Lapszám: Vaiṣṇava ismeretelmélet – 10 – XI/1 – 2008. szeptember
Szerző: Śivarāma Swami
Cikk letöltése pdf-ben: Kṛṣṇa mūtra-sthānai kedvtelései
Miközben a közelmúltban Kṛṣṇa kedvteléseivel kapcsolatos kutatásokat végeztem, egy könyvre bukkantam, mely a Mūtra-sthānára, arra a helyre hivatkozott, ahol Kṛṣṇa csecsemőkorában egy sziklára vizelt. A „Braj, a Kṛṣṇa-zarándoklatok központja” (Braj, Centre of Krishna Pilgrimage, Munshiram Manoharlal, Delhi, 1987) című könyv szerzője, A. W. Entwistle, részletesen ír arról a hiedelemről, ami körülöleli ezt a kedvtelést, és hozzávetőlegesen azt a helyet is meghatározza, ahol az említett esemény megtörtént. Az író ugyanakkor elveti mind ennek a kedvtelésnek, mind a sziklának és a sziklán lévő, a hívek által dicsőített vizeletfoltnak a hitelességét, miközben megemlíti, hogy két nagy vaiṣṇava ācārya, Locana dāsa Ṭhākura és Murāri Gupta, mindhárom mellett tanúbizonyságot tett.
Mi mást várhatnánk egy empirista tudóstól? – gondoltam magamban.
Ám kis idő múlva továbbgondoltam az esetet: Ha a mathurā-maṇḍalai zarándokok között lesznek olyanok, akik egyetértenek majd az ilyen és ehhez hasonló hitetlen empirista tudósokkal, akkor egyáltalán nem fognak részesülni abban a lelki áldásban, aminek elérése érdekében végigcsinálják a parikramát. Hogy megvédjem a kezdő bhaktákat mindennemű alaptalan kételytől a szent helyek és az ott található relikviák hitelességét illetően, írtam egy rövid értekezést, melyben rávilágítok A. W. Entwistle okfejtésének téves voltára.
Először is hadd idézzem annak a bekezdésnek a teljes szövegét, amely elutasítja a mūtra-sthānai kő és más szent kövek hitelességét, melyeket tanítványi láncolatunk ācāryái hitelesnek tartanak.
„Brajában találhatók másfajta szent kövek is, amelyek szintén részei a zarándoklat útvonalának. Ezek olyan kövek, amelyeken a feltevések szerint bizonyos jelek találhatók, amelyeket Kṛṣṇa vagy valamelyik társa hagyott hátra. Természetesen ezek mind hamisítványok, de arra legalább jók, hogy rajtuk keresztül értékelni tudjuk azoknak az embereknek a képzelőerejét, akik rábukkantak e jelekre. Például, Murāri Gupta és Locandās egy olyan ismeretlen mūtrasthānára („vizelő hely”) utalnak, ahol egy kő található, amelyre az újszülött Kṛṣṇa röviddel azután vizelt rá, hogy édesapja kivitte őt a börtönből. Bármelyik kőről, amelyen valamilyen különleges jel vagy kis elszíneződés látható, el lehet mondani, hogy Kṛṣṇa bizonyára ott törölte le a túrót az ujjáról, vagy Rādhā épp ott festette ki az arcát. Néhány ezek közül a felfedezések közül viszonylag új keletű, míg mások bizonyos pedigrével rendelkeznek, hiszen már tizenhatodik századi vagy nem sokkal későbbi útleírásokban is szerepelnek. Példának okáért, a Garga-saṁhitā leírja, hogy miután felemelte a Govardhana-hegyet és Indra felkente őt, Kṛṣṇa belenyomta kéz- és láblenyomatát a hegyoldalba, amely a Surabhi tehén patanyomát megörökítő hellyel együtt azóta szent zarándokhely, tīrtha lett.
Az összes kövön, amely ebbe a kategóriába tartozik, található valamiféle természetes eredetű bemélyedés vagy folt, amelyet – a kellő képzelőerővel – kapcsolatba lehet hozni Kṛṣṇa tetteivel. Más ilyen jellegű kövek pedig semmi olyan jelet nem hordoznak magukon, amelyek alapján levonhatnánk a következtetést: nem emberi kéz hamisította őket. Ilyen például a Charan Pahari nevű helyen lévő három lábnyom, melyeket a feltételezések szerint Kṛṣṇa hagyott ott, amikor fuvolájának elbűvölő hangjára a sziklák megolvadtak a talpa alatt. Ezek a kövek és a rajtuk lévő jelek pusztán érdekességek, amelyeket a hívek megannyi bizonyítéknak tartanak arra nézve, hogy Kṛṣṇa valóban ott járt” (290.o.).
A hívek nyilvánvalóan sértőnek találják a fent idézett bekezdések bizonyos kijelentéseit, ugyanakkor egy valóban objektív tudós is megkérdőjelezhetőnek tartaná őket tudományos szempontból.
Entwistle azzal kezdi írását, hogy hamisnak nyilvánít Vraja bizonyos kövein találhatók jeleket – olyan jeleket, amelyeket a vaiṣṇava hagyomány Kṛṣṇától származónak fogad el. Entwistle egyáltalán nem támasztja alá érvekkel vagy bizonyítékokkal e kijelentését, inkább csak leszögezi: „Természetesen ezek mind hamisítványok…”
Hogy miért? Arról bizony elfelejt tájékoztatni bennünket; teljesen elmulasztja kijelentésének megindoklását.
Entwistle furcsamód azzal kezdi írását, amit a tudományos módszertan általában az értekezések végére tesz: a végkövetkeztetéssel. Az olvasónak így komoly kétsége támad Entwistle szavahihetőségével és tudományos ítélőképességével kapcsolatban.
Ezután azzal folytatja, hogy a jelekkel ellátott kövek két kategóriába sorolhatók: az egyikbe azok tartoznak, amelyeken természetes eredetű jelek találhatók, és amelyeket szerinte a hívek fantáziája társít Kṛṣṇa līlāival, a másikba pedig azok, amelyeken a jelek emberi kéz alkotta hamisítványok.
A fent említett két kategória mindenképpen jogos, Entwistle azonban elmulasztja megemlíteni a harmadik lehetőséget: Kṛṣṇa vagy valamelyik társa is hagyhatta az adott jelet.
Entwistle-nek a következő kérdést kellett volna feltennie: Hogyan lehet a köveken található hamisított jelzéseket megkülönböztetni a valódi jelektől?
A hívek spirituális és teológiai kérdésekben tévedhetetlen szaktekintélyként fogadják el mind a kinyilatkoztatott szentírásokat, mind a tökéletességet elért vallásgyakorlókat; e spirituális kérdések közé tartozik annak eldöntése is, vajon a köveken található jelek hitelesek-e, s ha igen, hogyan jöttek létre.
Entwistle azonban azzal, hogy elutasítja Locana dāsa Ṭhākura és Murāri Gupta kijelentéseit, rögvest elveti az előbb említett bizonyítási módszert, s egyúttal kizárja azt a lehetőséget, hogy a köveken található jelek valódiak. Entwistle elképzelni sem tudja, hogy a jelek valódiak is lehetnek, hiszen számára tévedhetetlen szentírások és feddhetetlen szentek nem léteznek. A következőket írja: „…álláspontom továbbra is azé a kívülállóé, akit …makacsul hidegen hagy a teológia és a miszticizmus” (Előszó, xvi-xvii.o.).
A szerző vajon azért ilyen makacs, mert tudományos alapon tökéletlennek találja a vaiṣṇava teológiát, annak miszticizmusát pedig megtévesztésnek?
Entwistle erről nem nyilatkozik. A könyvében nem található semmiféle érv vagy bizonyíték, amely megindokolná, miért is ilyen „makacs”. A fenti idézet előtti bevezetőben ugyanakkor elmondja: „semmiképp nem állíthatom, hogy tanulmányomat nem árnyalja a személyes ízlésvilág és a szubjektívitás…” (xvi-xvii).
Ezzel a méltatlanul semmibe vevő magatartással, amelyre a későbbiek során az a fejezet is rámutat, amelynek a szerző „A mítosz” címet adta (Második fejezet), s amely Kṛṣṇa kedvteléseit hivatott bemutatni, Entwistle félrelöki a vaiṣṇava teológia alapjait és azt a lehetőséget, hogy egyáltalán létezhet egy harmadik kategória is, amely a köveken található jelek keletkezésének eredetét más szempontból közelíti meg.
A Garga-saṁhitā a következőképpen írja le azt a történetet, hogy a Govardhana-hegy felemelése közben hogyan maradt ott Kṛṣṇa kézlenyomata a sziklán:
„Amikor az Úr Kṛṣṇa koronázási ceremóniája befejeződött, a nemes Govardhana-hegy megolvadt az örömtől. Mivel ez nagy boldogsággal töltötte el az Urat, lótuszkezével nyomot hagyott a megolvadt hegy oldalán, s kézlenyomata még ma is ott látható. Ó, Mithilā királya, Kṛṣṇa lábnyomokat is hagyott a Govardhana-hegyen, s a hely, ahol ezek a lábnyomok láthatók, szent zarándokhellyé lett, melynek meglátogatásával az ember összes bűne megsemmisül. Az Úr Kṛṣṇa lábnyoma közelében pedig a szent Surabhi tehén patalenyomata található” (Garga-saṁhitā 3.4.11-14).
Entwistle azzal utasítja el a fent említett lábnyomok hitelességét, hogy a Garga-saṁhitāt tizenhatodik századi alkotásként (290.o.), íróját pedig a Puṣṭimārga-sampradāya tagjaként könyveli el (259.o.). Ha valaki erre a korszakra teszi a Garga-saṁhitā keletkezési idejét, természetes, hogy azzal rögtön megbízhatatlan forrássá is nyilvánítja a művet egy sokkal korábban történt eseményre – a Govardhana-hegy felemelésére – vonatkozóan.
Entwistle-nek a szöveg szerzőségével kapcsolatos feltevése csupán saját spekulációját támasztja alá arra vonatkozóan, hogy miért a képzelet szüleménye a Kṛṣṇa kéz- és láblenyomatáról szóló történet. Eszerint a Puṣṭimārga követői olyannyira imádatra méltónak tartják a Govardhana-hegyet, hogy még történeteket is képesek kiagyalni, csak hogy megmagyarázzák a köveken látható jelek eredetét.
Miután ily módon kizárja a Govardhana-hegy kövein található jelek hitelességét, Entwistle tovább megy, és csúfot űz belőlük azzal, hogy azt állítja, némelyikük „bizonyos pedigrével” rendelkezik. A következőket írja: „Néhány ezek közül a felfedezések [a köveken található jelek] közül viszonylag újkeletű, míg mások bizonyos pedigrével rendelkeznek, hiszen már tizenhatodik századi vagy nem sokkal későbbi útleírásokban is szerepelnek. Példának okáért, a Garga-saṁhitā leírja…”
Entwistle Garga-saṁhitāról alkotott véleménye azonban szöges ellentétben áll két vaiṣṇava tudós vélekedésével is.
Bhaktivinoda Ṭākura kijelenti, hogy Vyāsa a jelenlegi korszak elején állította össze a Védákat (melyeknek része a Garga-saṁhitā), ami Bhaktivinoda számításai szerint mintegy 3100 évvel időszámításunk előtt kezdődött el (Kṛṣṇa-saṁhitā, Bevezetés). Ez a dátum egybeesik Kṛṣṇa megjelenésének idejével. Ha mindez így történt, a Garga-saṁhitā Kṛṣṇa kedvteléseivel egykorú írás. Ráadásul Vyāsadeva Kṛṣṇa kortársa volt, aki nemcsak hogy a távolból is érzékelni tudta Kṛṣṇa kedvteléseit látnoki képessége révén (Śrīmad-Bhāgavatam 1.7.4-8), hanem kapcsolatban állt Vraja azon lakóival is, akik jelen voltak, amikor Kṛṣṇa otthagyta kéz- és lábnyomát a Govardhana-hegyen. Vyāsa beszámolóját tehát kellőképpen hitelesíti a Garga-saṁhitāban található, első kézből származó tanúbizonyság, amely a bizonyíték legkiválóbb formája.
Egy másik vaiṣṇava tudós, Sanātana Gosvāmī, a tizenhatodik század közepén a Bṛhad-bhāgavatāmṛtához írt magyarázatában (1.1.21-23) a Garga-saṁhitā lelki tisztaságáról szólva kijelenti, hogy az egy igazán „páratlan szöveg”, s egy lapon említi a gauḍīya-vaiṣṇavák legnagyobb tisztelet övezte szentírásával, a Śrīmad-Bhāgavatammal: „A tiszta odaadó szolgálat bizalmas tudományát csupán néhány védikus szentírás tanítja közvetlenül, melyek kevéssé ismertek a nyilvánosság előtt. Ezek közé az írások közé tartozik a Gopāla-tāpanī-upaniṣad, a Nārada-pañcarātra, a Garga-saṁhitā, a Viṣṇu-purāṇa, a Hari-vaṁśa-upapurāṇa, a Padma-purāṇa Uttara-khaṇḍa része, valamint a Bhāgavata-mahā-purāna.” Ez a megjegyzés alátámasztja a Garga-saṁhitā korábbi keletkezési idejét, valamint Kṛṣṇa kedvteléseinek valódiságát is.
Most vessük össze e két eltérő kategóriába tartozó tudósok – Entwistle, valamint Bhaktivinoda Ṭhākura és Sanātana Gosvāmī – kijelentéseit.
Entwistle semmivel nem indokolja, hogy a Garga-saṁhitā kijelentései miért lennének hamisak. A könyv keletkezésének tárgyalásakor egyszerűen más Dél-Ázsia szakértőket idéz (243., 259.o.), akiknek végkövetkeztetése ugyanúgy spekulatív jellegű, mint az övé.
Ezzel szemben a vaiṣṇava tudósok szentírásokból vett és első kézből származó bizonyítékokkal is alátámasztják állításaikat, melyekből egyértelműen kiderül, hogy Entwistle datálása túlságosan késői időpontot ad meg, vagyis pontatlan, míg a Garga-saṁhitā kijelentései pontosak.
A Garga-saṁhitā nem számíthatott volna „páratlan szövegnek” a tizenhatodik század közepén, ha épp abban az időszakban vetették volna papírra – mint ahogy azt Entwistle feltételezi. Ugyanígy az is valószínűtlen, hogy a Puṣṭimārga egyik híve jegyezte le, hiszen Sanātana Gosvāmī, az Úr Caitanya legidősebb követője, nem igazán tartotta nagyra Vallabhācārya – a Puṣṭimārga-sampradāya alapítója – spirituális szakértelmét, így bizonyára egy onnan származó írásnak sem tulajdonított volna akkora jelentőséget. Végül pedig a Garga-saṁhitā aligha állíthatott valótlanságot a köveken található jelekről, és számíthatott egyúttal – Sanātana kijelentése szerint – a tiszta odaadó szolgálat bizalmas tudományát hirdető hiteles szentírásnak, amely mentes mindennemű hamisságtól (Śrīmad-Bhāgavatam 1.1.2).
Ha mérlegeljük a tudósok e két kategóriájának kijelentéseit, nem látjuk okát, hogy a Garga-saṁhitā megállapítása miért ne lehetne ugyanannyira helytálló, mint Entwistle-é. Sőt, mivel Entwistle-nek a Garga-saṁhitā keletkezési idejére és szerzőségére vonatkozó álláspontja nyilvánvalóan téves, nagyobb szavahihetőséget kell tulajdonítanunk a Garga-saṁhitānak, mint neki.
De folytassuk tovább, s ezúttal azt vizsgáljuk meg, hogyan értékeli Entwistle a vaiṣṇava szenteket és tanúságtételüket.
Rūpa Gosvāmīról és az általa írott Bhakti-rasāmṛta-sindhuról szóló értékelésében Entwistle a következőket írja: „Az általa [Rūpa Gosvāmī] képviselt teológiai rendszer túlzott formalizmusa szöges ellentétben áll Caitanya – a példaértékű hívő – érzelmekkel átitatott odaadásával… Műveinek [Bhakti-rasāmṛta-sindhu és Ujjvala-nīlamaṇi] nehezen érthető definíciói és kategóriái aligha érdekelhették az átlagos Kṛṣṇa-hívőt.”
Röviden szólva, Entwistle ezzel azt akarja mondani, hogy Rūpa Gosvāmī nem képviselte igazán az Úr Caitanyát, és Bhakti-rasāmṛta-sindhu c. műve érdektelen a vaiṣṇava közösség számára.
Álljunk meg egy pillanatra, és vegyük fontolóra ezt a két kijelentést.
Történelmi tény, hogy Rūpa Gosvāmī, aki kitűnő tudós és vaiṣṇava volt, otthagyta a királyi udvarnál betöltött miniszteri állását csak azért, hogy az életét az Úr Caitanya missziójának szentelje. Minden vaiṣṇava, beleértve az Úr Caitanya egykorú életrajzíróit – Kṛṣṇadāsa Kavirāja Gosvāmīt, Vṛndāvana dāsa Ṭhākurát és Kavi Karṇpūrát -, egyetért abban, hogy Rūpa Gosvāmī a legfőbb szaktekintély az Úr Caitanya tanítását illetően (Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 19.121). Most pedig, majdnem öt évszázaddal később, egy olyan valaki, akinek látásmódját „személyes ízlésvilág és szubjektívitás” befolyásolja, valamint akit „makacsul hidegen hagy” a vaiṣṇavizmus teológiája, leszögezi, hogy Rūpa Gosvāmī nem képviselte hűen az Úr Caitanyát.
Ennek a vádnak a durva pontatlanságát csupán Entwistle ide vonatkozó, második kijelentése szárnyalja túl, miszerint a vaiṣṇava hívek nem tanulmányozzák Rūpa Gosvāmī magnum opusát. Már a Google keresővel végzett egyszerű internetes kutatásból is rögtön kiderül, milyen nagy érdeklődést tanúsítanak a vaiṣṇavizmus tanulmányozói ez iránt a könyv iránt. Ezen túlmenően a gauḍīya-vaiṣṇavizmus minden egyes ága – az egyéb kérdéseket érintő eltérő álláspontjuktól függetlenül – egyetért abban, hogy a Bhakti-rasāmṛta-sindhu a legfontosabb kézikönyv és hivatkozási alap a Kṛṣṇa iránti odaadás gyakorlására vonatkozóan.
Entwistle fent említett, Rūpa Gosvāmī elleni két vádpontja olyannyira téves, hogy az ember eltűnődik: ha ezek a gondolatok Entwistle kutatásának minőségét és mélységét tükrözik, mennyire bízhatunk meg a könyvében található egyéb adatok és következtetések helyességében?
Összefoglalva mindezt, Entwistle szentírásokról és szentekről szóló elemzése nélkülözi a lényegi bizonyítékokat és hemzseg a pontatlanságoktól. Ezért a harmadik lehetőség elvetése, amely a köveken található jelek keletkezésének eredetére magyarázatul szolgálna, nem helytálló.
Entwistle egyetlen helytálló érvvel sem indokolta meg, miért veti el a szentírások és a szentek tanúságtételét a köveken található jelek hitelességére vonatkozóan. Ezért mindaddig, amíg tudományos módszerekkel nem bizonyítják be kijelentéseik elégtelen vagy téves mivoltát, tanúságtételük megalapozott bizonyítéknak számít.
Amíg pedig a szentírások és a szentek kijelentései elfogadhatóak, addig tárgyilagosabb és tudományosabb, ha a harmadik típusú magyarázatot fogadjuk el egyes köveken található jelekre vonatkozóan – más szóval, hogy azok a jelek Kṛṣṇától származnak.
Természetesen az olvasónak tudnia kell, hogy ezzel nem bizonyítottam be, hogy a vrajai kő-relikviák valóban Kṛṣṇától származnak,csupán arra mutattam rá, hogy Entwistle és a hozzá hasonló tudósok véleménye nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ezeket a jeleket valóban Kṛṣṇa hagyta hátra.
A híveknek természetszerűleg fenntartás nélküli hitük van e jelek hitelességében – ezt példázza az a láblenyomat is, amit valaha Sanātana Gosvāmī imádott (s ami jelenleg a Rādhā-Dāmodara templomban található). Ez a fajta hit az, amely belépést biztosít a lelki valóság tudományosan is igazolható birodalmába, amelyben a szentek az ilyen jellegű lábnyomok hitelességét lelkivé alakult érzékeikkel tudják igazolni.
Miért lenne a híveknek ilyen fenntartás nélküli hitük az ācāryában?
Mert teljes hitük van Sanātana Gosvāmī feddhetetlen jellemében és lelki szakértelmében, amelyek azonban, sajnálatos módon, hiányoznak Entwistle Vraja témakörét feldolgozó kutatásaiból. Ezért amikor az ācārya azt mondja, hogy magától Kṛṣṇától kapta ezt a láblenyomatot, a hívek hisznek neki, ahogy hisznek a Garga-saṁhitānak is, amely felsorolja a Govardhana-hegyen található jeleket.
Az igazi tudósok és kutatók kötelessége az, hogy objektíven tanulmányozzák e lábnyomokat, tudományos módszerrel meghatározzák keletkezésük idejét, megvizsgálják, hogy valóban emberi kéz alkotta-e őket, vagy esetleg természeti képződmények-e. Ha egy ilyen kutatás nem cáfolja meg a szóban forgó lábnyomok hitelességét, akkor inkább hitelesnek kell elfogadnunk őket, nem pedig hamisítványnak.
Mindaddig, amíg a tudomány nem tud jobb, őszintébb és tudományosabb magyarázattal szolgálni arra vonatkozóan, hogyan kerültek oda azok a lábnyomok, addig a śāstra és az első kézből származó tanúságtételek által nyújtott, s a vaiṣṇava ācāryák és tudósok makulátlan hírneve által megerősített egyesített erejű bizonyítékok a mérvadóak. A tudomány világa pedig így kénytelen lesz elfogadni, hogy Kṛṣṇa olyan tudás birtokában van, amit a tudomány sem megérteni, sem megismételni nem tud. Mindez természetesen teljesen érthető, ha elfogadjuk, hogy Kṛṣṇa emberfeletti hatalommal rendelkezik – amint az Istentől el is várható -, s a szentírások és a szent életű emberek mindezt alá is támasztják. Dióhéjban, ha a tudomány nem rendelkezik olyan eszközökkel, melyekkel meg tudná olvasztani a követ, az még nem jelenti azt, hogy Kṛṣṇa sem képes erre, illetve hogy nem tette ezt meg a múltban.
Most pedig térjünk vissza a mathurāi Mūtra-sthānát érintő kérdéshez. Murāri Gupta, az Úr Caitanya közeli társa a következőképpen ír erről a helyről Śrī-kṛṣṇa-caitanya-carita-mahā-kāvya című művében (negyedik prakrama, negyedik sarga):
„A várostól északnyugatra helyezkedik el a börtön, tőle délre pedig az a hely, ahol Kṛṣṇa csecsemőkorában a sziklára vizelt.
Ó, Prabhu, hallgasd figyelemmel, amint részletesen leírom ezt az eseményt! A Kaṁsától való félelmében a nagylelkű és nemesszívű Vasudeva karjaiba vette az újszülött Kṛṣṇát, és elindult vele Nanda tehénpásztorok lakta faluja felé. Amint a mellkasához szorította Śrī Kṛṣṇát, egyszer csak érezte, hogy a gyermek vizelni kezd. Nagy boldogságában gyorsan felmászott erre a sziklára, és egy pillanatra leültette a gyermeket. Ó, Prabhu, ez a jel Kṛṣṇa vizeletének nyoma, amely tündöklően ragyog a szikla tetején. A helyet ezután Mūtra-sthānának, a vizelés helyszínének nevezték el.”
Ami a fent leírt, sziklán található vizeletfoltot illeti, most már félredobhatjuk azt a fajta vállveregető empirizmust, amit Entwistle következő mondata példáz: „Természetesen ezek mind hamisítványok, de arra legalább jók, hogy rajtuk keresztül értékelni tudjuk azoknak az embereknek a képzelőerejét, akik rábukkantak e jelekre”, és hitelesként fogadhatjuk el Murāri Gupta tanúbizonyságát, amelyet Locana dāsa Ṭhākura véleménye is alátámaszt.
Az eredeti kő sajnos ma már nem látható. Mivel azonban, mintegy ötszáz évvel ezelőtt Caitanya Mahāprabhu látta, levonhatjuk a következtetést, hogy valóban létezett, csak éppen sok más mūrtihoz és relikviához hasonlóan ezt is eltávolították eredeti helyéről.
A mūtra-sthānai kedvtelés hallatán minden hívőnek Kṛṣṇa csodálatos, emberi tettekhez hasonló kedvtelései jutnak eszébe, akik nagyra értékelik Kṛṣṇának azt a kedves gesztusát, hogy számtalan olyan (ma relikviának nevezett) tanújelet hagyott maga után, hívei számára, amelyek mind az ő kedvteléseiről szólnak, és növelik bhaktái hitét és szeretetét. Ha Entwistle elég szerencsés lett volna, hogy – akár csak az elméjében is – az Úr Kṛṣṇa csecsemőkori vizelete egyetlen cseppjének áldásában részesüljön, tudományos éleslátása valóban gyümölcsöző lett volna, s a Vrajáról írott tanulmánya így talán elfogulatlan tudományos munkává válhatott volna.