Görgessen tovább

Vaisnavizmus-kutatás 2.
Sādhana bhakti
Joseph T. O'Connel a St. Michael College, University of Toronto vallástudományi tanszékének docense. Indiai teológiát és vallástörténetet tanít, szakterülete a bengáli vallás. Doktori értekezésének (Harvard, 1970) címe: Social Implications of the Gaudīya Vaiṣṇava Movement (A gaudīya vaiṣṇava mozgalom társadalmi vonatkozásai), amely meghatározta pályája irányát. Rendszeresen publikál tudományos folyóiratokban, köztük a Journal of the American Oriental Society-ben, de írásait olvashatjuk tanulmánykötetekben is, például Bardwell L. Smith: Hinduism: New Essays in the History of Religions (Hinduizmus: új vallástörténeti tanulmányok), vagy Mircea Eliade Encyclopedia of Religion (Vallástörténeti enciklopédia) című összefoglaló művében (Dr. O'Connell írta a Caitanya Mahāprabhura és a bengáli vallásra vonatkozó címszavakat). Az ő szerkesztésében jelent meg többek között a Bengal Vaiṣṇavism, Orientalism, Society and the Arts (Bengáli vaiṣṇavizmus, orientalizmus, társadalom és a művészetek) című könyv is.

Steven Rosen: Először is, határozzuk meg, mit jelent az, hogy vaiṣṇava sādhana.
Dr. O'Connell: Jó, de előbb beszéljünk egy kicsit a "vaiṣṇava" jelentéséről. Vaiṣṇava az, aki a Viṣṇuként, Kṛṣṇaként, Hariként, vagy az Úr bármelyik másik közvetlen formájaként megnyilvánuló, személyes Istenben hisz - a vaiṣṇava tehát az Úr híve. A sādhana pedig alapvetően vallásgyakorlati mintát, programot jelent. A szanszkrit gyök, a sadh jelentése: "megvalósítani", "elérni" valamit. A sādhana az az eszköz vagy program, ami által az ember elérheti a sādhyát ("azt, amit el kell érni") vagy a siddhit (a "tökéletességet", illetve a "célt"). Ebben az esetben a cél a bhakti, vagyis az Úr iránti odaadás még tökéletesebb megtapasztalása. A sādhaka pedig az, aki e tökéletesség elérésére törekszik.
A sādhana egy program, ha úgy tetszik, melynek során a vaiṣṇava nem csak az elméjét, de az érzékszerveit - a szemét, a fülét, a hangját - is használja annak érdekében, hogy az odaadás mélyen rejlő képességét teljes mértékben kibontakoztassa és tökéletességre fejlessze.
S.R.: Ez alapján úgy tűnik, minden vallási formának, vallási tradíciónak van valamiféle sādhanája.
Dr. O'Connell: Hogyne, mindenképpen. A fontosabb vallási tradíciókban, melyek túlmutatnak a törzsi vagy etnikai szinten - sőt még ezekben is - megvannak a módszerek arra, hogy a hívek megismerhessék vallásuk eszményeit. Ahhoz pedig, hogy ezen eszmények felé törekedhessenek, rendelkezésükre áll egy program, mely magában foglalja a képzést, a vallásgyakorlatot és a hitbéli megerősítést.
Ezt nagyrészt a keresztény hagyományban is megtaláljuk, ahol sokféle felekezet és szerzetesrend létezik, melyek mindegyikének megvan a maga módszere arra, hogy élesítse és erősítse a keresztény hívő vallásos érzékenységét. Sőt, az átlag világi hívőt is arra bátorítják - különösen a kereszténység hagyományosabb formáiban -, hogy legyen napi vagy heti imaprogramja, hogy rendszeresen vegyen részt a templomi szertartásokon. Előfordul, hogy azt is megkövetelik tőle, hogy olvasson valamennyit a szentírásokból. Egyes világi hívők ezt nagyon szisztematikusan teszik, mások alkalomszerűbben. Mindezt tekinthetjük úgy, mint a kereszténység sādhanáját.
S.R.: Most beszélhetne néhány szót a sādhana korai védikus formáiról, s arról, hogyan fejlesztette ezeket később tovább Caitanya mozgalma.
Dr. O'Connell: A védikus keretben a vallásnak tulajdonképpen két, jól körülhatárolható dimenziója van: a rituális, illetve a meditatívabb, filozofikusabb dimenzió. A sādhana mindkettőben megtalálható.
A Veda rituális aspektusában a sādhana korlátozott és átmeneti formában jelenik meg. Szertartások, különösen nagyszabású védikus áldozatok előtt, be kell tartani bizonyos szabályokat, melyek felkészítenek az áldozatra. Például böjtölni kell, vagy bizonyos ideig tartózkodni kell a házasélettől, vagy kevesebbet kell aludni; és biztos, hogy összpontosítani, meditálni kell a rítus különféle aspektusain.
De mindez egy adott rítusra összpontosul, s amikor annak vége, a sādhana is befejeződik. Ez különbözik a vaiṣṇava sādhanától, amely nap mint nap, ha szükséges, életről életre folytatódik, amíg a gyakorló odaadása el nem éri a tetőpontját.
A védikus sādhana elmélkedőbb, filozofikusabb formájában, amiről az upaniṣadok beszélnek, ott van a gondolat, hogy az ember a Brahmant, az emberi élet végső forrását és célját kutatja. Ez sokkal közelebb áll ahhoz a fajta sādhanához, amit a vaiṣṇava hívő életében láthatunk. A gyakorlónak le kell ülnie - az upaniṣad azt jelenti, hogy "leülni mellé", ami a gurutól kapott bizalmas, vagy csak beavatottak számára érthető tanításokra utal -, és tanulmányoznia kell a védikus szövegeket, illetve elmélkednie kell róluk. Mindezt szigorú és folyamatos sādhanaként végzi. Caitanya követői szerint ez a végső valóság, a Brahman, a Legfelsőbb Lény - Kṛṣṇa -, szanszkritul Bhagavān, ami egy általánosabb kifejezés a Legfelsőbb Személyre. A caitanyaita hagyomány Brahman-értelmezése nyíltan teista, sokkal inkább, mint az upaniṣadok hagyománya. De van összefüggés a kettő között.
Másrészt a caitanyaita sādhanának is van rituális vetülete, mely mutat némi hasonlóságot az ősi, védikus szertartásokkal - ilyen például az avatás (dīkṣā), a böjtölés, a mantra-mondás és az önmegtartóztatás. A fő hangsúly azon van, hogy az ember szeretetet fejlesszen ki Kṛṣṇa - a személyes Isten, a "Para"-Brahman, vagy ha úgy tetszik, a "végső" Brahman iránt. A caitanyaita hagyomány tehát az ősi védikus sādhana mindkét formáját egyesíti magában: megvan benne a rituális oldal is, és a kutatóbb, elmélkedőbb oldal is.
S.R.: Melyek azok a rítusok, amelyekre a caitanyaita sādhanával kapcsolatban utalt?
Dr. O'Connell: Legelőször is, Istennek a szobor-formában, az arcā-vigrahában való imádatára gondolok, amely jelen van a templomban vagy akár otthon, kis kép formájában is. Az imádat szabályai a rituális szövegekben gondosan ki vannak dolgozva, de léteznek rövidített változatok is azok számára, akiknek egyéb kötelességeik is vannak. Sok, templommal kapcsolatos elem van, melyek a hívő személyes sādhanájába beépülve, az Istenségről való állandó elmélkedéshez, a neki való teljes önátadáshoz vezet.
A vaiṣṇava sādhana nagyon fontos része még, különösen a caitanyaita, azaz gaudīya vaiṣṇavák számára, az isteni kedvtelésekről (līlākról) - a Legfelsőbb Úr tulajdonságairól, szépségéről és más örök lények, főleg bizalmas hívei társaságában végzett tetteiről - való hallás, beszélgetés és éneklés. A purāṇák például leírják Kṛṣṇa līlāinak történeteit. Ezeknek a meghallgatása, eléneklése, elmondása, elolvasása, közös dicsőítése - kialakít egyfajta Istenre irányuló "tudat-burkot", ha szabad ezt a kifejezést használnom. Vaiṣṇava szempontból a sādhanának körülbelül ez a célja.
Használd a füledet, használd a szemedet, és nézd vele az Úr mūrtiját (szobor-formáját)! Használd a hangodat - és minden érzékszervedet - hogy kialakíthasd és fenntarthasd az isteniről való mindent átfogó tudatosságot. Ezt smaraṇának, "emlékezésnek" nevezik, ami nem egyszerűen múltba való visszatekintést jelent, hanem a tudatosság megjelenítését, jelenné tevését, itt és most. A caitanyaita vaiṣṇava sādhana nagy része úgy van megtervezve, hogy elősegítse a Kṛṣṇa örök līlāira való emlékezést, melyeket végtelenül vonzónak tartanak, csakúgy, mint magát Kṛṣṇát. Minél többet hall róluk az ember, vagy minél inkább elmerül ezekben a képekben, annál jobban fog vonzódni, és annál inkább fog majd emlékezni...
S.R.: Prabhupāda gyakran hasonlította ezt az amnéziához.
Dr. O'Connell: És hogyan?
S.R.: Nos, ha valaki a mindennapi értelemben elveszíti az emlékezetét, naponta, kis adagokban szembesítik addigi élete eseményeivel. E tevékenység rendszeres végzésének köszönhetően az amnéziás beteg ideális esetben fokozatosan elkezd emlékezni, s végül meggyógyul. Ugyanígy egy bizonyos rendszeres gyakorlat, a sādhana révén az emberben kialakul a smaraṇa, az emlékezés a lelki helyzetére - alapvető vagy eredeti természetére -, Kṛṣṇa örök kedvteléseinek résztvevőjeként.
Dr. O'Connell: Pontosan. Ez az anamnézis gyakorlása, vagyis az amnézia visszafordítása. Mondják, hogy egyes szentek képesek emlékezni előző életeikre. Mások az Urat körülvevő, tökéletességet elért lelkek időtlen közösségére emlékeznek - akik közé az ember reményei szerint egyszer majd maga is belép. Az isteni történetek meghallgatása és elmondása által részben szintén belép ebbe a transzcendentális valóságba. De a törekvés, vagyis a sādhya, az elérendő cél egy végérvényes lelki megszületés ebben a birodalomban, ahol az ember egy időtlen közegben, mégis szemtől szemben találkozhat Istennel.
Ezt a sādhana által lehet elérni, beleértve Rādhā és Kṛṣṇa kedvteléseinek hallgatását és elmondását, illetve az Úr Caitanya és társai életére és cselekedeteire való emlékezést is. Ez utóbbiakat szintén Isten megnyilvánulásainak tekintik, melyek mindössze ötszáz évvel ezelőtt történtek Indiában. Caitanya līlāit ugyanolyan lelkesedéssel viszik színre, éneklik és adják elő, mint Kṛṣṇa līlāit.
A Caitanya līlā és a Kṛṣṇa līlā együtt szerepel a Padāvalī kīrtanában, és mind a kettőt csoportosan adják elő. Ez pedig a gaudīya sādhana egyik legfontosabb vonása - a saṅkīrtana. A saṅ azt jelenti, hogy "együtt". Habár vannak a sādhanának olyan területei is, melyeket egyedül kell gyakorolni - például a japa, a rózsafüzér-éneklés -, a legfontosabbnak Kṛṣṇa együttes dicsőítését tekintik. Az együttműködés és egymás kölcsönös támogatása szervesen hozzátartoznak. Ez jól megfigyelhető a Līlā kīrtanában vagy a Padāvalī kīrtanában, ahol nemcsak az előénekes és a zenészek kapnak szerepet, hanem a gyülekezet is, amely időnként velük énekel és kiabál, s olykor szemmel láthatóan meghatódik. Természetesen a gyülekezet reakciója inspirálja az előadókat, az egyik erősíti a másikat. A hangulat olyan, hogy az ember hajlamos felülemelkedni az adott kereteken, és átkerülni a lelki világba, legalábbis egy időre. Feltételezem, hogy azok, akik lelkileg előrébb járnak, hosszabb ideig tapasztalják az isteni tudat állapotát.
S.R.: Igen. Ez a saṅkīrtana alapelve. A védikus szövegek szerint a jelenlegi korban ez az együttes éneklés az ajánlott folyamat. Caitanya Mahāprabhu pedig azért jött el, hogy kinyilatkoztassa: ez a módszer az istenszeretet elérésének legmegfelelőbb eszköze a világtörténet jelenlegi korszakában.
Dr. O'Connell: A vaiṣṇava sādhanának, a sankīrtanát is beleértve, kétségkívül szentírási alapjai vannak, amit aztán a caitanyaita hagyomány részletesen kidolgozott. A Hari-bhakti-vilāsa és a Bhakti-rasāmṛta-sindhu például két olyan gaudīya szöveg, melyek a sādhana alapelveit tárgyalják. Ezek nagyon alapos szövegek, és az a céljuk, hogy legalább részben bemutassák a gyakorlók és lelki vezetők azon tapasztalatait, melyekre az emberi érzelmek és lelki élmények megértése során tettek szert. Ismertetik, hogyan lehet pontosan meghatározott fizikai tevékenységek és mentális állapotok segítségével igen magas szintű tudatállapotba jutni. Ezek a szövegek részletes leírást adnak arról, hogy a testi és szellemi viselkedés hogyan akadályozhatja vagy hogyan könnyítheti meg a kívánt tudatállapot vagy lelki élmény elérését.
Vṛndāvana hat gosvāmīja közül az egyik kulcsfigura - Caitanya idejének egyik fontos lelkipásztora - Rūpa Gosvāmī volt. Sok hasonlóan szisztematikus szöveget hagyott hátra, melyek közül a Bhakti-rasāmṛta-sindhu az egyik. Ebben a műben nagyon részletesen kifejti a sādhana fogalmát. Először általánosságban beszél a bhaktiról, az odaadásról, aztán a sādhana-bhaktit, majd a bhāva- és prema-bhaktit magyarázza el, melyek a szeretetteljes odaadás egyre tökéletesebb szintjei. Ennek a műnek van egy párja is, az Ujjvala-nīlamaṇi, amelyben szintén ugyanezeket a témákat tárgyalja, csak még részletesebben foglalkozik a mādhurya-rasával, az odaadás szerelmi hangulatával.
S.R.: Rūpa Gosvāmī a vaidhī bhaktival és a rāgānugā bhaktival is foglalkozik.
Dr. O'Connell: Igen. Mindkettő a sādhana egy-egy formája, amikor az ember az elméjét, a testét, a szemét, a hallását - az összes érzékszervét - arra használja, hogy eddze magát az egyre spontánabb odaadás átélésére, hasonlóan ahhoz, ahogy egy atléta is edz. Kezdeti szinten a vaidhī és a rāgānuga között az a különbség, hogy a vaidhī parancsra történik, azaz tanács vagy utasítás alapján. A fő gondolat itt az, hogy ha valaki hallotta, hogy az odaadással teli élet jó, és ez a meggyőződésévé válik, akkor a śraddhā, azaz a hit, a bizalom által vezérelve elfogadja a vaidhī-típusú rendszert. Vagyis, aláveti magát egy napirendnek a guru és a szentírások irányítása alapján. Ez a vaidhī aztán elvezethet a Legfelsőbb iránti odaadás intenzívebb és spontánabb szintjére. De a lényeg az, hogy a korai szakaszban az ember még valószínűleg nem érez magában spontán odaadást, bhaktit, egyszerűen csak elhiszi, hogy a szabályok hasznosak, és betartja őket. Ez a vaidhī-bhakti-sādhana, mely akkor alakul át rāgānugává, ha a motivációk megtisztultak.
Lehet, hogy kívülről az ember ugyanazokat a dolgokat végzi: korán kel, annyiszor mondja ki a szent nevet, ahányszor az előírások szerint kell, megfürdik, amikor kell; a templomban különböző dolgokat ajánl fel a mūrtinak. De a motiváció átalakul: már nem a jó tanácsok vagy az utasítások puszta követéséről van szó, hanem belső vágyódásról, sóvárgásról. Most már valóban érzi, és csinálni is akarja ezeket a dolgokat. Ha a mūrti láttán, a szent név éneklése közben az ember már belülről vágyik arra, hogy többet tudjon meg, vagy teljesebben vegyen részt az isteni līlāban, akkor a motiváció az utasítások betartásáról (vidhi) vágyakozássá (lobha) változott. Így változik a vaidhī rāgānugāvá, azaz szenvedélyes, spontán sādhanává.
A rāgānugānak létezik egy másik értelmezése is. A szenvedélyes odaadás, mely a tanácsok és utasítások követését váltja fel, gyakran intenzív vágyódás formájában jelenik meg - és feltehetőleg mindig úgy is kell megjelennie -, amikor is az ember Kṛṣṇa birodalmának valamelyik lakója mintájára akarja alakítani az odaadását. Rāgānugā hívő tehát az, aki egy rāgātmikā bhakta nyomdokait követi, azaz egy olyan valakiét, aki tökéletes módon szereti Kṛṣṇát a transzcendentális vraja-līlāban.
S.R.: A rāgānugā ez utóbbi fajtája egy a legapróbb részletekig kidolgozott gyakorlat, azaz sādhana, amit az ember a gurujától kap. A tanítvány előtt feltárul saját lelki önazonossága, s ezután már ebben az ontologikus formájában meditál magán. E cél érdekében megmondják neki misztikus testének (siddha dehájának) ekādaśa-bhāváit, azt a tizenegy jellemzőt, melyeket ismernie kell ahhoz, hogy ilyen meditációt gyakorolhasson. Tudnia kell tehát, hogy mi a neve, milyen kapcsolat fűzi Kṛṣṇához vagy Rādhāhoz, mennyi idős, milyen a testszíne, melyik csoporthoz és melyik rendhez tartozik, milyen a ruhája, hol lakik, mi a szolgálata, mi a leghőbb vágya, kinek az irányítása alatt végzi a szolgálatát. Ez az utolsó különösen fontos, mert az embernek minden részletet ismernie kell a vraja-līlā adott személyiségéről ahhoz, hogy megfelelően tudja őt szolgálni. Ez azonban már egy nagyon magas szint, és csak keveseknek adatik meg, hogy valóban eljuthassanak az isten-tudat e csúcsaira. Manapság számos gaudīya tekintély elveti ezeket a dolgokat, mert túl sokan éltek vissza az igazi rāgānugā magasabb rendű helyzetével. Ezt nagyon nehéz elérni. Ezért aztán sokan, hogy úgy mondjam, inkább a biztonságosabb utat javasolják, és arra ösztönzik a gyakorló hívőket, hogy szigorúan tartsák be a vaidhī bhakti elveit...
Dr. O'Connell: Igen, de a rāgānugā rendszerének kifejtése a Caitanya-féle hagyomány fontos része, főleg ami a Caitanya utáni egy-két száz évet illeti. A sādhana elvének fontos elmélyítéséről van szó. A mañjarī-sādhana például egy igen összetett vaiṣṇava eszme, amikor is az ember a fő gopīkat segíti Rādhānak végzett szolgálatukban. És ha már itt tartunk, a rāgānugā odaadásnak két nagy típusa van: az egyik a kāmānugā, a másik a sambandhānugā fogalma köré összpontosul. Az előbbi esetben az ember a gopīk lelki-erotikus hangulatát követi, az utóbbiban pedig Vraja örök lakóit, a rokoni vagy baráti kapcsolatok bármelyikében. Erről részletesen is olvashatunk David Haberman kitűnő tanulmányában, melynek címe Acting as a Way of Salvation: A Study of Rāgānugā-Bhakti-Sādhana (A cselekvés mint az üdvözülés útja: a rāgānugā-bhakti-sādhana. New York, Oxford University Press, 1988), valamint Donna Wulff egy korábbi könyvében a Drama as a Mode of Religious Realization címűben (A dráma mint a lelki önmegvalósítás eszköze. Chico, California, Scholars Press, 1984).
Viśvanātha Cakravartī, egy 18. századi caitanyaita teológus Rāga-vartma-candrikā (Holdsugár a szerelem útján) című művében a rāgānugā általánosabb formáját hangsúlyozza, azt, amire a korábbiakban már utaltam, ahol a lobhát, a belső vágyat jelöli meg a rāgānugā sādhana megkülönböztető vonásaként. Hangsúlyozza, hogy amikor és amennyiben az ember a vaidhī szintjéről eljut a rāgānugāig, továbbra is végezheti ugyanazokat a sādhana, azaz fegyelmező gyakorlatokat, mint azelőtt, de csak akkor, ha ezeket hasznosnak találja. Ha nem, elhagyhatja őket.
S.R.: Igen. Rūpa Gosvāmī is azt mondja, hogy végső soron az embernek azokat a dolgokat kell elfogadnia, melyek segítik a Kṛṣṇának végzett odaadó szolgálatát, azokat pedig, amelyek nem, el kell utasítania. De ezzel óvatosan kell bánnunk. Mint ön is tudja, a gaudīya hagyományban létezik egy bizonyos, prākṛta-sahajiyāknak nevezett csoport, akik leegyszerűsítik és félremagyarázzák az előző ācāryák tanításait. A sahajiyāk azt állítják magukról, hogy mivel már elérték a rāgānugā szintet, nincs rá okuk, hogy betartsák a vaidhī szabályait és előírásait. A legkiválóbb rāgānugā hívek - Vṛndāvana hat gosvāmīja például - mindvégig szigorúan betartották a vaidhī bhakti összes gyakorlatát. A belül zajló meditáció lehet, hogy más, de kívülről nehéz lenne megállapítani, ki rāgānugā hívő és ki vaidhī hívő.
Dr. O'Connell: A prākṛta-sahajiyāk gyakorlata egy teljesen külön téma lenne, amire itt most nem áll módunkban kitérni. De ami a vaidhī és a rāgānugā bhakti közötti viszonyt illeti, ezzel kapcsolatban a Caitanya-féle hagyomány fő vonulatában is megfigyelhető némi rugalmasság. A rāgānugā kezdeti stádiumában az embernek mindenképpen ajánlatos fegyelmezettnek maradnia és pontosan betartania a vaidhī út szabályait. De az is alapelv, amit a szövegek is gyakran hangoztatnak, hogy ha bizonyos gyakorlatok már nem hatnak serkentőleg az odaadásunkra, abba lehet hagyni őket. Tehát ha mondjuk az embernek valamilyen oknál fogva nem sikerül megtennie bizonyos dolgokat, amelyeket egyébként rendesen meg szokott tenni, például nem kelt fel korán, hogy pūjāt tartson, mert előző este annyira fellelkesítette a kīrtana hallgatása, vagy valami hasonló, az nem baj.
Mindez természetesen azt feltételezi, hogy az emberben valóban kezd kibontakozni a rāgānugā bhakti. Ugyanazok a szövegek, amelyek kijelentik, hogy el lehet hagyni a vaidhīra jellemző fegyelmet, arra is figyelmeztetnek, hogy óvakodjunk a hamis odaadástól, a bhakti-abhāsától, az utánzatoktól. Mondani sem kell, vagy inkább nem árt időnként elmondani, hogy csupán mert valaki úgy dönt: az odaadás magasabb szintjére emelkedett, és többé nem szükséges a szentírások és a guru tanácsaira hallgatnia, az még nem jelenti azt, hogy az illető tényleg azon a szinten van. Ha valaki ilyesmit állít magáról, sokkal valószínűbb, hogy nincs azon a szinten. A guru szerepe nagyon fontos ilyenkor. A tapasztalt guru meg tudja ítélni tanítványa fejlettségi szintjét, ugyanakkor tárgyilagosabb és tudásban is jártasabb nála.
Mindannyiszor ebbe a problémába ütközünk, ha a spontaneitás is megjelenik a szabályozottság mellett. Azt hiszem, ugyanez érvényes bármelyik más vallási hagyományra, sőt a legtöbb emberi tevékenységre is. Egy jó költőt például el lehet rontani azzal, ha rábeszéljük, hogy tartsa magát bizonyos nyelvtani szabályokhoz vagy bevett versmértékekhez. Ugyanakkor azzal is kiölhetjük valakiből a tehetséget, ha arra bátorítjuk, egyáltalán ne törődjön ezekkel a dolgokkal. Úgyhogy az embernek meg kell tudnia állapítani, hogy milyen szinten áll, és hogy az állandó fegyelem mikor gátolja és mikor használ neki. De ahogy a költőnek nagy segítséget jelent egy jó kiadó vagy lektor, aki időnként hasznos tanácsokkal látja el, ugyanúgy lelki témákban is nagy segítség, ha van egy lelki tanácsadó, aki támogat.
Ez kapcsolódik ahhoz, amiről korábban beszéltünk: hogy a vaiṣṇava sādhana közösségi sādhana. Fontos, hogy a vaiṣṇavák segítsék és erősítsék egymást, hogy mindezt együtt csinálják. Az, amit saṅkīrtana alapelvnek nevezhetünk - a másokkal megosztott odaadást, a guru és más vaiṣṇavák társaságának keresését - döntő fontosságú a vaiṣṇava vallásosság kifejlesztésében. Ha az ember erre folyamatosan odafigyel, természetszerűleg csökkenni fog annak a valószínűsége, hogy idejekorán a rāgānugā sādhana vagy bármilyen más odaadó gyakorlat művelésébe fog, amire még nem kész vagy nem alkalmas.
S.R.: Guru, śāstra és sādhu. Ha az embernek megadatik a hiteles tanítómester, a szentírások útmutatása és az őszinte vaiṣṇavák társasága, akkor úgy tűnik, a cél könnyedén elérhető.
Dr. O'Connell: Én is így gondolom!


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: info@bhf.hu
© 2017 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2017 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare