Érdekesség
Ebben a rovatunkban azokat a hosszabb lélegzetű tanulmányokat és szakdolgozatokat ismertetjük röviden kedves olvasóinkkal, amelyeket tanáraink és hallgatóink írtak, és a közeljövőben könyv formájában kívánjuk megjelentetni őket.
SZAKDOLGOZAT
Cím: Teológia és grammatika házassága
Śrīla Jīva Gosvāmī Śrī Harināmāmŗta-vyākaraņájában
Szerző: Gauranga dāsa (Szűcs Gábor)
Témavezető: Prema-vinodīni devi dāsī (Németh Orsolya)
Opponens: Gabhira dāsa (Tóth Gábor)
A védés időpontja: 2005. június 18.
Könyvként való megjelenés várható időpontja: 2006. vége
1. A szanszkrit nyelv és a Védák
A szanszkrit nyelv a Védák, a védikus irodalom nyelve. Szakdolgozatom témája a szanszkrit nyelv tanulásának és tanításának módszertana, amelyet Śrīla Jīva Gosvāmī egyedülállóan teista módon alkotott meg, a többi szanszkrit nyelvtani iskolával ellentétben, amelyek alapítói a nyelvtani szabályokat általában elvont, elméleti módon fogalmazták meg, figyelmen kívül hagyva a szanszkrit nyelv és nyelvtan valódi célját. Szakdolgozatomban a következő gondolatokat világítottam meg:
1. A szanszkrit a Védák nyelve.
2. A Védák célja Kŗşņa megismerése.
3. Következésképpen a szanszkrit nyelvet teista megközelítésben kell oktatni, ahogyan Śrīla Jīva Gosvāmī tette.
2. A kétféle megközelítés
A szakdolgozatban felvetett kérdés - nevezetesen a szanszkrit nyelv oktatásának módszertana - megközelítésének létezik egy "belső" és egy "külső" hagyománya. Ez a felosztás nem kifejezetten a kérdéskört kutatók hovatartozására utal, hiszen mindkét megközelítésnek vannak indiai és Indián kívüli képviselői egyaránt. Ezt inkább egy szabad paradigmaválasztásnak tekinthetjük. Mielőtt megvitatnánk a két megközelítés érvényességét, fogalmazzuk meg, mit is értünk alattuk!
A belső hagyomány alatt azt a megközelítést értjük, amely magából a védikus hagyományból, azaz a Védákban és purāņákban foglalt vallásfilozófiai rendszeren alapul, és a hagyomány követőjeként vizsgálja a tárgyat. Ez egy olyan nézőpont, amely az európai kultúrában a felvilágosodás kora előtti állapothoz hasonlítható, vagyis a tudományos megismerést nem különíti el mindenáron a vallásos gyakorlattól és eszmerendszertől. A belső hagyományban tehát három alapvető elvre alapozzuk vizsgálatunkat: a śāstra, vagyis a transzcendensnek elfogadott szentírások kijelentéseire; a guru utasítására, aki egy élő tanítványi láncolat tagjaként képviseli a tudást; valamint a sādhuk, vagyis más önmegvalósított, a hagyományon belüli bölcsek szavaira. Ezen alapvetéseket az 5.1-2. alfejezetekben fogjuk alátámasztani.
A külső hagyomány alatt az indológia tudományát értjük, melynek, mint a tudományos diszciplínáknak általában, intézményesülése két meghatározó lépésben történik: amikor tanszéket kap; illetve amikor szakfolyóiratai jelennek meg. Ezek alapján egyrészt megállapítható, hogy az indológia elsődlegesen filológiai tudományként született; másrészt pedig a nyugati gyarmatosítók érdekeinek szolgálatában állt, az ő szempontjaikat használta fel. A külső szempontok használata az indológia tudományát a mai napig jellemzi, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedek alatt módszertana sokat finomodott.
Paradigmatikus helyzetéből következően adódik az, hogy a belső hagyományt a nyugati olvasó teológiának, a külső hagyományt pedig szaktudománynak tekinti. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a teológiai, azaz belső megközelítés itt a vallási és a tudományos megközelítés szintézisét jelenti. A kétféle megközelítést tehát nem az különbözteti meg, hogy az egyik tudományos, a másik pedig nem; hanem a belső hagyomány szerinti a szövegeket (szentírásokat) a szerző szándékának és ontológiai helyzetének figyelembe vételével vizsgálja, míg a külső szerinti a szövegeket kiemeli eredeti kontextusukból, és külső szempontok alapján elemzi.
Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy a külső hagyomány több lehetőséget teremt arra, hogy alkalmazói téves vagy alaptalan következtetéseket vonjanak le (lásd pl. a szövegek datálása), a belső hagyomány pedig alkalmasabb arra, hogy a szentírások valódi üzenetét napvilágra hozza. Ezért a tanulmány során ezt a hagyományt követtem.
3. A Védák datálása
A szanszkrit nyelvtan történetének áttekintése során először az alapvetően filológiai diszciplínaként létrejött indológia (külső hagyomány) álláspontját mutatjuk be, mely a történeti nyelvészet módszereit használja. Ezt fogjuk összevetni a védikus (vaişņava) nyelvészet (belső hagyomány) álláspontjával.
Az első nyugati tudósok, akik megkezdték a szanszkrit nyelv és a szanszkrit írások "tudományos" kutatását, mint pl. Friedrich Max Müller, W. D. Whitney, Maurice Winternitz, Sir William Jones, természetszerűleg avval az előítélettel közelítették meg a kérdést, hogy a védikus (vagy ahogyan akkoriban nevezték: árja) kultúra és nyelv nem lehet ősibb vagy fejlettebb a görög-római eredetű európai, azaz nyugati civilizációnál. René Guénon szerint ez a "klasszikus előítélet" , és az indológiai kutatásokra alkalmazva mindez oda vezetett, hogy nem csupán a 19. századi indológusok, de modern követőik jó része is egy hipotetikus proto-indoeurópai ősnyelvet jelöl meg a szanszkrit nyelv elődjeként.
Ezt az elképzelést Darwin akkoriban megjelent A fajok eredete című munkája tovább erősítette, bár a közös eredet egyik korai szószólója, August Schleicher már néhány évvel korábban publikálta Stammbaumját, vagyis az indoeurópai nyelvek családfáját. Ezt az elképzelést, amely az evolúciós elméletre hivatkozva a nyelv keletkezését az emberi faj kialakulásával párhuzamosan feltételezi, valamint a nyelvek egymásból való kialakulását egy családfa formájában vázolja fel, tradicionális protokollnak neveztem el, mivel a nyelvészek nagy többsége még napjainkban is "szentségtörésnek", tudománytalanságnak tekinti az ettől való eltérést és a szanszkrit nyelv teista megközelítését.
A feltételezett proto-indoeurópai ősnyelv és ősnép teóriájának legnagyobb hiányossága az, hogy semmilyen írásos vagy régészeti bizonyíték nem áll rendelkezésre ezek létezésére és Indiába való bevándorlására. Az indo-árja bevándorlás elméletének ellentmondásait Edwin Bryant részletesen elemzi , így ettől eltekintünk. A szanszkrit nyelv és kultúra datálása szintén fogas kérdés az indológusok számára, mivel a Védákban, és különösen a purāņákban megadott, az emberiség írott történelméhez mérten óriási hosszúságú világkorszakokat (yugák) a tudomány hosszú ideig a képzelet szüleményének tartotta. Ennek megfelelően, valamint a korábban említett görög-római előítéletet figyelembe véve, a korai idológusok (Winterintz, Müller, Whitney) általában Kr.e. 1200-ra datálták a legkorábbinak tartott szanszkrit írásmű, a Ŗg-Veda keletkezését. Értelemszerűen, mivel az ő felfogásuk szerint a stílusukban és nyelvezetükben eltérést mutató purāņák és itihāsák később keletkeztek, ezeket pér évszázaddal későbbre datálták, a Kr.e. 3. századig bezárólag, amikortól már régészeti leletekkel és rendelkeztek a védikus írásosságot illetően. Edwin Bryant részletesen elemzi a különböző szakértők érveit a különböző dátumok mellett és ellen, és végül Woolnerra hivatkozva fenntartja a lehetőséget, hogy a Ŗg-Veda és a többi szanszkrit írás akár Kr.e. 3000-4000-től kezdve is keletkezhetett. Erre csillagászati bizonyítékokat is felsorakoztat, és mint a 2.6. alfejezetben látni fogjuk, ez a dátum nagyjából megegyezik a Kali-yuga kezdetének időszakával (kb. Kr.e. 3000) , amikor is a hagyomány szerint Vyāsadeva ténylegesen felosztotta és lejegyezte a Védákat és a purāņákat. Devamrita Swami régészeti bizonyítékokat is felsorol (a mohenjo-daroi, lothali, mergarhi leletek, a Sarasvatī folyó kiszáradt medrének műholdas feltérképezése) egy fejlett kultúra létezésére Észak-Indiában a fent említett időszakban.
Az indo-árja ősnép és ősnyelv elmélete több helyen sántít, hiszen egy nomád életmódot élő, vándorló népnek tulajdonítják egy olyan fejlett nyelvtani rendszer kialakulását, mint amilyen a védikus szanszkrit, valamint az olyan tartalmú himnuszokat, amelyek jellegzetesen egy letelepedett, földműveléssel és tehenészettel foglalkozó, és társadalmilag, valamint kulturálisan magas szintű civilizáció gondolkodását tükrözik. E kérdés kapcsán ismét a bevezetőben említett külső és belső hagyomány képviselői kerültek szembe egymással. Az árja bevándorlás elméletének ellenzői a következő érveket sorakoztatják fel:
1. A védikus, buddhista, dzsain vagy tamil írások egyike sem számol be egy idegen nép inváziójáról a Gańgā völgyébe.
2. Az Indus-Sarasvatī civilizáció leletei (Harappa és Mohenjo-daro) meglehetős kontinuitást mutatnak a védikus kultúrával, ahelyett, hogy leigázták és megsemmisítették volna az állítólagos jövevények.
3. A Ŗg-veda asztronómiai utalásai alapján arra következtethetünk, hogy már kb. Kr. e. 2500-ban is fejlett csillagászati és matematikai ismeretekkel rendelkeztek, emellett a növényzetre és állatvilágra utaló leírások tipikusan Észak-India tájaira utalnak.
4. A Sarasvatī folyó kiszáradása kb. Kr.e. 1900-ra tehető, amelyhez kötődően az Indus-Sarasvatī völgyi városok nem a megszállás, hanem az elsivatagosodás miatt néptelenedtek el. A védikus hagyomány maga is rögzíti a civilizáció központjának elmozdulását a Gańgā völgyébe.
5. A purāņákban felsorolt családfák több mint 120 generációra utalnak vissza, amit a külső hagyomány képviselőinek szűkös datálási rendszerében lehetetlen elhelyezni. Emellett az is bizonyított, hogy a Ŗg-veda által említett háborúk nem a betolakodók és ott lakók között, hanem ugyanazon kultúra képviselői között zajlottak.
Magán a szanszkrit nyelven belül is megfigyelhetjük ezt a modifikációt, amelyet az indológusok általában szintén datálási feltevésekkel próbálnak megmagyarázni, amint azt korábban láttuk. A szanszkrit nyelvnek valóban kétféle változata létezik, nevezetesen a védikus és klasszikus szanszkrit. Ám a konklúzíó, amelyet az indológusok általában levonnak, nem helytálló, sőt, mondhatni, önmagának is ellentmond. Az a következtetés ugyanis, hogy a klasszikus szanszkrit nyelv és értelemszerűen az e nyelven alkotott művek akár évezredekkel is később keletkeztek, nem szükségszerű. A védikus hagyomány e két nyelvváltozatot vaidika és laukika (védikus és világi) szanszkritnak nevezi, és használatuk egyidejűleg is fennállt, csupán az adott nyelvváltozatokat használó társadalmi réteg volt különböző, valamint a cél, amire használták őket.
