Görgessen tovább

Tudomány és vallás szintézise
Racionalitás és mítosz az európai kultúrkörben
Tisztelt Hallgatóság!

A modern európai kultúra egy találkozásból született meg, nevezetesen a görög-római bölcselet és
racionális világváltás, valamint a zsidó-keresztény Isten-ismeret és misztika találkozásából
, illetve
egymásba fonódásából. Nem gondolom, hogy szintézist alkottak, de azt látnunk kell, hogy
elválaszthatatlanul összekapcsolódott ez a kétfajta megközelítése az emberi egzisztenciának. E
kettősségből származik az európai kultúra dinamizmusa, drámaisága, amely történetét végigkíséri. Azt is
meg lehet figyelni, hogy a legtudományosabb igényű munkákban is gyakran felfedezhető valami
átcsillogása a transzcendencia iránti igénynek és vágynak, s a vallásos művekben is állandó
törekvésként fellelhető a tudományosság, a bizonyítás, a tudományos igényű kifejtés iránti igény.
Ezen a területen az első nagy és jelentős gondolkodásbeli forradalmat okozta az újkorban a modern
természettudományos gondolkodás kialakulása, amit Kurt Levin elemzett az arisztotelészi és Galilei-féle
gondolkodásmód különbségéről írt munkájában. Ennek a részleteire most nem térhetek ki, de arra
mindenképp utalni kell, hogy ebből megérthető a természet- és társadalomtudományi gondolkodás
szétválásának oka az európai tudományban. A természettudomány igyekezett a Galilei-féle gondolkodásmód
kritériumainak megfelelni, míg a társadalomtudomány nagyon sok vonást megőrzött az arisztoteliánus
gondolkodásból. Ez a probléma kulminál a felvilágosodás idején. Ismerjük Descartes rigid álláspontját,
amit máig is vall minden öreg kartéziánus, nevezetesen: "A tudomány arról szól, hogy milyen a világ.
A vallás arról szól, hogy milyennek kellene lennie a világnak
." Ez a két különböző aspektusa, két
különböző módon való megközelítése a tulajdonképpen közös problémáknak.
A továbbiakban az európai kultúra igyekezett hű maradni ahhoz az elkötelezettséghez, amelyet a nagy
enciklopédisták kora óta vallott, nevezetesen, hogy a világot a ráció segítségével próbálja megérteni.
A racionalitás képviselője a tudomány. Ez a beállítódás elért egy olyan szintet, amikor a
racionalitás túlhajtott kultusza átcsapott a saját ellentétébe, és megszült egy mítoszt. A mítosz a
tudományt messianisztikus szereppel ruházta fel. Ez a mítosz nagyon széles körben elfogadottá vált a
XIX. század "utca emberének", de tudósainak körében is. Hittek a megváltó tudományban, abban, hogy a
tudomány megoldást fog hozni az emberi lét kollektív és egyéni problémáira. Az ebben való
rendíthetetlen hitet nevezem a racionalitás messianisztikus mítoszának.
Az I. Világháborút követően ez a mítosz inogni kezdett, s talán a XX. század második felének a
legfontosabb szellemtörténeti eseménye ennek a mítosznak az összeomlása
. Ugyanis úgy tűnik, hogy
ebben a mítoszban ma már nem hisz senki. Tudomány van, de a messianisztikus fény már rég lekopott róla.
Ennek a mítosz-összeomlásnak nyilván sokféle oka van. Az egyik valószínűleg a történelmi tapasztalat,
amiről ma gróf Bethlen István is beszélt, nevezetesen az, hogy az emberiség kénytelen volt tudomásul
venni azt, hogy a tudomány nemcsak élni segít, hanem halni is, hogy tudományos bázison kialakultak
az emberirtás nagyüzemi módszerei, hogy a tudományos gondolkodás nem gátolta meg azt, hogy totális
diktatúrák szülessenek, világháborúk keletkezzenek, hogy a tudomány igenis olyan mellékhatásokkal is
rendelkezik, mint a környezet tönkretevése, mint a bennünket védő ózonpajzs átlyukasztása, tehát
végül is kozmikus méretű szorongásokat és félelmeket is zúdított az európai kultúrára. Ez
nyilvánvalóan az egyik oka e tudományos mítosznak a megrendülésének majd összeomlásának.
A másikat talán legközelebbről Sorel próbálta megközelíteni, aki annak idején észrevette, hogy az
európai kultúra olyan állapotba kerül, ami hasonlóvá teszi az egyén helyzetét az archaikus kultúrákban
élő emberéhez. A XX. század embere újra keveset ért a világból, miközben soha nem látott mértékben
használja. A "használom a világot, de nem értem" alaphelyzet egyik oka egyrészt a tudományos
ismereteknek a fantasztikus mérvű akcelerált feldúsulása, ami az egyén számára tökéletesen
áttekinthetetlenné teszi a mai tudománynak a legalábbis szintetizált, de még vázlatos áttekintését is.
Emlékszem egy UNESCO-statisztikára talán a hetvenes évekből, ami azt állította, hogy az emberiség
összes találmányának és felfedezésének a fele az őskor (a tűz használatba vétele) és 1935 között
született meg, a másik fele 1935 és 70 között. Tehát 35 év állt szemben százezer évekkel. Előállt
egy olyan helyzet, amikor ha elromlik a kocsim, ha a televíziómmal baj van stb., "szakemberre" van
szüksgem; a bekapdosott gyógyszerek hatásmechanizmusáról fogalmam sincs, űrszondákról beszélek,
csak éppen nem tudom, hogy miről van szó, tehát amikor a világot nagyon is használom, de igencsak
kevéssé értem. Tovább bonyolítja ezt az életérzést a szociális viszonyoknak és az adaptációs
terheléseknek egy nagyon komplex és szinte áttekinthetetlen rendszere. Ilyen bonyolult adaptációs
követelmények talán soha nem nehezedtek még semmilyen más társadalomban az egyénre. A
társadalmi-politikai mozgások is egyre inkább meglepetéseket okoznak, alig prognosztizálható
sorsszerűségeknek tűnnek.
A harmadik, ami talán kicsit elvontabb, az az ismeretelméleti krízis, amelyet a magfizika problémái
okoznak. Idézem Heisenberg aggodalmát vagy szomorúságát, amikor azt mondja, hogy "a tudomány most már
egy olyan nagy vastömegű hajóhoz hasonlítható, amelyen már nem használhatók az iránytűk, mert saját
tömege elvonzza a mágnest
." S azzal búcsúzik a klasszikus tudományos felfogástól, hogy megszűnt a
szubjektív természetmegfigyelő és az objektív tárgy kettőssége, mert épp a magfizikában olyan
durván kell beavatkoznunk az elemi részecskék életébe, hogy már csak a saját hatásunkat látjuk.
Idézem: "Belenézünk a természetbe, és a saját arcunk néz vissza ránk." Ezek nem egy költő, hanem
a világ egyik legnagyobb fizikusának a szavai.
A "használom a világot, de nem értem" állapot szorongásokat szül. Ugyanolyan szorongásokat szül a
meg nem értés következtében, mint amilyet az archaikus ember megélt. A szorongásoktól az ember
szabadulni igyekszik, s a soreli előrejóslás tulajdonképpen arról szól, hogy a XX. század várhatóan
nagyon erősen mítoszéhes lesz, éhes lesz olyan mítoszokra, amelyek megnyugtatják és redukálják a
szorongásos szintjét. Sorel odáig elmegy, hogy a mítoszteremtés a XX. században politikai manipulatív
eszközzé is válhat. Annak a szervezett kisebbségnek a kezébe kerül a hatalom, amelyik a
legmegnyugtatóbb, a legkönnyebben érthető mítoszokat tudja adni a tömegeknek
. A mítosszal való
telítettség valóban jellemezi századunkat. Amikor a tudomány mítosza összeomlott, akkor eszmerendszerek
mitizálása következett be. Ezek az eszmerendszerek néha csak egyszerű politikai ideológiák voltak, néha
bonyolultabb filozófiai rendszerek. Ezek után következett a személyek, legtöbbször vezető politikusok
személyének a mitizálása, míg végül ezek a mítoszok is dominószerűen összedőltek. Nagy vákuum alakult
ki azon a helyen, ahol valaha a tudományban való hit, vagy később egyéb mítoszok terjeszkedtek.
Az emberi pszichikum, vagy mondjuk úgy őszintébben, az európai kultúrán nevelkedett ember lelke
irtózik az ürességtől. Ezt így is hívja a pszichológia, hogy horror vacui, az ürességtől való
eliszonyodás. Ez az iszony azt eredményezte, hogy ebbe az ürességbe irracionális elemek törtek be és
törnek be jelenleg is. Kis mértékben tapasztalni lehet a hagyományos vallásoknak egy enyhe reneszánszát,
bár tulajdonképpen igazán terjeszkedő állapotban csak az iszlám van. Érdemes elgondolkozni, hogy miért.
Megjelent egy olyan törekvés is, hogy vissza kell térni a gyökerekhez, a kereszténység ősi gyökereihez,
a zsidóság ősi gyökereihez. A harmadik ilyen irányzata a hit aktivizálódásának a számunkra egzotikus
keleti élet- és vallásbölcselet felé fordulás. S végül jelen vannak modernizációs törekvések is,
a keleti és nyugati gondolkodás, hinduizmus és kereszténység szintézisének a megteremtésével
próbálkozó irányzatok, reformzsidóság és reformkereszténység stb. Eddig tartanak a hit dolgai.
A hit nyomában a hiszékenység is betódul a vákuumba. Kultúránkban soha ennyi csodatevő, fényadó,
energiaátadó, csakravezető, auralátó, pszi-sebész, újkori sámán, s még mi minden egyéb nem volt
láthatóan, sőt lármásan jelen. ők reprezentálják a szellemi átalakulás negatív vetületét.
Mindeddig azt a folyamatot próbáltam bemutatni, amikor a vallás és a tudomány - egymást hol
inspirálva, hol meg bosszantva - külön utakon járt az európai kultúrában. Kérdés, hogy most milyen
remény van az egyre inkább igényelt szintézisre? Vágyfantázia ez? Ennek az orientációjában most kissé
megrendült kultúrának meddő reménye, vagy reális lehetőségei? Nehéz ezt ma megítélni. Az ember azt
látja, hogy egyházi részről van egyfajta törekvés a tudománnyal való békekötésre. Ez azonban nem
jelent szintézist, csak szelíd együttélést. Azt gondolom, hogy vannak igazi szintetizáló törekvések a
tudományban is. A pszichológiában például a különleges tudatállapotok megítélésekor. A modern
pszichológia és pszichoterápia hajlamos beépíteni magába a tudatállapotoknak egy olyan szemléletét,
ami elsősorban vallási bázisról ered. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a keresztény
misztikus élményről vagy a keleti bölcseletekben leírt manas vagy buddhi tudatállapotairól
beszélünk-e. Mindez megjelenik ma a modern pszichológiában - Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai
éppen úgy, mint a keleti technikák: a koncentráció, az imagináció, a meditáció (ámbár sokszor
félreértett, vulgarizált formában). Itt tehát megvalósulni látszik egy valódi szintézis. Lehetséges
az is, hogy a pszichológia eljut Thomas Mann ama gondolatának igazolásához, ami szerint az
individuális élet nem is annyira individuális, mint gondoljuk, hanem az emberiség alapmítoszait
éljük újra, egyéni variációban
. E gondolat elfogadásának messzemenő pszichológiai következményei
lehetségesek. S végül, ha egyetértünk azzal a tudományelméleti elképzeléssel, miszerint a mai
tudásunk a világról a mágikus kultúrának egykori homogén világismeretéből alakult ki, amely
széthasadt az emberiség három nagy világmegismerési kísérletévé, tudománnyá, vallássá és művészetté,
ha azt az ember elfogadja, akkor nem zárhatjuk ki elvileg a szintézis lehetőségét, mert a szintézis
alapja a közös törekvés, az egyetemes igazság keresése.
Köszönöm szépen.


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: info@bhf.hu
© 2017 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2017 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare