Görgessen tovább

India története és vallásai - alapfogalmak és elméletek II.
Nyomaveszett nép és árja tudat
* Az alábbi cikk részlet Devamrita Swami: Searching for Vedic India c. könyvéből (The Bhaktivedanta Book Trust, Stockholm, 2002, hatodik fejezet).


Íme egy kísérlet, amit bárki elvégezhet: sétáljunk végig egy múzeumban, ahol a történelem előtti idők emberét mutatja be a kiállítás, vagy lapozzunk át egy antropológiai bevezetést – és kibontakozik előttünk az emberiség látványos fejlődése. Nyomon követhetjük, ahogy a primitív őskortól kezdődően kifejlődik a tudomány és a kultúra szédítő magaslatait ostromló modern ember. A kiállításokon, tankönyvekben és multimédiás CD-ROM-okon látható geológiai és régészeti leletek szinte maguktól pattannak a helyükre, szépen példázva a lineáris emberi fejlődés hivatalos elméletét.

Ám egészen más látvány tárul elénk, ha letérünk a kanonizált elméletek kitaposott ösvényéről. Megdőlni látszik a Nyugat felsőbbrendűségébe vetett hit, és súlyos ellentmondásokra derül fény az emberiség kialakulásának hivatalos verziójában. Az újonnan feltárt bizonyítékok szerint valószínű, hogy fejlett civilizációk már sokkal régebben léteztek annál, mint amit eddig elfogadottnak tartottunk. Általános gyakorlat, hogy a hivatalos tudományt támogató értelmiségiek szőnyeg alá söpörnek minden olyan bizonyítékot, ami drámai fordulatot hozhatna az uralkodó elképzelésekben. A történelem szőnyege mára azonban annyira göröngyös lett ezektől az alá söpört ellentmondásoktól, hogy ha egy elfogulatlan szemlélő végig akarna menni rajta egyik nyugati hitvallástól a másikig, minden bizonnyal megbotlik és hasra esik.

Az őskori leletek kutatásának eredménye hivatalosan mindössze egy feltételezés volt, amely szerint az emberiség 3,5 millió éves múltra tekint vissza. A Lucynak elnevezett, majomra és emberre utaló vonásokat egyaránt mutató kétlábú emberszabású maradványai Etiópiában kerültek felszínre, 1974-ben. A paleoantropológusok zöme elfogadja azt az elképzelést, hogy Lucy faja – az Australopithecus – a legkorábbi közvetlen ősünk.

Aztán, úgy 2 millió évvel ezelőtt, a Homo habilis, a mi Homo dinasztiánk őse hagyta maga mögött csontjait és koponyáit, kövület formájában. Mi, modern emberek, ennek az új Homo családnak a koronájaként ünnepeljük magunkat. Másfél millió évvel ezelőtt – hangzik a feltételezés – a Homo habilis és a Homo erectus fejlődése átfedte egymást, majd az előbbi átadta a stafétabotot az utóbbinak. Az ezt követő évmillióban az evolúció szempontjából nem történt lényeges változás, mígnem – kb. 400 000 évvel ezelőtt – a Homo erectus lassan és komótosan átadta helyét az archaikus, sapiens típusú ősatyáknak – akikben azonban még mindig nem ismerhetünk önmagunkra.

100 000 évvel ezelőttől 40 000 évvel ezelőttig a híres Homo sapiens faj Homo sapiens neanderthalensis alfaja – közismertebb nevén a „neandervölgyi ősember” – terjedt el a bolygón. Az erre az időszakra – és más időszakokra – vonatkozó pontos hivatkozások közismerten homályosak, hiányosak vagy erősen vitathatók. Ám a Homo sapiens neanderthalensis, a modern ember állítólag valamikor a 100 000 évvel ezelőttől 40 000 évvel ezelőttig terjedő időszakban bukkant fel. Mi mintegy 35 000 évvel ezelőtt váltottuk fel teljesen a neandervölgyieket. A tudósok azt szokták mondani, hogy a miénkhez hasonló külsejű és agyú ősember 40 000 évvel ezelőtt jelent meg, de a legújabb dél-afrikai kutatások nyomán sok szakértő 100 000 évvel ezelőttre tolta vissza ezt az évszámot.

Az anatómiailag modern ember létét igazoló, néhány százezer éves leletek azonban mindent felborítanának. Márpedig ilyen adatok léteznek, csak eltitkolták vagy félresöpörték őket. Az elszántabbak jól ismerik a modern fizikai antropológia berkeiben zajló vitákat. Itt nem áll módunkban mélységükben bemutatni ezeket, sem meggyőzni az olvasót egyik vagy másik álláspontról. Ám mivel a kérdés korántsem mellékes a mi védikus kutatásunk szempontjából, a bibliográfiában megadjuk a legalaposabb és legélvezetesebb műveket.

A Tiltott régészet című monumentális munka beszámol arról, milyen sok kövület és tárgyi lelet került felszínre a tizenkilencedik század második felében bekövetkezett két sorsfordító eseményt megelőzően. Az első esemény Darwin elméletének általános elfogadása és megdönthetetlenné válása volt, a második pedig a jávai előember, a legrégebbi emberszabású lény felfedezése, 800 000 évesre datált üledékben. Azután, hogy ez a két esemény lett mindenben a kiindulási pont és a viszonyítási alap, és az előemberhez hasonlóan ez a felfogás is őskövületté szilárdult, az érvényesülés lehetőségében bízó tudósoknak aligha mert eszükbe jutni, hogy a modern ember nyomait kutassák olyan korú üledékekben, amelyek a jávai előember nyughelyét rejtő kőzetrétegekkel egyidősek, vagy azoknál régebbiek. Ha mégis előkerült ilyen bizonyíték, álhírnek vagy tévedésnek minősítették azt, igaz, nem valamiféle összehangolt akciósorozat keretében, inkább csak a tudományos társadalmi konvencióknak való megfelelni akarásból fakadóan.

Darwin megkoronázása és Eugene Dubois kétes jávai lelete előtt köztiszteletben álló tizenkilencedik századi tudósok meghökkentő felfedezésekkel álltak elő. Modern emberi csontvázakról, kőszerszámokról és emberi kéz munkájáról tanúskodó állati csontokról számoltak be. Ezek a leletek egytől egyig ősrégi kőzetrétegekből származnak.[1]

Ám ha valaki nem látja szükségét annak, hogy megkérdőjelezze a napjainkban uralkodó, több sebből vérző paradigmát az emberiség eredetéről, akkor is elgondolkodtató lehet számára az izgalmas és jól dokumentált kisebbségi elképzelés. Ennek az elfogadott nézetekkel szembeforduló új paradigmának a térhódításával bizonyosan a Védák ősi eredetmagyarázata is vonzó alternatívának tűnik majd.

A védikus irodalom világosan leszögez három alapgondolatot:

* A földet évmilliárdok óta intelligens létformák népesítik be.
* A több ezer évvel ezelőtti technika sokkal fejlettebb és kifinomultabb volt ezen a bolygón, mint a mai kezdetleges megoldások.
* A ma élő emberiség – vagyis amelyik az elmúlt mintegy 5000 évben lakott a Földön – mind viselkedés, mind intelligencia tekintetében lealacsonyodott. Számos régebbi kultúra sokkal fejlettebb volt a mainál, minden tekintetben.

A tizenkilencedik században ezeket a félelmetes erejű védikus alapgondolatokat azzal söpörték félre, hogy azok nem többek fantáziadús bennszülöttek csacskaságainál. A huszadik század második felében ugyanezeknek a védikus alapelveknek sikerült feltornászniuk magukat az „izgalmas mítoszok” szintjére. Ma ott tartunk, hogy már akadnak olyanok, akik „kreatív szimbolizmusról” és „ezoterikus jelentéstartalomról” beszélnek.


ősi mítoszok, szimbólumok, és a védikus bölcsesség

Egy napjainkban népszerűvé vált, önkritikusabb felfogás szerint a modern embernek ugyan komoly tényszerű ismerethalmaza van a világról, de nincs képzelőereje. És megfordítva: a védikus embert ugyan nem dicsérhetjük meg a valóság tényszerű ábrázolásáért, ám el kell ismernünk, hogy fantáziájával bőségesen kárpótol bennünket. E szerint a divatos nézet szerint nem is kell elismerőleg szólnunk a Védák által közvetített tényanyagról, hiszen a tényszerűség amúgy sem olyan fontos az irodalomban. Ám mihelyt mítoszként tekintünk a Védákra, változik a kép, és mély elismeréssel adózunk azok irodalmi kifejezésmódja előtt. Ráadásul, mivel a mítosz a kollektív emberi psziché rejtett tartományaiból tár fel időtlen igazságokat, égető szükségünk van rá.

Ez a gondolkodásmód sokat köszönhet Joseph Campbell munkásságának, akit a mítoszok nagy mai szakértőjeként tartanak számon. Az összehasonlító valláskutató Mircea Eliade és a pszichoanalitikus Carl Gustav Jung hatását mutató tudós szerint a mítosz az emberiségnek azt a törekvését tükrözi, hogy megértse önmagán túlmutató, transzcendens tartományait. A misztikus gondolkodásmódot világszerte népszerűvé tevő Campbellnek köszönhetően a nyugati ember ma bátran belekapaszkodhat abba az elképzelésbe, hogy tökéletesen megértette a valóságot: tökéletesebben, mint valaha. És amikor ez a magabiztosság megvan, jöhet mellé a töredelmes vallomás: sajnos csökkent a kreatív képzelőerőnk gazdagsága. Ám amint bevallottuk ezt a kisebb fogyatékosságunkat, a tényszerűség vitathatatlan bajnokaként már megengedhetjük magunknak, hogy a jobb agyféltekénk is fiatalító fürdőt vegyen, és megmártózzon a védikus legendák hullámzó-kavargó, zavaros vizeiben és egyéb merész elképzelésekben.

Joseph Campbellhez képest egészen más utat járt be Giorgo de Santillana. Santillana egészen a haláláig a Massachusetts Institute of Technology (MIT) tudománytörténeti tanszékének szaktekintélye volt, ami az Egyesült Államokban folyó tudományos kutatás talán legnagyobb fellegvára. 1992-ben Santillana a frankfurti J. W. Goethe Universitat munkatársaként ugyancsak a tudománytörténetben jeleskedő Hertha von Dechend professzorasszonnyal közösen megjelentette Hamlet’s Mill (Hamlet malma) című könyvét. Ez a különleges munka amellett érvel, hogy amögött, amit mi ősi mítosznak nevezünk, magas szintű tudományos ismeretek bújnak meg. A két művelt tudós szerint a világ ősi krónikáiban kozmikus eseményekre utaló képek találhatók, és nyelvhasználatuk, még ha archaikus is, „rendkívül kifinomultan” tudományos. „Ez a nyelv nem veszi figyelembe a helyi hiedelmeket és kultuszokat. Számokra, mozgásokra, mértékegységekre, átfogó keretekre és sémákra koncentrál: a számok és a geometria szerkezetére.”[2]

Mikor terjedt el ez a kódolt nyelv a Földön? A tudósok szerint „megdöbbentően régen”: legalább 8000 évvel ezelőtt. Vajon melyik lehetett az a konvencionális történészek előtt is ismert kultúra, amelyik ilyen kifinomultságra volt képes a tudományos ismeretterjesztésben? A két professzor kifejti, hogy ők nem egy ismert ókori népre gondolnak, hanem egy fejlett civilizáció elfeledett korszakára, egy „szinte hihetetlen ősi civilizációra”, a ma történelem előttinek nevezett időkből.

A Hamlet malma többek között rámutat, hogy számos ősi kultúra beható ismeretekkel rendelkezett a mennyekről, amihez a modern tudomány csak nemrégiben zárkózott fel, a számítógépek és a műholdak megjelenésével. Az ezek által az ősi népek által hátrahagyott, de elveszett örökség a szerzők szerint egyértelműen magában foglalja a tudományt, az asztronómiát és a matematikát. Ennek a tudásanyagnak, amely egészen más módon közelíti meg az univerzumot, mint a mai tudomány, a legutóbbi évezredekre már nyoma veszett. És nyoma veszett a népeknek is.

Amikor a görögök színre léptek, ennek a hatalmas, az egész világra kiterjedő civilizációnak a nyomait már belepte az évszázadok pora. Valami mégis megmaradt belőle a mára már értelmüket vesztett tradicionális rítusokban, mítoszokban és mesékben. […] Ezek egy elveszett teljesség fájóan hiányos darabkái. Azokat a „ködös tájképeket” juttatják eszünkbe, amelyeknek a kínai festők a mesterei, és ahol hol egy sziklát, hol egy háromszögoromzatot, hol pedig egy fa tetejét látjuk, és minden más a képzeletünkre van bízva. És még ha meg is van a kód és ismerjük is a technikákat, akkor sem képzelhetjük, hogy betájolhatjuk ezeknek a távoli őseinknek a szimbólumokba zárt gondolkodásmódját, hiszen a szimbólumokat megteremtő és rendszerező elméknek örökre nyomuk veszett.[3]

Santillana és Dechend osztja Campbell elképzelését arról, hogy létezett egy különálló, ősi mítosz, ami a világ valamennyi eltérő mitológiájában felfedezhető. Mindhárman egyetértenek abban, hogy amit ma a misztikus gondolkodás sokféle anyagának látunk, az egyetlen forrásból származik, amit Campbell monomítosznak nevezett el.

A Hamlet malma első kiadása már 1969-ben megjelent, ám majdnem az 1990-es évek közepéig tetszhalott állapotban maradt. A könyv szerzőpárosa tehát két művelt professzor, mindketten tudománytörténészek és rangos egyetemek munkatársai az Atlanti-óceán két partjáról, akik kijelentik, hogy az ókorban már hosszú évezredekkel korábban fejlett szinten állt a tudomány, mint ahogy azt a történetírás mai elméletei feltételezik. A közvéleményhez nem igazán jutott el Santillana és Dechend elképzelése. A Hamlet malma ugyanis bizonyos szakmai jártasságot, időt és koncentrációt követel olvasójától. Ám nemcsak a közvélemény, de az ókortan tudósai sem vették a fáradságot, hogy belemélyedjenek a szerzők által végzett kutatások tanulmányozásába, akármilyen jól is csengett a szerzők neve a szakmában. A könyv csak nemrégiben került ismét a figyelem középpontjába, azután, hogy a nyugati tudásszűrő mechanizmusok hosszú időre száműzték onnan.

Amikor egy intelligens ember belátja, hogy annak az anyagnak egy része, amit ma a mítoszok körébe sorolunk, talán egy fejlett civilizáció öröksége, természetes, hogy nagyobb figyelemmel fordul az ókoriak felé. Zecharia Sitchin egy olyan, sokat vitatott, független tudós, aki a múltból érkező információkat közvetlenül, kódolatlanul és szó szerint értelmezi. Sitchin neve, aki az Earth Chronicles című sorozat hat kötetének és két másik műnek a szerzője, rendszeresen felbukkan, valahányszor az ókoriak titkai kerülnek szóba, vagy ilyen témájú könyvek jelennek meg. Sokan elutasítják a gondolatait, de senki nem vonja kétségbe szakmai rangját, vagy azt, hogy az általa feltárt adatok valóban elgondolkodtatóak.

Sitchin hatalmas anyagot gyűjtött össze, és ebből építette fel az emberiség részletes történetét, amit annak igaz történeteként tüntet fel. Kijelenti, hogy a sumér és egyiptomi civilizációt földönkívüliek indították el. Ezenkívül azt is elfogadja, hogy ezek előtt az idegen eredetű kultúrák előtt is léteztek korábbi, még fejlettebb kultúrák. Feltételezései talán túlságosan is merésznek tűnnek, egészen addig, amíg szakmai kvalitásairól nem értesülünk. Kevés nyelvész mondhatja el magáról, hogy tudja olvasni az ékírásos szövegeket – Sitchin azonban közéjük tartozik. Emellett még az óhéber szakértője és az egyiptomi hieroglifák tudósa is.

Talán mondanunk sem kell, hogy a hivatalos tudomány menetrendszerűen kigúnyolja és nagy ívben elkerüli az „ősi asztronauták” hirdetőit, többek között Erich von Danikent. Kétségtelen, hogy e másként gondolkodó kutatók igen szokatlan teóriákkal állnak elő. Munkáik olykor felületesek és szenzációhajhászok. Sitchin azonban az esetek nagyobb részében kiállja a próbát. Állítása szerint korrekt és alapos kutatómunkája az, ami megvédi őt a támadásokkal szemben: „A tudományos közvélemény és köztem az az egyetlen különbség, hogy ők mitológiának tartják mindazokat a szövegeket, amiket én [szó szerint] értelmezek.”[4]

A tizenkilencedik század óta, amikor a tudósok alátámasztották a sumérok létezését, több száz kőtáblát találtak. Egyes feltételezések szerint ezek a kőbe vésett szövegek az emberiség korai történelmének epikus elbeszéléseit rögzítik, és évezredekkel korábbi időkről beszélnek, mint a sumér civilizáció. Feltáratlan, eredeti sumér beszámolók kerültek elő a későbbi akkád, babilóniai és asszír civilizációk maradványai között. E leletek fő forrása Asszurbanipál (Kr. e. 668–626), asszír király könyvtára, aki vélhetően minden kőtáblát összegyűjtött, ami csak a keze ügyébe került. A Bagdadtól északra lévő Ninive romjai között talált könyvtár több mint 25000 kőtáblát tartalmazott, témakörök szerint csoportosítva.

A hivatalos tudomány képviselői, akik az eposzokat lefordították és tanulmányozták, rendszerint történelmietlennek tekintik azokat. C. C. Lamberg-Karlowsky és J. A. Sabloff például, akik jeles régészek, a dokumentumok javarészét „merő kitalációnak” nevezik. Ítéletük aligha meglepő, hiszen a feljegyzett eposzok „fel-le repülő” földönkívüliekről, valamint száz és ezer évig uralkodó királyokról számolnak be.[5] A kőtáblákat lefordító, egyiptomi és héber forrásokból is merítő Sitchin szerint ami a legtöbb tudós számára „merő kitaláció”, az valójában egy-egy ókortörténeti krónika. Azt javasolja, hogy a tudósok ennek megfelelően úgy olvassák ezeket a beszámolókat, mint komoly történelmi és tudományos dokumentumokat.

Noha Sitchin kutatómunkája gyakran páratlanul magas színvonalú, még az avantgárd történészek is vitatkoznak a következtetéseivel, merev, betű szerinti értelmezései miatt. Alternatív tudóstársai szerint Sitchin túlságosan is magabiztos, és hajlamos leegyszerűsíteni a dolgokat, amikor azt gondolja, hogy pontosan megértheti az ókoriak ezoterikus szimbólumait és árnyalt kifejezéseit, miközben úgy olvassa őket, mintha egy napilapot lapozgatna.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a fent említett, úttörő jelentőségű tudósok közül senki sem foglalkozott a védikus irodalommal. Egyik alternatív kutató sem próbálta megérteni a védikus irodalom teljes anyagát, egy közvetlen és alapos elemzés keretében. De hogyan is értelmezzük a védikus szövegekben kifejezésre jutó lenyűgöző tudásanyagot? Tekintsük úgy, hogy mindaz, ami e forrásokban megtalálható, a jungi kollektív tudattalanból tör fel? Hogy a célja mindössze az, hogy fejlessze az intuíciónkat és ellazítsa a jobb agyféltekénket? Vagy talán lássuk be, hogy a művészi gonddal feldíszített versek csupán elfedik a bennük rejlő mély, tudományos ismerethalmazt? Vagy épp ellenkezőleg, úgy közelítsünk a Védákhoz, ahogy az esti híradót nézzük meg a televízióban, mondván, hogy amit a szemünkkel látunk, az a teljes igazság?


A védák értelmezése: az árjákat csak be kell helyettesíteni?

A Védák minden tanítója, legyen bár mai vagy ókori, emlékeztet arra, hogy a gazdag tartalmú Védák valójában az árjáknak szólnak. Itt tisztáznunk kell valamit. Kik is az árják? Ebben a kérdésben teljes a zavar Nyugaton. Tegyük most félre, hogyan és mire sajátították ki ezt a szót az emberiség újkori történelmében, és tegyük máris világossá, hogy a szanszkrit ārya szóból származó árja kifejezés nem valamely biológiai fajra vagy rasszra vonatkozik. Ennek tisztázásával minden felesleges szorongástól megszabadíthatjuk magunkat, ami a második világháború óta nyomasztó teherként nehezedik ránk.

Ráadásul az ārya nem is egy bizonyos nyelv beszélőire vonatkozik. A szanszkrit ārya szó azokra utal, „akik fejlődnek”: azokra az emelkedett lelkekre, akik mély lelki tudással, képességekkel és tapasztalattal rendelkeznek. Monier-Williams ma is alapműnek tekintett szanszkrit szótárában a következőképpen határozza meg az ārya szóban található igei gyök jelentését: „felfelé halad, emelkedik, tart, felmegy, elér, felemel.” A védikus tanítók ezeket a jelentéseket hangsúlyozzák.

A legtöbb nyugati tudós azonban egy másik, kizárólagos jelentést örökít tovább az ārya szó kapcsán, aminek a „nemes”, „tisztes” melléknevek felelnek meg. Ez a megközelítésmód kapóra jött nekik ahhoz, hogy a szó etnikai értelmezésével kidomboríthassák az általuk elképzelt āryák, illetve a dāsa és dāsyu néven ismert, az ő feltételezéseik szerint elmaradott, alattvalói rangú etnikum közötti súlyos különbségeket. Az árja népek szerintük úgy vándoroltak be Indiába, hogy leigázták vagy kiszorították a dāsa és dāsyu népeket. Az etnikai alapon nyugvó, alapjaiban téves értelmezésből azonban teljesen hiányzik a magasabb rendű, lelki etika: az a védikus magatartási norma, amely alapján felsőbbrendű és alsóbbrendű népeket meg lehet különböztetni egymástól.

