Görgessen tovább

Vaisnavizmus-kutatás 2.
Az arcana mint yoga a gaudīya vaiṣṇava hagyományban
Kṛṣṇa-kṣetra dāsa 1997-ben fejezte be tanulmányait a kaliforniai Santa Barbara Egyetemen, majd a Graduate Theological Union programján, Berkeleyben szerzett magiszteri fokozatot. Jelenleg az oxfordi Centre of Vaiṣṇava and Hindu Studies doktori programjának hallgatója. 1991 óta felügyeli az ISKCON mūrti-imádatát.

Érdekes párhuzamokat fedezhetünk fel a Patañjali Yoga-sūtráiban ismertetett klasszikus nyolcfokú yoga-rendszer, illetve a hagyomány szerint Kṛṣṇa-Dvaipāyana Vyāsának tulajdonított Bhagavad-gītāban és Bhāgavata-purāṇában leírt bhakti-yoga rendszere között. De amennyire szembetűnőek az azonosságok, legalább annyira azok a különbségek is a két rendszer között, akár filozófiai alapjaikat, akár gyakorlataikat nézzük. Ebben a kontextusban különösen érdekes lehet a bhakti integráló jellege, melynek révén a yoga és az imádat(1) két ellentétes végletet képviselő vonásai találkoznak.
A bhakti-yoga rendszerének leginkább látható, egyszersmind legszertartásosabb gyakorlatát arcanának hívják. Ez gondosan előírt rituális gyakorlatokat jelent, melyek együttesen alkotják a szobor-formák, más néven arca-vigrahák vagy arca-mūrtik imádatát. Tanulmányomban szeretném röviden áttekinteni ezeket a gyakorlatokat, valamint azt, hogy ezekben miképpen tükröződnek a klasszikus yoga gyakorlatának különböző állomásai. Szeretnék továbbá arra is kitérni, hogy a bhakti gaudīya vaiṣṇava hagyományában az a filozófiai alapvetés, mely szerint Isten az abszolút létező, miként kölcsönöz alapvetően más jelentést a yoga szónak, mint ahogy azt a klasszikus yoga rendszerben használják.
Az arcana filozófiáját és gyakorlatát a Pañcarātra(2) című szöveggyűjtemény írja le a vaiṣṇavák - a Viṣṇut Legfelsőbbként imádók - számára. Bár keletkezését viszonylag későre teszik, a hagyomány ugyanúgy kánoni, érvényes szövegnek tartja, mint az eredeti négy védikus samhitát, melynek jelentősége a jelenlegi, elfajzott Kali-korban még nagyobb is ezeknél. A gaudīya vaiṣṇavák számára még ennél is fontosabb a Bhāgavata-purāṇa, mely a Pañcarātrában foglalt elvek fontos elemeit tartalmazza. Ilyen elv például, hogy a fizikai szobormás imádatra méltó. A Bhāgavata-purāṇa tizenegyedik skandhájában Kṛṣṇa a következőket mondja Uddhava nevű barátjának:


    Kedves Uddhavám, a templomi istenség a felajánlások közül a fürdetést és a díszítést szereti a legjobban. A szent földre rajzolt mūrti számára a tattva-vinyāsa a legkedvesebb. Az áldozati tűzbe legjobb, ha tisztított vajba áztatott szezámmagot vagy árpát ajánlasz, míg a Nap az upasthānából és arghyából álló felajánlást kedveli leginkább. Engem víz formájában kell imádni, magának a víznek a felajánlásával. De az én hívem bármit felajánlhat Nekem - legyen az akárcsak egy kevés víz -, mert ha ezt hittel teszi, az nagyon kedves Nekem.(3)

A bhakta, azaz az odaadó yogin hisz (śraddhā) abban, hogy az általa szolgált szobormás teljes mértékben egyenértékű a transzcendentális legfelsőbb lénnyel, akit az odaadó gyakorlatok tökéletesítése révén törekszik elérni. Jelen tanulmányomban megkímélem az olvasót e fontos téma részletesebb kifejtésétől, s a továbbiakban inkább az arcana gyakorlatait tekintem át, illetve azt, hogy ezek hogyan kapcsolódnak a yoga különböző szintjeihez.(4)
Yama és niyama. Az aṣṭāṅga-yoga első két gyakorlata - az ötfajta korlátozás (yama) és az ötfajta fegyelmezés (niyama) - tekintetében tökéletes megfelelés van a bhakti-yoga rendszereivel, azon belül is az arcana folyamatával. Ez talán nem meglepő azok számára, akik ismerik Mircea Eliade azon kijelentését, miszerint a korlátozásokat "minden erkölcsi rendszer elfogadja és minden yogin-növendék gyakorolja, csakúgy, mint akármelyik tiszta és becsületes ember"(5). Mindamellett azonban egyértelmű különbségek is vannak ezen a téren a vaiṣṇavák által gyakorolt bhakti (melyben a Pañcarātra-irodalomra olykor sāttvika-tantraként, vagyis olyan tantraként utalnak, amely tiszta, kinyilatkoztatott gyakorlatokon alapszik) és a "balkezes" (vāma-mārga) tantra között, mely inkább bátorítja, semmint korlátozza a testi élvezeteket.(6)
Az arcana gyakorlatában a nap nagyon korán, egy sor tisztító folyamattal kezdődik, melyek célja, hogy alkalmassá tegyék az illetőt, hogy az Úr elé járulhasson. A tisztaságra való törekvés az önfegyelmezés része, ami a vaiṣṇava irodalom szerint előfeltétele annak, hogy az ember egy guru tanítványává válhasson, és elsajátíthassa tőle az odaadó szolgálat gyakorlatait.(7) Tehát például ahol Vyāsa, a Yoga-sūtrák magyarázója az ahimsát hangsúlyozza mint a yama gyakorlásának központi elemét(8), a vaiṣṇava is ugyanezt vallja; az erőszakmentesség gyakorlásának alapját a vaiṣṇavák szerint az állati hús fogyasztásától való tartózkodás jelenti. A szigorú vaiṣṇava sādhaka (gyakorló) emellett lelkiismeretesen tartózkodik az érzékek kielégítésének egyéb formáitól is: nemcsak húst nem eszik, de kábító- és mámorítószereket sem fogyaszt, elkerül mindennemű szexuális tevékenységet (kivéve, ha házas - ebben az esetben utódnemzés céljából engedélyezett a nemi élet) és a szerencsejátékok minden fajtáját.
Āsana. Az aṣṭāṅga-yogin azért gyakorolja a különféle āsanákat, hogy rendíthetetlenségre tegyen szert, s ennek érdekében olykor "kényelmetlen, sőt elviselhetetlen" testhelyzeteket vesz fel, amíg ezek gyakorlásában el nem éri a tökéletességet. Ez akkor valósul meg, ha már úgy tudja végrehajtani őket, hogy közben "semmilyen erőfeszítést nem tapasztal."(9)
Az arcanában az imádat napi gyakorlata leginkább ülő helyzetben történik, keresztbe fektetett lábakkal, hasonlóan a yoga gyakorlása során megszokott ülőhelyzethez. A hívő azonban az imádat legnagyobb részében meglehetősen aktív, egy sor nagy odafigyelést igénylő tevékenységet végez. Kevésbé foglalkozik azzal, hogy "teljesen felfüggessze a saját testére való odafigyelést"(10), inkább viszonylagos kényelemre törekszik az elvégzendő feladat során. Mielőtt azonban hozzáfogna ehhez, szertartásosan hódolatát ajánlja Ananta-śeśának és a legfelsőbb lény egyéb formáinak, akiket a föld fenntartóinak tekintenek.
Az arcana keretében végzett tevékenységek nem korlátozódnak az ülőhelyzetre. Amikor a sādhaka befejezi a fő imádatot, kezdetét veszi a rendszerint álló helyzetben végzett és kīrtanával, tánccal és hangszeres játékkal kísért nyilvános imádat, a mūrti gyönyörűségére.
Prāṇāyāma. Míg a yogát gyakorlók jelentős mennyiségű időt fordítanak a különféle légzésszabályozási technikák elsajátítására, melyek a testet és az elmét hivatottak felkészíteni a további "önmegtartóztatásokra"(11), a Pañcarātra-irodalom minimális, mindössze néhány percet igénylő gyakorlást ír elő, a citta-śuddhi, a tudat előzetes megtisztítása részeként. A más tantrikus hagyományok által is előírt bhūta-śuddhi egy ezzel összefüggő folyamat, mely a test elemeinek tudati lebontását és felépítését foglalja magában. Ez végső soron abban segít, hogy az ember lelki lényként azonosítsa magát, aki semmilyen tekintetben nem azonos a mulandó anyagi testtel.
Az arcanában a légzés szabályozása általában egy eszköz a szobormás imádatához kapcsolódó mantrák áhítatos kiejtésében. A szobor-forma látványában való elmerülést meghatározott szövegek recitálása egészíti ki, mely az imádott személyiséggel való kommunikáció konkrét eszköze.
Pratyāhāra. Az a képesség, hogy az "érzéktevékenységeket felszabadítsuk a külső érzéktárgyak uralma alól"(12) az arcana gyakorlatában az érzékek "tettekben való pozitív lekötése" révén valósul meg. A Bhagavad-gītā szerint - mivel élőlények lévén, úgysem tudjuk egy pillanatra sem megtartóztatni magunkat a cselekvéstől - karma-yogaként, azaz egy magasabb rendű célért, a ragaszkodásmentes szabályozottság szellemében kell végrehajtanunk a tetteket (karma) a cselekvő szerveinkkel (karmendriyaih).(13) A magasabb rendű cél az, hogy odaadón felajánljuk a szolgálatunkat a legfelsőbb lénynek, aki a yoginhoz hasonló érző lényként örül az arca-vigrahának bemutatott felajánlásoknak, mint ahogy mi is örülünk, ha egy szerető baráttól ajándékot kapunk. A "külső érzéktárgyak uralmát" úgy lehet legyőzni, ha az ember úgy gondolkozik és cselekszik, hogy minden érzéktárgyban nem a saját, hanem az arca-mūrtiban jelenlévő legfelsőbb (bhagavān) élvezetének potenciális tárgyait látja. Az arcana révén tehát szabályokhoz kötött, szertartásos módon gyakorolhatjuk, illetve játszhatjuk el ezt az elvet. Kṛṣṇa a következőképpen foglalja össze ezt a fajta gyakorlatot a Bhagavad-gītāban: "Ha valaki szeretettel és odaadással áldoz Nekem egy levelet, egy virágot, egy gyümölcsöt vagy egy kis vizet, Én elfogadom azt."(14)
Dhāraṇā. Ez Patañjali yogájának hatodik szintje, melynek meghatározása: "a gondolat egy pontra rögzítése"(15). Ezt általában a test valamely pontjára - a köldökre, a szív lótuszára vagy az orrhegyre - való összpontosítással érik el. Az arcanában a gyakorló az imádat tárgyára, az Úrra szegezi a tudatát. A bhakta tanúsíthatja, hogy ez a módszer összehasonlíthatatlanul könnyebb a yogin mesterséges törekvésénél, aki egy olyan, természeténél fogva érdektelen dologra próbálja rögzíteni az elméjét, mint a köldök! A Bhagavad-gītā tizenkettedik fejezetének elején Kṛṣṇa egyértelműen kijelenti, hogy számára az odaadás gyakorlata kedvesebb az érzékeken túli lelki létre vagy a megnyilvánulatlanra irányuló meditációnál. Az arcana folyamatának vallási rituáléja éppen ezért a figyelemnek az arca-mūrtira való összpontosítását hangsúlyozza.
Miután az ember kellőképpen megtisztította magát, előkészületeképpen annak, hogy az Úr elé járulhasson (abhigamana), valamint összegyűjtötte az imádathoz a megfelelő kellékeket, például tiszta vizet, gyümölcsöket és virágokat (upādāna), továbbléphet az imádat öt formája (pañcāṅga-pūjā) közül a harmadikra, amit yogának hívnak.(16) A yoga mint az arcana egyik alkategóriája magában foglal már említett gyakorlatokat, például a bhūta-śuddhit, de beletartozik még a Patañjali yoga-rendszerében hetedik fázisnak nevezett dhyāna, azaz meditáció is.
Dhyāna. Mielőtt kezdetét venné a szobor-forma különféle kellékekkel való imádata, a hívő meditálni kezd az imádat tárgyán, az imádott szobormásnak megfelelő dhyāna-mantra leírása alapján. Ezek a leírások általában isteni fenségeivel - öltözetével, díszeivel és négy jelképével: a tűzkerékkel, a kagylókürttel, a buzogánnyal és a lótuszvirággal - együtt ábrázolják Viṣṇut. A bhakti-irodalom további részletekkel is szolgál, hogy segítse a gyakorlót az imádott formában való teljes elmerülésben. A Śrīmad Bhāgavatamban, miután Kapila leírja Viṣṇu testi vonásait a lábtól a fej felé haladva, arra buzdít, hogy az ember meditáljon Viṣṇu gyönyörű szemén, mosolyán, sőt, akár a nevetésén is:


    A yogī szeretettel és ragaszkodással vegyes odaadással meditáljon szívének legmélyén az Úr Viṣṇu nevetésén, amely oly elragadó, hogy nagyon könnyű meditálni rajta. Amikor a Legfelsőbb Úr nevet, láthatóvá válnak jázminbimbóhoz hasonlatos apró fogai, melyeket ajkainak ragyogása rózsaszínűre fest. Ha a yogī egyszer átadja elméjét e látványnak, többé nem vágyik majd arra, hogy bármi mást lásson.(17)

Láthatjuk, hogy itt a hangsúly a könnyedségen van, amellyel a siker - a meditáció tárgyának vonzó tulajdonságai miatt - elérhető. A passzívabb dhyāna után a folyamat a mānasa-pūjāval folytatódik, melynek során az imádatot bemutató személy elmében végzi el az összes imádati tevékenységet, melyeket hamarosan külsőlegesen is végrehajt majd. Ennek egy magasabb szintű formájában ez a gyakorlat bevezetőül szolgál ahhoz, hogy az ember teljesen elmerüljön abban a tudatban, hogy az Úr līlājának, azaz kedvteléseinek résztvevője a transzcendentális birodalomban.
Mielőtt rátérnénk a klasszikus yoga utolsó szintjének és arcana-beli megfelelőjének leírására, mindenképpen ide kívánkozik egy, a bhakti sajátos természetével kapcsolatos megjegyzés. Ahogy a yogában a gyakorló folyamatosan a lét teljes átlényegítésére törekszik, mely a felszabadulásban, a mokṣában tetőzik, úgy a bhakta is átlényegítésre törekszik. De a yoginnal szemben, aki törekvése során csak a saját erőfeszítésére és a tapasból, a lemondásból szerzett erejére hagyatkozik, a bhakta imádatának tárgya, az Úr isteni kegyét szeretné elnyerni, ami a viszonzás alapvető elvéből következik. A bhaktin alapuló kapcsolat egyszerre kétféleképpen hat: először is gyökerestül kiirtja a bhakta szívéből az ahamkārát, vagyis az önmagunkra irányulás elvét, amely fenntartja a független cselekvésre való vágyat; ez teszi lehetővé, hogy Istennel harmóniában cselekedjünk. Másrész, ahogyan O. B. L. Kapoor is megjegyzi, a bhakti mintegy "fokozza [az Úr] kegyét, és felszabadítja a megváltás erőit,"(18) ugyanakkor odafigyelést, sőt engedelmességet vált ki az Úrból hívével, illetve azzal a hangulattal, bhāvával szemben, amelyben a bhakta Ura felé fordul. Ahhoz, hogy megérthessük, mit jelent a samādhi az odaadás tevékenységei, például az arcana esetében, nagyon fontos megértenünk a bhakti e megkülönböztető jegyét is.
Samādhi. Az előző hét szint gyakorlása során tanúsított kitartó és fáradságos önfegyelmezésnek hála, a yogin abban a szerencsében részesülhet, hogy eléri a samādhi, a teljes szellemi feloldódás állapotát, amit már csak azért is lehetetlen leírni, mivel ebben nincs szó semmiféle, az Abszolúthoz fűződő - akár személyes, akár személytelen - kapcsolatról.(19)
Ezzel tökéletes ellentétben áll a bhakta által elért szellemi feloldódás, mely a Bhagavānnal, az Abszolút személyes (és a vaiṣṇavák számára elsődleges) arculatával való kapcsolat dinamikus állapota. Az arcana kontextusában ezt a sevaka és a sevya, a szolgáló és a szolgált közötti dinamikus kapcsolatot Śrī Caitanya példája szemlélteti a legjobban, akinek a Purī-i Jagannātha-mūrti előtt bemutatott eksztatikus táncát Kṛṣṇadāsa Kavirāja Gosvāmī írja le késő 16. századi művében, a Caitanya Caritāmṛtában. Jagannātha, Baladeva és Subhadrā mūrtijainak minden évben megrendezett nyilvános felvonulása során Śrī Caitanya testén - aki a gaudīya vaiṣṇavák szerint maga Kṛṣṇa - egy sor eksztatikus szimptóma jelent meg, miközben követői és társai között táncolt:


    Miközben Caitanya Mahāprabhu táncolt és nagyokat szökellt a magasba, nyolc csodálatos átalakulás ment végbe a testén, amelyek isteni eksztázisra utaltak. Valamennyi jel egyszerre mutatkozott rajta. Libabőrös lett, és a szőrszálai égnek álltak. Teste egy śimulīhoz [selyemgyapotfához] hasonlított, melyet mindenhol tüskék borítanak. Az emberek már attól megijedtek, hogy látták, amint fogai összekoccannak. Attól tartottak, hogy ki fognak hullani. Śrī Caitanya Mahāprabhu egész testét veríték öntötte el, ugyanakkor vér szivárgott a pórusaiból. Az eksztázistól elcsukló hangon egyre csak azt mondogatta: "jaja gaga, jaja gaga". Az Úr szeméből úgy patakzott a könny hatalmas erővel, akár egy fecskendőből, s körülötte mindenki csurom víz lett.(20)

A Pañcarātra-irodalom előírja, hogy az imádat rítusát, az arcana folyamatát a mūrti előtti énekléssel és tánccal kell befejezni. A Jagannātha-mūrti előtt énekelve és táncolva Śrī Caitanya nyilvános eksztázisaival szemléltette a bhāva - az Úr aktív szolgálatában való teljes mentális elmerülés - csak beavatottak számára érthető teológiáját: ami először talán puszta rítusnak tűnik, az tökéletes végrehajtása esetén megnyitja az utat a gyakorló előtt, hogy bensőséges kapcsolatba léphessen Istennel a līlā időtlen síkján.
Ahhoz, hogy feltérképezhessük az odaadás eksztázisa és a yoga "ensztázisa" közötti kapcsolatot, először azt kell megvizsgálnunk, hogy az előbbi miként viszonyul a sámáni eksztázishoz. Mircea Eliade a sámánizmus és a yoga kapcsolatáról szóló értekezésében a sámán eksztázisát a yogin "ensztázisával" hasonlítja össze. Míg az előbbit "a "lélek helyzetének" elérésére tett kétségbeesett erőfeszítés" jellemzi, egyfajta "eksztatikus repülés megvalósítása érdekében", addig az utóbbit "tökéletes autonómia", azaz a felszabadulás állapotába való belső visszahúzódás, amit jīvan-muktaként, még ebben az életében felszabadult lélekként ér el.(21)
Ezután nem meglepő, hogy a sámáni és az odaadó eksztázis között is éles a kontraszt, ahogy azt June McDaniel is megállapítja The Madness of the Saints: Ecstatic Religion in Bengal (A szentek őrülete: az eksztázis vallása Bengáliában) című könyvében. Utalva Mircea Eliade eksztázis-meghatározására - "kívül állni", "kívül lenni" -, rámutat, hogy az odaadó eksztázis "radikális változást eredményez az érzékelésben, az érzelmekben és a személyiségjegyekben, ami közelebb viszi a gyakorlót az általa szentnek tekintett dolgokhoz. Az eksztázist átélő személy gyakran megy keresztül a szétesés fázisán, de végül minden összeáll, amikor is az én - részben vagy egészben - és az isteni szorosabb kapcsolatba kerül, illetve egyesül egymással"(22). Míg a sámán eksztázisa "a lélek elválását jeleníti meg", s így mintegy "megelőlegezi a halál megtapasztalását", addig a bhakta egy tudat feletti állapotba kerül, amelyben minden érzékszervet az imádat tárgyáról, az Úrról való tudatosság hat át.
A yoginhoz hasonlóan a tökéletesség szintjén a bhakta is eléri a jīvan-muktit. Mindazonáltal a bhakta másodlagosnak tekinti a felszabadulást a bhagavānnak végzett megszakítatlan szolgálat eléréséhez képest, ami számára sokkal fontosabb. A Śrīmad Bhāgavatamban Kapila is rámutat erre:


    Amikor az Úr elbűvölő, vonzó és mosolygó formáit látja és fölöttébb kellemes szavait hallja, a tiszta bhakta szinte minden másról megfeledkezik. Érzékei megszabadulnak minden egyéb elfoglaltságtól, ő maga pedig elmerül az odaadó szolgálatban. Így akarata ellenére is felszabadul, minden külön erőfeszítés nélkül.(23)

Az arcana vallásos rítusai több ponton is hasonlóságot mutatnak a klasszikus yoga nyolcfokú gyakorlatával, jóllehet az odaadó arcana mind gyakorlatát, mind célját tekintve élesen elválik a yogától. A gaudīya vaiṣṇavák számára, a Śrīmad Bhāgavatam irányelveivel összhangban, az arcana csak az egyik a bhakti gyakorlásának kilenc folyamata közül; sőt, az arcana rítusait alárendeltnek tekintik a śravaṇa és a kīrtana (az Úr neveinek, alakjának, tulajdonságainak és kedvteléseinek éneklése és hallgatása) elsődleges tevékenységeihez képest.(24) A gaudīya vaiṣṇavák számára azonban, más vaiṣṇava hagyományokhoz hasonlóan, az arcana mindenképpen a legfelsőbbel való kapcsolat elérésének használható és hatékony eszköze, amelyről Kṛṣṇa a következőket mondja a Bhagavad-gītāban:


    Gondolj mindig Rám, légy a bhaktám, ajánld hódolatodat Nekem, és imádj Engem! Ha teljesen elmerülsz Bennem, biztosan eljutsz Hozzám.(25)

A gaudīya vaiṣṇava bhakta számára a yoga a Kṛṣṇában való elmerülést és a Vele való találkozást jelenti, amikor is a yoga szóban rejlő "összekapcsolódás" abban az értelemben valósul meg, hogy a hívő a szolgálat kapcsolatában csatlakozik a legfelsőbb Önvalóhoz. Amikor a bhakta a legfelsőbbel való összekapcsolódás folyamataként értelmezi a yogát, ezt Kṛṣṇa azon kijelentésére alapozza, mely a Bhagavad-gītā hatodik fejezetének végén hangzik el:


    Aki nagy hittel mindig Bennem lakozik, magában Énrám gondol, s transzcendentális szerető szolgálatot végez Nekem, az a legmeghittebben egyesül Velem a yogában, s minden yogī közül ő a legkiválóbb. Ez az Én véleményem.(26)

Amíg tehát a yogin mindenek előtt az anyagi lét szenvedése alóli felszabadulást keresi, addig a bhakta arra törekszik, hogy aktívan elmerüljön az imádatának tárgyával, a legfelsőbb isteni lénnyel kialakított pozitív kapcsolatában. A gaudīya vaiṣṇava tradícióban Śrī Caitanya testesíti meg ennek az aktív elmerülésnek az ideális példáját, s a Jagannātha-mūrti szolgálatában tanúsított eksztázisa példázza a vaiṣṇava yoga gyakorlásának tökéletességét az arcana kontextusában.

L Á B J E G Y Z E T :
1 Smart, Ninian: Doctrine and Argument in Indian Philosophy. London, George Allen & Unwin, 1964, p. 144.
2 Pañcarātra. The Perennial Dictionary of World Religions. ed. Keith Crim, New York, Harper and Row, 1989.
3 Śrīmad Bhāgavatam of Kṛṣṇa Dvaipāyana Vyāsa with Sanskrit Translation and Commentary of A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda. Los Angeles, The Bhaktivedanta Book Trust, 1988. 9.27.16-17.:
snānālaṅkaraṇam preṣṭham arcāyām eva tūddhava | sthaṇdile tattva-vinyāso vahnāv ājya-plutam havih || sūrye cābhyarhaṇam preṣṭham salile salilādibhih | śraddhayopāhṛtam preṣṭham bhaktena mama vāry api.
4 Rāmānuja, akinek arcanáról szóló filozófiai tanításait a gaudīya vaiṣṇavák nagyrészt átvették, az arca-mūrti isteni természetét hangsúlyozta Vedārthasamgraha c. művében. Ld. Carman, Braisted John: The Theology of Rāmānuja: An Essay on Interreligious Undertanding. New Haven, Yale University Press, 1994, p. 167-171.
5 Eliade, Mircea: Yoga: Immortality and Freedom. Princeton, Princeton University Press, 1969, p. 50.
6 "Pañcarātra", "Tantrism". The Perennial Dictionary of World Religions. ed. Keith Crim, New York, Harper and Row, 1989.
7 Gosvāmī, Gopal Bhaṭṭa: Haribhaktivilāsa 1.62., ford.: Kuśakratha dāsa. Los Angeles, The Kṛṣṇa Library, 1992, Vol. 153, p. 40.
8 Eliade, Mircea: Yoga: Immortality and Freedom. Princeton, Princeton University Press, 1969, p. 49.
9 ibid., p. 53. Amikor Indiában tanulmányozta a yogát, Eliade valószínűleg személyesen is megtapasztalta, milyen fájdalmas is egy kezdőnek az āsanák gyakorlása!
10 ibid., p. 53.
11 ibid., p. 55.
12 ibid., p. 68.
13 A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda: Bhagavad-gītā, magyarázat.
14 Bhagavad-gītā, 9.26: patram puṣpam phalam toyam yo me bhaktyā prayacchati || tad aham bhakty-upahṛtam aśnāmi prayatātmanah.
15 Eliade, Mircea: Yoga: Immortality and Freedom. Princeton, Princeton University Press, 1969, p. 70.
16 Kṛṣṇa-kṣetra Dāsa, ed.: Pañcarātra-pradīpa: Illumination of Pañcarātra. Mayapur, India, ISKCON-GBC Press, 1994,. Vol. 1, p. 21-22.
17 Śrīmad Bhāgavatam of Kṛṣṇa Dvaipāyana Vyāsa with Sanskrit Translation and Commentary of A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda. Los Angeles, The Bhaktivedanta Book Trust, 1988. 3.28.33, ford.
dhyānāyanam prahasitam bahulādharoṣṭha- | bhāsāruṇāyita-tanu-dvija-kunda-paṅkti || dhyāyet svadeha-kuhare 'vasitasya viṣṇor | bhaktyārdrayārpita-manā na pṛthag didṛkṣet.
18 Kapoor, O. B. L.: The Philosophy and Religion of Śrī Caitanya. Delhi, Munshiram Manoharlal, 1977, p. 183.
19 Smart, Ninian: Doctrine and Argument in Indian Philosophy. London, George Allen & Unwin, 1964, p. 131.
20 Swami Prabhupāda, A. C. Bhaktivedanta: Śrī Caitanya Caritāmṛta of Kṛṣṇadāsa Kavirāja Gosvāmī. Los Angeles, Bhaktivedanta Book Trust, 1975. Madhya-līlā 13.101-105. vol. 5 of Madhya-līlā, p. 163-166.
21 Eliade, Mircea: Yoga: Immortality and Freedom. Princeton, Princeton University Press, 1969, p. 339-340.
22 McDaniel, June: The Madness of the Saints: Ecstatic Religion in Bengal. Chicago, University of Chicago Press, 1989, p. 2.
23 Śrīmad Bhāgavatam 3.25.36. ford.
tair darśanīyāvayavair udāra- | vilāsa-hāsekṣita-vāma-śūktaih || hṛtātmano hṛta-prāṇāmś ca bhaktir | anicchato me gatim anvīm prayuṅkte.
24 Bhaktivedanta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad Bhāgavatam. Los Angeles, The Bhaktivedanta Book Trust, 1987, Vol. 6.1, p. 255-257.
25 Bhaktivedanta Swami Prabhupada, A.C.: Bhagavad-gītā As It Is. 9.34: ford.
man-manā bhava mad-bhakto mad yājī mām namaskuru || mām evaiṣyasi yuktvaivam ātmānam mat-arāyaṇah
26 Bg., 6.47: ford.
yoginām api sarveṣām mad-gatenāntar-ātmanā || śraddhāvān bhajate yo mām sa me yuktatamo matah.


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: info@bhf.hu
© 2017 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2017 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare