánulásaik nagy hatással vannak a gyerekeikre, általában mégsem gondolják át minden megszólalásuk előtt, szeretnék-e, hogy a gyerekük hozzájuk hasonló módon beszéljen, gondolkodjon és cselekedjen. A követés és példamutatás elve a vaiṣṇava hagyományon belül központi szervezőelv – nem csupán egy mindenki által tudott, de kevesek által követett hétköznapi bölcsesség. Ezért a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolán arra törekszünk, hogy a tanári kar tagjai ne csupán a szakterületükön legyenek jártasak, hanem megfeleljenek a vaiṣṇava tanítókra vonatkozó alapvető erkölcsi elvárásoknak is: aktívan végezzék az önfejlesztés vaiṣṇava gyakorlatait, látogassák a templomi szertartásokat és napi rendszerességgel végezzenek mantra-meditációt. Meggyőződésünk, hogy egy tanár akarva-akaratlanul is példakép, és legalább akkora hatása lesz annak, ahogyan él és viselkedik, mint annak, amit mond. A diákok ugyanis nemcsak arra figyelnek, amit a tanártól hallanak, hanem figyelemmel kísérik őt mint embert is, és hatással van rájuk a személyisége, értékrendje, illetve mindaz, amit a magánéletéről tudnak.
Ezért szólítja fel a védikus irodalom különösképpen a tanítókat arra, hogy kerüljék a rosszat és kövessék a jót. A tanítóknak, legfőképpen pedig a spirituális tudást átadó guruknak az élet célja felé kell vezetniük a rájuk bízottakat, és ehhez elengedhetetlenül szükségük van a feddhetetlen viselkedésre: „Aki nem tudja felszabadítani a gondjaira bízott élőlényeket, akik az ismétlődő születés és halál útját járják, az soha ne legyen tanítómester, apa, férj, anya vagy imádandó félisten.”14 A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda e versszakhoz fűzött magyarázata szerint: „Az apának, a lelki tanítómesternek vagy a férjnek először alkalmasnak kell lennie arra, hogy megszabadítsa védenceit az ismétlődő születéstől és haláltól. Ha erre nem képes, akkor törvénytelen tetteiért a szégyen óceánjának mélyére kerül.”
A védikus irodalom nemcsak a guruk, hanem az igazán civilizált emberi lények felé is magas erkölcsi követelményeket támaszt. Ezen emberi erények elsajátítása pedig hangsúlyozottan feladata azoknak, akik pedagógusi szerepben jelennek meg mások előtt. Ez nem csupán azt jelenti, hogy az osztályfőnök, aki a cigarettázás ártalmairól tart órát, ne menjen ki a szünetben cigizni az udvarra. Hanem rendelkeznie kell egy emelkedett lélekszámos tulajdonságával. Az ideális emberi tulajdonságok felsorolásával találkozhatunk például a Bhagavad-gītāban:
„Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Félelemnélküliség, a lét megtisztítása, a lelki tudás művelése, adományozás, önfegyelmezés, áldozatok végrehajtása, a Védák tanulmányozása, vezeklés, egyszerűség, erőszak nélküliség, igazmondás, mentesség a haragtól, lemondás, békesség, idegenkedés a hibakereséstől, könyörületesség minden élőlény iránt, mentesség a mohóságtól, kedvesség, szerénység, rendíthetetlen elszántság, életerő, megbocsátás, kitartás, tisztaság, valamint mentesség az irigységtől és a becsvágytól – ó, Bharata fia, ezek a transzcendentális tulajdonságok az isteni természettel megáldott ember jellemzői.”15
Egy eszményi tanárnak törekednie kell arra, hogy mindezen képességek és tulajdonságok tekintetében egyre jobban teljesítsen. Különösen igaz ez akkor, ha valaki a védikus irodalom valamely részét tanítja. Śrīla Prabhupāda – a hagyományos szemléletmódot hirdetve – így ír: „A Védák tanulmányozásának célja a jellemformálás.”16 A védikus irodalom végső célja transzcendentális, mert a lelki élőlény anyagi világból való kiemelését célozza. Ennek azonban előfeltétele a tökéletes jellem. És hogyan vezethetne egy guru valakit a személyiségfejlesztés útján a lelki beteljesülés felé, ha eközben nem alkalmazza a tanításokat a saját életében?
Mahatma Gandhiról idézik olykor az alábbi történetet. Egy anyuka elvitte hozzá egyszer a gyermekét, és azt mondta:
– A fiam túl sok cukrot eszik. Légy szíves, mondd meg neki, hogy ne egyen több cukrot!
Gandhi így válaszolt:
– Kérlek, gyertek vissza két hét múlva.
A hölgy megígérte, és két hét múlva meg is jelentek a fiával együtt. Gandhi ekkor a gyerek szemébe nézett, és így szólt:
– Ne egyél több cukrot!
Az anyuka hálásan nézett rá, de meghökkenve kérdezte:
– Köszönöm. De miért nem mondtad meg ezt neki korábban?
Gandhi válasza:
– Azért, mert két hete még én is ettem cukrot.
A történet nyilvánvaló üzenete, hogy az ember tanítsa azt, amiben mester, és legyen mestere annak, amit tanít. Van ezzel kapcsolatban egy szép magyar szólás is, amely összehasonlítja azt, amit az ember iszik és azt, amit prédikál. Ha valaki ebben nem következetes – legyen az akár tanár, közszereplő vagy vallási képviselő – azzal rendkívül rombolóan hat a saját hírnevére, illetve az általa képviselt intézmény (iskola, párt, egyház stb.) vagy eszme megítélésére. Ha viszont jó példát mutat, vagyis a szavai és a viselkedése párhuzamban állnak, az megerősíti és javítja a pozitív megítélését.
3. Mindig fejlessze a tudását és a jellemét!
A harmadik alapszabályunk, hogy egy valódi guru vagy tanító sohasem hagyja abba önmaga képzését, soha nem gondolja, hogy „én már tökéletes vagyok”. Örökké dolgozik magán, mindig tanul a hiteles forrásokból, illetve a nála fejlettebb, tanultabb tanítóktól. Erre is van magyar mondásunk: a jó pap is holtig tanul.
Hadd idézzek ezzel kapcsolatban egy kedves śikṣā-gurum, Śrīla Bhaktividyā Pūrṇa Swami védikus oktatásról szóló előadásából: „Egy tanár csak addig tanár, ameddig ő is tanul. Ha egy diák feladja az alázatot, vagy ha egy tanár már nem képzi tovább magát, akkor egyikük sem az, aminek lennie kellene. A tanár nem taníthat úgy, hogy beképzelt, mert akkor a diákok is beképzeltséget fognak tanulni tőle. A tanulás érdekében egy diáknak alázatosan kell viselkednie, ha pedig valaki tanárrá szeretne válni, akkor egyúttal diáknak is kell maradnia. Ebből következően a tanárnak is alázatosnak kell lennie.”17 Vagyis egy tanár – amellett, hogy tanít – örökké diák is marad, ezért mindig szerénynek kell lennie.
4. Tanítson önzetlenül!
A negyedik alapelv szerint egy guru eltökéltségének nem szabad függenie az elismerés és az anyagi viszonzás mértékétől. Természetéből adódóan ő mindig tanítani akar, jót akar, segíteni szeretne a diákjainak és mindenki másnak. Ez a hozzáállása független attól, hogy milyen mértékű tiszteletet vagy elismerést kap. Önzetlenül és szívesen tanít. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tanárokat nem kell megbecsülni, hiszen az oktatásban részesülők éppen azáltal fejezik ki a hálájukat, hogy tisztelik azokat, akiktől a tudást kapják. Mai kontextusban értelmezve pedig a diákoknak, a szülőknek, az önkormányzatoknak, illetve az államvezetésnek el kell ismernie a pedagógusok áldozatos munkáját. Ám egy tanárnak saját magáról úgy kell gondolkodnia, hogy: „az én küldetésem, a hivatásom, hogy minden körülmények között átadjam a tudásomat – még ha esetenként azok a körülmények nem is ideálisak”.
Hadd említsek ezzel kapcsolatban két példaképet az egykori Indiából. Egyikükről, Cāṇakya Paṇḍitáról így ír Śrīla Prabhupāda: „A művelt brāhmaṇák18 a kor és a hely körülményeit figyelembe véve e tudással teli könyvek alapján adtak tanácsokat a királynak. Nem fizetett szolgák voltak, éppen ezért rendelkeztek azzal az erővel, hogy az írások elvei alapján adjanak útmutatást. Ez a rendszer egészen Candragupta Mahārāja idejéig fennállt. Az ő minisztere volt Cāṇakya, a brāhmaṇa, aki szintén nem fogadott el fizetséget.”19
„Cāṇakya Paṇḍita nagy politikus és brāhmaṇa volt. Erkölcsi útmutatásai még mindig érvényesek. Indiában az iskolás gyerekek tanulják Cāṇakya Paṇḍita instrukcióit. Bár első miniszter volt, Cāṇakya Paṇḍita megtartotta brāhmaṇa jellemét; nem fogadott el semmiféle fizetést. […] Adhat tanácsot, de nem fogadhat el állást. Cāṇakya Paṇḍita tehát egy kunyhóban lakott, de tulajdonképpen ő volt az első miniszter.”20
Természetesen ezt a hozzáállást (védikus társadalmi kontextusából kiragadva) nem lehet egy az egyben beilleszteni a modern társadalomba és oktatási kultúrába. Ám az elvét helytől és időtől függetlenül lehet alkalmazni: a tanár számára nem az az elsődleges szempont, hogy milyen anyagi viszonzást kap a tanításért.
A másik szép példa Bhīṣmadeva, a Mahābhārata eposz egyik hőse. Egy hatalmas csata során halálosan megsebesült: nyilak tucatjait lőtték át rajta. Azonban nem halt meg azonnal, hanem még jó ideig feküdt nyílágyán a csatamezőn. Bhīṣmadeva rendkívüli erejű harcos volt, ugyanakkor az öt Pāṇḍava herceg egyik udvari tanítója is. A Pāṇḍavák a halálos ágya köré gyűltek, és Bhīṣmadeva ebben a rendkívül kényelmetlen helyzetben még napokon keresztül jóakaratúan tanította őket az uralkodás művészetére (ma úgy mondanánk, hogy államigazgatási ismeretekre), valamint az ehhez kapcsolódó magas szintű erkölcsiségre. Így néz ki – nyílágyon fekve is tanítva – az elkötelezett pedagógus védikus eszményképe.
Ellenpéldát konkrétan nem említek, de megfogalmazhatjuk, hogy mi nem számít ideális tanári magatartásnak. Ha valaki csak kellemetlen kötelességnek, nehéz munkának tekinti a tanítást, amelynek során egyszerűen csak leadja az anyagot. Az ilyen tanárt nem igazán érdeklik a tanulók, csak a pénz, amit ezért kap, és az erszényébe tömhet. Egyik kedves lelki tanítómesterem szóvicce szerint az ilyen erszénycentrikus, hamar tovaugráló tanító valójában nem guru, hanem kenguru. Ez távol áll a védikus ideáltól, és egy ilyen tanár sem tudása, sem jelleme révén nem fog maradandó, pozitív emlékképet hagyni a tanítványaiban.
5. Legyen a tanítványai örök jóakarója!
Az ötödik, utolsóként említett oktatási elv éppen azt hangsúlyozza, hogy a tanár-guru gondolkodásának fókuszában nem az áll, hogy mielőbb bezsebelje a fizetését. Nem csupán a tanítás elkerülhetetlen biodíszletének tekinti a diákokat, hanem jóakarójukként viszonyul hozzájuk. Minden tudását rendelkezésükre bocsájtja, legjobb tudása szerint megválaszolja a kérdéseiket, szavaival és tetteivel pedig a legjobb viselkedésre ösztönzi őket. Hiszen az oktató egyben mindig nevelő is.
Az „örök jóakaró” kifejezést A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupādától kölcsönöztem, attól a kiemelkedő gurutól és ācāryától, aki a védikus írások tanításainak mélységét megismertette az Indián kívüli világgal. Több ezer, tanítványainak címzett levelét ugyanis mindig így írta alá: „Örök jóakaród: A. C. Bhaktivedanta Swami”. Könyv, sőt film is készült róla Örök jóakaród címmel. Ezek ugyanis nem levélzáró formaságként használt szavak voltak a részéről, hanem lényének egyik legfontosabb vonását tükrözik. Még akkor is, amikor egy impulzívan növekvő világszervezet legfelső vezetője és szervezője volt, aki több mint ötezer tanítványt avatott már fel, akkor is barátságosan és emberségesen személyes figyelmet fordított mindenkire, akivel kapcsolatba került, és a tőle telhető módon segítségükre volt – leginkább lelki fejlődésük területén.
Összegzés
Foglaljuk össze az ideális tanítóról szóló gondolatokat. A nagy tudás, az eltökéltség és az ehhez társuló emelkedett jellemvonások azt eredményezik, hogy az ilyen tulajdonságokkal rendelkező tanár inspiráló hatást gyakorol a diákjaira. Szívesen tanulnak egy ilyen embertől, különösen, ha az oktatott tantárgyak már eleve érdeklik őket. Ez a személyes példával való ösztönzés a sikeres oktatási folyamat egyik, ha nem a legfőbb titka. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy egy ország oktatási rendszere milyen struktúra szerint épül fel, vagy hogy az iskolákban érintőképernyős vagy pedig hagyományos, krétás tábla van. Fontosabb ennél a tanárok személyisége, az, hogy őszinte szívvel átadják magukat pedagógusi feladatuknak, törekszenek a fejlődésre, vagyis képzik magukat a saját tantárgyukban, és fejlesztik a jellemüket. Ellenkező esetben, ha a tanár csekély tudással rendelkezik, a jelleme pedig megkérdőjelezhető, akkor a diákok letargikussá válnak. Nem fogja érdekelni őket, amit hallanak. Egy fiatalkorú diák persze nem feltétlenül fogja megérteni, hogy mi történik vele pszichés szempontból, de a hatás látható lesz rajta: elveszíti a lelkesedését – ha valamikor lelkesedett egyáltalán a tanulásért. A tanulók kíváncsiságának, lelkesedésének, őszinte érdeklődésének jelenléte (vagy éppen hiánya) pedig központi jelentőségű momentum a tanítás-tanulás folyamatának sikere szempontjából.
Tehát a felsorolt öt elv – melyek az oktató személyével, a guruval állnak kapcsolatban – megsokszorozzák az oktatás hatékonyságát:
- Uralkodjon az érzékei és az érzelmei felett!
- Járjon elöl jó példával!
- Mindig fejlessze a tudását és a jellemét!
- Tanítson önzetlenül!
- Legyen a tanítványai örök jóakarója!
A Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola abban a tekintetben is különleges, hogy már a küldetési nyilatkozata magában foglalja, hogy a tanári kar tagjainak nem csupán istenhívőnek, hanem aktív lelki gyakorlónak is kell lennie. Továbbá az oktatók szorosabb közösséget is alkotnak, mint egy átlagos tanári kar tagjai. A havonta megrendezett tanári konferenciákon az oktatással kapcsolatban felmerült gyakorlati témákat beszéljük meg. Emellett azonban olyan összejöveteleket is tartunk minden hónapban, ahol a hogylétünkről, a bennünket foglalkoztató kérdésekről számolunk be egymásnak. Közös reggeli meditációkon, szertartásokon és előadásokon veszünk részt a Lélek Palotája központunkban, és alkalmanként (kisebb vagy nagyobb csoportban) közösen töltjük el a szabadidőnket. A közös értékrend és az együttes programok összetartó és elkötelezett csapattá kovácsolják a tanári kart, ami reményeink szerint a hallgatóink számára is érzékelhető.
Végezetül határozzuk meg a gurut olyan szélesebb értelemben, amely nemcsak a spirituális tanítókra, hanem (az oktatott tárgytól függetlenül) minden tanítással foglalkozó emberre érvényes. Ebben a jelentésében: a guru olyan oktató, aki elmélyült tudása és emelkedett jelleme révén sikeresen adja tovább egy közösség szellemi értékeit. Sok ilyen tanárt kívánok Magyarországnak és az egész világnak!
LÁBJEGYZET
1 Kollégám, Gaura Kṛṣṇa Dāsa indiai élményének elbeszélése alapján.
2 Az ācār szóból képezve, melynek jelentése: tesz, bemutat, gyakorol.
3 Padma-purāṇa, idézi: Śrīmad-Bhāgavatam (továbbiakban: Bhāg.) 6.3.20–21 magyarázat.
4 Śivarāma Swami 2000: 28.
5 Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 2006.
6 Gaura Kṛṣṇa 2015.
7 Mahārāṇī 2017.
8 Bhāg. 4.26.1–3 magyarázat.
9 Egyes magasrendű szenteket a vaiṣṇava hagyományban a gosvāmī címmel illetnek, amelynek szó szerinti jelentése „az érzékek ura”.
10 A vaiṣṇava tradíció hű követői a hús és a halfélék elhagyása mellett gombát és hagymát sem esznek, a tudatállapotra gyakorolt kedvezőtlen befolyásuk miatt. A zöldségek, gyümölcsök, gabonafélék és olajos magvak mellett ugyanakkor a tej és a tejtermékek megengedettek és javasoltak.
11 A jógahagyományokon belül e négy szabályt is lefedő követelményekkel találkozunk a yama és niyama (elvárások és tiltások) formájában.
12 A megtörtént esetet Gaura Kṛṣṇa Dāsa szóbeli közlése alapján ismertetem.
13 Bhagavad–gītā (továbbiakban: Bhg.) 3.21.
14 Bhāg. 5.5.18.
15 Bhg. 16.1–3.
16 Bhg. 8.28, magyarázat.
17 Bhaktividyā Pūrṇa Swami 2005.
18 A brāhmaṇák alkották a védikus társadalomban az értelmiségi vezető réteget. A védikus írásokat tanító guruk is közülük kerültek ki.
19 Bhāg. 2.7.9 magyarázat.
20 Bhaktivedanta Swami Prabhupāda 1990: 229–230.
FELHASZNÁLT IRODALOM
- Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā, úgy, ahogy van. The Bhaktivedanta Book Trust, 2006.
- Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Az önmegvalósítás tudománya. The Bhaktivedanta Book Trust, 1990.
- Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Második Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, 1992.
- Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Negyedik Ének, 2. kötet). The Bhaktivedanta Book Trust, 1994.
- Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Ötödik Ének).The Bhaktivedanta Book Trust, 1994.
- Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Hatodik Ének). The Bhaktivedanta Book Trust, 1994.
- Bhaktividyā Pūrṇa Swami: Védikus pedagógia. A Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolán tartott előadássorozat hangfelvétele. Budapest, 2005.
- Mahārāṇī Devī Dāsī (Dr. Banyár Magdolna): Manu-saṁhitā. Hagyományos indiai jogfilozófia és joggyakorlat (Jegyzet). Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, Budapest, 2017.
- Śivarāma Swami: A śikṣā-guru: Egy hagyomány életre keltése az ISKCON-ban. Lál Kiadó, Somogyvámos, 2000.
- Gaura Kṛṣṇa Dāsa: Yoga-sūtra 1. Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola, Budapest, 2015.