Görgessen tovább

Az egészség pillérei
Mannhardt András: A kultúra elavulása. Evolúció és társadalom (Recenzió)

Mannhardt András1 könyvének2 borító¬grafikáján egy erdőirtás kivágott facsonk¬jai előtt egy ember egy kis fácskát ön¬töz. A kultúra elavulása címmel együtt ebből azt sejthetjük, hogy valaminek az elmúlásáról és újító szemléletű javasla¬tokról olvashatunk. A társadalomtudomá¬nyi mű alapvető kérdésfeltevése, hogy az életünket jelenleg irányító kulturális ma¬gatartásformák miért éppen olyanok, ami¬lyenek, és honnan származnak azok az alapelvek, amelyekre e viselkedési for¬mák épülnek. (A „kultúra” kifejezés alatt a nem-genetikailag rögzített viselkedés¬formák rendszerét érti, vagyis az embe¬ri társadalmakban élő írott és íratlan sza¬bályokat, szokásokat, jogi és erkölcsi pa¬rancsokat.) A szerző áttekinti a kulturá¬lis szabályozórendszerek magyarázatára született elméleteket, majd igyekszik kö-vetkeztetéseket levonni fajunk jövőbeli kilátásaira vonatkozóan. Ennek aktuali¬tását az adja, hogy az emberi faj környe¬zethez való viszonya szükségszerű válto¬zás előtt áll. Kérdéses, mennyire időtál¬lóak kulturális szabályaink, képesek lesz¬nek-e az évezredes erkölcsi, jogi alapsza¬bályok a továbbiakban is az emberiség ér¬dekeit szolgálni. A helyes válasz megtalá¬lása kifejezetten jelentőségteljes az embe¬riség sorsa, akár túlélése szempontjából.

A rövid előszót követően a könyv négy nagyobb egységből épül fel, melyeket al¬fejezetek és második szintű alfejezetek ta¬golnak. Az Alapok címet viselő első nagy egység (7–40. oldal) az evolúcióelmélet¬tel, az etológiával és a szociobiológiával kapcsolatos alapismereteket mutatja be. A következő rész, az első tematikus fejezet (41–137. oldal) a kultúra keletkezésének magyarázatára született kísérletekről és azok bírálatáról szól. A könyv eddig tar¬tó első fele ismert elképzeléseket foglal össze, míg a mű második fele a szerző sa¬ját álláspontját fejti ki. A római kettes fe¬jezetben az író a kultúra eredetére vonat¬kozó gondolatait ismerteti (138–197. ol¬dal). A záró fejezet pedig (198–235. ol¬dal) a kultúra jövőjével foglalkozik, vagy¬is hogy mire számíthat az emberiség, il¬letve mit tehet jövője befolyásolása érde¬kében. A kötetet negyvenegy tételből álló irodalomjegyzék zárja (Attenborough-tól Wilsonig), amely a témával kapcsolatos – túlnyomórészt külföldi, kisebb részben hazai szerzőktől származó – vonatkozó irodalmat sorolja fel. A könyv igényes is¬meretterjesztő nyelvezetet használ (kevés idegen szóval), visszatérő kulcsfogalmait egyaránt kölcsönzi a természettudomány és társadalomtudomány szókészletéből. A következtetések megértése és mérlegelé¬se érdekében röviden összefoglalom az egyes fejezetek tartalmát.

Alapok. Az alapozó rész az evolúció bi¬ológiai elméletének bemutatásával kezdő¬dik. Az evolúciós algoritmus szerint a sza¬porodás során az egyes fajokon belül kis¬sé eltérő variációk jönnek létre, amelyek közül a természetes szelekció kiválogat¬ja a környezetéhez jobban alkalmazkodott egyedeket, amelyek így nagyobb szapo¬rodási esélyhez jutnak („genetikai siker”). Az elmélet szerint a változások előre kitű¬zött cél nélkül halmozódtak fel, és évmil¬liárdok alatt hozták létre a földi élet min¬den ismert formáját. Bár a társadalomtu¬dományok területen Mannhardt kritiká¬val szemléli a mégoly népszerű szemlé¬letmódokat is, a biológiai fejlődéselméle-tet fenntartások nélkül elfogadja, és szin¬te kötelező kiindulási alapnak tekinti. (Ez az attitűd rámutat, hogy napjaink társada¬lomtudományi koncepcióit mélyen áthat¬ják az uralkodó természettudományos el¬méletek.)

Az etológiáról szóló alfejezetekben a viselkedés kialakulásának evolúciós ér¬telmezését olvashatjuk. Az örökletes ma¬gatartásformák eszerint éppúgy az evo¬lúció termékei, mint a testi jellegek. A szociobiológia felfogása szerint az élő¬lények a bennük lévő géneknek a követ¬kező generációban való megjelenésére tö¬rekszenek. A kulturálisan előírt emberi szabályok mögött pedig csupán evolúci¬ósan kialakult, genetikailag meghatáro¬zott viselkedési hajlamok húzódnak meg. A kultúra eszerint nem lenne más, mint a biológiai kényszerek megerősítése.

I. Kísérletek a kultúra eredetének magya-rázatára. Az első számozott fejezet a kul¬túra kialakulásának evolúciós magyaráza¬tait veszi sorra. Először a mémelméletről olvashatunk, amely a kultúrában kerin¬gő információcsomagokat (gondolatokat, dallamokat, jelszavakat, divatokat, tech¬nológiákat) mémeknek nevezi, a kultúrát pedig a mémek evolúciója termékének te¬kinti. Mannhardt András rámutat, hogy a mémek története több okból sem evolú¬ciós folyamat: a mémek eredeti formáit létrehozzák, tehát előzmények nélkül je¬lennek meg; nagyon gyorsan változnak; a biológiai örökléssel szemben a szelle¬mi szférában a szerzett tudás is öröklődik; továbbá a biológiai fajokkal ellentétben az emberi kultúra ágai között folyamatos cserekapcsolat zajlik. Így a „mémek evo-lúciójára” való hivatkozás nem nyújt ma¬gyarázatot a kultúra kialakulására.

Edward O. Wilson 1975-ös, Sociobiology című könyvében megkísérelte az etikát biológiai alapokra helyezni. Determinista megközelítése szerint etikai parancsaink tartalmát genetikai tényezők határozzák meg. Az emberi társadalmakra jellem¬ző szabályok követését eszerint csupán a gének „találták ki”, hogy rávegyenek minket az együttműködésre. E szemléletmódot képviseli az evolúciós pszicho¬lógia is, amely viselkedésünk lelki alap¬jait evolúciós terméknek tekinti (legyen szó akár a mélységtől való félelmünkről, akár esztétikai érzékünkről).

Mannhardt András szemléletes pél¬dán keresztül mutat rá, mennyire prob¬lémás, ha az emberiség egész erkölcsi rendszerét ilyen biológiai kényszerekre akarnánk visszavezetni. A legtöbb em¬beri társadalomban jelen volt például a xenofóbia, amely az evolúciós szemlélet szerint azért fejlődött ki, mert biológiailag előnyös volt a rokonok, ismerősök előny¬ben részesítése az idegenekkel szemben. Ugyanakkor mai kulturális szabályaink általában elítélik az idegengyűlöletet. Ez önellentmondóvá teszi a szociobiológia megközelítését: hogy kerülhetne egy jól bevált, ősi hajlam tiltás alá (ahelyett, hogy szabállyá válna), ha magatartáskultúránk csak a gének irányítása alatt áll?

Donald T. Campbell szemlélete szerint az önzés genetikai hajlamok együttese, míg a „szociális evolúció” olyan erköl¬csi szabályokat termel ki, amelyek a bio¬lógiai késztetésekkel szemben biztatnak önzetlenségre, együttműködésre. E fel¬fogásban az önzés (amely genetikai haj¬lamon alapszik) és az altruizmus (amely a kultúra terméke) rugói húzzák két ol¬dalról az emberi viselkedés „mutatóját”. Mannhardt azzal kritizálja Campbellt, hogy csak olyan példákat hoz fel, ame¬lyek beleférnek az elméletébe, míg má¬sokat ignorál.

II. Az utolsó előtti fejezet a szerző sa¬ját elgondolását ismerteti a kultúra erede¬téről. Első kérdésfeltevése, hogy milyen elvek alapján végzi a munkáját a köz¬akaratnak nevezett kulturális törvényho¬zó ágens? Honnan származik például az önzetlenség (amit Mannhardt gyakorlati¬lag az erkölccsel azonosít)? A puszta bio¬lógiai lét szintjén az erőforrások mások¬nak való átengedése veszélyezteti az élet¬ben maradást. A szerző tétele szerint a for¬dulat akkor következhetett be, amikor az ember megtanulta megsokszorozni a szá¬mára szükséges erőforrások mennyiségét. A megszerezhető erőforrásokról való le¬mondás (az önzetlenség) azért jelenhetett meg, mert a források bősége esetén ez a stratégia az emberi faj genetikai sikeré¬nek záloga. Forrásbőség esetén ugyan¬is a közösségnek olyan szabályokat kell bevezetnie, melyek révén a többletfelhal¬mozóktól el lehet venni annyi erőforrást, amennyi a „vegetatív egyenlőség” meg¬teremtéséhez szükséges.

Mannhardt András szerint a közakarat, a csoport és az emberi nem gyarapodása érdekében azokat a viselkedéseket eme¬li kulturális normává, melyekről úgy véli, segíteni fogják a közösség növekedését, azokat pedig, amelyek e cél ellenében hat¬nak, tiltás alá helyezi. A szociobiológia felfogásával szemben e megközelítésben nem a genetikai hajlamaink, hanem az elmebeli modellezésen alapuló közvéle¬kedés dönti el, hogy egy adott magatar¬tásforma vajon segíti fajunk gyarapodá¬sát, vagy nem. Ezen etikaértelmezés alap¬ján szakadás van a gének és a kultúra kö¬zött, mivel a kultúrát nem a gének alakít¬ják, hanem egy önálló tényező, az elme. A közakarat döntéseit azonban Mannhardt András szerint ugyanaz a szempont hatá¬rozza meg, mint a biológiai hajtóerőket: fajunk genetikai sikerének maximalizá¬lása. Vagyis a kultúra csupán mindazon szabályok összessége lenne, amelyek az embernek a környezethez való alkalmaz¬kodását, az erőforrások hatékonyabb ki¬használását teszik lehetővé. Véleményem szerint naivitás és tévedés az emberi faj rendkívül soktényezős viselkedésrend¬szerét csupán arra a célkitűzésre vissza-vezetni, hogy fajunk tagjai egyre többen szeretnének lenni, és a lehető leghatéko¬nyabban akarják felhasználni a rendelke¬zésre álló forrásokat.

Az ókortól kezdve érdekli a filozófuso¬kat, illetve a jogtudománnyal foglalko¬zókat a természetjog kérdése. Létezik-e örök érvényű (isteni?) szabály- vagy alap¬elvrendszer, amelyhez a konkrét történel¬mi jogrendszerek megpróbáltak igazodni? Mannhardt András röviden azzal utasítja el ezt a lehetőséget, hogy a természetjo¬got feltételezők között nincs egyetértés abban, hogy pontosan mik is lennének a természetjog alapelvei. E hozzáállásban feltehetően szerepet játszik a szerző nem titkolt személyes világlátása, a teista vi¬lágképektől való elzárkózása is.

III. A többesélyes jövő. Az utolsó feje¬zettel érkeznek el az aktuális, nagy kér¬dések. Vajon az emberiség terjeszkedést előirányzó, több évezredes erkölcsi sza¬bályai képesek lesznek-e a jövőben is a ja¬vunkat szolgálni, vagy változtatásra szo¬rulnak? Mannhardt András a maga által szűkre szabott gondolati térben igyekszik választ találni a kultúra jövőjének kérdé¬seire, megfogalmazni saját javaslatait. A jelenre vonatkozó helyzetfeltárásával ke¬vesen szállnának vitába: a túlnépesedő emberiség a krónikus erőforráshiány ál¬lapotába kerülhet, és a jelenlegi kulturális szabályok ebben a helyzetben diszfunkci¬onálissá válhatnak, elavulhatnak.

Vitathatóbb kérdés, hogy milyen előz¬mények vezettek a jelenlegi állapothoz? A szerző leegyszerűsítő módon két fázis¬ra osztja az emberi civilizáció történetét: a szükség korára (amikor még nem állt rendelkezésre elég élelem és egyéb erő¬forrás), valamint a bőség korszakára, ami¬kor a javak mennyisége már lehetővé tette az önzetlenséget. (Ez a koncepció megle¬hetősen sebezhető, mert globális értelem¬ben az emberiség ma sincs az univerzális bőség állapotában.) Megkérdőjelezhető Mannhardt azon tétele is, mely szerint az emberiség válságközeli állapotához leg¬inkább a lélekszám növekedésére való tu¬datos törekvés vezetett volna. Arról pe¬dig kevés szót ejt, hogy a mostani izgal¬mas állapotok létrejöttéhez jelentős mér¬tékben hozzájárult az anyagias szemlélet fokozatos eluralkodása, valamint az ilyen szemléletű társadalmakban az elképesz¬tő mértékű – mesterségesen gerjesztett, a valós szükségleteket messze meghaladó – fogyasztási szokások.

Az valóban tény, hogy az erőforrások nem teszik örökkön-örökké lehetővé a terjeszkedést. Vagy a víz- és élelmiszer¬hiány, vagy a környezetszennyezés, vagy a világgazdaság megrendülése, vagy pe¬dig az üzemanyagok végessége fogja ér¬zékeltetni velünk korlátainkat. Az emberi¬ség tényleg szinte tehetetlenül fut a „piros vonal” felé. Ennek kétféle kimenetelét vá¬zolja a szerző. Ha glóbuszunk lakossága felkészületlenül kerül az erőforrások szű¬kösségének az állapotába, akkor a fegy¬veres konfliktusok szaporodni fognak, az emberiség „rettenetesen összetöri magát”. A másik lehetőség, hogy időben „kapcso¬lunk”, széles tömegek változtatnak maga¬tartási szabályaikon, és időben lefékezhe¬tünk a piros vonal elérése előtt. A közaka¬ratnak foglalkoznia kell az új kultúra be¬vezetésének lehetőségével, szabályainak körvonalazásával. Milyen szokásokat és szabályokat javasoljunk, ha meg szeret¬nénk óvni fajunkat a szélsőséges meg¬próbáltatásoktól? A szerző – helyenként számomra ijesztő – elveket javasol az „új kultúra” bevezetéséhez.

Például források szűkössége esetén a morális szabályrendszert úgy kellene ki¬alakítani, hogy biztosítsa a népszaporulat férőhelyekhez való igazodását, ami ma¬gában foglalja a szüléshez való jog kor¬látozását. Emellett az új kultúrában a fo¬gyasztás terén meg kellene tiltani a ve¬getatív minimum meghaladását, mert az mások életét veszélyezteti. Nemcsak az egyének, hanem az egyes országok joga¬inak korlátozására is sort kellene keríte¬ni. Mivel pedig az emberek általában nem mondanak le önként a civilizáció áldásai¬ról, így olyan totális államszervezés válna szükségessé, amely rákényszeríti az em¬bereket a köz javát szolgáló viselkedés¬re. Az író szerint a népesség növekedése és az elérhető források csökkenése miatt csak a felvázolt módon lehetne elkerülni a globális összeomlást.
Hogyan értékelhetjük vaiṣṇava szem¬szögből Mannhardt kultúraelemzését és a jövőre vonatkozó javaslatait? Egyrészt véleményeznünk kell, hogy mindössze egy vagy néhány tényezőre akarja visszavezetni az „emberi populáció” műkö¬dési alapelveit. Olyan tényezőkre, ame¬lyek csupán a biológiai túlélést, fajunk szaporodását és fizikai jólétét szolgálják. Degradálónak, vagy akár elavultnak ne¬vezhetjük a kultúra ilyen szűk látókörű értelmezését.

Mannhardt András jövő időben beszél arról a lehetőségről, hogy „a források szűkössé válása idején” egyes emberek mohó fogyasztási szokásai mások kárá¬ra vannak. Ez a helyzet azonban már jó ideje bekövetkezett. Mindez mégsem ösz¬tönzi jelentős beavatkozásra a jóléti álla¬mok irányítóit, és a fogyasztók többségé¬nek lelkiismeretét sem érinti meg annyira, hogy életmódbeli berögződéseiken jelen¬tősen változtassanak. Elismerésre méltó, hogy egy értelmiségi szerző elgondolko¬dik kultúránk megváltoztatásának szük¬ségességén, fenntarthatóságának kérdé¬sén. Ugyanakkor meglehetősen szűk kö¬rön belül mozog a lehetséges megoldások tekintetében. Szerinte civilizációnkat csak totalitárius vezetési módszerek és radiká¬lis korlátozások kímélhetik meg a várha¬tó megrázkódtatásoktól.
A könyv alapvető hiányossága, hogy nem vagy csak nagyon érintőlegesen mu¬tat be a szerzőétől alapjaiban eltérő meg¬közelítéseket. Ugyanis az erkölcs relatív voltát feltételező elméletek mellett vannak abszolút erkölcsöt (természetjogot, akár univerzális isteni törvényeket) valló er¬kölcsi, vallási rendszerek is. Az Indiából ismert védikus tudásrendszer például ab¬szolút forrásból származóként definiálja saját magát. E tudásgyűjtemény jelentős része nem más, mint az emberiség bé¬kés életét és lelki felemelkedését szolgá¬ló kulturális szabálygyűjtemény. Világunk létrehozója tudja, hogy az emberek mi¬lyen elveket követve tudnak testi és szel¬lemi szükségleteiket kielégítve, konflik¬tusmentesen élni. Ez pedig elsősorban nem létszám kérdése. Sríla Prabhupáda, a Krisna-tudat világnagykövete előadá¬saiban és könyveiben többször felhívta rá a figyelmet, hogy nem a túlnépesedés az alapvető probléma. Az okozza a nehézsé¬get, ha az emberek nem kapnak megfelelő lelki képzést, így életcéljuknak az anya¬gi javak habzsolását-hajszolását tekintik. Ellenben egy hiteles lelki tudáson alapu¬ló társadalomban az emberek életcélja a lelki felemelkedés, amely természetsze¬rűleg mértékletes, kiegyensúlyozott élet¬vitellel párosul. Nem azért, mert totalitá¬rius eszközökkel kényszerítik őket erre, hanem mert lelki céljaik érdekében ön-kéntesen egyszerűbb életet élnek.
Mannhardt András fel sem veti azt a le¬hetőséget, hogy válságba jutott kultúránk megújításához olyan civilizációk műkö¬dési alapelveihez és világlátásához kelle¬ne visszanyúlnunk, amelyek a mai társa¬dalomnál ügyesebben kezelték az ember természethez való viszonyát. Egy ilyen múltba néző elemzés ahhoz a következ¬tetéshez vezethetne, hogy viselkedésünk megreformálásához e múltbeli kultúrák¬nak nemcsak a formai megoldásait, ha¬nem világlátásuk egyes elemeit is át kel¬lene vennünk, amitől a szerző feltehető¬en húzódozna. Vaiṣṇava megközelítés¬ben azonban határozottan fel kell vet¬nünk a spirituális társadalmi felvilágo¬sítás, szemléletformálás lehetőségét és szükségességét. Az ősi indiai civilizáci¬óról szóló leírások, valamint az ezeken alapuló modern mintaközösségek – pél¬dául a somogyvámosi Krisna-völgy – lát¬ványos példát szolgáltatnak arra, hogy a védikus alapelvek időtállóak, működőké¬pesek, és kiküszöbölik mindazon problé¬mák jelentős részét, melyekkel a modern társadalom küszködik.

Mannhardt András problémafelvetése te¬hát kétségtelenül jogos. A naturalista kultú¬raelméleteken nevelkedett szerző azonban csak részleteiben képes elődei elképzelé¬seinek bírálatára, gondolkodásuk materi¬alista alapjait nem kérdőjelezi meg. Így a modern világ megjavítására vonatkozó ja¬vaslatai is jóformán csak politikai síkon fogalmazódnak meg. A vaiṣṇava olvasó számára azonban adott a lehetőség, hogy olyan ígéretes megoldásokon is elgondol¬kodjon, melyeket a könyv szerzője világ¬nézeti elfogultsága és a megfelelő mély¬ségű védikus ismeretek hiánya miatt szá¬mításba sem tudott venni.



Hivatkozások:

1 Mannhardt András pszichológia és magyar szakon végzett, az Élet és Tudomány folyóirat huszonhárom éve futó „Lélektani lelemények” című rovatának állandó szerzője.
2 Mannhardt András: A kultúra elavulása. Evolúció és társadalom. Magánkiadás az Ister Kft. közre¬működésével, Budapest, 2004.




ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: info@bhf.hu
© 2017 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2017 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare