Lapszám: Jóga 2. – 15 – XV/1 – 2012. november
Szerző: Īśvara Kṛṣṇa Dāsa (Tasi István)
Könyv: Benjamin Wiker: The Darwin Myth. The Life and Lies of Charles Darwin. Regnery Publishing, Washington, 2009.
A tudomány történetének egyik legvitatottabb alakja Charles Darwin, akinek evolúcióelmélete mind természet- és társadalomtudományos körökben, mind a nagyközönség körében széleskörű befolyást gyakorolt, elgondolásai pedig napjainkig folyamatos módosítások, következtetések és újraértékelések tárgyát képezik. Benjamin Wiker könyve egyrészt azzal a céllal íródott, hogy a Darwin mint ember körül keringő legendákat és félreértéseket felülvizsgálja, és lehetőség szerint korrigálja. Egyes könyvek szinte minden bírálat felett álló, világi szentként mutatják be a brit természetbúvárt, míg más kiadványok a végletekig démonizálják. Wiker szélsőségektől mentes, valószerű megközelítésre törekszik Darwin életrajzának, személyes tulajdonságainak, illetve a forrásokból és történeti körülményekből megismerhető motivációinak bemutatása terén. Emellett a könyv az evolúcióelmélet kritikai vizsgálatát kínálja, kisebb részben természettudományi szempontból, nagyobbrészt a társadalmi és vallási életre gyakorolt hatása tekintetében.
A kötet szerzője Benjamin Wiker, aki teológiai etikából kapta a PhD-jét a Vanderbilt Egyetemen. Eddig megjelent hat könyvében – melyek közül kettőt társszerzőként jegyzett – keresztény teológiai, konzervatív alapállásból szemléli az eszmerendszereket, és vizsgálja a jelenkori kultúrára gyakorolt hatásukat.
A darwinizmus születésével és utótörténetével foglalkozó tudománytörténeti és ismeretterjesztő kiadványoknak se szeri, se száma, így felsorolásukra kísérletet sem érdemes tenni. Wiker könyvét lehet csupán egynek tekinteni ezek közül, ugyanakkor szerzője éppen arra törekszik, hogy a máshol olvasható, nem megalapozott, sztereotip elképzeléseket – melyek némelyikének megalapozásában maga Darwin is szerepet játszott – helyreigazítsa. Gondolatmenetében az író többször utal a „Whig” történetírás1 torzító szerepére, melynek korrekciójára vállalkozik.
Néhány oldalas bevezető vetíti előre a fő mondanivalókat. Az egyik alapgondolat – amely végigvonul a könyvön –, hogy Darwin mint ember sok erénnyel rendelkezett: gyengéd apa és szerető férj volt, emberséges és kedves volt a szolgáival. Tudósként betegen is fáradhatatlanul munkálkodott, társadalmi, baráti kapcsolatait tekintve pedig nagylelkűség és önzetlenség jellemezte. Az általa kigondolt mechanikus evolúcióelmélet viszont kiábrándító következtetésekhez vezet, amelyben az ember erkölcsi érzéke is pusztán a természetes szelekció eredménye. Így elmélete fényében az erkölcs célja sem más, mint hogy az erősebb legyőzze a gyengébbet. Ez az általa sugallt következtetés pedig olyan szörnyűséges irányzatok kialakulásához és megerősödéséhez járult hozzá, mint az eugenika és a rasszizmus. Röviden: a szerző szerint Darwin jobb ember volt, mint amilyennek elmélete alapján egy emberi lénynek lennie kellene.
A kötet kilenc fejezetből áll, melyek közül az első hat Darwin élettörténetét kíséri végig. Az egyes fejezetek életrajzírói-tudománytörténészi stílusban mutatják be Darwin gyerekkorát, iskoláit, híressé vált föld körüli utazását, elmélete megfogalmazásának történetét, majd két legjelentősebb könyve, A fajok eredete és Az ember származása születését és fogadtatását. A hatodik fejezet életének utolsó szakaszát, valamint az elméletét életében ért bírálatokat, illetve az azokra adott reakcióját ismerteti. Az utolsó három fejezet pedig azzal foglalkozik, miért is fontosak a darwinizmussal kapcsolatos kérdések; hogy milyen szerepet játszott a természetes kiválasztódás gondolata a nemzetiszocialista eszmék között, valamint hogy milyen módokon gondolkodnak különböző keresztény csoportok az evolúció kérdéséről.
A terjedelmes életrajzi leírásból csupán azon gondolatokat emelem ki, amelyek a könyv unikumát adják, vagyis amelyek a szerző szerint a valósághoz közelítik a bizonyos pontokon mitikussá vált Darwin-képet. Az első észrevétel, hogy bár a darwinizmus kétségtelenül nagy befolyást gyakorolt a kultúránkra, nem egyedül Darwin „változtatta meg a világot”, ahogy az olykor az ismeretterjesztő írásokban megfogalmazódik. Valójában családjában hagyomány volt az evolúciós gondolkodás. Ez már nagyapja, a befolyásos Erasmus Darwin műveiben is hangsúlyosan megjelent, amit pedig vissza lehet vezetni – egész az ókorig – arra a filozófiatörténeti hagyományra, amely az élővilág spontán eredetét vallotta. Valójában az értelmiség egy része már a Darwin fellépése előtti száz évben át volt itatva az evolucionizmussal. Charles Darwin olvasta nagyapja műveit, továbbá Lamarck evolúciós nézetéről is hallott Robert Grant orvostól, akivel fiatalon együtt dolgozott.2 Tehát nem igaz, hogy Darwinban – a nagy utazása során, vagy azt követően – spontán vetődött volna fel először az evolúció gondolata. Wiker mindezek ismeretében felrója Darwinnak, hogy gyakran teljesen a sajátjaként akarta feltüntetni az elméletét, és csupán egyik tudós kritikusa, Asa Gray ösztönzésére említette meg elődeit könyve későbbi kiadásaiban.3
Idős korában írt önéletrajzában Darwin azt írja, fiatalon nem vonta kétségbe a Biblia szó szerinti értelmezését. Szekuláris, liberális családi hátterének és fiatalkori nézeteinek ismeretében Wiker megkérdőjelezi ezt az állítást, és valószínűbbnek tartja, hogy csupán retorikai célokat szolgál. Darwin szerinte olyan didaktikus történetet akart elmesélni, amelyben a vallás iránti szkepticizmusa tudományos felfedezések eredményének látszik, nem pedig örökségnek, előzetesen létezett alapállásnak. Továbbá ez a forgatókönyv jól illett a már akkor létező liberális történetírás keretei közé, amelyben az értelem győzedelmeskedik a babona, a tudomány a vallás felett.4
Köztudott, hogy Darwin elmélete megalkotásakor támaszkodott Charles Lyell geológiai téren alkalmazott uniformitás-elvére, mely szerint a ma ható földtani folyamatok felelősek minden megfigyelhető geológiai formáció létrejöttéért. Az azonban kevésbé közismert, hogy Lyell kritizálta Lamarck evolúciós feltevését, azon az alapon, hogy Lamarck összekeverte a fajokon belül megfigyelhető korlátozott variációkat – amelyek például a tenyésztés során jönnek létre – új fajok feltételezett létrejöttével, aminek azonban nincs nyoma. Lyell könyve második kötetében fejti ki ezt az álláspontját, melyet Darwin a Beagle nevű vitorláshajón töltött évek során kapott kézhez. Így bár Darwin bizonyos mértékig Lyell gondolkodását követte, az élővilág változásainak megítélése terén jelentősen eltért a szemléletük.
Benjamin Wiker szerint nyilvánvaló, hogy Darwin már a Galápagos-szigeteken tett látogatás előtt is mérlegelte az élővilág evolúció útján való kialakulásának lehetőségét, és már azelőtt folyamatos természeti változások eredményének látta a flórát és a faunát – bár útinaplójában e felfogásnak még nincs nyoma. Nem volt tehát hirtelen „aha-élménye” a Galápagos-szigeteken, ahogy azt olykor a leegyszerűsítő tudománynépszerűsítés ábrázolja. Ottjártakor a pintycsőrök különbségének nem is tulajdonított jelentőséget, sőt A fajok eredetében sem említi ezeket. A „pintycsőrök alapján alkotott elmélet” sztorija tehát későbbi, naiv elképzelés.
1836-os hazatérésekor angliai támogatóinak köszönhetően Darwin már közismert volt, és a következő évben elkezdte kidolgozni elméletét, amely – önéletrajza szerint – gondolatban már régen foglalkoztatta. Szűkebb körben ismertette néhány tudós barátjával az elképzelését. Kevéssé ismert, hogy különböző kérdésekben többé-kevésbé még az őt támogatók5 sem értettek vele egyet. A tudományos elit egyes tagjai6 pedig kifejezetten elutasították megközelítését. Wiker szóvá teszi, hogy a liberális életrajzírók szerint Lyell az előítéletei miatt és bátorság hiányában nem fogadta el teljesen Darwin ideáját. Valójában azonban – legalábbis Wiker szerint – Lyell úgy vélte, Darwin elmélete szegényes, mert nem képes kezelni az ember gondolkodó, erkölcsi lény mivoltát.
A tudományos körökből érkező bizalmas visszajelzések sora volt az egyik oka, hogy Darwin sokáig nem állt nyilvánosság elé az elméletével – úgy vélte, kollégái kritikáira nem tud kielégítő választ adni. A közeli ismerősöktől származó tudományos bírálatok A fajok eredete megjelenése után sem szűntek meg. Még Wallace is úgy gondolkodott – aki Darwinnal egy időben terjesztett elő hasonló evolúciós elképzelést, hogy az emberi lény különleges képességeit nem lehet pusztán természeti folyamatok eredményének tekinteni. Vagyis nem igaz az a sablonos kép, mely szerint Darwin elmélete rögtön elsöprő sikert aratott volna, gyorsan meggyőzve a korabeli tudósokat naturalista elmélete helyességéről és a spirituálisabb megközelítések tarthatatlanságáról.
Darwin egyik első unokatestvérét, Emma Wedgwoodot vette feleségül, aki hagyományosan istenhívő volt. 1839-ben ifjú házasként Londonba, majd később a vidéki Downba költöztek, ahol egész hátralévő életükben éltek. Tíz gyermekük született, akik közül kettő egészen fiatalon meghalt. Anne nevű, másodszülött kislányuk pedig 1851-ben hunyt el.7 A természettudós életrajzírói ezt gyakran olyan sorseseményként állítják be, amely elfordította Darwint az istenhittől, és lökést adott számára a materiális evolúcióelmélet elfogadásához és kidolgozásához. Wiker rámutat, hogy élettörténete, levelei és naplói szerint a tudós ekkorra már rég elvesztette egyébként is gyenge lábakon álló hitét a teizmusban. Wiker szerint Darwin ekkorra már javarészt készen álló evolúcióelmélete tudatosan azt a célt szolgálta, hogy kirekessze Istent a kozmoszból. Így lánya halála inkább fájdalmas alátámasztása, nem pedig elsődleges indítéka lehetett elméletének.
Egyébiránt Darwin világnézetének egyik legvitatottabb pontja, hogy elfogadta-e a világ létrehozásában bármilyen szerepet játszó Isten létét. Önéletrajzából és könyveiből nyilvánvaló, hogy az egyházi tanokat korán elutasította – sőt, tán korábban, mint ahogy arról beszámol –, a természetben előforduló szenvedések alapján pedig arra következtetett, hogy egy jóakaratú teremtő nem hozhatott volna létre egy ilyen világot. Ugyanakkor könyve első kiadásának végén elhelyezett egy mondatot, mely szerint az élet lehelete először csak egy életformába került bele, a későbbi öt kiadásban pedig ez még konkrétabban úgy szerepel, hogy „Felemelő elképzelés ez, hogy a Teremtő az életet a maga különféle erőivel együtt eredetileg csupán néhány, vagy csak egyetlen formába lehelte bele.”
Ezt a látszólagos Isten-pártiságot azonban megkérdőjelezi az a Wiker által is idézett mondat, melyet egy magánlevélben írt Hooker nevű, ateista szemléletű barátjának: „Rég megbántam, hogy behódoltam a közvéleménynek, és a teremtés Pentateuschusban [a Biblia mózesi könyveiben] szereplő kifejezését használtam, amin valójában azt értettem, hogy »megjelent«, valamilyen teljesen ismeretlen folyamat által.” Vagyis magánlevelében azt írja, hogy a híres könyvében szereplő „belelehelés” kifejezést nem vallási jelentésében értette, és sajnálja, hogy ezt tette – miközben e levél írásakor már könyve negyedik, újradolgozott kiadása is megjelent a Teremtőre való utalással.8
Ennek az ellentmondásnak két feloldása lehetséges: az egyik, hogy Darwin valóban elfogadta egy Teremtő korlátozott szerepét, és csupán ateista barátjának nyilatkozott úgy, hogy megbánta ezt az utalást. A másik megközelítés szerint Darwin a tudományos világ és a nagyközönség vallásos részének megnyugtatására vette be könyve végére a teremtés egy minimalizált formájára való utalást, magánlevelében viszont beismerte saját materialista alapállását. Benjamin Wiker az utóbbi magyarázat mellett foglal állást: csak azért került A fajok eredeté-be egy kis Teremtőre való hivatkozás, hogy a természetbúvár „a menthetetlenül vallásosak” számára elfogadhatóbbá tegye teóriáját.
Nagyító alá kerül Samuel Wilberforce anglikán püspök személye is, aki a darwinizmus egyik korabeli ellenzője volt, és aki egy alkalommal Thomas Huxley-val9 vitázott az evolúcióról. A leegyszerűsítő – és Wiker szerint jelentősen torzító – elbeszélés szerint Huxley retorikai eszközökkel leiskolázta a buta Wilberforce-ot, a tömeg pedig a makacs hívővel szemben a tudós pártjára állt – mintegy annak jelképeként, hogy a szekuláris társadalmi fejlődés győzelmet aratott a keresztény babonák felett. Wiker szerint ez a festmény is a liberális történetírás ecsetvonásait viseli magán, és felülvizsgálatra szorul, minthogy Wilberforce tudományosan művelt volt, és már korábban nem bibliai, hanem olyan tudományos és morális érveket hozott fel az evolúcióval szemben, melyektől Darwin is tartott.
A darwinizmusnak a nagyközönség számára kínált történetében nem hangsúlyozzák, a történészek körében azonban nem újdonság Wiker azon megállapítása, mely szerint a darwinizmus sikeréhez nem egyedül a tudományos érvelés vezetett, hanem egy ezzel párhuzamosan zajló, jól tervezett intellektuális és társadalmi forradalom. E mozgalmat Darwin támogatóinak szűk köre vezette, akik X-klub néven tömörülést is alkottak.10 A történelmi kutatások szerint az X-klub tagjai fokozatosan egyre nagyobb befolyást gyakoroltak a természettudományos közélet irányítására azzal a célkitűzéssel, hogy trónra emeljék a naturalizmust mint a természettudomány ideológiáját, a természettudományt pedig mint a modern társadalom hajtóerejét. Ennek érdekében igyekeztek minimálisra csökkenteni a darwinizmus fölötti nyílt természettudományos vitát; módszeresen képviselték azon biológusok érdekeit, akik evolucionista szemléletet alkalmaztak; sikerült vezető szerepet magukhoz ragadniuk Nagy-Britannia számos élvonalbeli természettudományos társulatában, valamint támogatókat elhelyezniük rangos egyetemi és múzeumi állásokban. Befolyást gyakoroltak természettudományos folyóiratok szerkesztési politikájára, 1869-ben pedig megalapították a Nature-t, a természettudományos naturalizmus szócsövét, melynek hasábjain a darwinizmust is propagálták. Az X-klub fokozatosan terjesztette ki befolyását, és így lassanként az angol társadalom legmagasabb köreiben – és később más európai országokban, valamint Amerikában is – fölénybe kerültek a világi, evolucionista gondolkodók.
Wiker elutasítja a „Whig” történetírás Darwin-ábrázolását, amelyben a hős tudós jogos, felemelő küzdelmet folytat a babonaság ellen. Rámutat, hogy Darwin reménykedése ellenére evolúcióelmélete nem hozott erkölcsi fejlődést, sőt ideológiai alapú szemlélete inkább a morál hanyatlásához vezetett.
A könyv egyik leginkább hangsúlyozott alapelve, hogy az evolúció elméletének nem kellene feltétlenül materialista alapúnak lennie. Darwin jóformán odáig ment el, hogy a tudományt az istenhittel szemben definiálta – azonban tudóstársai között sokan voltak, akik egyáltalán nem tartották összeférhetetlennek a kettőt, sőt olyan következetes kritikák sorát fogalmazták meg, melyeket A fajok eredete és Az ember származása szerzője élete végéig nem tudott kielégítően megválaszolni. Darwin és követői tevékenységének eredményeként azonban a módszertani materializmus11 idővel vezérelvvé vált a természettudományban. A darwinizmus mint redukcionista, materialista megközelítés gyakorlatilag kizárja az isteni erő közreműködését a természet létrejöttében. Az evolúciónak azonban más felfogásai is elképzelhetőek.
Wiker szerint a naturalista evolúcióelmélet előretörését is más fényben kell látnunk, mint ahogy a liberális történelemszemlélet beállítja. A természetes szelekció gondolata egyrészt jól illett a 19. század versengő, fejlődéselvű társadalmi, politikai és intellektuális légkörébe, ami jelentősen hozzájárult a sikeréhez. Másrészt belesimult abba az átfogó szekularizációs szellemi mozgalomba, amely legalább a 17. század közepéig nyúlik vissza. Például Darwin vallásfelfogása, mely szerint a hit csak tudatlanságból és félelemből ered, már a 17–18. században, sőt a görögöknél is létezett, a felvilágosodás korában pedig a kereszténység elleni érvként használták. Röviden: az elmélet már az előtt készen állt, mielőtt Darwin ezt támogató bizonyítékokat kezdett volna keresni.
Hamis az a dichotómia is, mely szerint Darwin felfogásával szemben kizárólag a Biblia szó szerinti értelmezése (a hatnapos teremtés) állt. Valójában Darwin kritikusai változatos intellektuális álláspontokat vallottak. Többen közülük elfogadták a Föld ősi korát, a kövületek létezését, és nem akarták özönvízzel magyarázni a geológiai jelenségeket. De meg voltak győződve róla, és erősen érveltek mellette, hogy a természetes kiválogatódás transzcendens közreműködő nélkül nem képes létrehozni az élővilágot, különösen az ember morális és intellektuális képességeit.
A félreértések és félreinterpretálások helyreigazítása mellett a Darwin Myth másik fő vonulata a darwinizmus erkölcsiségének boncolgatása. Az etikai kérdésekre érzékeny szerző szerint ha a darwinizmus igaz, akkor abszolút erkölcsiség nincs, hanem csak „erkölcsiségek” vannak, melyek bizonyos körülmények között bizonyos közösségekben alakulnak ki. A darwinizmus gondolatrendszerében pedig nincs semmilyen magasabb rendű elv, ami alapján etikai értékrangsort lehetne felállítani. Csak azt lehet jónak nevezni, ami az adott helyzetben hozzájárul az ember vagy egy embercsoport túléléséhez – legyen az vegetarianizmus vagy kannibalizmus, rabszolgatartás vagy éppen annak eltörlése. A moralitás e szisztémában a természetes szelekcióval válik egyenlővé.
Az ember származása című művében Darwin arról ír, hogy a civilizáció olyan tevékenységei, mint a betegek, őrültek, elesettek gondozása a természetes szelekció ellenében dolgozik, mert a gyengék szaporodását szolgálja. Ez pedig hátrányos az emberiségre nézve, mert degenerációhoz vezet. Ezen a ponton megáll, és nem mondja ki azt a következtetést, hogy fel kellene hagyni az elesettek gondozásával. Úgy nyilatkozik, hogy bár kemény érvek tennék szükségessé az ilyen degradáció megfékezését, az együttérzés nevében mégis fenn kell tartanunk ezeket a gondoskodó intézményeket.
Wiker logikusan mutat rá a Darwin gondolatrendszerében rejlő önellentmondásra: ha a fajok fejlődését a természetes kiválasztás idézi elő, és nincs e fölött álló erkölcsi törvény, akkor Darwin ésszerűtlen módon vezeti be az „együttérzés” elvét. Hiszen az ő gondolatmenete szerint maga az együttérzés is csak evolúciós termék, ami bizonyos körülmények között előnyös lehet, egy „degradálódó” társadalomban viszont hátrányos. És éppen ez a gondolatmenet vezetett a darwinizmus néhány tragikus társadalmi alkalmazásához. Voltak ugyanis, akik magukévá tették Darwin természetes szelekció eszméjét, de nem követték lágy szívét, és túlléptek a „társadalmilag aktuálisan nem hasznosak” iránti együttérzés korlátjain. Ez az ijesztő attitűd jelentős szerepet játszott a nácizmus ideológiájában és gyakorlatában is, melynek a szerző külön fejezetet szentel. A szelekció „törvényének” társadalomra való alkalmazása egy volt a nácizmust előkészítő és támogató eszmék közül.
Ez vezet át a szociáldarwinizmussal kapcsolatos gyakori felfogás kritikájához. Egy általánosnak tekinthető látásmód szerint a szociáldarwinizmus – vagyis a természetes szelekció alkalmazása a társadalomra – Darwin gondolatainak szörnyű elferdítésén alapult. Benjamin Wiker azonban azon az állásponton van, hogy a darwini eszmefuttatásból nagyon is koherensen következik a szelekció emberi társadalomra való alkalmazásának lehetősége, sőt Darwin explicit módon beszél az ilyen szelekció hiányának hátrányairól. Az evolúcióelmélet atyja szerint ugyanis az emberi faj emelkedését a törzsek törzsek ellen, rasszok rasszok elleni harca idézte elő, és további fejlődését is ez teszi lehetővé. Amikor Darwin az együttérzésre hivatkozik az elesettek védelmében, akkor saját érvelésének következtetései elől menekül; ez a jószívűség nem elmélete belső logikájából, hanem személyes jellemvonásaiból fakad. Ezen a ponton azonban „Darwin, az ember” értékrendje és viselkedése összeütközésbe kerül „Darwin, a tudós” elméletének rendszerével.
A kereszténységről szóló rövid zárófejezet üzenete az, hogy a szerző szerint lehetséges, hogy valaki elfogadja az evolúciót – az élővilág fokozatos kifejlődését –, ugyanakkor tudományos, filozófiai, erkölcsi és teológiai alapon elutasíthatja a – materialista előfeltevéseken alapuló – darwinizmust. Hozzáfűzhetjük, hogy az evolúciós felfogásnak nemcsak a materialista, hanem az „Istennel kombinált” változata is joggal megkérdőjelezhető, és akár tudományos alapon is joggal lehet érvelni egy teremtett, sőt – a védikus írások ciklikus világképével összhangban állva – egy többször is megteremtett élővilág koncepciója mellett.
Összességében véve Benjamin Wiker könyve egy emelkedett intellektuális nyelvezettel íródott, koherens érvrendszert felállító mű. Számomra meggyőzően támasztja alá, hogy a darwinizmus azért is jutott jelentős térhez az eszmék versenyében, mert jól illeszkedett korának „környezeti feltételeihez”, abba az eszmetörténeti trendbe, amely az anyagi valóságot egyre inkább egy transzcendens lénytől függetlenül igyekezett megmagyarázni, és a társadalmat e nézet alapján működtetni. Maga a darwini elmélet pedig ráerősített a már létező fejlődéselvű társadalomfelfogásra, természettudományos típusú érveket szolgáltatva hozzá. Ilyen módon a természet és a társadalom evolucionista szemlélete egyre erőteljesebben támogatta egymást a 19. században.
A Darwin Myth minden felvetett kérdésben hasznos kiegészítésekkel járul hozzá a mítosz(ok) pontosításához, a Darwinról és a darwinizmusról szóló valós és legendaszerű elemek különválasztásához és értékeléséhez, vagyis a reálisabb történelemképhez. Hiányosságként lehet felróni, hogy a szerző általában nem hoz pontos hivatkozásokat, amikor „a liberális történetfelfogás” érveire hivatkozik. Bár az általa bírált álláspontok valóban közismertek, konkrét idézetekre utalva kritikái láthatóbb célpontra irányulhattak volna. Saját álláspontjának kifejtése ésszerű, de ennek alátámasztásához olykor szintén nagyobb jegyzetapparátust lehetett volna alkalmazni.12 A hivatkozások esetenkénti hiánya miatt nehéz megállapítanunk, hogy mire alapozza a szerző mondjuk azt az állítását, hogy Lyell nem félelemből, hanem racionális okokból nem tartotta kielégítőnek Darwin nézetét. Az ilyen elszórt, nem hivatkozáson alapuló állítások bizonytalanságot idézhetnek elő az olvasóban, hogy vajon csupán a szerző érzéseit tükrözik, vagy pedig meggyőző forrásanyagon nyugszanak.
Különösen az erősen vitatott kérdéseknél lett volna fontos a részletesebb körüljárás, a könyv lapjain megvizsgálható idézetek nagyobb száma. Ez Charles Darwin életműve esetén könnyen megvalósítható lenne, minthogy kiterjedt levelezésének teljes anyaga is hozzáférhető a kutatások számára. Ám az is igaz, hogy ilyen sok vitatéma mélyreható vizsgálata nem lehetséges egy ekkora terjedelmű könyvben. Bizonyos témák esetén – vagy akár mindegyikkel kapcsolatban – így bizonyára folytatódni fognak a polémiák. Ám Wiker könyve elég alapos és kompakt ahhoz, hogy a további viták során már ne lehessen figyelmen kívül hagyni. A felvetett problémakörök némelyike akár újabb, külön kötetekben is vizsgálható lenne, tovább gazdagítva a jelentőségteljes téma alapos kutatáson alapuló szakirodalmát.
A vaiṣṇava filozófia szerint a lét végső kérdései – így például az élővilág eredete – érzéki tapasztalatok (pratyakṣa) révén vagy spekulatív úton (anumāna) tökéletesen nem érthetők meg. Amikor valaki ezzel próbálkozik, akkor az emberi érzékelés és gondolkodás tökéletlensége könnyen tévútra vezetheti, ahogy ez a vaiṣṇava megközelítés szerint Darwinnal és az ő elméletére alapozókkal is történt. Benjamin Wiker könyve egy vaiṣṇava olvasó számára így arra nézve is figyelmeztetést jelent, hogy a spekulatív – nemcsak a védikus, hanem más szentírások alapelveit is elhagyó – elméletek milyen félreértés-hálózattá terebélyesedhetnek, ez pedig esetenként társadalmi és spirituális téren milyen pusztító következményekhez vezethet.
LÁBJEGYZET
1 A Tory és a Whig eredetileg két egykori angol párt gúnyneve, napjainkban a két megjelölés a konzervatív és a liberális felfogással azonosítható.
2 Erről Darwin is beszámol önéletrajzában, bár úgy értékeli, hogy akkoriban ezek a gondolatok nem hatottak rá különösebben.
3 Hozzátehetjük, hogy a természetes szelekció mint az evolúció motorja valóban új ötlet volt, azonban az evolúció általános feltételezése valóban korábbi eszmetörténeti gyökerekre vezethető vissza.
4 Hozzátehetjük, mindez felhívja a figyelmet arra, hogy esetenként az önéletrajzok is fenntartásokkal kezelendő történeti források lehetnek.
5 Például Henslow, Lyell és Gray.
6 Például Owen és Sedgwick.
7 Vélhetően tuberkulózisban.
8 Majd utána még két kiadás ugyanezzel a teremtésre utaló mondattal.
9 Darwin elméletét az elsők között támogató biológus.
10 Az X-Klub tagjai: George Busk, Edward Frankland, Thomas Archer Hirst, Joseph Dalton Hooker, Thomas Henry Huxley, John Lubbock, Herbert Spencer, William Spottiswoode és John Tyndall. A klub történetéről bővebben lásd például: Barton, Ruth: „An Influential Set of Chaps”: The X-Club and Royal Society Politics 1864–85. The British Journal for the History of Science. 23 (1). Cambridge University, Cambridge. 53–81. old.
11 Amely szerint minden jelenséget anyagi okokra kell visszavezetni.
12 Most fejezetenként átlagosan húsz jegyzettel találkozunk