Görgessen tovább

Létkérdés Konferencia 2005-2006
Sors, szabad akarat, felelősség – Kerekasztal-beszélgetés
Polnauer Sándor
főrabbi

1954-ben született a dunántúli Lovászpatonán. Gimnáziumi tanulmányait a pápai Türr István gimnáziumban végezte. 1972-ben kezdi meg tanulmányait a budapesti Rabbiszemináriumban, ahol nagy hatással van rá Dr. Scheiber Sándor, a múlt század egyik kiemelkedő orientalistája és zsidó gondolkodója. Nyolc és fél évet tölt a Rabbiképzőben, amely idő alatt már egy gyakorló rabbi feladatait is végzi. Majd rövid debreceni és szegedi tartózkodás után Izraelbe megy feleségével és gyermekeivel. Öt év után visszatérnek Budapestre, majd Németország zsidó hitközségei meghívják közösségeikbe először kántorként, később rabbiként. 14 évet töltenek el Hannoverben, Duisburgban és Aachenben, ahonnan 2004-ben térnek vissza. Rabbi tevékenységének középpontjában a vallásos oktatás és a tagok lelki gondozása, tudományos tevékenységének fókuszában pedig a zsidó zene kutatása áll.



Sivaráma Szvámi
vaiṣṇava teológus

Sivaráma Szvámi 1949-ben született Budapesten. 1956-ban szülei Kanadába emigráltak, így iskoláit ott végezte. 1973-ban a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezete (az ISKCON) alapító lelki tanítómestere,
A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda tanítványa lett, majd 1979-ben a lemondott szerzetesi (sannyāsa) rendbe lépett.
Jelenleg az ISKCON nemzetközi irányító testületének (GBC) tagja. Magyarországon, Angliában és Indiában több mint háromszáz tanítványa él. Több filozófiai és teológiai tárgyú könyve jelent meg magyar és angol nyelven. A Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közösségét 1987 óta vezeti; a közösség Sivaráma Szvámi lelki erejének és szakértő vezetésének köszönhetően a százharminc bejegyzett egyház közül ma az ötödik legtámogatottabb vallási közösség Magyarországon, két nagyobb templommal, vidéki központokkal, saját főiskolával, valamint egy kulturális központtal és biofarmmal Somogyvámoson.



Sulok Zoltán
iszlám teológus

2001 júliusa óta a Magyarországi Muszlimok Egyházának elnöke. Az Egyház elnökeként hazai és nemzetközi szinten aktívan részt vesz a vallási párbeszédben, illetve a vallások közötti együttmű;ködésben.



Béres Tamás
evangélikus lelkész

1965-ben született. 2002-ben szerzett PhD fokozatot Paul Tillich teológiájáról írt munkájával. Jelenleg adjunktus az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékén, ahol elsősorban teológiatörténettel, ökoteológiával és a mai teológiai irányzatokkal foglalkozik.
A tudomány és hit kapcsolatával foglalkozó Jesenius Központ alapító tagja. A társadalom-, bio- és ökoteológiai kutatást folytató MTA-EHE Ökumenikus és Szociáletikai Kutatócsoport munkatársa. Fontosnak tartja az egyházak civil szervezetekkel való kapcsolatát, ezért részt vesz a Védegylet vallási munkacsoportjának tevékenységében. Vallásközi beszélgetéssorozatok rendszeres résztvevője.



Dr. Sonkoly Gábor
(Rādhānātha dāsa)
történész

A történelemtudomány kandidátusa, az ELTE BTK tudományos és kutatásszervező dékánhelyettese, egyetemi docens, az „Atelier” Magyar-Francia Társadalomtudományi mű;hely vezetője. Kutatási területe a várostörténet és a kulturális örökség. Tanít az ELTE BTK-n és a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolán. Publikációinak száma és nemzetközi tudományszervezői munkája jelentős. Palladium-díjas (2002).





Moderátor: Sonkoly Gábor
(Rādhānātha dāsa)

S.G.: Életünk nehéz helyzeteiben gyakran a valláshoz vagy Istenhez fordulunk. Felteszem hát a világvallások jelenlévő képviselőinek a klasszikus kérdést, amit a nyugati filozófiák, teológiák a teodícia kérdésének neveznek: Ha Isten jó és mindenható, hogyan engedheti meg, hogy rossz dolgok történjenek a világon? Miért válik valaki fiatalon özveggyé vagy kisgyermekként árvává? Ha Isten jó és mindenható, hogyan engedheti meg, hogy úgymond igazságtalanságok történjenek az emberrel?

P.S.: A teodícia kérdése ősi kérdés a zsidóságban, ugyanis ha a Jóisten kiválasztott népe mi, zsidók vagyunk, akkor miért történhettek meg a zsidó történelem ismert eseményei? A szenvedés művészei vagyunk, egyik üldözés a másik után ért minket. Ha mindez egy igazságos Isten műve, a szenvedések mértéke akkor sem arányos bűneink mértékével. Elismerjük, hogy bűnösök vagyunk, hiszen az isteni törvények be nem tartásában mindenki bűnös valamennyire, ám nem annyira, hogy a holokausztot megérdemeljük.
Nagyon hálás vagyok, hogy a sorsról, a bűnről és büntetésről tudunk most eszmét cserélni.
A zsidóságban többféle vélekedés létezik. A legfontosabb, hogy a szabad akarat létezik az egyén számára. Írva van a Tórában, hogy a Jóisten mindenkinek ad jót és rosszat egyaránt, ad életet és ad halált. A mi kötelességünk a jót választani. E szerint jutalmaz vagy büntet bennünket. A büntetés egyenes arányban áll bűneinkkel vagy rossz cselekedeteinkkel. Itt kezdődnek azok a problémák, amelyeket már a régi zsidó bölcsek is felvetettek: hogyan lehetséges az, hogy valaki jó ember és mégis rossz dolgok történnek vele; a gonoszok pedig kitűnően élnek és nagyszerűen prosperálnak. A legrégebbi zsidó kérdés ez, és végigvonul az egész zsidó teológián.
A kérdésre különféle válaszok léteznek. Például az, hogy a bűnösök csak időlegesen élvezhetik jó helyzetüket, de a jövőben majd megkapják a büntetésüket. A legegyszerűbb szemlélet ezzel kapcsolatban, ha eltagadjuk a kérdést, és azt gondoljuk, hogy minden a legnagyobb rendben van. Természetesen nem így van, csak mi nem értjük a lényeget.
A zsidóság a halált nem tartja a büntetés módszerének. Ha valaki egy békés élet után elégedetten hal meg, az nem büntetés. Az elégedettség nem áll egyenes arányban azokkal az anyagi javakkal, amelyeket az ember a magáénak mondhat. „Ki boldog? Az, aki örülni tud annak, ami neki osztályrészül jutott.” E szerint kell megítélnünk, hogy kik szerencsések és kik szerencsétlenek. Ne nehezítsük meg embertársaink életét a mi megítélésünkkel. Egyénenként az a feladatunk, hogy a világban mindig a jót válasszuk, és ami a legfontosabb: nem a jutalom reményében, hanem Isten iránti szeretetből, teljesen önzetlenül. Ez a zsidó vallás alapja. Önzetlenül tegyünk jót, anélkül, hogy jutalomra számítanánk.

S.G.: Mit mond erről az evangélikus vallás?

B.T.: A teodícia kérdése alapvetően etikai kérdés. Az ember akkor veti fel, amikor morálisan nem tudja feloldani a saját életében és a környezetében tapasztalt ellentmondásokat. Ez a moralitás a transzcendenciáig vezet. A transzcendencia, az én értelmezésem szerint, kétoldalú közeg. Egyfelől az ember morális kérdéseket tesz fel a saját életével, a tapasztalható világgal kapcsolatban. Másfelől azonban a transzcendenciának van egy radikálisabb oldala is. Esetünkben nevezzük ezt Istennek. Istenhez sok olyan tiszta fogalom társítható, amely az emberi életet, az emberi morált nem jellemzi. Ilyenek az igazság, a szeretet teljessége, a kegyelem teljessége. Ezekből valamennyit mindannyian meg tudunk valósítani, de soha nem érjük el azt a tiszta állapotot vagy megvalósulási formát, amelyet Istenben tételezünk fel.
Eszerint Istennél van az igazság, az embernél az igazságosság. Az igazságosság mindig az isteni törvényeken alapul, ha abból a klasszikus helyzetből indulunk ki, hogy a kultusz, a vallás hozza létre a kultúrát. Ebben az esetben az igazságosságnak hasonlítania kell az igazságra, de soha nem érheti el azt. Éppen ezért az a kérdésfeltevés, hogy Isten igazságos-e, nem releváns. Istennél van az igazság, a mi feladatunk pedig az, hogy igazságosság-fogalmunkat közelítsük az igazság fogalmához.

S.Z.: Az iszlám szempontjai szerint először tisztázni kell, hogy ki az Isten és milyen tulajdonságokkal rendelkezik; ki az ember és ő milyen tulajdonságokkal rendelkezik; valamint mi a lényege az Isten és az ember közötti kapcsolatnak.
Az iszlámban Isten a teremtője és a fenntartója az egész világnak illetve mindennek, ami benne van. Az ő akarata nélkül semmi nem történhet meg, amit viszont akar, az megtörténik. De Isten ugyanakkor elkötelezte magát az igazság mellett, tehát ő igazságosan ítél.
Az embert Isten teremtette. Miért? A Koránban az áll, hogy Isten azért teremtette az embert, hogy szolgáljon. Helytartónak teremtette itt a földön, és mint helytartónak megbízatása van, amelyről majd be kell számolnia valamikor az Urának, egy meghatározott időpontban. Ez az időpont az ítélet napja, ekkor fogunk Isten elé állni. Beszámolunk Neki cselekedeteinkről, arról, hogy a ránk bízott helytartósággal hogyan éltünk. Ebben a folyamatban a halál csak egy állomás, nem büntetés. Megállóhely az evilági életből a túlvilági élet felé, amit majd a feltámadás és Isten ítélete követ. Ez pedig Isten jutalma vagy büntetése, tehát a paradicsom vagy a pokol.
Eszerint ha az ember helytartó, akinek a feladata a szolgálat, minden, amit Istentől kapott, adomány. Az embernek nem joga, hogy egészséges testben éljen, vagyona legyen, jó anyagi körülmények között éljen. Ez mind Isten adománya, és az embernek hálásnak kell lennie értük. Olyan ez, mintha valaki meghatározatlan ideig, mindennap adományt adna nekünk. Amikor ennek vége szakad, nem mondhatjuk, hogy milyen igazságtalan ez az ember. Ehelyett hálásnak kell lennünk, hogy hosszú ideig támogatott minket. Mi muszlimok így viszonyulunk Istenhez, mindenben Isten adományait látjuk.
A Koránban Isten azt mondja híveinek, hogy nem lesz elég csak mondani, hogy „hiszünk”. Próbatételekben lesz részünk, mert azok során derül ki, hogy az ember hogyan cselekszik. Eszerint fogunk a megfelelő jutalomban vagy büntetésben részesülni.
Az iszlám szempontjából Isten igazsága és jósága fényében nem büntetés vagy rossz dolog az, ha valaki fiatalon meghal. Élet és halál kérdése a rejtett dolgok körébe tartozik. Isten bölcsessége ez, és nekünk ebbe nincs beleszólásunk.
S.Sz.: Hare Kṛṣṇa. A védikus szentírások is tartalmazzák azt, ami minden más világvallásban is elhangzik, nevezetesen, hogy nincsen semmi ellentmondás Isten cselekedeteiben. Az lehet, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket mi nem értünk. Azzal kapcsolatban, hogy mi jó vagy igazságos, más a mi értékrendünk, mint Istené.
Itt egy új szempontot szeretnék bevezetni: a cselekvés visszahatását, a karmát. A mi jelenlegi helyzetünk a sorsunk és a szabad akaratunk kombinációja. Életünk eseményeinek nem közvetlenül Isten az oka. Isten megteremtette ezt a világot, amelynek van egy meghatározott törvényrendszere. Ugyanúgy, ahogy Magyarországon is vannak törvények, amelyek automatikusan és szisztematikusan működnek. Amikor valamilyen büntetést tapasztalunk, az nem közvetlenül Istentől mint mindenki bírájától származik, hanem ez a világ rendszere, a természet – más szóval a karma – törvénye. Ez a törvény ellenőrzi a múltban elkövetett cselekedeteket, amelyeknek lesz valamilyen jó vagy rossz hatása. Amikor rossz visszahatást látunk vagy rossz eredményt, akkor arra gondolhatunk, hogy ez valami hasonló jellegű múltbeli okra vezethető vissza. Nyilván nem ismerjük ezt az okot, de az attól még létezik. Másképp nem következett volna be az ismert eredmény. Ez alól van egy kivétel, amikor egy másik élőlény arra használja fel a saját szabad akaratát, hogy akadályozza valakinek a lehetőségeit, gátolja a másikat saját szabad akarata gyakorlásában. Ilyenkor már nem csak a karma törvényéről van szó. Tehát tovább bonyolítja a képet, ha valaki a múltban arra használta a szabad akaratát, hogy beleavatkozzon mások életébe.

S.G.: Szinte ugyanazt hallottuk mind a négy vallás képviselőjétől. Újdonság volt a reinkarnáció, a karma fogalma. Ám az isteni igazságosság megkérdőjelezhe-tetlenségében mindenki egyetértett. Ezek szerint tehát maga a teodícia által felvetett kérdés a rossz?

B.T.: Igen, ám mégis hasznos, mert elindítja az embert azon az úton, ahol elkezdi keresgélni Isten igazságát. Elkezd azon gondolkodni, hogy Isten igazságából mi következik az ő életére nézve, és ha nem áll meg félúton, akkor eljut odáig, hogy egyszerűen csak szeretni akarja Istent. Mindannyian egyetértünk abban, hogy az emberi élet csúcsa az, amikor Istent tisztán, Önmagáért szeretjük. Azért, mert miközben megismerkedünk a világ apró részleteivel, egyre nagyobb vágyat érzünk magunkban arra, hogy közel kerüljünk ahhoz, akitől mindez származik. Ilyen értelemben egész életünk és a megtapasztalható környezet arra való, hogy megismerjük és megszeressük Istent.
S.Z.: Az iszlám nem áll meg a szeretetnél. A szeretet nagyon fontos, hiszen mi is szeretjük Istent, ugyanakkor reménykedünk abban, hogy Isten megjutalmazza cselekedeteinket, halálunkat követően. Hiszen Isten megelégszik a jó tetteinkkel, és jutalmul beenged minket a paradicsomba. Ugyanakkor félünk, nehogy az Isten elégedetlen legyen velünk, és büntetést mérjen ránk. Az iszlám ezt egy madárral szimbolizálja, amelynek teste a szeretet, jobb szárnya a remény, bal szárnya a félelem. Ez így van egyensúlyban, mert nemcsak a szeretet miatt cselekszünk, hanem reményeink és félelmeink is befolyásolnak bennünket.

P.S.: A zsidó teológia szerint nálunk szabad kérdezni. Hosszú történelmünk során fel is merült az a kérdés – szöges ellentétben az előzőekkel –, hogy Isten esetleg mégsem igazságos. A mi hitünk szerint ezt a kérdést fel szabad tenni. Mi nem láthatjuk a földről, hogy Isten milyen logika szerint irányítja a dolgokat. De jót kell cselekedni saját szabad akaratunk szerint, éspedig nem úgy, mint a szolgák, akik azonnal a jutalmat várják, hanem úgy, hogy a világ fennmaradjon és működjön. Ha a jutalom reménye nélkül cselekszünk, akkor minden jól működik majd.

S.Sz.: A mi meghatározásunk szerint Isten az Abszolút Igazság. Az Abszolút Igazság nem lehet nem igazságos, mert ő maga az igazság. Mi parányi lelkek egy relatív világban és egy relatív igazságban élünk, amely gyakran változik. Néhány száz éve a tolvajoknak még levágták a kezét, ma már az sem biztos, hogy börtönbe kerülnek. Ez relatív igazság, változnak az értékrendek. Isten értékrendje nem változik.
Az kell hogy legyen a kiindulópontunk, hogy ami történik velünk – főleg, ha természetes módon történik, nem egy másik élőlény beavatkozása folytán –, az igazságos. Perspektívánk relatív, ezért nem értjük a történéseket. Ráadásul mi nem látunk túl ezen az életen, nem emlékszünk előző életeinkre. Még arra sem emlékszünk, amikor édesanyánk méhében voltunk. El kell fogadnunk, hogy Isten az Abszolút Igazság, az ő törvényei semlegesen működnek, nem kedvel és nem utasít el senkit, nem ellenséges senkivel. El kell képzelnünk, hogy van valami ok, ami a forrása annak az okozatnak, annak a visszahatásnak, amit jelenleg tapasztalunk. Ennek következménye a kétféle életstílus. Az egyik, az állandó panaszkodás amiatt, ami velünk történik. A másik, ha úgy élünk, hogy az megfeleljen Isten vágyának és törvényeinek, kiküszöbölve ezzel a visszahatásokat.

S.G.: Elhangzott, hogy Isten az Abszolút Igazság, illetve, hogy Isten igazsága más, mint a mi relatív, mindennapi igazságunk. E kettő között van különbség. Ha tehát Isten az Abszolút Igazság minden szempontból, ha ő mindenható, mindentudó, ismeri a jövőt, akkor az embernek, a parányi léleknek milyen mozgástere van egyáltalán? Létezik-e szabad akarat? Hogyan definiálhatom és határozhatom meg a szabad akarat korlátait?

P.S.: A szabad választás tulajdonképpen jutalom vagy adomány a Jóistentől, de ugyanakkor felelősség is. Ezzel a felelősséggel együtt kell élnünk! Az ember úgy halad ebben az életben, mint egy labirintusban. Nem láthatja az összes, saját életén kívüli motívumot. Az ember élete egy szál, és ő egy nagy láncnak az egyetlen szeme. Ebben a láncban benne vannak a szüleink is, és a mi teológiánk szerint a Jóisten szeretetet gyakorol ezredíziglen és megbüntet ötödíziglen, másodíziglen, harmadíziglen. Ezen a mi teológusaink is megbotránkoztak, hiszen az apák ettek egrest és a fiak foga vásott bele. Nem láthatjuk azokat a dolgokat, amelyek a lánc történetében már megestek. Azért is kapok jutalmat, ha a dédnagyapám jót cselekedett, netalán azért is büntetnek, amiért az üknagyapám rosszat cselekedett. Ebből az egész nagy térképből mi csak a saját kis életünket látjuk, és azt se értjük. Ezért kell azt tenni, ami a feladatunk, vagyis a saját helyzetünkben jól választani.

S.G.: Eszerint a szabad akarat egyenlő a jó választással?

P.S.: A jó választásának a kötelességével. A jó választásának is vannak fokozatai, mint ahogy a lakmuszpapíron is több színárnyalat jelenhet meg. Ezért bonyolult a sors, mert már apáink és dédnagyapáink is hasonló választások előtt álltak.

B.T.: Az elmondottakból kiderült, hogy vannak olyan szavak, kifejezések szent nyelveinkben, amelyek hasonlítanak egymásra. Most két latin szót fogok alkalmazni, amelyek viszont biztos nem hasonlítanak más vallások kifejezéseire, hiszen a latint a kereszténységen kívül egyik vallás sem tekinti oly módon szent nyelvnek, hogy arra teológiát építsen. Mi megkülönböztetjük a voluntast és az arbitriumot. Szerencsétlen módon – és ezért kell a latint használnom – a magyarban mind a kettőt „akarat”-nak fordítjuk. Ám a voluntas a választó akaratot jelenti, az arbitrium pedig azt a belső, mély meghatározottságot, amit Isten nekünk embereknek ad. Amit tőlünk elvár, aminek a segítségével célhoz akar juttatni bennünket.
Az arbitrium, a belső, mély meghatározottságunk tekintetében nincs szabad akaratunk. A voluntas tekintetében azonban igen. Eldönthetjük, hogy naponkénti feladataink közül mit választunk, mit teljesítünk. Ebbe beleértendő a szeretet kinyilvánításának módja is. Nem csak arról van szó, hogy milyen fogkrémet választunk a boltban, hanem arról is, hogy a szeretetnek, tehát a legszebb, legfinomabb minőségű emberi cselekvésnek milyen magasságait tudjuk megvalósítani az életünkben. Nagyon egyszerűen és természetszerűen: az Isten igazsága és az emberi igazságosság ott találkozik, ahol én a voluntasommal ráhangolódom az isteni arbitriumra. Ez a folyamat egész életünkön át tart. Vannak olyan tapasztalataink, amelyekre azt mondjuk, hogy sajátos, belső vallási tapasztalatok, és amelyekre mi az üdvösség fogalmát alkalmazzuk. Az üdvösség nem azt jelenti, hogy amikor majd meghalunk – egy olyan tér és idő nélküli állapotban, amit most egyáltalán nem tudunk jellemezni – valami történik velünk, hanem azt jelenti, hogy az úton járva megtapasztaljuk, hogy voluntasunk tud találkozni az arbitriummal.

S.Z.: Az iszlám álláspontja szerint Isten mindenható, és már a teremtés előtt megírta teremtményei sorsát. Ezt a tudásával írta meg, hiszen mindent tud, ugyanakkor nem kötelezte az embereket arra, hogy mit cselekedjenek. A Koránban az áll a lélekről, hogy „boldog, aki megtisztítja azt”, és „reményében csalatkozik, aki megrontja azt.” Tehát Isten megformálta az embert, sugalmazta neki az istenfélelmet és az üdvösséget, de az ember szabadon választ a tekintetben, hogy milyen úton jár. Ez nem zárja ki azt, hogy Isten már előre tudja, hogy miként fogunk választani. Ez a helyzet hasonlatos ahhoz, amikor egy kisgyerek, például az én fiam, biztosan belelép a pocsolyába, ha esik az eső. Ha előre leírom egy papírra, hogy bele fog lépni, és a papírt elteszem a zsebembe, majd kimegyünk és ő valóban belelép, mondhatjuk-e, hogy én köteleztem őt erre a cselekedetre azzal, hogy előre leírtam a jövő történéseit? Nem köteleztem, de tudtam, hiszen ismerem, mert az én fiam. Isten még ennél is jobban ismer bennünket, hiszen az ő teremtményei vagyunk. Megteremtett bennünket a semmiből, tehát tudja, hogyan fogunk cselekedni.
Ez a szabad akaratot egyáltalán nem zárja ki, s a Koránban számos helyen találhatunk erre idézeteket. Az egyik helyen Isten azt mondja, nincs kényszer a vallásban. „Látván látszik az igazak különbsége a tévelygéstől.” Egy másik helyen azt mondja Isten: „Nyilvánvaló igazság ez az Uradtól. Aki akar, az higgyen, aki nem akar, az ne higgyen!” Tehát nincsen kényszer a hitben. Az ember él, törekszik a jóra vagy nem törekszik a jóra, választ, különböző utakon jár. De előre, a választás előtt, nem tudom megmondani, hogy azért választok-e így, mert ez a sorsom. Mindig csak utólag tudjuk meg, hogy mi volt a sorsunk: az, ami bekövetkezett. Nem látjuk, hogy az Isten mit rendelt el, mit írt meg nekünk.
Tehát amit Isten akar, az megtörténik, és amit nem akar, az nem történhet meg. A Koránban van egy olyan idézet, hogy (a hívek) „nem akarnak mást, csak amit az Isten akar.” Mi, a teremtmények törekszünk, de mindenki tud a saját életéből példát arra nézvést, hogy nagyon akart valamit, mindent megtett érte, minden lehetőséget megmozgatott, és mégsem született meg a kívánt eredmény. Utólag mondhatjuk, hogy más volt az Isten elrendelése, de előre ezt nem tudjuk. Tehát az iszlám vallásban nincs ellentmondás a szabad akarat és a sors között.

S.Sz.: Az a kérdés, hogy Isten, aki mindentudó, tudja-e, hogyan fogunk majd választani, szabad akaratunk szerint. Erre a válasz igen, mert ő mindentudó. Ám ez nem jelenti azt, hogy azért, mert ő előre ismeri a döntéseinket, nekünk nincsen szabad akaratunk. A kettő nem mond ellent egymásnak. Inkább dicséri az Abszolút Igazság végtelen tudását és bölcsességét.
Védikus szempontból a szabad akarat az élőlénynek az az eredeti állapota, amikor teljes harmóniában van Istennel. Sajnos ez nem ezen a világon valósul meg, hanem eredeti lelki otthonunkban. Mi erre azt a kifejezést használjuk, hogy lelki világ. Más vallások más kifejezéssel élnek. A Bhagavad-gītā elmagyarázza, hogy eredetileg harmóniában éltünk együtt Istennel. Az eredeti kapcsolat a szeretet, a végtelen sok élőlény és az Úr között. A szeretetben nincsen kényszer. Ha van, már nem szeretet, csak kötelesség. A tiszta szeretethez teljes szabad akarat szükséges. A lelki világban Isten teljesen szabad akaratot ad nekünk, hogy szeressük és szolgáljuk őt. Amikor elfordulunk Tőle, bekövetkezik az eredeti bűn, az a vágy, hogy ne ő legyen mindenki szeretetének a középpontja, hanem mi. Így kerülünk bele ebbe a relatív világba, ahol minden ember ugyanerre törekszik. A teremben most csak háromszázan vagyunk, de ha mindenki középpont akarna lenni, abból igen nagy konfliktus származna.
Csak akkor tudunk harmóniában együtt élni, ha elfogadjuk, hogy csak egyetlen középpont van, és hogy ebben a világban is Isten az egyetlen középpont. Az eredeti, első visszaélés a szabad akaratunkkal az volt, hogy eljöttünk ebbe a világba. Ennek a döntésnek a visszahatása az, hogy most itt tartunk.
Mindenki ismeri Mark Twain, amerikai írót. Amikor megkérdezték tőle, hogy ki a rossz és ki a jó ember, azt felelte, hogy a jó emberek nincsenek itt ebben a világban. Már önmagában az, hogy itt vagyunk, azt jelenti, hogy nem vagyunk jók. Visszaéltünk azzal a szeretettel és bizalommal, amellyel Isten a szabad akaratot adta nekünk.
Sors, szabad akarat, sors, szabad akarat – egyik befolyásolja a másikat. Az a lényeg, hogy hogyan cselekszünk a szabad akarattal. Ha olyan cselekvést választunk, ami eltávolít bennünket Istentől, az ő törvényeitől, akkor csökken a szabad akaratunk, egészen addig, hogy teljesen az illúzió hatása alá kerülünk. Ahogyan Kṛṣṇa a Bhagavad-gītāban mondja, már csak illúzió, hogy van szabad akaratunk, valójában azonban elvesztettük azt, és szinte minden ránk van kényszerítve. A szabad akarat és sors problémájának a kulcsa az, hogy a maradék szabad akaratunkat használjuk vallásos cselekvésre, ami lassanként felszabadít majd bennünket. A vallásos cselekedetek megszabadítanak a sors visszahatásaitól, és egyeznek Isten vágyával. Amikor megtanuljuk az életünkben, a munkánkban, a házasságunkban, vagy mint gyerekek, hogy olyan döntéseket hozzunk, amelyeknek nincsen visszahatásuk, amelyek felszabadítanak, és közelebb visznek Istenhez, akkor újra feltárul a szabad akarat. Így végül képessé válunk arra, hogy visszatérjünk eredeti lelki otthonunkba. A szabad akarat ott nyer értelmet igazán. Tehát ez a cél. Itt a földön korlátozott a szabad akarat. Ha ki akarunk törni ebből az ördögi körből – amit mi sa°sārának nevezünk –, akkor szabad akaratunkat Isten utasításainak a követésére kell használnunk. Különben csak megyünk körbe-körbe – szabad akarat, sors, szabad akarat, sors –, s végtelenül sokáig itt maradunk ebben a világban.

S.G.: Az elhangzottakból – hogy a szabad akarat ebben az anyagi világban csak illúzió, illetve, hogy az arbitrium olyan dolog, amelyet nem tudunk megváltoztatni, mert Istentől származik – az következik, hogy tetteimért nem csak én vagyok felelős. Az anyagi világban gondolkodhatok úgy, hogy van olyan területe is a tetteimnek, amelynek bekövetkezte sorsszerű, meghatározott, hiszen Isten ilyennek teremtett engem. Ez esetben a szabad akaratból következő tettekért ki a felelős? Hiszen én nem akartam ilyen lenni, engem ilyennek teremtettek. Ezért a személyiségemből adódó cselekedetekért a felelősség megosztott. Isten legalább annyira felelős a tetteimért – ha elfogadom ezt a szemléletet –, mint én magam.
Hogyan kapcsolódik össze felelősség és szabad akarat, hogyha ennyire erős az egyén isteni meghatározottsága, teremtettsége?

P.S.: Már említettem, hogy a zsidó gondolkodásban minden kérdést fel szabad tenni. Nagyon óvatosan fogalmazva te azt mondtad, hogy a Jóisten is felelős a mi rossz cselekedeteinkért, vagy legalábbis bűnrészes. Hiszen ő az eredeti oka mindennek.
A zsidó teológia is felvetette azt a helytelen gondolatmenetet, hogy tud-e az Isten olyan követ teremteni, amit ő maga nem tud felemelni. Ez a mi gondolatvilágunk zsákutcája.
A Jóisten megteremtette a világot és fenntartja azt. Ezt nem vonja kétségbe senki. Ez valaminek a jutalma. A zsidó gondolat szerint például annak, hogy van harminchat igaz ember a világban, és ennek érdeméül a világ fennmarad. Különben jönne a Noé-féle vízözön, vagy sikeresek lennének az atomterroristák, és a világ elpusztulna. De a világ jelen pillanatban még fennáll, tehát valamilyen érdemünk van.
Induljunk ki abból, hogy vannak feladataink. Mi, zsidók, sokkal szigorúbbak vagyunk magunkkal, mint más vallások képviselőivel. Önmagunktól 613 parancsolat betartását várjuk el. Ezek között szerepel az is, hogy szaporodj és sokasodj, ami kellemes, de vannak közöttük olyanok is, amelyek önmegtartóztatást kívánnak, és nem könnyű velük élni. A nem zsidóktól hat tiltás betartását várjuk el és egyetlen pozitív parancsolatot: legyenek bírák, hogy törvényesség uralkodjon az egész világon. Nem Isten törvényeiről beszélünk, mert az mindenkit zsidóvá tenne, hanem törvényességről, ami lehetővé teszi az emberiség fennmaradását. Ha eszerint élünk és betartjuk ezt a sémát, annak az lesz az eredménye, hogy élünk és a világ fennmarad.
Azt írja a próféta: „Ha egy pillanatra elfordulunk Istentől, az nem olyan fontos. De mi lesz, ha Isten elfordul tőlünk?” Amikor az özönvíz történt, azt mondta: „Egy pillanatra, csak egy másodpercre elfordítottad orcádat tőlem, és az volt a Noé-féle özönvíz”.
Istennek voltak már ilyen, egy pillanatra való elfordulásai az emberiségtől. A mi feladatunk továbbra is ugyanaz, és ez a zsidó válasz: Tedd a dolgodat, bármilyen hívő is vagy, és akkor a világ fennmarad, létezni fog. A zsidóságban ez a legnagyobb jutalom: hogy továbbra is létezünk. Hiszen állandóan a nemlétezés szélén táncolunk.

B.T.: Nem lehet azt mondani, hogy Isten felelős volna, mert a „felelősség” olyan szó, amit saját, megszokott számonkérési procedúráinkban használunk. Mondhatnánk azt is, hogy mindenért Isten a felelős, hiszen ő teremtette meg a világot. Az a kérdés, hogy a két szélsőség között van-e olyan átmenet, olyan kapcsolódási pont, amelyben megfogalmazható az Istenség és az emberség egy emberen belül.
A keresztény hagyomány többféle választ ad erre. Az ortodox keresztények azt vallják, hogy az ember valós lehetősége az apoteózis, a megistenülés. A kereszténység nyugati irányzatai ezt általában nem vallják, mivel szívesebben használják Augustinus megfogalmazását. ő úgy beszél Istenről és az ember feladatáról, hogy az az emberi élet számára valós programot jelent. Azt mondja, hogy Istent szeretni kell, a földi dolgokat pedig használni. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a legnagyobb baj az, ha az emberek elkezdik szeretni a földi dolgokat, mert akkor Istent szükségszerűen használni akarják majd. Ha azonban egyszerűen szeretem Istent, akkor megvan a lehetőségem arra, hogy Isten teremtett világában úgy éljek, ahogyan az az ő akaratának megfelel. Valójában, talán erős ez a szó, de bizonyos funkcionalitás van ebben. Hiszen miközben élek, aközben jövök rá, hogyan tartozom Istenhez. Miközben teszem a dolgomat, aközben jövök rá, hogy ki vagyok én magam. A teljes kép akkor rajzolódik ki arról, hogy ki volt ez az ember és mit akart tőle Isten, amikor az illető végére ér tetteinek, az életének.

S.Z.: Az iszlám azt mondja, nagyon óvatosnak kell lennünk, hiszen az ember, helyzetéből adódóan, nincs olyan állapotban, hogy Istenen bármit számon kérhessen. Isten azt mondja magáról, hogy ő teljes mértékben fölötte áll annak, amit Hozzá társítanak. ő sokkal magasabb szinten van, tehát mi valójában nem tudjuk megérteni Istent.
Az Istenbe vetett hitnek, az iszlám szerint, három pillére van. Az egyik: hiszünk abban, hogy Isten a teremtő, ő az Úr, tehát az egész világot ő teremtette és ő tartja fönn. A másik pillér az, hogy minden szolgálat, amit az ember vallási céllal végez, csakis Isten felé irányulhat, közvetítők nélkül. A harmadik, hogy Istennek csak olyan tulajdonságokat tulajdonítunk, amelyeket ő saját magáról elárult, illetve csak olyan neveken nevezzük őt, amelyeket kinyilatkoztatott saját magáról. Ahhoz hasonlatos ez a helyzet, mint amikor látunk egy nagyon szép, jól megkonstruált épületet, és abból képesek vagyunk a tervező bizonyos tulajdonságaira következtetni, mindet azonban nem tudjuk kitalálni. Ugyanígy van Isten esetében is. Tudunk következtetni bizonyos tulajdonságaira a teremtése alapján. Ha megnézzük az egeket, a földet, ebből rájöhetünk, hogy Isten milyen hatalmas teremtő, milyen hatalmas Úr. Ám mindenre nem tudunk rájönni. Isten kinyilatkoztatott bizonyos tulajdonságokat, neveket, amelyeket mi muszlimok használunk, és azt tartjuk, hogy egyéb neveket használni veszélyes, mert azok által könnyen elveszíthetjük a vallásunkat. Lehet, hogy kimondtunk egy szót, amit nem is vettünk észre, és emiatt olyan büntetést vonunk magunkra, hogy nem lesz hova menekülnünk. Ezért az iszlámban nem merül föl, hogy Isten felelős, vagy Isten bűnös, vagy Isten elfordult volna a világtól. Mi ezeket a kérdéseket nem tesszük föl, mert úgy gondoljuk, ha ilyesmivel foglalkozik az ember, az eltereli a gondolatait a lényegről. El fogja veszteni hitét, és vesztes lesz az ítélet napján.

S.Sz.: Ha meg vagyunk győződve arról, hogy létezik szabad akarat, akkor nem merül fel ez a kérdés. Tehát az Úr nem felelős semmiért. Több ok miatt, több perspektívából sem. Filozófiai szempontból, ha valaki közvetlenül kapcsolatos egy tettel, akkor ő a felelős azért a tettért. Ám ez a világ és a világ működési rendje, amely igazából felelős az ok-okozat, vagyis a karma törvényéért, nincs közvetlen kapcsolatban Istennel.
Ezenfelül, elméleti szempontból sem lehet közvetlenül őt okolni. Létezik a szabad akarat, hiszen mindenki maga dönthetett, hogy idejön-e vagy sem. Bár a kifejezés, szabad akarat (angolul free will) kicsit félrevezető, mert az akarat mégsem teljesen szabad. Van döntési kapacitásunk, de korlátozott. Tapasztalhatjuk például olyankor, amikor eldöntjük, hogy jók leszünk, hogy a döntéshozatalunk után újra ösztönzést érzünk magunkban arra, hogy rosszat tegyünk. Ez képviseli a sorsot, mivel bennünket a sorsunk alakít, a sorsunkat pedig korábbi cselekedeteink. A „szabad” kifejezés olyasmit sugall, hogy nincsenek nehézségek, nincsen következmény. Ha az ember egyszer döntött, utána könnyen megy minden. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy minden könnyen megy.
Ám amikor segítséget kapunk az Abszolút Igazságtól, hogy jó döntéseket hozzunk, illetve hogy a döntéseinket végrehajtsuk, akkor egyre szabadabbak leszünk. Mit jelent az, hogy szabad? Azt, hogy valaki felszabadul az anyag hatása alól. Amíg azonosítjuk magunkat a testünkkel, az anyagi világgal, az elménkkel, és nem vagyunk eredeti lelki azonosságunkban – egy olyan állapotban, amikor maradéktalanul megértjük, hogy nem vagyunk azonosak a testünkkel és ezzel a világgal, s hogy Isten örök szolgái vagyunk –, addig az akaratunk nem lehet egészen szabad. Akkor viszont teljesen szabad lesz, mert azon a szinten semmiféle anyagi dolog nem korlátozza vagy akadályozza a lelki világ szolgálatát és szeretetét.

S.Z.: Az iszlám az embert kettős természetűnek tartja. Van egyrészt a tudattalan vagy tudat alatti, másrészt a tudatos rész. Tudat alatti részében a természet, a világ és Isten törvényei az embert fogva tartják, aki ezeknek a törvényeknek a hatálya alól nem tud kibújni. Az emberre hat a gravitáció. Az embernek táplálékra van szüksége, tehát bizonyos időközönként ennie kell. Ezeken a területeken az embernek nem sok mozgástere van. Csak a tudatos rész tud döntéseket hozni, és – ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgot – az iszlám szempontjából két döntés lehetséges: vagy hisz és aláveti magát annak a Teremtőnek, akinek az ember tudatalattija már amúgy is kénytelen engedelmeskedni, vagy sem. Tehát a szabad akaratom csak azokra az eszközökre terjed ki, amelyeket Isten az én hatáskörömbe helyezett. Ezekért a dolgokért felelek. Amelyek nincsenek az én hatáskörömben, azokért nem felelek. A születésemért, a halálomért, a betegségemért nem felelek, tehát ami rajtam kívül álló, azt az Isten nem fogja rajtam számon kérni, csak azt, amit én a szabad akaratommal, a képességeimmel, a tudásommal és a lehetőségeimmel befolyásolni tudtam. Mindent Istentől kapok adományként, de Isten csak ez utóbbiakat fogja számon kérni rajtam.

P.S.: E tekintetben eltérő a mi hitünk. A zsidóknál nem az a lényeg, hogy mi történik a lélekben, hanem hogy mit teszünk. Ez a lényeges, hiszen a bűn az ajtó előtt várakozik ránk, és nekünk uralkodni kell magunkon és a bűnön. A rossz és a jó ösztön bennünk van, ez természetes. Ám a zsidóság úgy gondolja, hogy csak a tetteket lehet elbírálni, ezért egy rabbi csak a tettekkel foglalkozik. A hitet, a gondolatokat ráhagyjuk a pszichológusokra. A tetteket viszont nagyon szigorúan, minden ros hasanákor el fogja bírálni a Jóisten.

S.Sz.: A szabad akarat kulcskérdése az, hogy követjük-e Istent vagy sem. Sokféle döntést hozunk életünk során, de azok nem változtatnak alapvető helyzetünkön. A legfőbb kötelességünk, hogy azt kövessük, ami valóban meg tudja változtatni jelen helyzetünket, és egyre közelebb visz minket az Úrhoz.

S.G.: Felelős-e valaki azért, hogy olyan repülőgépen ül, amely lehet, hogy lezuhan vele?

S.Sz.: Nem felelős a gépért, de felelős azért, hogy ő a gépen van, és az lezuhan vele. Ugyanúgy, mint a vele hasonló helyzetűek, közös karmájuk van.

S.Z.: Egy repülőgép lezuhanása az adott személy lehetőségein kívül van. De az illető felelős azért, amit addig tett, és amit a halála pillanatáig – ha a gép lezuhan – tenni fog. Mi hiszünk abban, hogy Istenhez bármikor vissza lehet térni, s bűneinkért bocsánatot lehet kérni Tőle. A legnagyobb különbség az, hogy az ember hitben vagy istentagadásban hal-e meg. Az utolsó pillanatig, ameddig az ember él, van visszatérés Istenhez. Az ember felelős azért, hogy hogyan hal meg. Szidni fogja-e Istent, amiért úgymond nehéz élete volt és meg kell halnia, vagy azt gondolja, hogy hála Istennek, elfogadom a sorsomat, és Istenem, bocsáss meg nekem. Az iszlám úgy tartja, hogy az élet és a halál milyenségében van a különbség; ezen múlik, hogy az ember a paradicsomba jut-e vagy a pokolba. Ebben van nagy felelőssége az élőlénynek.

B.T.: Isten előtt nem felelős. Nincs olyan földi ítélőszék, amely előtt felelőssé lehetne tenni. Önmaga előtt sem felelős. Viszont a cselekedeteiből, az életéből, az életfelfogásából következhet, csaknem kimutathatatlanul, hogy felkerült arra a bizonyos gépre. Amikor azt mondom, csaknem kimutathatatlanul, akkor arra gondolok, ahogyan egymásba kapcsolódnak a gondolataink, a tetteink, az érzéseink. Isten nem meghatároz, hanem tud mindent. Ez az óriási különbség a predesztináció és a pre-sciencia között.

S.Z.: Mi az iszlámban ezt úgy mondjuk, hogy Isten a dolgok legjobb tudója. Nekünk lehet véleményünk, de a döntés már isteni szféra, amely az ő hatáskörébe tartozik.

P.S.: Egy földi halandó nem lehet bírája senkinek, és nem hiszem, hogy egy földi halandó megítélhetné, hogy az ő bűnei vagy akár részbeni bűnei miatt, esetleg a vele egy társaságban ülő személyek tettei miatt következik-e be valamely esemény. Tehát ez a mi számunkra esetlegesség marad.

S.G.: Mindenki egyetértett abban, hogy van szabad akarata az embernek. Hogyan tudunk úgy élni a szabad akarattal, hogy az összhangban legyen az isteni elvárásokkal, törvényekkel? Tudjuk-e úgy használni, illetve hogyan tudjuk úgy felhasználni a szabad döntés lehetőségét, hogy az számunkra is kedvező legyen?

P.S.: Ez egy általános filozófiai kérdés, amit a zsidóság ilyen formában nem tesz fel. A gyakorlati élet során, a rabbihoz nem fordulunk ilyen kérdésekkel. Én most itt ülök ezen a széken, és jót kell tennem. Minden egyes embernek, minden pillanatban van egy konkrét választási lehetősége, a következő pillanatban egy újabb választási lehetősége, és így tovább. Mindig törekedni kell a lehetőség szerinti legjobb választásra. Így reménykedhetünk, hogy a döntési procedúra pozitívan végződik, és ennek jutalmaként a világ fennmarad.

S.G.: Mit jelent a lehetőség szerinti legjobb választás?

P.S.: Én például nem gondolom magam kiemelkedően okosnak, és abszolút jó választásokat sem tettem az életemben. Mégis volt olyan választásom, amelynek húsz év múlva láttam a jutalmát. Válasszam a legkisebb rosszat? Vagy válasszam a magam szempontjából legharmonikusabb jót? Ez a választás művészete, amit nem egyszerű megtanulni. A legfontosabb az, hogy a jót akarjam választani.

B.T.: Nem tudom, mennyire speciális az én vallásom válasza erre, de kifejezésében mindenképpen az. Hitünk szerint a törvény és az evangélium figyelembevételével kell az embernek kialakítania az életét, ha jól akar élni. Ez azt jelenti, hogy nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy szeress és tégy, amit akarsz, ahogyan azt Augustinus megfogalmazta.

P.S.: Ne tégy olyat, ami másnak kellemetlen.

B.T.: Igaz. Ezt mi parancsolatként fogadjuk el Jézustól, illetve Jézus minden szava a tórai vagy az ószövetségi gyökerekig nyúlik vissza.

P.S.: Ez a közös örökségünk.

B.T.: Igen. Ugyanakkor ezzel nem ér véget a feladatunk. A döntési lehetőségekkel élni kell, ez a feladat. Az a lényeg, hogy ha az ember az isteni törvények szerint, az evangélium bátorítása alapján mer élni, ezt az életvitelt választja, akkor élete során számtalan alkalommal ki fog derülni számára, hogy Isten vezeti őt.

S.Z.: Mit jelent a legjobb választás, a kedvező kimenetel? Mi azt valljuk, hogy Isten elégedettségének az elnyerése, azaz a paradicsomi élet jutalmának elnyerése. Ez a kedvező kimenetel. Hogyan érheti el ezt az ember? Úgy, hogy aláveti magát Isten akaratának, és úgy él, ahogy azt Isten megköveteli tőle. Választási lehetőségek sora jön az életünkben, és akkor felmerül a kérdés, hogy honnan fogom tudni, mi Istennek az akarata. A válasz erre az, hogy a kinyilatkoztatásból, a Koránból és a Szunnából, a Próféta hagyományából, mondásaiból és cselekedeteiből. Az iszlám szerint innen tudjuk, hogy mit vár tőlünk Isten. Amikor valamit teszünk, tegyük azzal a szándékkal, hogy a legvégső cél Isten elégedettségének elnyerése legyen; hogy cselekedeteimet a Korán és a Szunna szellemében hajtsam végre. Itt rögtön felmerül a kérdés, hogy csak azért cselekszem-e, hogy Isten elégedettségét elnyerjem, vagy hogy például segítsek valakinek. Nyilvánvalóan Istent akarom elégedetté tenni. Azért cselekszem így, mert a jutalmat Istentől várom, nem az embertől. Ha az embertől várnám a jutalmat, akkor Isten joggal mondhatná, hogy a jutalmamat már megkaptam, például szeretet vagy elismerés formájában. Isten ítélőszéke előtt mit fogok mondani? Isten jutalmát nem fogom elnyerni. De ha azért cselekedtem, hogy az Isten jutalmát nyerjem el, akkor Isten engedelmével el is fogom nyerni azt, és ha emellett az emberek szeretnek, az külön ajándék lesz Istentől.
Tehát az iszlám ebben látja a megoldást, hogy Isten törvényének megfelelően éljen az ember. Törekedjen, ha pedig hibázik, ne legyen felfuvalkodott, önelégült. Bánja meg a hibáit, lehetőség szerint javítsa ki azokat, és kérjen bocsánatot Istentől és embertől egyaránt. Az ember a szabad akarat által dönti el, hogy a Törvény szerint él-e vagy sem. Végül Isten majd igazságot tesz. Mi nem bírók vagyunk, mi legfeljebb csak figyelmeztethetjük, inthetjük az embereket, de kötelezni nem tudjuk őket semmire, hiszen nincs hatalmunk fölöttük. A Koránban azt mondja Isten a Prófétájának: „Te csak intsél, amíg hasznos az intés, de nincs hatalmad fölöttük.” Tesszük a dolgunkat, és reménykedünk Isten jutalmazásában.

S.Sz.: Mi emberek nem tudunk véleményt mondani az Abszolút Igazságról. Az Abszolút Igazság le van írva a szentírásban, hiszen az Isten saját szava. A szentírás azt mondja, szükséges, hogy minden élőlény felelősséget vállaljon a cselekedeteiért. Szükséges azért, mert másképp nem tudjuk megváltoztatni az irányultságunkat. Ha mi magunk nem vagyunk felelősek azért, ami történik velünk és elfogadjuk, hogy a rossz eredmény a rossz ok miatt van, akkor hogy tudjuk megváltoztatni az életmódunkat? A szentírás kimondja, hogy az eseményeknek oka van, és ez nem más, mint maga az illető személy. ő a felelős, nem pedig a véletlen. Előfordulhat, hogy valaki más az ok, de abban már megegyeztünk, hogy ez a valaki nem Isten.
Most itt vagyunk, ahol vagyunk, de ahol most vagyunk, az múltbeli döntéseink következménye, múltbeli szabad akaratunké, múltbeli sorsunké. Az, hogy most mi történik velünk, teljesen rajtunk múlik. Képesek vagyunk eldönteni, hogy a jelen helyzetben követjük-e Isten törvényét vagy sem. Az isteni törvények általában kétfélék: egyfelől általános utasítások, amelyek le vannak írva minden szentírásban, amelyek megmondják, hogy adott helyzetben hogyan kell cselekedni, hogyan kell élni, enni, aludni, dolgozni, adományozni. Ezek a tézisek le vannak írva, s tudni kell, hogy mik a megfelelő módszerek és mi a megfelelő mentalitás. Ugyanakkor azért, hogy majd egyszer felszabaduljunk a sok élet visszahatásától, a sorstól, ami megnyilvánul a jelen helyzetünkben, kövessük valamely vallás gyakorlatát. Mindenki tudja, hogy a krisnások a Hare Kṛṣṇa mantrát éneklik, de mindegyik vallásban vannak imák, vezeklési formák, különböző lelki gyakorlatok. Ha végezzük ezeket a lelki gyakorlatokat, meg tudjuk változtatni az életünk irányát. Ha az általános helyzetet tekintjük, láthatjuk, hogy a világunk nem jó irányba megy. Ezért legalább mi mint egyének változtassunk a saját életünkön és tanuljunk meg két dolgot. Az egyik, hogy mindig kövessük Isten törvényét. Ez azt jelenti, hogy a szentírások alapján törekedjünk egy olyan tudatszint elérésére, ahol sors- és
visszahatásmentes döntéseket tudunk hozni. A másik, hogy végezzük azokat a lelki gyakorlatokat, amelyek megtisztítják a szívünket attól a hajlamtól, hogy rosszul döntsünk, hogy ragaszkodjunk az anyagi vágyainkhoz. Ha újra Isten felé fordulunk, ő ki fog minket emelni az ok-okozati kerékből, amelyben jelenleg vagyunk, hogy visszatérhessünk eredeti szabad helyzetünkbe, ahol szolgálhatjuk Istent.

S.Z.: Nagyon sok ember élt már előttünk, voltak köztük jó emberek, és mind meghaltak már. Közöttünk is van nagyon sok jó ember, és ezek a jó emberek is meg fognak halni. Mindannyian a halál felé tartunk. Ez itt csak egy átmeneti állapot, átlépés egy új létformába, az életnek egy újabb szakaszába.

S.G.: Tudom-e befolyásolni a sorsomat, az életemet az ima által?

P.S.: Meghallgattatik-e az ima? A Talmud Ros hasaná traktátusában az áll, hogy Mózesnak megmagyarázta a Jóisten, mit kell imádkozni. A tizenhárom Isteni Tulajdonságot. Talán ez lenne az ima. Tőlünk, zsidóktól nem várta el Isten, hogy imádkozzunk. Valamikor úgy értettük, hogy az áldozatok bemutatása az istentisztelet. Ámosz próféta azt mondta, hogy ezt az ima helyettesíti. A szentírás felszólítása az, hogy a helyes, erkölcsös cselekedet az, ami számít. Az ima csak a mi lelkünket nyugtatja meg, és nem a Jóisten kegyét keresi. Talán az angyaloktól, akiket mi utánozni akarunk, szívesen veszi.
A zsidó ima szakértője és kutatója vagyok, de többet nem találtam a forrásokban. Mégis nagyon fontos része a zsidó kultúrának az ima, attól függetlenül, hogy nincs ősi felszólítás az imádságra.

B.T.: Jézus azt mondja, „Ahol ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben és kértek valamit az én nevemben, egyetértésben, azt az Atya megadja nektek”. Ebben két nagyon fontos szempont van. Az egyik az „egyetértés”. Lehetne mondani, hogy Jézus ironikus volt, de nem volt az. Mindannyian tudjuk, hogy nagyon nehéz egyetérteni. A másik, hogy az „ő nevében és az Atya akaratát keresve”. Hiszen Jézusnak a személyében élni azt jelenti, hogy állandó istenkeresésben él az ember. Jézus személyét követni ezt jelenti. Ha ez megvalósul, nem fog akármit kérni az ember. Erre mondja Jézus, hogy meg fog valósulni.
Valószínű, hogy minden ima meghallgattatik, de ez nem jelenti azt, hogy teljesül is, amit kérünk. A meghallgatás az evangélium szerint azt jelenti, hogy bekerül a nagy intelligencia körébe.

S.Z.: Az iszlám vallásban az imádkozás nagyon fontos. Az iszlámnak öt pillére van: az első a tanúságtétel, ez a belépő az iszlámba. Rögtön a második pillér a napi öt imádkozás megtartása. Ez központi kérdés, és mi abban hiszünk, hogy az imádkozás lesz az első olyan tett, amelyet Isten számon fog kérni tőlünk. Ha valaki rendesen, rendszeresen imádkozik, az azt jelenti, hogy jó volt a kapcsolata Istennel. Naponta ötször az Isten elé állt és elszámolt a tetteivel. Ha ezt megcselekedte, akkor számadása nem lesz nehéz. Ha az imádkozása nincs rendben, akkor nagyon nehéz lesz a számadás. Tehát az imádkozás nagyon fontos. Mi hiszünk abban, hogy Isten meghallgatja az imát és válaszol rá. De Istenhez kell imádkozni, tehát nem emberhez, nem szenthez, nem prófétához, hanem magához Istenhez. ő meghallgatja fohászainkat, ám minden attól függ, hogy az ember hogyan él. Csak kér és kér, vagy ő is tesz valamit Istenért? Isten meghallgatja a fohászt és válaszol rá. Nem biztos, hogy ebben az életben, lehet, hogy csak a következőben. Ezt nem fogjuk megtudni, de hinnünk kell benne, hogy Isten figyel ránk, tud rólunk, hall és lát minket.

S.Sz.: A bhakti-yogának, az odaadó szolgálatnak, a Kṛṣṇa-tudatnak kilenc fő ága van. Minden vallási gyakorlat lényege az Istenre való emlékezés, hogy sohase feledkezzünk meg Róla. Ezért nagyon hasznos gyakorlat az ima. Akik már nem gyakorlók, hanem tökéletesek a lelki életben, azok természetesen szeretetből fordulnak az Úr felé, és más módon dicsérik őt. Azt kérik Tőle, hogy adjon nekik még több szolgálatot. ők így fordulnak Hozzá, hiszen állandóan el vannak merülve az Istenről szóló gondolatokban. A Hare Kṛṣṇa mantra ismétlése, ami az éneklés ágához tartozik, szintén egyfajta ima.

Kérdező: Úgy tudom, mind a négy vallásban bűnnek számít az, ha valaki öngyilkos lesz. Létezik-e olyan megközelítés, hogy valaki azért lesz öngyilkos, mert szeretne visszatérni Istenhez, s tettének motivációja a szeretet?

P.S.: A zsidóságban az öngyilkosság tilos. A halottat azzal büntetnénk, hogy nem temetjük el a zsidó temetőbe, és az idők végeztével nem részesülhetne a közösségi feltámadásban. E tekintetben azonban már változik az álláspontunk. Teret nyer az a felfogás, hogy az öngyilkosság egy lelkiállapot következménye, tehát magával az élet elvesztésével már el is nyeri büntetését az ember. Újabb büntetésre semmi szükség. Akceptáljuk azt, hogy az öngyilkosság egy súlyos lelki válság, egy lelki betegség következménye, és nem bűn. Ez a jelenkori álláspontunk, de, mint ahogy mondottam, a zsidóság nem egységes, három zsidónak négy véleménye van.

B.T.: Érdekes módon, a kereszténység nagyon sok mindent átvett Platóntól. A lényegnek és a létnek, a lényegnek és a megvalósulásnak, a létnek és a létezésnek a kettősségét. Azt, hogy a lélek visszavágyik Istenhez, hiszen haza szeretne menni. Érdekes módon azonban a kereszténység nem vette át Platóntól a lélekvándorlás tanát, pedig ő ezt is tanította. Kelet és Nyugat határán nagyon sok közös pontot találunk. Ám a kereszténység szerint még sincs okunk arra gondolni, hogy ha eldobjuk magunktól az életet, akkor visszakerülünk Istenhez. A római katolikus egyház gyakorlatában sokáig nem temették a közös temetőbe az öngyilkosokat. Ma már a római egyház úgy gondolkodik erről, hogy senki sem ítélheti meg, hogy ki mekkora terhet visel. Éppen ezért senki sem vonhatja meg egy másik embertől a temetéshez való jogot.
Az evangélikus álláspont szerint, amikor bármilyen formában befejeződik egy élet, akkor egyáltalán nincs semmi, amiről azt mondhatnánk, hogy az emberből megmaradt. Nincs lélek, a test is elenyészik. Egyetlen egy dolog van, Isten emlékezete. Az a feltámadás egyetlen alapja és garanciája, hogy Isten ismert engem. ő hívott életre, ő adta a testem, a lelkem, és mindent, ami ehhez az élethez kell. A feltámadás napján ő az, aki a saját gondolataiból mintegy újra életre hív engem, azt az embert, aki vagyok, aki voltam.

S.Z.: Nekünk az a hitünk, hogy aki öngyilkosságot követ el, az a pokolba kerül és örökké ott fog maradni, mert eldobta Isten adományát, eldobta Isten megbízatását. Az ember helytartó a földön, és ha eldobja az életét, azzal megszegi az Istennel kötött szövetséget, tehát nem várhat semmi mást, csak büntetést.

S.Sz.: Az öngyilkosság bűn, még ha valaki azt is hiszi, hogy ezzel eléri Istent. Nem fogja elérni, mert ez nem egy jóváhagyott gyakorlat. Nagyon könnyű gyakorlat lenne az, hogy csak öngyilkos leszek és megyek is vissza Istenhez. Ez valójában visszaélés a szabad akarattal, amit az Úr adott nekünk. ő adta nekünk ezt a testet, ami eszköz ahhoz, hogy ebben a világban tudjuk őt szolgálni, tehát erre kell használnunk. Ez a hiteles, tehát biztos módszer. Ezzel a módszerrel valamivel lassabban tudjuk őt elérni, mint az öngyilkossággal lehetne. Ha a szentírásokat követjük, minden szempontból jó úton haladunk. De ha valamit csak úgy kitalálunk, még ha úgymond Isten nevében tesszük is, annak rossz következménye lesz.


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: info@bhf.hu
© 2017 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2017 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare