/

Lapszám: Bhagavad-gītā – Örökérvényű válaszok korunk problémáira – 6 – IX/1 – 2006. július
Szerző: Śacīsuta dāsa (Tóth Zoltán)
Cikk letöltése pdf-ben: Eltérő értelmezések: a gauḍīya-vaiṣṇava hagyomány és az indológia úttörői

---

A gauḍīya-(bengáli) vaiṣṇava hagyomány a sādhu-guru-Śāstra elven alapul. A sādhu kifejezés azokra a szentekre utal, akik életük alapjává, szerves részévé tették a Śāstra, azaz a szentírások elveit. A guru pedig azt a személyt jelenti, aki elmagyarázza a befogadó számára azt, hogyan alkalmazza ő is sikeresen a szentírások ugyanezen elveit a lakóhelyének, a kornak és az életkörülményeinek megfelelően. A szentírások tanúsága szerint a szentírást tanulmányozó személy számára tehát valójában nélkülözhetetlen segítséget nyújt a guru a szent szövegek befogadásában.

Az India ősi iratait magyarázó-fordító nyugati megközelítéseket elsősorban az ezt művelő tudósok kulturális meghatározottsága különbözteti meg a gauḍīya-vaiṣṇava hagyománytól. E kulturális beágyazódottság valójában igen látványos eltérést eredményez a kétféle értelmezés között.

A modern megközelítések

A nyugati szövegmagyarázói módszerekről szóló könyvek ma már könyvtárakat töltenek meg, ezért most nem térek ki részletesen ezek bemutatására. Csupán egyetlen tudománytörténeti fordulatra szeretném felhívni a figyelmet: az 1970-es években kiteljesedő nyelvészeti fordulatra (linguistic turn), mely rámutatott arra, hogy a nyugati filológiai és társadalomtudományi tárgyak objektivitást valló önképe hamis. Az addig született tudományos eredmények az adott tudományos paradigmától, a tudós személyétől és társadalmi körülményeitől függnek. Ebből következik, hogy e tudományos megállapítások sokszor többet mondanak el a kutató személyéről és társadalmi közegéről, mint magáról a kutatás tárgyáról. Az indológiai hagyománynak is meg kell ezért újulnia e téren. Ennek fényében röviden bemutatom azokat a legismertebb nyugati indológusokat, akik a védikus irodalom modernkori kutatásának alapjait lefektették.

Sir William Jones (1746-1794) a keleti nyelvek kiemelkedő tudósa, valamint a Bengáli Ázsia Társaság alapítója és első elnöke volt. Jóllehet nagyra becsülte a Védákat követők hitrendszerét, hívő keresztényként a saját vallása mellett állt ki elsősorban. Így a Bhāgavata-purāṇát is csak „színes történetnek” tartotta, olyan alkotásnak, amire hatással volt a keresztény evangélium.¹

Kortársa, H. H. Wilson (1786-1860), Indiába utazását követően nem sokkal az Ázsia Társaság titkára lett (1811-1833). Több szanszkrit művet is lefordított, legismertebb munkája a Viṣṇu-purāṇa. Látszólag védelmébe vette az indiai kultúrát, amikor azt javasolta a brit kormánynak: ne kényszerítse a hindukat arra, hogy feladják vallási tradíciójukat.² Azért csak látszólag, mert ha közelebbről megnézzük írásait, azokból más stratégia tárul elénk: „…[a hinduk] babonája tudatlanságon alapul, s amíg nem számoljuk fel az alapot, addig a felépítmény – bármily esztelen és korhadt is – nem fog szétesni.”³

Tehát a fő cél: a tudatlanság felszámolása. Ezt a „tudatlanságot” pedig így definiálja:

A bráhmanikus oktatás vezérmotívuma az autoritásnak, a tekintélynek való alárendeltség, ami egyrészt a gurut, másrészt pedig a könyveket jelenti. (…) Nehéz lesz meggyőzni [a hindut] arról, hogy a Védák emberi alkotások és közönséges írások; hogy a purāṇák újkeletűek és hiteltelenek; s hogy a tantrák nem érdemelnek megbecsülést. Amíg a tekintélyt szembeállítja a józan ésszel, s amíg elhárít mindennemű meggyőzést egy hírneves bölcs véleményével, addig nem sok hatással lehetünk értelmére. Minden bizonnyal az autoritásaihoz fog folyamodni, ezért fontos, hogy megmutassuk neki: az autoritásai semmit nem érnek.”⁴

Wilson arra is rámutat, hogy a Védák „spekulatív tanok…, különösen azok, amelyek a lélek természetére és helyzetére vonatkoznak”.⁵ Nyílt evangelizációs hozzáállásáról árulkodik, amikor kifejti abbéli reményeit, hogy a tetszetős védikus gondolatrendszer „tévesnek bizonyul a keresztény igazság égi kardcsapásai alatt”.⁶ Wilson tehát még hevesebben támadta a védikus kultúrát – intellektuális szinten.

Az indológia egyik atyjaként is emlegetik Friedrich Max Müllert (1823-1900), aki hatalmas energiát fektetett a keleti szentírások angol nyelvű bemutatásába. A Kelet szent könyvei (1900-1906) címet viselő, ötvenegy kötetes monumentális sorozata egyik fordítójaként és főszerkesztőjeként méltán formálhat jogot erre a címre. Tudományos eredményeit ma is gyakorta idézik indológus körökben. Ennek ellenére felmerül bennünk a kérdés: vajon mi késztette őt arra, hogy konzervatívan protestáns létére egy életnyi erőfeszítést és energiát fektessen a keleti vallások műveinek lefordításába? 1868-ban Argyll hercegének, India akkori államtitkárának írt levelében kijelenti: „India ősi vallása halálra van ítélve, és ha a kereszténység nem lép közbe, kit terhel majd a felelősség?”⁷

Miközben Müller sorra írta, szerkesztette sorozata köteteit, amiket még ma is forgatnak, így magyarázta el küldetését feleségének egy 1896-ban írott levelében:

„(…) [A védikus irodalom] a vallásuk gyökere, és biztos vagyok benne, hogy e gyökerek feltárása az egyetlen módja annak, hogy gyökerestül kiirtsuk mindazt, ami az elmúlt háromezer évben született belőle.”⁸

Munkáját a Brit Kelet-Indiai Társaság támogatta anyagilag, s az volt a feladata, hogy „fordításokat készítsen a védikus szövegekből, méghozzá oly módon, hogy az indiaiak többé ne tudják áhítatosan tisztelni az ősi forrásokat”.⁹ Max Müller burkoltan utal is erre az újszerű megközelítésre a Kelet szent könyvei első kötetének bevezetőjében:

„Elérkezett az idő, amikor az emberiség ősi vallásainak tanulmányozását az eddigiektől eltérő, nem annyira rajongó, hanem sokkal meg­fontoltabb, azaz pontosabban: sokkal tudományosabb szellemben kell végeznünk.”¹⁰

Ezután kifejti: ne döbbenjenek meg a szentírásokat vallásos meggyőződéssel tanulmányozók, hogy az eddigi „tiszta arany” mellett az azt körülölelő „szemét” is előbukkan.¹¹ Egyszóval felkészíti olvasóit a „tudományos szellemben” végzett fordítások lehetőleg zökkenő­mentes befogadására.

Müller szerint a kereszténység áll a vallás „evolúciójának” csúcsán. Erről a véleményéről tanúskodik az is, hogy kijelenti: a védikus filozófia pusztán egy „árja legenda”, egy „mítosz”, s az árja civilizáció csak azért létezett, hogy „nyilvánvaló hibái által előkészítse Krisztus útját.”¹²

Sir Monier Monier-Williams (1819-1899) Bombayben született, és tanulmányait is ott végezte. Legismertebb műve a Szanszkrit-Angol Szótár (1899), amelyet gyakorlatilag mindenki kézbe vesz, aki komolyabban kapcsolatba kerül az indológiával és a szanszkrit nyelvvel. Egy másik könyvében – India vallásos gondolkodása és élete (1885) – nyíltan elutasítja Max Müller keresztény-evolucionista elképzeléseit, de csak azért, hogy még súlyosabb ítéletet hozzon:

„…ezek a nem-keresztény bibliák [a Védák] mind helytelen irányba fejlődtek. Az igazi fény halvány felvillanásával kezdődnek, majd a legteljesebb sötétségbe hanyatlanak.”¹³

Majd kifejti, hogy a misszionáriusoknak csak azért kell tanulmányozniuk ezeket az írásokat, hogy megismerjék az ellenség gyenge pontjait, s így sikeresen szembe tudjanak szállni velük.¹⁴

Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy nem csupán a keresztény hittérítési törekvések nyomták rá bélyegüket India ősi írásainak tudományos elemzéseire. Ha például belepillantunk egyes Indiában született és nevelkedett indiai tudósok könyveibe – szemben például Max Müllerrel, aki soha nem járt Indiában -, meglepődve olvashatjuk, esetenként milyen lesújtóan vélekedtek őseik szentírásairól. Ez is mutatja, hogy a gyarmatosítás következtében az indiaiak elkezdték utánozni a nyugatiakat, elfordultak saját kultúrájuktól, sőt lenézték azt. Ez a jelenség leginkább annak köszönhető, hogy a 17-19. században hatalmuk fenntartása érdekében a britek igyekeztek kezükbe venni az oktatást, hogy az indiai értelmiség elsajátítsa az angol eszmerendszert és értékrendet, s ebbéli törekvésükben sikerrel is jártak.

Az akkori politikai légkör diktálta hiteltelenítő hadjáratban a korabeli indológusok jelentős szerepet vál­laltak, a kortárs indiai tudósok legtöbbje pedig szintén beállt a sorba. Közülük egyesek népük ősinek tekintett szanszkrit írásaival kapcsolatban arra a következtetésre jutottak, hogy ezek minden bizonnyal a késő ókor vagy a középkor viharos évszázadai során keletkezett, több író tollából származó irodalmi fércművek. Ezt a véleményt hangoztatja például a Mahābhārata kapcsán Surenranath Dasgupta (1885-1952) is az Indiai filozófia története című könyvében (1922):

„Számunkra azonban – mivel a Mahābhāratát nem jámbor hinduként, hanem kritikus irodalomtörténészként vizsgáljuk – a Mahābhārata nem több egy műalkotásnál. Ily módon semmi esetre sem tekinthetünk rá egyetlen szerző műveként, de még csak egy éles elméjű szerkesztő gyűjteményeként sem. A Mahābhārata egészében véve irodalmi nonszensz.”¹⁵

Az indiai értelmiség oktatásával kapcsolatban elsőként Alexander Duffot (1806-1878) kell megemlítenünk. Alexander Duff tiszteletes 1830-ban érkezett Indiába, s nem sokkal megérkezése után megalapított egy intézményt azzal a céllal, hogy „az oktatáson keresztül elterjessze az evangéliumot (…), valamint a nyugati elveket angol nyelven, ami az utasítások közvetítő közege a felsőbb osztály számára”.¹⁶ Továbbá ő alapította meg Kalkuttában a Skót Egyházak Főiskoláját is, amit a hinduizmus elleni kampány főhadiszállásának tartott.¹⁷ Sikeresen képviselte tehát az anyaország célkitűzését, amit Thomas Macaulay, a gyarmati oktatás kiemelkedő alakja 1836-ban így fogalmazott meg:

„Meggyőződésem, hogy ha oktatási terveink megvalósulnak, harminc év múlva nem lesz egyetlen bálványimádó sem a jóravaló bengáli osztályok között. És ezt nem térítési kísérletekkel vagy a vallásszabadság bárminemű csorbításával fogjuk elérni, hanem a tudás és a gondolkodás természetes folyamata révén.”¹⁸

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda is járt a Skót Egyházak Főiskolájára 1916 és 1920 között. Prabhupāda volt az a gauḍīya-vaiṣṇava lelki tanító, aki – a betelepített gyarmatbirodalmi oktatás dacára – nem változtatta meg gondolkodását, és később, 1965 és1977 között, sikerrel elterjesztette a vaisnavizmust a nyugati világban. Nyugati tanítványai elfogadták a gauḍīya-vaiṣṇava hagyományt mind kulturális jellegzetességeit, mind pedig eszmerendszerét tekintve, s napjainkban is terjesztik azt a világ minden részén.

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda visszaemlékezéseiben elmondta, hogy a főiskolán kötelező olvasmány volt számukra az Anglia tevékenysége Indiában című könyv – egy indiai szerző, bizonyos M. Gosh tollából -, amelyből arról értesülhettek, hogy mennyire elmaradott volt India a brit uralom előtt.¹⁹ Az indiai szülők többsége pedig, ha lehetősége nyílt rá, arra törekedett, hogy a család fiai kijussanak Angliába, és ott tanuljanak tovább. Mindennek az volt a célja, hogy az angol normáknak megfelelni akaró indiai értelmiségi elit belássa a védikus kultúra „sötét” és „primitív” voltát a felsőbbrendű nyugati tudás fényében.

E néhány történelmi példán keresztül láthatjuk, hogy az oly sokszor objektívnek tekintett modern világnézet, a módszertani ateizmus, a különböző vallások szent iratainak értelmezésekor sem tekinthető semleges, tárgyilagos eszköznek. S ha valaki azt vallaná, hogy komoly változások történtek a 18-19. századi tudományos eredményekhez képest az indológia berkeiben, akkor érdemes belepillantania Edward W. Said Orientalizmus című könyvébe, amelyben a szerző nagyon jól rámutat arra, hogy „a gyarmati tudósok súlyos hibái mindmáig kísértenek e tudományág területén”.²⁰ Így nyilatkozik könyvében: „…minden Egyiptomra és Indiára vonatkozó tudományos ismeretet valahogy átszínez, befolyásol vagy eltorzít a politika otromba valósága.”²¹

Bernard S. Cohen antropológus ugyancsak megállapította (1990), hogy „az Indiával kapcsolatos tudományos ismereteink még mindig nagy részben a gyarmatosításnak és a gyarmatosítás utóhatásának a termékei”,²² Richard King (1999) szerint pedig az az egységesnek tekintett indiai vallási jelenség, amit manapság hinduizmusnak neveznek, eredetileg a tizennyolcadik században élt „nyugati indológusok konstrukciója, melyet zsidó-keresztény vallásfelfogásukra alapoztak”.²³

A nyelvészeti fordulat tehát egyelőre csak az európai történetiségre vonatkozó nézeteket forgatta át, a többi civilizációval kapcsolatban azonban a változások még váratnak magukra.

A gauḍīya-vaiṣṇava hagyomány

A tradíció szerint²⁴ a Védák őszinte kutatójának el kell fogadnia egy tapasztalt személy vezetését, a śruti pedig egyenesen kötelezővé teszi ezt a folyamatot: ” Ha transzcendentális témáról akar tanulni, az embernek egy lelki tanítómesterhez kell fordulnia.”²⁵ A Muṇdaka-upaniṣad e verse (1.2.12) egyértelműen elmagyarázza azt a folyamatot, melynek segítségével valóban megérthetjük a Védák üzenetét. Mindezek ellenére előfordulhat, hogy nem mindenki hajlandó alávetni magát ennek a procedúrának. Ez bizonyos szempontból érthető is, hisz e módszer távol áll a nyugati gondolkodásmódtól. Ekkor viszont – a cél érdekében – úgy kell tennie a befogadónak, mintha részese lenne a hagyománynak. Danka Krisztina megfogalmazásában:

„Természetesen minden egyes befogadónak joga van eldönteni, hogy milyen értelmezői magatartással közeledjen a műhöz. A vaisnava hagyomány szintén elfogadja a modern irodalmi hermeneutika befogadó központú pluralitásának elvét, de a mű szempontjait is figyelembe véve hozzáteszi: amellett, hogy minden értelmezés létjogosultsággal bír, léteznek az értelmezésnek szintjei, melyek a befogadó személyétől és a szakralitáshoz való viszonyától függenek. Igen ám, de mit tegyen az olvasó, a kritikus (az egzegéta), ha nem kíván a paramparā, a hagyományba beavató vaisnava tanítványi láncolat tagja lenni? A vaisnava esztétika szerint akkor is lehetősége van a mű mélyebb megértésére, ha úgy tesz, mintha a hagyomány részese lenne, ha legalább a befogadás idejére provizórikus, megelőlegezett hittel (śraddhā) belehelyezkedik a „participant” para­digmájába. Meggyőződésem szerint ez az Ész és a Hit dialógusán alapuló, általam módszertani teizmusnak nevezett, vagy más megfogalmazásban a „hitetlenség önkéntes felfüggesztése”-ként (willing suspension of disbelief) említett értelmezői magatartás biztosíthatja azt az ideálisnak nevezett egyensúlyt, melynek révén mind a kinyilatkoztatásként viselkedő irodalmi mű (vagy ha úgy tetszik: irodalmi műként viselkedő kinyilatkoztatás) autonómiájának, mind pedig az értelmező belső integritásának sértetlen megőrzésével termékeny diskurzus valósulhat meg.”²⁶

Más szóval, ha valaki nem is szándékozik tagja lenni egy tanítványi láncolatnak, legalább a szentírás tanulmányozásának idejére függessze fel a – jó esetben – szkeptikus magatartását, s adja meg az esélyt magának a műnek, hogy minél többet elmondhasson magáról.
A tökéletes tudás érdekében viszont mégis szükség van egy guru közvetítésére, hogy a befogadó megkapja azt az üzenetet, amit a śāstra szeretne elmondani neki. Ideális esetben pedig ez az üzenet megváltoztatja a befogadó életét.

---

LÁBJEGYZET

¹ Satsvarūpa dāsa Goswami: Readings in Vedic Literature, pp. 175-176.
² Uo., p. 176.
³ H. H. Wilson: Works, Vol. 2., pp. 80-81.
⁴ Uo.
⁵ Uo., p. 114.
⁶ Uo., p. 115.
⁷ Müller, Max: Life and Letters, I. kötet, pp. 357-358.
⁸ Uo., p. 328.
⁹ Devāmṛta Swami: Searching for Vedic India, p. 50.
¹⁰ Müller, Max: The Sacred Books of the East, I. kötet, p. x.
¹¹ Uo., pp. ix-xii.
¹² Satsvarūpa dāsa Goswami: Readings in Vedic Literature, p. 178.
¹³ Monier-Williams, Sir Monier: Religious Thought and Life in India, p. 10.
¹⁴ Uo.
¹⁵ Dasgupta, Surenranath: A History of Indian Philosophy, Vol. I., p. 305.
¹⁶ Satsvarūpa dāsa Goswami: Śrīla Prabhupāda-līlāmṛta, pp. 21-22.
¹⁷ Satsvarūpa dāsa Goswami: Readings in Vedic Literature, p. 174.
¹⁸ Devāmṛta Swami: Searching for Vedic India, p. 177.
¹⁹ Uo., p. 24.
²⁰ Uo., p. 186.
²¹ Edward: Orientalism, p. 11.
²² Devāmṛta Swami: Searching for Vedic India, p. 186.
²³ King, Richard: Orientalism and Religion, p. 90.
²⁴ Ahogy azt a Bhagavad-gītāban is olvashatjuk: tad viddhi praṇipātena paripraŚnena sevayā / upadekṣyanti te jñānam jñāninas tattva-darśinaḥ: „Fordulj egy lelki tanítómesterhez, úgy próbáld megismerni az igazságot! Tudakozódj tőle alázatosan, és szolgáld őt! Az önmegvalósult lelkek képesek tudásban részesíteni téged, mert ők már látták az igazságot” (4.34).
²⁵ Muṇdaka-upaniṣad 1.2.12, idézi: Śrīmad-Bhāgavatam 4.28.65, második kötet, pp. 539-540.
²⁶ Danka Krisztina: Mű és kinyilatkoztatás, pp. 144-145.

---

FELHASZNÁLT IRODALOM

• Bhaktivedanta Swami, A. C.: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van (Második, javított és bővített kiadás), BBT, Los Angeles-London-Stockholm-Bombay-Sydney, 1993.
• Bhaktivedanta Swami, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Első ének-Tizedik ének I. kötet), BBT, Los Angeles-London-Stockholm-Bombay-Sydney, 1993-1995.
• Danka Krisztina: Mű és kinyilatkoztatás, A bengáli vaisnavizmus filozófiája és poétikája (az Összehasonlító Irodalomtudomány Doktori Disszertációja), ELTE Bölcsészettudományi Kara Tanácsa, Budapest, 2000.
• Dasgupta, Surenranath: A History of Indian Philosophy, Vol. I., Motilal Banarsidass Publishers, Delhi, reprint 1997 (First edition: Cambridge, 1922).
• Devāmṛta Swami: Searching for Vedic India, BBT, Germany, 2002.
• King, Richard: Orientalism and Religion, Routledge, London-New York, 1999.
• Monier-Williams, Sir Monier: Religious Thought and Life in India, Oxford Universtity Press, 1899.
• Müller, Max: Life and letters, Vol. 1. (ed. Georgina Müller), Longmans, London, 1902.
• Müller, Max: The Sacred Books of the East, Vol. 1, Motilal Banarsidass Publishers, New Delhi, reprint 2000 (First edition: Oxford Universtity Press, 1900).
• Edward: Orientalism, Panthenon Books, New York, 1978.
• Satsvarūpa dāsa Goswami: Readings in Vedic Literature, BBT, Los Angeles, 1977.
• Satsvarūpa dāsa Goswami: Śrīla Prabhupāda-līlāmṛta, BBT, Mumbai, 1998. (First edition: 1980.)
• Wilson, H. H.: Works, Vol. 2., Trubner and Co., London, 1862.