Ebben az etikai – és nem etnikai – értelemben árja az, aki lelkierővel, lelki tudással rendelkezik, amelyre valamelyik előző vagy jelenlegi életében tett szert. Teljes képet azonban csak akkor kaphatunk a szó ezen jelentéséről, ha megvizsgáljuk, hol helyezkedik el egy árja a védikus univerzumban. Tudnunk kell, hogy a védikus felfogás szerint az emberi létforma nagyon értékes egy olyan kozmoszban, amelyet fajok sokasága népesít be. Ezenkívül azzal is tisztában kell lennünk, hogy az ember akkor él jól az emberi létforma nyújtotta lehetőségekkel, ha egy meghatározott módon tudásra tesz szert. Ennek a két, egymással összefonódó védikus alapelvnek a megértésével már világossá válik előttünk, ki az – a Védák szerint –, aki valóban képes helyesen értelmezni a védikus információkat.


A hang, amely áttöri a tudás korlátait

A Védák kijelentése szerint egy élőlényekkel benépesített univerzumban azért olyan értékes az emberi létforma, mert lehetővé teszi a śabda, a hang formájában megnyilvánuló örök transzcendentális tudás befogadását. Egy árját a tudás és a viselkedés abszolút normáinak követése különböztet meg egy nem árjától. A Védák szonikus bölcsessége – saját tanúságuk szerint – nem egy anyagi testtel rendelkező lénytől származik, és nem is egy olyan világból, amely időből és térből áll.

Ahogyan egy háztartási készülék dobozában benne van a használati utasítás, úgy az univerzumba – e kozmikus készülékbe – is előre bele van csomagolva a védikus tudás. Ahogyan az anyag és a szellem is a legfelsőbb forrásból, a Legfelsőbb Istenségből árad ki, úgy a mindent átfogó, tökéletes információ is Belőle árad ki.

Tudjuk, hogy a materiális tudás a tér és idő dimenzióin belül eső dolgokra vonatkozik. Fonák módon azonban az anyagi létben még az anyagi síkon lévő jelenségeket is csak ritkán értjük meg. A kísérletezés folyamata olykor elegendő tudást biztosít, olykor azonban nem. A transzcendentális tudás olyan dolgokra irányul, amelyek nem jönnek létre és nem pusztulnak el. Ha meg akarjuk érteni az anyagon túli világot, a Védák szerint nincs más választásunk, csak a śabda, a transzcendentális hang. Ez a helyes választás, ez a jó döntés az – nem pedig a faji vagy nyelvi hovatartozás –, ami az árját árjává teszi.

A védikus kultúrában a hallás soha nem esetleges. A tudás aurális – hallás útján történő – befogadásának hitelesített és jóváhagyott folyamatnak kell lennie. A tudás továbbadása akkor tökéletes, ha eleget tesz két alapvető kívánalomnak: az információ visszavezethető a Legfelsőbbig, valamint az információt továbbadó tanító tagja annak a szellemi-tanítói láncolatnak, amely szintén visszavezethető a Legfelsőbbig. A védikus ismeretelméletben nem nomád törzsek tapogatózásával vagy a modern ember technikával és matematikával megerősített kísérletezgetésével van dolgunk. Itt egy kivételesen kifinomult folyamat tárul fel előttünk, amely lehetővé teszi, hogy túllépjünk emberi korlátainkon.

A védikus magyarázatok világossá teszik, hogy árja tulajdonságokra szert lehet tenni, s ugyanígy el is lehet veszíteni azokat. A születés alapján besoroló, rossz hírű kasztrendszer nem más, mint egy érdem alapján besoroló ősi rendszer eltorzult formája. Nyilvánvaló, hogy egy erényes családban való megszületés még nem jelent garanciát arra, hogy az illető a megfelelő tulajdonságokkal is rendelkezik majd.

A Bhagavad-gītā elején Arjuna szíve azért sajog, mert rokonai testét félti. Átmeneti elgyengüléséért Kṛṣṇa szigorúan megrója őt: „Hogyan fertőzhettek meg téged ezek a tisztátalanságok? Jelenlegi tudatállapotod anārya, árjához méltatlan. Ne bánkódj a felett, ami mulandó!” A anārya szó nem rasszista megbélyegzés, hanem csípős utalás a magasabbrendű tulajdonságok és az intelligencia hiányára. Ha valaki a testével azonosítja magát, illetve más testeket a saját testével összefüggésben azonosít, nem-árja módon gondolkodik, ami a valódi tudás hiányát jelzi. A nem-árja civilizáció a testtudat eluralkodását jelenti, míg az árja civilizáció a lelki tudat kifejlődését. A védikus felfogás szerint visszataszító, ha valaki árjának kiáltja ki magát, miközben az anyagi tudás sötétségében marad.

Az árják által gyakorolt, hallás útján történő befogadás azzal kecsegtet, hogy általa feltárul a tudásnak az emberi gyarlóságokon, az elmén és az érzékeken túli birodalma. A védikus tanítók szerint a hallással szerzett csodálatos tudásgyarapodás messze túlmutat a tudományos metodológián. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy a védikus ismeretelmélet nem vakhiten alapul. Csupán a korlátolt érzékszervi észlelés és gondolkodás hasznavehetőségét kérdőjelezi meg azokban az esetekben, amikor földönkívüli és más felfoghatatlan jelenségekkel találkozunk. A védikus módszer szerint először hallani kell, azaz magunkévá tenni a tökéletes forrásból kiáradó valódi tudást. Ezt követően – összhangban a szonikus utasításokkal – érzékszerveink és logikánk segítségével magunk is megtapasztalhatjuk a hallással szerzett ismeretek tökéletességét – már amennyire azok engedik.

A modern tudomány egyre inkább erejét vesztő dogmái az alábbi pilléreken nyugszanak:

* objektivizmus: egy olyan objektív világot feltételez, amelyet a megfigyelő bizonyos távolságról szemlélhet és tanulmányozhat, a saját tudattartalmától függetlenül;
* pozitivizmus: egy olyan valóságot feltételez, amely fizikailag mérhető és mennyiségileg meghatározható;
* redukcionizmus: feltételezi, hogy egy jelenség kapcsán úgy ismerhetjük meg legtökéletesebben az igazságot, hogy tanulmányozzuk parányi részeinek a tulajdonságait.

A Védák szerint nem mindegy, honnan származik a tudás, és nem mindegy, hová vezet. Rámutatnak egy felsőbbrendű eredeti igazságra, amelyet nem lehet anyagi érzékeléssel vagy matematikai érveléssel megismerni, ám erre az igazságra mi a fenti három megközelítésmód alapján próbálunk eljutni.

Azt már megállapítottuk, hogy a védikus bölcsesség az apauruṣa szóval jellemzi önmagát, azaz nem teremtett lénytől származik. A védikus szövegek öndefiníciójában ott szerepel még a śruti („az, amit hallás révén ismerünk meg”) és a smṛti („az, amire emlékezünk, miután hallottuk”) kifejezés is. A Védák kijelentik magukról, hogy abszolútak és önmagukat hitelesítik. Értelmezésükhöz nincs szükség semmi másra önmagukon kívül.

A védikus árják számára a felsőbb személytől – hiteles tekintélytől – származó tudásnak nincs negatív kicsengése. Ugyanez ma nem mondható el. Ám akár a múltban akart valaki tudásra szert tenni, akár ma akarja ugyanezt, valamiféle autoritást, felsőbb forrást mindenképpen el kell fogadnia, legyen az egy tudós, a Védák vagy bármi más. Ha jobban belegondolunk, beláthatjuk, hogy még ha szerencsétlen választásunk miatt félre is vezettek bennünket, akkor sem marad más választásunk, mint egy másik autoritásra hallgatni.

Az árják védikus felfogása arra indít minket, hogy megvizsgáljuk ismeretanyagunk forrásainak szenzoros képességeit. Más szóval, az árják óva intenek attól, hogy vakon elfogadjunk tökéletlen érzékszervekkel és intellektussal rendelkező forrásoktól származó információkat.

A védikus bölcsek arra biztatnak, hogy ha valódi tudásra kívánunk szert tenni, akkor olyan forrás mellett tegyük le a voksunkat, akinek érzékszervi képességei felülmúlhatatlanok, és erről tanúbizonyságot is tesz. A valódi tudás megfelelő befogadása melletti elkötelezettség a fejlett emberi tudat és fejlett emberi társadalom fokmérője. Árja vonások alatt ezt az emelkedett gondolkodásmódot kell érteni.

A Védák leírják, hogy amiként megtörténhet az, hogy valaki eltávolodik az árja normáktól, úgy fel is zárkózhat azokhoz. Még egy kutyaevő is, aki pedig a védikus felfogás szerint a társadalom legalja, eljuthat arra a szintre, ahol árja tulajdonságokra tesz szert:

Kedves Uram, kiknek nyelve örökké szent nevedet énekli, még az avatott brāhmaṇáknál [lelki tudással rendelkező papoknál] is magasabb szinten állnak! Még akkor is méltóak az imádatra, ha kutyaevők családjában születtek meg, pedig a kutyaevők az anyagi felfogás szerint az emberiség legalját képviselik. Íme az Úr szent neve éneklésének csodálatos hatalma! Ezért akik szent nevedet éneklik, bizonyosan végrehajtották már a Védák által előírt összes lemondást és nagy áldozatot, kétségkívül megfürödtek már a szent zarándokhelyeken, tanulmányozták a Védákat, és szert tettek az árják jó tulajdonságaira (Śrīmad-Bhāgavatam 3.33.7).

A védikus irodalom és a hagyományos lexikonok sehol sem kötik az ārya szót egy adott fajhoz vagy nyelvhez. Még Buddha is, aki a vallástörténet egy későbbi szakaszában jelent meg, ārya-dharmának nevezte tanait. Az ārya-dharma azt a nemes igazságot jelenti, amelyet a lelki fejlődésre vágyó embereknek kell megérteniük. Még a védikus tradíció ellen lázadó Buddha sem azonosította az ārya szót egy fajjal vagy nyelvvel. Nagy Kürosz, Perzsia uralkodója pedig, aki nem csak saját népe, de a görögök és más népek körében is nagy tiszteletnek és csodálatnak örvendett, āryának tekintette magát. Ezzel az önmegjelöléssel a király csupán erényességét, nem pedig egy adott fajhoz való tartozását hangsúlyozta. A védikus írások – és különösen a Bhāgavata-purāṇa – értékítélete szerint azok az emberek, akik saját fajukért rajonganak és a szülőföldjüket imádják, a tehenek és az ökrök intelligenciaszintjén állnak.


A testet a tudat határozza meg

A védikus biológia aszerint osztályozza a testeket, hogy milyen tudatszintet tesznek lehetővé. Ez azt jelenti, hogy a védikus biológiafelfogás szerint a test és a tudat oksági viszonyban áll egymással. Az alacsonyabb létformák közé tartoznak a vízi élőlények, a növények, a rovarok és a hüllők. Ezeknél szinte semmiféle tudatról nem beszélhetünk. A madarak és szárazföldi négylábúak esetében már magasabb szinten áll a tudat, a civilizált emberi létformában pedig ideálisnak mondható, hiszen lehetőséget ad arra, hogy árjaként viselkedjünk.

A Védák tanítása szerint valamennyi létforma, még a legkisebb mikroba is, rendelkezik valamilyen szintű tudattal. A mikroba-tudat csak elsőre olyan idegen a mai ember számára. Az American Association for the Advancement of Science 1991-es éves közgyűlésén Lynn Margulis, a híres amerikai biológus beszámolt arról, hogy a baktériumok és más egysejtű élőlények úgy viselkednek, mintha lenne tudatuk. Végül is tapasztalhatjuk, hogy a mikrobák érzékenyek a fényre, a kémiai változásokra, sőt még a gravitációra is, és a viselkedésükről elmondható, hogy „primitív szintű tanulást” mutat. 1995-ös What is Life (Mi az élet?) című könyvében Margulis kertelés nélkül kimondja: „Nem csak az állatok rendelkeznek tudattal, hanem minden organikus élőlény, minden önfenntartó sejt is. Egészen leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk, hogy tudattal rendelkezni azt jelenti, hogy tudunk a külvilág létezéséről.”[6]

Talán meglepő, de a mikroszkopikus baktériumokat a védikus irodalom is megemlíti. A mikroorganizmusok egyik típusának szanszkrit neve indra-gopa. A fajok védikus listáján ott találjuk többek között a vízi élőlényeket, a növényeket, a rovarokat, a négylábú állatokat és az embert. De ahogy számtalan növényi és rovar létforma létezik, úgy emberi létformából is sok van: nem kevesebb, mint 400 000! Egy adott emberi létforma – más létformákhoz hasonlóan – nem biztos, hogy minden bolygón megtalálható.

Az ősi védikus alapelv szerint az élőlény a különböző létformákban különböző tudatszinteket tapasztal meg. Egy kutyatesttől nem várjuk, hogy ugyanolyan fejlettségű tudattal rendelkezzen, mint az ember. Ugyanakkor egy létformán belül is tapasztalunk különbséget a tudatszintek között, a testi fejlődés adott szakaszától függően. Az újszülött tudatállapota eltér a fiatalember tudatállapotától, a fiatalemberé pedig az öregemberétől. A kamaszkor elérésével a fiú vagy lány tudatállapota megváltozik. Ez a változás azonban nem meglepő, hiszen ilyenkor a test a kiskamaszkorból kamaszkorba lép.

A Védák megfordítva is igaznak tartják ezt a létformaszabályzó alapelvet: amikor különböző szintű tudatállapotokat tapasztalunk, különböző testeket kell feltételeznünk. Más szóval, a létformák védikus osztályozásában a tudat egyfajta kritérium – még a növényeknél is. A huszadik század elején a tudósok figyelme Gustav Fechner, orvos-pszichofizikus munkássága felé fordult. Fechner Nanna, avagy a növények lelki élete című 1848-as könyvét 1921-ben újra kiadták.[7] A legtöbb ember azonban nem is erre a korai műre, hanem Sir Jagadish Chandra, indiai tudós híres kutatására emlékszik, aki növények érzékenységét vizsgálta agresszív behatásokra.

A növény tudatának (felül)vizsgálata a közelmúltban élte reneszánszát, The Secret Life of Plants[8] (A növények titkos élete) című sikerkönyv nyomán. A növényi tudat iránti érdeklődés megélénkülésében nagy szerepe volt még Cleve Backster „A növények elsődleges érzékelésének bizonyítékai” című cikkének is, ami az International Journal of Parapsychology című folyóiratban jelent meg.[9] A legtöbb hagyományos felfogású biológus, etnobotanikus és ökológus azonban nem veszi komolyan a növényi tudatot. No de hogyan is vehetnék komolyan, amikor még saját emberi tudatuk is zavarba ejti őket?

A reinkarnációval kapcsolatban kialakult közvélekedéssel ellentétben a Védák arra figyelmeztetnek bennünket, hogy nincs garancia, hogy a következő életünkben is emberként fogunk megszületni. Ennek nagyon komoly következményei vannak az emberiségre nézve. Vajon fel vagyunk készülve arra, hogy egy állat vagy egy fa testében térjünk vissza? A reinkarnáció hívei közül nagyon kevesen számolnak ezzel a lehetséges veszéllyel. A felmérések és közvélemény-kutatások arról tanúskodnak, hogy miközben rohamosan nő azoknak a száma, akik elfogadják a reinkarnációt, a legtöbben a következőképpen gondolkodnak: „A halál csak egy fantom, nincs mitől félni. Mindig ember leszek és mindig emberséges.” Biztosak abban, hogy az ismétlődő születés olyan, mint egy nagy kaland, egyfajta folyamatos tanulás.

A halálközeli élményekről végzett kutatások alapján elmondhatjuk, hogy a reinkarnáció lelkes hívei biztosra veszik, hogy a következő életükben fényben, boldogságban és békében fognak megszületni. Az Omni című, paranormális jelenségekkel foglalkozó magazin 1995-ös felmérése szerint a válaszadók átlagos iskolai végzettsége négy év egyetem volt. A válaszadók 82%-a meg volt győződve arról, hogy a túlvilági lét egy fénnyel, békével és szeretettel teli utazás. Andrew Greeley, jeles szerző, a Chicagói Egyetem szociológiaprofesszora a következő útravalót adta az Omni olvasóinak a túlvilággal kapcsolatban: „Egyedül úgy lehet felkészülni rá, ha alaposan felkészülünk – a meglepetésekre.”[10]


Emberi jogok és az emberi létforma

Jó eséllyel számolhatunk azzal, hogy a halálközeli élményként ismert jelenség és a valódi halál között éppen akkora a különbség, mint egy centiméterekkel elkerült karambol és egy frontális ütközés között. A Vasudeva eskövőjén történt Ka°sa-incidens kapcsán (Śrīmad-Bhāgavatam, hatodik fejezet) tudjuk, hogy a védikus irodalom nagyon kijózanítóan és precízen ír a sa°sāráról, a születés és halál körforgásáról. Felelősek vagyunk a tudatállapotunkért. Csak egy bolond bízza a véletlenre a következő születését. Ezért az egész védikus társadalmi berendezkedés a tudat megtisztítására és a felelősségvállalásra helyezi a hangsúlyt. Ez a szemléletmód az árja gondolkodásmód igazi jellemzője.

Aki valóban értelmes, annak emberi testét már ötéves korától arra kell használnia, amire való. Emberi testhez nagyon ritkán jut az élőlény. Annak ellenére, hogy ez a test éppúgy ideiglenes, mint a többi, nagyon értékes, mert lehetővé teszi, hogy a Legfelsőbbre emlékezve cselekedjünk. Már a legcsekélyebb ilyen cselekvés is elindíthat bennünket azon az úton, amely a teljes tökéletességhez vezet (Śrīmad-Bhāgavatam 7.6.1).

A védikus kultúra az emberi születés privilégiumára hívja fel a figyelmet. Mivel kizárólag az emberi test biztosít lehetőséget arra a tudati fejlődésre, amely elvezet a megvilágosodás igényéig, az emberi születés egyúttal kötelességet is ró az élőlényre. A növények és az állatok – tudatuk befedettsége miatt – nem alkalmasak a lelki fejlődésre. Ezért a Védák szerint nincs nagyobb tragédia annál, mint amikor értékes emberi születését arra pazarolja az élőlény, hogy kizárólag állatias késztetéseit elégítse ki.

Az alacsonyabb létformákban történő lélekvándorlást a tanítások szerint a természet megszabott törvényei irányítják. A természet törvényeit öntudatlanul követő alacsonyabb szintű testek számára nem létezik szabad akarat. Miután a lélek számtalanszor megszületett valamelyik alacsonyabb létformában, lehetőséget kap emberi születésre. Ekkor már rajta áll, mihez kezd a fejlett tudat ritka adományával.

A védikus kultúrában az emberi születést egyfajta útkereszteződésnek tekintik. A más fajban történő megszületésekkel ellentétben az ember itt eldöntheti, mire akar összpontosítani. Ha ugyanazok a célok vezérlik, mint az állatokat, az emberi testben lévő lélek elveszíti az emberi test kínálta lehetőségeket. Ezért következő életében a lélek visszasüllyed az alacsonyabb, olykor szinte öntudatlan létformákba. Ebből a mélyrepülésből csak számtalan alacsony létformában eltöltött, a természet törvényei által irányított születés után lehet visszatérni és ismét emberi testet kapni, miután a lélek sorra végigjárta a különböző fajokat. A védikus felfogás szerint fel-le utazni a sa°sāra óriáskerekén tragikus időveszteség és a lehetőségek katasztrofális elpazarlása.

A minimális elvárás az, hogy az ember cselekedjen úgy, hogy a következő életében is emberi testet kapjon. Még ennél is jobb, ha végleg kiszabadul a körforgásból. A védikus civilizáció úgy lett felépítve, hogy mindkét cél elérését lehetővé tegye. Ebből az ősi nézőpontból az ember nem pusztán arra jogosult, amit a természet amúgy is, automatikusan megad az állatoknak (testi szükségletek fedezése és önvédelem). Való igaz, felgyorsult világunkban felértékelődtek az alapvető anyagi szükségletek. Egy árja számára azonban az igazi emberi jog a megvilágosodáshoz való jog. A védikus irodalom leírja, hogy az igazi emberi társadalom, miközben gondoskodik az anyagi szükségletek biztosításáról, segíti tagjait abban, hogy élhessenek e születéssel szerzett előjogukkal. Az önvaló ismeretének hiányától senkinek sem szabad szenvednie. Ideális esetben a társadalom minden része arra törekszik, hogy árjákat neveljen – nincs tehát szó biológiai monopóliumról.


Az árja mítosz

Tudjuk már, kik az igazi árják, de mihez kezdjünk a hamis árja-felfogással, a biológiailag felsőbbrendű fajjal? Súlyos tévedés volna minden felelősséget a németországi Nemzeti Szocialista Munkáspártra hárítani az indoeurópai árjamánia miatt. A tizenkilencedik században és a huszadik század elején a tiszta árja faj gondolatával ugyanis a legragyogóbb tudósok kacérkodtak. A nemlétező árják szelleme, amit a tudósok idéztek meg az összehasonlító nyelvészet születésének hajnalán, egészen a nácik bukásáig kísértette a nyugati világot.

A kötelezően szőke hajú, kék szemű, felsőbbrendűsége tudatától magabiztos és fajának tisztaságát betegesen féltő, mitikus észak-európai árja fiúgyermek akkor látta meg a napvilágot, amikor a tudós világ szövetségre lépett a rasszizmussal. Leon Poljakov The Aryan Myth (Az árja mítosz) című, alapműnek számító könyvében ennek a téveszmének a születését követi nyomon, amely az európai nacionalizmus bölcsőjében cseperedett fel.

Akkoriban minden európai nép dicső múltját kereste. A rómaiak Trójában találták meg illusztris gyökereiket. A középkori spanyol arisztokraták azzal különböztették meg magukat a tömegektől, hogy azt hirdették, ereikben nemes vizigót vér csörgedezik. A franciák azon hezitáltak, vajon felsőbbrendűségük Vercingetorix galljaitól vagy Charlemagne frankjaitól ered-e. Az angoloknak nehezebb dolguk volt, mert ők a brit, angolszász, viking és normann őselegy helyett valami meggyőzőbbel szerettek volna előrukkolni. Így aztán néhány szigetországi Izrael felé fordult, és származásuk gyökereit egy elveszett héber törzsben vélte megtalálni.

A legkényelmesebb helyzetben azonban a németek voltak. ők azt látták, hogy azoknak a népeknek az ősei, amelyekre a szomszédaik oly büszkén hivatkoztak (vizigótok, frankok, angolszászok), éppenséggel az ő történelmük részei. Végtére is már Tacitus, a római szónok és államférfi, ma a legkiválóbbnak tartott latin nyelvű történész is megmondta, hogy a német vér tiszta, nem keveredett össze más fajokéval.

Amikor a protestáns reformáció elindult, a hazai gyökereikre oly büszke németek nemzeti érzése tovább erősödött. Vallásháborút folytattak a dekadensnek és idegennek tartott – s ezért mélyen megvetett – római világgal. Később, a tizennyolcadik és tizenkilencedik században a németajkú területek gyors gazdasági és szellemi fejlődésen mentek keresztül. A fellendülés nyomán egyre markánsabban kirajzolódott, hogy szükség van egy független és tiszta eredetmítoszra, ami felhatalmaz a dicsőségre.

Az összehasonlító nyelvészetben és a fizikai antropológiában akkoriban uralkodó irányzat táptalajul szolgált ennek a hamis árja ideológiának. A fajkutatás divatba jöttével az értelmiség is bekapcsolódott a családfa meggyökereztetésébe. Először elkülönítették az emberiség különböző fajait, s ezt követően a fehér (ún. „kaukázusi”) faj hamar a csúcson találta magát. A történelem „a legrátermettebbek túlélése” elvén működött: az egyik faj dominált egy ideig, majd átadta helyét egy dinamikusabb másik fajnak.

Mivel sehol a világon nem virágoztak olyan kereskedelmi és tudományos központok, mint Észak-Európában, az európaiak természetszerűleg úgy érezték, eljött az ő idejük. Közben a fizikai antropológusok azzal foglalatoskodtak, hogy fejméreteket vegyenek, amelynek eredményeképpen sikerült megkülönböztetniük a hosszúkásabb fejű északiakat a szélesebb fejű dél-európaiaktól. A tizenkilencedik század végére a tudomány már úgy tekintett a sztereotip nordikus testalkatra, mint az emberiség eszményképére.

A nyelvészet akkor kapcsolódott be az árja álom továbbszövésébe, amikor kiderült: a szanszkrit rokona az európai nyelveknek. Ez a bombaként robbanó felfedezés vezetett oda, hogy kidolgozták az indoeurópai nyelvcsalád elméletét. Amint azt a negyedik fejezetben már vázoltuk, a tizenkilencedik század elején divatos volt a civilizáció bölcsőjét Dél-Ázsiában keresni. Noha a társadalom vallási kereteit továbbra is a kereszténység határozta meg, élénk érdeklődés mutatkozott India iránt – legalábbis a brit uralom megszilárdulásáig.

Ráadásul az akkori értelmiség láthatóan beleunt abba, hogy családfáját mindig Noéra kelljen visszavezetnie. A tudósok – miközben ragaszkodtak a bibliai kinyilatkoztatások igazságához – megpróbálták kitépni Nyugat-Európa gyökereit a héber földből. A judeai őshaza gondolatával való szakítás újabb érv volt amellett, hogy Nyugat-Európa Keletre emelje a tekintetét, a Himalája és a Gangesz vidéke felé.

Láthatjuk tehát, hogy szerzők és tudósok egész sora jelölte ki az Indus és a Gangesz közötti területet az egész emberiség bölcsőjéül. Már csak a nyelvészetnek kellett némileg besegítenie, amit határozottan, ám nem kevéssé vitathatóan meg is tett, amikor egyetlen megkérdőjelezhetetlen igazságra hivatkozva eloszlatta a ködöt az addig uralkodó vakmerő feltételezések fölül, ugyanakkor egy olyan új hipotézist [indoeurópai árjaelmélet] állított fel, ami semmivel sem volt sebezhetetlenebb bármelyik elődjénél. E szerint az új teória szerint nem az egész emberiség, hanem csupán egy – később megkeresztelkedő – fehérbőrű faj ereszkedett le Ázsia hegyeiről és népesítette be a Nyugatot. Úgy tűnt, mintha a tudomány korának Európája, miután lerázta magáról a hagyományos, Noéig visszavezetett genealógia béklyóit és megtagadta Ádámot mint közös ősatyját, új ősők után nézett, ám mindeközben nem tudott szakítani azzal a hagyománnyal, amely őshazáját a mesés Keletre helyezte. A nyelvtudomány feladata volt, hogy megnevezze ezeket az ősöket, úgy, hogy szembeállítja az árjákat a hamitákkal, a mongolokkal – és a zsidókkal.[11]

A nyelvészet új tudománya ki is dolgozta azt a keretet, ami kellően átfogó és vonzó volt ahhoz, hogy az eredeti tiszta faj ideológiája gyökeret verhessen benne. A faji és nacionalista érzület megerősödése kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a nyelvészetet mint „precíz tudományt” lehetett eladni. A biológiai, kulturális, történelmi és nyelvi adatokon nyugvó feltételezések egységes egésszé álltak össze, és megszülték a nemzetközileg elfogadott indoeurópai vagy árja ősfajt. A nyelvtudósok dolga volt, hogy nyomon kövessék e proto-nép rejtélyes vándorútját, hiszen ezek a kísértet módjára közlekedő árják semmiféle meggyőző régészeti vagy történelmi nyomot nem hagytak maguk után. Ennek következményeként alakult ki a nyelvészeti rekonstrukció, hogy a titkos őshaza helyét megjósolja, és a migrációs és inváziós útvonalakat felvázolja. A történeti nyelvészet hathatós közreműködésével fel is tárultak az árják mágikus csapatmozgásai.

Az árják március elsején […] elhagyták otthonaikat. Ezzel választ kapunk arra a kérdésre, hogy milyen volt az őshazájuk éghajlata. Ha a hazájuk mérsékelt éghajlatú lett volna, az árják önszántukból soha nem vállalkoztak volna a kivonulásra olyan korán, hanem elhalasztották volna akár májusig, de mindenképpen április közepéig (Rudolph von Ihering, 1897).[12]

Az ötödik fejezetben már kifejtettük, hogy az indoeurópai és az indogermán kifejezéseket a Védák iránti korábbi érdeklődés, valamint a szanszkrit és az európai nyelvek rokon mivoltának felfedezése nyomán alkották meg. A tizenkilencedik század második felében Max Müller, az indológia atyja más nyelvész kollégákkal egyetemben hozta divatba az „árja” szót, a feltételezett ősi nemes faj megjelölésére. Mindegy volt, hogy a védikus szövegek az ārya szót kizárólag a lelki tudással rendelkező népekre használták. Mindegy volt, hogy árja csak az lehetett, aki rendelkezett a szükséges lelki tulajdonságokkal. Az „árja” szó ettől kezdve biológiai és etimológiai tartalmat hordozott.

Az ārya szóból a tudósok megalkották az „árja” szót, ami a felsőbbrendű fehérbőrű faj elveszett őseit és az általuk beszélt nyelvet egyaránt jelentette. Itt kell megjegyeznünk, hogy a tizenkilencedik században az árja szót az indoeurópai kifejezés szinonimájaként használták. A század utolsó negyedében Müller nem adta tovább a nevét ehhez a szóhasználathoz – de ennek már nem volt következménye. A tudósok akkorra már elvetették a kockát, és a nyugati világ végleg felsorakozott az árja ideológia mellett. Még a huszadik században is előfordult, hogy például V. Gordon Childe, korunk egyik legnagyobb őstörténésze tisztelgett a „kivételes képességekkel megáldott”, úgynevezett eredeti árja faj előtt, amely „a valódi haladást szolgálta.”[13]

Mintegy az 1860-as évekig az a nézet uralkodott, hogy az árják annak a fehérbőrű fajnak az elődei, akik Ázsiából származnak, valahonnan a Himalája környékéről. Az 1860-as évek végére azonban az ázsiai bölcső inogni kezdett. A nyelvészek egyre gyakrabban emlegették Európát mint a faj őshazáját, és az újonnan kibontakozó fizikai antropológia később határozottan rá is mutatott az új őshazára. Az indoeurópaiak eredeti fajának világos bőre és szőkesége mellett érvelő Lazarus Geiger egyre inkább kiállt amellett, hogy az árják germán ősökre vezethetők vissza.

1878-ban Theodore Poesch addig kutatott, míg ki nem mutatta, hogy az árják kék szeműek és szőkék voltak. A faji archetípus földrajzi központját keresve úgy döntött, hogy az őshazának Európa azon részén kellett lennie, ahol a legtöbb az albínó. Kilőtte hát nyílvesszőjét, ami a kelet-európai Pripet-mocsarak közé pottyant. Később, 1883-ban Karl Penka több tudományág eredményeit felhasználó tanulmányában kiemelte az ősi szuperfajt a mocsárból, és nemesebb vidékekre költöztette. A kiválasztott ezúttal Dél-Skandinávia volt. Poesche és Penka elképzelései, amelyek egybecsengtek más antropológusok megállapításaival, széleskörű támogatásra találtak.

Az árjaizmus mint politikatudomány leghíresebb propagálója talán de Gobineau gróf, francia etnológus és társadalmi gondolkodó volt. Gobineau arra használta fel sok éves történeti, etnológiai és antropológiai kutatásait, hogy kidolgozza a faji determinizmus elméletét, ami nagy hatást gyakorolt Nyugat-Európa minden táján. Értekezés az emberi fajok egyenlőtlenségéről című elhíresült munkájában leírta, mennyivel mások felett áll a fehérbőrű faj, majd a germán népeket kikiáltotta „az árjáknak”, akik az emberi civilizáció csúcsát jelentik. Figyelmeztetett, hogy egy árja társadalom csak addig őrzi meg természetes erejét, amíg nem keveredik más fajokkal. A fajkeveredés baljós előjel: a fajkeresztezés által meggyengült árja nép szánalomra méltóvá válik.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gobineau az „árjaizmust” mint társadalmi elvet tanulmányozta, s szándéka nem valamilyen politikai akcióterv megfogalmazása volt. Tanítványa azonban, a brit születésű, de német állampolgárságot felvett Houston Stewart Chamberlain a „nordikus” és „árja germán” jelszavakkal feldíszített zászlót átmentette a huszadik századba. Hitler nemzeti szocialistái ezt a lobogót vonták aztán fel, és egész Németországot végigmasírozták vele. A nácik átvették az „árja” retorikát, és kitűzték magukra az ősi indiai szimbólumot, a horogkeresztet. És miért ne tették volna? Az „árja” az eredeti tiszta fajra utalt, amelynek az indiaiak egy tehetséges, noha öntörvényű szakadár csoportját alkották.

A huszadik század első évtizedeiben a nyelvészeti és antropológiai folyóiratokban rendszeresen jelentek meg olyan cikkek, amelyek az árja felsőbbrendűség témáját taglalták. Szó sem volt itt valami szélsőségről: a forrongó hangulat mindenhová eljutott, míg végül az izzás lángra lobbant, és kitört a második világháború. A nyelvészeti spekuláció és az antropológiai fantáziálás együttesen meghozta eredményét, és a mélyen munkáló előítéletek kedvező közegében gyors szaporodásnak indult az új faj. Ami egykor árja mítosz volt, az hirtelen járvánnyá terebélyesedett. Hogy aztán a művelt emberfők által kikotyvasztott halálos méreghez hogyan vezettek a védikus szövegek, a szanszkrit nyelv és a szanszkrit ārya szó, azt csak a nyugati civilizáció tudja megmondani.

Ez az árja nyelvcsalád ázsiai eredetű (A. H. Saycee, 1880).

Ez az árja nyelvcsalád európai eredetű (A. H. Saycee, 1880).

Ami a tényekre irányuló kutatásaimat illeti, arra a meggyőződésre jutottam, hogy az indoeurópai nyelvek Kis-Ázsiában alakultak ki (A. H. Saycee, 1927).[14]


A védikus irodalom nyomában

Az antropológusok és a régészek ma leggyakrabban „városi élet” értelemben használják a civilizáció szót. Amikor valaki egy népre olyan értelemben mondja, hogy „civilizált”, hogy az eleget tesz az egymás iránt tanúsított figyelem egyetemesnek vélt etikai normájának, a mai felfogás szerint értékítéletet fogalmaz meg. Az etnocentrizmus veszélyének elkerülése érdekében ezért amikor manapság a tudósok a „civilizáció kialakulásáról” beszélnek, általában az urbánus fejlődés megjelenését értik alatta, annak minden ismérvével – a komplex társadalmi berendezkedéssel és gazdasággal, az adminisztrációval, az írásbeliséggel és a számtannal, valamint lenyűgöző építészeti remekművekkel – együtt. Látnunk kell azonban, hogy ezek a jellemzők csupán a felszínt érintik. Nem mondanak semmit arról, hogy az adott civilizációban megvalósul-e a szervezett emberi élet mélyebb – belső – célja, ami különösen fontos kérdés erősen spirituális beállítottságú társadalmak esetében.

Az a technikai és gazdasági szemlélet, ami olyannyira jellemzi modern társadalmunkat, könnyen elfedi előlünk őseink életének erővonalait, különösen egy olyan természeténél fogva kifinomult nép esetében, mint amilyenről a védikus szövegek beszélnek. Amikor az ősi szentírásokat és az ősi kultúrát tudatos és tudatalatti előfeltételezéseink szűrőjén keresztül szívjuk magunkba, nem meglepő, hogy őseink önmagukról és a világról alkotott elképzeléseit esetleg primitívnek és értelmetlennek találjuk. Ám amikor a távoli ókor ārya normái szerint ítéljük meg a mi nyugati civilizációnkat, az kétségtelenül barbárnak és tudatlannak tetszik.

A mai kritikai gondolkodás persze dicséretes és szükséges elmetorna. A Védák modern tudósai gyakran lenyűgözően alaposak, amikor nyelvtani és etimológiai elemzéseket végeznek. Ugyanakkor gyakorta feltűnően értetlenül állnak a védikus gondolkodásmód és a szövegek jelentése előtt. Úgy tűnik, hogy tudósainknak ritkán sikerül kitapintaniuk a valódi erővonalakat. Ezért azt a következtetést vonják le, hogy a védikus szövegek – noha „gazdag a képi világuk” – végső soron tarkabarka zagyvaságok.

Reményeink szerint ez a könyv némileg elveszi az olvasók kedvét attól, hogy a védikus irodalmat a hamis meggyőződések modern sebészkéseivel szedjék ízekre. Egy indiai vallásokkal foglalkozó amerikai professzor írja: „A tudományos kutatás javarésze olyan, mint a mondás: a műtét jól sikerült, de a beteg meghalt. A tradíciók soha nem veszik túl komolyan a tudományos diagnózist, és akkor is életben maradnak, ha nem fekszenek fel a műtőasztalra.”[15]

A modern Nyugat csak most kezdi megtenni első tapogatózó lépéseit az örök és tudatos önvaló, a földönkívüli élet, a kozmikus eredet, valamint az időn és téren túli világ megértése felé. Amikor azonban kategorikusan elutasítjuk ezeket a védikus témákat, tudnunk kell, hogy hiányzik a kezünkből az a mélységi tudás, amit akár a saját témáinkban felmutathatnánk helyettük. Márpedig ez nagyon kínos, hiába olyan büszkék magukra legkiválóbb elméink. És a védikus szövegek értő elemzését is ez a tudós fogyatékosság bénítja meg. Emiatt sok intelligens nyugati már nem is veszi komolyan a tudományos elemzéseket. A posztmodern trend komoly ijedelmet kelt egyetemi berkekben.

A védikus szövegek és a védikus kultúra iránt mélyebben érdeklődő emberek négy nagy csoportra oszlanak:

* A kíváncsiak és az érdeklődők. ők rájöttek, hogy a nyugati tudományos fórumok semmiféle intellektuális keretet nem biztosítottak számukra, amelyben elhelyezhetnék az egyre gyakrabban idézett nem redukcionista tudatkutatásokat, az emberiség őstörténetének hivatalos verziójától eltérő véleményeket, a paranormális jelenségek kutatását, az UFO-kutatást és azokat a dokumentált eseteket, amikor idegen lények raboltak el valakit. A nyugati vallások jellegüknél fogva ugyancsak nem képesek megfelelő teológiai és doktrinális eszközöket adni ahhoz, hogy az emberek kezelni tudják az „új, alternatív tudomány” által tárgyalt, ugrásszerűen megszaporodott jelenségeket.
* A legfontosabb védikus iskolák klasszikus követői. Ezek a több száz és több ezer év óta működő akadémiák nem téglákból, hanem a Védák különböző megközelítésmódjaiból épültek, és egy-egy nagy pátriárka vezeti őket. Ezek a szanszkritul sa°pradāyának nevezett, a védikus végkövetkeztetéseket elfogadó fontos iskolák természetesnek veszik, hogy létezik egy felsőbb irányító, az örök lélek, a lélekvándorlás, a földönkívüli élet, az időn és téren túli világ, valamint a nem anyagi entitások, akik ebben a lelki birodalomban élnek. Emellett valamennyi sa°pradāya elfogadja a védikus történeti és kozmológiai értekezéseket. Ami kisebb különbség mégis van közöttük, az messze túlmutat az anyagi világ kérdéskörein. Ilyen különbség lehet például az, hogy az egyik sa°pradāya markánsabban hangsúlyozza a Legfelsőbb Istenség bizonyos aspektusait, mint a másik. Abban azonban mindegyik iskola egyetért, hogy a végső hiteles forrást a Védák jelentik, amelyek közvetlenül értelmezhető szövegekben nyilvánulnak meg.
* A kompromisszumkeresők, akik egyik lábukkal a védikus, másik lábukkal a modernista talajon állnak. Nekik az a módszerük, hogy helyet követelnek a védikus irodalomnak, amit hiteles tudásanyagnak és az emberi létezés örök témáit érintő igazság hordozójának tartanak, ugyanakkor – modern neveltetésüknek köszönhetően – úgy látják, hogy ami ezekben a témakörökben elhangzik, azt sűrűn átszövi egyfajta jellegzetes szimbolika, képi világ és költői szabadság. Sok mai indiai is így tekint a Védákra, mely szemléletmódban az jut kifejezésre, hogy meg akarnak tartani valamit az értékesnek érzett vallásos hitből. Rugalmasságuk miatt azonban a nyugati tudományhoz is hűek tudnak maradni, és ahol a védikus témák ellentmondanak a nyugati empirizmusnak, ott tradicionális ezotériáról és folklórról kezdenek beszélni.
* A jószándékú mítoszkutatók. A legtöbb nyugati indológus, történész, antropológus és összehasonlító valláskutató szerint a Védák érdekes, olykor unalmas egyvelegei az ősi fantázia megnyilvánulásainak, melyeket igen kreatív, de primitív költők gyűjtöttek össze. Az ősi vizionáriusok ihletett képzeletének szárnyalását bátor kísérletnek tekintik arra, hogy a modern világ vívmányaiként számon tartott kritikai gondolkodás és tudományos elemzés terén vallott totális csődjüket kompenzálják valamivel.


A védák klasszikus felfogása

A Védák klasszikus értelmezése nem követel meg fanatikus, merev, betű szerinti fordításokat. Amíg a kreatív interpretátorok a közvetett és homályos jelentések tornatermében sportolnak, a mereven, betű szerint fordítók azt feltételezik, hogy egy szótár segítségével tökéletesen megállapíthatják ennek az irodalomnak a jelentéstartalmát. Azzal nyugtatják magukat, hogy a szótárból kiollózott definíciók egymás után helyezése kiadja a vizsgált szövegrész jelentését.

A helyes közvetlen értelmezés azonban azt jelenti, hogy a szöveget úgymond „szemtől szemben” olvassuk, annak feltételezése nélkül, hogy mindent közvetlenül és tökéletesen megérthetünk. Az olvasó kulturális kondicionáltsága és a spirituális tudás hiánya ugyanis közbeszól, és emiatt nem tudjuk kipréselni a szövegből a szerző mondanivalóját. Ezért ha az a célunk, hogy a szerző szándéka szerinti tartalmat ragadjuk meg, akkor alázatosnak és türelmesnek kell lennünk, és szabályoznunk kell az érzékeinket.

Más dolog lefordítani tudni egy ősi szöveget, és más megérteni. Az egyiptológiában például néhány neves szakértő már bevallotta, hogy nem találja a kulcsot az ókori Egyiptomhoz. R. O. Faulkner, a Piramis-szövegek elismert fordítója így ír: „[A Piramis-szövegek] problémásak és nehezek. […] Nagyon régi szövegeket tartalmaznak, amelyek […] nyelvtani és szókincsbeli problémákat okoznak a modern olvasónak […] és sok olyan mitológiai és más jellegű utalás van bennük, amelyek értelmét homály fedi a fordító előtt.”[16]

Ahelyett tehát, hogy „az ügyet lezártnak” és a rejtélyeket megoldottnak tekintenénk (vagy mítosznak, hogy ne kelljen tovább foglalkozni velük), jobb, ha beismerjük: az ősi szövegek még sok meglepetést tartogatnak a számunkra. Az egyiptológus Faulknert 1969-ban mondott szavai miatt méltattuk, de 1997-es példát is hozhatunk: Dimitri Meeks ekkor vallotta be, hogy csekély haladást ért el: „Az alapvető tények megállapítása […] valójában alig kezdődött el. Elérkezett hát a pillanat, hogy ne azért olvassuk vagy ne azért olvassuk újra a szövegeket, hogy összhangba hozzuk őket az elméleteinkkel, hanem azért, hogy megpróbáljuk megérteni, mit is jelentenek valójában.”[17]

A valós helyzettel való hasonlóan őszinte szembenézés az indiai ősi források kutatásánál is a hasznunkra válik. Mert nem kétséges, hogy itt fogalmi akadályokba ütközünk, amikor a védikus szövegekből szeretnénk megtudni, azok mit is mondanak saját eredetükről. Először is, a mi tudományunk nem fogadja el, hogy egy univerzum az anyagon kívül bármi másból állhat. Másodszor, a mi tudósaink azt mondják, hogy az emberi lények – kivált az intelligensebbje – csak nemrégiben jelent meg a földtörténetben. Vagyis máris itt az első védikus meglepetés, hiszen mi, nyugatiak falba ütköztünk egy olyan kérdésben, amelyet a modernista paradigmák szerint könnyűszerrel meg tudunk válaszolni.

A Védák kijelentik, hogy az anyagon kívül a lelki energia is örökké létezik. Ezenkívül az anyag és a lélek ugyanabból a forrásból árad ki, amiből az anyagról és a lélekről szóló tudás is kiárad. Más szóval, a tökéletes tudás a létezés egyik beépített eleme, akárcsak az anyag és a lélek. Így aztán – a védikus felfogás szerint – amiként normális intellektuális kapacitásunkkal nem tudjuk levezetni, honnan származik az anyag és a tudat, úgy azt sem tudjuk megállapítani, mikortól datálható a védikus bölcsesség. Arra gondolva, hogy „eredetkérdésekben” milyen gyenge lábakon áll a nyugati tudomány és vallás, és emlékezetünkbe idézve, hogy senki sem tudja megmondani, mi és hogyan történt az ősrobbanás előtt, néhányan talán türelmesebben olvassuk a Védák önmeghatározását, amikor önmagukat időtlennek írják le.


Miért íródott?

Az olvasók talán emlékeznek a harmadik fejezet „Mikor íródott?” című alfejezetére, ahol gyors áttekintést adtunk arról, hogy a tudósok milyen tanácstalanok az írás eredetének és fejlődésének kérdéseiben. Ez az alfejezet most azonban nem összegzés, hanem gondolatébresztő adalék: „Miért íródott?” Az egyik védikus megállapítás szerint ugyanis a fejlett emberi lényeknek nem kell leírniuk semmit.

Az ókori Görögország nem is olyan régi kultúrájában a versmondók kívülről fújták Homérosz és a többi költő műveit. Memóriájukat arra képezték, hogy több százezer sort képes legyen tárolni, s az Iliász, az Odüsszeia és hasonló klasszikusok eredetileg ily módon, szájhagyomány útján szálltak nemzedékről nemzedékre. A védikus tradíció szerint a brāhmaṇák (védikus értelmiségiek) memóriája egészen 5000 évvel ezelőttig olyan jó volt, hogy elég volt egy tanítást egyszer meghallgatniuk, és szóról szóra fel tudták idézni bármikor. Vagyis, tökéletesen ellentmondva a mai vélekedésnek, a Védák kijelentik, hogy a tudás könyvekben történő megörökítése nem az emberiség valamiféle fejlődését, hanem egyenesen a hanyatlását jelzi!

Az uralkodó nyugati feltételezés szerint az írás megjelenése döntő előrelépés az emberi kultúra lineáris fejlődésében. A nagy választóvonal egyik oldalán az írásbeliséggel nem rendelkezők állnak, a másik oldalon pedig az írástudók, akiknek nem kevesebbet köszönhetünk, mint hogy magasabb szintre emelték a civilizációt. Az írás nyomainak kimutathatósága nélkül egy civilizáció – még ha esetleg művészileg fejlett is – alacsony szintűnek tekintendő.

Nehéz nekünk elképzelni egy fejlett társadalmat írás nélkül. De valóban előfeltétele az írás a magas szintű szellemi önkifejezésnek és invenciónak? Egy a Massachussets Institute of Technology munkatársaként agykutatással és kognitív tudományokkal foglalkozó professzor bebizonyította, hogy számos olyan tudományos felfedezés történt, ahol nem volt szükség „szavakban közölt gondolatokra”, azaz az írott nyelvre. The Language Instinct (A nyelvi ösztön) című könyvében Steven Pinker kifejti, hogy valójában gyakran a mentális vizualizáció volt az alkalmazott módszer:

A leghíresebb, önmagát vizuális gondolkodónak valló ember Albert Einstein volt, aki több ízben is úgy jutott valamilyen felfedezésre, hogy elképzelte, amint egy fénysugáron ül és hátranéz egy órára, vagy leejt egy pénzérmét egy zuhanó liftben. Azt írja: […] „a hagyományos szavak vagy más jelek [pl. írás] fáradságos megkeresésére csak a másodlagos állapotban van szükség, amikor a fent említett asszociatív játék már működőképes és tetszés szerint előhívható.”[18]

Ugyanez a módszer köszön vissza a nyugati tudomány több nagy megújítójának munkásságában is: „a gondolatok képekben jutottak eszükbe.”[19] James Maxwell, Michael Faraday, Friedrich Kekule, Ernest Lawrence, Watson és Crick mind mentális vizualizációról számolnak be. Pinker kutatásából megtudjuk, hogy Faraday, az elektromágneses indukció felfedezője nem is tanult matematikát. „ő úgy jutott a felfedezéseire, hogy a térben kanyargó szűk csövekként vizualizálta az erővonalakat.”[20]

Miért kellene hát történészeinknek ragaszkodniuk ahhoz, hogy az ókoriaknak feltétlenül írniuk kellett, ha valóban fejlett intellektussal rendelkeztek? A kognitív tudományban végzett kutatások sora már igazolta, hogy az emberek szimbólumokban és nem szavakban gondolkodnak.[21] Éppen ezért arra sincs szükség, hogy minősítő határvonalat húzzunk a történelem és a történelem előtti kor, az állítólagos fejlett írásbeli kultúrák és az alacsonyabb rendű szájhagyományozó kultúrák között. Inkább vegyünk számba más lehetőségeket is, amivel kódolhatták és terjeszthették a tudást. A letűnt védikus civilizáció valószínűleg nem az egyetlen volt, amelyik csekély jelentőséget tulajdonított az írásnak. Szókratész például elmondott Platónnak egy legendát, melyből kiderül, hogy az egyiptomiak nem is voltak annyira lenyűgözve az írástól:

Az egyiptomi Naukratiszban élt az ősi istenek egyike. […] Thoth a következő szavakkal adta át az írást a fáraóknak: „Ó, király, ez a művészet bölcsebbé teszi az egyiptomiakat és megjavítja emlékezetüket, hiszen azért találták ki, hogy segítse az emlékezést és a megértést.” A fáraó nem értett egyet ezzel, és vitába szállt Thoth istennel: „Ez a találmány feledékenyebbé teszi a törekvő lelkeket. […] Rászorulnak majd az írás külsőleges jeleire, s így megszűnik majd belső és közvetlen emlékezetük. A te találmányod csak a külsőleges memóriát javítja, nem a belső emlékezést.”[22]

Mivel a védikus bölcsesség szájhagyományozás útján adódott tovább, rendkívül nehéz meghatározni keletkezésének idejét. A védikus tudás kronológiájának felállítására tett erőfeszítés olyan, mintha úgy próbálnánk meg elkapni egy szökevényt, hogy a különböző tartózkodási helyein hagyott ruhadarabjait vizsgálgatjuk. Azaz: még ha le is küzdjük a védikus szövegek kormeghatározásának útjában álló akadályokat, azzal sem jutunk előbbre, hiszen a valódi tudást is meg kell értenünk. A szövegek csak a közvetítő közeget alkotják – de vajon mikor keletkezett a könyvekben található valódi tudás?

A védikus antikvitás klasszikus beszámolója milliónyi, sőt milliárdnyi éveket felölelő időegységekről beszél. Megtudjuk, hogy eredetileg csak egy szájhagyományozott tudásanyag létezett, amit Védának hívtak. Majd az emberi intelligencia csökkenésével a szájhagyományozott tudásanyagot négy írott szövegre osztották, így jött létre a Ṛg-veda, az Atharva-veda, a Yajur-veda és a Sāma-veda. Ezt a négy Védát a purāṇák fejtették ki részletesen, amelyek védikus kozmológiai értekezések voltak. A purāṇákról azt tartják, hogy a Védában foglalt sűrített tudást kibővített formában erősítik meg, a történelemből vett hivatkozásokkal. Ezek a szövegek nagy bölcsek és királyok életébe nyújtanak bepillantást.

Az eredeti tudásanyag több milliárd évre, egészen a kozmosz teremtéséig vezethető vissza. Ekkor indult el a szájhagyomány, egy időben az anyag és a lelki energia megjelenésével. Ez a kijelentés szépen illeszkedik abba a védikus képbe, hogy a kozmosz első élőlényei voltak a legintelligensebbek. Ezek a őszsenik egy olyan forrásból kapták a tudást, amely kívül volt a kozmoszon: túl időn, téren és anyagi korlátokon.

A Védák eredetéről szóló klasszikus beszámoló következő állomása 5000 évvel ezelőttre vezet, amikor megkezdődött a Védák által Kalinak nevezett kor. Az emberi civilizáció ebben az időpontban indult el hanyatlásának lejtőjén. Vyāsadeva, a kivételes képességű bölcs – látva az emberiség közelgő lealacsonyodását – megszerkesztette és kibővítette a Védát, hogy azok a csekélyebb intelligenciájú modernek is részesülhessenek a védikus tudásból, akik hamarosan benépesítik majd a Földet.

A Védák szerint Vyāsadeva, ez a tökéletes jövőbelátó bölcs élő személy volt, akit a Legfelsőbb Tudat bízott meg ezzel a feladattal. Védikus szemmel nézve Vyāsadeva egy speciális avatāra volt tehát: nem a Teljes Egész, de annak egy része, aki a Teljes Egész felhatalmazott képviselője lett. Nyugatiként ezen a ponton ismét beleütközünk az empirikus falba, hiszen a Védák írott verziója ismét egy emberfeletti hatalomról beszél. Mondanunk sem kell, innentől csak a kivételes intellektusok vállalják tovább a kihívást.

Vyāsadeva írói munkásságát a Bhāgavata-purāṇa örökítette meg (1.4.15–25). A szövegben utalás történik a Sarasvatī folyóra, amelynek létezését műholdak támasztották alá.

15. Egyszer, amint a nap felkelt, Vyāsadeva elvégezte reggeli fürdőjét a Sarasvatī vizében, majd leült, hogy meditáljon.

16. Vyāsadeva, a nagy bölcs rendellenességet észlelt a korszakra előírt kötelességekben [az adott időszakra vonatkozó védikus útmutatásokban]. Ez történik a földön az idő előrehaladtával a különböző korokban, láthatatlan erők hatására.

17–18. A teljes tudással rendelkező nagy bölcs transzcendentális látása révén megjövendölte, hogy a közelgő kor hatására az anyagi természet minden területe hanyatlásnak indul. Látta azt is, hogy megrövidül a materialista emberiség életének hossza, s az emberek jóság híján türelmetlenné válnak. Így elmélkedett, az emberi társadalom minden rendű és rangú tagjának javát szem előtt tartva.

19. Látta, hogy a Védákban említett áldozatok által az emberek megtisztíthatják társadalmi kötelezettségeiket és egymással való érintkezésüket. Ezért hogy leegyszerűsítse a folyamatot, az egy Védát négy részre osztotta, s kibővítette azt.

20. A tudás eredeti forrását [a Védát] négy különálló részre osztották fel. A purāṇákban említett történelmi tényeket és hiteles történeteket az ötödik Védának nevezik.

21. Miután négy részre osztották a Védákat, Paila Ṛṣi a Ṛg-veda tudósa lett, Jaimini a Sāma-vedáé, a Yajur-vedával pedig egyedül Vaiśampāyana vált dicsőségessé.

22. Aṅgira Ṛṣire bízták az Atharva-vedát. A purāṇákért és a történelmi feljegyzésekért Romaharṣaṇa lett a felelős.

23. Amikor e tudós bölcsek eltávoztak, a rájuk bízott Védát átadták számtalan tanítványuknak, tanítványaik tanítványainak és azok tanítványainak. Így alakultak ki a Védák követőinek különféle ágai és iskolái.

24. A nagy bölcs, Vyāsadeva, aki nagyon kegyes a tudatlanok tömegéhez, úgy állította össze a Védákat, hogy azt a kevésbé értelmes emberek is befogadhassák.

25. Könyörületességből a nagy szent úgy gondolta, hogy ez majd lehetővé teszi az emberek számára az élet végső céljának megértését. Összeállította hát a Mahābhārata című nagyszerű történelmi elbeszélést, a nők, a kétkezi munkások és a brāhmaṇák [lelki tudással rendelkező értelmiségiek] alkalmatlan rokonai részére.

Íme a védikus irodalom története, a saját előadásában, arról, hogy az egymással összefüggő külön értekezések hogyan születtek meg. A Véda egy adott ágára szakosodott iskolák nagyjából úgy működnek, mint egy modern felsőoktatási intézmény: mindegyik tanszéket egy eminens tudós vezeti. Azt a verset, amelyik leírja, hogy a Mahābhārata elsősorban nőknek, kétkezi munkásoknak és az értelmiségi rétegek alkalmatlan tagjainak íródott, nem szabad rosszindulatú, szexista vagy osztályellenes célozgatásnak tekinteni. A gyermeknevelés és a kétkezi munka hagyományos feladatait végző emberektől nem várták el, hogy időt szakítsanak metafizikai tanulmányokban való elmélyedésre. Ezenkívül egy brāhmaṇa családba (a védikus társadalom papi–értelmiségi rétegébe) való születés még nem garantálta, hogy az illető fejlett intelligenciájú lesz, amit tetteivel igazol.

A Bhāgavata-purāṇa elmondja, hogy Vyāsadeva előre látta a tradicionális értelmiségi dinasztiák hanyatlását. Ám a bölcs nem csak a háztartás ügyes-bajos dolgaival és a kétkezi munkával foglalkozók iránt akart könyörületességet tanúsítani, hanem a brāhmaṇa családok méltatlan tagjai iránt is, hiszen tisztában volt azzal, hogy ez az ellentmondásos társadalmi helyzet általánossá válik majd. A mai védikus tanítók csípősen jegyzik meg, hogy bár a Mahābhārata, amelynek a Bhagavad-gītā az egyik fejezete, kifejezetten olyan embereknek íródott, akiket ügyes-bajos dolgaik annyira lekötnek, hogy nem tudnak filozófusokká válni, ma úgy tűnik, éppen a legnagyobb professzorok képtelenek megérteni a Gītāt. Értelmezési kísérleteikben és szövegmagyarázataikban eljutnak mindenhová, csak éppen a helyes végkövetkeztetésre nem.


A védák születése modern felfogásban

A védikus irodalom saját eredetmagyarázatához képest egészen mást mond a mai felfogás. Egyes tudósok őszintén bevallják, hogy legyőzhetetlen akadályokba ütköznek, amikor egy tudományosan elfogadható védikus kronológiát próbálnak meg felállítani. Mások, nem sajnálva időt és fáradságot, különféle sejtésekkel és találgatásokkal próbálkoznak. Wendy D. O’Flaherty, valláskutató és indológus professzor így látja a kialakult helyzetet:

A hinduizmus korai története jobban hasonlít egy impresszionista festményre, mint egy éles metszésű rézkarcra, pedig ennek általában jobban örülnének a történészek: a színek erősek és összetéveszthetetlenek, de a körvonalak reménytelenül elmosódottak. Nem azt nehéz megmondani, hogy mi van a képen, hanem azt, hogy az hol van időben és térben. Az ősi szövegek és a régészeti leletek kutatásából egy személyiség rajzolódik ki. És ezt a személyiséget mélyebben és közelebbről megismerhetjük, mint azt, amelyik az időben és térben hozzánk közelebb eső civilizációk rekonstruálása során tárul fel előttünk – csak épp azt nem tudjuk, pontosan hol és mikor élt.[23]

Nem nehéz megjósolni, hogy akár a Védák eredetének zavarba ejtő verzióját fogadja el a tudományos világ, akár a hetykén magabiztos felfogást, szinte mindenki úgy tekint a Védákra, mint valami mitikus parádéra. Az északról érkező nomádok beáramlottak az indiai szubkontinensre, és kreatív vízióikat átadták az egyszerű bennszülött népnek. Noha a szanszkritról könnyen beláthatjuk, hogy mérhetetlenül kifinomultabb még a modern nyelveknél is, ezeknek a barbár vándornépeknek az öröksége volt. A Khyber-hágón át hozták magukkal, a szarvasmarháikkal, kecskéikkel és kutyáikkal egyetemben.

Bárki láthatja, hogy nincs összefüggés a nyelvben megnyilvánuló zsenialitás mértéke és az azt megalkotó nép vélelmezett fejlettségi szintje között. A józan ész azt diktálná, hogy lennie kellett egy hasonlóan fejlett civilizációnak, amelyik méltó a kivételesen fejlett nyelvhez. Azonban a tudósok spekulációiban megjelenő elmaradott, de költői vénával megáldott martalócokkal a nagyközönség egy mítoszt kapott ajándékba. Íme egy tipikus leírás erről a népről, ami a Time-Life gondozásában jelent meg, Barbár idők címmel:

Az árja nomádok, akik a hindu Kush-hegységen átkelve Észak-India sík vidékein telepedtek le a Kr. e. második évezredben, gyakran töprengtek az univerzum keletkezésén. […] Ezek az emberek, akik ilyen ékesszólóan tudták fürkészni az univerzum születésének titkait, […] nem lehettek mások, mint egy fejlett hódító nép tagjai.

Való igaz, az árják harcos faj volt. […] De az is igaz, hogy indiai megérkezésük után még sok-sok évig nem építettek városokat és nem alakítottak ki államvezetési struktúrát, hanem élvezték a pásztori életet, és kidolgozták spirituális elképezéseik finom rendszerét, amely aztán meghatározta a szubkontinens karakterét, és több ezer éven át visszhangzott az egész világon. És bár eleinte nem volt írásbeliségük, lenyűgöző szellemi képességekről tettek tanúbizonyságot, amikor megteremtettek és megőriztek egy szájhagyománnyal továbbadott, csodálatosan gazdag költői világot, amelyben vallásos elveiket megszólaltatták. És ezek az írástudatlan bevándorlók voltak azok is, akik elterjesztették a szanszkritot.

Árjáknak nevezték magukat, ami azt jelentette: „születésüknél és fajuknál fogva nemes” [sic]. Ezek a büszke, magas, fehér bőrű emberek hatalmas marhacsordáikkal, mogyoróbarna, vidám lovaikkal, birka- és kecskenyájaikkal és játékos kedvű, vidáman csaholó kutyáikkal […] kisebb-nagyobb törzsi csoportokban érkeztek meg, több évszázad alatt. Amikor éjszaka vadászni indultak, gyapjúba és irhabőrbe öltöztek, hogy megvédjék magukat a csípős felföldi hideg ellen, marhahúst ettek, és egy śurának nevezett, sörre emlékeztető italt ittak a tűz körül.[24]


A tudósok nyilván fanyalognak azoktól a hatáselemektől, amelyek ezt a nagyközönségnek szánt mesét színesítik. Ám ami a lényeget illeti, azzal a legtöbb nyugati indológus teljesen egyetért. És miért is ne értenének egyet? A lényeg végtére is tőlük származik. A hangulatkeltő elemeket leszámítva a fenti leírás mára a védikus származástörténet elfogadott, modern változata lett. Ami persze taszít minden transzcendentális érdeklődésű embert, aki kifejlesztette magában azokat a tulajdonságokat, amelyek a védikus szövegek nyitott szellemű, békés olvasásához kellenek.

Fordította Matolcsi Gábor



[1] Lásd Michael A. Cremo – Richard L. Thompson: The Hidden History of the Human Race. Badger, Govardhan Hill Publishing, 1994, 1. fejezet.

[2] Giorgo de Santillana – Hertha von Dechend: Hamlet’s Mill. Boston, David R. Godine, 1992, 345. o.

[3] Uo., 4–5, 348. o.

[4] Interjú. In: The Search for Lost Origins. Livingston, Atlantis Rising Books, 1996, 128. o.

[5] C. C. Lamberg-Karlowsky – J. A. Sabloff: Ancient Civilizations: The Near East and Mesoamerica. Menlo Park, The Benjamin/Cummings Publishing Co., 1979, 160. o.

[6] Lynn Margulis – Dorian Sagan: What is Life? New York, Simon & Schuster, 1995.

[7] Gustav Theodor Fechner: Nanna, oder über das Seelenleben der Pflanzen. Leipzig, Verlag von Leopold Voss, 1921.

[8] Peter Tompkins – Christopher Bird: The Secret Life of Plants. New York, Avon Books, 1974.

[9] Cleve Backster, „Evidence of primary perception in plant life,” International Journal of Parapsychology. 10, 4. szám (1969): 329–48.

[10] Andrew Greeley: „Beyond Death and Dying,” in: Omni, 1995. ősz.

[11] L. Poljakov: The Aryan Myth. New York, Basic Books, 1974, 188. o.

[12] Idézi J. P. Mallory: In Search of the Indo-Europeans. New York, Thames and Hudson, 1989, 222. o.

[13] Uo. 266. o.

[14] Uo. 143. o.

[15] Thomas J. Hopkins előszava Satsvarūpa dāsa Goswami Readings in Vedic Literature című; könyvéhez (Los Angeles, The Bhaktivedanta Book Trust, 1977), ix. o.

[16] R. O. Faulkner ford.: The Ancient Egyptian Pyramid Texts. Oxford, Oxford University Press, 1969.

[17] D. Meeks – C. Favard Meeks: Daily Life of the Egyptian Gods. London, John Murray, 4. o.

[18] Steven Pinker: The Language Instinct. London, Penguin Books, 1995, 71. o.

[19] Uo. 70–71. o.

[20] Uo.

[21] Uo., 73, 81–2.

[22] Plato: Phaedrus. London, Penguin, 1973.

[23] Arthur Cotterell szerk.: The Penguin Encyclopedia of Classical Civilizations. London, Penguin Books, 1995, 192. o.

[24] Barbarian Tides. Amsterdam, Time-Life Books, 1987, 127–28.


ISKCON Alapitó Acarya - A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola | Kapcsolat

A www.tattva.hu weboldalon található minden tartalom a Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola tulajdona, vagy felhasználói joga alá esik.
Az oldalról minden tartalom átvételéhez az oldal üzemeltetőjének írásos engedélye szükséges. Tartalom átvételének igénylése: info@bhf.hu
© 2017 Bhaktivedanta Hittudományi Fősikola
© 2017 Bhaktivedanta Kulturális és Tudományos Intézet Alapítvány
Minden jog fenntartva!

Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare
Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare