/

Lapszám: Vaisnavizmus-kutatás 2. – 4 – V/1 – 2002. június
Szerző: Kṛṣna-kśetra Dāsa
Cikk letöltése pdf-ben: Az arcana mint yoga a gaudīya vaiṣṇava hagyományban

---

Kṛṣṇa-kṣetra dāsa 1997-ben fejezte be tanulmányait a kaliforniai Santa Barbara Egyetemen, majd a Graduate Theological Union programján, Berkeleyben szerzett magiszteri fokozatot. Jelenleg az oxfordi Centre of Vaiṣṇava and Hindu Studies doktori programjának hallgatója. 1991 óta felügyeli az ISKCON mūrti-imádatát.

---

Érdekes párhuzamokat fedezhetünk fel a Patañjali Yoga-sūtráiban ismertetett klasszikus nyolcfokú yoga-rendszer, illetve a hagyomány szerint Kṛṣṇa-Dvaipāyana Vyāsának tulajdonított Bhagavad-gītāban és Bhāgavata-purāṇában leírt bhakti-yoga rendszere között. De amennyire szembetűnőek az azonosságok, legalább annyira azok a különbségek is a két rendszer között, akár filozófiai alapjaikat, akár gyakorlataikat nézzük. Ebben a kontextusban különösen érdekes lehet a bhakti integráló jellege, melynek révén a yoga és az imádat¹ két ellentétes végletet képviselő vonásai találkoznak.

A bhakti-yoga rendszerének leginkább látható, egyszersmind legszertartásosabb gyakorlatát arcanának hívják. Ez gondosan előírt rituális gyakorlatokat jelent, melyek együttesen alkotják a szobor-formák, más néven arca-vigrahák vagy arca-mūrtik imádatát. Tanulmányomban szeretném röviden áttekinteni ezeket a gyakorlatokat, valamint azt, hogy ezekben miképpen tükröződnek a klasszikus yoga gyakorlatának különböző állomásai. Szeretnék továbbá arra is kitérni, hogy a bhakti gaudīya vaiṣṇava hagyományában az a filozófiai alapvetés, mely szerint Isten az abszolút létező, miként kölcsönöz alapvetően más jelentést a yoga szónak, mint ahogy azt a klasszikus yoga rendszerben használják.

Az arcana filozófiáját és gyakorlatát a Pañcarātra² című szöveggyűjtemény írja le a vaiṣṇavák – a Viṣṇut Legfelsőbbként imádók – számára. Bár keletkezését viszonylag későre teszik, a hagyomány ugyanúgy kánoni, érvényes szövegnek tartja, mint az eredeti négy védikus samhitát, melynek jelentősége a jelenlegi, elfajzott Kali-korban még nagyobb is ezeknél. A gaudīya vaiṣṇavák számára még ennél is fontosabb a Bhāgavata-purāṇa, mely a Pañcarātrában foglalt elvek fontos elemeit tartalmazza. Ilyen elv például, hogy a fizikai szobormás imádatra méltó. A Bhāgavata-purāṇa tizenegyedik skandhájában Kṛṣṇa a következőket mondja Uddhava nevű barátjának:

A bhakta, azaz az odaadó yogin hisz (śraddhā) abban, hogy az általa szolgált szobormás teljes mértékben egyenértékű a transzcendentális legfelsőbb lénnyel, akit az odaadó gyakorlatok tökéletesítése révén törekszik elérni. Jelen tanulmányomban megkímélem az olvasót e fontos téma részletesebb kifejtésétől, s a továbbiakban inkább az arcana gyakorlatait tekintem át, illetve azt, hogy ezek hogyan kapcsolódnak a yoga különböző szintjeihez. ⁴

Yama és niyama. Az aṣṭāṅga-yoga első két gyakorlata – az ötfajta korlátozás (yama) és az ötfajta fegyelmezés (niyama) – tekintetében tökéletes megfelelés van a bhakti-yoga rendszereivel, azon belül is az arcana folyamatával. Ez talán nem meglepő azok számára, akik ismerik Mircea Eliade azon kijelentését, miszerint a korlátozásokat „minden erkölcsi rendszer elfogadja és minden yogin-növendék gyakorolja, csakúgy, mint akármelyik tiszta és becsületes ember”⁵. Mindamellett azonban egyértelmű különbségek is vannak ezen a téren a vaiṣṇavák által gyakorolt bhakti (melyben a Pañcarātra-irodalomra olykor sāttvika-tantraként, vagyis olyan tantraként utalnak, amely tiszta, kinyilatkoztatott gyakorlatokon alapszik) és a „balkezes” (vāma-mārga) tantra között, mely inkább bátorítja, semmint korlátozza a testi élvezeteket.⁶

Az arcana gyakorlatában a nap nagyon korán, egy sor tisztító folyamattal kezdődik, melyek célja, hogy alkalmassá tegyék az illetőt, hogy az Úr elé járulhasson. A tisztaságra való törekvés az önfegyelmezés része, ami a vaiṣṇava irodalom szerint előfeltétele annak, hogy az ember egy guru tanítványává válhasson, és elsajátíthassa tőle az odaadó szolgálat gyakorlatait.⁷ Tehát például ahol Vyāsa, a Yoga-sūtrák magyarázója az ahimsát hangsúlyozza mint a yama gyakorlásának központi elemét⁸, a vaiṣṇava is ugyanezt vallja; az erőszakmentesség gyakorlásának alapját a vaiṣṇavák szerint az állati hús fogyasztásától való tartózkodás jelenti. A szigorú vaiṣṇava sādhaka (gyakorló) emellett lelkiismeretesen tartózkodik az érzékek kielégítésének egyéb formáitól is: nemcsak húst nem eszik, de kábító- és mámorítószereket sem fogyaszt, elkerül mindennemű szexuális tevékenységet (kivéve, ha házas – ebben az esetben utódnemzés céljából engedélyezett a nemi élet) és a szerencsejátékok minden fajtáját.

Āsana. Az aṣṭāṅga-yogin azért gyakorolja a különféle āsanákat, hogy rendíthetetlenségre tegyen szert, s ennek érdekében olykor „kényelmetlen, sőt elviselhetetlen” testhelyzeteket vesz fel, amíg ezek gyakorlásában el nem éri a tökéletességet. Ez akkor valósul meg, ha már úgy tudja végrehajtani őket, hogy közben „semmilyen erőfeszítést nem tapasztal.”⁹

Az arcanában az imádat napi gyakorlata leginkább ülő helyzetben történik, keresztbe fektetett lábakkal, hasonlóan a yoga gyakorlása során megszokott ülőhelyzethez. A hívő azonban az imádat legnagyobb részében meglehetősen aktív, egy sor nagy odafigyelést igénylő tevékenységet végez. Kevésbé foglalkozik azzal, hogy „teljesen felfüggessze a saját testére való odafigyelést”¹⁰, inkább viszonylagos kényelemre törekszik az elvégzendő feladat során. Mielőtt azonban hozzáfogna ehhez, szertartásosan hódolatát ajánlja Ananta-Śeśának és a legfelsőbb lény egyéb formáinak, akiket a föld fenntartóinak tekintenek.

Az arcana keretében végzett tevékenységek nem korlátozódnak az ülőhelyzetre. Amikor a sādhaka befejezi a fő imádatot, kezdetét veszi a rendszerint álló helyzetben végzett és kīrtanával, tánccal és hangszeres játékkal kísért nyilvános imádat, a mūrti gyönyörűségére.

Prāṇāyāma. Míg a yogát gyakorlók jelentős mennyiségű időt fordítanak a különféle légzésszabályozási technikák elsajátítására, melyek a testet és az elmét hivatottak felkészíteni a további „önmegtartóztatásokra”¹¹, a Pañcarātra-irodalom minimális, mindössze néhány percet igénylő gyakorlást ír elő, a citta-śuddhi, a tudat előzetes megtisztítása részeként. A más tantrikus hagyományok által is előírt bhūta-śuddhi egy ezzel összefüggő folyamat, mely a test elemeinek tudati lebontását és felépítését foglalja magában. Ez végső soron abban segít, hogy az ember lelki lényként azonosítsa magát, aki semmilyen tekintetben nem azonos a mulandó anyagi testtel.

Az arcanában a légzés szabályozása általában egy eszköz a szobormás imádatához kapcsolódó mantrák áhítatos kiejtésében. A szobor-forma látványában való elmerülést meghatározott szövegek recitálása egészíti ki, mely az imádott személyiséggel való kommunikáció konkrét eszköze.

Pratyāhāra. Az a képesség, hogy az „érzéktevékenységeket felszabadítsuk a külső érzéktárgyak uralma alól”¹² az arcana gyakorlatában az érzékek „tettekben való pozitív lekötése” révén valósul meg. A Bhagavad-gītā szerint – mivel élőlények lévén, úgysem tudjuk egy pillanatra sem megtartóztatni magunkat a cselekvéstől – karma-yogaként, azaz egy magasabb rendű célért, a ragaszkodásmentes szabályozottság szellemében kell végrehajtanunk a tetteket (karma) a cselekvő szerveinkkel (karmendriyaih).¹³ A magasabb rendű cél az, hogy odaadón felajánljuk a szolgálatunkat a legfelsőbb lénynek, aki a yoginhoz hasonló érző lényként örül az arca-vigrahának bemutatott felajánlásoknak, mint ahogy mi is örülünk, ha egy szerető baráttól ajándékot kapunk. A „külső érzéktárgyak uralmát” úgy lehet legyőzni, ha az ember úgy gondolkozik és cselekszik, hogy minden érzéktárgyban nem a saját, hanem az arca-mūrtiban jelenlévő legfelsőbb (bhagavān) élvezetének potenciális tárgyait látja. Az arcana révén tehát szabályokhoz kötött, szertartásos módon gyakorolhatjuk, illetve játszhatjuk el ezt az elvet. Kṛṣṇa a következőképpen foglalja össze ezt a fajta gyakorlatot a Bhagavad-gītāban: „Ha valaki szeretettel és odaadással áldoz Nekem egy levelet, egy virágot, egy gyümölcsöt vagy egy kis vizet, Én elfogadom azt.”¹⁴

Dhāraṇā. Ez Patañjali yogájának hatodik szintje, melynek meghatározása: „a gondolat egy pontra rögzítése”¹⁵. Ezt általában a test valamely pontjára – a köldökre, a szív lótuszára vagy az orrhegyre – való összpontosítással érik el. Az arcanában a gyakorló az imádat tárgyára, az Úrra szegezi a tudatát. A bhakta tanúsíthatja, hogy ez a módszer összehasonlíthatatlanul könnyebb a yogin mesterséges törekvésénél, aki egy olyan, természeténél fogva érdektelen dologra próbálja rögzíteni az elméjét, mint a köldök! A Bhagavad-gītā tizenkettedik fejezetének elején Kṛṣṇa egyértelműen kijelenti, hogy számára az odaadás gyakorlata kedvesebb az érzékeken túli lelki létre vagy a megnyilvánulatlanra irányuló meditációnál. Az arcana folyamatának vallási rituáléja éppen ezért a figyelemnek az arca-mūrtira való összpontosítását hangsúlyozza.

Miután az ember kellőképpen megtisztította magát, előkészületeképpen annak, hogy az Úr elé járulhasson (abhigamana), valamint összegyűjtötte az imádathoz a megfelelő kellékeket, például tiszta vizet, gyümölcsöket és virágokat (upādāna), továbbléphet az imádat öt formája (pañcāṅga-pūjā) közül a harmadikra, amit yogának hívnak.¹⁶ A yoga mint az arcana egyik alkategóriája magában foglal már említett gyakorlatokat, például a bhūta-śuddhit, de beletartozik még a Patañjali yoga-rendszerében hetedik fázisnak nevezett dhyāna, azaz meditáció is.

Dhyāna. Mielőtt kezdetét venné a szobor-forma különféle kellékekkel való imádata, a hívő meditálni kezd az imádat tárgyán, az imádott szobormásnak megfelelő dhyāna-mantra leírása alapján. Ezek a leírások általában isteni fenségeivel – öltözetével, díszeivel és négy jelképével: a tűzkerékkel, a kagylókürttel, a buzogánnyal és a lótuszvirággal – együtt ábrázolják Viṣṇut. A bhakti-irodalom további részletekkel is szolgál, hogy segítse a gyakorlót az imádott formában való teljes elmerülésben. A Śrīmad Bhāgavatamban, miután Kapila leírja Viṣṇu testi vonásait a lábtól a fej felé haladva, arra buzdít, hogy az ember meditáljon Viṣṇu gyönyörű szemén, mosolyán, sőt, akár a nevetésén is:

Láthatjuk, hogy itt a hangsúly a könnyedségen van, amellyel a siker – a meditáció tárgyának vonzó tulajdonságai miatt – elérhető. A passzívabb dhyāna után a folyamat a mānasa-pūjāval folytatódik, melynek során az imádatot bemutató személy elmében végzi el az összes imádati tevékenységet, melyeket hamarosan külsőlegesen is végrehajt majd. Ennek egy magasabb szintű formájában ez a gyakorlat bevezetőül szolgál ahhoz, hogy az ember teljesen elmerüljön abban a tudatban, hogy az Úr līlājának, azaz kedvteléseinek résztvevője a transzcendentális birodalomban.

Mielőtt rátérnénk a klasszikus yoga utolsó szintjének és arcana-beli megfelelőjének leírására, mindenképpen ide kívánkozik egy, a bhakti sajátos természetével kapcsolatos megjegyzés. Ahogy a yogában a gyakorló folyamatosan a lét teljes átlényegítésére törekszik, mely a felszabadulásban, a mokṣában tetőzik, úgy a bhakta is átlényegítésre törekszik. De a yoginnal szemben, aki törekvése során csak a saját erőfeszítésére és a tapasból, a lemondásból szerzett erejére hagyatkozik, a bhakta imádatának tárgya, az Úr isteni kegyét szeretné elnyerni, ami a viszonzás alapvető elvéből következik. A bhaktin alapuló kapcsolat egyszerre kétféleképpen hat: először is gyökerestül kiirtja a bhakta szívéből az ahamkārát, vagyis az önmagunkra irányulás elvét, amely fenntartja a független cselekvésre való vágyat; ez teszi lehetővé, hogy Istennel harmóniában cselekedjünk. Másrész, ahogyan O. B. L. Kapoor is megjegyzi, a bhakti mintegy „fokozza [az Úr] kegyét, és felszabadítja a megváltás erőit,”¹⁸ ugyanakkor odafigyelést, sőt engedelmességet vált ki az Úrból hívével, illetve azzal a hangulattal, bhāvával szemben, amelyben a bhakta Ura felé fordul. Ahhoz, hogy megérthessük, mit jelent a samādhi az odaadás tevékenységei, például az arcana esetében, nagyon fontos megértenünk a bhakti e megkülönböztető jegyét is.

Samādhi. Az előző hét szint gyakorlása során tanúsított kitartó és fáradságos önfegyelmezésnek hála, a yogin abban a szerencsében részesülhet, hogy eléri a samādhi, a teljes szellemi feloldódás állapotát, amit már csak azért is lehetetlen leírni, mivel ebben nincs szó semmiféle, az Abszolúthoz fűződő – akár személyes, akár személytelen – kapcsolatról.¹⁹
Ezzel tökéletes ellentétben áll a bhakta által elért szellemi feloldódás, mely a Bhagavānnal, az Abszolút személyes (és a vaiṣṇavák számára elsődleges) arculatával való kapcsolat dinamikus állapota. Az arcana kontextusában ezt a sevaka és a sevya, a szolgáló és a szolgált közötti dinamikus kapcsolatot Śrī Caitanya példája szemlélteti a legjobban, akinek a Purī-i Jagannātha-mūrti előtt bemutatott eksztatikus táncát Kṛṣṇadāsa Kavirāja Gosvāmī írja le késő 16. századi művében, a Caitanya Caritāmṛtában. Jagannātha, Baladeva és Subhadrā mūrtijainak minden évben megrendezett nyilvános felvonulása során Śrī Caitanya testén – aki a gaudīya vaiṣṇavák szerint maga Kṛṣṇa – egy sor eksztatikus szimptóma jelent meg, miközben követői és társai között táncolt:

A Pañcarātra-irodalom előírja, hogy az imádat rítusát, az arcana folyamatát a mūrti előtti énekléssel és tánccal kell befejezni. A Jagannātha-mūrti előtt énekelve és táncolva Śrī Caitanya nyilvános eksztázisaival szemléltette a bhāva – az Úr aktív szolgálatában való teljes mentális elmerülés – csak beavatottak számára érthető teológiáját: ami először talán puszta rítusnak tűnik, az tökéletes végrehajtása esetén megnyitja az utat a gyakorló előtt, hogy bensőséges kapcsolatba léphessen Istennel a līlā időtlen síkján.

Ahhoz, hogy feltérképezhessük az odaadás eksztázisa és a yoga „ensztázisa” közötti kapcsolatot, először azt kell megvizsgálnunk, hogy az előbbi miként viszonyul a sámáni eksztázishoz. Mircea Eliade a sámánizmus és a yoga kapcsolatáról szóló értekezésében a sámán eksztázisát a yogin „ensztázisával” hasonlítja össze. Míg az előbbit „a „lélek helyzetének” elérésére tett kétségbeesett erőfeszítés” jellemzi, egyfajta „eksztatikus repülés megvalósítása érdekében”, addig az utóbbit „tökéletes autonómia”, azaz a felszabadulás állapotába való belső visszahúzódás, amit jīvan-muktaként, még ebben az életében felszabadult lélekként ér el.²¹

Ezután nem meglepő, hogy a sámáni és az odaadó eksztázis között is éles a kontraszt, ahogy azt June McDaniel is megállapítja The Madness of the Saints: Ecstatic Religion in Bengal (A szentek őrülete: az eksztázis vallása Bengáliában) című könyvében. Utalva Mircea Eliade eksztázis-meghatározására – „kívül állni”, „kívül lenni” -, rámutat, hogy az odaadó eksztázis „radikális változást eredményez az érzékelésben, az érzelmekben és a személyiségjegyekben, ami közelebb viszi a gyakorlót az általa szentnek tekintett dolgokhoz. Az eksztázist átélő személy gyakran megy keresztül a szétesés fázisán, de végül minden összeáll, amikor is az én – részben vagy egészben – és az isteni szorosabb kapcsolatba kerül, illetve egyesül egymással”²². Míg a sámán eksztázisa „a lélek elválását jeleníti meg”, s így mintegy „megelőlegezi a halál megtapasztalását”, addig a bhakta egy tudat feletti állapotba kerül, amelyben minden érzékszervet az imádat tárgyáról, az Úrról való tudatosság hat át.

A yoginhoz hasonlóan a tökéletesség szintjén a bhakta is eléri a jīvan-muktit. Mindazonáltal a bhakta másodlagosnak tekinti a felszabadulást a bhagavānnak végzett megszakítatlan szolgálat eléréséhez képest, ami számára sokkal fontosabb. A Śrīmad Bhāgavatamban Kapila is rámutat erre:

Az arcana vallásos rítusai több ponton is hasonlóságot mutatnak a klasszikus yoga nyolcfokú gyakorlatával, jóllehet az odaadó arcana mind gyakorlatát, mind célját tekintve élesen elválik a yogától. A gaudīya vaiṣṇavák számára, a Śrīmad Bhāgavatam irányelveivel összhangban, az arcana csak az egyik a bhakti gyakorlásának kilenc folyamata közül; sőt, az arcana rítusait alárendeltnek tekintik a śravaṇa és a kīrtana (az Úr neveinek, alakjának, tulajdonságainak és kedvteléseinek éneklése és hallgatása) elsődleges tevékenységeihez képest.²⁴ A gaudīya vaiṣṇavák számára azonban, más vaiṣṇava hagyományokhoz hasonlóan, az arcana mindenképpen a legfelsőbbel való kapcsolat elérésének használható és hatékony eszköze, amelyről Kṛṣṇa a következőket mondja a Bhagavad-gītāban:

A gaudīya vaiṣṇava bhakta számára a yoga a Kṛṣṇában való elmerülést és a Vele való találkozást jelenti, amikor is a yoga szóban rejlő „összekapcsolódás” abban az értelemben valósul meg, hogy a hívő a szolgálat kapcsolatában csatlakozik a legfelsőbb Önvalóhoz. Amikor a bhakta a legfelsőbbel való összekapcsolódás folyamataként értelmezi a yogát, ezt Kṛṣṇa azon kijelentésére alapozza, mely a Bhagavad-gītā hatodik fejezetének végén hangzik el:

Amíg tehát a yogin mindenek előtt az anyagi lét szenvedése alóli felszabadulást keresi, addig a bhakta arra törekszik, hogy aktívan elmerüljön az imádatának tárgyával, a legfelsőbb isteni lénnyel kialakított pozitív kapcsolatában. A gauḍīya vaiṣṇava tradícióban Śrī Caitanya testesíti meg ennek az aktív elmerülésnek az ideális példáját, s a Jagannātha-mūrti szolgálatában tanúsított eksztázisa példázza a vaiṣṇava yoga gyakorlásának tökéletességét az arcana kontextusában.

---

LÁBJEGYZET

¹ Smart, Ninian: Doctrine and Argument in Indian Philosophy. London, George Allen & Unwin, 1964, p. 144.
² Pañcarātra. The Perennial Dictionary of World Religions. ed. Keith Crim, New York, Harper and Row, 1989.
³ Śrīmad Bhāgavatam of Kṛṣṇa Dvaipāyana Vyāsa with Sanskrit Translation and Commentary of A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda. Los Angeles, The Bhaktivedanta Book Trust, 1988. 9.27.16-17.: snānālaṅkaraṇam preṣṭham arcāyām eva t Ūddhava | sthaṇdile tattva-vinyāso vahnāv ājya-plutam havih || s Ūrye cābhyarhaṇam preṣṭham salile salilādibhih | śraddhayopāhṛtam preṣṁ­ham bhaktena mama vāry api.
⁴ Rāmānuja, akinek arcanáról szóló filozófiai tanításait a gaudīya vaiṣṇavák nagyrészt átvették, az arca-mūrti isteni természetét hangsúlyozta Vedārthasamgraha c. művében. Ld. Carman, Braisted John: The Theology of Rāmānuja: An Essay on Interreligious Undertanding. New Haven, Yale University Press, 1994, p. 167-171.
⁵ Eliade, Mircea: Yoga: Immortality and Freedom. Princeton, Princeton University Press, 1969, p. 50.
⁶ „Pañcarātra”, „Tantrism”. The Perennial Dictionary of World Religions. ed. Keith Crim, New York, Harper and Row, 1989.
⁷ Gosvāmī, Gopal Bhaṭṭa: Haribhaktivilāsa 1.62., ford.: Kuśakratha dāsa. Los Angeles, The Kṛṣṇa Library, 1992, Vol. 153, p. 40.
⁸ Eliade, Mircea: Yoga: Immortality and Freedom. Princeton, Princeton University Press, 1969, p. 49.
⁹ ibid., p. 53. Amikor Indiában tanulmányozta a yogát, Eliade valószínűleg személyesen is megtapasztalta, milyen fájdalmas is egy kezdőnek az āsanák gyakorlása!
¹⁰ ibid., p. 53.
¹¹ ibid., p. 55.
¹² ibid., p. 68.
¹³ A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: Bhagavad-gītā, magyarázat.
¹⁴ Bhagavad-gītā, 9.26: patram puṣpam phalam toyam yo me bhaktyā prayacchati || tad aham bhakty-upahṛtam aśnāmi prayatā manah.
¹⁵ Eliade, Mircea: Yoga: Immortality and Freedom. Princeton, Princeton University Press, 1969, p. 70.
¹⁶ Kṛṣṇa-kṣetra Dāsa, ed.: Pañcarātra-pradīpa: Illumination of Pañcarātra. Mayapur, India, ISKCON-GBC Press, 1994,. Vol. 1, p. 21-22.
¹⁷ Śrīmad Bhāgavatam of Kṛṣṇa Dvaipāyana Vyāsa with Sanskrit Translation and Commentary of A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda. Los Angeles, The Bhaktivedanta Book Trust, 1988. 3.28.33, ford.
dhyānāyanam prahasitam bahulādharoṣṭha- | bhāsāruṇāyita-tanu-dvija-kunda-paṅkti || dhyāyet svadeha-kuhare ‘vasitasya viṣṇor | bhaktyārdrayārpita-manā na pṛthag didṛkṣet.
¹⁸ Kapoor, O. B. L.: The Philosophy and Religion of Śrī Caitanya. Delhi, Munshiram Manoharlal, 1977, p. 183.
¹⁹ Smart, Ninian: Doctrine and Argument in Indian Philosophy. London, George Allen & Unwin, 1964, p. 131.
²⁰ Swami Prabhupāda, A. C. Bhaktivedanta: Śrī Caitanya Caritāmṛta of Kṛṣṇadāsa Kavirāja Gosvāmī. Los Angeles, Bhaktivedanta Book Trust, 1975. Madhya-līlā 13.101-105. vol. 5 of Madhya-līlā, p. 163-166.
²¹ Eliade, Mircea: Yoga: Immortality and Freedom. Princeton, Princeton University Press, 1969, p. 339-340.
²² McDaniel, June: The Madness of the Saints: Ecstatic Religion in Bengal. Chicago, University of Chicago Press, 1989, p. 2.
²³ Śrīmad Bhāgavatam 3.25.36. ford. tair darśanīyāvayavair udāra- | vilāsa-hāsekṣita-vāma-śūktaih || hṛtātmano hṛta-prāṇāmś ca bhaktir | anicchato me gatim anvīm prayuṅkte.
²⁴ Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad Bhāgavatam. Los Angeles, The Bhaktivedanta Book Trust, 1987, Vol. 6.1, p. 255-257.
²⁵ Bhaktivedanta Swami Prabhupada, A.C.: Bhagavad-gītā As It Is. 9.34: ford. man-manā bhava mad-bhakto mad yājī mām namaskuru || mām evaiṣyasi yuktvaivam ātmānam mat-arāyaṇah
²⁶ Bg., 6.47: ford. yoginām api sarveṣām mad-gatenāntar-ātmanā || śraddhāvān bhajate yo mām sa me yuktatamo matah.