A vaidika szanszkrit a maga tökéletes és megváltoztathatatlan nyelvtanával és szabályrendszerével kifejezetten a védikus mantrák nyelve volt, amelyek az univerzum teremtése óta változatlan formában vannak jelen, hiszen ha a hangalakjukban bármiféle változás állna be, akkor elveszítenék erejüket. Ez teszi szükségessé a hat vedāńga beható ismeretét azon áldozópapok számára, akik tökéletesen szeretnék megérteni és kiejteni a négy Véda himnuszait.
A laukika szanszkrit pedig, amely megegyezik a nyelvészek által klasszikusnak nevezett nyelvváltozattal, a valóban évezredeken keresztül beszélt nyelv volt, és mint a tapasztalat mutatja, a beszélt nyelv szüntelen változásokon megy keresztül, igazodva az adott kor és társadalom követelményeihez. Ez, mint ahogyan korábban rámutattunk, természetesen merőben ellentmond az evolúciós emléletnek, mely szerint a nyelv az emberi faj fejlődésével párhuzamosan alakult ki. Ezzel szemben sokkal inkább alátámasztja azt a folyamatot, amelyre a purāņák utalnak, mégpedig, hogy az emberiség világkorszakai során az emberek intellektuális képességei folyamatosan csökkennek. Így érthető, hogy a védikus szanszkrit, amely főleg a Tretā-yugában élvezett kiemelkedő szerepet , a mellette a többi osztály által beszélt klasszikus szanszkrittal szemben a későbbi korokban háttérbe szorult, és sokak számára érthetetlenné vált. A hagyomány sszerint tehát a két nyelvváltozat nem egymás után alakult ki, hanem két különböző célt szolgált, és párhuzamosan létezett.
Értelemszerűen a két különböző közönségnek szóló művek párhuzamosan is keletkezhettek a két nyelvváltozatban. Például a Védák himnuszaiban a vaidika, míg a purāņák vagy itihāsák leírásaiban a laukika nyelvváltozat jelenik meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Védák feltétlenül korábbra datálandóak, mint a purāņák, viszont fenntarthatjuk azt az állítást is, hogy a két nyelvváltozat jelentősége egymáshoz képest változott az idők során.
4. A grammatikai iskolák
Az első, és egyben legismertebb óind grammatikus Pāņini (Kr.e. 520-460) volt. Fő nyelvtani műve az Aşţādhyāyī. Somadeva Kathāsaritsāgarája szerint az Aşţādhyāyī szútrái Indrától erednek, aki a Taittirīyasamhitā szerint az első nyelvész volt. Általában a Kr.e. 8. (Goldstücker) és 4. sz. (Max Müller és Weber) közé datálják. A Pāņinit követő időszakban számos más grammatikai iskola is virágzott, melyek legtöbbje autonóm tudományként kezelte a szanszkrit nyelvet, vagyis annak szabályait függetlenül kezelte a szanszkrit nyelven írt teológiai művek tartalmától. Gaurinath Sastri mongráfiájában részletesen ismerteti ezen iskolákat, mejd megjegyzi:
"Az utóbbi évszázadokban virágzott néhány grammatikus, aki a nyelvtant a vallás eszközévé akarta változtatni. Ez a tendencia már Vopadevánál is jelentkezett. Rūpagosvāmin a 16. században megírta Harināmāmŗtáját. Ebben Kŗşņa és Rādhā neveit használja nyelvtani terminus technicusok gyanánt. Jīvagosvāmin is írt egy ugyanilyen című nyelvtant. Colebrooke professzor még egy harmadik vaişņava nyelvtant is megemlít Caitanyāmŗta címmel."
Ezek alapján felvetődik a kérdés, vajon van-e létjogosultsága Jīva Gosvāmī teista nyelvtani megközelítésének? A vaişņava hagyomány szerint teljes mértékben van, hiszen korábban már kifejtettük, hogy a Védák célja Kŗşņa megismerése, a megismerés elengedhetetlen eszköze pedig a szanszkrit nyelv helyes megértése. Ugyanakkor azt is meg fogjuk látni, hogy Jīva Gosvāmī módszertana szorosan követi Śrī Caitanya Mahāprabhu nyelvtanítási módszereit és hagyományait.
5. Jīva Gosvāmī nyelvtankönyvének alapvető vonásai
A védikus tudományokban, többek között a nyelvtanban is divatos a szútrák (aforizmák) formájában megírt tudományos értekezés. Ez külalakjában rövid mondatokból áll, amelyek a lényegre szorítkozva, minél tömörebb formában foglalják össze az adott tudományág, esetünkben a nyelvtan szabályrendszerét. Ennek alapvető célja az volt, hogy a szabályok viszonylag könnyen megjegyezhetők legyenek. A klasszikus szútra-irodalom, melynek példájaként említhetnénk Kŗşņa-dvaipāyana Vyāsadeva Vedānta-sūtráját , vagy akár Pataňjalī Muni Yoga-sūtráját , sztenderd formai követelményekkel rendelkezik, amelyeknek értelmében a mű négy fejezetből (adhyāya) áll, és mindegyik fejezet négy negyedre (padára) oszlik. Śrīla Jīva Gosvāmī azonban, bár törekszik a szútrák tömörségére, nem tartja magát a négy fejezet/négy negyed rendszerhez, hanem ehelyett, grammatikus elődeinek stílusát követve, a téma által megkívánt terjedelemben és a témaköröknek megfelelő módon építkezik. Így a Harināmāmŗta-vyākaraņa összesen hét fejezetből áll, amelyeken belül egy vagy két téma kerül tárgyalásra. Az egyes témaköröket prakaraņáknak nevezi. Ezeken belül általában szútra formában értekezik, bár egyes szútrákhoz, ahol az érthetőség megkívánja, prózai magyarázatokat vagy ślokákat is fűzött, amelyeket vŗttinek neveznek. Az invokáció (mańgalācaraņa) és a könyv befejezése (granthopasamhāra) szintén verses formát öltött.
Mielőtt rátérnénk az egyes fejezetek témáinak áttekintésére, meg kell még jegyeznünk, hogy Jīva viszonylag strukturáltan szerkesztette meg szútráit, összevetve például Pāniņi Aşţādhyāyījával, amelynek szabályrendszerét az utána következő kommentátorok nemzedékei rendezgették, szerkesztgették. A két mű terjedelmében is eltér egymástól, mert míg Pāņini mintegy 4000 szútrában értekezett, Śrī Jīva 3020 szútrában foglalja össze a nyelvtan szabályait. Ez a Harināmāmŗta bŗhat (vagyis teljes) változatának terjedelme, míg a laghu verzió ennél jóval kevesebb, mintegy 1000 szútrát tartalmaz. Ezek a szútrák azonban elengendőek a klasszikus szanszkrit nyelven írott művek megértéséhez, a bŗhat változat kiegészítő szútrái pedig csupán azok számára fontosak, akik maguk is kommentárokat szeretnének írni.
6. A fejezetek témakörei
Az első fejezet a samjňā-sandhi-prakaraņam címet viseli, és első 43 szútrája alkotja a samjňā-prakaraņát. Ebben a szerző meghatározza a fogalmakat, vagyis elmagyarázza a szanszkrit ábécé betűit, valamint felállítja és megnevezi a különböző kategóriákat, amelyek alapján később a sandhik (hasonulás), a ragozás és a többi nyelvtani szabály alkalmazható lesz. A 44. szútrától a 95. szútráig a sandhi-prakaraņam következik, amely a hasonulások szabályait taglalja. Először a magánhangzók, majd a mássalhangzók hasonulásait, végül a véghangtörvényeket és a visarga ¤ hasonulásainak szabályait ismerteti a szerző.
A második fejezet a vişņupada-prakaraņam címet viseli, és a névszók ragozásával foglalkozik, bemutatva a főnevek különböző csoportjait, valamint külön tárgyalva a magánhangzós, illetve mássalhangzós declinatio eseteit. Mindez a 96. szútrától a 164.-ig tart. Ezután a kŗşņa-nāma-prakaraņam következik, amely a nāmák (vagyis névszók) között egy olyan kategória, amelynek ragozása eltér a többi csoportétól. Ez a fejezetrész a 217. szútráig tart.
A harmadik fejezet ākhyāta-prakaraņam címmel az igeragozást tárgyalja, ismertetve a különböző igeidőknek és -módoknak megfelelő végződéseket: praesens (acyuta-pratyaya), praeteritum (bhūteśvara-pratyaya), aoristos (bhūteśa-pratyaya), optativus (vidhi-pratyaya), imperativus (vidhātŗ-pratyaya), perfectum (adhokşaja-pratyaya), precativus (kāmapāla-pratyaya), körülírt futurum (bālakalki-pratyaya), futurum (kalki-pratyaya), conditionalis (ajita-pratyaya); majd végigveszi a tízféle igeosztály ragozását. Ez a fejezet 562 szútrából áll.
A negyedik fejezet már a Harināmāmŗta-vyākaraņa második feléhez tartozik, és a névszói-igei viszonyokat, valamint az esetvégződéseket tárgyalja. Ez a fejezet 267 szútrából áll, és a címe kāraka-prakaraņam.
Az ötödik fejezet címe kŗdanta-prakaraņam, és az igenevek képzését ismerteti, pl. participium, gerundivum, infinitivus, absolutivum stb. Ez a fejezet 471 szútrából áll.
A hatodik fejezet a samāsa-prakaraņam, és a szóösszetételek alkalmazását ismerteti. Ezen belül a mellérendelő, alárendelő, jelzős, birtokos és határozós névszói összetételek is szerepelnek, mindemellett Jīva Gosvāmī mindegyiknek saját nevet is ad. Ez a fejezet 373 szútrából áll. Az utolsó része, a 359. szútrától kezdve a dvirukti-prakaraņam címet viseli, és a szóismétlések változatait tárgyalja.
A hetedik, és egyben utolsó fejezet a taddhita-prakaraņam címet viseli, és a névszóképzéseket ismerteti. Ez a leghosszabb fejezet, amely 1130 szútrából áll a Bŗhad-dharināmāmŗta-vyākaraņában.
A szútrák számozását tekintve feltűnik, hogy az első és második fejezet szútrái folytatólagosan vannak számozva, míg a többi fejezet külön-külön. Ha illeszkedni próbálnánk Pāņini 8 fejezetes formátumához, akkor a Harināmāmŗta-vyākaraņához hozzá kéne csatolni Jīva Gosvāmī másik nyelvtani művét, a Dhātu-sańgrahát, amely az igei gyökök gyűjteménye - ezt az általam használt szanszkrit változatban meg is tették.
Az invokációban Śrī Jīva a többi nyelvtani iskola kritikájába bocsátkozik, megjegyezve, hogy ha a tudomány, jelen esetünkben a nyelvészet nem vezet el oda, hogy a tanulóban felébredjen a ragaszkodás Kŗşņa iránt, akkor a szavai értelem nélküliek, mint ahogyan a kócos haj sem ékesíti a fejet megfelelően. Ugyanakkor meghatározza azt is, hogy könyvét a vaişņava közönségnek szánja, egyrészt mert ők értékelik az Úr szent neveit, másrészt pedig, mert tudtukra akarja adni, hogy a szanszkrit nyelv ismerete szükséges a vaişņava siddhānta megértéséhez.
Cím: Ki és mikor írta a Bhāgavatamot?
Alcím: A Bhāgavata-purāņa-kutatások összefoglaló kritikája
Szerző: Śacisuta dāsa (Tóth Zoltán)
Témavezető: Premamoya dāsa (Németh Péter)
Opponens: Rādhānātha dāsa (Dr. Sonkoly Gábor)
A védés időpontja: 2005. június 18.
A könyv tervezett megjelenési ideje: 2006. nyara
Sok tudóst foglalkoztatott már az évszázadok során az a kérdés, hogy vajon milyen ősi a védikus irodalom, India hatalmas terjedelmű kulturális öröksége. A modern történetírás szemszögéből az ősi indiaiak nem sokat törődtek a történelmi feljegyzésekkel, s ezért rendkívül nehéz felderíteni a Védákban foglalt tanok eredetét. Indiával kapcsolatban két fontos esemény jelenthet kapaszkodót a tudóstársadalom számára: Buddha jelenléte (i.e. 566-486) és Nagy Sándor hódításai, melyek során eljutott még Indiába is (i.e. 326). A védikus irodalom datálása szempontjából azonban ezek meglehetősen kései események.
A címben szereplő egyik kérdés a Bhāgavatam keletkezésének idejére vonatkozik. A modern történetírás egyik alappillére, hogy minden fontos eseményhez évszámot kell megadni. Ez egy teljesen természetes reakció ama tudósok részéről, akik a múltat kutatják. Amikor azonban a védikus írásokat próbálják megközelíteni hasonló szándékkal, nem várt nehézségekbe ütköznek.
A védikus írások, s azon belül is a purāņák datálása pusztán a szövegelemzésekre alapozva nem váltotta be a mai napig sem a hozzá fűzött reményeket. A kutatók és a különböző filozófiai iskolák képviselői által kinyilatkoztatott, gyakran előítéletektől terhes és egymásnak ellentmondó véleményeinek pillanatképét Ludo Rocher szemléletesen bemutatja A purāņák (1986) című könyvében a Bhāgavatammal kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy az ezen a területen folyó kutatások eredményeit nagy mértékben torzítják a más tudományágakba - pl. régészet - beágyazódott tudományosnak elfogadott dogmák. Ugyanis Michael A. Cremo és Richard L. Thompson Az emberi faj rejtélyes eredete (1994) című munkájukban megdöbbentő mennyiségű tudományos bizonyítékot sorakoztatnak fel azzal kapcsolatban, hogy az ember sokkal régebb óta létezik a Földön, mint ahogy azt eddig a tudósok gondolták, vagy hangoztatták. E könyvük a Tiltott Régészet (1993) rövidített változata, s csak a legjelentősebbnek ítélt archeológiai leleteket mutatják be benne. Az ember ősiségével kapcsolatos rendellenes leleteket táblázatba rendezték a könyvük végén, s csupán ez a táblázat tizennégy oldalt tesz ki. Megdöbbentő, de a felsorolt bizonyítékok szerint már sok millió éve létezik fejlett emberi kultúra a Földön. Habár nem tudtam részletesen foglalkozni ezzel az izgalmas témával, annyi azonban bizonyos, hogy a régészeti leletek nagy mértékben befolyásolják a védikus írások datálását.
A régészeti leletek alapján azt mondhatom, hogy a Bhāgavatam keletkezésének felső időkorlátja i.sz. IIIIV. század, míg az alsó időkorlát - s ez valószínűleg közelebb helyezkedik el a keresett időpontunkhoz - i.e. 3000 körülire tehető.
A felső időkorlát meghatározására a Dél-India egyik városában, Kanchipuramban lévő Vaikuņţha Perumāl Templomban található ikonok szolgálnak alapul. D. Dennis Hudson felfedezése alapján az i.sz. VIII. században épült templom ikonjai által ábrázolt történetek sorrendje teljes mértékben megfelel a Bhāgavatam történeteinek sorrendiségével. Edwin F. Bryant szerint (2002) egy írásnak legalább két-háromszáz évvel korábbinak kell lennie ahhoz, hogy ilyen hatást gyakoroljon az uralkodókra, akik a templomokat építették. Több szövegelemzésen alapuló eredményt (Dikshitar, 1951; Tagare, 1978) összehasonlítva az i.sz. III-IV. időponttal azt találtam, hogy Bryant észrevétele megalapozott. Ez a tény viszont nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy esetleg még korábban íródott - annál is inkább, mivel mások (Gyani, 1943; Vyas, 1974; Arganis, 2001) épp erre hivták fel a figyelmet publikációikban. A felső időkorlát tehát csak azt jelzi, hogy ennél későbbre semmiképp sem tolhatjuk a Bhāgavatam keletkezésének időpontját.
Az alsó időkorlát évszámát pedig a következőképpen kapjuk meg: A Védák írnak egy mitikusnak tűnő folyóról, a Sarasvatīról, amely a Himalájától egészen a tengerig hömpölygött. A Bhāgavatam is sok versében említi a Sarasvatī folyót a történetek során, ami arra utal, hogy e purāņában rögzített események akkor zajlottak, amikor a szóban forgó folyó még létezett. Ez ugyanakkor egy szoros kapcsolatot mutat a négy Véda és a Bhāgavatam között.
1986-ban francia kezdeményezéssel kezdődött a SPOT-program. E műholdas felderítésnek köszönhetően rátaláltak a Sarasvatī folyó kiszáradt medrére. A felvételeken látható, hogy a Sarasvatī folyó a jelenlegi Ghaggar folyónál már 6,4 kilométer széles volt. Delhi irányában haladt tovább, a mai Pandzsáb területén már csaknem 20 kilométer széles mederben hömpölygött, s végül méltóságteljesen az Arab-tengerbe ömlött. Ez a felfedezés az archeológia területén is nagy előrelépést jelentett. Az ezt követő ásatásoknak köszönhetően több mint ezer ősi települést fedeztek fel a régészek a Sarasvatī folyó kiszáradt medre nyomán. Ezzel szemben az Indus folyó mentén mindössze száz ehhez hasonló romot találtak. Ez késztette arra az indiai régészeket, hogy az Indus-völgyi kultúrát Sarasvatī-Indus civilizációra nevezzék át.
Most már csak az a kérdés, mikor kezdett el kiszáradni a Sarasvatī?
A szakértők a következő megközelítő eredményt hozták a nyilvánosság elé: A folyó i.e. 3000 körül kezdett el kiszáradni, s hozzávetőlegesen i.e. 2000 környékén tűnt el teljesen a Radzsasztáni sivatagban. Ez a felfedezés tehát arra mutat rá, hogy a Sarasvatī folyót megemlítő védikus írások - a Ŗg-veda, a Mahābhārata, a Bhāgavatam és más purāņák stb. - nagy valószínűséggel már akkor is léteztek, amikor ez a hatalmas folyam zavartalanul hömpölygött az óceán (samudra) felé.
A Bhāgavatam keletkezésére vonatkozó találgatásokat tehát, amiket főként a szövegelemzésekre alapoznak a Védák kutatói, nagy mértékben módosítják a régészeti bizonyítékok. A különböző tudósok által megadott, egymásnak ellentmondó dátumokat - i.e. 1200-tól i.sz. 1300-ig - az archeológusok által feltárt leletek inkább a régebbi időpontok felé tolják el: i.e. 3000-től legfeljebb i.sz. 400-ig. Ez utóbbi eredmények alsó időkorlátja minden gond nélkül egybevethető a śāstra kijelentéseivel. Nyilvánvaló, hogy további erőfeszítésre van még szükség, hogy leszűkítsük ezt az időintervallumot. Viszont a különböző datálási módszerek bemutatásával sikerült megközelíteni a valóságot, és pontosítottuk a szóba jöhető idősávot.
Ezután nézzük, hogy a Bhāgavata-purāņa milyen helyet foglal el a védikus irodalomban, s ki a szerzője! A purāņák és az itihāsák szerves részei a védikus irodalomnak, mivel az egyszerű emberek nyelvén, történeteken keresztül magyarázzák el a négy Véda - főként az upanişadok - filozófiai tanait. A tizennyolc mahāpurāņa közül kiemelkedik a Bhāgavata-purāņa, amely a legfelsőbb rendű vallásos elveket magyarázza. A védikus irodalom rövid áttekintése során azt tapasztaltam, hogy a purāņák és az itihāsák nem csupán részei a négy Védának, hanem bizonyos szempontból magasabb rendűek is azoknál. Továbbá azt is láthattuk, milyen nyakatekert módon próbálják egyes tudósok "lehúzni" a purāņákat ebből a helyzetükből, s azt a benyomást kelteni ezáltal másokban, hogy ezek valójában nem sok hitelt érdemlő írások. Tény, hogy egyes purāņákat megtépázott a történelem, de a vaişņava ācāryák érveinek súlya alatt meghajolva azt kell mondanom, hogy a Bhāgavata-purāņa e tekintetben is érintetlen maradt. Ennek fényében komoly erőfeszítést tettem, hogy tisztázzam e purāņa azonosságát.
Egyesek úgy tartják, hogy valójában a Devībhāgavata az eredeti Bhāgavata-purāņa, nem pedig a Ś rīmad- Bhāgavatam. Mivel ez egy több évszázada húzódó vita, ezért egy középkorban élt szent, Ś rīla Jīva Gosvāmī írását használtam elsősorban a bizonyításhoz. A rendelkezésemre álló információk alapján megállapítottam, hogy a Devībhāgavatát támogató filozófusok érvei - mely szerint a śākta Devībhāgavata lenne az igazi Bhāgavata-purāņa, nem pedig a vaişņava Bhāgavatam - nem állnak szilárd lábakon a Bhāgavatammal szemben. A bizonyítási folyamat során így meggyőződhettünk arról, hogy a vaişņava Bhāgavatam minden kétséget kizáróan azonos a purāņa-listákon szereplő Bhāgavata-purāņával. E fentiek alapján vetettem részletes elemzés alá a Bhāgavatamot. Tüzetesen megvizsgáltam a benne található párbeszédeket, s megnéztem, vajon a mű felépítésének elemzésekor találok-e arra utaló jeleket, hogy a Bhāgavatamot több személy írta évszázadokon keresztül. Ha a Bhāgavatam egybefüggő szerkezetéhez nem férhet kétség, akkor ez azt vonja majd maga után, hogy csak egyetlen írója lehetett.
Kiderült, hogy e purāņa szövege teljes mértékben egybefüggő, logikailag támadhatatlan, s a benne található családfa is szoros összefüggést mutat az egyes énekek között. Egy részletes ábrát is készítettem segítségként a Bhāgavatamban található családfáról, s úgy találtam, hogy a családfa felépítése megszakítatlan és következetes. Ez azt bizonyítja, hogy a Bhāgavatamot ebből a szempontból is logikus felépítés jellemzi. Ezek alapján az a feltevésem, hogy minden bizonnyal egyetlen személy írta le, aki átlátta az egész művet.
Az író személyével kapcsolatban két szent neve kerül általában előtérbe: Vopadeva és Kŗşņa Dvaipāyaņa Vyāsa.
Vopadeva Hemādri pártfogoltja, valamint Mahādeva (i.sz. 1260-tól) és Rāmacandra (i.sz. 1271-től) minisztere volt. Ő a Muktāphala szerzője, amely kb. 1000 śloka gyűjteménye a Bhāgavatamból. Továbbá ő írta a Harilīlāt is, amely tizenkét fejezetével a Bhāgavatam tizenkét énekére utal. De semmi esetre sem - írja Ludo Rocher (1986) - ő írta a Bhāgavatamot. Edwin F. Bryant (2002) kifejti, hogy Durgashanker Shastri szerint a Vopadevával kapcsolatos teóriát Dayānanda Sarasvatī kezdte el terjeszteni, mivel az Ārya Samāj nevezetű missziója egyik fő feladatának tekinti, hogy megdöntsék a purāņák autoritív helyzetét.
A Vopadeva-teóriát - miszerint ő szerezte volna a Bhāgavatamot i.sz. XIII. században - több tudós kijelentéseire támaszkodva (Például: Bhattacharya (Bhāgavata-purāņa 1950:Introduction, xii); Majumdar (Bhāgavata-purāņa 1966:117); Bechter (Bhāgavata-purāņa 1976:1)) egyértelműen elutasítva azt javaslom, hogy fogadjuk el a śāstra, köztük a Ś rīmad-Bhāgavatam kijelentését, miszerint Kŗşņa Dvaipāyaņa Vyāsa írta le ezt a purāņát a négy Védával és a többi purāņával együtt. A Vopadevát támogatók érveit gyakorlatilag már a datálás problémakörének bemutatása alapján is elvethetjük, hiszen az abban foglaltak szerint a Bhāgavatam keletkezésének felső időkorlártja i.sz. III-IV. század.
A másik javaslatom pedig az, hogy fogadjuk el mind az írót, Ś rīla Vyāsadevát, mind pedig az elbeszélőket, Sūta Gosvāmīt és Ś ukadeva Gosvāmīt élő történelmi személyiségekként. Nincs semmi alapja annak az elképzelésnek, hogy a védikus írásokban oly sokszor emlegetett bölcsek és szentek mind mitikus alakok lennének. Ki más, ha nem Vyāsadeva írta a Bhāgavatamot? Van-e más jelölt a Védák szerzőjére? Ha végigolvassuk az egész védikus irodalmat, sehol nem említenek senki mást sem a purāņák, sem a négy Véda szerzőjeként rajta kívül.
Pusztán az intelligenciánk segítségével nem vagyunk képesek megérteni a Bhāgavatamot - s általánosságban véve a védikus irodalom megértéséhez sem elegendő az akadémiai műveltség. A módszertani ateizmus nem eléggé objektív a szentírások elemzéséhez. A védikus hagyomány - amelynek a gaudīya vaişņavizmus is része - megköveteli, hogy bizonyos szinten el kell fogadnunk a megértés azon folyamatát, amit maguk a Védák írnak elő. S ha erre valaki nem is képes, akkor legalább a tanulmányozás idejére függessze fel előítéleteit, tegye félre a kétségeit, s próbálja meg abban a szellemben megközelíteni eme ősi írásokat, amelyben azok íródtak. Ez, és csakis ez a módszer képesíti az egzegétát a Védák eredeti mondanivalójának megértésére és azok hiteles tolmácsolására.
Ki és mikor írta a Bhāgavatamot? Ha a gaudīya vaişņava hagyományt faggatjuk, akkor a válasz: Ś rīla Vyāsadeva állította össze körülbelül ötezer évvel ezelőtt. A szakdolgozat célja elsősorban az volt, hogy megállapítsuk: ellentmondásra jutunk-e, ha ezt a konklúziót megvizsgáljuk a śāstrák kijelentései és az empirikus módszerek fényében. Azt találtam, hogy ha nem zavarják meg a kutató elméjét bizonyos prekoncepciók, s őszintén keresi az igazságot, akkor meglepő módon a Védák kijelentései egzaktnak bizonyulnak.
Cím: Eredetmagyarázatok
Alcím: Az evolúcióelmélet védikus és jelenkori alternatívái
Szerző: Īśvara-Kŗşņa dāsa (Tasi István)
Témavezető: Dr. Farkas Ferenc - vegyészmérnök
Opponens: Kśīra-cora (Csák Csaba)
A védés időpontja: 2005. június 18.
A könyv tervezett megjelenési ideje: 2006. nyara
Szakdolgozatom három tartalmi fejezetének célja az evolúcióelmélet modern és védikus alternatíváinak bemutatása volt. Ennek érdekében az első részben történeti keretbe ágyazva ismertettem Charles Darwin elméletének születését, annak továbbélését és módosulásait. Az evolucionista szemlélet voltaképpen a fajok eredetének anyagelvű magyarázata érdekében született, és alapvető állítása - a fajok leszármazással való keletkezése, a szaporodás során bekövetkező mutációk és a szelekció működése révén - napjainkban széles körben ismert és elfogadott. Ugyanakkor bírálói szerint az elmélet nem rendelkezik szilárd természettudományos bizonyítékokkal, csupán mint egy gondolkodási paradigma uralja a tudományos gondolkodást és jórészt a nagyközönség világszemléletét is.
Az evolúcióelmélet "megszokott" kritikusai egyes vallási irányzatok azon követői, akik a szentírásuk hagyományhű értelmezését részesítik előnyben. Nyugaton (Európában és Amerikában) ez főként a "fundamentalistának" nevezett keresztény felekezetekre jellemző. A egyidejű teremtés elvét valló kreacionista szemlélet támogatói évtizedek óta hadban állnak az evolúcióelmélettel, illetve annak kizárólagos oktatásával. A hitbéli érvek mellett sok tudományterületre is kiterjedt ez a vita. A természettudományok képviselőinek többsége úgy véli, hogy a tudománynak hűnek kell maradnia a "módszertani naturalizmus" elvéhez, és a világ és az élet minden jelenségét - beleértve az eredetkérdéseket is - csupán anyagi összetevők, energiák és törvényszerűségek révén kell és szabad magyaráznia. A kreacionista felfogás hívei ellenben a szentírásokat tekintik a végső kérdések megválaszolására alkalmas megfellebbezhetetlen tekintélynek, és úgy látják, hogy evolúcióelmélet ellentétes a tanításaikkal és ugyanakkor tapasztalatilag sem igazolt.
A tudomány színfalai mögött zajló, már-már állóháborúvá vált küzdelem új résztvevővel bővült az intelligens tervezési szemlélet 1980-as években történő felbukkanásával, majd megerősödésével. Ennek támogatói többnyire tudományos végzettségű szakemberek, akik csak tudományos megfigyelések alapján érvelnek amellett, hogy a világ egy - meg nem nevezett - értelmes tervező jelenlétét valószínűsíti inkább, mint a keletkezés véletlenszerű és szellemi irányítást nélkülöző elméletét. Az Amerikában megerősödő új, alternatív tudományos irányzat könyvek tucatjain keresztül és e célból intézmények segítségével népszerűsíti megközelítését. Az irányzat fellépése vitát gerjesztett a tudományos életben, hogy valóban ellentétben áll-e a tudomány működési szabályaival a világ intelligens tervezettségének elfogadása. A dilemma társadalmi vetületeként vetődtek fel azok a kérdések, hogy a természettudományos oktatás során szabad-e kizárólagosan bemutatnunk valamelyik szemléletet, elképzelhető-e ezek párhuzamos ismertetése, és ha igen, akkor melyik milyen súllyal szerepelhet a tananyagokban. Világszerte sok helyen zajlik eszmecsere ebben az ügyben, bár a különböző nézeteket támogató táborok mérete és befolyása eltérő az egyes érintett országokban, illetve az USA szövetségi államaiban. Körülbelül ez az evolucionista és a tervezési szemlélet vitájának jelenlegi állása.
Dolgozatom harmadik témakörként a teremtés védikus magyarázatát mutattam be, ami a legtöbb nyugati ember számára újdonságnak tekinthető. Arra törekedtem, hogy a teremtés terjedelmes védikus leírását jól áttekinthető szakaszokra bontsam, és olyan fogalmakkal írjam le, amely az indiai filozófia szakterminusaiban nem jártas olvasók számára is érthető. Ezt megnehezítette, hogy maga a téma még a védikus írások szerint is nehezen felfogható a csupán a minket körülvevő környezethez szokott emberi elménk számára. Mégis azt remélem, hogy a védikus teremtésmagyarázat leglényegesebb jellemzőinek bemutatásával sikerült "felfoghatóbbá tenni a felfoghatatlant".
Minden kultúrát jól jellemez és meghatároz, hogy milyen válaszokat ad az élet végső kérdéseire. Globalizált világunkban azt figyelhetjük meg, hogy a filozófiailag elfogadható álláspontok szinte mindegyike megtalálható minden kultúrkörben, csupán ezek dominanciája eltérő. A különböző magyarázatok befolyása, súlya azonban nem stagnál, hanem az idő függvényében egy-egy földrajzi területen belül is változik, vagyis "hullámzó", hogy melyik szemléletmódot hányan tekintik a magukénak, vagy milyen álláspontot adnak tovább e kérdésekben a következő generációnak.
Az evolúcióelmélet igazságtartalmával kapcsolatos vita szinte napról napra változó képet mutat. Napjainkban újabb és újabb hírek látnak napvilágot, amelyek a tervezési hipotézis egyre szélesebb körű ismertségét és támogatottságát látszanak igazolni, miközben a tudomány és az oktatás hivatalos bástyáiban a darwini elméletet védelmezik. Hogy meddig és mennyire fog emelkedni az értelmes tervezési szemléletmódjának ismertsége és elfogadottsága, és hogy várható-e, hogy a tudóstársadalom kollektíven úgy dönt, hogy "beengedi" a tervezési elméletet a tudomány berkeibe, az a jövő titka. Érdemes lenne két-háromévenként e kérdést alaposabban megvizsgálni az egyes országokban megjelenő releváns publikációk és a közvélemény-kutatások eredményeinek tükrében. Ennek segítségével kiderülhet, hogy a jelenlegi tendenciák közül - az ID ismertségének növekedése, a tudósvilág idegenkedése, az evolúcióelmélet védelmezése, illetve néhány, bár növekvő számú tudós támogatása - melyik az, amelyik hosszabb távúnak bizonyul. Érdekes kutatási terület az is, hogy mennyire tér el százalékosan ebben a kérdésben az úgynevezett nagyközönség és a képzett értelmiségiek véleménye. Az a kérdés is felmerül, hogy elképzelhető-e, hogy a tudomány komplett paradigmaváltáson, mondhatni "visszaváltáson" esik keresztül a következő évtizedek során, és a Darwin előtti tudományossághoz hasonlóan nem fog elzárkózni az eredetkérdések olyan értelmű megválaszolásától, amely egy természetfeletti lény létezését feltételezi.
Számomra, mint a vaisnava teológia tanulmányozója számára különösen érdekes az a kérdés, hogy világszerte mennyire válik ismertté a védikus teremtésmagyarázat. Azt gondolom, a korábbi leírásokból kiderült, hogy ez esetben egy olyan részletes és koherens leírásról van szó, amely gyakorlatilag egyedülálló az emberi kultúrák teremtésmagyarázatai között, a védikus kultúra követői szerint pedig ez a legalaposabb, ember által hozzáférhető kinyilatkoztatás abban a kérdésben, hogy hogyan teremtette Isten a világot. Így joggal vetődik fel a kérdés, hogy e szemléletmód mennyire válik ismertté a közeli és távolabbi jövőben az európai kultúrában (és a világ más részein), mennyire képes gyökeret verni az "idegen talajon", milyen szerepet szán neki a sors az egymással küzdő eredetmagyarázatok kavalkádjában.
Végső soron a világ és az élet eredetére adott minden fajta válasz nehezen hihető és szokatlan a számunkra, mert mindegyik a távoli múltról szól, és olyan eseményekről beszél, amelyek ma nem megfigyelhetőek. Ez még az anyagelvű evolúciós feltételezések esetén is igaz, hiszen ott is olyan merész gondolatokkal találkozunk, hogy az élet első formája titokzatos módon magától "összeállt", a halak kimerészkedtek a földre és lábakat növesztettek, vagy majomszerű főemlősök az idő elteltével bonyolult emberi beszéd révén kezdtek kommunikálni, filozofikus gondolkodásmódra tettek szert és kultúrákat hoztak létre. A tervezési és teremtési megközelítések ezzel szemben nem az idő "mindenre képes" hatalmával, hanem egy intelligens tervező magasrendű értelmével, illetve Isten mindenhatóságával és teremtési szándékával magyarázzák a világ létrejöttét. Tehát a különböző álláspontok mindegyike tartalmaz megfigyelhetetlen és igazolhatatlan állításokat, így a személyes meggyőződés, a hit döntő szerephez jut az egyéni álláspontok kialakításában.
Az élet és a fajok eredetével kapcsolatban elfogadott válaszok nem csupán egy filozófiai felfogást jelentenek. Az eredetkérdésekre adott egyéni és kollektív válaszaink befolyásolják az élet és a társadalmi működésének céljával kapcsolatos felfogásunkat csakúgy, mint az értékrendünket, erkölcseinket és szokásainkat. A témával mélyebben foglalkozók, bármelyik megközelítést vallják is, általában tisztában vannak a kérdésre adott válaszok következményeivel, és éppen ez teszi olyan izzóvá az intellektuális vitákat.
A tervezés- vagy teremtéspárt képviselői azért bírálják az evolúció támogatóit, mert szerintük a materialista eredetmagyarázat "elvágja" az embereket Istentől, megfosztja őket transzcendens életcéljuktól, és csupán két lábon járó, civilizált állatokká degradálja őket, aláásva ezzel a társadalmi erkölcsöket, erősítve az egyre pusztítóbb fogyasztói mentalitást annak minden káros jellembeli, természeti és társadalmi következményével együtt. Ha igazuk van, és a természet tényleg szellemi úton, nem evolúciós folyamat révén jött létre, akkor a tudomány képviselőit valóban nagy felelősség terheli abban a tekintetben, hogy miként foglalnak állást a változatos és bámulatos földi élővilág származását illetően.
Ebben a rovatunkban azokat a hosszabb lélegzetű tanulmányokat és szakdolgozatokat ismertetjük röviden kedves olvasóinkkal, amelyeket tanáraink és hallgatóink írtak, és a közeljövőben könyv formájában kívánjuk megjelentetni őket.
SZAKDOLGOZAT
- Gauranga dāsa (Szűcs Gábor): Teológia és grammatika házassága Śrīla Jīva Gosvāmī Śrī Harināmāmŗta-vyākaraņájában
- Śacisuta dāsa (Tóth Zoltán): Ki és mikor írta a Bhāgavatamot? - A Bhāgavata-purāņa-kutatások összefoglaló kritikája
- Īśvara-Kŗşņa dāsa (Tasi István): Eredetmagyarázatok - Az evolúcióelmélet védikus és jelenkori alternatívái
Cím: Teológia és grammatika házassága
Śrīla Jīva Gosvāmī Śrī Harināmāmŗta-vyākaraņájában
Szerző: Gauranga dāsa (Szűcs Gábor)
Témavezető: Prema-vinodīni devi dāsī (Németh Orsolya)
Opponens: Gabhira dāsa (Tóth Gábor)
A védés időpontja: 2005. június 18.
Könyvként való megjelenés várható időpontja: 2006. vége
1. A szanszkrit nyelv és a Védák
A szanszkrit nyelv a Védák, a védikus irodalom nyelve. Szakdolgozatom témája a szanszkrit nyelv tanulásának és tanításának módszertana, amelyet Śrīla Jīva Gosvāmī egyedülállóan teista módon alkotott meg, a többi szanszkrit nyelvtani iskolával ellentétben, amelyek alapítói a nyelvtani szabályokat általában elvont, elméleti módon fogalmazták meg, figyelmen kívül hagyva a szanszkrit nyelv és nyelvtan valódi célját. Szakdolgozatomban a következő gondolatokat világítottam meg:
1. A szanszkrit a Védák nyelve.
2. A Védák célja Kŗşņa megismerése.
3. Következésképpen a szanszkrit nyelvet teista megközelítésben kell oktatni, ahogyan Śrīla Jīva Gosvāmī tette.
2. A kétféle megközelítés
A szakdolgozatban felvetett kérdés - nevezetesen a szanszkrit nyelv oktatásának módszertana - megközelítésének létezik egy "belső" és egy "külső" hagyománya. Ez a felosztás nem kifejezetten a kérdéskört kutatók hovatartozására utal, hiszen mindkét megközelítésnek vannak indiai és Indián kívüli képviselői egyaránt. Ezt inkább egy szabad paradigmaválasztásnak tekinthetjük. Mielőtt megvitatnánk a két megközelítés érvényességét, fogalmazzuk meg, mit is értünk alattuk!
A belső hagyomány alatt azt a megközelítést értjük, amely magából a védikus hagyományból, azaz a Védákban és purāņákban foglalt vallásfilozófiai rendszeren alapul, és a hagyomány követőjeként vizsgálja a tárgyat. Ez egy olyan nézőpont, amely az európai kultúrában a felvilágosodás kora előtti állapothoz hasonlítható, vagyis a tudományos megismerést nem különíti el mindenáron a vallásos gyakorlattól és eszmerendszertől. A belső hagyományban tehát három alapvető elvre alapozzuk vizsgálatunkat: a śāstra, vagyis a transzcendensnek elfogadott szentírások kijelentéseire; a guru utasítására, aki egy élő tanítványi láncolat tagjaként képviseli a tudást; valamint a sādhuk, vagyis más önmegvalósított, a hagyományon belüli bölcsek szavaira. Ezen alapvetéseket az 5.1-2. alfejezetekben fogjuk alátámasztani.
A külső hagyomány alatt az indológia tudományát értjük, melynek, mint a tudományos diszciplínáknak általában, intézményesülése két meghatározó lépésben történik: amikor tanszéket kap; illetve amikor szakfolyóiratai jelennek meg. Ezek alapján egyrészt megállapítható, hogy az indológia elsődlegesen filológiai tudományként született; másrészt pedig a nyugati gyarmatosítók érdekeinek szolgálatában állt, az ő szempontjaikat használta fel. A külső szempontok használata az indológia tudományát a mai napig jellemzi, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedek alatt módszertana sokat finomodott.
Paradigmatikus helyzetéből következően adódik az, hogy a belső hagyományt a nyugati olvasó teológiának, a külső hagyományt pedig szaktudománynak tekinti. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a teológiai, azaz belső megközelítés itt a vallási és a tudományos megközelítés szintézisét jelenti. A kétféle megközelítést tehát nem az különbözteti meg, hogy az egyik tudományos, a másik pedig nem; hanem a belső hagyomány szerinti a szövegeket (szentírásokat) a szerző szándékának és ontológiai helyzetének figyelembe vételével vizsgálja, míg a külső szerinti a szövegeket kiemeli eredeti kontextusukból, és külső szempontok alapján elemzi.
Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy a külső hagyomány több lehetőséget teremt arra, hogy alkalmazói téves vagy alaptalan következtetéseket vonjanak le (lásd pl. a szövegek datálása), a belső hagyomány pedig alkalmasabb arra, hogy a szentírások valódi üzenetét napvilágra hozza. Ezért a tanulmány során ezt a hagyományt követtem.
3. A Védák datálása
A szanszkrit nyelvtan történetének áttekintése során először az alapvetően filológiai diszciplínaként létrejött indológia (külső hagyomány) álláspontját mutatjuk be, mely a történeti nyelvészet módszereit használja. Ezt fogjuk összevetni a védikus (vaişņava) nyelvészet (belső hagyomány) álláspontjával.
Az első nyugati tudósok, akik megkezdték a szanszkrit nyelv és a szanszkrit írások "tudományos" kutatását, mint pl. Friedrich Max Müller, W. D. Whitney, Maurice Winternitz, Sir William Jones, természetszerűleg avval az előítélettel közelítették meg a kérdést, hogy a védikus (vagy ahogyan akkoriban nevezték: árja) kultúra és nyelv nem lehet ősibb vagy fejlettebb a görög-római eredetű európai, azaz nyugati civilizációnál. René Guénon szerint ez a "klasszikus előítélet" , és az indológiai kutatásokra alkalmazva mindez oda vezetett, hogy nem csupán a 19. századi indológusok, de modern követőik jó része is egy hipotetikus proto-indoeurópai ősnyelvet jelöl meg a szanszkrit nyelv elődjeként.
Ezt az elképzelést Darwin akkoriban megjelent A fajok eredete című munkája tovább erősítette, bár a közös eredet egyik korai szószólója, August Schleicher már néhány évvel korábban publikálta Stammbaumját, vagyis az indoeurópai nyelvek családfáját. Ezt az elképzelést, amely az evolúciós elméletre hivatkozva a nyelv keletkezését az emberi faj kialakulásával párhuzamosan feltételezi, valamint a nyelvek egymásból való kialakulását egy családfa formájában vázolja fel, tradicionális protokollnak neveztem el, mivel a nyelvészek nagy többsége még napjainkban is "szentségtörésnek", tudománytalanságnak tekinti az ettől való eltérést és a szanszkrit nyelv teista megközelítését.
A feltételezett proto-indoeurópai ősnyelv és ősnép teóriájának legnagyobb hiányossága az, hogy semmilyen írásos vagy régészeti bizonyíték nem áll rendelkezésre ezek létezésére és Indiába való bevándorlására. Az indo-árja bevándorlás elméletének ellentmondásait Edwin Bryant részletesen elemzi , így ettől eltekintünk. A szanszkrit nyelv és kultúra datálása szintén fogas kérdés az indológusok számára, mivel a Védákban, és különösen a purāņákban megadott, az emberiség írott történelméhez mérten óriási hosszúságú világkorszakokat (yugák) a tudomány hosszú ideig a képzelet szüleményének tartotta. Ennek megfelelően, valamint a korábban említett görög-római előítéletet figyelembe véve, a korai idológusok (Winterintz, Müller, Whitney) általában Kr.e. 1200-ra datálták a legkorábbinak tartott szanszkrit írásmű, a Ŗg-Veda keletkezését. Értelemszerűen, mivel az ő felfogásuk szerint a stílusukban és nyelvezetükben eltérést mutató purāņák és itihāsák később keletkeztek, ezeket pér évszázaddal későbbre datálták, a Kr.e. 3. századig bezárólag, amikortól már régészeti leletekkel és rendelkeztek a védikus írásosságot illetően. Edwin Bryant részletesen elemzi a különböző szakértők érveit a különböző dátumok mellett és ellen, és végül Woolnerra hivatkozva fenntartja a lehetőséget, hogy a Ŗg-Veda és a többi szanszkrit írás akár Kr.e. 3000-4000-től kezdve is keletkezhetett. Erre csillagászati bizonyítékokat is felsorakoztat, és mint a 2.6. alfejezetben látni fogjuk, ez a dátum nagyjából megegyezik a Kali-yuga kezdetének időszakával (kb. Kr.e. 3000) , amikor is a hagyomány szerint Vyāsadeva ténylegesen felosztotta és lejegyezte a Védákat és a purāņákat. Devamrita Swami régészeti bizonyítékokat is felsorol (a mohenjo-daroi, lothali, mergarhi leletek, a Sarasvatī folyó kiszáradt medrének műholdas feltérképezése) egy fejlett kultúra létezésére Észak-Indiában a fent említett időszakban.
Az indo-árja ősnép és ősnyelv elmélete több helyen sántít, hiszen egy nomád életmódot élő, vándorló népnek tulajdonítják egy olyan fejlett nyelvtani rendszer kialakulását, mint amilyen a védikus szanszkrit, valamint az olyan tartalmú himnuszokat, amelyek jellegzetesen egy letelepedett, földműveléssel és tehenészettel foglalkozó, és társadalmilag, valamint kulturálisan magas szintű civilizáció gondolkodását tükrözik. E kérdés kapcsán ismét a bevezetőben említett külső és belső hagyomány képviselői kerültek szembe egymással. Az árja bevándorlás elméletének ellenzői a következő érveket sorakoztatják fel:
1. A védikus, buddhista, dzsain vagy tamil írások egyike sem számol be egy idegen nép inváziójáról a Gańgā völgyébe.
2. Az Indus-Sarasvatī civilizáció leletei (Harappa és Mohenjo-daro) meglehetős kontinuitást mutatnak a védikus kultúrával, ahelyett, hogy leigázták és megsemmisítették volna az állítólagos jövevények.
3. A Ŗg-veda asztronómiai utalásai alapján arra következtethetünk, hogy már kb. Kr. e. 2500-ban is fejlett csillagászati és matematikai ismeretekkel rendelkeztek, emellett a növényzetre és állatvilágra utaló leírások tipikusan Észak-India tájaira utalnak.
4. A Sarasvatī folyó kiszáradása kb. Kr.e. 1900-ra tehető, amelyhez kötődően az Indus-Sarasvatī völgyi városok nem a megszállás, hanem az elsivatagosodás miatt néptelenedtek el. A védikus hagyomány maga is rögzíti a civilizáció központjának elmozdulását a Gańgā völgyébe.
5. A purāņákban felsorolt családfák több mint 120 generációra utalnak vissza, amit a külső hagyomány képviselőinek szűkös datálási rendszerében lehetetlen elhelyezni. Emellett az is bizonyított, hogy a Ŗg-veda által említett háborúk nem a betolakodók és ott lakók között, hanem ugyanazon kultúra képviselői között zajlottak.
Magán a szanszkrit nyelven belül is megfigyelhetjük ezt a modifikációt, amelyet az indológusok általában szintén datálási feltevésekkel próbálnak megmagyarázni, amint azt korábban láttuk. A szanszkrit nyelvnek valóban kétféle változata létezik, nevezetesen a védikus és klasszikus szanszkrit. Ám a konklúzíó, amelyet az indológusok általában levonnak, nem helytálló, sőt, mondhatni, önmagának is ellentmond. Az a következtetés ugyanis, hogy a klasszikus szanszkrit nyelv és értelemszerűen az e nyelven alkotott művek akár évezredekkel is később keletkeztek, nem szükségszerű. A védikus hagyomány e két nyelvváltozatot vaidika és laukika (védikus és világi) szanszkritnak nevezi, és használatuk egyidejűleg is fennállt, csupán az adott nyelvváltozatokat használó társadalmi réteg volt különböző, valamint a cél, amire használták őket.
A vaidika szanszkrit a maga tökéletes és megváltoztathatatlan nyelvtanával és szabályrendszerével kifejezetten a védikus mantrák nyelve volt, amelyek az univerzum teremtése óta változatlan formában vannak jelen, hiszen ha a hangalakjukban bármiféle változás állna be, akkor elveszítenék erejüket. Ez teszi szükségessé a hat vedāńga beható ismeretét azon áldozópapok számára, akik tökéletesen szeretnék megérteni és kiejteni a négy Véda himnuszait.
A laukika szanszkrit pedig, amely megegyezik a nyelvészek által klasszikusnak nevezett nyelvváltozattal, a valóban évezredeken keresztül beszélt nyelv volt, és mint a tapasztalat mutatja, a beszélt nyelv szüntelen változásokon megy keresztül, igazodva az adott kor és társadalom követelményeihez. Ez, mint ahogyan korábban rámutattunk, természetesen merőben ellentmond az evolúciós emléletnek, mely szerint a nyelv az emberi faj fejlődésével párhuzamosan alakult ki. Ezzel szemben sokkal inkább alátámasztja azt a folyamatot, amelyre a purāņák utalnak, mégpedig, hogy az emberiség világkorszakai során az emberek intellektuális képességei folyamatosan csökkennek. Így érthető, hogy a védikus szanszkrit, amely főleg a Tretā-yugában élvezett kiemelkedő szerepet , a mellette a többi osztály által beszélt klasszikus szanszkrittal szemben a későbbi korokban háttérbe szorult, és sokak számára érthetetlenné vált. A hagyomány sszerint tehát a két nyelvváltozat nem egymás után alakult ki, hanem két különböző célt szolgált, és párhuzamosan létezett.
Értelemszerűen a két különböző közönségnek szóló művek párhuzamosan is keletkezhettek a két nyelvváltozatban. Például a Védák himnuszaiban a vaidika, míg a purāņák vagy itihāsák leírásaiban a laukika nyelvváltozat jelenik meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Védák feltétlenül korábbra datálandóak, mint a purāņák, viszont fenntarthatjuk azt az állítást is, hogy a két nyelvváltozat jelentősége egymáshoz képest változott az idők során.
4. A grammatikai iskolák
Az első, és egyben legismertebb óind grammatikus Pāņini (Kr.e. 520-460) volt. Fő nyelvtani műve az Aşţādhyāyī. Somadeva Kathāsaritsāgarája szerint az Aşţādhyāyī szútrái Indrától erednek, aki a Taittirīyasamhitā szerint az első nyelvész volt. Általában a Kr.e. 8. (Goldstücker) és 4. sz. (Max Müller és Weber) közé datálják. A Pāņinit követő időszakban számos más grammatikai iskola is virágzott, melyek legtöbbje autonóm tudományként kezelte a szanszkrit nyelvet, vagyis annak szabályait függetlenül kezelte a szanszkrit nyelven írt teológiai művek tartalmától. Gaurinath Sastri mongráfiájában részletesen ismerteti ezen iskolákat, mejd megjegyzi:
"Az utóbbi évszázadokban virágzott néhány grammatikus, aki a nyelvtant a vallás eszközévé akarta változtatni. Ez a tendencia már Vopadevánál is jelentkezett. Rūpagosvāmin a 16. században megírta Harināmāmŗtáját. Ebben Kŗşņa és Rādhā neveit használja nyelvtani terminus technicusok gyanánt. Jīvagosvāmin is írt egy ugyanilyen című nyelvtant. Colebrooke professzor még egy harmadik vaişņava nyelvtant is megemlít Caitanyāmŗta címmel."
Ezek alapján felvetődik a kérdés, vajon van-e létjogosultsága Jīva Gosvāmī teista nyelvtani megközelítésének? A vaişņava hagyomány szerint teljes mértékben van, hiszen korábban már kifejtettük, hogy a Védák célja Kŗşņa megismerése, a megismerés elengedhetetlen eszköze pedig a szanszkrit nyelv helyes megértése. Ugyanakkor azt is meg fogjuk látni, hogy Jīva Gosvāmī módszertana szorosan követi Śrī Caitanya Mahāprabhu nyelvtanítási módszereit és hagyományait.
5. Jīva Gosvāmī nyelvtankönyvének alapvető vonásai
A védikus tudományokban, többek között a nyelvtanban is divatos a szútrák (aforizmák) formájában megírt tudományos értekezés. Ez külalakjában rövid mondatokból áll, amelyek a lényegre szorítkozva, minél tömörebb formában foglalják össze az adott tudományág, esetünkben a nyelvtan szabályrendszerét. Ennek alapvető célja az volt, hogy a szabályok viszonylag könnyen megjegyezhetők legyenek. A klasszikus szútra-irodalom, melynek példájaként említhetnénk Kŗşņa-dvaipāyana Vyāsadeva Vedānta-sūtráját , vagy akár Pataňjalī Muni Yoga-sūtráját , sztenderd formai követelményekkel rendelkezik, amelyeknek értelmében a mű négy fejezetből (adhyāya) áll, és mindegyik fejezet négy negyedre (padára) oszlik. Śrīla Jīva Gosvāmī azonban, bár törekszik a szútrák tömörségére, nem tartja magát a négy fejezet/négy negyed rendszerhez, hanem ehelyett, grammatikus elődeinek stílusát követve, a téma által megkívánt terjedelemben és a témaköröknek megfelelő módon építkezik. Így a Harināmāmŗta-vyākaraņa összesen hét fejezetből áll, amelyeken belül egy vagy két téma kerül tárgyalásra. Az egyes témaköröket prakaraņáknak nevezi. Ezeken belül általában szútra formában értekezik, bár egyes szútrákhoz, ahol az érthetőség megkívánja, prózai magyarázatokat vagy ślokákat is fűzött, amelyeket vŗttinek neveznek. Az invokáció (mańgalācaraņa) és a könyv befejezése (granthopasamhāra) szintén verses formát öltött.
Mielőtt rátérnénk az egyes fejezetek témáinak áttekintésére, meg kell még jegyeznünk, hogy Jīva viszonylag strukturáltan szerkesztette meg szútráit, összevetve például Pāniņi Aşţādhyāyījával, amelynek szabályrendszerét az utána következő kommentátorok nemzedékei rendezgették, szerkesztgették. A két mű terjedelmében is eltér egymástól, mert míg Pāņini mintegy 4000 szútrában értekezett, Śrī Jīva 3020 szútrában foglalja össze a nyelvtan szabályait. Ez a Harināmāmŗta bŗhat (vagyis teljes) változatának terjedelme, míg a laghu verzió ennél jóval kevesebb, mintegy 1000 szútrát tartalmaz. Ezek a szútrák azonban elengendőek a klasszikus szanszkrit nyelven írott művek megértéséhez, a bŗhat változat kiegészítő szútrái pedig csupán azok számára fontosak, akik maguk is kommentárokat szeretnének írni.
6. A fejezetek témakörei
Az első fejezet a samjňā-sandhi-prakaraņam címet viseli, és első 43 szútrája alkotja a samjňā-prakaraņát. Ebben a szerző meghatározza a fogalmakat, vagyis elmagyarázza a szanszkrit ábécé betűit, valamint felállítja és megnevezi a különböző kategóriákat, amelyek alapján később a sandhik (hasonulás), a ragozás és a többi nyelvtani szabály alkalmazható lesz. A 44. szútrától a 95. szútráig a sandhi-prakaraņam következik, amely a hasonulások szabályait taglalja. Először a magánhangzók, majd a mássalhangzók hasonulásait, végül a véghangtörvényeket és a visarga ¤ hasonulásainak szabályait ismerteti a szerző.
A második fejezet a vişņupada-prakaraņam címet viseli, és a névszók ragozásával foglalkozik, bemutatva a főnevek különböző csoportjait, valamint külön tárgyalva a magánhangzós, illetve mássalhangzós declinatio eseteit. Mindez a 96. szútrától a 164.-ig tart. Ezután a kŗşņa-nāma-prakaraņam következik, amely a nāmák (vagyis névszók) között egy olyan kategória, amelynek ragozása eltér a többi csoportétól. Ez a fejezetrész a 217. szútráig tart.
A harmadik fejezet ākhyāta-prakaraņam címmel az igeragozást tárgyalja, ismertetve a különböző igeidőknek és -módoknak megfelelő végződéseket: praesens (acyuta-pratyaya), praeteritum (bhūteśvara-pratyaya), aoristos (bhūteśa-pratyaya), optativus (vidhi-pratyaya), imperativus (vidhātŗ-pratyaya), perfectum (adhokşaja-pratyaya), precativus (kāmapāla-pratyaya), körülírt futurum (bālakalki-pratyaya), futurum (kalki-pratyaya), conditionalis (ajita-pratyaya); majd végigveszi a tízféle igeosztály ragozását. Ez a fejezet 562 szútrából áll.
A negyedik fejezet már a Harināmāmŗta-vyākaraņa második feléhez tartozik, és a névszói-igei viszonyokat, valamint az esetvégződéseket tárgyalja. Ez a fejezet 267 szútrából áll, és a címe kāraka-prakaraņam.
Az ötödik fejezet címe kŗdanta-prakaraņam, és az igenevek képzését ismerteti, pl. participium, gerundivum, infinitivus, absolutivum stb. Ez a fejezet 471 szútrából áll.
A hatodik fejezet a samāsa-prakaraņam, és a szóösszetételek alkalmazását ismerteti. Ezen belül a mellérendelő, alárendelő, jelzős, birtokos és határozós névszói összetételek is szerepelnek, mindemellett Jīva Gosvāmī mindegyiknek saját nevet is ad. Ez a fejezet 373 szútrából áll. Az utolsó része, a 359. szútrától kezdve a dvirukti-prakaraņam címet viseli, és a szóismétlések változatait tárgyalja.
A hetedik, és egyben utolsó fejezet a taddhita-prakaraņam címet viseli, és a névszóképzéseket ismerteti. Ez a leghosszabb fejezet, amely 1130 szútrából áll a Bŗhad-dharināmāmŗta-vyākaraņában.
A szútrák számozását tekintve feltűnik, hogy az első és második fejezet szútrái folytatólagosan vannak számozva, míg a többi fejezet külön-külön. Ha illeszkedni próbálnánk Pāņini 8 fejezetes formátumához, akkor a Harināmāmŗta-vyākaraņához hozzá kéne csatolni Jīva Gosvāmī másik nyelvtani művét, a Dhātu-sańgrahát, amely az igei gyökök gyűjteménye - ezt az általam használt szanszkrit változatban meg is tették.
Az invokációban Śrī Jīva a többi nyelvtani iskola kritikájába bocsátkozik, megjegyezve, hogy ha a tudomány, jelen esetünkben a nyelvészet nem vezet el oda, hogy a tanulóban felébredjen a ragaszkodás Kŗşņa iránt, akkor a szavai értelem nélküliek, mint ahogyan a kócos haj sem ékesíti a fejet megfelelően. Ugyanakkor meghatározza azt is, hogy könyvét a vaişņava közönségnek szánja, egyrészt mert ők értékelik az Úr szent neveit, másrészt pedig, mert tudtukra akarja adni, hogy a szanszkrit nyelv ismerete szükséges a vaişņava siddhānta megértéséhez.
Cím: Ki és mikor írta a Bhāgavatamot?
Alcím: A Bhāgavata-purāņa-kutatások összefoglaló kritikája
Szerző: Śacisuta dāsa (Tóth Zoltán)
Témavezető: Premamoya dāsa (Németh Péter)
Opponens: Rādhānātha dāsa (Dr. Sonkoly Gábor)
A védés időpontja: 2005. június 18.
A könyv tervezett megjelenési ideje: 2006. nyara
Sok tudóst foglalkoztatott már az évszázadok során az a kérdés, hogy vajon milyen ősi a védikus irodalom, India hatalmas terjedelmű kulturális öröksége. A modern történetírás szemszögéből az ősi indiaiak nem sokat törődtek a történelmi feljegyzésekkel, s ezért rendkívül nehéz felderíteni a Védákban foglalt tanok eredetét. Indiával kapcsolatban két fontos esemény jelenthet kapaszkodót a tudóstársadalom számára: Buddha jelenléte (i.e. 566-486) és Nagy Sándor hódításai, melyek során eljutott még Indiába is (i.e. 326). A védikus irodalom datálása szempontjából azonban ezek meglehetősen kései események.
A címben szereplő egyik kérdés a Bhāgavatam keletkezésének idejére vonatkozik. A modern történetírás egyik alappillére, hogy minden fontos eseményhez évszámot kell megadni. Ez egy teljesen természetes reakció ama tudósok részéről, akik a múltat kutatják. Amikor azonban a védikus írásokat próbálják megközelíteni hasonló szándékkal, nem várt nehézségekbe ütköznek.
A védikus írások, s azon belül is a purāņák datálása pusztán a szövegelemzésekre alapozva nem váltotta be a mai napig sem a hozzá fűzött reményeket. A kutatók és a különböző filozófiai iskolák képviselői által kinyilatkoztatott, gyakran előítéletektől terhes és egymásnak ellentmondó véleményeinek pillanatképét Ludo Rocher szemléletesen bemutatja A purāņák (1986) című könyvében a Bhāgavatammal kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy az ezen a területen folyó kutatások eredményeit nagy mértékben torzítják a más tudományágakba - pl. régészet - beágyazódott tudományosnak elfogadott dogmák. Ugyanis Michael A. Cremo és Richard L. Thompson Az emberi faj rejtélyes eredete (1994) című munkájukban megdöbbentő mennyiségű tudományos bizonyítékot sorakoztatnak fel azzal kapcsolatban, hogy az ember sokkal régebb óta létezik a Földön, mint ahogy azt eddig a tudósok gondolták, vagy hangoztatták. E könyvük a Tiltott Régészet (1993) rövidített változata, s csak a legjelentősebbnek ítélt archeológiai leleteket mutatják be benne. Az ember ősiségével kapcsolatos rendellenes leleteket táblázatba rendezték a könyvük végén, s csupán ez a táblázat tizennégy oldalt tesz ki. Megdöbbentő, de a felsorolt bizonyítékok szerint már sok millió éve létezik fejlett emberi kultúra a Földön. Habár nem tudtam részletesen foglalkozni ezzel az izgalmas témával, annyi azonban bizonyos, hogy a régészeti leletek nagy mértékben befolyásolják a védikus írások datálását.
A régészeti leletek alapján azt mondhatom, hogy a Bhāgavatam keletkezésének felső időkorlátja i.sz. IIIIV. század, míg az alsó időkorlát - s ez valószínűleg közelebb helyezkedik el a keresett időpontunkhoz - i.e. 3000 körülire tehető.
A felső időkorlát meghatározására a Dél-India egyik városában, Kanchipuramban lévő Vaikuņţha Perumāl Templomban található ikonok szolgálnak alapul. D. Dennis Hudson felfedezése alapján az i.sz. VIII. században épült templom ikonjai által ábrázolt történetek sorrendje teljes mértékben megfelel a Bhāgavatam történeteinek sorrendiségével. Edwin F. Bryant szerint (2002) egy írásnak legalább két-háromszáz évvel korábbinak kell lennie ahhoz, hogy ilyen hatást gyakoroljon az uralkodókra, akik a templomokat építették. Több szövegelemzésen alapuló eredményt (Dikshitar, 1951; Tagare, 1978) összehasonlítva az i.sz. III-IV. időponttal azt találtam, hogy Bryant észrevétele megalapozott. Ez a tény viszont nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy esetleg még korábban íródott - annál is inkább, mivel mások (Gyani, 1943; Vyas, 1974; Arganis, 2001) épp erre hivták fel a figyelmet publikációikban. A felső időkorlát tehát csak azt jelzi, hogy ennél későbbre semmiképp sem tolhatjuk a Bhāgavatam keletkezésének időpontját.
Az alsó időkorlát évszámát pedig a következőképpen kapjuk meg: A Védák írnak egy mitikusnak tűnő folyóról, a Sarasvatīról, amely a Himalájától egészen a tengerig hömpölygött. A Bhāgavatam is sok versében említi a Sarasvatī folyót a történetek során, ami arra utal, hogy e purāņában rögzített események akkor zajlottak, amikor a szóban forgó folyó még létezett. Ez ugyanakkor egy szoros kapcsolatot mutat a négy Véda és a Bhāgavatam között.
1986-ban francia kezdeményezéssel kezdődött a SPOT-program. E műholdas felderítésnek köszönhetően rátaláltak a Sarasvatī folyó kiszáradt medrére. A felvételeken látható, hogy a Sarasvatī folyó a jelenlegi Ghaggar folyónál már 6,4 kilométer széles volt. Delhi irányában haladt tovább, a mai Pandzsáb területén már csaknem 20 kilométer széles mederben hömpölygött, s végül méltóságteljesen az Arab-tengerbe ömlött. Ez a felfedezés az archeológia területén is nagy előrelépést jelentett. Az ezt követő ásatásoknak köszönhetően több mint ezer ősi települést fedeztek fel a régészek a Sarasvatī folyó kiszáradt medre nyomán. Ezzel szemben az Indus folyó mentén mindössze száz ehhez hasonló romot találtak. Ez késztette arra az indiai régészeket, hogy az Indus-völgyi kultúrát Sarasvatī-Indus civilizációra nevezzék át.
Most már csak az a kérdés, mikor kezdett el kiszáradni a Sarasvatī?
A szakértők a következő megközelítő eredményt hozták a nyilvánosság elé: A folyó i.e. 3000 körül kezdett el kiszáradni, s hozzávetőlegesen i.e. 2000 környékén tűnt el teljesen a Radzsasztáni sivatagban. Ez a felfedezés tehát arra mutat rá, hogy a Sarasvatī folyót megemlítő védikus írások - a Ŗg-veda, a Mahābhārata, a Bhāgavatam és más purāņák stb. - nagy valószínűséggel már akkor is léteztek, amikor ez a hatalmas folyam zavartalanul hömpölygött az óceán (samudra) felé.
A Bhāgavatam keletkezésére vonatkozó találgatásokat tehát, amiket főként a szövegelemzésekre alapoznak a Védák kutatói, nagy mértékben módosítják a régészeti bizonyítékok. A különböző tudósok által megadott, egymásnak ellentmondó dátumokat - i.e. 1200-tól i.sz. 1300-ig - az archeológusok által feltárt leletek inkább a régebbi időpontok felé tolják el: i.e. 3000-től legfeljebb i.sz. 400-ig. Ez utóbbi eredmények alsó időkorlátja minden gond nélkül egybevethető a śāstra kijelentéseivel. Nyilvánvaló, hogy további erőfeszítésre van még szükség, hogy leszűkítsük ezt az időintervallumot. Viszont a különböző datálási módszerek bemutatásával sikerült megközelíteni a valóságot, és pontosítottuk a szóba jöhető idősávot.
Ezután nézzük, hogy a Bhāgavata-purāņa milyen helyet foglal el a védikus irodalomban, s ki a szerzője! A purāņák és az itihāsák szerves részei a védikus irodalomnak, mivel az egyszerű emberek nyelvén, történeteken keresztül magyarázzák el a négy Véda - főként az upanişadok - filozófiai tanait. A tizennyolc mahāpurāņa közül kiemelkedik a Bhāgavata-purāņa, amely a legfelsőbb rendű vallásos elveket magyarázza. A védikus irodalom rövid áttekintése során azt tapasztaltam, hogy a purāņák és az itihāsák nem csupán részei a négy Védának, hanem bizonyos szempontból magasabb rendűek is azoknál. Továbbá azt is láthattuk, milyen nyakatekert módon próbálják egyes tudósok "lehúzni" a purāņákat ebből a helyzetükből, s azt a benyomást kelteni ezáltal másokban, hogy ezek valójában nem sok hitelt érdemlő írások. Tény, hogy egyes purāņákat megtépázott a történelem, de a vaişņava ācāryák érveinek súlya alatt meghajolva azt kell mondanom, hogy a Bhāgavata-purāņa e tekintetben is érintetlen maradt. Ennek fényében komoly erőfeszítést tettem, hogy tisztázzam e purāņa azonosságát.
Egyesek úgy tartják, hogy valójában a Devībhāgavata az eredeti Bhāgavata-purāņa, nem pedig a Ś rīmad- Bhāgavatam. Mivel ez egy több évszázada húzódó vita, ezért egy középkorban élt szent, Ś rīla Jīva Gosvāmī írását használtam elsősorban a bizonyításhoz. A rendelkezésemre álló információk alapján megállapítottam, hogy a Devībhāgavatát támogató filozófusok érvei - mely szerint a śākta Devībhāgavata lenne az igazi Bhāgavata-purāņa, nem pedig a vaişņava Bhāgavatam - nem állnak szilárd lábakon a Bhāgavatammal szemben. A bizonyítási folyamat során így meggyőződhettünk arról, hogy a vaişņava Bhāgavatam minden kétséget kizáróan azonos a purāņa-listákon szereplő Bhāgavata-purāņával. E fentiek alapján vetettem részletes elemzés alá a Bhāgavatamot. Tüzetesen megvizsgáltam a benne található párbeszédeket, s megnéztem, vajon a mű felépítésének elemzésekor találok-e arra utaló jeleket, hogy a Bhāgavatamot több személy írta évszázadokon keresztül. Ha a Bhāgavatam egybefüggő szerkezetéhez nem férhet kétség, akkor ez azt vonja majd maga után, hogy csak egyetlen írója lehetett.
Kiderült, hogy e purāņa szövege teljes mértékben egybefüggő, logikailag támadhatatlan, s a benne található családfa is szoros összefüggést mutat az egyes énekek között. Egy részletes ábrát is készítettem segítségként a Bhāgavatamban található családfáról, s úgy találtam, hogy a családfa felépítése megszakítatlan és következetes. Ez azt bizonyítja, hogy a Bhāgavatamot ebből a szempontból is logikus felépítés jellemzi. Ezek alapján az a feltevésem, hogy minden bizonnyal egyetlen személy írta le, aki átlátta az egész művet.
Az író személyével kapcsolatban két szent neve kerül általában előtérbe: Vopadeva és Kŗşņa Dvaipāyaņa Vyāsa.
Vopadeva Hemādri pártfogoltja, valamint Mahādeva (i.sz. 1260-tól) és Rāmacandra (i.sz. 1271-től) minisztere volt. Ő a Muktāphala szerzője, amely kb. 1000 śloka gyűjteménye a Bhāgavatamból. Továbbá ő írta a Harilīlāt is, amely tizenkét fejezetével a Bhāgavatam tizenkét énekére utal. De semmi esetre sem - írja Ludo Rocher (1986) - ő írta a Bhāgavatamot. Edwin F. Bryant (2002) kifejti, hogy Durgashanker Shastri szerint a Vopadevával kapcsolatos teóriát Dayānanda Sarasvatī kezdte el terjeszteni, mivel az Ārya Samāj nevezetű missziója egyik fő feladatának tekinti, hogy megdöntsék a purāņák autoritív helyzetét.
A Vopadeva-teóriát - miszerint ő szerezte volna a Bhāgavatamot i.sz. XIII. században - több tudós kijelentéseire támaszkodva (Például: Bhattacharya (Bhāgavata-purāņa 1950:Introduction, xii); Majumdar (Bhāgavata-purāņa 1966:117); Bechter (Bhāgavata-purāņa 1976:1)) egyértelműen elutasítva azt javaslom, hogy fogadjuk el a śāstra, köztük a Ś rīmad-Bhāgavatam kijelentését, miszerint Kŗşņa Dvaipāyaņa Vyāsa írta le ezt a purāņát a négy Védával és a többi purāņával együtt. A Vopadevát támogatók érveit gyakorlatilag már a datálás problémakörének bemutatása alapján is elvethetjük, hiszen az abban foglaltak szerint a Bhāgavatam keletkezésének felső időkorlártja i.sz. III-IV. század.
A másik javaslatom pedig az, hogy fogadjuk el mind az írót, Ś rīla Vyāsadevát, mind pedig az elbeszélőket, Sūta Gosvāmīt és Ś ukadeva Gosvāmīt élő történelmi személyiségekként. Nincs semmi alapja annak az elképzelésnek, hogy a védikus írásokban oly sokszor emlegetett bölcsek és szentek mind mitikus alakok lennének. Ki más, ha nem Vyāsadeva írta a Bhāgavatamot? Van-e más jelölt a Védák szerzőjére? Ha végigolvassuk az egész védikus irodalmat, sehol nem említenek senki mást sem a purāņák, sem a négy Véda szerzőjeként rajta kívül.
Pusztán az intelligenciánk segítségével nem vagyunk képesek megérteni a Bhāgavatamot - s általánosságban véve a védikus irodalom megértéséhez sem elegendő az akadémiai műveltség. A módszertani ateizmus nem eléggé objektív a szentírások elemzéséhez. A védikus hagyomány - amelynek a gaudīya vaişņavizmus is része - megköveteli, hogy bizonyos szinten el kell fogadnunk a megértés azon folyamatát, amit maguk a Védák írnak elő. S ha erre valaki nem is képes, akkor legalább a tanulmányozás idejére függessze fel előítéleteit, tegye félre a kétségeit, s próbálja meg abban a szellemben megközelíteni eme ősi írásokat, amelyben azok íródtak. Ez, és csakis ez a módszer képesíti az egzegétát a Védák eredeti mondanivalójának megértésére és azok hiteles tolmácsolására.
Ki és mikor írta a Bhāgavatamot? Ha a gaudīya vaişņava hagyományt faggatjuk, akkor a válasz: Ś rīla Vyāsadeva állította össze körülbelül ötezer évvel ezelőtt. A szakdolgozat célja elsősorban az volt, hogy megállapítsuk: ellentmondásra jutunk-e, ha ezt a konklúziót megvizsgáljuk a śāstrák kijelentései és az empirikus módszerek fényében. Azt találtam, hogy ha nem zavarják meg a kutató elméjét bizonyos prekoncepciók, s őszintén keresi az igazságot, akkor meglepő módon a Védák kijelentései egzaktnak bizonyulnak.
Cím: Eredetmagyarázatok
Alcím: Az evolúcióelmélet védikus és jelenkori alternatívái
Szerző: Īśvara-Kŗşņa dāsa (Tasi István)
Témavezető: Dr. Farkas Ferenc - vegyészmérnök
Opponens: Kśīra-cora (Csák Csaba)
A védés időpontja: 2005. június 18.
A könyv tervezett megjelenési ideje: 2006. nyara
Szakdolgozatom három tartalmi fejezetének célja az evolúcióelmélet modern és védikus alternatíváinak bemutatása volt. Ennek érdekében az első részben történeti keretbe ágyazva ismertettem Charles Darwin elméletének születését, annak továbbélését és módosulásait. Az evolucionista szemlélet voltaképpen a fajok eredetének anyagelvű magyarázata érdekében született, és alapvető állítása - a fajok leszármazással való keletkezése, a szaporodás során bekövetkező mutációk és a szelekció működése révén - napjainkban széles körben ismert és elfogadott. Ugyanakkor bírálói szerint az elmélet nem rendelkezik szilárd természettudományos bizonyítékokkal, csupán mint egy gondolkodási paradigma uralja a tudományos gondolkodást és jórészt a nagyközönség világszemléletét is.
Az evolúcióelmélet "megszokott" kritikusai egyes vallási irányzatok azon követői, akik a szentírásuk hagyományhű értelmezését részesítik előnyben. Nyugaton (Európában és Amerikában) ez főként a "fundamentalistának" nevezett keresztény felekezetekre jellemző. A egyidejű teremtés elvét valló kreacionista szemlélet támogatói évtizedek óta hadban állnak az evolúcióelmélettel, illetve annak kizárólagos oktatásával. A hitbéli érvek mellett sok tudományterületre is kiterjedt ez a vita. A természettudományok képviselőinek többsége úgy véli, hogy a tudománynak hűnek kell maradnia a "módszertani naturalizmus" elvéhez, és a világ és az élet minden jelenségét - beleértve az eredetkérdéseket is - csupán anyagi összetevők, energiák és törvényszerűségek révén kell és szabad magyaráznia. A kreacionista felfogás hívei ellenben a szentírásokat tekintik a végső kérdések megválaszolására alkalmas megfellebbezhetetlen tekintélynek, és úgy látják, hogy evolúcióelmélet ellentétes a tanításaikkal és ugyanakkor tapasztalatilag sem igazolt.
A tudomány színfalai mögött zajló, már-már állóháborúvá vált küzdelem új résztvevővel bővült az intelligens tervezési szemlélet 1980-as években történő felbukkanásával, majd megerősödésével. Ennek támogatói többnyire tudományos végzettségű szakemberek, akik csak tudományos megfigyelések alapján érvelnek amellett, hogy a világ egy - meg nem nevezett - értelmes tervező jelenlétét valószínűsíti inkább, mint a keletkezés véletlenszerű és szellemi irányítást nélkülöző elméletét. Az Amerikában megerősödő új, alternatív tudományos irányzat könyvek tucatjain keresztül és e célból intézmények segítségével népszerűsíti megközelítését. Az irányzat fellépése vitát gerjesztett a tudományos életben, hogy valóban ellentétben áll-e a tudomány működési szabályaival a világ intelligens tervezettségének elfogadása. A dilemma társadalmi vetületeként vetődtek fel azok a kérdések, hogy a természettudományos oktatás során szabad-e kizárólagosan bemutatnunk valamelyik szemléletet, elképzelhető-e ezek párhuzamos ismertetése, és ha igen, akkor melyik milyen súllyal szerepelhet a tananyagokban. Világszerte sok helyen zajlik eszmecsere ebben az ügyben, bár a különböző nézeteket támogató táborok mérete és befolyása eltérő az egyes érintett országokban, illetve az USA szövetségi államaiban. Körülbelül ez az evolucionista és a tervezési szemlélet vitájának jelenlegi állása.
Dolgozatom harmadik témakörként a teremtés védikus magyarázatát mutattam be, ami a legtöbb nyugati ember számára újdonságnak tekinthető. Arra törekedtem, hogy a teremtés terjedelmes védikus leírását jól áttekinthető szakaszokra bontsam, és olyan fogalmakkal írjam le, amely az indiai filozófia szakterminusaiban nem jártas olvasók számára is érthető. Ezt megnehezítette, hogy maga a téma még a védikus írások szerint is nehezen felfogható a csupán a minket körülvevő környezethez szokott emberi elménk számára. Mégis azt remélem, hogy a védikus teremtésmagyarázat leglényegesebb jellemzőinek bemutatásával sikerült "felfoghatóbbá tenni a felfoghatatlant".
Minden kultúrát jól jellemez és meghatároz, hogy milyen válaszokat ad az élet végső kérdéseire. Globalizált világunkban azt figyelhetjük meg, hogy a filozófiailag elfogadható álláspontok szinte mindegyike megtalálható minden kultúrkörben, csupán ezek dominanciája eltérő. A különböző magyarázatok befolyása, súlya azonban nem stagnál, hanem az idő függvényében egy-egy földrajzi területen belül is változik, vagyis "hullámzó", hogy melyik szemléletmódot hányan tekintik a magukénak, vagy milyen álláspontot adnak tovább e kérdésekben a következő generációnak.
Az evolúcióelmélet igazságtartalmával kapcsolatos vita szinte napról napra változó képet mutat. Napjainkban újabb és újabb hírek látnak napvilágot, amelyek a tervezési hipotézis egyre szélesebb körű ismertségét és támogatottságát látszanak igazolni, miközben a tudomány és az oktatás hivatalos bástyáiban a darwini elméletet védelmezik. Hogy meddig és mennyire fog emelkedni az értelmes tervezési szemléletmódjának ismertsége és elfogadottsága, és hogy várható-e, hogy a tudóstársadalom kollektíven úgy dönt, hogy "beengedi" a tervezési elméletet a tudomány berkeibe, az a jövő titka. Érdemes lenne két-háromévenként e kérdést alaposabban megvizsgálni az egyes országokban megjelenő releváns publikációk és a közvélemény-kutatások eredményeinek tükrében. Ennek segítségével kiderülhet, hogy a jelenlegi tendenciák közül - az ID ismertségének növekedése, a tudósvilág idegenkedése, az evolúcióelmélet védelmezése, illetve néhány, bár növekvő számú tudós támogatása - melyik az, amelyik hosszabb távúnak bizonyul. Érdekes kutatási terület az is, hogy mennyire tér el százalékosan ebben a kérdésben az úgynevezett nagyközönség és a képzett értelmiségiek véleménye. Az a kérdés is felmerül, hogy elképzelhető-e, hogy a tudomány komplett paradigmaváltáson, mondhatni "visszaváltáson" esik keresztül a következő évtizedek során, és a Darwin előtti tudományossághoz hasonlóan nem fog elzárkózni az eredetkérdések olyan értelmű megválaszolásától, amely egy természetfeletti lény létezését feltételezi.
Számomra, mint a vaisnava teológia tanulmányozója számára különösen érdekes az a kérdés, hogy világszerte mennyire válik ismertté a védikus teremtésmagyarázat. Azt gondolom, a korábbi leírásokból kiderült, hogy ez esetben egy olyan részletes és koherens leírásról van szó, amely gyakorlatilag egyedülálló az emberi kultúrák teremtésmagyarázatai között, a védikus kultúra követői szerint pedig ez a legalaposabb, ember által hozzáférhető kinyilatkoztatás abban a kérdésben, hogy hogyan teremtette Isten a világot. Így joggal vetődik fel a kérdés, hogy e szemléletmód mennyire válik ismertté a közeli és távolabbi jövőben az európai kultúrában (és a világ más részein), mennyire képes gyökeret verni az "idegen talajon", milyen szerepet szán neki a sors az egymással küzdő eredetmagyarázatok kavalkádjában.
Végső soron a világ és az élet eredetére adott minden fajta válasz nehezen hihető és szokatlan a számunkra, mert mindegyik a távoli múltról szól, és olyan eseményekről beszél, amelyek ma nem megfigyelhetőek. Ez még az anyagelvű evolúciós feltételezések esetén is igaz, hiszen ott is olyan merész gondolatokkal találkozunk, hogy az élet első formája titokzatos módon magától "összeállt", a halak kimerészkedtek a földre és lábakat növesztettek, vagy majomszerű főemlősök az idő elteltével bonyolult emberi beszéd révén kezdtek kommunikálni, filozofikus gondolkodásmódra tettek szert és kultúrákat hoztak létre. A tervezési és teremtési megközelítések ezzel szemben nem az idő "mindenre képes" hatalmával, hanem egy intelligens tervező magasrendű értelmével, illetve Isten mindenhatóságával és teremtési szándékával magyarázzák a világ létrejöttét. Tehát a különböző álláspontok mindegyike tartalmaz megfigyelhetetlen és igazolhatatlan állításokat, így a személyes meggyőződés, a hit döntő szerephez jut az egyéni álláspontok kialakításában.
Az élet és a fajok eredetével kapcsolatban elfogadott válaszok nem csupán egy filozófiai felfogást jelentenek. Az eredetkérdésekre adott egyéni és kollektív válaszaink befolyásolják az élet és a társadalmi működésének céljával kapcsolatos felfogásunkat csakúgy, mint az értékrendünket, erkölcseinket és szokásainkat. A témával mélyebben foglalkozók, bármelyik megközelítést vallják is, általában tisztában vannak a kérdésre adott válaszok következményeivel, és éppen ez teszi olyan izzóvá az intellektuális vitákat.
A tervezés- vagy teremtéspárt képviselői azért bírálják az evolúció támogatóit, mert szerintük a materialista eredetmagyarázat "elvágja" az embereket Istentől, megfosztja őket transzcendens életcéljuktól, és csupán két lábon járó, civilizált állatokká degradálja őket, aláásva ezzel a társadalmi erkölcsöket, erősítve az egyre pusztítóbb fogyasztói mentalitást annak minden káros jellembeli, természeti és társadalmi következményével együtt. Ha igazuk van, és a természet tényleg szellemi úton, nem evolúciós folyamat révén jött létre, akkor a tudomány képviselőit valóban nagy felelősség terheli abban a tekintetben, hogy miként foglalnak állást a változatos és bámulatos földi élővilág származását illetően.