Görgessen tovább

Vaisnavizmus és történetiség
Missziós tevékenység a gaudīya vaiṣṇavizmusban
Bevezetés

Gyakori nézet, hogy a hinduizmus nem missziós, azaz nem térítő vallás. Ilyenkor általában felvetődik a kérdés: az ISKCON-os hívek, a "krisnások", akikkel az utcán találkozunk, és akik a járókelőket megszólítva alkalomadtán megpróbálják őket "megtéríteni", vajon hinduk, csak éppen egy másfajta hinduizmust képviselnek? Vagy talán nem is hinduk? De akkor milyen valláshoz tartoznak?

Kulturális szempontból a hinduizmust alapvetően papi kultúrának tartják. Vezetői a papi értelmiség, azaz a brāhmaṇák, társadalmában pedig a brāhmaṇákra jellemző kulturális jegyek dominálnak. Ilyen például az ahimsā, a nem-ártás vagy erőszakmentesség elve - ennek része például az is, hogy a hinduk szent állatként tisztelik a tehenet, s értelemszerűen a húsát sem eszik meg. A húsevés általában véve sem fér össze az erőszakmentesség elvével, de aki egy tehenet bármilyen módon bánt, az örökre kirekeszti magát a civilizált, vagyis a jámbor - ārya - emberek köréből, és soha többé nem lehet tagja a hindu közösségnek. A számos kulturális jellegzetesség közül a mi szempontunkból ezek a legmeghatározóbbak.

Társadalmi szempontból a hinduizmust általában a kasztrendszerrel azonosítják, melynek fő jellegzetessége az, hogy a születés életre szólóan determinálja az ember társadalmi helyzetét. Az egyes kasztok számára előírt kötelességek a szentírásokban vannak lefektetve. Ez a születésen alapuló, klasszikus hindu kasztrendszer szilárdan tartotta magát egészen a múlt század közepéig, és erős társadalmi hierarchiát eredményezett. Az ortodox hinduk politikai szinten ma is képviselik ezt az eszmerendszert. A hinduizmusba ennek értelmében nem lehet "betérni", csak beleszületni, ezért nem is érdemes missziós tevékenységet folytatni, hiszen az hiábavaló volna. A hinduizmus nem ismeri el az egyéni megtérés lehetőségét, ugyanakkor mégiscsak létezik a hinduizmusba való betérés, de nem egyének, hanem kizárólag csoportok - népek, törzsek - számára. E sajátságokon alapul az a felfogás, hogy a hinduizmus nem missziós vallás.

Mindezek mellett India a múlt század közepéig híres volt egyedülálló vallási toleranciájáról. A védikus szentírásokat ma is sokféleképpen értelmezik, s a különféle értelmezések alapján különböző iskolák (szanszkritul sampradāyák ) jöttek létre, melyek vallásfilozófiájukat tekintve jelentősen eltérhetnek egymástól. Tanulmányunk fő témája a gaudīya-vaiṣṇava vallásértelmezés, amely a 15-16. században került újfent előtérbe Śrī Caitanya Mahāprabhu vallási reformer munkássága nyomán.

A különféle szentírás-értelmezések alapján más fényben is megvizsgálhatjuk a kasztrendszert és annak eredetét. Az indológia elismeri, hogy a buddhizmus előtti időkben - a védikus korban - még nem a születés határozta meg a társadalmi osztályokba való bekerülést, hanem az, hogy valaki milyen tulajdonságokkal és milyen személyes karizmával rendelkezett. E szempontok alapján dőlt el, hogy ki milyen társadalmi rendbe került. Mindennek meghatározó társadalomképe a varṇāśrama-dharma. De hogyan történhetett, hogy mindez feledésbe merült, s a kasztrendszer megmerevedett és születésen alapuló társadalommá vált? Caitanya Mahāprabhu e probléma "megoldásaként" visszatért az eredeti bhāgavata vallásossághoz, amely két fő szentíráson, a Bhagavad-gītān és a Śrīmad-Bhāgavatamon alapul. Eszerint az embernek van egy örök kötelessége, amely mindenki számára ugyanaz: a sanātana-dharma, Isten odaadó szolgálata. Ez azt jelenti, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, é
s mindannyiunknak az a feladatunk, hogy szeressük és szolgáljuk őt. Ilyen értelemben nincs különbség az emberek között. Az, hogy ki hova születik, nem befolyásolja, hogy elnyerheti-e Isten szolgálatát, ami nemcsak kötelesség, hanem az emberi élet célja is. Caitanya Mahāprabhu volt az, aki felélesztette ezt az elvet, és rávilágított arra, hogy a vallásgyakorlatot nem monopolizálhatja egyik kaszt vagy társadalmi réteg sem, hanem az mindenki előtt nyitva áll. Caitanya Mahāprabhu ezzel nagy hatású reformot hajtott végre, és az általa elindított mozgalom - a gaudīya-vaiṣṇava sampradāya - mind a mai napig él. Ennek egyik legerősebb ága napjainkban az ISKCON, melynek hazai képviselője a Magyarországi Kṛṣṇa-tudatú Hívők Közössége.

Előadónk, Sivaráma Szvámi, a Magyarországi Kṛṣṇa-tudatú Hívők Közösségének vezető lelkésze, Śrīla Prabhupāda, az ISKCON alapítójának tanítványa. Sivaráma Szvámi arról fog beszélni, hogy a védikus szentírások milyen alapot adnak a gaudīya-vaiṣṇavák missziós tevékenységéhez; bemutatja továbbá a gaudīya-vaiṣṇavizmus intézményes és történeti hátterét, egészen a jelen időkig.


1. A vallás lényege - az örök dharma

A "hinduizmus" valójában kulturális címke, s röviden azokra vonatkozik, "akik Indiában élnek". A muszlimok nevezték így az indiaiakat, amiből az következik, hogy ők nem tekintették magukat a "hindu" kategória részének. A hinduk szentírásai többé-kevésbé mind védikus szentírások. Az egyik legfőbb ezek közül a Bhagavad-gītā, amely ötezer éve, Kṛṣṇa szájából hangzott el. A védikus szentírások a bhāgavata-dharmáról tanítanak. A bhāgavata olyan tudás, amely egy mindörökre felszabadult tanítótól származik, vagy amely közvetlenül Bhagavāntól, Istentől száll alá. A bhāgavata-dharma a védikus rendszer vallása, amely nem más, mint az örökkévaló Isten imádata.

A dharma mindig változatlan. Nem változik sem ma, sem pedig ezer vagy ötezer évvel ezelőtt. A legkönnyebben a víz és a tűz példáján keresztül szemléltethetjük a dharma mibenlétét és örök voltát. A víz legfontosabb tulajdonsága az, hogy folyékony: ötezer éve is folyt, ma is folyik. A hinduknál is folyik a víz, a buddhistáknál is folyik, mindenkinél folyik. A víz e tulajdonsága túlmutat minden koron és kultúrán, ez egy örök tulajdonság. Erre mondjuk, hogy ez a víz dharmája. A Duna, a Gangesz, a Temze, az Amazonas mind folyók a föld különböző részein. Van azonban valami, ami közös mindegyikben. Lehet, hogy máshol vannak, másféle állatok élnek bennük, az egyik befagy télen, a másik viszont nem, egyvalami azonban közös bennük, mégpedig az, hogy folynak. Ez a közös tulajdonság a folyók dharmája.

A tűz dharmája az, hogy ég. Ötezer éve is égett a tűz, most is ég, a jövőben is égni fog. A tűz e tulajdonsága független attól, hogy ki gyújtja meg a tüzet. Mindegy, hogy egy hindu gyújtja-e meg vagy egy buddhista, egy zsidó vagy egy ateista. Mindegy, hogy hiszünk-e benne vagy sem, a tűz mindig meg fogja égetni a kezünket, ha hozzáérünk.

Ez a dharma. A dharma a dolgok örök természete, amely sohasem változik. Felmerülhet a kérdés, hogy mi a dharmája az embereknek, mi az, ami közös minden élőlényben? Talán a vallás? Nem ez a helyes válasz. Vallás és dharma között különbség van: az egyik változik, a másik viszont soha. A vallás egyfajta hit. A különféle vallások követői különféle istenekben hisznek, más-más rítusokat végeznek. A vallás változhat a kor, a földrajzi elhelyezkedés, a kulturális miliő függvényében. Ami viszont nem változik, az a vallás legbensőbb lényege, a vallások közös tulajdonsága. Ha mélyrehatóan vizsgáljuk a vallásokat, akkor megtalálhatjuk a vallások lényegét, amely nem más, mint a szolgálat. A szanszkrit sevā szó azt jelenti, hogy "szolgálat". Ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy mindenki végez valamilyen szolgálatot. A szülők szolgálják a gyereküket, a férj a feleségét, a feleség a férjét, az alkalmazott a főnökét, a polgárok az államot. Ez a tulajdonság mindenkiben ott van. A kérdés csak az, hogy kit vagy mit szolgálunk? Amikor ez az örök szolgálat Isten felé irányul, dharmáról beszélünk. Ez a lélek, az ember örök dharmája.

2. Térítő vallás-e a vaiṣṇavizmus?

Felmerülhet a kérdés: mi szükség van térítő vallásokra? Miért kellene elmondani, megmagyarázni azt, ami úgyis természetes? Ha mindenki Isten szolgája, és ez közös mindenkiben, akkor miért kell téríteni? Miért akarnánk bárkinek is megmutatni valamit, ami már úgyis ott van benne? A válasz az, hogy azért, mert megfeledkeztünk erről. Elfelejtettük, hogy kik vagyunk eredetileg, és ebből adódóan a vallás sem jelenti többé az örök dharmát, Isten örök szolgálatát. Ezért, amióta létezik India, amióta létezik a világ, mindig jelen van az a mozgalom, amelyik átadja az embereknek az arról szóló tudást, hogy kik ők valójában, mi az önvalójuk, mi a dharma, mi a lényege az emberi életnek.

Az emberi lét lényege Isten szolgálata. Hogy egy katolikus, egy vaiṣṇava vagy egy zsidó szolgálja-e őt, valójában részletkérdés. A vallások mind megadják a lehetőséget, hogy szolgáljuk Istent és megismerjük őt. Vannak azonban olyan elemek, olyan filozófiák, olyan hitek, amelyek akadályozzák ezt a természetes dharmát, és ebben az esetben kötelességünk átadni azt az alapvető elvet, amely közös mindegyik vallásban. Ekkor válik szükségessé a misszió, a térítés.

A Śrīmad-Bhāgavatamban Śiva így fogalmaz:

tapyante loka-tāpena sādhavah prāyaśo janāh
paramārādhanam tad dhi puruṣasyākhilātmanah


"Azt mondják, hogy mivel az emberek szenvednek, a nagy személyiségek szinte mindig önként vállalják a szenvedést. Úgy tartják, hogy ez a mindenki szívében jelen lévő Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának legmagasabb rendű formája."

A legjobb szolgálat, amit valaki végezhet, az, ha felébreszti másokban a tudatot, hogy ők Isten örök szolgái. Śiva több mint ötezer éve beszélt erről, tehát ez nem újkeletű elképzelés.

A Bhagavad-gītāban Kṛṣṇa azt mondja Arjunának: "Aki átadja másoknak azt a bensőséges tudást, amit most elmondtam neked, az nagyon kedves Nekem."

ya idam paramam guhyam mad-bhakteṣv abhidhāsyati
bhaktim mayi parām kṛtvā mām evaiṣyaty asamśayah


na ca tasmān manuṣyeṣu kaścin me priya-kṛttamah
bhavitā na ca me tasmād anyah priyataro bhuvi


"Aki ezt a legnagyobb titkot a bhaktáknak elmagyarázza, az kétségtelenül eléri a tiszta odaadó szolgálatot, s végül visszatér Hozzám. Nincs és nem is lesz soha nála kedvesebb szolgám ezen a világon."

A védikus tradícióban, a szentírásokban jelen van tehát a küldetés, amely szerint kötelességünk felébreszteni és erősíteni az emberekben azt a tudást, hogy Isten örök szolgái vagyunk. Ez a legjobb szolgálat, amit Istennek végezhetünk, s egyben a legtöbb, amit az emberekért tehetünk. Így vehetjük leginkább hasznát tudásunknak és emberi létünknek.

Kṛṣṇa ötezer éve mondta el mindezt, majd ötszáz éve Śrī Caitanya újra kijelölte e missziót.


2.1. Misszió - "Isten nevében"

A szanszkrit nyelvben nincs megfelelője a misszió szónak, nincs ilyen szanszkrit kifejezés. Caitanya ötszáz évvel ezelőtti megjelenése azonban nagyon fontos ebből a szempontból, mert ő pontosan meghatározta saját küldetését:

pṛthivīte āche yata nagarādi-grāma
sarvatra pracāra haibe mora nāma


"Nevem éneklését minden városban és minden faluban hallani fogják."

A szanszkrit pṛthivī szó azt jelenti, hogy föld, a nagara jelentése város, a grāma pedig falut jelent. Az Úr Caitanya azt akarta, hogy követői járják be az egész világot, és minden városban, minden faluban prédikáljanak, s énekeljék az Úr Szent Nevét. Ezzel bevezette Kṛṣṇa szent nevei, azaz a Hare Kṛṣṇa-mahāmantra éneklését. Ezért vagyunk mi "krisnások", ezért ismernek így bennünket az emberek. A Hare Kṛṣṇa-mahāmantra éneklése az a módszer, amelynek segítségével felébreszthetjük Kṛṣṇa-tudatunkat, vagyis megérthetjük, hogy Isten örök szolgái vagyunk. Ez az a gyakorlat, amelynek el kell terjednie minden faluban és városban az egész világon. Ez tehát a Caitanya Mahāprabhu által pontosan meghatározott, egyértelmű küldetés.

Śrī Caitanya nem volt kaszton kívüli (mleccha); rangos brāhmaṇa családba született, mozgalma miatt mégis sokan támadták őt a brāhmaṇa-közösségből. Tiltakoztak az ellen, hogy Caitanya követői között muszlim tanítványok is voltak, s prédikátorai között is akadtak muszlimok. Ez Indiában abban az időben nem volt bevett gyakorlat. Caitanya azonban azzal bízta meg minden tanítványát és követőjét, hogy terjesszék a Kṛṣṇa-tudatot a világ minden falujában és városában.

De mit is jelent a Kṛṣṇa-tudat? Caitanya Mahāprabhu azt mondja:

yāre dekha, tāre kaha 'kṛṣṇa'-upadeśa
āmāra ājñāya guru hañā tāra' ei deśa


"Mindenkit taníts arra, hogy kövesse az Úr Śrī Kṛṣṇa utasításait, amelyek a Bhagavad-gītāban és a Śrīmad-Bhāgavatamban olvashatók! Válj hát lelki tanítómesterré, s próbálj meg mindenkit felszabadítani ezen a vidéken!"

Kṛṣṇa-upadeśa azt jelenti, hogy Kṛṣṇa tanítása: a Bhagavad-gītāé, melyet az Úr mondott el, illetve a Śrīmad-Bhāgavatamé, amely azt tanácsolja, hogy az ember imádja Śrī Kṛṣṇát. Caitanya azt kéri tehát, hogy bárhová megyünk is, bárkivel is találkozunk, adjuk át neki Kṛṣṇa tanítását. Ez a vers, ezek a szavak képezik Caitanya tanításának magját, ez jelenti annak a missziónak az alapját, amelyet Caitanya-vaiṣṇavizmusként ismerünk.


2.2. Guru-paramparā - a tanítványi láncolat

A Caitanya-vaiṣṇavizmus, más néven gaudīya-vaiṣṇavizmus az egész világon elterjedt. Léteznek más tanítványi láncolatokhoz tartozó, küldetéssel rendelkező vaiṣṇavák is, de ők mindig India határain belül maradtak. Egyértelmű tehát, hogy amit ma Kṛṣṇa-tudatú mozgalomnak nevezünk, annak Caitanya az alapítója.

A szentírások tanításai egy megszakítatlan lelki láncolat, a guru-paramparā révén mindig változatlanul öröklődnek nemzedékről nemzedékre, s így érintetlenül jutnak el a modern időkbe is. Ha visszafelé követjük ezt a láncolatot tizennégy generáción át, akkor Caitanyához érkezünk, ha harminckilenc generációval ezelőttre tekintünk vissza, a tanítványi lánc kiindulópontján Kṛṣṇát találjuk. Caitanya óta azonban nemcsak a tanításokat, hanem a misszió elvét is - ami az ő tevékenysége óta fontos részét képezi a tanításoknak - átörökíti a guru-paramparā. Caitanya Mahāprabhu tanításait életrajza, a Caitanya-caritāmṛta tartalmazza a legrészletesebben.


2.3. "Idővel azonban megszakadt e lánc..."

Mint említettük, a dharma jelentése: Isten szolgálata. A kereszténység legfőbb parancsa az, hogy szeressük Istent, és valójában ez a dharma, a vallás lényege, hiszen ha szeretünk valakit, akkor biztos, hogy szolgáljuk is. A szeretet nem lehet passzív. Valakit nem lehet távolról szeretni, csak úgy, ha teszek is az illetőért valamit. Amíg él a vallásban ez a hangulat, a hinduizmusban, a védikus kultúrában nincs szükség misszióra, prédikálásra. Amikor azonban a vallásgyakorlatból elvész a lényeg vagy elhanyagolják, akkor már szükség van rá. Kṛṣṇa a Bhagavad-gītāban ezt így magyarázza:

evam paramparā-prāptam imam rājarṣayo viduh
sa kāleneha mahatā yogo naṣṭah parantapa


"E legfelsőbb tudomány ily módon, a tanítványi láncon keresztül szállt alá, s a szent királyok így értették meg azt. Idővel azonban megszakadt e lánc, ezért tűnik az eredeti tudomány elveszettnek."

Ilyen az idő természete. Sokszor láthatjuk, hogy a vallásokból csak a rítusok, a külsőségek maradnak meg, de a lelke, a lényege az egésznek elvész. Ez nem csak vallások esetében következhet be. Előfordul, hogy jó szándékú, idealista politikusok nekilátnak, hogy megváltoztassák a világot, az idő múlásával azonban nehéz a lelkesedést, a tiszta szándékot megtartani.


2.4. A buddhizmus és a monizmus

Indiában két fő filozófiai irányzat - a buddhizmus és a monizmus - elterjedésének volt köszönhető, hogy az utóbbi ezer-ezerötszáz évben a vaiṣṇavák nagy lendülettel megkezdték térítő missziójukat. Úgy látták, megérett a helyzet arra, hogy átadják a többi embernek a dharma eredeti jelentését.

Kétezer ötszáz éve a buddhizmus volt a legelterjedtebb Indiában, egészen addig, amíg Śaṅkara (i. sz. 7-8. század) meg nem jelent és be nem vezette új, monista tanait. Śaṅkara tanításai jelentősen csökkentették a buddhizmus térhódítását, és valamelyest újraélesztették a védikus kultúrát.

A "buddhizmus" kifejezés szanszkrit megfelelője a śūnya-vāda, ami azt jelenti: "az üresség tana" (śūnya = üresség), a monizmust pedig a nirviśeṣa szó jelöli, mely imperszonalizmust, személytelen filozófiát jelent.

A buddhizmus alapelve az, hogy nem létezik Isten és nem létezik lélek. Minden, ami létezik, puszta illúzió. Amikor az illúziót elpusztítjuk, elérjük a nirvāṇát, amely e filozófia szerint a végső cél. A nirvāṇa a végső helyzet, ahol semmi nincs. Semmi, csak űr.


A buddhizmus fő képviselője a 2500 évvel ezelőtt élt Buddha, a monizmusé a 7-8. század nagy tanítója, Śaṅkarācārya. Buddhával ellentétben Śaṅkara hitelesnek tekintette a védikus szentírásokat, és azok alapján prédikált. Śaṅkarācārya szembehelyezkedett Buddha ateista filozófiájával. Prédikáló körútja során egész Indiát beutazta, s filozófiai vitákra hívta ki a buddhista hívőket. Rövid, harminckét éves pályafutása alatt sikerült teljesen kiszorítania a buddhizmust Indiából.

Śaṅkarācārya tehát visszatért a védikus szentírásokhoz, de új magyarázattal látta el őket. Filozófiája értelmében Isten valójában nem más, mint az emberek összessége, az összes lélek együtt alkotja Istent. Mivel most illúzióban vagyunk, azt hisszük, hogy különállóak vagyunk Istentől, a valóság azonban az, hogy egyek vagyunk Vele, nincs különbség Isten és a lélek között.

A buddhista tanok tehát megsemmisítik a lelket és az Istent, a monizmus viszont a különbséget semmisíti meg a lélek és Isten között.

A vaiṣṇavizmus és más monoteista vallások szerint azonban Isten és a lelkek különálló létezők: különböznek egymástól, ugyanakkor kapcsolat van közöttük. Szolgálni és szeretni Istent, ez a valódi helyzetünk. Ha mi nem létezünk, illetve ha Isten nem létezik, akkor nincsen szolgálat sem, akkor nincs semmiféle dharma. Ez a legfőbb eltérés a hinduk, valamint a buddhisták és a monisták felfogása között. A hinduk vagy vaiṣṇavák perspektívájából ezek a filozófiák a valóság teljes félreértelmezéséhez vezetnek. Amikor a valóságról beszélünk, tudnunk kell, hogy mi a teljes igazság: mi élőlények honnan jövünk, miért vagyunk, hova megyünk, mi az élet a célja? A buddhista és a monista magyarázatok nem adnak kielégítő válaszokat ezekre az alapvető kérdésekre. Az erről szóló tudást tanításaikkal teljesen megsemmisítik. Az ateista és a személytelen filozófiák elpusztítják a dharma okát, megsemmisítik a dharmát. Hatásukra az emberek Isten iránti természetes engedelmessége azonnal megszűnik. A kapcsolat, a szolgálat Isten felé, a dharma eltűnik.

Ilyenkor van szükség a misszióra. Ebben a helyzetben a vaiṣṇavák, a Kṛṣṇa-hívők ezt kötelességüknek érzik. A prédikálás célja nem az, hogy egy keresztény hinduvá váljon. Śrīla Prabhupāda mindig hangsúlyozta ezt, amikor keresztényekkel beszélt. Az a legfontosabb, hogy a keresztények hűen kövessék a Bibliában leírtakat, értsék és őrizzék meg vallásgyakorlatuk tisztaságát, ne hagyják, hogy beszennyezze azt e két filozófia.

Három filozófiát különböztettünk meg tehát:

a śūnya-vāda, vagyis "az üresség tana", mely szerint nem létezik semmi, a valóság "nulla";

a nirviśeṣa, mely azt mondja, hogy a dolgok közötti különbség csak látszólagos, valójában nem létezik különbség, mert "minden egy" (Śaṅkara tanításának másik neve: advaita filozófia, mely azt jelenti "nem-dualista", azaz kettősségektől mentes);

a dualista, azaz dvaita filozófia, a "kettő-ség" elve, mely szerint létezik Isten, létezünk mi, e kettő között pedig különbség van, mégpedig az, hogy Isten végtelenül hatalmas, mi pedig parányiak vagyunk, s a kötelességünk az, hogy szolgáljuk őt.

Amikor a dualista elv háttérbe szorul vagy egyéb filozófiai spekulációk akadályozzák kötelességünk végzését, szolgálatunkat Isten felé, akkor van szükség a misszióra, a térítésre.


2.5. Para-tattva - az Abszolút Igazság

Amikor Istenről beszélünk, elfogadjuk, hogy minden Isten, s hogy ő a para-tattva, az abszolút, végső igazság. Ez a kijelentés azonban - azaz hogy minden Isten - nem ad teljes képet sem a világról, amelyben élünk, sem pedig rólunk, élőlényekről, emberekről.

Isten, az élőlények (a lelkek), valamint a világ (az anyagi természet) viszonyát a különféle filozófiák eltérő módon értelmezik, ám ez a három kategória mindig megtalálható a tanításokban:

1. īśvara: "az irányító", azaz a Legfelsőbb Irányító, Isten;
2. jīva: "az, ami él", vagyis az élőlény, az egyéni lélek;
3. prakṛti: "az eredeti szubsztancia", azaz a világ, az anyagi természet.

Amikor az Abszolút Igazságról beszélünk, meg kell határoznunk, hogy e három dolog között mi az összefüggés.

Mivel a buddhisták szerint minden illúzió, valójában nem létezik semmi, így ez a három dolog sem. Ám amikor a semmi illúzióba kerül, "tapasztalja" ezt a három aspektust. Ezt az elméletet ugyanolyan nehéz megmagyarázni, mint az ősrobbanásét, amely szerint a világ egy robbanásból keletkezett. E tudományos teória voltaképpen a buddhista filozófia megfelelője. Śaṅkarācārya advaita filozófiája ezzel szemben azt hirdeti, hogy ez a három kategória létezik ugyan, de valójában nem különbözik egymástól, ugyanarról a dologról van szó. A buddhizmushoz hasonlóan pedig úgy véli, hogy amikor ez az egyetlen létező az illúzió hatása alá kerül, e három dolognak látja magát. A két nézet nagyon hasonló, de míg a buddhizmus szerint az eredeti állapot egyfajta üresség, tehát semmi sem létezik, addig a monizmus azt állítja, hogy az eredeti állapot egy differenciálatlan energia, minden egy, a különbségek csak látszólagosak.

A dvaita elmélet szerint azonban létezik különbség. Alapvető különbség van Isten és az élőlények között, és különbség van Isten és a természet között is.

A fent ismertetett filozófiai irányzatok az Abszolút Igazság háromféle alapértelmezését képviselik. A különféle teológiai iskolák ezeknek a további kombinációi.

Leszögezhetjük azonban, hogy egyedül a dvaita megközelítésben van helye a dharmának, a szolgálatnak. Hiszen csak akkor létezhet szolgálat Isten és az élőlények között, ha mindkét kategóriát valós létezőnek tekintjük. Számunkra ez az egyetlen elfogadható filozófia, és ez az alapelv mindegyik vaiṣṇava filozófiában megtalálható.

Amikor más vallások képviselőivel Istenről beszélgetünk, mindig felmerül a kérdés: Isten egy személy vagy sem? Nagyon sokszor találkozunk azzal a nézettel, hogy ő nem egy személy, hanem egy transzcendens létező, egyfajta energia, amely túl van a személyiség fogalmán. Ez az elképzelés többek közt arra vezethető vissza, hogy önmagunkat egy hibákkal teli, jelentéktelen személynek látjuk, és nagyon nehéz elképzelnünk, hogy létezhet valaki, aki tökéletes, végtelen és hatalmas, ugyanakkor egy személy. Ez egy olyan korlát, amelyet a saját személyiségünk állít elénk, s könnyebb úgy áthidalnunk, ha Istent nem személyként képzeljük el. Ennek azonban következménye van: ha Isten nem egy személy, szolgálni sem tudjuk őt, akkor pedig vége a dharmának. Kiesünk örök, természetes helyzetünkből, elveszítjük létünk értelmét, mert már nem lehet többé szolgálni Istent.

Śaṅkarācārya tehát a középkorban, prédikálókörútjai során az advaita-filozófiát népszerűsítette Indiában, melynek volt előnye és hátránya is. Bizonyos szempontból azt lehet mondani, hogy a "nullánál" minden jobb - az "egy" jobb, mint a semmi. Jobb azt mondani, hogy létezik Isten, akivel egyek vagyunk, mint azt, hogy semmi sem létezik. Amikor Śaṅkara megpróbálta bebizonyítani ezt a tételt, illetve újra "felfedezte" a védikus szentírásokat, fontos tettet hajtott végre, hiszen a buddhisták azokat majdnem ezerötszáz éven keresztül megtagadták.

Hátránya volt viszont Śaṅkara tanainak, hogy a vaiṣṇavák célja, a szentírások közvetlen jelentése megint nem valósulhatott meg. Azt állítani, hogy hiszünk Istenben, de az Isten - aki a minden - mi magunk vagyunk, szintén egyfajta ateizmus. Ha létezik Isten, de egyek vagyunk vele, milyen kapcsolatról beszélhetünk? Mi a célja ennek az egésznek, ha semmilyen módon nem tudjuk szolgálni őt?


3. A négy fő vaiṣṇava tanítványi láncolat missziós tevékenysége

A vaiṣṇava sampradāyák tiszta lelki láncolatok, önálló filozófiai iskolák. A Śaṅkara utáni évszázadokban a négy teista vaiṣṇava iskola (sampradāya) képviselőjeként megjelenő nagy tanítók, az ācāryāk látták, hogy Śaṅkara imperszonalista tana mennyire veszélyes lehet a dharmára nézve, és attól tartottak, hogy a hinduk teljesen félreértik majd saját szentírásaik közvetlen üzenetét, és elfelejtik életük eredeti célját. Hiszen ebben a felfogásban mindenki Isten, s mindegy, hogy kit imád, végül mindenki ugyanarra a helyre kerül. Ennek az lesz a következménye, hogy elvész a dharma, a vallás lényege, a szolgai hangulat.


3.1. Rāmānujācārya

Rāmānujācārya (1017-1137) Dél-Indiában, brāhmaṇa családban született. A szentírások - más nagy személyiségekhez hasonlóan - az ő születését is megjósolták: Śaṅkarācāryáról, Rāmānujācāryáról és Buddháról is olvashatunk jóslatokat a Védákban. Rāmānujācārya 120 évig élt, s hosszú élete alatt beutazta egész Indiát. Tanításaiban hangsúlyozta, hogy Isten, a parányi lelkek és a világ egyaránt létezik. Az ő felfogása szerint az Abszolút Igazság nem azt jelenti, hogy "minden egy", de létezik egy minősített egység e három dolog között: a világ és a lelkek mind Isten energiái. Ebből a szempontból tehát nem különböznek Istentől, de ahogy az energiát birtokló személy különbözik magától az energiától, ugyanúgy létezik köztük is különbség. Rāmānujācārya is hangsúlyozta az egységet, mert Śaṅkara óta Indiában sokan hitték úgy, hogy "minden egy". Emellett azonban igyekezett megmagyarázni, hogy valójában mi az, ami "egy". Ez a Nap és a napfény példáján keresztül szemléltethető a legérzékletesebben: amikor a Nap fényét látjuk, magát a Napot azonban nem, a Nap mint bolygó akkor is létezik. Van-e különbség a Nap bolygó és a napfény között? Mondhatjuk, hogy nincs, mivel egyik függ a másiktól. Ám mégis van különbség, hiszen amikor a napfény bent van a szobában, a Nap bolygó nincs bent. Mivel Isten teremtette a világot és az élőlényeket, ezek függenek Tőle - ugyanúgy, ahogy a napfény függ a Naptól -, és van különbség Isten és közöttük. Ezt a minősített egységet hangsúlyozta Rāmānujācārya, akinek filozófiája viśiṣṭādvaita-vāda néven vált ismertté.

Rāmānujācāryát Lakṣmaṇa inkarnációjának tartják, Lakṣmaṇa pedig Isten egyik inkarnációja. Természetes hát, hogy a vérében volt a dharma, a Kṛṣṇa - Isten - iránti odaadó szolgálat. Érdekesség, hogy Rāmānujācārya lelki tanítómestere eredetileg māyāvādī volt, ezért később olyan komoly nézeteltérés alakult ki közöttük, hogy a guru többször is Rāmānuja életére tört. ő azonban igen sikeresen prédikált, így számos követője lett, s végül a saját guruja is megtagadta a māyāvādī filozófiát, és egykori tanítványának a tanítványául szegődött.

Rāmānujācārya látta, mekkora befolyást gyakorolt Śaṅkara advaita filozófiája az emberekre, s hogy e tanítások akadályozzák a dharma természetes megnyilvánulását. Prédikálni kezdett hát, és utazásai során sikeresen vette fel a harcot Śaṅkara tanaival szemben, jelentősen csökkentve azok indiai befolyását. Hatására a brāhmaṇák újra a dualista filozófia szerint tanították az embereket örök kötelességükre, Isten szolgálatára. Rāmānujācārya tehát missziót teljesített a dharma megmentése érdekében.


3.2. Madhvācārya

A következő jelentős vaiṣṇava ācārya Madhva (1238-1317) volt, aki szintén Dél-Indiában született, a 13. században. Madhva a hagyomány szerint Hanumān, a majomisten inkarnációja, Hanumān pedig Vāyué, a szélistené.

Madhvācārya szintén felismerte Śaṅkara rendkívüli jelentőségét, ezért kötelességének érezte, hogy terjessze a valódi dharmát. Missziója kapcsán többször is beutazta Indiát, egész életében prédikált, és folytatta Rāmānujācārya küldetését. Dvaita-vāda filozófiájában azonban már sokkal erőteljesebben hangsúlyozta a létezők (Isten, lélek, világ) közötti különbséget. Tanítása szerint Isten és az élőlény semmilyen szempontból nem lehet "egy". Mindig két külön entitást alkotnak, s amíg Isten és az élőlény kettő, addig létezik szolgálat is.

Rāmānujācārya filozófiájában tehát Isten és energiái egyek, ugyanakkor mégis különbözőek. Madhvācārya ezzel szemben az örökké fennálló különbséget hangsúlyozza Isten és az élőlény, illetve Isten és az anyagi világ között.


3.3. A nagy filozófiai párbajok

Ebben az időben komoly nézetkülönbségek és viták alakultak ki a különböző vallási iskolák között. E viták nagy súlyú, meghatározó eseményeknek számítottak. Madhvācārya félelmetes ellenfél volt, hatalmas testi ereje, de kiváltképp nagy tudása miatt India-szerte tisztelték. Rāmānujācārya és Madhvācārya nem könyvekkel járták az országot, és nem volt könyvtáruk sem. Memorizálták és betéve tudták a szentírásokat, minden tudás a fejükben volt. Ismerték egymás írásait és tanait, s a szentírások minden egyes verséhez fűzött magyarázataikat is.

A viták akkoriban szigorú szabályok szerint zajlottak: mindig volt vesztese és nyertese, s a vesztes a nyertes tanítványa lett. Manapság egy vitának már nincsenek ilyen következményei. Amikor a különféle vallások képviselői leülnek beszélgetni egymással, arra törekednek, hogy a vallásaik közös vonásait emeljék ki, a különbözőségekről nem illik beszélni. Azt sem vizsgálják, hogy a másik vallásnak van-e számukra valami tanulságos mondanivalója. Ugyanúgy távoznak a vitáról, ahogy megérkeztek.

A vita győztesére van egy találó szanszkrit kifejezés: dig-vijayī. A dig az égtájakat - észak, dél, nyugat, kelet - jelöli ebben a kifejezésben, a vijayī pedig "győztest", "bajnokot" jelent. Dig-vijayī az, "aki minden égtájon mindenkit legyőzött".

Az ācāryāk tehát "mozgó könyvtárakként" utaztak a szélrózsa minden irányába, és prédikáltak. Térítő körútjaik során Śaṅkara követőit vitára hívták ki. Madhvācārya olyan félelmetes ellenfélnek bizonyult, hogy amikor híre ment, hogy észak felé indul, Śaṅkara követői délre mentek, mikor pedig délnek indult, Śaṅkara követői észak felé húzódtak. Madhvācārya a filozófiai viták során olyan megcáfolhatatlan, tökéletes magyarázatokat adott, hogy ellenfelei kénytelenek voltak elfogadni őket. A vesztes beletörődött helyzetébe, s annak ellenére, hogy eddig más filozófiát képviselt, meghódolt ellenfele előtt.

A vita addig tartott tehát, amíg valaki nem veszített. Azok, akik a vitát hallgatták, szintén elfogadták a győztes fél magyarázatait. Ha például egy templom száz papja közül a főpapot vitára hívták ki és az veszített, akkor a másik kilencvenkilenc is automatikusan veszített. Ezeket a vitákat akkoriban nagyon komolyan vették.


3.4. Viṣṇusvāmī és Nimbārkācārya

A következő két vaiṣṇava iskola képviselője Viṣṇusvāmī és Nimbārkācārya. Rāmānujához és Madhvához hasonlóan az Abszolút Igazság meghatározásakor ők is három valóságos és örök kategóriát tételeztek: Istent, a lelket és az anyagot. A három kategória között fennálló azonosságokat és különbségeket illetően azonban magyarázataik némiképp eltértek egymástól. Abban viszont mind a négy vaiṣṇava iskola egyetért, hogy a létezők e három valóságos kategóriája nem śunya (üres), nem advaita (kettősségnélküli), hanem mindig van különbség közöttük. A különbség abból adódik, hogy Isten végtelenül hatalmas, a másik két létező pedig az ő energiája, potenciája.

Mindegyik lelki tanítómesternek, aki új tanítást mutat be, tehát a dharmát valamely más módszerrel fejezi ki, kötelessége magyarázatot írni a szentírásokhoz, hogy az emberek meg tudják azokat érteni. Főleg a Vedānta-sūtrát volt szükséges magyarázniuk, de az upaniṣadokhoz és a Bhagavad-gītához is kellett kommentárt írniuk. Amikor egy új filozófiai iskolát alapít valaki, akkor a szentírásokból vett idézetekkel kell alátámasztania filozófiáját, másképp iskoláját nem ismerik el hivatalosnak. Minden hiteles sampradāya tanulmányozza a vedāntát (a Védák végkövetkeztetését), ám mindegyiknek megvan rá a saját magyarázata, így Śaṅkarának, Rāmānujának és a többi lelki tanítómesternek is.

India kultúrája a védikus szentírásokon alapszik. A nagy ācāryák célja mindig az, hogy a hívők - a vaiṣṇavák, a śaiviták és más filozófiai iskolák követői - tisztán lássák, hogy aktív kapcsolat létezik az élőlény és Isten között.

A misszió mindig ugyanaz: az embereket az Isten-tudat felé vezetni, és a vallás elveinek betartására ösztönözni. Ezek az ācāryák azonban soha nem hagyták el az országot, India határain kívül soha nem prédikáltak.


4. A gaudīya-vaiṣṇavizmus

4.1. Śrī Caitanya Mahāprabhu

Śrī Caitanya 1486. február 18-án született Nādia (Navadvīpa) városában, Bengálban, szintén egy mélyen vallásos brāhmaṇa családban. A több mint ötezer éve lejegyzett Śrīmad-Bhāgavatam megjósolja Caitanya eljövetelét:

kṛṣṇa-varṇam tviṣākṛṣṇam sāṅgopāṅgāstra-pārṣadam
yajñaih saṅkīrtana-prāyair yajanti hi su-medhasah


"A kali korszakban az intelligens emberek közös énekléssel imádják Isten inkarnációját, aki örökké Kṛṣṇa nevét énekli. Testének színe nem feketés ugyan, ő mégis Kṛṣṇa maga. Társai, szolgái, fegyverei és bensőséges barátai kísérik."

A szentírások mindig megjósolják az isteni személyek, inkarnációk eljövetelét. Ez a bizonyíték megjelenésük hitelességére. Másképp mindenki annak állíthatná be magát, aminek akarja. Ugyanígy Buddha eljöveteléről is találunk jóslatot a Śrīmad-Bhāgavatamban:

tatah kalau sampravṛtte sammohāya sura-dviṣām
buddho nāmnāñjana-sutah kīkaṭeṣu bhaviṣyati


"Ezután a kali-yuga kezdetén az Úr mint Buddha, Añjanā fia jelenik majd meg Gayā tartományban, hogy félrevezesse azokat, akik irigyek az istenhívőkre."

A vers tehát még anyja nevét (Añjanā) és a tartományt (Gayā) is megadja, ahol majd Buddha megjelenik, egyben misszióját is megfogalmazza. Abban az időben, amikor az Úr Buddha megjelent, az emberek ateisták voltak, s ő azért jött el, hogy félrevezesse őket.

Caitanyával nagyon sokat foglalkoznak a szentírások, mivel Caitanya valójában maga Kṛṣṇa. A különbség Caitanya és Kṛṣṇa között az, hogy amikor Kṛṣṇa több mint ötezer éve eljött erre a világra és elbeszélte a Bhagavad-gītāt, mindenki elismerte, hogy ő maga Isten. Kṛṣṇa tetteit és kalandjait a Śrīmad-Bhāgavatam tizedik éneke írja le.

Caitanya viszont nem Kṛṣṇaként, Istenként jött el, hanem egy hívőként, Isten szolgájaként, hogy megmutassa az embereknek, hogyan kell Istent szolgálni. Rāmānujához és Madhvához hasonlóan ő is a dharmáról prédikált, arról, hogy mindnyájan Isten szolgái vagyunk.

Az írások elmondják, hogy az Úr a kali-yugában channa-avatāraként, "rejtett" inkarnációként jön el. Caitanyát azért nevezik rejtett inkarnációnak, mert bár ő maga Kṛṣṇa, mégis Kṛṣṇa híveként, bhaktájaként viselkedik, nem pedig úgy, mint Kṛṣṇa.

A közönséges emberek ezért nem ismerték őt fel, a valóság rejtve maradt előttük. Nem érthette mindenki, hiszen nem Istenként cselekedett, hanem Isten szolgájaként. Az ő küldetése az volt, hogy bevezesse a jelenlegi kornak megfelelő vallásgyakorlatot, amely mindenki által követhető.

A szentírásokban az áll, hogy a kali-yuga emberei számára a megfelelő vallásgyakorlat Isten szent neveinek az éneklése, amely felébreszti és erősíti a szívükben az Isten iránti elfeledett szeretetüket. Istent szolgálni, szent neveit énekelve - bármilyen vallásról legyen is szó, ez mindegyikben közös elv. A dharma ez: szolgálni Istent.

A dharmára való hajlamot mindig az adott kornak megfelelő vallásgyakorlat által lehet felébreszteni és erősíteni. Más koroknak mások az áldozati módszerei. A világtörténet első korszakában, a satya-yugában a meditáció volt a megfelelő módszer. A tretā-yugában nagy áldozatokat mutattak be. A dvāpara-yugában az Úr templomi imádata volt az érvényes áldozati módszer. A kali-yugában azonban ezek az áldozati formák nem hatékonyak, nem alkalmazhatóak az önmegvalósításra. Az ajánlott módszer az Úr szent nevének, dicsőségének és kedvteléseinek hallgatása és éneklése.

Isten neveit mindenki énekelheti. Nem kell hozzá templomba menni, otthon is lehet végezni, nemcsak papoknak, hanem mindenkinek, és mindenkire egyaránt hatással van.


4.2. Nāma-saṅkīrtana

Caitanya Mahāprabhu ezért bevezette a nāma-saṅkīrtanát, a szent név éneklését (nāma = név, Isten neve; kīrtana = éneklés; saṅkīrtana = közös éneklés). Amikor azt látjuk, hogy a katolikusok rózsafüzérrel, a vaiṣṇavák pedig a japa-mālāval imádkoznak vagy halkan mantrákat mondanak, akkor az kīrtana, nāma-kīrtana. De ha "krisnásokat" lát valaki felvonulni a belvárosban, miközben együtt éneklik Isten szent neveit, akkor az nāma-saṅkīrtana, kongregációs éneklés. Ez olyan, mint amikor a templomban vagy a zsinagógában közösen imádkoznak, közösen énekelnek.

Caitanya kihozta a vallást az utcára, hogy azok számára is elérhetővé tegye, akik nem hajlandók bemenni a templomba. A saṅkīrtana gyakorlata Caitanya előtt is létezett, vagyis ő nem talált ki semmi újat, csak hirdette a nāma-saṅkīrtanát, hogy mindenki megismerhesse ezt az üdvözítő módszert. Saját példájával hirdette az embereknek, hogy bárhol és bármikor gyakorolhatják a szent név éneklését.

Abban az időben Nādia városa (Caitanya születési helye) és egész Észak-India muszlim uralom alatt állt. 1506-ban, amikor Caitanya Mahāprabhu húszéves volt, helybéli követői már mindenfelé énekelték Kṛṣṇa szent nevét az utcákon, ami nagy feltűnést keltett. A muszlim helytartó be akarta tiltani Caitanya tevékenységét, és erőszakkal lépett fel ellenük. Egy alkalommal katonák ütöttek rajtuk, összetörték a dobjaikat, és betiltották az utcákon való éneklést, a nāma-saṅkīrtanát.

Caitanya ekkor polgári ellenállási mozgalmat szervezett. Több százezer embert hívott össze, hogy lázadjanak fel. Nem történt erőszak, nem voltak fegyverek, nem sérült meg senki, de több százezer ember tiltakozott a kádi, a muszlim helytartó ellen. Ekkor a kádi visszavonta a parancsot, amellyel betiltotta Caitanya mozgalmát, és még garanciát is adott arra, hogy Caitanya zavartalanul folytathassa tevékenységét.

Ez történelmi tény, és azok a történészek, akik nem hisznek Caitanya istenségében, azt mindenesetre elismerik, hogy ő volt az első, aki az embereket arra buzdította, hogy védjék meg a saját vallásukat és változtassanak a sorsukon, mivel a muszlim uralkodók akkoriban nagyon kegyetlenül bántak a hindukkal.

Caitanya Mahāprabhu saṅkīrtana-mozgalma által valóra vált a szentírások jövendölése: yajñaih saṅkīrtana-prāyair yajanti hi su-medhasah: "A kali korszakban az intelligens emberek együttes énekléssel imádják az Istenség inkarnációját, aki örökké Kṛṣṇa nevét énekli."

Caitanya követőiként a nāma-saṅkīrtanát hirdetjük mi is, amikor felvonulunk a Szekérfesztiválon, vagy más alkalmakkor a Belváros utcáin és a Vörösmarty téren. Ki kell hozni a vallást a templomokból, mert ezzel lehetőséget adunk az embereknek arra, hogy hallják Isten nevét. Ha más vallásokban éneklik Isten neveit, az eredmény ugyanaz lesz. Mindegy, hogy az emberek Kṛṣṇa, Allah vagy Buddha nevét éneklik-e, fel fog ébredni bennük a dharma, az Isten iránti szeretet és szolgálat (sevā).


4.3. Acintya-bhedābheda-tattva

A korábban élt nagy ācāryákhoz hasonlóan Caitanya is hagyott hátra szentírás-magyarázatokat. Ezek egy olyan vallásfilozófiai rendszert alkottak, amely magában foglalja és egyesíti a négy vaiṣṇava iskola teológiáját. Acintya-bhedābheda-tattva elmélete szintézist teremtett Rāmānujācārya, Madhvācārya, Viṣṇusvāmī és Nimbārkācārya tanításainak látszólagos ellentmondásai között.

Az acintya szó jelentése: felfoghatatlan. A bheda-abheda jelentése: különbözőség - nem-különbözőség. Ez más szóval azt jelenti, hogy kettő és egy, vagyis különböző és azonos. A tattva jelentése: igazság, Abszolút Igazság, alapelv, filozófia.

Az acintya-bhedābheda-tattva tana szerint Isten (īśvara), a lélek (jīva) és a természet (prakṛti) egyek. Semmi sem lehet különböző Istentől abban az értelemben, hogy Isten és Isten energiája ugyanaz. Ugyanakkor különböznek is egymástól, mert van önálló azonosságuk. Azonosak vagyunk Istennel, hiszen a lélek minőségileg olyan, mint Isten. De mások is vagyunk, mert Isten is egy önálló személy, és a lelkek is önálló személyek. Isten végtelen, mi pedig parányiak vagyunk. Bheda-abheda, azaz különbség és egység. Mindennek van azonban egyfajta dinamikája, és fontos, hogy ezt megértsük. Amikor azt mondjuk, hogy különbözünk Istentől, az érthető. Amikor azt mondjuk, hogy azonosak vagyunk Istennel, az is érthető. Ennek a két állításnak azonban van egy idő-dimenziója is, mégpedig az, hogy egyidejűleg vagyunk Tőle különbözőek és Vele azonosak. Caitanya acintya-bhedābheda-tattva tana az Abszolút Igazság tökéletes magyarázata, a legteljesebb filozófia.

Általában nem tapasztalunk olyat, hogy bizonyos dolgok egyszerre azonosak és különbözőek lennének. Vagy az egyik, vagy a másik eset áll fenn. Ezért amikor e kettő egyesítéséről beszélünk, az számunkra felfoghatatlan. Például az, hogy Isten és az ő energiái egyszerre egyek és különbözőek, elképzelhetetlen dolog. Caitanya ezért acintyának (felfoghatatlannak) nevezte filozófiájának ezt az elméletét.

Isten végtelenül hatalmas, mi pedig parányiak vagyunk, éppen ezért nem szükséges az Abszolút Igazság minden aspektusát megértenünk. Például Caitanya vagy Kṛṣṇa figuratív ábrázolásait látva felmerülhet bennünk a kérdés: hogy lehet Istennek teste, amelynek határai, korlátai vannak? Hogy lehet, hogy Istenben minden benne van, ugyanakkor ott áll a földön? Hogyan lehetséges, hogy látjuk őt, ha ő végtelen, és Benne van minden? Ez acintya, felfoghatatlan. Attól, hogy valamit nem tudunk elképzelni, az a valami még létezhet.

Egy másik védikus szentírásban, a Brahma-samhitāban szerepel egy kifejezés, mely jól megvilágítja az acintya-bhedābheda elméletét: aṇdāntara-stha-paramāṇu. Ez azt jelenti, hogy Isten minden energiájával és egész teremtésével benne van minden atomban, ugyanakkor minden Istenben van. Ha Isten mindegyik atomban benne van, akkor az egész teremtés is benne van mindegyik atomban. Ez acintya, elképzelhetetlen. De ha ezt nem tudjuk felfogni, az nem Isten hibája, hanem a mi hiányosságunk. Kicsik vagyunk, és vannak korlátaink. Ezek a dolgok akkor válnak érthetővé a számunkra, ha elég bizalmunk van, hogy elfogadjuk Isten határtalan fenségét és elképzelhetetlen voltát. Hogyan kerül az univerzum az atomba, miközben az atom építi fel az univerzumot? Isten képes arra, hogy univerzumokat tegyen atomokba, vagy bármi másba. Ez az acintya-bhedābheda-tattva. Valójában nem Caitanya találta ki ezt a filozófiát, ez a Védák eredeti tanítása. Amikor azt mondjuk: egy vagyok Istennel, ez csak egy része a valóságnak. Amikor azt mondjuk: különbözöm Istentől, ez is csak egy része a valóságnak. De a teljes valóság az acintya-bhedābheda-tattva, az egyidejű azonosság és különbözőség tana.


5. A gaudīya-vaiṣṇava tanítványi láncolat missziós tevékenysége

Caitanya tehát bevezette a nāma-saṅkīrtanát, Isten szent nevének közös éneklését, mely felébreszti Isten iránti szeretetünket. Egyértelműen meghatározott egy missziót, mégpedig egy nemzetközi, világméretű missziót, amelyről korábban senki sem beszélt. A küldetés egyrészről az, hogy minden faluban és minden városban világszerte énekeljük Kṛṣṇa nevét, másrészről pedig az, hogy akivel találkozunk, annak adjuk át Kṛṣṇa tanítását (kṛṣṇa-upadeśa). Caitanya volt az első tanító, az első lelki tanítómester, aki meghirdette a vaiṣṇavák nemzetközi misszióját. Ennek pedig az volt az oka, hogy előre látta, a buddhizmus (nihilizmus) és a monizmus eszméi világszerte el fognak terjedni. Caitanya célja nem csupán az volt, hogy megismertesse a vaiṣṇavizmust a világgal, hanem hogy a többi vallást megtisztítsa ezektől a veszélyes tendenciáktól.

Caitanya Mahāprabhu negyvennyolc éves korában elhagyta a világot, de a missziót pontosan meghatározta. Az ő nyomdokait követve sok vaiṣṇava, Kṛṣṇa-hívő folytatta küldetését. Magyarázatokat fűztek a szentírásokhoz, könyveket nyomtattak, tanítottak, utaztak. Így terjedt a misszió egészen a 19. század közepéig, de mindvégig India határain belül maradt. Észak-Indiában, Bengálban, ahol már ismerték, megerősödött a vaiṣṇavizmus, de máshol nem igazán terjedt el. A vaiṣṇavák számára áthidalhatatlan problémának tűnt vallásuk Indián kívüli elterjesztése, az, hogy kaszton kívüli, érinthetetlen emberek, akik tehenet esznek, megértsék a legmagasabb szintű filozófiát, és elfogadjanak egy számukra idegen vallást. A nihilizmus és buddhizmus által megfertőzött, materializmus uralta nyugati világban hogyan fognak az emberek elfogadni egy számukra különös vallásgyakorlatot, a szent név éneklését, valamint egy idegen kultúrát és öltözködésmódot?


5.1. Bhaktivinoda Ṭhākura

Két jelentős személyiséget kell megemlítenünk, akik révén Caitanya missziója mégis kijutott Indiából: Bhaktivinoda Ṭhākurát és fiát, Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākurát.

Bhaktivinoda Ṭhākura (1838-1914) jámbor kalkuttai vaiṣṇava családban látta meg a napvilágot. A brit uralom azonban az ő életére is nagy hatással volt, az angolok megbízásából ugyanis az egyik legfőbb bíróvá nevezték ki. Abban az időben Indiában mindössze négy olyan bírói poszt volt, melyet indiai tölthetett be, a többiek mind angolok voltak. Bhaktivinoda Ṭhākura számára ez nagy felelőséggel járó, magas szintű pozíciót jelentett.

Akkoriban - és ez a materializmus egyik aspektusa - voltak már nyomdák, lehetett könyvet nyomtatni, volt vasút, új utak, sokkal könnyebbé vált a közlekedés. Bhaktivinoda Ṭhākura vaiṣṇava hívőként hirdetni kezdte Caitanya misszióját India-szerte. Több mint száz könyvet írt, melyek nyomtatásban is megjelentek, és tevékenységével felélesztette a saṅkīrtana-mozgalmat Indiában. Caitanya elképzeléséhez hűen azonban azt szerette volna, hogy a misszió nemzetközi méreteket ölthessen, hiszen nemcsak egy indiai vallást képviselt, hanem az Abszolút Igazságról prédikált, mely mindenhol egyformán érvényes. Kapcsolatba lépett hát különböző egyházak képviselőivel, professzorokkal, más vallások híveivel Angliában, Amerikában és Kanadában. Ezek voltak a nemzetközi misszió kezdeti lépései.


5.2. Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura

A 20. század első felében Bhaktivinoda fia, Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura (1871-1936) folytatta ezt a missziót, aki egész életében cölibátusban élő sannyāsī maradt. Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākuráról elmondhatjuk - s ez a mai korban már nagyon ritka -, hogy a középkori nagy ācāryákhoz hasonlóan neki is fotografikus memóriája volt, ezért "két lábon járó könyvtárnak", élő enciklopédiának tartották. Nemcsak a szentírásokat ismerte kitűnően, hanem nagy tudós és asztrológus is volt.

Egészen 1915-ig folytatta tanulmányait, s közben szigorú lemondásokat gyakorolt. Ezután kezdte el prédikáló tevékenységét, melyet huszonegy éven keresztül, 1936-ig, halála napjáig folytatott. ő is aktívan utazott, tanított és könyveket nyomtatott. Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura nagy hangsúlyt fektetett a könyvnyomtatásra, hogy maradandóvá váljanak a tanítások, hiszen a szó elszáll, az írás megmarad. Azt vallotta, hogy Caitanya missziójának sikere érdekében ki kell adni a Caitanya követői által írt könyveket, hiszen a modern korban már mindenki olvas. Voltak olyan idők - és ez elég hosszú időszak volt -, amikor a Bibliát csak a papok tudták elolvasni, mivel a köznép analfabéta volt. Később már a gazdag embereknek is voltak könyveik, de az írás-olvasás általános elterjedése elég újkeletű. Bhaktisiddhānta tehát nyomdákat nyitott, hogy ezen a kommunikációs csatornán keresztül tudja megszólítani az embereket. Indiában összesen négy nyomdája volt, ahol napilapokat, folyóiratokat, könyveket nyomtatott. A kornak megfelelő nyelven, olyan kontextusban fogalmazta meg Caitanya tanításait, hogy azok India modern, értelmiségi közönsége számára érthetőek és relevánsak legyenek. A védikus szentírások nyelvezete, a védikus kultúra kontextusa helyett inkább modern nyelvezetet használt, hogy az emberek el tudják fogadni Caitanya tanítását és filozófiáját, s lássák annak mélységét, teljességét és tökéletességét.

Utazásai során sok tanítványt avatott fel, és arra inspirálta őket, hogy utazzanak külföldre. Tanítványokat küldött Angliába és Németországba, s azt tervezte, hogy maga is elmegy Angliába, ám megbetegedett, majd 1936-ban elhagyta ezt a világot.


5.3. Śrīla Prabhupāda

Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura egyik legkiválóbb tanítványa Śrīla Prabhupāda volt. A. C. Bhaktivedanta Svāmī Prabhupāda (1896-1977) volt az, akinek sikerült elterjesztenie a saṅkīrtana-mozgalmat Nyugaton.

Sok tanítvány próbálkozott ezzel, amikor Bhaktisiddhānta még közöttük volt, de mesterük halálakor, 1936-ban visszatértek Indiába, s ezzel leállt a nemzetközi misszió. Indiában folytatták ugyan munkásságukat, de külföldön többé nem próbálkoztak.

A bhakti szó, amely azt jelenti: szeretetszolgálat, mindhárom ācārya nevében benne van. A bhaktivedānta kifejezés két tagjának jelentése: "odaadó szolgálat" és "a Védák lényege". Prabhupāda tehát a Védák lényegét képviseli és tanítja az odaadó szolgálat szemszögéből.

Prabhupāda egy kalkuttai vaiṣṇava családban született. Apja caitanya-vaiṣṇava, vagyis gaudīya-vaiṣṇava volt. Prabhupādát ennek szellemében nevelték, így öltözködött. A családjában rendszeresen olvastak fel különböző szentírásokból, legfőképpen a Śrīmad-Bhāgavatamból, s apja megtanította neki a Hare Kṛṣṇa-mantra éneklését is. Gyermekkorában sokszor a templomban játszott, és voltak saját istenszobrai is, melyeket otthon imádott. Igen vallásos vaiṣṇava családban nevelkedett tehát.

Prabhupāda ifjúkorában családot alapított, magára vállalva egy család fenntartásának felelősségét, ám amikor a gyerekei felnőttek, visszavonult Vṛndāvanába. Vṛndāvana Kṛṣṇa születési helye, Agra és Delhi között helyezkedik el Észak-Indiában. Ötezer éve itt jelent meg Kṛṣṇa, és itt mutatta be kedvteléseit.

Prabhupāda 1959-ben vonult vissza és 1965-ig élt Vṛndāvanában, s ezalatt könyveket írt. 1936-ban kapott erre utasítást a lelki tanítómesterétől, néhány hónappal azelőtt, hogy Bhaktisiddhānta elhagyta ezt a világot. Prabhupāda akkor megkérdezte mesterét, mivel szolgálhatná őt még jobban. Mivel Prabhupāda angol iskolákba járt és jól beszélt angolul, Bhaktisiddhānta azt válaszolta: - Ismered Caitanya tanítását, filozófiáját. Menj, és mutasd be angol nyelven a világnak!

A küldetés teljesítése harminc évig váratott magára. Prabhupāda sokáig nem tudta, hogyan is hajtsa végre ezt a feladatot, ám amikor 1959-ben eldöntötte, hogy visszavonul, nekilátott lelki tanítómesterétől kapott feladata megvalósításának. Könyveket írt és képezte magát. Nem volt vagyona, ezért szüksége volt támogatásra, hogy utazni tudjon és megkezdhesse misszióját.


5.4. Az ISKCON és a missziós tevékenység napjainkban

Śrīla Prabhupāda 1965-ben New Yorkba utazott és elindította a Kṛṣṇa-tudatos mozgalmat, s 1966 júliusában hivatalosan is megalapította az ISKCON-t.

A hatvanas évek New York-i ifjúsága elvetette azt a kultúrát, amelyben felnőtt, és ez megszülte a hippi-mozgalmat. A hippik mindenre nyitottak voltak, főleg a kábítószerre és a szabad szerelemre. De éppen mivel nyitottak voltak, elfogadták Prabhupādát is. Nagyon kíváncsiak voltak Indiára, arra, hogy miről is szól ez a kultúra, hiszen valamilyen alternatíva után kutattak. Nem Prabhupāda volt az első indiai tanító, aki Amerikába utazott. Vivekananda már sokkal korábban, 1893-ban járt Chicagóban, de Prabhupāda volt az első vaiṣṇava, aki 1966-ban ténylegesen találkozott az amerikai ifjúsággal.

Prabhupāda 1966 és 1977 között tizenháromszor utazta körbe a világot. Amerikából Európába utazott, azután Európából tovább Ázsiába. Ebben az időben hihetetlenül nagy volt a Kṛṣṇa-tudat iránti fogékonyság. Egyrészt azok voltak befogadóak, akik lemondtak a saját kultúrájukról, materialista életmódjukról, vagy nem találták meg a boldogságot a saját vallásukban. Egészen addig nem volt példa rá, hogy valaki Indián kívül vált volna vaiṣṇava hívővé. Prabhupāda a prédikációi során hangsúlyozta, hogy bármilyen vallású az ember, nem elég csak beszélni róla, hanem komolyan követni kell az adott vallás tanait és előírásait. Amikor személyesen találkozott keresztény emberekkel, nem az volt a célja, hogy áttérítse őket, nem próbálkozott azzal, hogy valakit is rábírjon arra, hogy hagyja el a saját vallását, hiszen a misszió lényege nem ez. Azt hangsúlyozta, hogy legyenek jó hívők, akik mentesek a monizmus és a nihilizmus befolyásától, és persze a materializmusétól, ami valójában csak e kettő egyik változata.

Így terjedt el a Kṛṣṇa-tudatos mozgalom. Prabhupāda száznyolc vaiṣṇava templomot alapított és közel hetven könyvet írt. E könyvek közül a legtöbb eredeti szanszkrit szentírásokat tartalmaz az ő angol fordításában, melyekhez magyarázatokat írt. Központokat hozott továbbá létre különböző nagyvárosokban, valamint éttermeket, ahol az érdeklődők megismerkedhettek a vaiṣṇava kultúrával és a jó vegetáriánus ételekkel. Prabhupāda úgy gondolta, hogy az emberek a filozófián vitázhatnak ugyan, de az evést és a kultúrát, ahonnan ezek az ételek származnak, biztosan szeretni fogják, azon nem vitatkoznak majd. A Kṛṣṇa-tudatnak a kultúrán keresztüli bemutatása jó módszer arra, hogy azok is megismerhessék, akik nem szívesen mennek be egy templomba.

A városban szükség van templomokra, hogy elérhető legyen az üzenet ott, ahol a legtöbb ember megfordul. De egy nagyvárosban nem lehet megvalósítani a teljesen önellátó életmódot, amely - amennyire a lehetőségek engedik - független a külső hatásoktól. Prabhupāda ezért farmokat hozott létre, s inkább a vidéki életre buzdította híveit, arra, hogy alapítsanak farmközösségeket, és éljenek ott a következő mottó jegyében: "Egyszerű élet, magasszintű gondolkodás".

Mindezeken túl Prabhupāda létrehozta a Bhaktivedanta Intézetet azzal a céllal, hogy azok a tudósok, professzorok, fizikusok, matematikusok, akik felkeresték, alapítsanak egy intézményt, amely vitába száll a modern tudomány elképzeléseivel, többek között az evolúció és az ősrobbanás elméletével, s azt vizsgálja, hogy fizikailag és matematikailag lehetségesek-e ezek, vagy csupán álomról, vakhitről van szó?

Śrīla Prabhupāda nyolcvankét éves korában elhagyta ezt a világot, s azóta nélküle folytatódik a Kṛṣṇa-tudatos mozgalom. Prabhupāda nemcsak teológus, filozófus és egyházvezető, de jó menedzser is volt. Új formát adott az indiai vallásnak, ami eddig nem volt általános vagy népszerű: az intézményi formát. Nyugaton inkább megszokott az intézményesített vallás - a katolikus egyház, a református egyház és a többi egyházak már régóta ilyen keretek között működnek. Indiában azonban guruk tevékenykedtek, akiknek voltak követőik, de ennek intézménye, jogi egysége, alapítványa nem volt. Bhaktisiddhānta, Prabhupāda lelki tanítómestere kezdte el ennek indiai bevezetését, a Gaudīya-maṭha nevű intézmény révén. Prabhupāda próbálta meggyőzni istentestvéreit (Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura tanítványait), hogy anyagilag támogassák nyugati utazását, de ők nem ismerték fel az Indián kívüli misszió jelentőségét. Ezt a különleges dolgot Prabhupāda kezdte el. Indiában még ma is elég ritka, hogy egy vallás intézményesített formában létezzen.

Amikor Prabhupāda létrehozta az ISKCON-t, ő volt a vezetője, pár év múlva azonban úgy határozott, hogy az intézmény élére egy irányító testületet állít. 1970-ben megalakította a GBC-t (Governing Body Commission), mely egy nemzetközi irányító testület, és megtanította tanítványainak, hogyan vezessék az intézményt. Prabhupāda GBC-titkárokat jelölt ki arra a feladatra, hogy irányítsák a Kṛṣṇa-tudatot a világ különböző pontjain. Prabhupāda életében tizenkét ilyen területi titkár működött, akik eltávozása után felelős végrehajtókká váltak. Jelenleg körülbelül harmincöt GBC-vezető van. Az ő irányításuk alatt áll a templomok igazgatása, ők felügyelik a jogi ügyeket, és a spirituális élet sztenderdjeit is ők ellenőrzik. A GBC-vezetők évente találkoznak Indiában. Māyāpurban, Nādiában ül össze a tanács, Caitanya születési helyén, ahol a Kṛṣṇa-tudatos mozgalom nemzetközi központja is található. Mivel Prabhupāda személyesen, fizikai mivoltában már nincs jelen, ez a nemzetközi irányító testület vezeti a Kṛṣṇa-tudatos mozgalmat.

1970-ben Prabhupāda egészségügyi okokból visszatért Indiába. Hazautazása nagyon érdekes eseménynek számított, mivel több tucat amerikai tanítványát is magával vitte, azzal a céllal, hogy elindítsa a Kṛṣṇa-tudatos mozgalmat Indiában, annak eredeti származási helyén. Ez nagyon megragadta az indiaiakat, mivel ők azért tanultak és úgy próbálták formálni az életüket, hogy olyanokká váljanak, mint az európaiak, és főleg mint az amerikaiak. Most pedig azt látták, hogy ezek a fiatal amerikai férfiak és nők életmódot változtattak, elhagyták országukat, még a vallásukat is, és Indiába jöttek, hogy azt csinálják, amit az indiaiaknak még a nagyszüleik tanítottak. Ez hihetetlen élmény volt számukra, és nagyon erős inspirációt jelentett. Hogyha a külföldiek tudják ezt csinálni, akik kaszton kívüliek, mlecchák, akkor ők miért nem teszik?

A Kṛṣṇa-tudat a mai napig él és terjed Indiában. A Caitanya-, Rāmānuja- és Madhva-féle prédikáló missziókat többé-kevésbé mindenki ismeri. Lehet, hogy az indiaiak időközben felvettek különböző rossz szokásokat, de azokról nagyon könnyen lemondanak, és el tudják fogadni a Kṛṣṇa-tudatot, mert számukra természetes, hogy Isten egy személy, és hogy az élőlények Isten szolgái. Ez a hagyomány a sajátjukként bennük él, hiszen a szüleik és a nagyszüleik is ennek szellemében éltek. Csak mostanában, körülbelül az utóbbi ötven évben jellemző, hogy a materializmus hatása felerősödött Indiában. Ha indiaiak gyakorolják a Kṛṣṇa-tudatot, az teljesen természetes, azt mindenki elfogadja. De amikor egy nyugati embert látnak, vagy kínaiakat, oroszokat, afrikaiakat, akkor azt az indiaiak nagyon furcsállják, és szégyellik magukat azért, hogy ha a külföldiek képesek gyakorolni a vallásukat, akkor ők miért nem.


5.5. Az ISKCON tevékenysége Magyarországon

Magyarországra 1973 körül érkeztek az első Kṛṣṇa-hívők. A kommunizmus alatt csak inkognitóban, titokban jöhettek. Civil ruhában, parókával a fejükön érkeztek, turistának álcázva magukat, s könyveket hoztak és prédikáltak azoknak az embereknek, akikkel találkoztak. 1980-ban, amikor Kanadából Angliába utaztam, néhány ottani hívő megállította a Hungarocamion sofőreit, és könyveket adtak nekik, Bhagavad-gītākat, hogy vigyék magukkal és adják oda az ismerőseiknek, barátaiknak.

1984-ben egyházszakadás történt, melynek következtében a hívek egy jelentős csoportja külön vált, és önálló közösséget alapított. Magyarországon közel félszáz krisnás vált ki, és függetlenedett az egyháztól. Vettek egy kis tanyát Balástyán, amit Nandafalvának neveztek el.

Ez idő tájt hívtak engem Magyarországra, mert valaki megtudta, hogy egy kicsit beszélek magyarul. Akkoriban GBC-felelősként a munkaterületem Anglia, Írország és Skócia volt. De mivel én voltam az egyetlen, aki tudott magyarul, eljöttem. 1986 nyarán utaztam Budapestre, és az ismerősök otthonában tartottunk programokat 1989-ig, a rendszerváltásig. 1989-től azok, akik először kapcsolódtak be a Kṛṣṇa-tudatos mozgalomba, nagy felelősséget vállaltak magukra. Azóta Prabhupāda könyvei már magyar nyelven is olvashatóak. Több központot hoztunk létre Magyarországon: Budapesten, Debrecenben, Egerben, Kecskeméten, Pécsett, Szegeden. Van egy farmunk Somogyvámoson, Krisna-völgyben, főiskolánk pedig Budapesten, az Oktogonon található.

Ezek az intézmények biztosítják a lehetőséget, hogy folytathassuk a missziót, átadhassuk a tanítást azoknak, akik a vaiṣṇavizmust saját vallásukként akarják gyakorolni, valamint azoknak a már hívő embereknek, akik fontosnak tartják megvizsgálni a saját életüket, filozófiájukat és vallásukat abból a szempontból, hogy mentesek-e a nihilista és monista hatásoktól, melyek akadályozzák a vallások természetes fejlődését, a hívek Isten iránti szeretetét és szolgálatát.

Felhasznált irodalom
Bhaktivedanta, Swami Prabhupāda A. C. 1993-1995: Śrīmad-Bhāgavatam (1-9. ének). Stockholm, Bhaktivedanta Book Trust.
Bhaktivedanta, Swami Prabhupāda A. C. 1998: Caitanya-caritāmṛta. Stockholm, Bhaktivedanta Book Trust.
Bhaktivedanta, Swami Prabhupāda A. C. 2004: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van. Stockholm, Bhaktivedanta Book Trust.


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: info@bhf.hu
© 2017 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2017 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare