Görgessen tovább

Bhagavad-gitá
Eltérő értelmezések: a gaudīya-vaiṣṇava hagyomány és az indológia úttörői
A gaudīya-(bengáli) vaiṣṇava hagyomány a sādhu-guru-śāstra elven alapul. A sādhu kifejezés azokra a szentekre utal, akik életük alapjává, szerves részévé tették a śāstra, azaz a szentírások elveit. A guru pedig azt a személyt jelenti, aki elmagyarázza a befogadó számára azt, hogyan alkalmazza ő is sikeresen a szentírások ugyanezen elveit a lakóhelyének, a kornak és az életkörülményeinek megfelelően. A szentírások tanúsága szerint a szentírást tanulmányozó személy számára tehát valójában nélkülözhetetlen segítséget nyújt a guru a szent szövegek befogadásában.
Az India ősi iratait magyarázó-fordító nyugati megközelítéseket elsősorban az ezt művelő tudósok kulturális meghatározottsága különbözteti meg a gaudīya-vaiṣṇava hagyománytól. E kulturális beágyazódottság valójában igen látványos eltérést eredményez a kétféle értelmezés között.


A modern megközelítések


A nyugati szövegmagyarázói módszerekről szóló könyvek ma már könyvtárakat töltenek meg, ezért most nem térek ki részletesen ezek bemutatására. Csupán egyetlen tudománytörténeti fordulatra szeretném felhívni a figyelmet: az 1970-es években kiteljesedő nyelvészeti fordulatra (linguistic turn), mely rámutatott arra, hogy a nyugati filológiai és társadalomtudományi tárgyak objektivitást valló önképe hamis. Az addig született tudományos eredmények az adott tudományos paradigmától, a tudós személyétől és társadalmi körülményeitől függnek. Ebből következik, hogy e tudományos megállapítások sokszor többet mondanak el a kutató személyéről és társadalmi közegéről, mint magáról a kutatás tárgyáról. Az indológiai hagyománynak is meg kell ezért újulnia e téren. Ennek fényében röviden bemutatom azokat a legismertebb nyugati indológusokat, akik a védikus irodalom modernkori kutatásának alapjait lefektették.
Sir William Jones (1746-1794) a keleti nyelvek kiemelkedő tudósa, valamint a Bengáli Ázsia Társaság alapítója és első elnöke volt. Jóllehet nagyra becsülte a Védákat követők hitrendszerét, hívő keresztényként a saját vallása mellett állt ki elsősorban. Így a Bhāgavata-purāṇát is csak "színes történetnek" tartotta, olyan alkotásnak, amire hatással volt a keresztény evangélium.1
Kortársa, H. H. Wilson (1786-1860), Indiába utazását követően nem sokkal az Ázsia Társaság titkára lett (1811-1833). Több szanszkrit művet is lefordított, legismertebb munkája a Viṣṇu-purāṇa. Látszólag védelmébe vette az indiai kultúrát, amikor azt javasolta a brit kormánynak: ne kényszerítse a hindukat arra, hogy feladják vallási tradíciójukat.2 Azért csak látszólag, mert ha közelebbről megnézzük írásait, azokból más stratégia tárul elénk: "...[a hinduk] babonája tudatlanságon alapul, s amíg nem számoljuk fel az alapot, addig a felépítmény - bármily esztelen és korhadt is - nem fog szétesni."3
Tehát a fő cél: a tudatlanság felszámolása. Ezt a "tudatlanságot" pedig így definiálja:

    A bráhmanikus oktatás vezérmotívuma az autoritásnak, a tekintélynek való alárendeltség, ami egyrészt a gurut, másrászt pedig a könyveket jelenti. (...) Nehéz lesz meggyőzni [a hindut] arról, hogy a Védák emberi alkotások és közönséges írások; hogy a purāṇák újkeletűek és hiteltelenek; s hogy a tantrák nem érdemelnek megbecsülést. Amíg a tekintélyt szembeállítja a józan ésszel, s amíg elhárít mindennemű meggyőzést egy hírneves bölcs véleményével, addig nem sok hatással lehetünk értelmére. Minden bizonnyal az autoritásaihoz fog folyamodni, ezért fontos, hogy megmutassuk neki: az autoritásai semmit nem érnek."4

Wilson arra is rámutat, hogy a Védák "spekulatív tanok..., különösen azok, amelyek a lélek természetére és helyzetére vonatkoznak".5 Nyílt evangelizációs hozzáállásáról árulkodik, amikor kifejti abbéli reményeit, hogy a tetszetős védikus gondolatrendszer "tévesnek bizonyul a keresztény igazság égi kardcsapásai alatt".6 Wilson tehát még hevesebben támadta a védikus kultúrát - intellektuális szinten.
Az indológia egyik atyjaként is emlegetik Friedrich Max Müllert (1823-1900), aki hatalmas energiát fektetett a keleti szentírások angol nyelvű bemutatásába. A Kelet szent könyvei (1900-1906) címet viselő, ötvenegy kötetes monumentális sorozata egyik fordítójaként és főszerkesztőjeként méltán formálhat jogot erre a címre. Tudományos eredményeit ma is gyakorta idézik indológus körökben. Ennek ellenére felmerül bennünk a kérdés: vajon mi késztette őt arra, hogy konzervatívan protestáns létére egy életnyi erőfeszítést és energiát fektessen a keleti vallások műveinek lefordításába? 1868-ban Argyll hercegének, India akkori államtitkárának írt levelében kijelenti: "India ősi vallása halálra van ítélve, és ha a kereszténység nem lép közbe, kit terhel majd a felelősség?"7
Miközben Müller sorra írta, szerkesztette sorozata köteteit, amiket még ma is forgatnak, így magyarázta el küldetését feleségének egy 1896-ban írott levelében:

    "(...) [A védikus irodalom] a vallásuk gyökere, és biztos vagyok benne, hogy e gyökerek feltárása az egyetlen módja annak, hogy gyökerestül kiirtsuk mindazt, ami az elmúlt háromezer évben született belőle."8

Munkáját a Brit Kelet-Indiai Társaság támogatta anyagilag, s az volt a feladata, hogy "fordításokat készítsen a védikus szövegekből, méghozzá oly módon, hogy az indiaiak többé ne tudják áhítatosan tisztelni az ősi forrásokat".9 Max Müller burkoltan utal is erre az újszerű megközelítésre a Kelet szent könyvei első kötetének bevezetőjében:

    "Elérkezett az idő, amikor az emberiség ősi vallásainak tanulmányozását az eddigiektől eltérő, nem annyira rajongó, hanem sokkal meg­fontoltabb, azaz pontosabban: sokkal tudományosabb szellemben kell végeznünk."10

Ezután kifejti: ne döbbenjenek meg a szentírásokat vallásos meggyőződéssel tanulmányozók, hogy az eddigi "tiszta arany" mellett az azt körülölelő "szemét" is előbukkan.11 Egyszóval felkészíti olvasóit a "tudományos szellemben" végzett fordítások lehetőleg zökkenő­mentes befogadására.
Müller szerint a kereszténység áll a vallás "evolúciójának" csúcsán. Erről a véleményéről tanúskodik az is, hogy kijelenti: a védikus filozófia pusztán egy "árja legenda", egy "mítosz", s az árja civilizáció csak azért létezett, hogy "nyilvánvaló hibái által előkészítse Krisztus útját."12
Sir Monier Monier-Williams (1819-1899) Bombayben született, és tanulmányait is ott végezte. Legismertebb műve a Szanszkrit-Angol Szótár (1899), amelyet gyakorlatilag mindenki kézbe vesz, aki komolyabban kapcsolatba kerül az indológiával és a szanszkrit nyelvvel. Egy másik könyvében - India vallásos gondolkodása és élete (1885) - nyíltan elutasítja Max Müller keresztény-evolucionista elképzeléseit, de csak azért, hogy még súlyosabb ítéletet hozzon:

    "...ezek a nem-keresztény bibliák [a Védák] mind helytelen irányba fejlődtek. Az igazi fény halvány felvillanásával kezdődnek, majd a legteljesebb sötétségbe hanyatlanak."13

Majd kifejti, hogy a misszionáriusoknak csak azért kell tanulmányozniuk ezeket az írásokat, hogy megismerjék az ellenség gyenge pontjait, s így sikeresen szembe tudjanak szállni velük.14
Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy nem csupán a keresztény hittérítési törekvések nyomták rá bélyegüket India ősi írásainak tudományos elemzéseire. Ha például belepillantunk egyes Indiában született és nevelkedett indiai tudósok könyveibe - szemben például Max Müllerrel, aki soha nem járt Indiában -, meglepődve olvashatjuk, esetenként milyen lesújtóan vélekedtek őseik szentírásairól. Ez is mutatja, hogy a gyarmatosítás következtében az indiaiak elkezdték utánozni a nyugatiakat, elfordultak saját kultúrájuktól, sőt lenézték azt. Ez a jelenség leginkább annak köszönhető, hogy a 17-19. században hatalmuk fenntartása érdekében a britek igyekeztek kezükbe venni az oktatást, hogy az indiai értelmiség elsajátítsa az angol eszmerendszert és értékrendet, s ebbéli törekvésükben sikerrel is jártak.
Az akkori politikai légkör diktálta hiteltelenítő hadjáratban a korabeli indológusok jelentős szerepet vál­laltak, a kortárs indiai tudósok legtöbbje pedig szintén beállt a sorba. Közülük egyesek népük ősinek tekintett szanszkrit írásaival kapcsolatban arra a következtetésre jutottak, hogy ezek minden bizonnyal a késő ókor vagy a középkor viharos évszázadai során keletkezett, több író tollából származó irodalmi fércművek. Ezt a véleményt hangoztatja például a Mahābhārata kapcsán Surenranath Dasgupta (1885-1952) is az Indiai filozófia története című könyvében (1922):

    "Számunkra azonban - mivel a Mahābhāratát nem jámbor hinduként, hanem kritikus irodalomtörténészként vizsgáljuk - a Mahābhārata nem több egy műalkotásnál. Ily módon semmi esetre sem tekinthetünk rá egyetlen szerző műveként, de még csak egy éles elméjű szerkesztő gyűjteményeként sem. A Mahābhārata egészében véve irodalmi nonszensz."15

Az indiai értelmiség oktatásával kapcsolatban elsőként Alexander Duffot (1806-1878) kell megemlítenünk. Alexander Duff tiszteletes 1830-ban érkezett Indiába, s nem sokkal megérkezése után megalapított egy intézményt azzal a céllal, hogy "az oktatáson keresztül elterjessze az evangéliumot (...), valamint a nyugati elveket angol nyelven, ami az utasítások közvetítő közege a felsőbb osztály számára".16 Továbbá ő alapította meg Kalkuttában a Skót Egyházak Főiskoláját is, amit a hinduizmus elleni kampány főhadiszállásának tartott.17 Sikeresen képviselte tehát az anyaország célkitűzését, amit Thomas Macaulay, a gyarmati oktatás kiemelkedő alakja 1836-ban így fogalmazott meg:

    "Meggyőződésem, hogy ha oktatási terveink megvalósulnak, harminc év múlva nem lesz egyetlen bálványimádó sem a jóravaló bengáli osztályok között. És ezt nem térítési kísérletekkel vagy a vallásszabadság bárminemű csorbításával fogjuk elérni, hanem a tudás és a gondolkodás természetes folyamata révén."18

Bhaktivedanta Swami Prabhupāda is járt a Skót Egyházak Főiskolájára 1916 és 1920 között. Prabhupāda volt az a gaudīya-vaiṣṇava lelki tanító, aki - a betelepített gyarmatbirodalmi oktatás dacára - nem változtatta meg gondolkodását, és később, 1965 és1977 között, sikerrel elterjesztette a vaisnavizmust a nyugati világban. Nyugati tanítványai elfogadták a gaudīya-vaiṣṇava hagyományt mind kulturális jellegzetességeit, mind pedig eszmerendszerét tekintve, s napjainkban is terjesztik azt a világ minden részén.
Bhaktivedanta Swami Prabhupāda visszaemlékezéseiben elmondta, hogy a főiskolán kötelező olvasmány volt számukra az Anglia tevékenysége Indiában című könyv - egy indiai szerző, bizonyos M. Gosh tollából -, amelyből arról értesülhettek, hogy mennyire elmaradott volt India a brit uralom előtt.19 Az indiai szülők többsége pedig, ha lehetősége nyílt rá, arra törekedett, hogy a család fiai kijussanak Angliába, és ott tanuljanak tovább. Mindennek az volt a célja, hogy az angol normáknak megfelelni akaró indiai értelmiségi elit belássa a védikus kultúra "sötét" és "primitív" voltát a felsőbbrendű nyugati tudás fényében.
E néhány történelmi példán keresztül láthatjuk, hogy az oly sokszor objektívnek tekintett modern világnézet, a módszertani ateizmus, a különböző vallások szent iratainak értelmezésekor sem tekinthető semleges, tárgyilagos eszköznek. S ha valaki azt vallaná, hogy komoly változások történtek a 18-19. századi tudományos eredményekhez képest az indológia berkeiben, akkor érdemes belepillantania Edward W. Said Orientalizmus című könyvébe, amelyben a szerző nagyon jól rámutat arra, hogy "a gyarmati tudósok súlyos hibái mindmáig kísértenek e tudományág területén".20 Így nyilatkozik könyvében: "...minden Egyiptomra és Indiára vonatkozó tudományos ismeretet valahogy átszínez, befolyásol vagy eltorzít a politika otromba valósága."21
Bernard S. Cohen antropológus ugyancsak megállapította (1990), hogy "az Indiával kapcsolatos tudományos ismereteink még mindig nagy részben a gyarmatosításnak és a gyarmatosítás utóhatásának a termékei",22 Richard King (1999) szerint pedig az az egységesnek tekintett indiai vallási jelenség, amit manapság hinduizmusnak neveznek, eredetileg a tizennyolcadik században élt "nyugati indológusok konstrukciója, melyet zsidó-keresztény vallásfelfogásukra alapoztak".23
A nyelvészeti fordulat tehát egyelőre csak az európai történetiségre vonatkozó nézeteket forgatta át, a többi civilizációval kapcsolatban azonban a változások még váratnak magukra.


A gaudīya-vaiṣṇava hagyomány


A tradíció szerint24 a Védák őszinte kutatójának el kell fogadnia egy tapasztalt személy vezetését, a śruti pedig egyenesen kötelezővé teszi ezt a folyamatot: " Ha transzcendentális témáról akar tanulni, az embernek egy lelki tanítómesterhez kell fordulnia."25 A Muṇdaka-upaniṣad e verse (1.2.12) egyértelműen elmagyarázza azt a folyamatot, melynek segítségével valóban megérthetjük a Védák üzenetét. Mindezek ellenére előfordulhat, hogy nem mindenki hajlandó alávetni magát ennek a procedúrának. Ez bizonyos szempontból érthető is, hisz e módszer távol áll a nyugati gondolkodásmódtól. Ekkor viszont - a cél érdekében - úgy kell tennie a befogadónak, mintha részese lenne a hagyománynak. Danka Krisztina megfogalmazásában:

    "Természetesen minden egyes befogadónak joga van eldönteni, hogy milyen értelmezői magatartással közeledjen a műhöz. A vaisnava hagyomány szintén elfogadja a modern irodalmi hermeneutika befogadó központú pluralitásának elvét, de a mű szempontjait is figyelembe véve hozzáteszi: amellett, hogy minden értelmezés létjogosultsággal bír, léteznek az értelmezésnek szintjei, melyek a befogadó személyétől és a szakralitáshoz való viszonyától függenek. Igen ám, de mit tegyen az olvasó, a kritikus (az egzegéta), ha nem kíván a paramparā, a hagyományba beavató vaisnava tanítványi láncolat tagja lenni? A vaisnava esztétika szerint akkor is lehetősége van a mű mélyebb megértésére, ha úgy tesz, mintha a hagyomány részese lenne, ha legalább a befogadás idejére provizórikus, megelőlegezett hittel (śraddhā) belehelyezkedik a "participant" para­digmájába. Meggyőződésem szerint ez az Ész és a Hit dialógusán alapuló, általam módszertani teizmusnak nevezett, vagy más megfogalmazásban a "hitetlenség önkéntes felfüggesztése"-ként (willing suspension of disbelief) említett értelmezői magatartás biztosíthatja azt az ideálisnak nevezett egyensúlyt, melynek révén mind a kinyilatkoztatásként viselkedő irodalmi mű (vagy ha úgy tetszik: irodalmi műként viselkedő kinyilatkoztatás) autonómiájának, mind pedig az értelmező belső integritásának sértetlen megőrzésével termékeny diskurzus valósulhat meg."26

Más szóval, ha valaki nem is szándékozik tagja lenni egy tanítványi láncolatnak, legalább a szentírás tanulmányozásának idejére függessze fel a - jó esetben - szkeptikus magatartását, s adja meg az esélyt magának a műnek, hogy minél többet elmondhasson magáról.
A tökéletes tudás érdekében viszont mégis szükség van egy guru közvetítésére, hogy a befogadó megkapja azt az üzenetet, amit a śāstra szeretne elmondani neki. Ideális esetben pedig ez az üzenet megváltoztatja a befogadó életét.


L Á B J E G Y Z E T :
1 Satsvarūpa dāsa Goswami: Readings in Vedic Literature, pp. 175-176.
2 Uo., p. 176.
3 H. H. Wilson: Works, Vol. 2., pp. 80-81.
4 Uo.
5 Uo., p. 114.
6 Uo., p. 115.
7 Müller, Max: Life and Letters, I. kötet, pp. 357-358.
8 Uo., p. 328.
9 Devāmṛta Swami: Searching for Vedic India, p. 50.
10 Müller, Max: The Sacred Books of the East, I. kötet, p. x.
11 Uo., pp. ix-xii.
12 Satsvarūpa dāsa Goswami: Readings in Vedic Literature, p. 178.
13 Monier-Williams, Sir Monier: Religious Thought and Life in India, p. 10.
14 Uo.
15 Dasgupta, Surenranath: A History of Indian Philosophy, Vol. I., p. 305.
16 Satsvarūpa dāsa Goswami: Śrīla Prabhupāda-līlāmṛta, pp. 21-22.
17 Satsvarūpa dāsa Goswami: Readings in Vedic Literature, p. 174.
18 Devāmṛta Swami: Searching for Vedic India, p. 177.
19 Uo., p. 24.
20 Uo., p. 186.
21 Edward: Orientalism, p. 11.
22 Devāmṛta Swami: Searching for Vedic India, p. 186.
23 King, Richard: Orientalism and Religion, p. 90.
24 Ahogy azt a Bhagavad-gītāban is olvashatjuk: tad viddhi praṇipātena paripraśnena sevayā / upadekṣyanti te jñānam jñāninas tattva-darśinaḥ: "Fordulj egy lelki tanítómesterhez, úgy próbáld megismerni az igazságot! Tudakozódj tőle alázatosan, és szolgáld őt! Az önmegvalósult lelkek képesek tudásban részesíteni téged, mert ők már látták az igazságot" (4.34).
25 Muṇdaka-upaniṣad 1.2.12, idézi: Śrīmad-Bhāgavatam 4.28.65, második kötet, pp. 539-540.
26 Danka Krisztina: Mű és kinyilatkoztatás, pp. 144-145.



    F E L H A S Z N Á L T I R O D A L O M :
  • Bhaktivedanta Swami, A. C.: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van (Második, javított és bővített kiadás), BBT, Los Angeles-London-Stockholm-Bombay-Sydney, 1993.
  • Bhaktivedanta Swami, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam (Első ének-Tizedik ének I. kötet), BBT, Los Angeles-London-Stockholm-Bombay-Sydney, 1993-1995.
  • Danka Krisztina: Mű és kinyilatkoztatás, A bengáli vaisnavizmus filozófiája és poétikája (az Összehasonlító Irodalomtudomány Doktori Disszertációja), ELTE Bölcsészettudományi Kara Tanácsa, Budapest, 2000.
  • Dasgupta, Surenranath: A History of Indian Philosophy, Vol. I., Motilal Banarsidass Publishers, Delhi, reprint 1997 (First edition: Cambridge, 1922).
  • Devāmṛta Swami: Searching for Vedic India, BBT, Germany, 2002.
  • King, Richard: Orientalism and Religion, Routledge, London-New York, 1999.
  • Monier-Williams, Sir Monier: Religious Thought and Life in India, Oxford Universtity Press, 1899.
  • Müller, Max: Life and letters, Vol. 1. (ed. Georgina Müller), Longmans, London, 1902.
  • Müller, Max: The Sacred Books of the East, Vol. 1, Motilal Banarsidass Publishers, New Delhi, reprint 2000 (First edition: Oxford Universtity Press, 1900).
  • Edward: Orientalism, Panthenon Books, New York, 1978.
  • Satsvarūpa dāsa Goswami: Readings in Vedic Literature, BBT, Los Angeles, 1977.
  • Satsvarūpa dāsa Goswami: Śrīla Prabhupāda-līlāmṛta, BBT, Mumbai, 1998. (First edition: 1980.)
  • Wilson, H. H.: Works, Vol. 2., Trubner and Co., London, 1862.


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: info@bhf.hu
© 2017 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2017 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare