Görgessen tovább

India története és vallásai - alapfogalmak és elméletek II.
Puránikus és nyugati kozmogónia

A gondolkodó ember számára talán az egyik legfontosabb kérdés az, hogy miként jött létre a világunk a körülöttünk látható bolygókkal és csillagokkal együtt. Śrīla Prabhupāda is ezzel kezdi a Śrīmad-Bhāgavatam első énekének magyarázatát: „Egy filozofikus elme természeténél fogva kíváncsi a teremtés eredetére. Éjszaka látja a csillagokat, és elgondolkodik, kik élhetnek e bolygókon. Ez az érdeklődés hozzátartozik az ember természetéhez, hiszen fejlett tudata van, magasabb rendű, mint az állatoké.” A csillagászat manapság több ágra bomlott. Egyrészt létezik a kozmológia, amely a világmindenséggel mint egységes egésszel foglalkozik, másrészt pedig az asztrofizika, amely az égitestek fizikai tulajdonságait és belső lehetséges szerkezetét tárgyalja. A kozmológiából később kivált a kozmogónia, ugyanis míg a kozmológián belül megmaradt a jelenlegi világegyetem felépítésének és tulajdonságainak a kutatása, addig a kozmogónia kimondottan a világ keletkezésével és változásaival foglalkozik. Láthatjuk tehát, hogy a csillagászok is igyekeznek több szintű felelettel szolgálni a világ eredetének kérdésére, ők viszont csak a megfigyeléseikre és elméleti spekulációkra – azaz a matematika és a fizika újabb és újabb vívmányaira – támaszkodhatnak. Vaiṣṇava teológusként természetesen a purāṇák – s elsősorban a Bhāgavata-purāṇa – világképét fogadom el. A tudósok többsége azonban mitologikusnak, meseszerűnek tekinti ezeket a leírásokat. Ha ennek ellenére mégis véleményezik, akkor általában gúny céltáblájává teszik, s megmosolyogják azokat, akik még ebben hisznek. Elfelejtik, hogy a nyugati csillagászat sem mentes a „mitológiai” elemektől, és sok helyütt még jelenleg is a hit tartja össze. Ezért az egyensúly megőrzése végett – s mert kedvelem ezt a műfajt – a nyugati világkép bemutatása közben időnként szarkasztikus hangot fogok megütni. E stílust elsősorban akkor fogom alkalmazni, amikor fel szeretném hívni a figyelmet a vitathatatlan tények köntösébe bújtatott csillagászati és asztrofizikai hitelvekre. A puránikus ismereteket elsősorban a Bhāgavata-purāṇára, valamint A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda e purāṇához fűzött magyarázataira hivatkozva mutatom be. Mivel a Bhāgavata-purāṇa a vaiṣṇavák legfőbb szentírása, más vaiṣṇava művekből is fogok idézni, melyek a Bhāgavata-purāṇa ismeretanyagát magyarázzák: Śrīla Sanātana Gosvāmī Bṛhad-bhāgavatāmṛta, Śrīla Kṛṣṇadāsa Kavirāja Gosvāmī Caitanya-caritāmṛta, valamint Śrīla Rūpa Gosvāmī Laghu-bhāgavatāmṛta című műveiből. A cikksorozat első részében elsősorban a kozmogóniával, a második részben pedig a kozmológiával foglakozom majd. A jelenlegi, első rész a puránikus és a nyugati kozmogóniát tekinti át, majd röviden összefoglalja az elmondottakat. 1. Puránikus kozmogónia A puránikus kozmogónia szerint két világ létezik: az örökkévaló lelki birodalom és az átmeneti anyagi világ. A lelki birodalmat az Úr testéből kiáradó brahmajyoti sugárzás ragyogja be, ezzel szemben az anyagi világ a sötétség birodalma. Az anyagi világ a teljes teremtés egynegyedét teszi ki. A következőkben az anyagi világról lesz szó. 1.1. Az anyagi világ megnyilvánulásának időpontja Nem tudunk konkrét időpontot mondani arra vonatkozóan, hogy mikor nyilvánult meg ez az anyagi világ, amely az univerzumok összessége. Valójában nem is beszélhetünk a teremtés kezdetének pillanatáról, mivel az anyagi világ megnyilvánulása előtt nem létezett még a fizikai értelemben vett idő. A legkézenfekvőbb magyarázat erre a kérdésre az, hogy a Legfelsőbb Úr közreműködésével egyszer csak elkezdődik az anyagi világ teremtése. Śrīla Prabhupāda az alábbi idézetben a „néha” szót használja: „A brahmajyoti lelki egének sarkában néha egy lelki felhő tűnik fel, s az általa befedett részt mahat-tattvának nevezik.” A Bhāgavata-purāṇa második éneke egyik verséhez fűzött magyarázatában Śrīla Prabhupāda azt írja, hogy a „teremtés és megsemmisülés folyamatát anādinak nevezik”, ami azt jelenti, hogy nem határozzák meg az első teremtés időpontját. A teremtés ezért „bizonyos időszakonként bekövetkezik, majd az Úr akaratából a teremtett világ újra megsemmisül.” Tehát az anyagi világ egy adott időpillanatban megnyilvánul, majd a teljes teremtés idejének lejártával – Brahmā száz életévét követően, ami 311 040 000 000 000 (háromszáztizenegybillió-negyvenmilliárd) napév – megsemmisül, s ez így ismétlődik újra és újra, végeláthatatlanul. 1.2. Az univerzumok megteremtése és elhelyezkedése Az anyagi teremtés megnyilvánulása előtt már létezik a Kāraṇa-samudra, vagy más néven az Okozati-óceán. Erre az óceánra heveredik rá Mahā-Viṣṇu, az Úr Kṛṣṇa részleges kiterjedése. A māyā-śakti, vagyis az anyagi energia nem érintheti meg az óceán vizét. A māyā-śakti két formában létezik, s ezek közül az egyik a pradhāna, az anyagi elemek megnyilvánulatlan összessége. Erre a pradhānára vetődik rá Mahā-Viṣṇu pillantásának a visszatükröződése, melynek hatására fokozatosan létrejönnek az anyagi elemek, az univerzumok alkotórészei. Az Úr másodszor már a mahat-tattvára pillant rá, s ez a pillantás valójában az Úr Śiva. A Caitanya-caritāmṛtában ezt olvashatjuk: „Amikor az Istenség Legfelsőbb Személyisége az anyagi energiára veti pillantását, az anyagi energia izgalomba jön, s az Úr ekkor az anyagi energiába juttatja az élőlények eredeti magját.” Maga az Úr nem ér közvetlenül az anyagi energiához, hogy méhébe juttassa az élőlények magjait, hanem különleges szerepet ellátó kiterjedésével érinti meg őt. Így kerülnek az anyagi természet ölébe az élőlények, akik az Úr szerves részei. Az eredeti bengáli versben szereplő svāñga-viśeṣābhāsa-rūpe kifejezés fordítása: ٫egy bizonyos árnyék formájában, amely saját testéből származik’. Śrīla Prabhupāda a harmadikként idézett vers magyarázatában részletesen kifejti, hogy mit jelent ez pontosan: „Ez a vers elmagyarázza a svāñga-viśeṣābhāsa-rūpe kifejezést, amely arra a formára utal, mellyel az Úr élőlényeket nemz az anyagi világban. ő az Úr Śiva. A Brahma-samhitā leszögezi, hogy az Úr Śiva – aki Mahā-Viṣṇu egyik formája – olyan, mint a joghurt. A joghurt nem más, mint tej, ugyanakkor mégsem tej. Az Úr Śivát ehhez hasonlóan ezen univerzum atyjának tekintik, az anyagi természetet pedig az anyának. Az apát és az anyát az Úr Śivaként és Durgā istennőként ismerik. Az Úr Śiva és Durgā istennő nemi szervét együtt śiva-liñgaként imádják. Ez az anyagi teremtés eredete. Az Úr Śiva tehát az élőlény és a Legfelsőbb Úr között helyezkedik el. Más szóval ő nem az Istenség Legfelsőbb Személyisége, és nem is élőlény. ő az a forma, melyen keresztül a Legfelsőbb Úr élőlényeket nemz ebben az anyagi világban. Ahogyan a joghurtot is úgy készítik, hogy a tejet oltóval keverik össze, az Úr Śiva formája akkor terjed ki, amikor az Istenség Legfelsőbb Személyisége érintkezésbe kerül az anyagi természettel. Az, ahogyan az atya, az Úr Śiva megtermékenyíti az anyagi természetet, csodálatos, mert számtalan élőlény fogan meg egyazon időben.” Tehát Śiva nem Isten, hanem Isten transzformációja. Ahogy Mahā-Viṣṇu kilélegzik, pórusaiból számtalan univerzum árad ki az azokat irányító Brahmākkal együtt. Az univerzumok először az Okozati-óceánba süllyednek, majd bizonyos idő elteltével fokozatosan az óceán felszínére emelkednek. Az univerzumok elhelyezkedéséről így ír Śrīla Prabhupāda: „A számtalan univerzum habszerű halmazokat alkot, ezért csak néhányat vesz körül az Okozati-óceán vize.” Mahā-Viṣṇu kiterjed az univerzumokba Garbhodakaśāyī-Viṣṇuként, és folytatja a teremtés folyamatát. Garbhodakaśāyī-Viṣṇunak is van kiterjedése: Kṣīrodakaśāyī-Viṣṇu, aki behatol minden egyes atomba és minden élőlény szívébe. Így Mahā-Viṣṇu az univerzumok összességének, Garbhodakaśāyī-Viṣṇu egy-egy univerzumnak, Kṣīrodakaśāyī-Viṣṇu pedig minden egyes élőlénynek a „Felsőlelke”. 1.3. Az univerzumok száma A védikus irodalom úgy tartja, hogy az univerzumok száma végtelen. A Caitanya-caritāmṛta is az agaṇya (számtalan) és az ananta (határtalan) szavakat használja az univerzumok számára vonatkozóan. Egy példán keresztül megkísérlem érzékeltetni, mennyi is az a végtelen. Az Úr Kṛṣṇa kb. ötezer évvel ezelőtt volt itt ebben az univerzumban. Százhuszonöt éven keresztül mutatta be kedvteléseit, majd eltávozott. Brahmā egy nappala alatt – ami 4 320 000 000 évig tart – személyesen végigjárja az összes univerzumot. Első megközelítésre azt gondolhatnánk, hogy ha Brahmā nappalának az éveit elosztjuk százhuszonöttel – feltételezve azt, hogy az Úr minden univerzumban ugyanennyi időt tölt el –, akkor megkapjuk az univerzumok számát. Az eredmény viszont – 34 500 000 – messze van még a végtelentől. Ezért az alábbi Caitanya-caritāmṛta verssel és annak magyarázatával szeretném ezt a gondolatmenetet jobban megvilágítani: „Örök kedvtelései állandóan folynak az eredeti Goloka-Vṛndāvana bolygón. Ugyanezek a kedvtelések fokozatosan megnyilvánulnak az anyagi világban is, minden egyes brahmāṇḍában.” Śrīla Prabhupāda e fenti vershez fűzött magyarázatában elmondja, hogy az Úr sorra jelenik meg az univezrumokban, épp úgy, ahogy a Nap halad az égen. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy amikor az Úr Kṛṣṇa megjelenik egy univerzumban, akkor a következő pillanatban már a második univerzumban jelenik meg, az ezt követő pillanatban pedig egy harmadik univerzumban mutatja be ugyanezt a kedvtelést, majd egy negyedikben, egy ötödikben és így tovább. Ezt jelenti az anyagi világban a nitya-līlā kifejezés: minden pillanatban egyidejűleg zajlik az összes kedvtelés. Ilyen az Úr Kṛṣṇának, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének felfoghatatlan hatalma. Tehát ha megszámoljuk a pillanatokat Brahmā egyetlen nappalán belül, akkor megkapjuk az univerzumok számát. Ez az eredmény már közelebb fog állni az igazsághoz. Ez tehát dióhéjban a purāṇák szerint az anyagi világ keletkezésének története. Most pedig következzék a nyugati csillagászat elképzelése. 2. Nyugati kozmogónia Számos elmélet született ebben a témakörben. Az alábbiakban a legmeghatározóbbakat mutatom be. 2.1. ősrobbanás („Big Bang”) E szerint az elképzelés szerint kb. 15 milliárd évvel ezelőtt egy végtelenül nagy tömegű, nulla kiterjedésű anyagdarab hirtelen felrobbant. Mivel a robbanás pillanatában még nem létezett az idő, a kozmológusok a robbanás folyamatának leírását a kvantumfizika által elfogadott legkisebb időegységnél, a 10-43 másodpercnél kezdik. (Ez az idő kvantuma, a létező legkisebb időintervallum: ennél kisebb idő a fizikában nem létezik.) A robbanás egész pontosan 10-32 másodpercig tartott. A felszabadult energia (E) a híres E = mc2 (ahol az ٫m’ az anyag tömege, a ٫c’ pedig a fénysebesség, ami 300 000 km/s) einsteini képlete szerint átalakult az anyag legkisebb alkotóelemeivé. Ez a képlékeny anyag, vagyis plazma az elején még iszonyatosan nagy hőmérsékletű – több mint 1032 Kelvin fokos – volt, s ahogy rohamosan tágult, úgy hűlt le fokozatosan, és jelentek meg sorra az atomot felépítő részecskék. Az atomok összekapcsolódtak, létrehozták a vegyelemeket, majd lassan kialakult a ma ismert világegyetem. A hőmérséklet jelenleg 2,7 OK. Mielőtt tovább folytatnám a leírást, vissza kell kanyarodnom a kezdetekhez: mivel a végtelenül nagy tömegű, nulla térfogatú „valami” fizikailag nehezen értelmezhető, új nevet kapott: szingularitás. (Megjegyzem: a nulladik másodpercben „létező”, nulla kiterjedésű térben filozófiai értelemben is csak nulla mennyiségű anyag fér el. Ez a szingularitás tehát a fizikai „jolly joker”, amely azért jelent meg, hogy ne robbanjon atomjaira az elmélet már a legeslegelején.) Nagyon jó dolog tehát ez a szingularitás, csak matematikailag is nehéz fogást találni rajta, mert a végtelennel nem olyan egyszerű műveleteket végezni. Ugyanis a kozmológusok mindent képesek levezetni matematikai képletekkel egészen a 10-43 másodperctől kezdve. A szingularitást meg csak kerülgetni lehet. Stephen Hawking, a cambridge-i egyetem asztrofizika–matematika professzora megpróbált ugyan ezen segíteni a kvantummechanikára támaszkodva, úgy, hogy a legelső 10-43 másodperc időkvantumot egy térkvantumra cserélte, s így megszabadult a szingularitástól, azonban e térkvantum létére sincs semmi kézzelfogható bizonyíték. Eltűnt tehát a szingularitás, a rossz szájíz viszont továbbra is megmaradt. Hawking és F. R. Ellis – a Cape Town-i egyetem matematikaprofesszora – egyébként korábban így nyilatkozott a szingularitásról egy könyvben, melyet közösen írtak: „Úgy tűnik, helytálló az az elv, miszerint ha egy fizikai elmélet szingularitást tételez fel, ez annak a jele, hogy az elmélet összeomlott.” Majd egy oldallal később a két tudós hozzáteszi: „Eredményeink azt a feltevést igazolják, hogy a világegyetem meghatározott idővel ezelőtt keletkezett. Magának a teremtésnek, a szingularitásnak a pillanata azonban kívül esik a jelenleg ismert fizikai törvények hatáskörén.” Tehát a teremtés kezdőpontját „fizikusul” szingularitásnak hívják. Ezt jó tudni. Kiss Dezső részecskefizikus őszintén bevallja, hogy az elmélet eleje gyakorlatilag hiányzik: „Az első szakaszra vonatkozóan (az ősrobbanást követő 10-43 s-en belül) semmilyen ismeretünk nincsen: lehetséges, hogy egész mások voltak a természeti törvények, a részecskék és azok kölcsönhatásai, úgyhogy ez terra incognita. A hőmérséklet ekkor jóval nagyobb volt, mint 1032 OK.” A Nobel-díjas Steven Weinberg pedig még plasztikusabban fogalmaz: „Sajnos nem tudom a filmet [az ősrobbanás szemléletes bemutatását] nulla időpontnál és végtelenül magas hőmérsékleten elindítani.” Mivel azonban a szingularitás nélkül nincs Big Bang elmélet, ezért most – a tudósok nyomdokait követve – lépjünk tovább. Az ősrobbanást az alábbi tények látszanak alátámasztani: 1) A 2,7 OK-os mikrohullámú háttérsugárzást jelen pillanatban is mérni lehet. Ezt a robbanás keltette ősi tűzgömb mai nyomának vélik. 2) Mivel majdnem minden csillag színképe a vörösbe tolódik el – vöröseltolódás –, ezek állítólag távolodnak tőlünk. A tudósok tehát úgy vélik, hogy tágul a világegyetem, amit szintén az ősrobbanás ma is tapasztalható következményének, s ennélfogva „bizonyítékának” tekintenek. Habár mindkét érvvel problémák vannak, mégis az ősrobbanás a legtámogatottabb elmélet. Röviden felvázolom most ezeket a problémákat. 1) A háttérsugárzással az a gond, hogy túlságosan homogén, azaz: mindenhol pontosan 2,7 OK. Ezt nevezik szaknyelven izotrópiának. Az univerzum szerkezete viszont nem homogén: valahol űr van, máshol pedig bolygók és más égitestek találhatók. Kaufmann ezért így fogalmaz a könyvében: „Feltéve, hogy ez a háttér az ősi tűzgömb kihűlt maradványa, az asztrofizikusok rendkívül nehéznek találják a nagyfokú izotrópia magyarázatát. Valóban, minden kísérlet, amelyet a sugárzási tér magyarázatára tettek az ősrobbanás kozmológiai keretei között, csak részleges sikert ért el. A 3 OK-es háttér izotrópiája a modern asztrofizika egyik nagy rejtélye maradt.” 2) A csillagok vöröseltolódása esetében pedig számos komoly nehézség lép fel. Azt tapasztalják ugyanis az asztrofizikusok, hogy habár a csillagok színképe általában a vörös felé tolódik el (tehát elvileg távolodnak tőlünk), egyes csillagok színképe a kékbe tolódik el (azaz elméletileg közelednek felénk)! Ez utóbbi jelenséget viszont már nem sokat hangoztatják. (A csillagok vöröseltolódását egyébként a Doppler-effektussal magyarázzák.) Ezenkívül a vöröseltolódásnak számos más magyarázata is lehet, nem csak az, hogy a fényforrás távolodik tőlünk. Egyrészt a világegyetemben sok helyütt fedeztek fel kozmikus porokat és más anyaghalmazokat, amelyek szintén fékezhetik a fény sebességét. Másrészt az általános relativitáselmélet alapján gravitációs okai is lehetnek ennek a jelenségnek. Mindezek miatt egy külön cikkben fogom tárgyalni a vöröseltolódást, mert több érdekes következménye van a modern, tudományosnak tekintett teóriákra nézve. E gondolatot lezárva még annyit szeretnék mondani, hogy a vöröseltolódást homlokegyenest ellenkezőleg is lehet magyarázni – erről szól a whimper kozmológia –, így ezt sem nevezhetjük az ősrobbanás, azaz a kozmológia legnépszerűbb elmélete szilárd tartópillérének. Alább egy idézetet közlök egy tudományos szakkönyvből, amely a bevett gyakorlat szerint visszafelé mutatja be az eseményeket: „Ha a Világegyetem tágul, akkor történetének eseményeit gondolatban visszafelé pergetve bizonyítottnak érezzük, hogy az egész világunk valaha kisebb és sűrűbb lehetett, sőt, a gondolatmenetet folytatva, valamikor a kiterjedése zérus kellett hogy legyen. Ez a Világegyetem történetének az a látszólagos kezdőpontja, amely ősrobbanás (vagy Nagy Bumm) néven vált ismertté.” Koncentráljunk az első mondatra: „Ha… bizonyítottnak érezzük, hogy… lehetett, sőt… kellett hogy legyen.” Csak itt négy, azaz négy feltételes módra utaló szó illetve kifejezés szerepel. Ez tehát „a látszólagos kezdőpont”. Emiatt, habár sokan támogatják ezt az elméletet, egyesek még hezitálnak. Erich Überlacker például ezt írja: „A fizika tudománya nem ismer más, ehhez hasonló, egyedi jelenséget. Ez is az oka annak, hogy még mindig nem tudjuk pontosan, mi is történhetett az univerzum keletkezésének legelső pillanataiban.” Tóth Tibor informatikusmérnök, a műszaki tudományok doktora pedig az alábbi problémákra hívja fel a figyelmet a Magyar Tudományos Akadémia folyóiratában, a Magyar Tudományban: „Ez az elmélet [az ősrobbanás] társadalmunkban annyira mélyen rögződött, hogy a világ eredete iránt érdeklődő milliók hisznek abban, hogy ez bizonyított, tiszta természettudomány. […] Az érdekes és izgalmas dolog éppen az, hogy a Big Bang elmélet ellen súlyos tudományos ellenvetések hozhatók fel.” S hogy mik lehetnek ezek a „súlyos tudományos ellenvetések”? 1) Ellentmond a termodinamika második főtételének, miszerint: egy magára hagyott rendszer entrópiája, vagyis rendezetlensége csak növekedhet, kivéve, ha lokálisan irányított energia bevitelével a folyamatot egy tudatos erő megállítja és visszafordítja. 2) Rendszerelméleti-rendszertechnikai szempontból tarthatatlan. 3) Informatikai szempontból képtelenség. S vajon miért? 1) Ez egy nagyon lényeges probléma az ősrobbanással: egy felrobbant szingularitás a világmindenség kellős közepén (vagy szélén, mindegy) meglehetősen magára van hagyva. Azt feltételezni, hogy az entrópiája spontán módon csökken (vagyis halmazokba tömörül, amikből később kialakulnak a bolygók és a csillagok, majd azokból a galaxisok stb.), nyíltan ellentmond ennek a törvénynek. Tóth Tibor szavaival élve: „Azt állítani, hogy az ősrobbanás káosza önmagát transzformálja az emberi agy csodálatosan rendezett, mai becslések szerint 120 billió kapcsolatot megvalósító struktúrájává, nem más, mint a termodinamika második főtételének durva megerőszakolása.” 2) A robbanás köztudottan csak rendezetlenséghez és káoszhoz vezethet. Hogy jöhet létre egy olyan rendkívül összetett rendszer, mint a világegyetem, csillagok és bolygók miriádjaival együtt, egy robbanásból? 3) Az információ létrehozásához mindig intelligencia szükségeltetik. Véletlenül soha nem keletkezik információknak és törvényeknek ilyen hatalmas tárháza, amely létrehozta, kialakította és jelenleg is irányítja, fenntartja ezt a hatalmas világot. Antalffy Tibor tovább fokozza az izgalmakat: az ősrobbanás elmélete már az elején durva csúsztatást rejt magában! Ugyanis az elmélet szerint az első időszakot (Planck-időszak), azaz a 10-43 másodpercet követően kezdődött el a második szakasz: az inflációs fázis, vagyis a robbanás. Ez a második szakasz a 10-33 és 10-30 másodperc között fejeződött be, a tágulás pedig rendkívül nagy mértékű volt: 1030 és 1050 nagyságrendű. „Mivel a fény (és természetesen bármi más) legfeljebb 300 000 000 métert tesz meg egy másodperc alatt, vagyis 3x108 métert, 10-32 másodperc alatt a fény mindössze 10-24 méter befutására képes. Ez a távolság pedig kisebb, mint egy atom átmérője. Ebből következik, hogy a kozmikus felfúvódás vagy miniatűr méretű volt, vagy pedig maga a felfúvódás sebessége több nagyságrenddel volt nagyobb, mint a fény sebessége. Nem tudok arról, hogy ezt a problémát megoldották volna, de talán nem is kell. De nézzük tovább. Az elmélet szerint a felfúvódott térrészben létező hatalmas energia anyaggá változott az E = mc2-nek megfelelően. Most akkor csendben megjegyzem: tehát a relativitáselmélet egyik tétele nem volt érvényes (fénysebesség), míg a másik tétele érvényes volt (tömeg és energia átalakíthatósága).” Hát ennyi. Habár úgy néz ki, hogy az elmélet már az első két szakaszban – a 10-43 és 10-32 másodpercekben – elhalálozott, azért levezetésként felsorolom még a világegyetem jövőjére vonatkozó variánsokat. Ezek általában egy kérdés köré csoportosulnak: Vajon van-e olyan erős a gravitációs erő, hogy le tudja fékezni az egymástól távolodó galaxisokat? Ha nem tudja lelassítani, akkor a galaxisok az idők végezetéig távolodni fognak egymástól. Ez a folyamatos világmindenség elmélete, amit még azzal is tetézni szoktak, hogy habár az anyagközi tér ily módon mindig csak „nyúlik”, ebben a ritkuló térben időnként újabb anyag „születik”. Így a világegyetem szerkezete nem fog megváltozni. A pesszimistább változatban azonban nem keletkezik új anyag, hanem a csillagok idővel mind felrobbannak, ahogy fokozatosan elhasználják a tüzelőanyagukat. E forgatókönyv szerint fehér törpék, illetve fekete lyukak lesznek belőlük, minden ragyogás lassan kihúny, s végül nem marad más, csak a halott égitestek pörgő, száguldó sokasága a kietlen, örök sötétségbe burkolózó jeges világűrben. Brrr. Ha viszont le tudja lassítani a gravitációs erő a távolodó galaxisokat, akkor már oszcilláló világmindenségről beszélünk. Ebben a változatban a világegyetem tágulása fokozatosan lassul, egy ponton megáll, majd szép lassan elkezd összehúzódni, mígnem egy hatalmas Big Crash-be (Nagy Reccsbe), azaz végtelen nyomásban és sűrűségben egy parányi pontba torkollik. A vég tehát megint a szingularitás. Ez viszont idővel újra felrobbanhat, és kezdődhet minden előlről. Egyesek szerint az entrópia miatt a másik világegyetem nagyobb lesz a mostaninál, s ezt bővüléssel oszcilláló világmindenségnek nevezik, mások viszont úgy vélik, hogy… (és így tovább). Most pedig nézzük a többi három elméletet! 2.2. A whimper univerzum A táguló világegyetem sugallta ősrobbanás elmélete azon a feltevésen alapul, hogy az anyag alapvető tulajdonságai és a fizika törvényei mindenhol egyformák. S ami a leglényegesebb szempont az új elmélet tükrében: az ősrobbanás kapcsán azt feltételezik az asztrofizikusok, hogy az atomi részecskék tömege állandó, nem változik. A 70-es évek közepén Fred Hoyle és Narlikar kissé átfogalmazták az általános relativitáselméletet. Az volt az eltérés Einsteinhez képest, hogy náluk a részecskék tömege az idő múlásával növekedik. Ez azt is jelenti egyben, hogy a részecskék mérete csökken – ezáltal fajlagosan növekszik a tömegük –, s így nem az égitestek távolodnak egymástól, hanem a köztük lévő tér nyúlik meg, s az ebből származó vöröseltolódás a távolodás illúzióját kelti. Nem térek most ki ennek az elméletnek a részletes ismertetésére, ehelyett csak a következményeire összpontosítok. 1) Az univerzum jelenleg nem tágul, hanem statikus. 2) A vöröseltolódás azt jelzi, hogy az atomok mérete csökken. Ugyanis amikor az elektronhéjak mérete csökken, akkor az általuk keltett rezgések hullámhossza megváltozik. 3) Ahogy csökken az anyag mérete, úgy növekszik közben a tömege. 4) A 2,7 OK-os háttérsugárzás nagyarányú izotrópiáját is szépen megmagyarázza ez az elmélet. (Itt sem kívánok részletekbe bocsátkozni, nagyon kellene ugyanis kapaszkodni a székünkbe.) 5) Kikerüli a „rettegett” szingularitást, amivel a fizika igazából nem tud mit kezdeni. (Helyette van viszont az „idő- és tömegnullázó vonal” valahol kint a téridőben, amivel még álmomban sem szeretnék találkozni.) Azért írtam pár sort erről az elméletről, mert megérdemli. Egyrészt azért, mert láthatjuk, hogy mi mindent ki lehet hozni a vöröseltolódásból, valamint abból, ha egy kicsit megbirizgálják a mai modern fizika általánosan elfogadott elméleteit (pl. általános relativitás). Másrészt pedig azért, mert a részecskék méretének állítólagos csökkenése (lásd 2-es pont) egy nagy bhaktára, Mucukundára emlékeztet, amint éppen előbújik a barlangjából, és lemondóan konstatálja, hogy elérkezett a Kali-yuga: „Amikor Mucukunda látta, hogy az emberek, az állatok, a fák és a növények mind sokkal kisebbek lettek, megértette, hogy beköszöntött a Kali-korszak, így aztán észak felé vette útját.” Még egy utolsó gondolat erejéig visszatérek a whimper kozmológiára: sokan bizarrnak tartják ezt az elképzelést, pedig Kaufmann szerint az ősrobbanás elméleténél zökkenőmentesebb magyarázatot ad az eddig megfigyelt és tapasztalt kozmológiai és fizikai jelenségekre. Lehetséges. Mindenesetre szép példa az emberi elme magasröptű szárnyalására – a fantázia kimeríthetetlen birodalmában. 2.3. A Guth-modell Más tudósok sem tudtak igazán megbarátkozni/megbirkózni a szingularitással, illetve a háttérsugárzás nagymértékű izotrópiájával, ezért további nyakatekert elképzelésekkel álltak elő. Alan H. Guth szerint például az univerzum (ami tudj’ Isten, honnan került ide) egy gyorsan táguló, túlhevült részén egy kis térség lehűlt, s az emiatt még gyorsabban kezdett el tágulni. Ez a gyorsabban táguló gáz a „bölcsője” az egész világegyetemnek. Röviden így szól a felfúvódó világegyetem elmélete. Guth elképzelését azonnal számos támadás érte, mivel az elméletét leíró matematikai modelljébe több helyen kénytelen volt belenyúlni, azaz ún. „finombeállításokat” végzett rajta. Ezt paradox módon ő maga is elítéli: „…a számítások csak abban az esetben nyújtanak elfogadható előrejelzéseket, ha a paramétereket egy szűk tartományon belüli értékekhez rendelik hozzá. A legtöbb kutató (minket is beleértve) az ilyen finomítást elfogadhatatlannak tartja.” A másik, nagyobb gond az, hogy a szingularitást kikerülve Guth nem ad magyarázatot a túlhűtött és gyorsan táguló anyag eredetére. Amikor ezt felrótták neki, kollegájával, Paul J. Steinhardt-tal ezt a választ adták közre: „A felfúvódó univerzum modellje egy olyan lehetséges mechanizmus, amely által a megfigyelhető világegyetem kialakulhatott egy végtelenül kis térből. Ezt már csak egy – igen csábító – lépés választja el attól a feltételezéstől, hogy az egész világegyetem szó szerint a semmiből alakult ki.” Erre a válaszra valószínűleg senki sem számított. Ráadásul a „semmi” alatt Guth a kvantummechanikai vákuumra utal, melynek „létrehozásához” előbb egyesíteni kellene többek között az általános relativitás elméletét és a kvantummechanikát. Tehát ez a „semmi” még elméletileg sem létezik. Persze azért a fizikusokat sem kell félteni: szilárd alap nélkül is gyártanak kvantummechanikai vákuumot, amelyet úgy képzelnek el, mint a létezés küszöbén táncoló „virtuális részecskék” halmazát. Időnként – ez a „minden ok nélkül” kifejezés szinonimája – egy-egy részecske megnyilvánult állapotba kerül, aztán ez a részecske az antirészecske párjával együtt megsemmisül. Ezt vákuum-fluktuációnak nevezték el. Ez így folytatódik jó sokáig, mígnem aztán az egyik részecske váratlanul megsemmisül. Na, ebből lett a világegyetem. Még egyszer összefoglalom a Guth-féle felfúvódó világegyetem látszólagos előnyeit: 1) Kikerüli a szingularitást, mert a 10-43 másodperctől tudja elkezdeni kialakulásának bemutatását, hála a kvantummechanikai vákuumnak. 2) Magyarázatot ad a háttérsugárzás nagymértékű izotrópiájára. A kritikai elemzők viszont még ezekben a pontokban is hibákra bukkannak. Vegyük sorra őket! 1) Tehát a jelenlegi világegyetem egy apró részecskeként kezdte létét egy olyan „fiatal” univerzumban, amelyben még nem volt jelen semmiféle anyag. Az elméletből az következne, hogy nemcsak ez az egy, hanem számtalan ilyen univerzum létrejöhet ennek a „fiatal” univerzumnak a kvantummechanikai vákuumjából, s ez komoly filozófiai problémák felé sodorja az egész elméletet. 2) Már a legelején jeleztem azt a kérdést, hogy vajon ez a „fiatal” univerzum honnan a csudából csöppent oda. 3) Guth a makrovilágunkban létező okság törvényét – miszerint minden eseménynek oka van – azzal próbálja megkerülni, hogy a jelenlegi világunk eredetét a mikrovilágba – a már sokat emlegetett kvantumvilágba – próbálja száműzni, ahol a kvantumelmélet szerint az okság törvénye legfeljebb statisztikailag érvényes. Ez viszont csak az újabb spekulációk területére tereli az elképzelést, az eredeti problémát viszont nem oldja meg. Újabban Guth azt állítja – hát igen, itt kezdődnek a fentiekben említett „komoly filozófiai problémák” és az „újabb spekulációk területe” –, hogy a gyorsan felfúvódó téridő véletlen időpontjaiban és helyein keletkezhetnek a miénkhez hasonló


világegyetemek. Ez az ún. fraktál világegyetemhez vezet, amelynek nincs sem kezdete, sem vége – mint ahogy a világ keletkezését leíró spekulációknak sincs se vége, se hossza. 1997-ben Lee Smolin, a Pennsylvania Egyetem professzora is beszállt a ringbe: szerinte sincs egyértelműen meghatározott időbeli kezdete a világegyetemnek. Smolin a fekete lyukakra alapoz: amikor egy csillag összeroppan a saját súlya alatt, és fekete lyuk (ún. gravitációs kollapszus) jön létre, amelyből a hatalmas gravitációs erőtér miatt semmilyen anyag nem tud kilépni – sőt, a fekete lyuk maga elnyel mindent, ami a közelébe kerül –, akkor ennek a magába roskadt ex-csillagnak a belseje hasonlít a kezdetekkor uralkodó állapotokhoz. Így a fekete lyukon keresztül egy másik téridőben egy olyan univerzum jöhet létre az elnyelt anyagból, amit mi magunk soha nem fogunk látni. (Így lett a fekete lyukból Teremtő.) Csak hogy értsük a tudósok fenti kijelentéseinek a súlyát: az ilyen és ehhez hasonló elképzelések segítségével lehet megakadályozni a Teremtőt abban, hogy akár csak a lába ujját is betegye a világegyetem létrejöttének kezdetén (mivelhogy nem létezik a kezdet). John Maddox, aki 23 évig volt a Nature nemzetközi folyóirat főszerkesztője, s ennélfogva meglehetősen tájékozott ezen a téren (is), komoly kritikával illeti ezeket az újabb keletű elképzeléseket: „Ahogy Guth felfúvódó világegyetemének mechanizmusa az anyagi részecskék ellenőrizhetetlen elméletén alapul, a Smolin-féle világegyetem alapja egy arra vonatkozó sejtés, hogyan módosul a gravitációs erő, ha a kvantumjelenségeket is figyelembe vesszük. Mivel nincs megfelelően szilárd alap arra, hogy elhiggyük, a fekete lyukak belsejükben világegyetemeket rejtenek, Smolin elképzelése semmivel sem meggyőzőbb, mint a Teremtés könyvében foglaltak a világ keletkezéséről.” Sokáig lehetne még pro és kontra taglalni ezeket az elméleteket, de itt inkább befejezem. A konklúzió az, hogy az asztrofizikusok se szingularitással, se anélkül nem képesek épkézláb magyarázatot adni arra, miként jött létre ez a világegyetem. Habár nagy koponyák, mégis arra használják az intelligenciájukat, hogy megpróbálják Isten nélkül leírni a világot. 2.3.1. A vákuum-fluktuáció A Guth-modell egyik legfontosabb és egyben nélkülözhetetlen eleme a kvantummechanikai vákuumban fellépő vákuum-fluktuáció. (Emlékezzünk: ez az ún. virtuális részecskék megjelenésére utal a „semmiből”.) Most röviden felvázolom, hogy ez az elképzelés szintén csak elmélet, és semmi mást nem jelent, csupán néhány kísérleten alapuló megfigyelés továbbgondolását, extrapolációját. E továbbgondolásból megjelenő kvantummechanikai vákuum ezért csupán az elme síkján létezik. Arról van szó, hogy a gyakorlatban soha senki nem figyelte meg részecskék megjelenését és eltűnését a vákuumban. Ez a jelenség nem létezik. Amit a kísérletek során legelőször megfigyeltek, az az, hogy az atom körül elhelyezkedő elektronok energiaszintjei bizonyos körülmények között eltolódnak. Ezt nevezték el Lamb-féle eltolásnak, melyet 1947-ben figyelt meg Lamb és Rutherford a hidrogénatom bizonyos energiaszintjei esetében. Ez volt tehát az a kísérlet, amit azóta több alkalommal, más atomok kapcsán is elvégeztek. A kísérlet alapján azt feltételezik, hogy például a hidrogénatom elektronjai és protonjai közti energiaszint megsüllyed, az atom körüli töltés pedig növekszik. A töltésnövekedés értelmezésére találták ki azt, hogy a vákuumból elektron-pozitron pár jelenik meg, majd ezt követően megsemmisítik egymást, és mindez olyan rövid ideig tart, hogy nem lehet észlelni az elektron és pozitron párokat, csak a Lamb-féle vonaleltolódást. Innen már csak egy ugrás volt a vákuum polarizálhatóságának elmélete. Ezt az elméletet a fotonokra is átvitték: amikor két fénynyaláb találkozik ebben a polarizálható vákuumban, akkor is virtuális elektron-pozitron párok keletkeznek és semmisülnek meg. Természetesen ezt sem figyelte meg még senki: „Ez [kb. 4x10-31 cm2] túl kis érték, ezért a foton-foton szórást kísérletileg még nem sikerült megfigyelni.” Lehet-e egyáltalán bizonyítani a feltételezett vákuum-fluktuációt? A Természet Világában ezt találjuk: „Elképzelhető-e, hogy a vákuumból kipolarizálódott elektront és pozitront valamilyen módon véglegesen elkülönítsük egymástól? […] Ezt a jelenséget valószínűleg még sokáig nem tudjuk kísérletileg kimutatni, mert nincsenek meg a technikai feltételek a szükséges elektromos tér létrehozására…” Ha viszont a vákuum-fluktuációt még senki sem bizonyította be, akkor miért használják fel a világ keletkezésének leírásához? Hol van itt a tudományos megalapozottság? Sőt, Hawking egy másik területen a feltételezett vákuum-polarizáció alapján további elképzeléseket alkotott: „…bizonyos értelemben a vákuum deformálható is, polarizálható is, ezért feltételezhetjük, hogy a nagy tömegek hatására létrejövő téridődeformáció vákuumpolarizációt hozhat létre, vagyis erős gravitációs térben spontán módon elektron-pozitron párok keletkezhetnek. Néhány évvel ezelőtt S. W. Hawking angol fizikus elméleti számítások alapján arra a következtetésre jutott, hogy ez a sejtés indokolt, mert a csillagok fejlődésének végső stádiumát jelentő fekete lyukak környezetéből, ahol a téridő deformációja erős, minden bizonnyal ilyen vákuumpolarizációs eredetű sugárzásnak kell kiindulnia. Erről a sugárzásról azonban tapasztalati anyag még nem áll rendelkezésünkre.” Tehát „ez a sejtés indokolt”, de csak úgy igazolható, ha valaki elmegy egy fekete lyukhoz – ha egyáltalán létezik ilyesmi –, és megnézi közelebbről. A kvantummechanikai vákuum tehát, amely oly sok virtuális részecske spontán vetélő szülője, mindössze néhány tudós fantazmagóriájaként létezik. Ezért teljesen sportszerűtlennek tűnik, hogy olyan elméletet használnak fel további elméletek alapjául, amit még senki nem bizonyított be. 2.4. A Hartle-Hawking-elmélet A szingularitás problémáját újabban az ősrobbanás elméletén belül is megpróbálják kikerülni. Az erre irányuló törekvések legfrissebb gyümölcsét nevezik Hartle-Hawking-elméletnek. ők is a kvantummechanikát veszik alapul, csak nem az előzőekben már tárgyalt vákuummal operálnak, hanem a négydimenziós téridővel, ahol az idő valóban (valóban?) felveszi a negyedik térdimenzió szerepét. Paul Davies fizikus szerint az általa bemutatott Hartle-Hawking-elmélet az igazán frappáns magyarázat arra, hogy a „teremtés” teremtés nélkül jött létre: „…az eredet kérdésének lényege, hogy a Nagy Bumm fizikai okot nélkülöző eseménynek tűnik. Rendszerint úgy tekintik, mint ami ellentmond a fizika törvényeinek. Mégis, talán van kibúvó. Ezt a kibúvót kvantummechanikának nevezik.” Ez az a kibúvó, ahová a sarokba szorított tudósok az ok és okozat logikája elől menekülnek. Paul Davies megindokolja, hogy ez miért elfogadható: „A kvantumhatások többnyire elhanyagolhatóak a makroszkopikus tárgyak világában. Emlékezzünk vissza, hogy e tudomány sarkköve Heisenberg határozatlansági elve, amely kimondja, hogy minden mérhető mennyiség (azaz a részecske helyzete, impulzusa és energiája) értéke megjósolhatatlan ingadozásoknak van kitéve. Ez a megjósolhatatlanság maga után vonja, hogy a mikrovilág indeterminisztikus: Einstein szemléletes hasonlatát idézve Isten kockázik a Világegyetemmel. Ezért a kvantum-események nem határozzák meg abszolút módon a kiváltó okot. Noha az elmélet rögzíti egy adott esemény (mondjuk egy atommag radioaktív bomlása) valószínűségét, a szóban forgó kvantumfolyamat tényleges kimenetele ismeretlen, és, elméletben legalábbis, megismerhetetlen.” Habár nem tűnik szívderítőnek az a konklúzió, miszerint a világ bizonyos eseményei végső soron megismerhetetlenek, ez az elképzelés látszólag mégis megmenti a tudósokat attól, hogy szembenézzenek a jócskán megtépázott ősrobbanás-elmélet vereségével. Ráadásul Paul Davies itt Albert Einstein (1879–1955) kocka-hasonlatát idézi az indeterminisztikusság szemléltetésére, holott Einstein ezzel a hasonlattal éppen a kvantummechanika általa elfogadhatatlannak tartott következményei ellen tiltakozott. Mi tehát a Hartle-Hawking-elméletnek a kvantummechanikával körbebástyázott konklúziója? „A kvantummechanika tehát meglazítja ok és okozat összefüggését, s ezáltal lehetőséget ad számunkra, hogy mintegy észrevétlen megkerüljük a Világegyetem eredetének kérdését. Ha találunk olyan feltételeket, amelyek megengedik a Világegyetemnek, hogy kvantumingadozások eredményeként a semmiből keletkezzen, akkor egyetlen fizikai törvényt sem sértünk meg. Más szóval, egy kvantumfizikus szemszögéből egy univerzum spontán megjelenése korántsem olyan meglepő, lévén hogy a mikrovilágban szünet nélkül jelennek meg fizikai objektumok pontosan meghatározható ok nélkül. A kvantumfizikának nincs nagyobb szüksége természetfeletti hatóerőre hivatkoznia a Világegyetem létrejöttéhez, mint amikor arra keres magyarázatot, hogy – teszem azt – miért bomlott el épp az adott időpontban egy radioaktív mag.” Természetesen Davies is felveti ezek után, hogy vajon mennyi létjogosultsága van annak az elképzelésnek, hogy a mikrovilág (kvantummechanika) törvényeit a makrovilágra (világegyetemre) vonatkoztassák. De aztán egy könnyed kézlegyintéssel elhallgattatja lelkiismeretét: „Mindez természetesen azon múlik, hogy alkalmazható-e a kvantummechanika a Világegyetem egészére. Ez nem olyan egyértelmű. Ha el is tekintünk attól, milyen meglepő extrapoláció a szubatomi részecskék elméletét az egész kozmoszra kiterjeszteni, még mindig mélyreható elvi kérdések kérdőjeleznek meg bizonyos matematikai levezetéseket az elméletben. Ennek ellenére sok jeles fizikus érvel az elmélet helyessége mellett ebben a helyzetben; így megszületett a »kvantumkozmológiának« nevezett tudományág.” Tehát megszavazták. Ez van, mit lehet tenni. A Hartle-Hawking-elmélet „vezércselét” a szingularitás kérdőjeleinek tárgyalása során már érintettem: a lényege az, hogy a 10-43 időkvantum fokozatosan térkvantummá alakult át, s így kiküszöbölhető a szingularitás. A kezdetet ábrázoló téridőkúp alja ezért nem csúcsos, hanem lekerekített: az első időpillanat, amely a szingularitással kezdődne, hiányzik – elveszett! Davies szavaival: „Figyeljük meg, hogy az időből a térbe való átmenet fokozatos; ne gondoljuk tehát, hogy hirtelen lép fel az illeszkedésnél. Úgy is mondhatnánk, hogy az idő fokozatosan merül föl a térből, amint a félgömb alja átmegy a kúpba. Vegyük azontúl észre, hogy ezen a rajzon az időnek továbbra is van határa – nem nyúlik vissza a végtelen múltba –, még sincs voltaképpeni »első pillanat«, semmiféle hirtelen kezdet egy szinguláris eredetben. Kiküszöböltük tehát a Nagy Bumm szingularitását.” [Itt van egy egyszerű ábra a szöveg alapján] Ez tehát a kvantumkozmológia egyik legújabb vívmánya: kiküszöbölték végre a szingularitást. Székely László filozófus a következő idézetben Hawking kijelentéseit elemzi az időkvantumból átigazolt térkvantum kapcsán: „»A Feynmann eseményösszegzésével kapcsolatos nehézségek elkerülése végett a képzetes idő használatához kell folyamodnunk. Azt is mondhatjuk, hogy a számítások lehetővé tételéhez az időt nem valós, hanem képzetes számokkal kell mérnünk« – írja itt Hawking, egyértelművé téve, hogy a képzetes idő bevezetését az kényszeríti ki, hogy másképpen nem tudja elvégezni a számításokat. A szöveg egyébként jellegzetes áltudományos halandzsa: Hawking egyszer képzetes időről beszél, máskor arról, hogy az időt »képzetes számokkal mérjük«. Eltekintve ezen utóbbi kijelentés méréselméleti abszurditásától, gyökeresen különböző állítás képzetes időről beszélni, illetve arról hogy az időt mint olyat képzetes számokkal mérjük. Hawking számára azonban az ilyen »finomságok« nem számítanak.” Ezek alapján felmerül a gyanú, hogy a kvantumkozmológiának titulált tudományág nem a valóságot próbálja modellezni. S ezt még Stephen Hawking sem tagadja: „Azt a pozitivista nézetet fogadom el, mely szerint valamely fizikai elmélet pusztán csak matematikai modell, ezért nincs értelme megkérdezni, megfelel-e a valóságnak. Mindössze arra lehetünk kíváncsiak, hogy az elmélet előrejelzései összhangban vannak-e a megfigyelésekkel.” Lefordítva: a kvantumfizika előrejelzései valamelyest összhangban vannak a megfigyelésekkel, de a kvantumkozmológia mint „fizikai elmélet pusztán csak matematikai modell, ezért nincs értelme megkérdezni, megfelel-e a valóságnak.” Köszönjük. Tehát ha a tudósok saját axiómarendszert alkotnak, akkor gyakorlatilag nem lehet megfogni őket a saját területükön, mert el kell fogadni az általuk kitalált játékszabályokat. A kör bezárult, itt már csak az a kérdés, hogy ki vesz részt a játékban. Hawking viszont egy másik fontos dologra is utal a fenti idézetben: azt is meg kell vizsgálnunk, hogy „az elmélet előrejelzései” valóban „összhangban vannak-e a megfigyelésekkel”. Úgy néz ki azonban, hogy itt komoly gondok vannak. A legújabb (2000–2006) tudományos eredmények alapján ugyanis az ősrobbanással kapcsolatos egyes elméletek előrejelzései nincsenek összhangban a megfigyelésekkel. Erre fogok bemutatni két példát a következő alpontban. 2.4. A legújabb tudományos eredmények Az első hír egy sérthetetlennek tartott fizikai törvény kudarcáról számol be. A kísérletet a brookhaven-i Nehézion Ütköztetőben (RHIC) végezték el 2001–2002-ben. A kutatók két aranyatomot ütköztettek közel a fény sebességével, de nem frontálisan, hogy a becsapódási tartomány ne gömb alakú, hanem elnyújtott legyen. Miután elvégezték a kísérletet, a kapott információk alapján a tudósok meglepve tapasztalták, hogy a fizika egyik sarkigazságként használt elmélete megdőlni látszik: „És ekkor jött a meglepetés. Pontosan ott, ahol az atomok összeütköztek, a részecskéknek valóban tovább tartott a kiáramlás a csúcsok felé, ám az ütközés pontjától távolabb a különbség elillant, és ez ellentmond a kincsként őrzött Lorentz-invariánsként ismert elméletnek. »Amikor először tártuk a hallgatóság elé Stony Brookban, egyszerűen nem hitték el« – mondta Manly. »Azt mondták, ez lehetetlen. Megsértjük a Lorentz-invariánst. Mi azonban több mint egy éven át ellenőriztük az eredményeinket, és nem tudunk mást mondani.«” Tehát 2002-ben, a mikrovilágban megdőlt egy készpénznek vett elmélet. Hány ilyen szentnek és sérthetetlennek tartott elméletnek kell még megdőlnie ahhoz, hogy rádöbbenjenek a tudósok: az elméletekből összetákolt újabb elméletek rendkívül ingatag lábakon állnak? Éppen ez a helyzet az ősrobbanás elméletével is: számos más elméletre alapozzák ezt az elképzelést. Például a vöröseltolódás szerintük azt jelenti, hogy az égitestek távolodnak tőlünk. Vagy az elméleti síkon sem bizonyított kvantummechanikai vákuum segítségével próbálják megkerülni a kényelmetlen, ugyancsak matematikailag feltételezett szingularitást – s még folytathatnám a felsorolást. Nem tartom valószínűnek, hogy bárki is összeszámolta volna, hogy hány elméletet és hipotézist használtak fel az ősrobbanás elméletének összegyúrása közben. Ha valaki elvégezné ezt az egyszerű elemzést, feltehetőleg a következő megállapításra jutna: az ősrobbanás elméletének életben tartásába sokkal több hitet fektettek be kitalálása óta a tudósok, mint amennyire az istenhívő embereknek van szükségük ahhoz, hogy elfogadják a teremtés tényét. Ráadásul a fenti kutatási eredmény szerint az elméletek matematikai modelljei sem mind pontosak, mivel amit eddig kétdimenziósként írtak le az atomok világában, azt most már át kell ültetni három térdimenzióba. Steven Manly asztrofizikus is rámutatott erre: „…[ez] drámaian megnövelte a számítás összetettségét azokban a modellekben, melyeket a kutatók megpróbálnak örökül hagyni”. A következő hír meglehetősen friss. A dátum: 2006. szeptember 12. Az Alabama Egyetem kutatói nyilvánosságra hozták, hogy baj van a háttérsugárzással – már amennyiben ezt a jelenséget az ősrobbanással akarják kapcsolatba hozni: Új kérdések merültek fel az ősrobbanás elméletet alátámasztó mikrohullámú háttérsugárzással kapcsolatban. Elképzelhető, hogy sikerül megdönteni az ősrobbanás elméletét az amerikai Alabama Egyetem tudósainak, akik egy új, rendkívül pontos méréssel vették szemügyre a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzást a NASA Wilkinson Mikrohullámú Antiizotópos Szondájával (WMAP). Az 1965-ben felfedezett háttér egy gyenge sugárzás halvány izzása, melyről feltételezik, hogy átjárta az egész univerzumot. Mivel látszólag minden irányból közel azonos frekvencián és erővel érkezik, a kozmológusok azt a következtetést vonták le, hogy mindez az ősrobbanás maradványa. 1969-ben két orosz tudós, Rasid Szunyajev és Jakov Zeldovics kimondta, a galaxis klaszterek – a világegyetem legnagyobb rendszert alkotó szerkezetei – valójában árnyékot vetnek a mikrohullámú háttérsugárzásra. A klaszterek szabad elektronfelhői elvileg bele-ütköznek és kölcsönhatásba lépnek a mikrohullámú háttérsugárzás fotonjaival, kitérítve azokat eredeti útvonalaikról, melynek következtében egyfajta »árnyékhatást« hoznak létre. Az Alabama Egyetem kutatóinak azonban nem minden esetben sikerült megtalálniuk a Szunyajev-Zeldovics páros által leírt effektust ott, ahol annak az elméletek szerint lenniük kellene. Egyes klaszterek esetében jelen volt, másoknál viszont nem, és ez utóbbiak vannak túlsúlyban az eddig elvégzett vizsgálatok tanúsága szerint. A kutatók 31 klasztert tanulmányoztak, a hatás azonban csak egynegyedüknél volt észlelhető, ami nagyjából megfelel a mikrohullámú háttérnél korábban megfigyelt természetes eltéréseknek. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a mikrohullámú sugárzás vagy nem a klaszterek mögül érkezik – ami annyit jelent, hogy az ősrobbanást úgy ahogy van, el lehet vetni –, vagy valami más folyik a háttérben. Utóbbi esetben az egyik lehetőség az, hogy a klaszterek maguk is mikrohullámot kibocsátó források, amit eredményezhet egy-egy beágyazott pont, vagy egy, a klaszterek környezetének részét képző, mikrohullámokat kibocsátó anyaghalmaz. A gond csak annyi, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint a fent említett sugárzási források nem igazán képesek hasonló kibocsátás előidézésére, ahogy az is erősen vitathatónak tűnik, miszerint az egymástól eltérő klaszterek képesek lennének egységesen olyan frekvenciájú és erősségű mikrohullámok kibocsátására, melyek megegyeznek a kozmikus háttérsugárzással. A kutatás vezetője, Dr. Richard Lieu, az egyetem fizikaprofesszora szerint, amennyiben az általánosan elfogadott ősrobbanás elmélet pontos, és a háttérsugárzás valóban az univerzum minden szegletében jelen van, akkor az összes megvizsgált galaxisnak árnyékot kellene vetnie e mikrohullámú háttérre. Ez a hír az ősrobbanás egyik megingathatatlannak tartott tartópillérét, a háttérsugárzást remegteti meg. Habár már korábban ostrom alá vették a tények – emlékezzünk a nagyfokú izotrópia rejtélyére –, ennek ellenére dogmaként védelmezték. Az új eredmények fényében viszont egyre nehezebb lesz megvédeni. Ebből is láthatjuk, hogy a tudományosnak kikiáltott elméletek élettartamának hossza fordítottan arányos a témában elvégzett tudományos kutatások számával. Elképzelhető, hogy az ősrobbanás elmélete – az elmélethez görcsösen ragaszkodó tudósokkal együtt – hamarosan a dinoszauruszok sorsára fog jutni. 3. Összefoglalás Az előbbiekben felvázolt elméletek vizsgálatának konklúziójaként szeretném felhívni a figyelmet néhány dologra. Az általánosan elfogadott nézet szerint az a bizonyos anyagcsomó, amiből állítólag az egész univerzum létrejött, nagyon parányi méretű volt. Nézzük a részleteket: „A kvantumfizikai hatások akkor váltak jelentőssé, mikor az anyagsűrűség 1094 g/cm3 volt. Ez az állapot a Világegyetem történelmének első 10-43 másodpercében állt fenn, ekkor a Világegyetem mindössze 10-33 cm átmérőjű lehetett. Az itt közölt számok a Planck-sűrűséget, -időt és -távolságot jelölik, s Max Planck, a kvantumelmélet atyja nevét viselik.” A mai mérési határok viszont ennél jóval nagyobbak: „A fizikusok laboratóriumi körülmények között hozzávetőleg 10-16 cm-es távolságokban és mintegy 10-26 s idő alatt zajló kvantumingadozásokat képesek tanulmányozni.” Ezek alapján látható, hogy az, amit a tudósok képesek megfigyelni, 1017-szer (százezerbilliószor) nagyobb, mint amiről a világ eredetét leíró elméletek szólnak. A Föld átmérője 12 750 km, aminél 1017-nel kisebb létező dolgok az atomok. E hasonlatban a Föld képviseli a fizikusok műszeres megfigyelésének végső határát, míg az atomok a szingularitás feltételezett méretét. Így mindez olyan, mintha néhány száz kilométeres magasságból nézném szabad szemmel a Földet, és közben hatalmas elméleteket alkotnék arról, hogyan néz ki egy atom. Nagy magasságból szabad szemmel alig látok valamit is a Földből, az atomokról nem is beszélve. Ennyire pontosan írják le a világ eredetét ezek az elméletek. Teljes mértékben a sötétségben tapogatóznak, és közben azt állítják, hogy ismerik a valóságot. A másik szempont, amire szeretném felhívni a figyelmet, hogy a világ létrejöttéről alkotott elméletek állandóan változnak: egymásnak ellentmondanak, s így folyamatosan alakítgatják őket. Tehát egy elmélet egy bizonyos felfogást jelent egy adott időben. Amikor az emberek szemléletmódja, gondolkodása változik, az elméleteik is azzal együtt változnak. A Śrīmad-Bhāgavatam ezzel szemben már több ezer év óta (egész pontosan a teremtés kezdete óta) beszél a világ létrejöttéről, az anyag felépítéséről, és az ott leírtak nem változtak az idők során. A teremtés óta hordozza az anyagi és a lelki világról szóló igazságot. Világosan látszik, hogy a tudósokat már nem is annyira a valóság érdekli, mint inkább az, hogy Isten nélkül tudják megmagyarázni a világ keletkezését. Inkább ellentmondanak az eddig megfigyelt és elfogadott természeti törvényeknek (pl. entrópia-elv), vagy a józan és következetes logikának (pl.: ok és okozat logikája) csak azért, hogy valamiképp érvényre juttassák saját ateista felfogásukat. A fő motivációjuk pedig az, hogy Istent mindenképp kiszorítsák a világegyetemből. Ezt a gondolatot Carl Sagan fogalmazta meg nagyon találóan Hawking bestseller könyvének bevezetésében, amely Az idő rövid története címet viseli: „A könyv egyszersmind Istenről is szól… vagy Isten nem-létéről. Isten: ez a szó tölti meg az oldalakat. Hawking nem kevesebbet tűz maga elé, mint Einstein híres kérdésének megválaszolását: vajon volt-e a Teremtőnek választási lehetősége, amikor megteremtette a világot. Kereken kijelenti: Isten gondolatait akarja megérteni. Annál meglepőbb erőfeszítéseinek – eddigi – eredménye: olyan világegyetem, melynek nincsenek határai a térben, nincs kezdete és vége az időben, s melyben nincs mit tennie a Teremtőnek.” Tehát a tudósok valóban nyugdíjazni szeretnék a Teremtőt. Hawking maga pedig így fejezi be a könyvét: „Ha végül is sikerül megtalálnunk a teljes, egyesített elméletet, idővel legalább a legfontosabb elveket érthetővé kell tennünk mindenki számára, hogy az elmélet ne maradhasson néhány specialista magánügye. Akkor pedig mi mindannyian, tudósok, filozófusok, hétköznapi emberek együtt boncolgathatjuk: miért létezünk, mi és a világegyetem. Az emberi értelem leghatalmasabb diadala lesz, ha erre a kérdésre választ találunk – mert akkor megismerjük Isten gondolatait.” Székely László filozófus alapos kritikai elemzésnek vetette alá Hawking fent idézett könyvében tett kijelentéseit. Szerinte Hawking lekezelően nyilatkozik a teológusokkal és általában a hívő emberekkel kapcsolatban: „Hawking egyúttal immár a vitathatatlan győztes pozíciójában mutatkozik meg, és ennek nyomán a mai természettudományt – a Galileivel szemben eljáró egyház ellenpólusaként – nagyvonalúként és megértőként mutatja be. Hagyjuk meg a hívőket a maguk naiv, hamis hitükben, legyünk velük nagyvonalúak, legyen elég a számunkra, hogy »mi«, természettudósok tudjuk az igazságot (így azt, hogy nincs teremtő) – sugalmazza itt Hawking a diadalittas természettudós pozíciójából, a látszólagos megértés gesztusába rejtve lekezelően viszonyulva a hívő emberekhez, mintegy ily módon elégtételt véve a természettudomány nevében a Galileit ért sérelmen.” Ezzel tehát Hawking kinyilvánítja, hogy most már a természettudományon a sor, hogy megválaszolja a végső kérdéseket, hiszen a tudomány immáron oly magasságokba emelkedett „vitathatatlan” fejlődése során, hogy az azt művelő tudós gyakorlatilag felülhet a Teremtő trónjára. Székely László ismét nyíltan fogalmaz: „Ily módon a hawkingi üzenet kerekké válik: ha van is Isten, létezéséről és lehetőségeiről immár csak a természettudós-fizikus jogosult nyilatkozni, s ha gondolataira vagyunk kíváncsiak, akkor is a fizikus felé kell fordulnunk, hiszen – Hawking perspektívájából tekintve – e gondolatok kifürkészésének képességét csak ő hordozza. Ily módon pedig a fizikus egy személyben átveszi a metafizikus, a pap és a teológus funkcióját.” Biztosra vehetjük, hogy Isten nem tárja fel a gondolatait a gőgös ateisták előtt, akik a saját gondolataikat szemtelenül Isten gondolataiként reklámozzák. Ezen ateisták Isten szerepében próbálnak tetszelegni, de nem képesek a valóságnak megfelelően megismerni az anyag igazi jellemzőit vagy a világ létrejöttét. Csak múló elméleteket alkotnak, amelyek aztán sorra megdőlnek. Isten a gondolatait a szentírásokban tárta fel, s ha valaki meg szeretné ismerni azokat, akkor ott kell komoly tanulmányokat és kutatásokat végeznie. Természetesen e tanulmányozásban nagy szerepet játszik a szentírásokba vetett hit, amely azonban bizonyos szempontból semmiben sem különbözik a kozmológiai vagy akár a fizikai elméletekbe vetett hittől, csak az iránya más. Ahogy a fentiekből is kiderült, a modern ember gondolkodásmódját meghatározó tudományos elméleteket sokszor nem a megfigyelések és a kísérletek támasztják alá, csupán a vak hit. Amíg azonban az érzékszervek által közvetített ismeret az etalon, addig a tudósok sohasem fogják tudni teljes valójában leírni a világot. Irodalomjegyzék Antalffy Tibor: Mi volt előbb, Isten vagy az ősrobbanás?, Novella, Budapest, 2003. Bhaktivedānta Swami Prabhupāda, A. C.: A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van, BBT International, 2004 (második kiadás). Bhaktivedānta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam, 1–2. és 3/2–10/1. ének, BBT International, 1992–1995. Bhaktivedānta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrīmad-Bhāgavatam 3/1. ének, BBT International, 2004 (második kiadás). Bhaktivedānta Swami Prabhupāda, A. C.: Śrī Caitanya-caritāmṛta, BBT International, 1996. Bődy Zoltán: Vákuum, avagy mi van ott, ahol semmi sincs?, In: Természet Világa, 119. évf. 3. szám., Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, Budapest, 1988. Darwin majmot csinált belőlünk? (szerk.: Tasi István), Gouranga Media, Somogyvámos, 1999. Davies, Paul: Isten gondolatai, Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995. Hawking, Stephen W.: Az idő rövid története a Nagy Bummtól a fekete lyukakig, Maecenas, Budapest, 1989. Hawking, Stephen W. és Penrose, Roger: A tér és az idő természete, Talentum, Budapest, 1999. Hraskó Péter: Egy különös közeg: a vákuum, In: Természet Világa, 119. évf. 3. szám., Tudományos Ismeret-terjesztő Társulat, Bp., 1988. Kaufmann, William J., III.: Relativitás és kozmológia, Gondolat, Budapest, 1985. Kiss Dezső: Bevezetés a kísérleti részecskefizikába, Akadémiai Kiadó, 1998 (második kiadás). Maddox, John: Ami a tudományban még felfedezésre vár, Vince Kiadó, 2001. Mit tettem mint fizikus? – Nobel-díjasok önéletírásaiból (válogatta: Bodó Barna), Kriterion, Bukarest, 1985. Székely László: Kozmosz és Teremtő: Stephen Hawking teológiai koncepciójának bírálata, In: Vallás és Tudomány (Manréza szimpózium 2004), szerk.: Hetesi Zsolt és Teres Ágoston, Magyar Jezsuita Rendtartomány és ELTE TTK Csillagászati Tanszéke, Budapest, 2005. Tóth Tibor: Tudomány, hit, világmagyarázat, In: Magyar Tudomány, 1998/5, MTA, Budapest, 1998. Überlacker, Erich: Otthonunk, a világegyetem, Tesloff és Babilon, Budapest, 1997.



ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: info@bhf.hu
© 2017 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2017 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare